+  Roxfort RPG
|-+  Időn kívüli játékok
| |-+  Kalandok kartonozója / Archívum (Moderátorok: A Dementor, Csámpás)
| | |-+  A Végzős Bál
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 ... 4 5 [6] Le Nyomtatás
Szerző Téma: A Végzős Bál  (Megtekintve 3279 alkalommal)

Patrick McFly
Hollóhát
*


Mcröptű Patrick

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #75 Dátum: 2018. 04. 20. - 16:31:05 »
0



Falhoz Lapulva-Parti



A diákok sokasága sikoltozva tódul meg kifelé az ajtón, pont, ahogy én is gondoltam. Veszélyes ilyenkor a tömeg útjába kerülni, mert általában ilyenkor tapossák egymást halálra, s közben tudomást sem vesznek a másikról. Bár látni, hogy a tanárok próbálják megfékezni a tömeget, de ekkora túlerővel nekik sincs túl sok esélyük. Látom Jimmynek, hogy valamit épp mondani akar, de ekkor valaki a galléromnál fogva hátra ránt, mielőtt még a csapat többi tagja engem is elsodorhatna. Ezután a húzó erő felé pillantok és egy öltönyös férfit pillantok meg, akit még nem igazán láttam életem során, de most talán megmentette az életem vagy legalábbis megmentett attól, hogy sérüléseket szerezzek a dulakodók miatt.
- Köszönöm, nem is láttam, hogy jönnek mögöttem.
Bele se merek gondolni, hogy mik történhettek volna, ha ez az alak nem ránt félre a tömegtől, talán már ezernyi lábnyommal díszítve feküdnék a földön. Igyekszek a falhoz lapulni, hogy a tömeg még véletlenül se ránthasson magával, bár egy diák igencsak közel jön hozzánk, de szerencsémre csak a ruhámat súrolja a kezével. A diáksereg szinte nem is akar elfogyni, így csak idegesen várok, hogy mikor lesz már végre vége ennek az egésznek. Hirtelen McGalagony professzor, éles hangját hallom felcsattanni, miként rendre utasítja a diákokat. A dulakodás abbamarad, és szinte mindenki megtorpan, ezzel egy kis reménysugarat ébresztve bennem, hogy talán kijuthatunk innen végre. Mindeközben Jimmy is mellém kerül, akit már rég elvesztettem a szememmel, mert már csak a tömegre tudtam összpontosítani, de örülök, hogy láthatólag semmi baja nem esett, már csak az kérdéses, hogy a többiek megsérültek-e és, hogy hogyan tovább? Biztos vagyok benne, hogy a professzor segítségével rendezetten foguk tudni kivonulni ebből a teremből és, ha van sérült, valószínűleg őket is hamar el fogják látni. Már alig várom, hogy végre kijöhessek ebből a teremből és ledobhassam ezt a vizes és ragacsos ruhát, de legjobban az érdekelne, hogy miért történtek ezek a dolgok.


Naplózva




Marga Destain
Griffendél
*


A pimasz

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #76 Dátum: 2018. 04. 20. - 16:57:07 »
+2


f a l h o z  l a p u l v a  -  p a r t i


Na jól van. Okés. Rendben. Most extra jó fej leszek. De aztán tényleg leakasztom a hátamról az angyalszárnyakat és feldobom a fogasra. Persze, nyilvánvalóan nem akarom, hogy Emmeline megfulladjon. Egy utálatos iskolatársam esetében sem kívánom ezt, csak majd esetleg akkor, ha ő tör ténylegesen az életemre. De máskülönben nem. Ahhoz túlzottan nagy bennem a csordaszellem. Mindenkit megvédünk. Valahol legalábbis a háború pánikhangulatában is ennek kellett volna a fő mondatnak lennie. És nyilván az, akiben megvolt nem csak a lelki, de a testi erő is, az megpróbált megvédeni mindenkit önmaga körül. A bátyám legalábbis igyekezett. Ő hozott ki engem is és jó pár társam is a legnagyobb káoszból, viszonylagos védelembe. Hát most én fogom meg szépen a sötétbarna hajkoronát és egy erős mozdulattal magam felé rántom.

- Bocs. Nem értem el a ruhád. – Mondom, miközben megint a lány felé kapok, mert annak mintha lennének enyhe egyensúly problémái. Persze ezúttal nem a haját célzom ujjaimmal. Na, nem mintha az előbb direkt kapaszkodtam volna a fürtjeibe… Vagy lehet, hogy mégis? Persze ezt se vallanám be sohasem. De ne is panaszkodjon néhány hajszál miatt, igen amit most szedegethetek az ujjaim közül, mert megmenekült. Örüljön mindenki ennek. Emmeline főleg, aztán Nolan, majd a tanári kar. Elvégre nekik sem kellett magyarázkodniuk egy öldöklő tömeg hatásairól. Igen. Tudom, kissé túlragoztam. Él és kész. Én is. Minden rendben.
Ugyan a köszönömkéje nem valami nagyon lelkes. De, azt hiszem kétszeresen is, elhervasztottuk a kedvét már a mai napon. Biztos az ő szemszögéből is tök jó dolog lehet, hogy épp én, akit nagyjából a pokolra kellene kívánnia, rángatom elő a lábak alól. Hát jó. Akkor mára sem várok már több hálálkodást. Kitüntetem majd én magamat. Csinálok egy kis kupát, „Marga a megmentő” felirattal. Vagy valami ilyesmit.

Érdekes mód ezután tűnik csak igazán nagynak a káosz. Mármint, most komolyan… Kinyitották az ajtót, és már nem is esik. Akkor minek sikongatnak, meg tülekednek ennyire az emberek? nem mintha nekem lenne más választásom… Nolan kezét még mindig erősen szorítom. Én megígértem neki, hogy ma már nem vesztem el és ja, igen, ezt még mindig betartani terveztem. Már szinte fájtak az ujjaim úgy szorítottam az ő kezét, simán lehet, hogy ez már neki is fájdalmas. De egyelőre nem érzékeltem, hogy panaszkodna. Vagy csak már kiöltem kezéből az érzőidegeket és ezért már nem is érzi. Bocs Nolan. Mosolygok rá, abszolút nem értem magamat sem, hogy miért, de hát tuti, hogy most ezzel sem nyugtattam meg. Legalábbis kétlem, hogy az apokalipszis közepén egy nyeszlett mosolyocska, bárkin is segíteni tudna.

Aztán hallom meg a kiáltást. Mit kiáltást? Roppant dörgedelmet, ami az igazgató hangját harsant fel. Erre persze mindenki befogta a sikoltóját és megállt ott, ahol volt. Legalábbis többnyire mindenki. Mert nyilván volt nem egy olyan ember, akit még tovább vitt a lendület, így a mögöttem állót is. Aki egész egyszerűen kikaszálta alólam a lábaimat. Mivel még mindig szorítottam Nolan kezét, számomra nagyjából nem volt kérdés, hogy őt is rántom magammal. Az viszont annál inkább, hogy, én kire zuhanok. Illetve, hány ember zuhan még én rám.
Naplózva


Shirley White
Boszorkány
*****


× A térképszakértő ×

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #77 Dátum: 2018. 04. 21. - 06:24:14 »
+1



[viselet]

A Végzős Bál

Elegem volt. Én csak szórakozni, kikapcsolódni akartam egy kicsit még a vizsgák előtt.. De úgy tűnik a terveimet tényleg mindig minden keresztülhúzza. Hangulatomat tükrözve már nem csak a szemem színe volt vörös, de a hajam is szinte már lángolt. Szerencsére már éppen lenyugodtam annyira, hogy ne itassam az egereket, mikor valaki felsegített a földről. Feltekintve pedig megláttam Fawcett professzort. Rámosolyogtam és hálásan biccentettem egyet.
Majd odalépve Elliothoz, néztem meg, hogy jól van-e. Egyik keze a szívén, a másik maga mellett ökölbe szorítva, és mély levegőket vesz. Valószínűleg nyugtatja magát, tudom, hogy milyen hirtelen haragú. Gyengéden rásimítottam a vállara, jelezve, hogy itt vagyok, nem vesztem – még – el.
- Jól vagy? - kérdeztem tőle.
Bár ez hülye kérdés volt, valószínűleg nincs olyan jól, mint gondoltam, hiszen ő védett meg egy bepánikolt embertömegtől.. Az egyik ok, amiért általában távol tartom magamtól a fajtámat.
Egy pillanattal később rám emelte a tekintetét, ám hirtelen meglátta a mögöttem levő tanárt is.
– Merlinre, te még élsz? – mondta döbbenten, miközben hátrált – Mennem kell…
Ebben a másodpercben pedig a kezem után nyúlt, de már nem tudta elérni, ugyanis a bálozók megindultak és elsodorták őt tőlem, hogy egy fél percig még lássam, majd szem elől tévesszem partneremet.
Egyenes háttal, lábujjhegyen állva próbáltam keresni őt, de nem sikerült megtalálnom. Hirtelen kétségbe estem. Nem tudom, hogy miért, csak úgy jött. Nyugodj meg Shirley, csak nyugodj meg! - ismételgettem magamnak.
Úgy döntöttem, hogy elindulok én is a kijárat felé, ki a folyosóra, hogy ott várjam meg, amíg kiér. Így nem olyan veszélyes, mint bolyongani a tömegben.. Főleg úgy, hogy a lányokon egy gyönyörűen közveszélyes magassarkú cipő van. Elindultam hát, elkezdtem én is lökdösődni. Természetesen bevetettem a könyökömet is, mint egy evezőt, csak itt a víztömeget a bálozók rémült serege töltötte be. Bár néhányan már ráléptek a lábamra a furakodás közben, csak felszisszentem és mentem is tovább. Ez már szinte meg se kottyant, miután áprilisban, ugyancsak a lábamra esett egy jóval nagyobb törmelékdarab.
Majd meghallottam McGalagony, valószínűleg felerősített hangját, ami megdermesztette a tömeget. Talán a légy zümmögését is hallani lehetett volna, ha nem csendül fel Elliot hangja, amit ebben a csendben nagyon jól lehetett hallani. Ez azért valamelyest megnyugtatott, de nem mertem mozdulni a helyemről. Pedig partnerem felháborodottságát elég közelről hallottam ahhoz, hogy meg tudjam találni.
De mégis ott maradtam, ahol megálltam, mikor az igazgatónő szigorú hangját meghallottam. És vártam, hogy mi fog történni, hogy milyen szónoklattal áll esetleg elő, ennek az intézménynek a vezetője.
Naplózva



Nolan Pye
Mardekár
*


V. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #78 Dátum: 2018. 04. 21. - 09:07:57 »
+2

A VÉGZŐS BÁL


***

outfit

Pánik hangulat uralkodott el a tömegen… ezért mindenki tolakodott, erőszakos próbált előre törni az ajtó felé. Némán szorongattam Marga kezét, miközben befurakodtunk közéjük. Tekintetemmel minden barna hajú lányt igyekeztem megnézni magamnak, remélve, hogy végre előkerül Emmeline is. Nem akartam, hogy baja essen… nem akartam őt is elveszíteni… pont elég volt már az, amit elvett tőlem az életem és bár nagyon kellemetlenül éreztem magam a történtek miatt, szerettem volna még legalább egy esélyt kiharcolni magamnak nála.
Nem tudom, hogy mi történt, de egyszer csak éreztem, hogy Marga megáll. Aztán valami hevesebb mozdulatot, viszont ilyen tömegben közel sem volt olyan egyszerű felé fordulni. Úgy kellett félre taszítanom néhány idiótát, akik megpróbáltak maguk közé préselni. Az egyik talán el is esett, de nem érdekelt. Engem csak is Emmeline és a kezemet szorongató griffendéles lány foglalkoztatott. Ott zakatolt a fejemben még mindig, hogy meg kell mentenem őket.
Végre teljes testtel Marga irányába tudtam fordulni és nem is olyan messze tőle, megpillantottam Emmeline-t. Kicsit ziláltabb volt, mint korábban, de úgy tűnt, hogy rendben van… csak hát a mosoly tűnt el az arcáról, amint felfogta, hogy én is ott vagyok. Na ezt alaposan elszúrtam. A megállapítás lényegében eléggé szíven ütött, de mivel még mindig lökdösődött a tömeg, nem tudtam jobban belemélyülni a szomorúságba. Valószínűleg majd egy álmatlan éjszaka kereteiben végig gondolom a történteket.
Minden rendben? – kérdeztem. – Ki kéne húzódnunk a tömegből… Emmeline! – Próbáltam magamra vonni a figyelmét, de közben valaki olyan erővel csapódott a hátamnak, hogy egy lépést tennem kellett előre.
Marga megszorította a kezemet. Éreztem, hogy már szinte fájdalmasan erősen kapaszkodik belém, de nem zavart. Ez volt a biztosíték, hogy nem veszítem el. A megnyugtató mosoly most nem jött be. A szívem erőteljesen zakatolt, ahogy újra és újra a hollóhátas lány zilált hajkoronájára pillantottam. Vigyáznom kell rá és Margára. Az elhatározástól úgy tűnt, mintha hirtelen még több erő gyűlt volna a testemben. Közelebb akartam kerülni hozzá, de a tolakodók folyamatosan közénk keveredtek.
Nem érdekelt a tömeg, még két kölyköt félre löktem és Emmeline kezéért nyúltam, oda akartam húzni magamfelé, hogy őt is védelmezni tudjam. Nem volt fontos, hogy haragszik rám, majd, ha kijutottunk felpofozhat, de nem akartam szem elől téveszteni.
Emmeline, maradj mellettem, kérlek! – szorítottam rá a csuklójára, remélve, hogy nem húzza el és hagy hátra csupán sértődöttségtől.
Azonban, éppen ebben a pillanatban érkezett McGalagony szigorú hangja. Hirtelen összerezzentem és le is fékeztem volna, de akkor jött az a rántás Marga irányából. Éreztem, ahogy ránt magával engem is. Inkább elengedtem a hollóhátas lányt, hogy ő talpon tudjon maradni. Éreztem, ahogy a térdem a padlónak csapódik, kissé neki is estem a mellettem állóknak, ahogy a padlón kötöttem ki.
Úgy tűnt, hogy valamiféle dominó elv indult be, mert sokan hasonlóan jártak körülöttünk. A testem félig Margán hevert, ezért gyorsan megpróbáltam összeszedni magam, hogy ne nyomjam agyon…. csakhogy ekkor érkezett a folytatás. Még egy jó adag ember zuhant rám. Éreztem, hogy a mellkasomból kiszorul levegő. Hörögve próbáltam kikászálódni alóluk, illetve valamennyire felnyomni magamat, hogy Marga ki tudjon mászni alólam.


Naplózva


Csámpás
[Topiktulaj]
***


KARIKALÁB

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #79 Dátum: 2018. 04. 21. - 12:22:48 »
+2

A VÉGZŐS BÁL


 
Az igazgatónő vezetésével megindult a terem kiürítése, míg Mr. Lancaster manókat invitált a konyhából, akik finom, melegteát szolgáltak fel hatalmas ezüsttálcákon az esőben átázott tömegen.
Mr. Montrego karjában Miss La Clairrel egészen közel húzódott a falhoz, onnan kereste húgát a tekintetével. Ezután csatlakozott hozzájuk Miss Smethwyck, aki a hatalmas esési hullám következtében elsodródott az őt megmenteni szándékozó Margától és Nolantől. A két negyedéves ugyanis éppen Mr. Williamson közbenjárásnak köszönhetően kászálódott ki az őket összepréselő tömeg alól. Csupán ezután érkezett meg a három is a folyosóra és máris megkapták a rájuk váró teákat. Miss Banks és Miss Gauthier szédelegve a koccanástól, egymást támogatva huppantak le az egyik lépcsőre. Egy manó éppen ekkor ért oda hozzájuk, finom, gőzölgő itallal kínálgatva a párost.
Mr. O’Mara és Miss Stane meglepő módon, kéz a kézben léptek ki a Nagyteremből. Az esés közben mindketten bicegtek ugyan, de abban egyetérthettek: legalább túlélték. Miss White ekkor érkezett meg melléjük – Mr. Fawcett kíséretében –  és közelebb hajtva magukhoz a teát kínálgató házimanót, máris egy bögrét nyomott táncpartnere kezébe. Csak nem aggódott érte?
Jimmy és Patrick  Miss Everdean kíséretében lépett ki a hatalmas diáksereg mögött. Nem sokkal lemaradva Merel és Leo követte őket. Fáradtan rogyott le az ötösfogat a lépcsőkre, egészen közel a Banks-Gauthier pároshoz.

***

McGalagony professzor varázslattal zárta be az immár kiürült termet. Ezután fordult csak a tömeg felé, akik immáron betöltötték a terem előtti szabad teret.
A Nagytermet a kivizsgálás miatt lezárjuk. Minden tanuló induljon meg a hálókörletébe a házvezetője kíséretében! – mutatott a tanári kar odakint várakozó, elszánt tagjaira. – Aki úgy érzi, hogy ellátásra van szüksége, az kérem a gyengélkedő felé haladjon! A külsősöket megkérném, hogy rövid búcsú után az igazgatói iroda kandallóján át távozzanak!
Ezzel lassan a tömeg elszivárgott. Sokan fáradtan, ásítozva, meggyötörten indultak el a klubhelyiségek felé, míg egy markonyi ember szinte gondolkodás nélkül a gyengélkedőt célozta meg. Ajaj! Lesz dolga a javasasszonynak.
Egy órán belül elnémult az iskola. A lezárt terem előtt csupán egy-egy elhagyott cipő, fülbevaló vagy szakadt ruhadarab jelezve: igencsak vad parti kerekedett a Végzős Bálból…

VÉGE




A záróreagokat április 27-én, délig lehet beküldeni.

Tejcsi


Naplózva

______________________________________________

Az élet nagy kaland,
Átírható színdarab,
És hidd el, csak rajtad áll,
Hogy jó vagy rossz, mi rád vár.

______________________________________________

Willow Fawcett
Tanár
*****


SVK prof

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #80 Dátum: 2018. 04. 21. - 19:34:06 »
+2

A végzős bál

~ set ~


          Soha nem kviddicseztem, én másokon vezettem le a családom által keltett feszültséget. Pedig jó terelő lettem volna, a céljaimmal azonban teljesen ellent mondott minden. Főleg, mert a bátyáim után tőlem is azt várták, hogy kviddics tag legyek, de lázadtam a helyzet ellen és kimondtam, hogy nem. Most milyen jól jönne ez a képesség, mikor Ailish a kezembe adja ezeket a szék maradványokat, amivel elkezdem a puncsos asztal felől csapkodni a poharakat. Miután azok elfogytak már a tálak következnek. Esküszöm a mai nap folyamán ebben fogok elfáradni. Nem abban a több száz kilométerben, amit vezettem, hanem a testmozgásban. Bár, amúgy is rám férne, mióta a Roxfortban vagyok, kicsit elhanyagoltam magam. Még szerencse, hogy nem látszik meg annyira.
          A szétfröccenő cukros ital után már mindenem ragad, ezt biztos nem tudom majd egy egyszerű varázslattal kitakarítani. Bosszantó, de hát ez van. Annak mondjuk sokkal jobban örülök, hogy sikerül Elliotot megállítani, mielőtt még valamilyen kárt tenne a diákokban. Csak azt sajnálom, hogy se Ailish, se én nem vagyunk akkora tekintélyek, hogy egy szóval megállítsuk a diákokat, és nyugtassuk le ezt a kialakult helyzetet. Sóhajtok egyet, mert legalább valamennyire a helyzet lenyugodni látszik, mikor nyílik az ajtó. Úgy tűnik a mágia meggondolta magát, és bár elsőre úgy tűnt, hogy ez jó hír, másodszorra rájövök, hogy a sok tolakodó miatt, most biztos rengetegen sérültek meg.
          Megpróbálok odajutni az ajtóhoz, hogy kicsit lenyugtassam az éppen kifelé tóduló tömeget, mielőtt még elkezdenék egymást agyonnyomni. Mintha egy folyamatosan hömpölygő árral kéne küzdenem, azért, hogy eljuthassak a célom felé. A cél ezúttal az ajtó és annak hatósugara, hogy megnézzem a sebesülteket, és ha kell akkor felsegítsem őket a földről elterelve a közelükből a népes diáksereget, de mint általában az ilyen helyzetekben ez sem megy most simán. Bár felemelem a hangom, ahogy kell, mégis mintha a falnak beszélnék. Senki nem hallja meg újfent. Pánik, erre csak ezt az összefoglaló nevet tudom használni.
          Hirtelen azonban engem is nyomni kezdenek kifelé, így bekerülök én is ebbe a forgatagba. Nem kell sok hozzá, hogy rövid időn belül majdnem az ajtóhoz érek, de aztán megvetem a lábam, és szembe fordulok a tömeggel. Még szerencse, hogy így teszek, mert így sikerül felsegítenem az egyik diákomat, Ms. White-ot, aki mellett ott van Elliot is. Egy futó mosolyt küldök a férfi felé, majd megyek is tovább a kérdését figyelmen kívül hagyva. Most nincs időm a bájcsevejekre.
          Egy másik diákot segítek fel éppen a földről, mikor meghallom azt a hangot, amire igazából eddig is szükség lett volna. Az igazgatónő ellentmondást nem tűrő hangja úgy szeli ketté a pániktól eszét vesztett emberek kiabálását, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Az idő mintha megállna. Én is megállok, és az igazgatónőt figyelem, majd követve az instrukcióit, segítek a terem kiürítésében.    Megkönnyebbüléssel és cukortól összeragadt zakóval nézek a diákjaimra. Most legalább nem lehet mondani, hogy ne lennék édes.
          Valahogy visszakeveredem kifelé menet Ms. White mellé, megfogom a karját a sajátomba akasztom és kikísérem a nagyterem előtti csarnokba. Elutasítom a felém nyújtott teát és a pokrócot is. Mára elég volt a cukorból.
          - Jól van, Ms. White? Nem esett baja?
          Mire azonban komolyabbra is fordulna a beszélgetésünk a lány már el is lép mellőlem. De talán ez a normális. Bár, az iskolán kívül azért keresem a lehetőségeket, hogy ne legyen olyan merev tanár-diák viszony közöttünk, inkább baráti, azért ez még is csak az iskola négy fala között történt. Kiverekedem magam a tömegből, miközben leveszem a zakómat és a vállamra terítem. Odabiccentek Reginaldnak és Ailishnak. Ez egy nagyon kemény idő volt, és nélkülük talán még mindig benn lennénk. Végül megindulok egy kisebb csoporttal, akik a gyengélkedő felé veszik az irányt, és nem is jövök el onnan, amíg Madam Pomfrey mindenkit nem tud ellátni. Pont ezért lassan hajnalodni is kezd, mire ágyba kerülök.

Naplózva


Lyana La Clair
(N)JK
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #81 Dátum: 2018. 04. 24. - 18:42:09 »
+2




A Végzős Bál

A térdembe egy kis fájdalom nyilallt, ahogy megpróbáltam felkelni a padlóról. Egy egészen kicsit ütöttem csak meg magam, ez még is nagyon kellemetlennek tűnt… a próbák alatt persze már megszoktam, hogy lesérülök, de elesni a legritkább esetben szoktam, ráadásul ilyen lendülettel.
Ó édesem, jól vagy? Nem ütötted meg magad nagyon? Várj, gyere! Segítek!
Mathias, mint valami megmentő került elő újra. Nem is tudtam, hogy eddig hol van, egyszerűen elveszítettem szem elől, amikor a tömeg kitaszított a Nagyterem előtti térbe. Most még is melegséggel töltött el a látványa és a szokásos, simogató, mégis férfias illata. Szerettem volna azonnal belekapaszkodni, hogy befúrjam magam a biztonságot adó karok közé. Egy részem már nagyon is azt kívánta, hogy toporzékolhassak és sírhassak, de erre esélyem sem volt. Még mielőtt kiszakadt volna belőlem a hisztéria, Mathias felkapott és én, szinte tökéletesen, ösztönösen simultam hozzá. Átkaroltam a nyakát, ujjaim finoman cirógattak végig a bőrén. Most vagyok jó helyen… Egy halvány mosoly ült ki az arcomra.
Most már jól vagyok… – súgtam a fülébe és lágy csókot nyomtam az arcára. – Te vagy az én megmentőm.
Még inkább hozzá bújtam és azt kívántam, bár örökre így maradna. Már régen nem érdekelt, hogy úrinő vagyok-e, féltem és fáztam… ráadásul meg is sérültem. Semmire sem vágytam jobban, minthogy hosszú órákon át csak öleljem és puszilgassam Mathiast. Valahogy ő jelentette az egyetlen biztos pontot a kastélyban… meg az egész életemben. Hiszen ki más lenne nekem itt Angliában? Vagy akár Franciaországban. Az anyám nyilván szóba sem állna velem, munkám már nem lenne.
Hát Hamupipőke, remélem nem hiszel a tündérmesékben, mert ma nem vagyok hajlandó megkeresni a másik pár topánodat. – Nevetett fel, közben nem is engem, hanem a tömeg felé nézett. – De cserébe kárpótollak egy újjal ha az megfelel.
Hirtelen távolabb húzódtam Mathiastól és úgy néztem a szemeibe. Valamiféle felháborodottság futott végig rajtam… „Hamupipőke” – ismételtem meg magamnak. Azt kívántam, hogy bár ne fájna a térdem, bár ne lenne ilyen kellemes illata, bár ne lenne ennyire erős… mert akkor én, Lyana La Clair tuti, hogy pofon vágnám.
Nem egy kislány vagyok, Mathias. – Hűvösen közöltem a tényeket. – Nincs szükségem a nagylelkűségedre. Történetesen van elég pénzem cipőre.
Még háborogtam volna magamban egy sort, de a tömeg egyre szembe tűnőbb lett. Hamarosan a Nagyterem előtti folyosószakaszt egészen megtöltötték. Észre sem vettem, ha esetleg valaki megállt a közelünkben, ugyanis én Blaire-t és Elliotot kerestem a tömegben. Lényegében ők voltak az egyetlen ismerőseim ezen a bálon Mathiason kívül.
Vajon itt van az a lány? – gondolkodtam el, ahogy a csapzott báliruhás diákokat figyeltem. Azt kerestem a tekintetemmel, aki éppen a Valentin-napos találkozónk előtt csókolózott Mathiasszal és akivel nagy valószínűséggel együtt is volt. Csakis ő lehetett az a titokzatos barátnő, én pedig szerettem volna megnézni magamnak. Tudni akartam, hogy lényegében ki nyomott le februárban.
A Nagytermet a kivizsgálás miatt lezárjuk. Minden tanuló induljon meg a hálókörletébe a házvezetője kíséretében! – Erre a rövidke szövegre kaptam fel a fejemet. Lényegében ekkor tudatosult bennem, hogy a bálozást lefújták és hamarosan érkezett a megerősítés is: nekem is távoznom kell.
Éppen az igazgatónő szavait hallva bújtam kicsit oda Mathiashoz. A nyakához nyomtam az arcomat és, mint egy megszállott szippantottam be az illatát. Nem akarok úrinő lenni… – gondoltam és még el is mosolyodtam.
Nem akarok hazamenni… – motyogtam. Csak utólag kaptam észbe, hogy ezt inkább magamban kellett volna tartanom.

Köszönöm a játékot!


Naplózva



Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #82 Dátum: 2018. 04. 24. - 19:08:38 »
+1

A VÉGZŐS BÁL


[viselet]

1999. május közepe,
a Bál

Néma csend fogadta a káromkodásom. Szerencsére, felkapaszkodva az előttem ácsorgó kölyök hátán nagy nehezen talpra rángattam magam, majd Oliviát is. Ez a lány is mindig a legrosszabb helyekre keveredik, ha nem lenne olyan bekattant, egészen hasonlítanának a szokásaink. Némán fordultam fel. Végig mértem, ellenőrizve, hogy nem sérült-e meg. Még a végén azt is rád fogja, O’Mara, hogy elszakadt a ruhája – gondoltam és közben kicsit megszorítottam a kezét. Próbáltam magam mellett tartani a meg-meginduló tömegben. Bevallom: féltettem, hogy összetapossák, mégha meg is érdemelte volna azok után, ahogy a legutóbb nekem esett Roxmortsban.
Jól vagy? – kérdeztem végül kissé morgós hang.
Nem akartam túl érzelgősnek tűnni, pláne nem előtte. Biztosan kigúnyolna, vagy legrosszabb esetben a fejemhez vágná, hogy én csak ne faggatózzak. Tudtam, hogy képes lenne nekem esni akár egy pisszenésért is… elvégre olyan dolgokat vetett a szememre az utolsó találkozásunk alkalmával is, amit saját magának köszönhetett. Elvégre miféle nőszemély csalja a férfiakat a szobájába majd itatja le, anélkül, hogy bármit is akarna? Hát ő nagyon is szeretett volna valamit, csak nem tetszett neki nyilván, hogy otthagytam utána.
Csak maradj mellettem, míg kiérünk… – mondtam.
A tömeg csak sodort minket magával, lassan, kevésbé erőszakosan, mint addig. Azokat, akik elestek, éppen megpróbálták néhányan talpra állítani. Megpróbáltam abba az irányba fordulni, megnézni magamnak, hogy nincs-e közöttük Shirley… már túl fáradt voltam egy újabb hősködéshez, ráadásul nagyon vágytam egy pohárka lángnyelvre, de természetesen, ha veszélybe lett volna, menten a segítségére sietek. Mégsem hagyhattam, hogy a partneremnek baja essen. Micsoda úriember vagy, O’Mara… – gúnyolódott a szokásos hang és mintha kicsit megint lüktetni kezdett volna a szalag.
Nyeltem egyet, ahogy átléptük a küszöböt. Nem most akartam átadni magam az események felett érzett dühnek… az indulataim persze újra és újra kitörni készültek. Mindent bevetettem, hogy elnyomjam ezeket a sötét gondolatokat. Nem törhetek át a tömegen, nem gázolhatok át mindenki, hogy kijussak vagy hogy megmentsem Shirleyt… – magamban ismételgettem ezeket. Talán éppen csak Olivia vehette észre, hogy valami nincs rendben, ugyanis a rá vigyázó kezem úgy reszketett, mint az egész testem.
Csupán akkor nyugodtam meg, mikor már odakint voltunk. Előkerült Shirley, sőt még az a hülye Willow is. Épségben voltak… de Blaire-t nem láttam sehol, Montregot is eltakarta a szemem elől a tömeg, de róla legalább tudtam: a falnál áll, karjában Miss La Clair formás kis alakjával.
Némán emeltem a számhoz a kezembe nyomott teásbögrét. Közben ismét Shirleyre néztem, hátha megnyugtatja ez a pillantás. Én ugyanis jól voltam, legfeljebb egy-két horzsolást szereztem, na meg a nadrágomat szakítottam ki – szokás szerint.
Hát ebbe sem tettek rumot… – Állapítottam meg fintorogva, ahogy a bögre tartalmát kezdtem méregetni.
Alig vártam, hogy végre elinduljak haza. Natot akartam ölelni, az ő melegségére vágytam csak… na meg persze azon gondolkodtam hogyan magyarázzam meg vagy tűntessem el a holnapra a Próféta címlapján virító hatalmas szenzációt. Mert hát biztosan megírják, hogy mi volt a Roxfortban, meg talán azt is hozzá teszik: itt volt Nathaniel Forest szeretője.
Gondterhelt sóhajt szakad ki belőlem, ahogy magamhoz öleltem Shirleyt még utoljára. Kicsit megpaskoltam a hátát, miután örömmel konstatáltam: végre normális méretű.
Köszi, ez jó buli volt… – Súgtam a fülébe, majd megindultam az igazgatói iroda felé siető tömeg irányába. Nyújtóztam egyet, ahogy elhaladtam a megannyi ismerős arc között. Szerettem volna a még mindig takarásban lévő Montrego felé integetni, de valószínűleg nem látta volna. Éppen csak végig simítottam Olivia karjá és odaböktem annyit, hogy: – Legközelebb jobban vigyázz magadra.
Némán dugtam a zsebembe a kezeimet. Nem néztem körbe, nem akartam újra magamba szívni ennek az elátkozott kastélynak a látványát. Egyszerűen csak azt kívántam: bár odakint lennék…


Naplózva


Mathias Montrego
Griffendél Godrik Akadémia
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #83 Dátum: 2018. 04. 25. - 20:07:44 »
+2

zene:If You Fall I Will Carry You 


’Amit szemeddel sejtesz,
kezeddel fogd meg azt....'





Lya érintése megnyugtat. A kicsiny, hideg ujjacskák játéka a nyakam körül ugyan nem épp jóleső de mégis örömmel tölt el. Talán abba borzongok bele szelíden, nem pedig az érintésébe vagy a szavaiba. Esetleg a nyakamra lehelt csókjába.
Voltaképp félek, hogy megint mindent eltolok mint annak idején. Lyával sosem lehetett egyszerű semmi, minden valahogy túlmisztifikált lett. Talán ezért sem hiszem el hogy valóban van esély, és alkalom. Hogy valóban ő is így gondolja, vagy akarja ezt, velem, engem s nem pedig csak a pillanatnyi megilletődöttség mondatja azt vele, amit. Na de a csók is véletlen? Lehet véletlen? Hogy játszhat így? Ilyen alattomosan? S már kétszínűségnek titulálnám a dolgot, de sejthetően ha a szemébe pillantok tudom jól, hogy semmi ilyesféle hajlam nincs benne. Maximum ő maga is olyan zavarodott mint annak előtte mondjuk szilveszterkor. Akkor, ott kihasználtam az alkalmat. A lehetőség adta magát, a jelek egyértelműek voltak, de mégis pezsgőben fürdés lett a vége. Csöppet sem vagyok büszke erre, de igazából nem is bánom annyira a dolgot. Onnan pedig lavinaként indult meg valami. Adok-kapok párharc és elég hamar megtanultam és felfogtam, Lyana la Clair nem egyszerű nő. Nem hétköznapi. Ő különleges. Talán ezért is tetszett annyira, ezért is érdekelt oly nagyon és ezért sem hiszem hogy innentől szabad az út, nyitott a lehetőség. Mert egyszer már voltunk itt és befürödtök. Vagyis egész pontosa én. Szóval mi lesz most?
Hát a kivárásra játszom.
A kezemben a vékonyka alakja igazán nem jelent sok erőkifejtést, s míg McGalagony kifejti a teendőket és a lányt figyelem. Amikor kissé gőgösen hátra billen a karomban és dacos hűvösséggel a szemrehányás mesteri tudományával közli mennyire is nincs szüksége az ajánlatomra, egyszerűen csak elnevetem magam. Olyan aranyos ez... mintha csak nagylelkűségről lenne szó, pedig nem. Gondoltam talán ezzel oldom a benne lappangó feszültséget, de hát nem járt ez sem sikerrel. Mégsem csüggedek el, maximum csak amiatt hogy tudom, az este sokkal korábban ér véget, semmint terveztük. Ez ellen azonban nem nagyon tudok mit tenni, maximum azt, hogy megragadom a kínálkozó lehetőséget. Lya végtére is megütötte magát, és jobb ha Madame Pomfrey kezelésbe is veszi. Így el tud húzódni az ittléte még egy kicsit, ha csak pár órácskáról beszélünk. Na de lehetek-e ennyire önző? Azt hiszem igen.
És mintha csak a lány maga is biztatni a ki nem mondott gondolatomra, közelebb húzódik hozzám.
– Nem akarok hazamenni…
A szavai halk, szelíd és egyben fáradt suttogásba vegyülnek. Kimerítő este volt ez, még nekem is. Az viszont, hogy ő ragaszkodna a további ittléthez mégis örömmel tölt el. Akkor ezek szerint mégsem utálta meg annyira a kastélyt, hogy hanyatt homlok meneküljön innen. Valamiért ez elégedettséggel tölt el, bár ostobaság a javából.
- Elhiszem. Én sem akarom hogy elmenj, de sajnos ez elkerülhetetlen.
Hangomban lemondás csendül, mert hát a tények azok igenis tények. És láthatja hogy engem sem villanyoz fel különösebben a dolog.
- Viszont azzal is húzhatjuk az időt hogy megvizsgál Madame Pomfrey. És nem, nincs kifogás! Na gyere... menjünk a gyengélkedőre.
Elmosolyodom miközben szelíden megemelem kicsit jobban, ezzel is erőteljesebb kapaszkodásra biztatva, mert hát igenis elindulok vele ha tetszik neki ha nem. És utam egyenesen a javasasszony tornyához visz vizesen, mert Lya nem mehet el csak ennyivel. És mert az egészsége elsődleges. A gyerekek számítanak rá. És a vizsgák miatt én sem tudok Londonban járni ha esetleg beteg lenne. Szóval megelőzöm a bajt mindenképp. Hátra sem pillantva kerülöm ki a tömeget, és hamarjában elsodródok az igazgatónőtől, hogy aztán jópár magammal, akik úgy érzik szükségük van Poppy szaktudására társuljanak hozzánk a kietlen folyosószakaszokon.
Naplózva




Jimmy Slinkhard
Hollóhát
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #84 Dátum: 2018. 04. 26. - 07:18:48 »
+1


A Végzős bál


Megindult az eltelt este szörnyűségeinek helyszínének – rövidebben: a Nagyterem – kiürítése. A mélyen tisztelt igazgatónő vezetésével szép, rendezett sorban hagytuk el a termet, bár minket inkább Everdean professzor vezetett.
Elég viharvert volt a társaság, mögöttünk egy nyúlfarknyival lemaradva Merel és sérült lovagja battyogott.
Megfáradva lépdeltem, s visszapillantottam a nagyterembe. Borzasztó állapotban volt. Itt-ott leszakadt ruhadarabok, illetve elhagyott félpár cipők, a törött székekre és a földön lévő szétnyomott nedves süteményekről nem is beszélve. Elég rossz vége lett ennek az eseménynek, sajnos. Reméltem, hogy a felsősök azért rendesen el lesznek búcsúztatva, ha már a báljuk nem sikerült zavartalanul.
Pár pillanat múlva más egy lépcsőn pihentünk. Végignéztem a társaságon, és a szemem megakadt az ezüsttálcákat hordozó manókon. Rongyos, kis ráncos teremtmények voltak, ám mint tudtam, nagy varázserővel rendelkeztek mindig is. Szomorúnak találtam a sorsukat, hiszen a legtöbben egész életükben szolgálnak, mindig csak szolgálnak, és nem túl sok esélyük van a szabadulásra. Mutasson nekem valaki olyan manótartó mágust, aki elengedné azt a lényt, aki megkönnyíti a dolgát!
Hamarosan előttünk is megállt egy manó, és a tálcán lévő teákat kínálta. A tea még gőzölgött, és az illata elég csábító volt. Közepesen erős volt az aromája, érdekesnek hatott, na meg hát forró is volt. Rettentően átfáztam a teremben, a tea nagyon jól jött. Mosolyogva elemeltem egy porceláncsészét a csicsás tálcáról, és kedvesen mosolyogva a manó szemébe néztem.
– Nagyon szépen köszönöm! – ez a mondatom meglephette a manót, mert csaknem leesett az álla. Bizonyára ritkán köszönik meg neki a szolgálatait. Valamit motyoghatott a kicsiny varázslény, majd távozott, miután mindenkit megkínált.
Belekortyoltam a gőzölgő italba. Az íze kellemes volt és kellemes melegség árasztotta el mellkasom minden egyes kortynál.
Csak merengtem, pár pillanatig a csésze teát kortyolgatva, és nézelődve. Voltak sérültek bőven, a terem mindent megtett, hogy növekedjen a sebesültek száma, félelmetes volt ezt tudni. Mi okozhatja eme különös, és kiváltképp veszélyes események sorozatát? Egy biztos, ez még megér egy kutatást.
– Érdekes… – motyogtam magam elé. – Pat, úgy érzem, hogy lesz miután utána néznünk – suttogtam oda neki mosolyogva.
Hamarosan az igazgatónő éles hangját hallottam. Helyeslően bólogattam szavai hallatán, tényleg le kell zárni, amíg nem tudjuk, hogy mi az iskola baja, csak az a baj, hogy nem a Nagyterem a legveszélyesebb hely. Mi lesz, ha másik helyiség kel önálló életre? Az a lényeg, hogy lezárják, és tényleg utána járnak, vagyis valaki utána fog, én biztosan. Túl érdekes ez az esemény ahhoz, hogy ne olvassak utána.
Az igazgatónő utasítására felkeltem a lépcsőről, egyik üres tálcával közlekedő manónak a tálcájára helyeztem a kiürült porceláncsészét, és elindulok a házvezető tanárunkhoz, és elvonultam vezetésével a hálókörletembe, hogy egy jó forró zuhanyt vegyek, és lepihenjek. Az nyilvánvaló számomra, hogy a következő levelemben eme történéseket nem fogom említeni.


Köszönöm a játékot!
Naplózva


Patrick McFly
Hollóhát
*


Mcröptű Patrick

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #85 Dátum: 2018. 04. 26. - 17:19:01 »
+2



Falhoz Lapulva-Parti



Már azt hittem sosem jutunk közel az ajtóhoz, de szerencsére ennek is eljött az ideje. Én igyekeztem minél közelebb húzódni Everdean professzorhoz, mert tudtam, hogy ha bármi szerencsétlen történne még, ő biztosan meg tud védeni. Mindeközben hátra-hátra pillantok és látom, hogy nem messze tőlünk Merel és sérült párja is halad utánunk, már amennyire tudnak a többiektől. A teremből kiérve még visszanézek a kiürült teremre és a látvány rosszabb, mint gondoltam, azt kívánom bár ne néztem volna be, de már késő. A padlóba becsapódott villámok nyomai, a törött tányérok, szétmállott sütemények látványa borzasztó. Az nem is olyan rég csodálatosan szép báli terem helyén, most egy romos szemétdomb áll. Persze a bálozók se néznek ki sokkal jobban, az a sok elázott, drága ruha és ráadásul a végzősöknek a legrosszabb ez, hiszen mennyit készülhettek erre és mind hiába volt, ráadásul valószínűleg soha nem lesz már alkalmuk átélni a végzős bál szépségét. Akár az is megeshet, hogy rendezésre kerül egy második bál, de most őszintén, a történtek után valószínűleg nem sokan mennének el. Ráadásul biztosan lesznek olyanok, akiket ezek után még az iskolából is eltiltanak a szüleik, például azt is valószínűnek tartom, hogy egy darabig haza kell majd mennem, amíg nem tisztázódnak ezek a furcsaságok a Roxfortban. Míg ekképpen elmélkedek, hirtelen porcelánok csörgésére leszek figyelmes, majd a lábamnál meg is pillantok egy házimanót, aki éppen tálcán kínálja a teákat. Le is veszek egyet a tálcáról, biccentek a manó felé majd érdektelenül szólok hozzá.
- Elmehetsz.
Míg a kis manó villámgyorsan tovább áll én Jimmyre pillantok, aki már javában szürcsöli az kis itókáját. Én is megkóstolom és igazán finom teáról van szó, csak, hogy valószínűleg nem egyszerű teáról van szó, mert már egy korty után is érezni lehet az erős nyugtató hatását. Ennél fogva inkább lerakom a csészét egy párkányra, mielőtt még megmérgezik valamivel az elmém. Ezután Jimmy egy érdekes dologgal áll elő, ami még egyelőre nem is jutott eszembe, hiszen sok ezer más dologgal voltam elfoglalva.
- Hát igen, de meglehet, hogy egyedül kell végezned a kutatást.
Közben búsan meredek a föld felé, mert szinte tudom, hogy hamarosan jönni fog levelem, hogy haladéktalanul pakoljak össze és mihamarabb szálljak fel a vonatra. Ehelyett szívesebben nyomoznék inkább Jimmyvel, de anya túlságosan fog félteni ezek után. Mielőtt még kifejthetném ezt a dolgot Jimmynek, az igazgató kezd rövid beszédbe, így egyelőre ez az egész megmagyarázatlan marad Jimmy számára, kivéve, ha rájött, hogy mit akartam mondani. Az igazgató kiosztotta, hogy kinek merre kell menni, így én is elindultam a házvezető tanárom után a hálókörletembe, hogy végre rendbe szedjem magam és, hogy írjak egy levelet anyámnak a történésekről, még mielőtt máshonnan tudja meg. Mindenesetre jobb lenne, ha mihamarabb utána járnának ennek az egésznek, hiszen nem szeretnék lemaradni az óráimról és főleg nem szeretném egyedül hagyni Jimmyt sem. Az ágyban még sokáig forgolódok éjszaka és gyakran rémálmok ébresztenek fel a bállal és anyámmal kapcsolatban, de remélhetőleg ezeknek az álmoknak hamar vége lesz és legközelebb már egy pihentetőbb alvásban lehet részem.


Köszönöm a játékot!




Naplózva




Olivia G. Stane
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #86 Dátum: 2018. 04. 27. - 10:32:12 »
+2

Vizes parti



Ezt a zűrzavart, többet sohasem jövök el egyetlen bálba se. Az ajtó felé indulok el szerencsére velem tart Morgan is. A tömeg mint valami tornádó söpörne végig, mindenkin áttaposnak, senkit sem kímélnek. Próbálok nem közéjük keveredni és szorosan Morganhoz bújok. Remélem nem veszi rossz néven, de van egy olyan érzésem, hogy nála biztonságban lehetek. Mint valami vaddisznó csorda. Egyszerűen hihetetlen. Everden tanárnő hangja egy kis pillanatra megállítja a tömeget, de aztán minden folytatódik onnan ahonnan eddig. Rémisztő. Ez valami katasztrófa.
Kissé elengedem Morgant , hogy körbenézek, találok-e olyan lyukacskát a tömegben ahonnan biztosságban kijuthatunk. Ekkor hirtelen valaki nekünk jön én meg elveszítem Morgant. Kétségbeesve keresgélem de nem látom sehol. Próbálok nem aggódni, de valahogy nem megy. Érzem ahogy nekem csapodnak a testek, szerencsére eddig még senki sem ütött le, de aztán ÁUCS! Ismét e földre kerülök és rajtam az az idióta Elliot O`Mara, hogy pont neki kellett mennem. Ilyen szerencsém is csak nekem lehet. Egy kissé sajog az oldalbordám de szerencsére nem mondható olyan vészesnek. Látom, hogy Elliotnak sem tetszik ez az egész, egy káromkodás hagyja el hangját. Tipikus. Inkább nem szólók semmit sem, csak megpróbálok feltápászkodni, kisebb nagyobb sikerrel. De valahogy nem megy. Ilyen szerencsétlen is csak én lehetek.
Elliot karja rángat ki gondolkodásomból, ahogy felsegít.
- Igen jól vagyok. Köszönöm. - mondom kedvesen és kissé leporolom magamat. Bár tudom, hogy teljesen fölösleges az egész. Most egész rendesen viselkedik velem, mintha nem ugyanaz az Elliot lenne akit Rómában megismertem. Érdekes. Körbenézek de nem látom sehol se  Morgant.   Hogy, tudtam ilyen hamar elveszíteni, nem akkora a tömeg, hogy ne tudjam megtalálni őt. De valahogy mégsem megy.
- Rendben. - válaszolom megjegyzésére. Talán tényleg jobb, hogy vele maradok, mint hogy összetapossanak. Az egyáltalán nem hiányozna.  Ismét éreztem a nyomásokat a hátamban és máshol is. Rendesen el el találtak a kifelé vonuló emberek.
Megragadta kezemet és elindult velem kifelé. Közben láttam, hogy ő is eléggé keresi a partnerét, de mintha nem látta volna sehol sem. Éreztem, hogy  a keze remeg. Ő is fél, pont úgy ahogyan én is. Vagy a partnerét félti. Bár azt nem igen tudnám elhinni róla, ő nem olyan, hogy bárki is számítson neki. Én nem úgy ismerem.
Kiértünk. Végre. Ideje volt már. Kezdek lassan megnyugodni. Mellettem álló Elliot már megtalálta partnerét, de én még mindig keresem őt.
Willson!   - kiáltottam amint észre vettem partneremet. - Végre megvagy. - mentem közelebb hozzája. Hirtelen és váratlanul ugrottam  a nyakába, amin még magam is meglepődtem. Gyorsan elengedtem és a nagyterem irányába néztem. Megúsztuk. Ezt is megúsztuk. Elindultunk mi is a tömeg irányába az igazgatói iroda felé.  Morgan kezébe helyeztem az enyémet. Valahogy biztonság érzetet keltett bennem. Megéreztem karomon Elliot simítását.
- Ahogy te is! - válaszoltam mosolyogva, majd újra partnerem felé néztem.
- Hát találkozhattunk volna kellemesebb helyen is. - jegyeztem meg halkan, miközben azon gondolkodtam, hogy lehet, hogy katasztrofális volt ez a bál de egy valamibe mégiscsak jó volt. Megismerhettem Morgant , és úgy gondolom talán nem lesz ez egy egyszerű ismeretség csupán...

Köszönöm a játékot!
Naplózva

Oldalak: 1 ... 4 5 [6] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2018. 08. 30. - 07:32:04
Az oldal 0.495 másodperc alatt készült el 40 lekéréssel.