+  Roxfort RPG
|-+  Időn kívüli játékok
| |-+  Kalandok kikalandozóhelye / Játéktér (Moderátorok: A Dementor, Csámpás)
| | |-+  A Végzős Bál
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 ... 3 4 [5] 6 Le Nyomtatás
Szerző Téma: A Végzős Bál  (Megtekintve 1509 alkalommal)

Mathias Montrego
Adminisztrátor
***


nyolcadéves amnéziás

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #60 Dátum: 2018. 04. 13. - 18:46:59 »
+2

zene:If You Fall I Will Carry You  


’Amit szemeddel sejtesz,
kezeddel fogd meg azt....'






A káoszban mi a biztosíték? Egyetlen egy dolog: Elliot szavai. Ahogy elismétli nekem saját beletörődő summázásomat, biztos vagyok benne hogy nem fog ökörséget csinálni. És ez nekem pont elég ahhoz, hogy a szívemről egy rohadt nagy kőzuhatag induljon útnak. A többi ember ugyanúgy alkalmasint potenciális problémaforrás de úgy vagyok ezzel, hogy foglalkozzanak velük a tanárok. O’Mara és meggondolatlansága gyakran többet árt semmint használ s jobb az mindenkinek ha valaki (mondjuk én) lekezeli őt.
Csalódottságát hamar tovarebbenti feltehetőleg a saját monológom mely a húgomra vonatkozik s még fél szemmel belevetve magam a tömegbe látom, hogy White megkörnyékezi újra. Nem baj, nem baj, legalább valaki kézben tartja őt is meg a pálcáját is. Talán majd nem fog hadonászni itt vele felelőtlenül... legalábbis szívből remélem.
Fel sem tűnik hogy bárki is követne, mondjuk egy vörösbe burkolt Héloise személyében, akinek feltett szándéka talán nekem esni olyan bűnökért, amik valójában nem is igazán az enyémek. Lássuk be, szar dolog a körülmények áldozatának lenni, de hát vállaltam ezt a kockázatot, mikor elsőként iparkodtam kiszabadulni a teremből.
Tekintetem a sok fej közt egyet keres, amely szőke. Nem érdekelnek a coffok és kontyok, igyekszem áttörni magam hogy Lyana mellett lehessek. Ő ne ismeri ezt a kastélyt, senkit nem is ismer, és nem csodálom ha alapvetően is hisztérikus kedve még inkább viharossá csapna át.
Apropó vihar... mikor a fészkes fenében állt is el az eső? Na mindegy, csuromvizesen török utat magamnak, mint valami nagyra nőtt patkány, abból is az ázottabbik forma, mikor egyszer csak (mire felocsúdhatnék) egy test csapódik teljes erőből nekem. Még jó hogy időben megvetem a lábam (így legalább nem nyalom fel a padlót újra) és megtartom az egyensúlyom.
Az első az illat. Lágy és puha, kissé vízzel keveredett, tompa de mégis ezer közül kivehető.
Lya....!
Nem tudom mit használ, de bármikor felismerem. Soha senkin még nem éreztem ezt az egyedi illatkombinációt, amitől könnyedén elveszthetném a fejem, csakhogy sem az idő sem az alkalom nem épp ideális erre.
Nem tudom a félelem hajtotta-e a karjaim közé, vagy alapvetően is igényli a testi kontaktust, de átölelem, védekezően. Ő pedig megadóan bújik még közelebb. Mellkasomon érzem a pisze orrot. Hideg, mint egy kis jégcsap. A szőke hajkorona betölti a látóteremet, és ösztönösen hajtom le felé a fejem. Apró csókot lehellek a lány feje búbjára, miközben ő kétségbeesve kérdez engem.
- Persze hogy jól vagyok! Kutya bajom!
Vágom rá egyből és kissé elhúzódok csakis azért hogy a szemébe pillanthassak. Azokba a végtelen kék íriszekbe, amik az otthont idézik. A Skye-t körbeölelő óceán hullámfodrait.
Aztán persze elmosolyodom. Cinkosan, mert a kutyáról eszembe jut Merlinke, akire Lya vigyáz. Kapocs, mely összeköt minket. De még hogy! Most érzem csak, mennyire erős ez.
– Mr. O’Mara jól van?
Egész eddig le se tojtam Elliotot. Elkönyveltem hogy nem csinál baromságot és kész, pont. Most hogy Lya kérdi, ösztönösen hátra fordítom a fejem keresve az említettet, de a tömegbe csak elmosódott arcokat látok. Elliot pedig valószínű régesrég tovább állt.
- Öhm, hát ha nem csinál marhaságot, akkor ja. Jól lesz, biztosan.
Apró bólintással erősítem meg saját szavaim. Ugye nem csinál marhaságot? Ugye, ugye nem?
- Ki kell mennünk innen, mihamarabb! - közlöm tárgyilagosan ahogy a pánikkal küzdő emberseregen jár végig a tekintetem. - De először is fedezék kell...
És ahogy ezt kimondom az egyik odlalsó beugró ideálisnak is tűnik. Már indulok Lyát a dereka mentén átkarolva, mikor a diákok serege egyszerre kiált fel. Az ajtó vagy megadta magát vagy kinyílt. Ebből onnan következtetek hogy őrült módjára, hisztérikus rohamba átcsapva kezdenek el az emberek taszigálni minket és mindenki mást is.
- El... ne... engedj...
Nyögöm ki nagy nehezen a lánynak, miközben igyekszem olyan szorosan tartani magam mellett hogy az ne fájjon neki, de mégse tudja egyik szerencsétlen idegösszeomlás szélén álló se elszakítani tőlem. És nem könnyű feladat ez, elárulom...
Naplózva




Marga Destain
Griffendél
*


A pimasz

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #61 Dátum: 2018. 04. 13. - 19:44:38 »
+2


f a l h o z  l a p u l v a  -  p a r t i

Erős vagyok… Kiabálja egy belső hang, de kifelé nem mondok semmit. Pedig azt gondoltam suttogom a szavakat. Erős vagyok. Nem akarok gyenge lenni, vagy érzékeny. Ugyanúgy túlélő akarok lenni, mint eddig mindig mindenben és mindenhol. Nem mondom, hogy az élet nevel, mert mindig voltak társaim az úton. De túléltem apát és túléltem a háborút is, nem egy bálterem fog kicsinálni. Ebben egészen bizonyos lehettem. Csak maradjak erős…
És mégis, hiába mondogatom magamnak ezeket a szavakat, valahogy mintha utolsó erőmmel harcoltam volna ki magamnak azt a kis helyet, ahol most szabadon mozoghattam, és mintha utolsó erőmmel rántottam volna oda magamhoz Nolant.
Szinte éreztem, ahogy megremegnek lábaim és úgy kapaszkodom Nolanba, erősen, hogy tartson meg. Pár pillanatig szinte teljesen az ő erejére támaszkodom, és csak élvezem, ahogy cirógatja a hátam és a hajam. Bárcsak el tudnálak lökni… Kívánom apró, talán a megkönnyebbüléstől megjelenő kis könnyem mögül. - Ha így ölelsz, bizonyosan beléd szeret az én hülye, bolond szívem… - Sóhajtom, de a nagy tömegben és a pillanat szépségében fel sem tűnik, hogy ezeket a szavakat bizony kimondtam.  

- Persze, hogy élek Nolan. – Mondom a választ, mikor kissé végre összeszedem magam, és érzem, hogy immáron az ő támasza nélkül is biztosan meg tudok állni a lábamon. – Megmondtam, hogy nem hagylak magadra és ezt mindaddig betartom, amíg szükséged van rám… - Nézek komolyan a kék szemekbe, miközben kezemmel továbbra is kezét szorongatom. Tudom, hogy ma már Emmeline kedvéért se fogom elengedni azokat. – Vigyázunk egymásra. – Bólintom azért. Bár egy ilyen meghitt pillanat után a lány említése azért enyhén rosszul esett. De ja, én barát vagyok, ő meg a mátka, van ez így. Le kell nyelnem ezt a mérget és megmentenem a hercegnőt. – Menjünk. – Sóhajtom és szorosan követni is kezdem a fiút. Nem mintha belül nem éreznék némi haragot a barna gyöngyszem ellen. Elég bénán reagálta le azt, hogy Nolan velem van a bálon, és szerintem nem is lehetnek egészen önmaguk egymás társaságában. De jó, jó fej leszek és előkotrom a leányzót a tömegből…

Közben még nagyobb káosz alakul ki, mint ami addig volt. Pedig az ember azt gondolná, hogy az ajtó kinyílásával a felszabadult tömeg, majd ujjongani kezd. De persze nem. Még jobban sikongattak és taszigálták egymást, mint akkor, amikor villám csapott a táncparkettbe. Még, hogy ez utóbbi alapjáraton halálos, az ajtó kinyílása viszont pont nem. Illetve akkor nem, ha nem löknek fel és gázolnak át rajtad magas sarkúban. Mert az esetben simán halálos is lehet

- Nyugi! – Szorítom én is meg Nolan kezét. – Biztos még mindig ott van valahol. - Kezdek el utat törni magamnak a pánikoló tömegen keresztül. Nem mintha ezzel segítenék az amúgy is kaotikus helyzeten, de a lényeg, ami lényeg, hogy a hős, fehér lovas herceg, megszerezze az ő toronyban rekedt, sárkánytűzzel fogva tartott hercegnőjét. – Emmeline! – Kiabálom bele a tömegbe, miközben keresem a barna hajtömeget.  Csak épp azt nem tudom, hogy amúgy tényleg meg akarom-e találni…
Naplózva


Morgan Williamson
Hollóhát
*


Hatodéves - a Hollóhát terelője

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #62 Dátum: 2018. 04. 13. - 23:11:49 »
+1


A kiszámíthatatlanul sodródó tömegben nem könnyű talpon maradni, sajnos ez mindenki számára így van, aki nem Hagrid alkatával rendelkezik. Ennek eredményeként újra felsegíthetem a leányzót, majd arról is gondoskodom, hogy kevésbé dideregjen, ha már módom van rá. A zakó gazdája meg így járt... - De nem fogsz annyira fázni, netán megfázni. - teszem hozzá, miután nyugtáztam, hogy egyébként rendben van. A nedves ruhával sokat nem tudok kezdeni, ő persze megpróbálja, de én nem varázsolnék, amilyen szeszélyes a mágia. Bár a jelek szerint szerencséje van a kisebb varázslattal. Aztán már suhanunk is tova, hogy besegítsünk, ahogy korábban Olivia is indítványozta. Mondjuk ennek a vége az lesz, hogy ő fedezékbe kerül, én meg nekilátok a feladatnak, hogy valami hasznosat is tegyek. Terelő vagyok, így persze, hogy profin és élvezettel teszem a dolgot, még ha az edények tartalmával is találkoznom kell, meg a hajamba pergő szilánkokkal, amik arcomba is csapódnak olykor. Hunyorítok, s végül mégsem itt, hanem nyakamon ejtenek egy-egy vágást, hogy némi vér buggyanjon ki, de nem különb ez az egész, mint amikor borotválkozás közben megvágom magam. Aztán csak véget ér az edények rohama, Olivia pedig van olyan kedves és felhívjam figyelmem arra, hogy az ajtó feltárult. - De, persze, menjünk! - biccentek neki, majd egy kissé kutyás mozdulattal esőtől ázott hajamból kirázom a szilánkokat s vállaimról is leporolom, bár az tuti, hogy az ing komolyabb mosásra is fog szorulni... annyi baj legyen. Ismételten Olivia kacsója után nyúlok, hogy tényleg együtt tudjunk kivergődni, ahogy beállunk az ajtó felé tartók közé s így ne sodródjunk el egymástól. Mondjuk menet (vagy inkább toporgás) közben igyekszem minden irányba pillantani, mert ezen az estén már semmin se lepődnék meg s nem tartom kizártnak, hogy kapjunk még a nyakunkba némi meglepetést... akkor pedig ismét cselekednem kell majd, de nem csak magamra gondolva, hanem a hugrás leányzóra is, akit, mióta felkértem, valahogy egy kisebb sorsközösség alakult ki. Az tuti, hogy ezek után egy normális keretek közötti beszélgetésre minimum meg fogom kérni, ha már ennyit húzgáltuk most egymást ide-oda. De egyelőre legyen a cél a kijutás, amire jó esély van, hogy a nyitott ajtó felé tartunk. - Ezek után jó lesz némi pihenés. - mormolom orrom alatt, mert lássuk be, nem a lábaim táncoltam le s mégis elég intenzívre sikerült a program és azt érzem tagjaimban, hogy a feszültség, az ugrásra kész állapot igen is fárasztóak tudnak lenni, még ha ez túlzottan nem is visel meg, mert szerencsére edzésben vagyok.
Naplózva


Ailish Everdean
Tanár
*****


Tanci

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #63 Dátum: 2018. 04. 13. - 23:13:26 »
+2

Everdeanék lányában könnyen és gyorsan fogalmazódott meg minden ötlet, szándék és tett egyszerre, amiért máris megveregette volna a saját vállát. Lám milyen ügyes és talpraesett a tanárnő. A professzor, aki puszta nőiességből darabjaira vert egy széket. Előre hallotta lelki füleiben a rossz nyelveket, melyek majd károgják a törő-zúzó Ailish történetét. Persze ezek fele annyira sem lesznek igazak, mint kellene, őt pedig negyedannyira sem fogja érdekelni az egész. Ha másért nem is, a puszta dac kedvéért magasról tesz majd az egész pletykára.
Viszont mivel az idő luxusával kevéssé rendelkezett ezekben a pillanatokban, így akkor kezdte felgöngyölíteni a gondolatai fonalát, mikor maga is szilánkjaira csapott egy puncsos tálat. Kedve támadt felkiáltani, hátha megriad tőle a terem, de ez hamvában elvetélt elképzelésnek rémlett. Helyette elöntötte a büszkeség. Nem nevezte volna seregnek azt a társaságot, melyet maga köré gyűjtött, de egy osztagot minden bizonnyal kitehettek. Ez pedig mosolyt csalt az arcára, ahogy Merel mellett meglengette a széklábat egy felé tartó tál ellenében. Talán a sors iróniája lehetett, hogy éppen azt a löttyöt aprította, amelyet az előbb szóval is elvert, s ezért bosszúból mindenét összekente a ragacsos, rózsaszín anyag. S bármilyen abszurdnak tűnt, Everdean élvezte a dolgot. Amikor az utolsó támadót is elhárították, két dolgot vett észre, szinte azonnal. Nyertek és elállt az eső. Ez pedig azt jelentette, hogy ha késve is, de működött amit ügyködött. Így aztán az „osztag” megcsodálhatta, ahogy a professzor magasztosan hátraveti rózsaszín puncstól ragadó haját, majd örömében metál villát tart a legyőzöttek porai felé.
– Szép munka mindenki! Azt hiszem védvonalként remekül funkcionáltunk. És az eső is elállt, úgyhogy most nekifuthatunk a… Ez meg mi volt? – A mondatát éppen a dübörgés szakította félbe, míg a kérdése erre irányult, s egyik sem hozott neki komoly megnyugvást. – Hogy egy perc nyugtunk nem lehet… Frenetikus. – Sóhajtotta el lemondóan, ahogy odafordult a tolakodó tömeg irányába. Gyorsan felmérte a helyzetet, majd egy rövid mérlegelést tartott magában. Hiszen megkockáztathatna egy varázslatot, ami azonnal lezárná a problémájukat, ám az komoly veszélyekkel járna, amit tanárként nem engedhet meg magának. Segélykérően pillant a két férfira, majd a gyerekekre, hátha valaki szeméből kiolvashat egy megoldást.
Naplózva


Leonard Ruskin
Hugrabug
*


IV. - - borz(acska)

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #64 Dátum: 2018. 04. 14. - 01:19:27 »
+2

PUNCSTÁMADÁS PARTI ✤

Viselet

Talán jobb lett volna, ha az alma-kaland helyett egyből azt kéri, nyirbálja meg a tincseit is, és akkor már teljesen jól összehozták volna a bál hangulatot. Vagyis.. hát, valami olyasmit. Csak bohókásan rázza meg a fejét, hogy most azért mégse kezdjenek bele egy fodrásztanfolyam gyakorlatába, majd talán esetleg később, amikor már tényleg menthetetlen, megkéri, hogy élje ki a nyirbálási hajlamot az üstökén. Végül persze még egy ártatlan sütievéshez sem értek el, mert megnyílt az égi áldás, és elmosta az édes pillanatokat. Meg úgy mindent, amit a szervezőgárda, a manók és úgy bárki szeretett volna. Mert ha még kint rendezik meg ezt, na de idebent... Nem, nincs emlékeiben olyan, hogy szakadó eső fogadta volna őket valaha a teremben, persze, a villámok, a gomolygó felhők mágiája jelen volt, ha odakint sem volt másképp, de ilyen.. Úgy néz ki, ez a véletlenek és meglepetések estéje lesz. Mondjuk, élménydús, annyi biztos.
- Csak egy.. kicsi – nevet immáron az asztal alatt, immáron a vízben támaszkodva-ülve, elvégre, oké, hogy fentről nem kapnak a nyakukba, de a vízszint úgy emelkedik, mintha az egész éves mennyiséget most akarná letudni. Jó, ebbe nem fognak belefulladni..  A villámok talán már nem fogják őket fenyegetni, de egyelőre csak kukucskálni mer az abroszt megemelve szemléli a lábakat, a tenni vágyók egy részét, és a vizes ruhák harcát. Oké, lassan minden a feje tetejére áll, az biztos. Errefelé úgy néz ki, az unalmas az új lehetetlen.
- Vagy leöntöm a szép ruhádat punccsal.. megint almát ragasztok a hajadba. Áhh, ez tök béna, igazad van – vigyorog ő is, majd at érkezőkre pillant, egyelőre észre sem véve a pírt – persze látja ő , csak épp leköti a két vendég, akik bemenekültek melléjük. Még így is egész békés, a lányok a nagy ruhájukkal úgy sem férnek itt el, már amennyit látott, az elég habosnak tűnt ahhoz, hogy szúk legyen egy ilyen akcióra, így.. szerencsések? De még mennyire.
- Hello srácok – köszön ő is, bár az ismeretlen félként, mert hazudna, ha azt mondaná, tudja hirtelen, kikkel hozta egy helyre a sors össze. - Legyetek a vendégeink egy fergeteges asztal-alatt partira. Ha szerencsénk van.. - pillant ki a kijárat felé, amikor a sütemények öngyilkos küldetésbe kezdenek. - Nos, akkor nem pofára esnek a sütik és még ehetők is – a tányérok vagy épp a finomságok maradéka nem éri el szerencsére, mégis kicsit beljebb húzódik, és marad inkább a tervnél: meghúzza magát, amíg elül a vihar, bár úgy néz ki, ennek semmi esélye.
- Jaj ugyan – legyint egy aprót, és leül a sarkaira, bár úgyis mindegy hogy a vízben ül, vagy a vizes lábán, már úgy érzi, mintha ugrott volna egy hasast a tóba, és most visszajött, hogy jót mulasson így, vizesen. Persze nem mondja azt, hogy melege van, és hogy könnyű a zakót így vizesen viselni, de nem nyafog, abból szerencsére már rég kinőtt. Ha elül a minden, majd megszárogatja magát, és minden szuper lesz. Csak a kajának annyi.
- Most már asztalon táncolás is van? - ő is értetlen, hiszen fogalma sincs, mi az, ami ennyire döngeti az ideiglenes tetőjüket. Merel-t figyeli, aki már ki is pillant, és felméri, mi a harci helyzet, vagyis reméli. Mellé is húzódik ismét, és azon a résen bámul ki, amit ő alkot a terítő felhajtásával. Szemöldöke a magasba szökken, arca pedig olyan, mint aki épp tütüben táncoló trollokat figyelne. Ha azt hitte, hogy az eső a legrosszabb..
- Oooké.. nincs véletlenül bolondok napja? - jobban illene, mint a végzős diákok búcsúja, vagy bármi. Hát, így se ünnepelnek senkit sem, ez tény, szóval, még örülhetnek is. A tálak lázadása a válasz arra, amely kizavarta őket innen, és meglepve pislog, hogy mire minden leesik neki, Merel már kint, a tanárnő intézkedik és harci felállásban indulnak a gonosz tálak ellen.
- Hű – pillázik még egy pár sor, majd persze, amint kérik, kimászik ő is, kinyújtóztatva kissé elzsibbadt lábait. - Azt hiszem, már mindent láttam. Az életem teljes lett – pillant a tálak felé, és bár neki nem osztottak semmiféle ütőt, ha már ott van és üres, azt a tipikusan sütikhez való tálat fogja a kezébe, nem mintha amúgy érne majd valamit, de mégis jobban érzi magát.
- Megpróbálok – húzza ki magát, bár erre kissé epés ízt érez, hiszen amikor legutóbb az akart lenni, majdnem ott maradt, utána pedig hónapokig ki se jött a depressziójából, így.. Jó, ő próbálkozik, így lépked a haderő mellé, és menti, ami menthető. Nem mondhatni, hogy ő lenne a következő terelő generáció mintapéldánya lenne, de valamit mégis cselekedett. Ütött, vagy csak védett miközben ádáz csata ha nem is, de a mágia turpissága ellen felvették a harcot. Mi lett volna ha még mindig a hajnál és az almánál tartanak? Lekopaszítják egymást? Na szép.. jobb volt ez így.
- Túléljük! - kiáltotta bele a terembe, és hát mivel ezek nem harcedzett mágusok, hanem csak.. innivaló és üveg, igaza is lett. Ahogy a szilánk arcát éri, úgy szisszen fel egész hangosan, és odanyúlva pillantja meg ujjai végén a friss vért, amit az esővíz most szépen lefele. A legjobb, és persze a vágás mindig csak utána fáj és csíp, és nem a legjobb, ha víz éri, mert csak rosszabb lesz. Hagyja hát, hogy összemocskolja az arcát, és a tálcát ledobva pillant Merel és a többiek felé.
- Nincs több, ugye? - mire választ kapna, az eső megszűnik, nem éri újabb csepp fentről, csak épp ő az, aki még elhagyja az ázott tagjaiból. Örül, mer miért ne, már épp hangot is adna neki, amikor összerezzenve fordul az ajtó felé, amely mintha ki akarna szakadni onnan, de végül csak megnyílik és elindul rajta kifele a tömeg. Ez sosem a jó ötlet. - Éééés most fogják agyontaposni egymást, remek - sóhajt fel, mintha ez az ő gondja lenne. Csak tudják, hogy egyszerre nem fognak kiférni, és idebent sincs már vész. Minek siessenek? Vagyis.. - Ühm, nem baj ha nem tolakodunk kifele? Még megvan a tálca, megvédelek ha repül valami, de a taposó tűsarkaktól sajnos nem tudnálak – kéri meg a lánytól, hogy mennyire szeretne ő most a terem azon részén lenni.
Naplózva


Merel Everfen
Hugrabug
*


III. Hugrabug - A Vérborz

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #65 Dátum: 2018. 04. 14. - 04:32:11 »
+1

-Jöhet!- vigyorgok Leóra. -Mindent is! Nincs hova továbbrontani ezt, mostmár csak javítja.
Végigmutatok magamon. A hajam ugyan almamentes, és nem is tapad a karamelltől, helyette a víztől a nyakamra és vállamra. Ennek a csinos kis ruhának a legnagyobb érdeme az eső ellen - amit kifejezetten értékelek, főleg így - hogy nem fehér blúzból van. Bármi más téren már vereséget szenvedett, a szoknyája csak ott nem tapad a combomra, ahol felmosórongyot megszégyenítően terül sík laposan a padlón, egyenletesen terítve az esővizet. És a legjobb az egészben, hogy engem totál nem zavar. Káosz és izgalom, őrült események, én itt elememben vagyok.
-Náh, ehetőnek még úgy is ehetőek- vigyorgok vissza mindhárom fiúra, aztán folytatom is a tányér lebillentését egy olyanról, ami történetesen pofára esett.
baQa'. Ez pont valami piskóta, ami illemtudó szivacsként itta tele magát, akár még az esővel, akár a padlóról. Vizes piskótát - piskótás vizet? - azt inkább mégse kérek. Bár nem is marad sok időnk vizes sütit enni, az események türelmetlenebbek annál.
-De. Nagy sikerre tekintettel rendeztek mégegyet.- Vagy az eredetihez hivatalos eseményt, csupán másfél hónap késéssel.
Mondani már nem sikerül semmit, de egy elismerő mosollyal biccentek Leo felé, ahogy egy ezidáig süteményes tálcát ragad magának. És neki van igaza, pajzsok talán most hasznosabbak is lennének, és még mindig vissza is lehet vele ütni a tálakat. A széttört szék ülőkéjét látom meg, ami hasonló lenne, és senki nem vette magához, de már felálltunk az Everdean-vonalba, és innen pontosan a tálak sortüzébe kéne beleszaladni a deszkáért. Marad a székláb, ennek legalább ismerős fogása van.
-Auta i lómë!- csatlakozok Leóhoz a bátorító csatakiáltások terén, a klingon után ezúttal a quenya tündét vonultatva fel.
Kapcsolnak a terelőösztöneim. Nem telibe egyenesen felém tart az egyik tál, még félrehajolnom se kéne, hogy mellettem repüljön el, de én védvonalnak jöttem. Belelépek az útjába, szembelendítem a széklábat, a fa már teli találattal várja a beérkező edényt. Pontosan, mint amikor én támadom a gurkót, meg se engedve a fordítottját neki.
És itt számolom el magam. Reflexből oldalra kapom a fejem, ahogy a tál széttörik. Szerencsére csak a puncstartalma köt ki rajtam, de látom, ahogy ezernyi szilánkja szóródik szét, és repül tovább srapnelként.
Ez nem stimmel. Néhány darabban kellett volna a lábaim körül csörömpölnie, de semmiképp sem szinte robbanni. De nem állt meg annyira, mint kellett volna, bármi is mozgatta, az nem csak kilőtte az asztalról, az egész végig tolta, talán még törés után is. Ide tényleg a tálca kellett volna jobban, egy pajzs, egy fal, merőlegesen útját állni a tálnak, nem keresztülzúzni a közepén.
A következőt megpróbálom csak blokkolni, ellentartok, de nem lendítek a széklábon.
De nem jön következő tál, elfogytak. Tanci tanárnő előlép az élünkön, kihírdeti a diadalát a csatatér felett. Nem tudok nem csatlakozni égbe emelt fegyverrel.
-Aurë entuluva!- Újra eljön a nappal! Hát na, ha már Nolda, legyen ...kövér? Vagy valami. Büszkén vigyorogva nézek végig dicső vezérünkön és harcostársaimon, Leo felé fordulva végül. A vigyor a válaszom, hisz elmond mindent, ami az üvegszilánkos, eső és puncsáztatta csatatérből nem derül ki, és még az idő is kitisztult.
És aggódva lépek oda hozzá, ahogy meglátom az arcán mosódó vért, elfog a bűntudat, mert talán, valószínűleg, annak a tálnak egy szilánkja vághatta meg, amit én csaptam ripityára mellette. Be akarom forrasztani, ha tudnám a megfelelő igét, és ha nem sülne el csak mégrosszabbul most a varázslat, vagy csak letörölni, felitatni, ha lenne mivel. Csupán a kezemmel és egy bocsánatkérő mosollyal nyúlok föl, és óvatosan, inkább csak a vágás alatt mosódó vércseppet törlöm el. Ha több nem is, legalább gesztusként.
Már épp enyhíteném ...talán az én zavarom és bűntudatom egy vigyori megjegyzéssel, hogy legfeljebb egy szexi fajta sebhely marad utána - bár valószínűleg begyógyul ez szépen még - amikor zúgolódás kerekedik, mozgolódás, és gyorsan tolakodássá fajul, mivel az ajtó kitárulása váltotta ki.
-A nagy fa...ragószéket tolakodunk, semmi értelme.- Ahogy mondja, csak taposódás és balesetek lennének belőle.
-Köszönöm- lépek inkább Leóhoz, és a tálca védelmébe bebújva odaölelem magamhoz, megvetem a lábam, és felemelem a széklábam mellettünk, csak annyira, hogy veszélyt ne jelentsen, de keltse illúzióját annyira, hogy minket ösztönösen, tereptárgyként kerüljön ki a tolakodni vágyó, az ajtót rohamozni menet.
Gondolok rá, hogy hősködjek még, hogy a kis termetembe meglepően beleférő nagy hangommal a tömegbe kiáltsak, hogy álljunk meg, és rendezetten menjünk kifele, de most nem érdekel. Vannak itt tanárok és felnőttek, akik megteszik helyettem is majd, én meg túl jó helyen vagyok most hozzá. Még az eső is elállt, a tálak elhulltak, igaza van Leónak, itt vagyunk nagyobb biztonságban, nem a tolakodás közepén.
Csak most veszem észre, hogy a szívem már szinte nem is ver, mint inkább pörög, nem érzem lassulni a pillanatnyi nyugalom ellenére se. Nem azért, hogy zavarna, hogy az se, ahogy nyakig puncsos vagyok, vagy hogy így bújok Leóhoz. Mindkettőnk ruhájának édesmindegy mostanra, és ilyen bőrig ázás mellett attól se kell félnem, hogy összeragacsoznám vele. A víz az elég nehezen ragasztózható, és ennél nedvesebb nem is lehetnék, csak ...és ezt a gondolatot majd máskor fejezem be. Inkább ráérősen forgatok egyet a széklábon, hogy újfent, ütni ne üssek vele, de mutassam, hogy érdemes kikerülni, így egyben minket is. A tolakodóparti amott van az ajtónál, itt az ácsorogjon, aki ki akar maradni belőle, ebben szabad és egészséges csatlakozni is igazából.
Naplózva


Lyana La Clair
(N)JK
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #66 Dátum: 2018. 04. 14. - 08:21:03 »
+2




AJTÓKIROBBANTÓK

Még egyszer végig néztem Mathiason. Nem azért, hogy megállapítsam újra, hogy milyen remekül áll neki ez a kifinomult öltözék. Nem is azért, hogy olvadozzak a férfias kinézetétől – azon már lényegében túl voltam. Csak az érdekelt, hogy nem sérült-e meg jobban, mint állítja. Sejtettem, hogyha így is lenne a büszkesége nem engedné neki bevallani. Még is úgy tűnt, nem sérült meg annyira, hogy annak nyoma maradjon. Az amúgy is teljesen átázott ruhája volt csupán gyűrött és a mindig szépen igazított haja veszített tartásából.
Ki kell mennünk innen, mihamarabb! – jelentette ki. A hangjából is erő csengett, akárcsak a mozdulataiból. Ez pedig valahol engem is megnyugtatott, annyira, hogy még toporzékolni is elfelejtettem az átázott, tönkrement esélyim és ruhám miatt.
De először is fedezék kell...
Lassan bólintottam, jelezve, hogy egyetértek.
Ahogy kezei a derekamra simult, közelebb húzódtam hozzá. Én már teljesen átfáztam az esőtől és csak vacogni tudtam, belőle viszont kellemes, biztonságot adó melegség áradt a nedves ruhák ellenére is. Nagyon szerettem volna még közelebb fúrni magam hozzá.
Ekkor vettem észre, hogy az eső már nem esett. Már csupán a hajam alól érkező cseppek folytak végig arcomon és jutottak el egészen a ruhám alá. Ezekbe újra és újra beleremegtem, hiszen jég hidegek voltak. Éreztem, hogy egyre jobban reszketek. Átkaroltam Mathias derekát, hogy még közelebb tudjam magamhoz… tökéletes pillant lett volna, ha nem éppen akkor szabadul el a pokol.
Hirtelen sikoltozás, üvöltés, lábak dobogásának zaja töltötte be a termet. Mire észbe kaptam hordaszerűen indult meg a tömeg az ajtó felé – ami az imént nyílhatott ki. Lényegében felfogni sem volt időm, mi történik körülöttem, egyre erősebben lökdöstek ide-oda. Valaki a fülembe sikoltott, ezért hosszú percekig csak a nyomán maradt csengést hallottam. Mathias mondott valamit, de nem értettem, ezért csak kapaszkodtam belé erőteljesen. Ujjaim görcsösen szorították zakója anyagát, miközben fájdalmasan csapódtak belém oldalról… Elegem van! – dühöngtem és éreztem, hogy könnyes lesz a szeme az ijedtségtől. Féltem, utáltam mindenkit és csak menekülni akartam.
Egy könnycsepp végig siklott az arcomon, ahogy még valaki belém csapódott, olyan közel préselve Mathiashoz, hogy már alig kaptam levegőt. Bírd ki egy kicsit, Lya! Mindjárt vége… – biztattam magam. Szerettem volna az arcom a mellettem állóhoz nyomni és csak sírni és toporzékolni, időközben ugyanis még a cipőmet is sikerült elhagyni, legalábbis a jobb lábamon. Ez már egyenesen elkeserített.
Ne… – próbáltam hátra fordulni.
Reméltem, hogy visszaszerezhetem az elhagyott pár, szépséges cipőt. Ám erre esélyem sem volt, mert a tömegben lehetetlenség lett volna kiszúrni egyszerűen. Nyilván többen át is tapostak rajta vagy odébb rugdosták. Ettől a gondolattól pedig még jobban sírtam, arról nem is beszélve, hogy úgy mentem, mint aki nyomorék, mert csak a fél lábamon volt egy nyolc centis sarkú cipellő.
Ezt nem hiszem el… – sírtam hisztérikus hangon. – Következőnek még a ruhát is leszaggatják rólam!
Éreztem, hogy a dühtől csak még gyengébbnek, még sebezhetőnek tűnök, de nem érdekelt. Már elegem volt, tehetetlenül hagytam, hogy Mathias szorításában ugyan, de ide-oda taszigáljon a tömeg. Csendesen szipogtam, így már nem az eső cseppek, hanem a saját könnyeim folytak végig az arcomon, végig a nyakamon, be a ruhám alá. Ezek legalább nem voltak hidegek, sőt, kifejezetten melegnek tűntek egészen átfázott testemnek.

Naplózva



Shirley White
Griffendél
*


× A térképszakértő ×

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #67 Dátum: 2018. 04. 14. - 08:37:15 »
+1



[viselet]

AJTÓKIROBBANTÓK

Rájöttem, hogy miért vagyok én általában olyan visszahúzódó az emberekkel szemben. Ha nincsenek barátaim, nem kell értük aggódnom..
Elliot, mintha csak a falnak beszélnék, kémlelt körbe, hogy megtalálja a számára fontos embereket. Hogy aztán, úgy, mint nekem, nekik is segíthessen. Igen, erre én is gondolhattam volna, de nem ismertem innen sok embert, akiket viszont igen, azokból kinéztem, hogy vigyáznak magukra és a partnerükre. És persze fordítva. Szóval nekem, ebben az esetben Elliotra kellene vigyáznom, hogy ne essen nagyobb baja néhány karcolásnál, vagy lila foltnál.
Egy szorítást éreztem meg a kezemen. Felpillantottam és O'Mara tekintetével találtam szembe magam. Mintha azt szerette volna, hogy nyugodjak meg.
De ez sajnos nem sikerülhetett, ugyanis Mathias különdíjas esés és végigcsúszás a padlón kombójára mindketten felfigyeltünk. És, hogy a szívem végképp ne maradjon nyugton, a partnerem most sem tudott nyugton maradni, így természetesen kirohant az asztal alól. Egy ideig csak ültem a helyemen, reménykedve abban, hogy, a már lecsendesedett viharban, tudja mit csinál.
Ám mikor meghallottam a kiáltását, miszerint ki akarja robbantani az ajtót, én is kimásztam a fedezékből. Szerencséjére viszont meg is álltam, mert úgy tűnt, hogy Mathiasnak sikerült meggyőznie, ugyanis leeresztette a pálcáját. Utána pedig egy másik, számomra ismeretlen férfi ment oda hozzá, de nem hallottam mit mond neki.
Aztán az idegen is elment. Én pedig sötétlila szemmel, fehér hajjal, mezítláb, elázva indultam meg Elliot felé. Most már az idegességem is a tetőfokára hágott, és majdhogynem szikrázó szemekkel közeledtem. Legszívesebben ordítottam volna, és megátkoztam volna ezt az idiótát, amiért ilyen hülyeségeket csinál. Nem elég, hogy az én nyugodt életemhez képest, itt minden olyan gyorsan történik – legalábbis számomra –, de még a partnerem miatt is aggódnom kell. Kezdtem szédülni, mint januárban, az első találkozásunkkor, de nem érdekelt és odaléptem a férfi mellé. Belé karoltam és dühösen kezdtem el húzni. De nem sikerült. Ehelyett maga felé fordított.
– Élek, nyugi! – mondta egy kedves mosoly kíséretében – Menj vissza, hogy ne ázz…
Csak most vettük észre, hogy az eső már nem is esik. Egyszerre pillantottunk fel a megbűvölt mennyezetre, ahol már tisztulni látszott az ég.
És ekkor jött az a dübörgő hang az ajtó túloldaláról. A sikoltozó embertömeg pedig, mintha elhallgatott volna ennek hatására. Majd nagy nyikorgással kezdett el kinyílni az öreg kétszárnyú ajtó. Elliot átkarolva próbált onnan elvinni, ám megint csak elestünk. O'Mara rajtam én pedig alatta. Ahogy mindig.. Próbált úgy helyezkedni, hogy ne nyomjon össze, de lássa az ajtót.
És ekkor hallottam meg az újabb sikolyokat és az emberek lépteit, amint állatcsordaként próbált menekülni az ajtó elől. Na azt hiszem itt telt be a pohár.
- Hogy Merlin átkozna szét titeket, hát nem lehet igaz, hogy varázsló létetekre ilyen gyávák vagytok! - keltem ki magamból mérges, vörös szemmel.
Közben Elliot újra fölém került és a tertével próbált meg védeni az emberektől, akik úgy mentek, mint a birkák. Újabban megint sírhatnékom volt a tehetetlenségemtől és a dühtől. Eltakartam a szemeimet, hogy ne lehessen látni a könnyeket, amiket szabadjára engedtem. Nem, nem féltem, inkább csak mérges. Egy porcikám se rezdült, csendben folyattam a sós cseppeket, néha egy-egy mély levegőt véve, hogy lenyugodjak. Csak legyen már vége..
Naplózva



Csámpás
[Topiktulaj]
***


KARIKALÁB

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #68 Dátum: 2018. 04. 14. - 12:20:09 »
+5

A VÉGZŐS BÁL


 
A tömeg sikoltozva, üvöltözve, toporzékolva indult meg a kijárat felé. Mr. Montregot és Miss La Clairt egyenesen neki sodorva a dühösen ácsorgó tanároknak, akik McGalagony vezetésével próbálták meg feltartani a tömeget a Nagyterem előtt. A cél az volt, hogy mindenki épségben kijusson, a pánik pedig alább hagyjon. Miss Smethwyck éppen láthatta az igazgatónő csúcsos süvegét, amint a tömeg neki préselte az egyik barátnőjének, annyira, hogy levegőhöz is alig jutott. Hirtelen egy kéz ragadta meg a csuklóját, melynek tulajdonosa nem más volt az, mint Marga Destain, aki időközben Nolannel együtt befúrta magát a diáksereg közé. A griffendéles lány közelebb húzta magához hollóhátas társát, ezzel megmentve a fulladástól.
Mr. Fawcett belevetve magát a tömegbe rángatta fel a padlóról Mr. O’Marát és Miss White-ot, ám az akció nem bizonyult sikeresnek. Ugyanis a tömeg, éppen ekkor taszította tolvajunknak Miss Stane-t. Mindketten elestek, ismét be, a tolakodók lába alá. Ezzel a hugrabugos lány keze ki is csúszott az őt szorító, és ezzel sokkal távolabb kerülő Mr. Williamsontól, aki egyenesen besodródott a tömeg közepére, Miss Banksbe és Miss Gauthier-be csapódva. A két lány feje össze is koccant a hirtelen lökéstől.
Mr. Cobham még éppen időben kapta el a Jimmy –  Patrick párost, a gallérjuknál fogva. Nem engedte őket a tömeg közelébe férkőzni. Miss Everdean, Merel és Leo segítségével próbálta feltartani a terem másik végéből érkező, menekülő diáksereget, ám azok szinte hajthatatlanok voltak. A fiú neki csapódott háttal a falnak, mire Miss Everfen menten oda is rohant segíteni neki – habár a sérülései közel sem bizonyultak vészesnek, talán csak egy-két horzsolást szerzett.

***


Ekkor csattant fel McGalagony professzor: „Megállni! Azonnal!” Szigorúan harsogta a szavakat, amik az egész teret betöltötték – bizonyára varázslattal erősítette fel hangját. Többen összerezzentek és megtorpantak, a sikítás egyszerűen abba maradt. A tolakodás véget ért.



Megszabott válaszadási sorrend nincs.
A FINÁLÉ április 21-én 12 óra után érkezik.

A nagy létszámra való tekintettel, aki 2 egymást követő kört kihagy,
annak nem mozgatom tovább a karakterét!
A visszatérés ára egy bagoly.
Tejcsi


Naplózva

______________________________________________

Az élet nagy kaland,
Átírható színdarab,
És hidd el, csak rajtad áll,
Hogy jó vagy rossz, mi rád vár.

______________________________________________

Emmeline Smethwyck
Hollóhát
*


V. ~ Hajtó ~ _@/" Booksnail "\@_

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #69 Dátum: 2018. 04. 15. - 17:50:24 »
+1


Közel érünk az ajtó előtt feltorlódott embertömeghez és megállunk. Én lábujjhegyen ágaskodva próbálok az emberek felett elnézni, hogy hogyan halad a mentőakció, így sikerül megpillantanom, amint a hatalmas ajtószárnyak egy hangos dörrenéssel kitárulnak. Megkönnyebbülten felsóhajtok és barátaimhoz fordulok, az ő szemükben is ott van egy fajta fellélegzés, én pedig megeresztek egy fáradt sóhajt. Már éppen fordulnék a kijárat felé, amikor a tömeg egy emberként tolongani kezd, egymást lökdösve próbál mindenki kijutni. Éppen hogy megpillantom McGalagony süvegének tetejét, amikor egy test esik nekem, ezzel földre kerülök.

Olive arcát pillantom meg magam felett, de nem sokáig, mert a tömeg arrébb sodorja. Kétségbeesetten kapok utána, de hiába, addigra már eltűnik a látómezőmből, a következő pillanatban pedig újabb testrészek csapódnak nekem egyenesen a falhoz szorítva. Kathrine-t látom meg magam mögött, miközben sorozatosan érnek a rúgások és ütések. Barátnőm és a tömeg közé kerülve a két nekem feszülő erő kipréseli belőlem a levegőt, így le is teszek arról, hogy felálljak, a padlón összegömbölyödve várom a csordaszerűen vonuló bálozók elvonulását. Hirtelen egy kéz ragad meg, és olyan erővel húz ki az emberek közül, hogy elvesztem az egyensúlyom és újra a földre huppanok, de ezúttal már nem vesznek körbe lábak, cipők és szoknyák.

Felnézek megmentőmre és a
griffendéles lányt pillantom meg, aki Nolannel együtt jött erre az estére. Nehezen felállok és egy hálás mosolyt vetek rá.
- Köszönöm! - szólok, hangomat elnyomja a sikítozó tömeg. Elfordítom a tekintetemet és Nolan-t pillantom meg, azon nyomban lefagy az arcomról a mosoly. Zavaromban elfordulok, és a tömeget nézem Kathrine-t és Olive-ot keresve. Hála Merlinnek meglátom őket épségben, a velünk szomszédos sarokban. Intek nekik, hogy maradjanak ott, majd egy éles kiáltás hangzik el a teremben az igazgatónő szájából. A hangra hirtelen mindenki elcsendesül, a sikítás abbamarad és a tömeg egységesen megdermed.

Naplózva


Elliot O'Mara
Játékmester
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #70 Dátum: 2018. 04. 16. - 15:56:26 »
+1

A VÉGZŐS BÁL


[viselet]

1999. május közepe,
a Bál

Nem érdekelt, hogy Shirley kikel magából, ahogy az sem, ha esetleg megpróbál ellenállni. Túl sokan közeledtek felénk, túlságosan belekeveredtünk az ajtó felé hömpölygő, pánikba esett tömegen. Ezért mindent megtettem, hogy annyira védjem őt, a testemmel, amennyire csak lehetett. Talán belém rúgtak párszor, de nem üvöltöttem vagy szisszentem fel a fájdalomtól. Már megtanultam elviselni az ilyesmit.
Csak tarts ki, O’Mara! Csak tarts ki! – bíztattam magam. Persze közben ott pislákolt bennem az a düh, ami korábban.  Tehetetlennek éreztem magamat és nem csak azért, mert Montrego lefogta a kezemet vagy odajött, Mr. Tökéletesenvasalting beszólni, hogy mit hogyan kéne csinálni. Már előtte elkezdődött, a villámlással, az asztal alá bújással… a tény, hogy még csak le sem tudom vezetni a feszültségem egy jó kis robbantással, tovább növelte azt a bosszantó kis érzést. A szívem erősen vert, és ahogy mellkasom Shirleyhez préselődött, úgy ő is érezhette azt. Remegtem az indulatoktól és talán túl erősen is szorítottam a lányt a padlóhoz emiatt – habár nem állt szándékomban neki fájdalmat okozni. Valaki azonban, éppen ekkor lépett oda és ráncigált fel engem, majd utánam – remélhetőleg valamivel finomabban – Shirleyt is felsegítette.
Megigazítottam a ruhámat, közben hosszan fújtam ki a levegőt. Megpróbáltam lehiggadni, nem belerohanni a tömegbe és minimum az ajtó berúgását megkísérelni. Nyugalom… nyugalom… nyugalom… – ismételgettem. A tenyeremet a mellkasomra fektettem. Próbáltam mély lélegzetet venni, hátha az megnyugtatja remegő, lüktető, indulatokkal telt testemet. A másik kezem pedig, szinte magától ökölbe szorult, mintha azt várná, mikor öklelek bele valamelyik lökdösődő arcába. Kedvem lett volna megtenni, ártani nekik, nézni, amint kiül a fájdalom az arcukra. Felpillantottam, megerőltettem magam, hogy a vízcseppektől csillogó cipőm orra helyett inkább Shirley épségét ellenőrizzem… de akkor… akkor megláttam őt. Azt a perverzet Hollandiából, aki megpróbált egy férfi vécében megcsókolni – természetesen azután, hogy el akarta lopni a kezemen díszelgő karkötőt.
Merlinre, te még élsz? – szaladt ki a számon és tettem egy lépést hátra. – Mennem kell… – tettem hozzá.
Már éppen nyúltam volna Shirley keze után, hogy eltűnjek ennek a Willow-nak a közeléből, mert hát az a fickó nem százas – és akkor még finoman fejeztem ki magam. Azonba, még mielőtt elmenekíthettem volna mindkettőnket a közeléből, valami belecsapódott a hátamba, jó távol taszítva a partneremtől, na meg a hollandiai perverztől.
A franc… – nyöszörögtem a padlóra kerülve.
Éreztem, hogy alaposan megütöttem az oldalamat, na meg a karomat. Ráadásul sikerült megint olyan helyre keverednem, ahol rengeteg engem volt. Talpra akartam állni, de képtelen voltam… és akkor pillantottam meg azt a bolond Oliviát. Ott volt tőlem alig fél méterre, ugyanúgy a padlón. Tehát ő csapódott belém… remek… – sóhajtottam kissé dühösen, de felé nyújtottam a kezemet. Nem vagyok rohadék annyira, hogy ott hagyjam agyon taposni.
Gyere… – bíztattam, várva, hogy megragadja a kezemet. Közben alaposan belerúgott valaki a már amúgy is fájós oldalamba. – Fel kell állnunk, mielőtt agyon…  újra belém rúgtak.
Már nem foglalkoztam azzal, hogy meg akarja-e fogni a kezem. Megragadtam a csuklóját és erőszakosan lökdösve mindenki, egy nagydarab alak hátába kapaszkodva megpróbáltam talpra állni. Magammal rángatva Oliviát. Talán csak az mentett meg, hogy időközben felcsendül egy hang… nem értettem, mit mondott, de azt érzékeltem, hogy hirtelen mindenki megállt és néma csend lett.
Végre! A kurva életbe!

Naplózva


Clementine Banks
Hugrabug
*


Napsugár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #71 Dátum: 2018. 04. 17. - 23:00:37 »
+1



◆◇VÉDVONAL◆◇

A dolgok igazán nem alakulnak fényesen. Kitartóan evickélek az ajtók felé, noha nem egészen tartom ezt még mindig jó ötletnek, lelkesen igyekszem hárítani mindent és mindenkit a buta kis tálcámmal, amit görcsössé görbülő ujjakkal szorongatok, és próbálok nem tudomást venni arról, milyen szédítően kétségbeesett a lanyha pánik morajjá olvadó hangzavara. Ha nem lenne itt ennyi tanár, valószínűleg én is teljesen pánikba esnék, minden bizodalmam azonban bennük van, és a tényben, hogy ha ők nem képesek megvédeni minket, egy kis segítséggel sem, akkor ott már igazán kár akár pánikolni, akár sírni, hát csak ideges csomókba tekeredik minden idegvégződésem, és próbálok magamra látszólagos nyugalmat erőltetni, noha a tálcát tartó kezeim legjobb esetben is enyhén remegnek, a szívem pedig most már percek óta valahol a torkom legkellemetlenebb pontján dobog.
Egész jó védvonalat képez saját magamra erőltetett fegyelmem, hogy csak az érjen el hozzám, ami valóban fontos, de azért persze, amikor valaki kis híján fellök, arra akaratlanul is felkiáltok – ez nem is baj, az már inkább, hogy megtántorodok, nekiesek Héloise-nak, aki láthatólag nincs ettől elragadtatva - Merlinre…! Ne haragudj – szabadkozom némileg feleslegesen, egyrészt, mert ebben a kavarodásban valószínűleg folyton mindenkinek bocsánatot kellene kérnie valakitől, amire persze nincs idő, másrészt meg Héloise szinte tudomást sem vesz rólam, hanem másfele igyekszik kepesztetni a tömegben, mint én, aki pár elsőévest maga mögé utasítva még mindig az ajtó felé tolakodok.
A vicc az, hogy mintha az ajtó csak megindokolná nekem, miért is teszem ezt – dübörgés kíséretében nyílik, én pedig olyan megkönnyebbülten sóhajtok fel, mintha máris odakinn lennék, de aztán hamar egyértelművé válik, hogy rémesen korán örülök – mindenki egyszerre akar kijutni, a tolakodás rosszabbá válik, mint eddig (hogy lehetséges ez?), én pedig leginkább csak próbálok talpon maradni, és nem mások talpa alá kerülni. Megállnék, hogy kimaradjak ebből az őrületből, ami az ajtó felé sodor, de esélyem nem sok kínálkozik rá… marad a túlélés.
A szó legszorosabb értelmében, hiszen Morgan nekem vágódik, Héloise-zal pedig megint közelebbről megismerkedem, ráadásul ezúttal sokkal fájdalmasabban is – Áú – nyögöm kissé elgyötörten, ahogy akaratlanul is elkapom a lány vállát, mielőtt még dobnék egy hátast a hirtelen szédüléstől, ami rám tör. Ha nem szólalna meg McGalagony professzor hangja, minek nyomán én azonnal – és remélem a környezetem is – megállok, még az is lehet, hogy simán a padlón végezném ezúttal – Sajnálom. Jól vagytok? – kérdezem a homlokomat dörgölve, noha kétségtelen, hogy úgy tűnik, Morgan járt legkevésbé rosszul.
Naplózva


Jimmy Slinkhard
Hollóhát
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #72 Dátum: 2018. 04. 18. - 06:54:17 »
+1


FALHOZ LAPULVA-PARTI


Borzasztó hangzavar volt az ajtók kitárása után. Az emberek egymás lökdösve, tolongva indultak meg a szabadság felé. Én is automatikusan elkezdtem kifelé indulni a tömeggel, amely sikoltozva, zúgolódva mozgott. Patrick zseniális ötletére egy pillanatig csak pislogni tudtam.
Még hogy maradjunk hátra, hogy ne tapossanak el… Meg akartam őt kérdezni, hogy mégis ugyan hová menjünk, hiszen több száz ember hömpölygött kifelé. Szólni akartam, éppen kinyitottam a számat, amikor egy férfi ragadott meg a galléromnál. Hogy honnan tudtam, hogy férfi? Félszemmel láttam, hogy Patricket is megragadta, és láttam az öltözékét. Na persze reflexből hátrafordultam, és az arcára néztem. Próbáltam beazonosítani az idegent több-kevesebb sikerrel, bár inkább kevesebb.
Kicsit megszeppentem, ahogy kirántott engem és társamat a tömeg közeléből. Csak pislogtam a férfire, és valami roppant konstruktív megjegyzés hagyta el a számat.
– Öhhh… – szegeztem tekintetemet a férfira. És az agyam belül mint valami rozsdás gépezet kattogott.
Uram atyám, most mi van? – majd a hangszálaim újra működésbe léptek, és sikerült kipréselnem a torkomon egy rövid szót.
– Köszönöm.
A teremben az események zajlottak tovább. Az egyik kifelé igyekvő diák sikeresen belefúrta könyökét az oldalamba, ahogy mellém ért, és odébb akart lökni. Felszisszentem a csontos tag okozta fájdalom hatására. Mintha egy nyílvessző fúródott volna bordáim közé. De hát na, tolakodásnál megesik az ilyesmi, még ha éppen ki is álltál már a tömegből.
A nagy összevisszaságban sikerült megpillantanom a földön egy ismerős embert. Nem volt messze tőlünk a férfi, aki segít fényt deríteni múltamra. Mr. O'Mara ott volt a földön, de hamarosan egy férfi ugrott oda hozzá, hogy felszedje a földről. A szememmel próbáltam követni a férfit, hogy ne veszítsem el, de a tömeg ismét elnyelte, s láthatatlanná varázsolta számomra. Szinte lehetetlen valakit megtalálni ebben a szörnyű kavargásban. Csak álltam egy helyben egy darabig, és magamban motyogtam.
– Csak álljanak már meg, legyen már vége… – ebben a pillanatban Az igazgatónő éles hangja intett csendre mindenkit. Egy bűbájjal erősíthette fel a hangját, így túlharsogva a a zavargást.
Be kell vallanom, még soha nem örültem így McGalagony szigorú, rideg hangjának. Az őrjöngő tömeg megállt, s elcsendesedett, abbamaradt a lökdösődés. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel.
– Hála az Úrnak! – bukott ki belőlem halkan, csak miután kimondtam akkor kaptam észbe, hogy itt Merlinnek szokás hálálkodni. Ezt nem tudtam érteni, hisz oké, hogy a legnagyobb varázsló volt, de hogy lehet istenként tekinteni egy rég halott történelmi személyre? Lényegtelen, én most az összes létező istenségnek hálálkodtam, csoda volt, hogy nem sodort el a tömeg, és megúsztam egy törött csont nélkül az egész bonyodalmat. Csendesen odahúzódtam Pat mellé, és vártam a további eseményeket.



Naplózva


Lyana La Clair
(N)JK
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #73 Dátum: 2018. 04. 19. - 18:47:58 »
+2




A Végzős Bál

Némán tűrtem a megpróbáltatásokat. Mathiasba kapaszkodva bicegtem, miközben egyre többen lökdöstek előre. Csak az ujjaim voltak elég erősek, hogy legalább a karját ne engedjem el. Nem akartam volna újra elveszíteni szem elől, hogy aztán azért aggódja, még is mi történik vele. Még mindig a szemem sarkából figyeltem, remélve, hogy tényleg nem esett baja. Őt ismerve bizonyosan adná egy ilyen helyzetben is az erős férfit, még akkor is, ha eléggé megütötte magát.
A szívem erősen dobolni kezdett, ahogy még az ázott ruhák bűzén keresztül is megéreztem a parfüm illatát. Még ezzel az elázott, kicsit kusza hajjal is olyan kedvesen nézett ki, hogy kedvem lett volna magamhoz ölelni és el sem engedni… de nem tehettem meg. Lya, csak maradj meg igazi úrinő… – ezúttal én bíztattam magam. Még mindig eszembe jutott, újra és újra, ami Valentin-napkor történt. Nem akartam volna megismételni. Valljuk be, nyilván ő az a fiú az iskolában, akiért mindenki odavan és akivel bátran ágyba is bújnak az „olyanabb” lányok. Én viszont nem akarok valaki olyanért epekedni, aki közben másokat lök a párnák közé… csakhogy legyen valaki. Egyszerűen nem akartam egy második lenni vagy egy „talán sikerül.” Ha Mathias komolyan gondolná ezt, már megtalálta volna a módját, hogy megmutassa… nem?
Elbizonytalanodtam és a szívem még mindig erőteljesen dobogott. Reménykedett, hogy viszonzásra találnak a bennem egyre hevesebben tomboló érzések. Persze tudtam, hogy már visszafordíthatatlan ez az egész és nem fogok tudni egyszerűen hátat fordítani a dolgoknak. Nem véletlenül fogadtam örömmel Merlint és nem véletlenül nem maradtam távol a csóktól sem. De azóta is… mi van? Semmi. Keressük egymás társaságát, mégsem tisztáztuk le a történteket.
Valaki egyenesen neki lökött oldalról Mathiasnak, így a nedves ruhába bugyolált mellkasom egyenesen az ő testéhez simult. Az arcom is közelebb került hozzá, így tömény mennyiséget kaptam a férfias aromából, de nem bántam. Még erősebben kapaszkodtam belé és csak akkor torpantam meg, mikor valaki rálépett a ruhámra és hallottam a reccsenést.
Merlnire! Az előbb a cipőm, most már a ruhám… – sóhajtottam gondterhelten.
Belemarkoltam a ruhám szoknyarészébe és feljebb húztam. Reméltem, hogy így nem csak én, de ezúttal már más sem fog rá taposni. Nem szerettem volna a végén egyszál fehérneműben kikeveredni ebből a teremből. Abból aztán nagy szenzáció lenne… „Lyana La Clair, a pucér táncosnő.” Már a gondolattól is zavarba jöttem.
Bicegve próbáltam tartani a tempót a kinyíló ajtó felé haladó tömeggel. Fél lábbal a magassarkúban, féllel pedig lábujjhegyen igyekezve a megfelelő irányba menni is meglehetősen nehéz volt. Gyorsan elfáradtak a bokáim. A következő pillantban pedig már csak arra lettem figyelmes, hogy hirtelen, hatalmas erővel csapódnak belénk hátulról. A taszigálás egyre erőteljesebbé vált és én, még mindig Mathias korábbi intésének engedelmeskedve, miszerint ne engedjem el, kapaszkodtam. Ujjaim azonban hiába szorították görcsösen a karját, egyre inkább kezdték feladni a küzdelmet a mögöttem trappoló tömeg miatt.
Ne… ne… – Megint vékony hangon kezdtem beszélni.
Éreztem, hogy az oldalamba érkező könyök hatására könnyes lesz a szemem és a következő pillanatban átléptem a küszöbön. Megbotlottam a saját lábamban és úgy estem ki egy pár mérges ember elé. Az egyik bizonyára az igazgatónő volt, akit korábban hallottunk a színpadon beszélni. Ezúttal közelebbről is láthattam a szigorú arckifejezését… de pont abban a pillanatban fogtam fel: az esés következtében megint elengedtem Mathias kezét.
Lenéztem a padlóra és megpróbáltam felkelni, hátha akkor nem taposnak agyon azok, akik mögöttünk érkeznek. Ekkor azonban az igazgatónő hangja megtöltötte a teret és mintha csak kővé dermedtek volna a diákok mögöttünk csend lett. Nem hallatszott tovább a lábak dobogása, a sikítás, a pánik zaja. Még én is megálltam a mozdulatsorban egy pillanatban és inkább Mathiast kutattam a tekintetemmel.
Naplózva



Mathias Montrego
Adminisztrátor
***


nyolcadéves amnéziás

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #74 Dátum: 2018. 04. 19. - 23:21:14 »
+1

zene:If You Fall I Will Carry You  


’Amit szemeddel sejtesz,
kezeddel fogd meg azt....'






A dolgok kellős közepébe csöppenve közel sem volt könnyű a helyzet. Sőt. Baromi nehéz volt. Az emberek félelme és hisztériája átcsapott a menekülés fokozta vágyba. Tarthatatlanná vált a helyzet, és ez hamar egyértelművé is vált. Már akkor tudtam hogy gázos a szituáció, mikor megindult a tömeg, de nekünk sem időnk, sem helyünk nem maradt hogy a menekülés módját előlük kivitelezzük.
Olybá tűnt, olyanok vagyunk mint szabadon sodródó kis hajó a végtelen óceán nagy, háborgó vizén. És addig örülhetünk, míg el nem szakadunk egymástól.
Mikor Lya nekem préselődik egy test nyomakodó ellenpólusának köszönhetően, igyekszem helyt adni neki, de nem járok sok sikerrel. Ott akkor egy pillanatra mintha megszűnni látszana minden zavaró tényező, minden addig volt és majd valahogy lesz elképzelés...
Talán ha nem üvöltenének a fülembe, meg is csókolnám.
Csakhogy a fülembe üvöltenek. Csakhogy másfél méterre tőlem ott van Napsugár, aki két hollóhátas lánnyal fejel össze. És én bárhogy nézzük is még ebbe a káosz szülte szituációba mikor talán észre se veszi vagyok (vagyis nem akarok) tapló.
Így hát csak mély levegőt veszek, mely súlyos Lyana illatától, és igyekszem visszafojtani a késztetést hogy felé hajoljak, leküzdve a kettőnk közti kis akadályt.
Talán ekkor kiált fel kétségbeesve, mert most már  a ruhája is kezdi megadni magát vagy én engedtem szorosabbra az ölelésemből és ezért sikerült valakinek bénáznia az öltözékével? Valójában mikor is öleltem át teljesen?
Igazából talán indifferens. Csak arra van időm hogy szemtelenül suttogjam el neki a szavakat.
- Itt senki nem öltöztethet le téged. Maximum egy ember.
Nem mondom ki hogy kire utalok, mert gondolom úgyis leesik neki. Na meg ennyire nyílt terepen még ebben a káoszban is feltűnik mindenkinek egy szélesen kivitelezett pofon. Az meg aztán tényleg nem hiányzik.
Mire észbe kapok, már megint sodródó árhullámként törünk utat a kijárat irányába. Nem tudom ez mennyire tudatos (részemről talán már semennyire), mert képtelenség a hisztiző diákokkal ellent menni.
Ez azonban nem könnyíti meg a helyzetem. Ugyan igyekszem tartani a lányt, de ideig-óráig meg csak ez. Magamba cifra káromkodásokat morogva igyekszem a felém rebbenő végtagokat elkaszálni az utamból. Ez több-kevesebb sikerrel megy is. Aztán egy idő  után már nem számít ez a kéz kihez tartozik, ennek a lábnak merre van a vége vagy annak a  csípőnek, ami majdnem hanyatt döntött ki a tulajdonosa.
Igyeszem csak a partneremre koncentrálni, na meg arra hogy vele maradhassak. Azonban ez csak elméletben valósul meg tökéletes mértékben. Mire az ajtóhoz érünk, ahol a tumultus összeszűkül és voltaképp felerősödik a sodrás, mint egy rossz patakmederben, elérkezünk a végpontra.
Ujjaim közül kicsusszanak a lányé, és elfog a kétségbeesés mikor nem érzem őt csak az üres levegőt markolászom.
Egy hangos basszameg csusszan ki a számon, amire pár kisebb felmordul, de pont teszek is rá. Tekintetemmel lázasan keresem La Clair-t és mire a kétszárnyú ajtó vonalába érek, ami addig makacsul ellenállnt nekem, meglátom. Épp McGalagony lába előtt térdel, és ebből sejtem, vagy megbotlott vagy meglökték vagy az igazgatónő gondolta hogy jó poén ha hajbókolnak neki, bár az utóbbit kétlem. Két széles mozdulattal török utat magamnak és lépek irányukba. Mire odaérek addigra már a tömeg le is fagy köszönhetően Minerva hangjának, mely bezengi a környéket.
Én nem foglalkozom vele. Oldja csak meg a pánikot és minden egyebet, nekem egy dolgom van. S amint a földön fekvő lányhoz érek, letérdelek rögvest.
- Ó édesem, jól vagy? Nem ütötted meg magad nagyon? Várj, gyere! Segítek!
Aggódó pillantással mérem végig a csapzott ám még így is gyönyörű lányt és nem hagyom hogy ő maga vergődjön talpra. Hogy is tehetné, így fél cipősen? Inkább alányúlok szelíden és ölbe kapom. Remélem van annyi lélekjelenléte hogy kapaszkodik.
- Hát Hamupipőke, remélem nem hiszel a tündérmesékben, mert ma nem vagyok hajlandó megkeresni a másik pár topánodat.
Kuncogok egy kört végignézve a terem előtt összezsúfolódott tömegen. Esélytelen vállalkozás lenne, az tuti.
- De cserébe kárpótollak egy újjal ha az megfelel.
Naplózva



Oldalak: 1 ... 3 4 [5] 6 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2018. 04. 19. - 21:36:34
Az oldal 0.127 másodperc alatt készült el 44 lekéréssel.