+  Roxfort RPG
|-+  99/2000-es tanév
| |-+  London
| | |-+  London mugli része
| | | |-+  Kalamáris Kiadó és Könyvesbolt
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Kalamáris Kiadó és Könyvesbolt  (Megtekintve 407 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2018. 02. 17. - 14:30:16 »
+1

Nathaniel Forest pennájából



A London mugli negyedében elhelyezkedő nagy és modern épület a híres író Nathaniel Forest tulajdona. Mivel a kiadó által megjelentetett könyvek éppúgy szólnak mugliknak és mágusoknak, az itt dolgozók népsége is épp ilyen vegyes és sokszínű. Az épület kialakítása ezért sajátságos. Bár modern, mégis minden kényelmet megad a különböző feleknek a nyugodt és kellemes munkavégzéshez.
A kiadó alsó szintje nyilvános minden látogató számára. Egy könyvesbolt, egy szuvenír bolt és egy különlegességeket felvonultató kávézó kapott itt helyet.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2018. 12. 13. - 19:30:24 »
+1

A  S Z Ö K É S 


1999. november
Nat

.outfit.

Az iroda csendes volt. Túl késő is lett volna ahhoz, hogy minden szegletét megtöltsék a szorgos hangyák – khöm… akarom mondani, Nathaniel Forest rabszolgái.  Hátra dőltem a főnöki székbe, tekintetem a csuklómra vándorolt. A délelőtt még halovány hegre. Vörösen izzott, mintha minden kín, amit az este átéltem valóban odaösszpontosult volna. Az a valaki, akit kihúztak Nat nagyemberei a sikátorból, bizonyára megint azt akarta éreztetni velem, hogy „senki” vagyok.
Ujjamat végig húztam a bőrfelületen. Szisszentem egyet, ahogy hideg ujjbegyeim az izzó heghez értek. Még mindig érzékeny volt, még mindig ugyanúgy kínzott, mint ott. Talán csak az erős tintaillat volt az, ami megnyugtatott és félrázott, ami hagyta, hogy összeszedjem magam. Nem akartam az a gyenge kölyök lenni, akit Nathaniel megint úgy kapott fel, mint egy rongybabát. Erős, férfias akartam lenni, olyan aki meg tudja védeni magát és az egész családját, ha kell. A sikátorban viszont egészen másmilyennek tűntem. Gyengének, erőtlennek, olyannak, akit könnyedén legyőznek egy sötét kis átokkal s az a fickó nem megölni akart. Natot akarta eltenni lábalól, hogy engem megkötözve az apám elé citáljon. Biztos voltam benne, hogy nem Lisbeth embere… miért is lenne ő? Az menten végezne velem, ahogy meglátna… ebben biztos voltam. A nővérem csak szabadulni akart tőlem, mint veszélyes elemtől.
Nyeltem egyet, ahogy megint megcirógattam a bőrt. Minden erőmet bevetve lenyeltem az engem kínzó fájdalmat. Nem akartam hangot a kínjaimnak. Erősnek kell lenned, O’Mara… – suttogta a hang. Mégsem engedtem a biztatásának, nem pattantam fel és rohantam át oda, ahol állítólag a fickó tartják és akit Nat, majd ki akar hallgatni. Nem láttam értelmét vele cseverészni. Pontosan tudjuk, mit akart és hogy kinek dolgozik. Az egyetlen tenni való az volt, hogy amneziáljuk… ám a nagyemberek ezt sem akarták rám bízni, hiába üvöltöttem rájuk, hogy: „Mindenki búcsút inthet a munkájának!” Talán azért nem vettek komolyan, mert Nat megint erős volt és hatalmas… nem olyan, mint sérülten. Már nem az én kezemben volt az irányítás és ezt az átkozott rabszolgái is tökéletesen megérezték.
Ösztönösen a zsebemhez nyúltam, ujjaim vadul kutatták a laposüvegemet. Persze még mindig nem került oda a helyére, ahol rendszerint tartottam. Ezt is megtettem a kedvéért, lemondtam az állandó whiskyzésről, mindent megettem, amit elém tett… de ma nagyon szükségem lett volna egy meleg kis kortyra, ami életet lehel betegnek érződő tagjaimba. Ezúttal azonban be kellett érnem a kávéval, amit Nattól kértem. Ezért hagyott magamra s ezért engedte át talán a székét is.
Furcsa volt egy pillanatra az ő szemével látni ezt a helyet. Volt ebben valami felsőbbrendű és uralkodó, ahogy az ember végig nézett a kinti világon. Elképzeltem, milyen lehetett, amikor odakint rabszolgák mászkáltak, olyanok, akik csak Natért vannak – jelenesetben értem. Elvigyorodtam és az asztalon doboltam egyet, megfeledkezve a fájdalmamról.
Egészen addig álmodoztam, míg nem nyílt ki az ajtó és éreztem meg a kellemes kávé illatot. Tökéletesen harmonizált a tinta aromájával. Tekintetem azonnal Nathanielre vándorolt… látni akartam, hogy vajon ő is olyan kimerült és megviselt, mint én. Azért közben kihúztam magam és úgy tettem, mintha a világon minden rendben volna.
Nagyon vártalak már…
Elvigyorodtam.
Mármint nem téged, hanem a kávét.
 
Naplózva


Nathaniel Forest
Varázsló
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2018. 12. 16. - 10:24:41 »
+1


A SZÖKÉS


Ujjaimmal a pulton dobolva vártam, hogy a kávé lefőjön. Furcsa volt a kiadóbeli konyhában ácsorogni. Nem sűrűn sétáltam be ebbe a helyiségbe, holott külön konyharész volt fenntartva nekem. De ezt igaziból csak Szürke használta. Ő volt a mindenesem, így a kávéfőző emberem is. Most viszont nincs itt. És nem is terveztem visszarángatni, csak azért, mert végül ismét itt kötöttem, kötöttünk ki. Haza akarnék menni… Otthon a karjaimban tartani Elliotot, megkérdezni tőle finoman, suttogva, hogy hol fájt, mi történt, és csókolni azt a helyet, ahol ma megkínozták. Azt hiszem hibáztam azzal, hogy mi is idejöttünk. Rövidre kellett volna zárni a dolgot. De valahogyan jelezni akartam Phillipnek, hogy immáron erősebb vagyok, mint azt hiszi és a fia velem marad, bármilyen trükkökkel próbálkozik is. Ha háborút akar, megkaphatja. Én éppúgy fel tudok állítani magam mellé egy hadsereget, mint ahogy ő teszi. Szívem szerint én is, ugyanígy megpróbálnék embereket felvenni arra, hogy megöljék őt, mint ahogyan ő teszi ezt ellenem. Csak minduntalan rádöbbenek arra, hogy akkor bizony átlépném azt a határt ami közte és köztem húzódik. Én minden tettem és múltbeli vétségem ellenére még mindig jobb ember vagyok, mint ő. Reagan önvédelem volt, ahogy minden más is. De nem megyek át önkényes gyilkolászásba és annak kísérletébe. Akkor aztán már tényleg semmiben sem leszünk jobbak, mint ő és a kedves családja.

A kávéfőzőn készen lefolyó kávé enyhén csobogó hangjára térek vissza gondolataimból. Enyhe, kellemes érzés tölt el az ismerős, finom illattól, ami azóta költözött be házamba és életembe, mióta Elliot velem van. Előtte csak dísz volt a minden extrás kávéfőzöm, és csak nagy ritkán használtam. Azóta tökéletes társa minden reggelemnek és általában már alig várom, hogy elindítsam. Tudom, a finom kávéillat eljut Elliothoz, s hozzám csalogatja őt, kómás fejjel, kócosan és büdin az alvástól. De akkor is imádom. Mindennél jobban. Mosolyodom önkéntelenül el, ahogy cukrot teszek az italba és ráteszem egy tálcára. Akkor emelem fel tekintetem annyira, hogy észrevegyem a konyhai polc tetején ácsingózó italos üvegeket. Mind valami drága ajándék ilyen-olyan rendezvényről, ami persze csak itt porosodna, ha nem törölné le minden nap a takarítónő. Van olyan, ami szerintem az épület átadása óta itt van. Mindegy, majd szépen egyenként hazaviszem a pincébe. De most gyorsan átpásztázom a kínálatot, és hangosan felsóhajtok, amikor meglátok egy whiskys üveget. Kabátzsebembe teszem, majd a tálcával végigegyensúlyozok a folyosón, hogy aztán lábammal belökve az ajtót az irodámba érjek végre.

- Kösz. – Sóhajtom csendesen, mert igen, ez is egy olyan pillanat volt, amikor nagyon vágytam volna Elliot egy kedves szavára, legalább ennyire. De nem baj, ő ilyen tudom én… Szóval csak leteszem a kávét a tálalóasztalra és mellé állítom az üveget is, amit zsebemben hoztam. – Ezt találtam neked. Vagy nekünk. – Mondom ismét egy sóhajjal, mert ahogy leteszem az italt megremeg a kezem. Gyorsan kabátomba rejtem, nehogy Elliot meglássa, de már a konyhában is éreztem, hogy ez a nap már eddig is túl sok volt. És még mindig nincs vége. Ismét sóhajtok, leteszem a kabátom és leülök mellé a kanapémra. – Gyere ide. – Mutatok a mellettem üresen maradt helyre, mert tényleg csak érezni szeretném bőrének melegét, szívének ritmusát, vagy épp lélegzetvételét. Mindegy, csak mellettem legyen. – Valahogy meg akarom mutatni az apádnak, hogy felesleges küzdenie. Én napról napra ügyesebb leszek és erősebb. Sokat edzek, valójában ezért érek később haza és nem a kiadó miatt. Meg akarlak védeni. Akarom, hogy az apád lássa, velem vagy és velem is maradsz. Mármint biztos, hogy nem az ő döntése vagy akarata miatt hagysz el… Szóval remélem, hogy semmi miatt. – Mosolyodom kissé sután el, aztán finoman megpuszilom Elliotot, ahol épp érem. – Nem akarnék örökre a hátam mögé nézve élni… Félteni Adáékat és téged. Lassan ott tartok, hogy önvédelemmé válna az apád megölése… Vagy a komplett Rowle bagázsé…
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2018. 12. 18. - 14:29:50 »
+1

A  S Z Ö K É S  


1999. november
Nat

.outfit.

Hiába lépett be Nat az irodába, tekintetem még egyszer visszatévedt a főnöki asztalon pihenő csuklómra. Éppen csak kilógott a fehér bőr a farmer anyag és a fekete pulcsi ujja alól. Kirajzolódott a kissé vöröslő heg, rajta a Reagantől kapott felirattal. Azt hittem, hogy a kávéillat majd kicsit magamhoz térít… pont ahogyan finoman ölelt körbe a keserű tintaaroma, biztonságot adva.
Lehunytam a szememet, nem akartam látni a sebhelyet, habár még mindig éreztem a lüktetését. A fülemben ott csengett Reagan hangja, ahogyan akkor beszélt, amikor biztosra vette: legyőz engem. Képes lett volna rá, ha nem bízza el magát. Csakhogy Natról volt szó, arról, ami nekem a legfontosabbnak tűnt mindennel szemben és érte képes voltam még egy életet is elvenni. Sokszor gondolkodtam rajta, vajon ezt írhatjuk a szerelem számlájára? Ráfoghatjuk-e hogy érte megtenni, nem is volt olyan nagy bűn? Nem sajnáltam Reagant és ha kezdetben éreztem is megbánást, az már régen nem kúszott be újra elmémben. Tudtam, hogy helyesen cselekedtem, hogy felszabadítottam magunkat. Nat múltjának terhét pedig egy pillanat alatt tettem semmissé… vajon én tettem őt olyan erőssé, amilyen ma? Sokszor elgondolkodtam ezen, ahogy otthon ücsörögve végig futtattam tekintem rajta. Másnak tűnt, mint a megismerkedésünk alkalmával. Büszkeség töltött el a látványától.
Ezt találtam neked. Vagy nekünk. – Magyarázta, közben halk koppanást hallottam.
Tekintetem az asztal felé vándorolt, ahol éppen letette a szerzeményeket. A kávéscsészében még gőzölgött az ital és mellett egy üveg oldalán csillant meg a sápadt esti fény. Nyeltem egyet, hiszen már jó ideje nem ittam alkoholt, ha mégis akkor éppen csak annyit, amennyit nem nézett még rossz szemmel Nat. Minden részegségemet borzalmas bűnténynek könyvelte el, amit másnap a hangoskodással meg is torolt. Tudtam, hogy gyűlöli, amikor iszok… ezért minden ivászatot igyekeztem úgy intézni, hogy legalább az utána lévő vitázásra ne emlékezzek. Így viszont a másnapok sokkal keményebbek voltak és talán ezt ő is nagyon jól tudta, azért akart megleckéztetni.
Az mi? – Hunyorogtam, de még mindig nem mozdultam meg. Biztonságban éreztem magam a székében, az ő hatalmas íróasztala mögött, minden érezve az ő illatát és erejét. Nehezemre esett felkelni, éreztem, hogy a térdeim még mindig remegnek. Ezért, amint kihúztam magam, meg kellett támaszkodnom az asztal sarkába.
Onnan néztem meg magamnak ismét az asztalka közepén várakozó csészét és az éppen helyet foglaló Natot. Oda akartam menni mellé, oda akartam ülni, hogy megint közel érezzem magamhoz, elfelejtve a történteket… csakhogy ez sem szólhatott örökké. Kihallgatás ide vagy oda, biztosan tudtam, hogy ezzel közel sincs vége. Megint találkoznom kell Phillippel és talán, ha ismét lefegyverzem, akkor üvölteni fog: „Ölj meg!” Tudtam, hogy nem tenném meg… mégis csak én voltam ő s ő én… olyan hevesen lüktetett bennem az érzés, hogy ő az én apám, mintha az is csak egy varázslat része lenne. Nem tudtam ártani neki, még ha le is győztem a párbajban.
Nehezen jutottam el a kanapéig, mintha nehéz súlyokat kötöttek volna a bokámra. Aztán erőtlenül huppantam le Nat mellé a kényelmetlen, de nagyon is modern kanapéra. Hátra dőltem, miután ujjaim közé fogtam a kávéscsésze vékonyka fülét.
Valahogy meg akarom mutatni az apádnak, hogy felesleges küzdenie. Én napról napra ügyesebb leszek és erősebb. Sokat edzek, valójában ezért érek később haza és nem a kiadó miatt. Meg akarlak védeni. Akarom, hogy az apád lássa, velem vagy és velem is maradsz. Mármint biztos, hogy nem az ő döntése vagy akarata miatt hagysz el… Szóval remélem, hogy semmi miatt. – Arcon puszilt a mondat végén, én viszont inkább csak lesütöttem a szememet és szürcsöltem egyet a kávéból. Ha volt is valami romantikus hangulatom, hát azt sikeresen otthagytam a Mágus téren. – Nem akarnék örökre a hátam mögé nézve élni… Félteni Adáékat és téged. Lassan ott tartok, hogy önvédelemmé válna az apád megölése… Vagy a komplett Rowle bagázsé…
Sóhajtottam egyet, ahogy leeresztettem a csészét az ölembe. A mélyére pillantottam, a kevéske kávéra, ami még maradt benne. Tudtuk, hogy eljön egyszer ez a nap, O’Mara… Igen, igaza volt a hangnak. Mióta megismertem Natot iszonyatos mértékben átrendeződött az apámmal való kapcsolatom, aminek valójában ő a legnagyobb elszenvedője. Én csak egy ide-oda pakolható tárgy vagyok apám szemében, ám Nathaniel a megsemmisítendő elem. Ezért rabolta el.
Nem ölhetem meg és te sem. – Jelentettem ki. Nem tudtam, hogy elmondjam-e neki az amerikai banya szavait vagy hogy belebújtam apám köpenyébe. Így hát csak a lényeget mondtam ki: – Valójában szerintem már régen Phillip győzött.
Nyeltem egyet, aztán folytattam.
Nyáron Amerikába mentem, hogy felkeressek egy boszorkányt, aki állítólag meg tudja mondani az ember sorsát. Tudod, hogy nem hiszek az ilyesmiben, túlságosan homályos tudomány… de… de felvettem apám köpenyét. Azt a fekete bársonyt, amiben gyerekként is láttam, amiről folyamatosan álmodtam. – magyaráztam rekedten. – Azóta tudom, hogy ő és én… valahogy ugyanazok vagyunk. Bennem is ott van az a sötétség… mégis csak az apám… hogyan ölhetném meg ezek után? Nem harcolhatok saját magam ellen, Nat.
Nem tudtam, érti-e amit mondok, hiszen a szavak nem formálódtak könnyen, mintha elmém nem akarná megmutatni legsötétebb gondolataimat neki. Féltem, hogy meglátja bennem Phillipet és akkor nem fog szeretni és megint útra kell kelnem, hogy addig meneküljek, míg el nem múlik a szégyenérzet.

Naplózva


Nathaniel Forest
Varázsló
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2018. 12. 23. - 11:12:02 »
+1


A SZÖKÉS


Nem bajlódtam italos pohárral. A whisky csak úgy állt az asztalon, várva, hogy érte nyúljak és kibontsam, majd belekortyoljak. És persze ennek is eljött az ideje. Egy darabig csak ültem és simítottam Elliot tincseit. Éreztetve vele, hogy minden rendben van és rendben lesz. Ezután is. Igazat adtam neki az apjával kapcsolatban, tudtam, hogy nem ölhetjük meg. Nem marad más a mi számunkra csak a menekülés. De amit utána mondott az megdöbbentett. Kezem megállt a levegőben, éreztem, ahogy talán a szívem is kihagyott egy ütemet közben, s most ugyanolyan szapora ritmusra vált, mint a sikátorban tette. Ezek azok a szavak, amiket sosem akartam hallani. Holott azt hiszem nagyon is régóta éreztem már legbelül, hogy egyszer el fognak hangzani. E felé haladtunk valahogy. Sosem a jó, a megnyugvás felé, mindig csak mélyebbre és mélyebbre a problémák tengerében. Bár… Ettől még valahogy nem múlt el bennem az az érzés, hogy én a felszínen tudom tartani Elliotot, legyen bármennyire is nagy körülötte a sötétség. Már persze abban az esetben, ha engem nem ránt le valami magával. Amire lássuk be, megvan minden esély. Hisz Phillip az én halálommal próbálja a sötétség bugyraiba taszítani fiát. Én vagyok az egyetlen, aki meggátolja ebben. De biztosíthatom róla, én nem mozdulok innen sehova.

Kivéve most, amikor kicsit elhúzódom Elliottól, hogy felálljak és az italos üveghez lépjek. Hangosan sóhajtok is miközben emésztgetem párom szavait. Nem akarom… Nagyon nem akarom, hogy azonosuljon az apjával. Hogy a végére ő is valami hasonlóvá váljon. Elképzelni se tudom. Dacos és sokszor, de sokszor nem foglalkozik az emberi élet alapvető szabályaival, de nem rossz ő, csak szertelen. Ujjaimat a whisky-s üvegre kulcsolom, hogy az ital kupakja engedjen, s én hozzájussak végre a benne rejlő drága folyadékhoz. Aztán csak nézem egy pillanatig Elliotot, mielőtt belekortyolva az italba újra közelebb lépnék hozzá, hogy lehajolva egy alkoholos csókot adjak az ajkaira. – Fele annyi sötétség nincs benned, mint az apádban. – Jelentem ki komolyan. – A céljaid, az életed, a harcaid… Mind nagyon mások, mint az övéi voltak, vagy valaha is lesznek. Lehet, hogy nincs nagy különbség a szeretetből és az önzőségből cselekvés között, de van egy apró vonal, ami mégis elválasztja a kettőt. – Suttogom, majd leülve mellé magamhoz ölelem őt és a kezébe nyomom az üveget. – Szerintem Phillip sosem tudott szeretni senkit sem. Te szeretsz és szeretve vagy… Lehet, hogy bizonyos szintig egy a sorsod apáddal és lehet, hogy benned is ott a sötétség… De szerintem sosem leszel olyan gonosz, mint ő. Ha nem is értem tartod magad a fényen, akkor édesanyád emlékéért tedd meg. Mert ő mindent feláldozott azért, hogy az apád ne kaparinthasson meg

Lehet túl sokat mondtam. lehet szavaim bántóak vagy fájdalmat okozóak. Lehet nem is tud már hinni bennük, vagy ellentmond mindennek, amit ő állított. De én akkor is ebben, ezekben hiszek. Mellettem jelenleg nem egy veleéig romlott ember ül, hanem egy nagyon is jó. ismét sóhajtok egyet és megint finoman cirógatok végig az arcán, a haján, miközben lehajolok lábáért, hogy ölembe emeljem azt, úgy mint régen. Mikor még félve mertem csak hozzáérni, s ő dacos döbbenettel tekintett rám az apotéka hátsó udvarának padján. – Amúgy mid fáj? Hol fáj? Hogyan bántott az az alak téged? – Kérdezem csöndesen, miközben térdét és combját simítom végig. Csak óvón, féltőn, mintha hatalmas tenyeremmel akarnám minden fájdalmát eltűntetni, itt és most.

Közben odakint rohangálni kezdenek az emberek. Mintha történt volna valami, de hang nem szűrődik be. Látok pár aggodalmas tekintetet, de nem lépnek be. Talán senki sem akarja megzavarni meghitt pihenésünket. Nem tudhatom. Csak azt tudom, hogy a legjobb volna a világon, ha soha, semmi zaj vagy bántalom nem szűrődhetne be Elliottal közös kis világunkba.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2018. 12. 26. - 17:57:12 »
+1

A  S Z Ö K É S 


1999. november
Nat

.outfit.

Nem tudom hogyan jöttek éppen azok a szavak az ajkaimra. Féltem, hogy ha kimondom őket, majd megváltozik Nat tekintete… nem ugyanazzal a csillogással fog rám nézni. Nem akartam elborzasztani. Nem akartam azt mutatni neki, hogy megváltoztam. Amikor megismert is megtört voltam, de volt bennem egy kis játékosság, egy kis fény, amit élvezett s amit megszeretett. Az az árny viszont, mintha pont az együtt töltött hónapjaink során egyre csak nőtt volna. Úgy borult felém, mint egy sötét takaró, amivel el akarják takarni szemeim elől a napfényt.
Csak Nat volt, meleg testének puha érintése. Az volt az egyetlen dolog, ami még tartotta bennem a lelket. Annyiszor képzeltem el, hogy odasétálok apám elé. Feladom magam, mint egy bűnöző – az voltam, csak nem abban az értelemben, ahogy a Rowle-ok gondolták – és akkor talán Nat békében élhet tovább nélkülem. De én önző vagyok, egy utolsó rohadék, aki inkább magához láncolja a szerelmét, csakhogy együtt szenvedjenek.
Nat felállt. Láttam rajta, hogy nehezen emészti meg a szavaimat vagy legalábbis kellőképpen elgondolkodott rajtuk. Pont azt nem akartam. Azt az érzést a mellkasomban, ami ott lüktetett vadul, miközben ránéztem. Vajon azt mondja, hogy megbolondultál? – suttogta a kegyetlen hang, miközben végig mértem újra a magas alakot. Nyelnem kellett egyet, mert úgy éreztem, mintha valami a torkomon akadt volna. Ám ezután is ott csiklandozott az a különös érzés. Feszülten vártam, míg nem közelebb hajolt és whiskys ajkai lágy csókkal illettek.
Fele annyi sötétség nincs benned, mint az apádban. A céljaid, az életed, a harcaid… Mind nagyon mások, mint az övéi voltak, vagy valaha is lesznek. Lehet, hogy nincs nagy különbség a szeretetből és az önzőségből cselekvés között, de van egy apró vonal, ami mégis elválasztja a kettőt.
Komolyan beszélt. Ezt, mintha még a suttogás is megpecsételte volna. Tudtam, hogy mit gondol, hogy miért ért ezek alatt, csakhogy én már lassan mindent önzőségből tettem. Nem akartam feladni azt, amit egy év alatt építettem fel magamnak Londonban. Otthont, családot, barátokat. Apám azt akarta, hogy egyszerűen véget érjen ez az egész, csakhogy a terveinek megfelelően használja.
A kezembe került az üveg. Ujjaim finoman feszültek rá, ahogy szippantottam egyet a kellően erős alkoholból. Közben megremegett minden porcikám, mintha éreztem volna, ahogy az alkohol már ennyitől is feloldja a bennem duzzadó gátlásokat. A csésze, amiben még volt egy kortynyi kávé, megbillent a kezemben. Szerencsére semmi sem piszkolódott be tőle. Éppen csak az ujjam hegyén landolt egy csepp a fekete löttyből. Mit sem törődve ezzel, az üveget lágyan emeltem ajkaimhoz és egy nagyot kortyoltam belőle.
Szerintem Phillip sosem tudott szeretni senkit sem. Te szeretsz és szeretve vagy… Lehet, hogy bizonyos szintig egy a sorsod apáddal és lehet, hogy benned is ott a sötétség… De szerintem sosem leszel olyan gonosz, mint ő. Ha nem is értem tartod magad a fényen, akkor édesanyád emlékéért tedd meg. Mert ő mindent feláldozott azért, hogy az apád ne kaparinthasson meg. 
Anya… Nos igen, tudtam, hogy ő egy áldozat volt. Az apám tette azzá, na meg az én születésem. Nem kellett volna ennek így lennie, talán át kellett volna adnia neki, lemondania rólam és akkor boldogabb élete lehetett volna, mert nem okozok neki annyi fájdalmat. Sosem voltam jó fia, olyan akire büszke lehetett és mindennek tetejében még meg is szöktem… ő pedig nem védhetett meg többé.
Már régen szégyent hoztam rá… életében és halálában is. – megrántottam a vállamat és megint kortyoltam az alkoholból. Tekintetem a fájós csuklómra tévedt, ahol még mindig vöröslött a bőr. Elfogott az az átkozott melankólia, ami mostanában egyre gyakrabban telepedik rám.
Talán Nat is észrevette, hogy valami nincs rendben. Megint mellém ült. Lábaimat finoman az ölébe emelte, mint akkor régen, az Apotéka hátsó kertjében. Én pedig hozzá simultam, hogy érezzem az illatát. Még egyet kortyoltam így az üvegből. Ő pedig finoman cirógatott végig rajtam.
Semmit. – Csúszott ki a hazugság. Nem is tudom, miért… talán mert a tekintetem a hangyamód rohangáló emberekre tévedt és elterelték a figyelmet a saját, meghit kis pillanatunktól. Figyeltem, ahogy aggódó tekintettel pillantanak felénk s nem érdekelt, mi csúszik ki ajkaim közül. Nem ez volt a fontos, hanem az a rossz előérzet, ami azon nyomban lüktetni kezdett bennem.
Itt meg mi folyik… – Suttogtam és elhúzódtam Nattól. Felpattantam, hogy a csészét meg az üveget visszategyem az asztalra és közelebb lépjek az üveghez. – Nat…
Nem tudom, hogyan jutottam olyan gyorsan az ajtóhoz. Hogyan fonódtak ujjaim a kilincsre, hogy kitárjam az ajtót. Az érzéseim nem hagytak nyugodni, ahogy megint egy aggodalmas pillantást kaptam el végig szánkázni a folyosón. Tudnom kellett mi történt és készen álltam kideríteni.

Naplózva


Nathaniel Forest
Varázsló
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2018. 12. 27. - 11:46:02 »
+1


A SZÖKÉS


Követtem a tekintetét szomorú kis mondata után. Üvöltöttem volna egy sort, hogy nem, ez nem így van. És gondolataimmal egy pillanatig sem hazudnék neki. De akkor meglátom a vöröslő sebhelyet csuklójánál, aminek a létezéséről lényegében tudomást sem veszek csak nagyritkán. Én már régen rátetováltattam volna valami mást, bármi mást, hogy Elliot ne lássa. Mert Reagan szavai, ahogy méregként hatottak évekig énrám, most pont úgy fertőzi Elliotot is. Ezt pedig gyűlölöm. Gyűlölöm, hogy olykor tökéletességgel megjátssza a teljes magabiztosság álcáját és belül mégis folyamatosan marcangolja önmagát. Rosszabbnak gondolva mindennél és mindenkinél, mint amilyen ő valójában.
Végigsimítottam újra a lábán, de nem álltam meg derekánál. Kezeim feljebb kúsztak karjára, majd nyakára, most is ugyanúgy, mint régen. S közelebb hajolva hozzá egy finom csókot leheltem ajkaira. – Nem hoztál rá szégyent. És most sem hozol. Küzdesz mindenkiért, a családodért, értem, értünk. Bármit is csinálsz, a fia vagy és szeret. Még így, téren és időn át is. – Elhúzódom tőle, hogy aztán finoman megfogjam a kezét és végigcirógassak csuklóján.

Remélem, hogy apró kis érintéseim nyomán megérti, hogy tudom, a sebhelye fáj, s felesleges hazudnia nekem. Még ha valahol meg is értem, miért teszi. Reagan az én múltam volt, s azt hiszem pontosan ezért nekem kellett volna megküzdenem vele. De én gyenge voltam hozzá, így az én harcomat ő vívta meg. Egy ideig félt, hogy a férfi halálát megbánom, bár valójában felszabadított. S azóta egyre erősebb és erősebb vagyok. Mert végre bűntudat nélkül élhetek olyan életet, amilyet akarok. Még ha sorra jönnek a nehézségek is. Elliottal megoldjuk őket. Én ebben nagyon is hiszek. És mostanában amiben hiszek, az be szokott válni. így már nem félek.

De hagyom, hogy Elliot ujjai kicsússzanak az ujjaim közül. S a folyosó nyüzsgését figyelve sétáljon az ajtóhoz. Valóban szokatlan és baljós, ahogy megannyi ember rohangál odakint, mind-mind aggódó tekintettel lesve be ablakunkon. Nem jó ez… nem jó ez… Állok fel, követve Elliotot, megpróbálva még azelőtt gyönyörű alakja után nyúlni, hogy kilépne a folyosóra. Ekkor jön a hatalmas puffanás. Az üvegablakom felé kapom a fejem, ahogy onnan tekintve átlátom szinte a fél emeletet. Látnia  füstöt, hallani ahogy egy ember sikít többen pedig próbálják túlkiabálni egymást. Fénycsóvák röppennek én meg, én, aki ezért az egész kócerájért felelek csak földbe gyökerezik a lábam, ahogy aztán meglátom a lyukat az épületem oldalában.
- Mi történik itt? – Kapom el Elliotot és visszahúzom a hátam mögé, szorosan tartva, hogy ne tudjon meglépni, miközben egy nagyemberem szinte erőszakosan tolul be irodám ajtaján, majd jön egy újabb és egy újabb. A sikátorbeli jelenethez hasonlóan itt is közrefognak. Kiadóbeli egyenruhájuk virít most rajtuk, s pálcájukat szorosan tartják előttem és Elliot előtt, ahogy én is sajátomat. – Mi történik itt? – Kérdezem immáron határozottabban és erőteljesebben hátha valaki válaszol is rá, miközben újabb robbanást hallani valamerre.

- A foglyunk megszökött uram. – Válaszol végre az egyikőjük, katonás modorban, miközben továbbra sem engednek ki irodámból. – Ahogy érzékeljük próbál minél nagyobb kárt tenni az épületben, miközben magukat keresi. – Jelenti újra, miközben újabb nagyember sétál be és áll meg előttem.
- Hol van most? – Fogom továbbra is Elliot kezét, nehogy kicsússzon szorításomból. Nem akarom, hogy egyedül rohanjon megkeresni a férfit, ismerem annyira, hogy tudjam képes rá. De én sem szeretnék itt maradni a nagyembereim mögé bújva vagy lényegében bújtatva. – Hol van most? – Kérdezem újra, mivel megint nem kaptam választ a kérdésemre.
- A folyosó végén. – Mondja sóhajtva aztán az egyikük. – Túl gyorsan mozog. És profin használja a hoppanálási zónáinkat. De a Nagyember már intézi a körbekerítését!
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2019. 01. 01. - 08:19:41 »
+1

A  S Z Ö K É S 


1999. november
Nat

.outfit.

Az üvegen keresztül is láttam, mi folyik odakint. Nem a szokásos nyüzsgés volt, amit annyiszor láttam már itt és amit már annyiszor elsötétített szemeim elől Nat, mikor kettesben akart lenni. Akkor a pillantások sem ilyenek voltak, hanem egész mások, talán kicsit kíváncsibbak, semmint aggódok. Ujjaim vadul kaptak a kilincs után, hogy feltépjem az ajtót és megtudjam, mi folyik odakint. Így már nem csak a látvány, de a nyüzsgés jellegzetes zaja is megcsapta füleimet.
Éreztem, hogy Nat közelebb lépett. Bár az egész irodát betöltötte a mindig keserű tintaillat, mégis ilyenkor vált igazán intenzívvé. A testem vadul lüktetni kezdett, ahogyan elért a belőle áradó forróság, amibe legszívesebben belekapaszkodtam volna. Volt ebben a szerelemben minden, szenvedély, vágy és rengeteg fájdalom is, én mégsem tudtam volna lemondani róla. Ezek keveréke tett minket azzá, ami és talán ettől éreztem meg még azt is, hogy a gondolatai megváltoznak. Talán ezért vettem észre, ha a tekintetétben más csillogás jelenik meg. Éreztem, ahogy megérint, mielőtt még átléphetném a küszöböt, meglehet vissza is húzott, ám még mielőtt ezt felfogtam volna, valami megrázta az épületet. Egy kisebb robbanás, amit aztán oldalról temérdek füst követett. Erősen koncentráltam, hogy meglássam az épület oldalán tátongó rést mindez mögött. Ujjaim pedig ösztönösen keresték zsebemben a pálcát.
Mi történik itt? – kérdezte Nat. Ő előbb szóhoz jutott, mint én. Húzni kezdett, húzni kezdett, hogy úgy tuszkoljon be a háta mögé, mint egy kölyköt, aki nem elég erős, hogy megvédje magát. Éreztem, hogy erre az érzésre a szalag olyan lüktetésbe kezdett, mint odakint a sötét utcán, amikor harcra készen rohantam a gyanús alak után. Több nagy ember nyomakodott be az irodába, körbe véve minket, amitől megint gyengének éreztem magam. Nekem nem volt rájuk szükségem, nem úgy, mint Natnak.
Mi történik itt? – Erősebben ismételte meg a kérdést. A hangja főnökösebben csengett, mint korábban. A testemen végig futott a libabőr, mintha ösztönösen is reagálna arra, ami tetszik. Szerettem, amikor parancsol, amikor erős és megállíthatatlan.
Szinte fel sem fogtam, a körítést. Csak egyetlen szót a válaszból: „megszökött.” A szalag még erősebben lüktetett. Vad tánca düh hullámot indított meg testemben. Éreztem, hogy ki fog törni belőlem minden, mint egy hatalmas hullám. Gyűlöltem, hogy ez a halom szerencsétlen nagyember állandóan hibázik… még akkor is, mikor már majdnem pozitívan csalódtam bennük. Már kétszer majdnem Nat életébe került ez az egész.
Fújtatva bámultam az újonnan érkező fickóra, aki észre sem vette, hogy képes lennék neki esni. Nathaniel Forest fontosabb volt, mint az a dühös kis méregzsák, aki ott ácsorgott a háta mögött, tehetetlenül. Mutasd meg, O’Mara, hogyan kell megoldani egy ilyen ügyet… A hang bíztatott az őrültségre, talán azt várta, hogyha kirontok innen, majd vért kap a szalag és még több gonoszságot táplálhat belém.
Hol van most?
Ez a kérdés is kétszer csendült.
Körbekeríteni? Mi a francnak? – A hangom valamiféle fojtott morgásként tört fel belőlem. Finoman odébb toltam Natot, hogy kilépjek mögüle. – Ahelyett, hogy itt ácsorognak körülöttünk, már régen leszedhették volna. Egy fickóról beszélünk, nem egy hadseregről! – A morgás üvöltéssé vált.
Talán még nem is hallottak így beszélni. Eddig határozott voltam és nyugodt, ám ez egy más helyzet volt. Én is a fájdalom hatása alá kerültem és az sem esett éppen jól, hogy Nat kölyök módjára betolt a háta mögé.
Maguk mégis hányan vannak? Huszan? – Üvöltöttem tovább. – Kezd érthetővé válni, hogy Mr. Forest miért halt meg legutóbb majdnem. És most el az utamból! Tehetetlen idióták! – Mondtam a velem szemben álló nagyembernek.
Ha nem is mozdult el, hát én akkor is készen álltam félre lökni, hogy kilépjek a folyosóra. Erőteljes léptekkel indultam meg a füst irányába, remélve, hogy onnan könnyedén bukkanok majd rá. A pálcámat előre szegeztem, a számat eltakartam, hogy ne szippantsak be egy halom port, ami igen csak felszállt.

Naplózva


Nathaniel Forest
Varázsló
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2019. 01. 02. - 10:40:08 »
+1


A SZÖKÉS


Valahogy szívem szerint az egész kiadó elé odaállnék, hogy a testemmel védjem. Igen. Mindez valami, amit én hoztam létre, és persze nem a két kezemmel építettem, de ettől függetlenül nem kevés munkám van benne. És most itt egy őrült, akiről már persze nem is kérdés, hogy mit akar, mert egy dolgot. Engem annyira megölni, hogy képes érte felrobbantani egy fél épületet és kockáztatni azt, hogy egy halom nagyember leszedi. Íme a Rowle őrület úgy fest mindenkit utolér, még azokat is, akik csak szolgálatukba állnak és nem ezen a néven születtek. Összeszorul a torkom, ahogy nézem a por és füstfelhőt az üvegen keresztül, valamint a fénycsóvákat, amik ide-oda röppennek. És nem, nem csak azért, mert az én épületemet készülnek épp lerombolni… De mindenesetre mázli, hogy irodai munkás már nem sok tartózkodott bent… Hanem főképp Elliot miatt. Az előbbi miatt. Amit mondott, hogy ő is olyan, mint az apja, s ő is olyanná válik majd. Vagy már most olyan. Sötétté, rideggé. Nem tudom elképzelni. Hacsak tényleg nem járja majd át valami megmagyarázhatatlan őrület, amit nem tudok kiűzni belőle. Bár… Szerintem nem fogja. Beképzelt gondolat, de tartópillérnek tartom magamat. Hacsak nem teszem őt tönkre a szeretettel, nem eshet baja. S jelenleg egyetlen dolgot tudok elképzelni amivel az apja nyerhet. Az pedig az én halálom. De én, nem engedek neki…

Megint elkaptam Elliot kezét. Tudtam, vagy főképp sejtettem, mit érezhetett mikor behúztam magam mögé, de általában véve úgy tudja rólam, hogy nem érdekelnek az érzései. Nem viccből lököm a hátam mögé. Ott biztonságban van. Én éppúgy nem tudnék mit kezdeni nélküle, mint ő én nélkülem és furcsamód ezt mintha még mindig nem értettük volna meg egymásról.
- Nekünk az a dolgunk, hogy magukat védjük. Nem mehet ki innen. – Jelenti ki az egyik nagyember olyan komoly ábrázattal, hogy azon még én is ledöbbenek egy fél pillanatra. De gyanítom nem épp ez a mondat fogja megállítani Elliotot a célja felé. Sem maga a nagyember, aki beállt elé. Sem pedig én, aki még mindig szorosan fogom a kezét, mert nem akarom, hogy elinduljon. De aztán kicsúsznak ujjai ujjaim közül, s nincs más választásom, mint egy fél pillanatig csak nézni, ahogy kivágódik az ajtón, s a távozásával együtt füst és por egyvelege tolul a helyére.
- Na jó. – Morgok egyet, majd én is átvetem magam két nagyemberem között, alig fél perccel lemaradva Elliot mögött, akinek így fekete haját még látom a törmelékek és porfelhő között. – Utánam! Leszedjük! – Adom ki a parancsot az engem eddig körülállóknak, nem mintha lenne választásuk, muszáj engem védeniük. – Ketten menjenek utána! Ne hagyják egyedül! – Mutatok Elliotra, akit nagy lépteimmel persze már be is értem. Hozzá hasonlóan én is szám és orrom elé emelem a kezem, mert eléggé fájdalmas volt az első levegővétel, ahogy oxigén helyett por járta át tüdőmet. Kibírom. Mindent kibírok, csak Elliot elvesztését nem. Nem fogom hagyni, hogy Phillip győzzön. Lerombolhatja a kiadómat, de az felépíthető újra. De engem nem tesz el láb alól.

- Ott! – Mutatok egy alak felé, ismét nagyon szorosan Elliot mellett állva, nagyembereim kíséretében, amitől persze még a porfelhők között is talán könnyebben kiszúrhatóak voltunk, mint nélkülük lettünk volna. Így nem nagyon van settenkedés vagy rejtőzködés. – Magamra vonom a figyelmét! – Mondom páromra nézve a szürke levegőn keresztül. – Te szedd le őt! - Lépek el tőle és egy nagyon határozottan kivehető fénycsóvát küldök a férfi felé. Olyat, aminek elég kivehető a fényforrása, vagyis én. Nagyembereimnek intek, hogy egyelőre csak védjenek és ne támadjanak, legalábbis azoknak, akik velem együtt jöttek ki az irodámból. Persze a túl látható háztartási és így hatástalan varázslatom után egy gyors védőbűbájt is elmormogok magam elé, miközben Elliotot nézem. Remélem ezt is megússzuk épp bőrrel. Sóhajtok, miközben látom, hogy a két nagyember nem mozdul el mellőle, de elég teret is hagynak neki a mozgáshoz. Az életem, a Mindenem vagy Elliot O’Mara. És az is maradsz. Jelentem ki magamban, majd újabb fénycsóvát küldök a támadók felé. – Osruptum! 
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2019. 01. 05. - 09:08:08 »
+1

A  S Z Ö K É S 


1999. november
Nat

.outfit.

Szorosan az arcom előtt tartottam a karomat, ahogy lassan haladtam előre a poros-füstös folyosón. A hatalmas szürke felhőben éppen csak kirajzolódtak a kiadó épületének falán esett sérülések. Semmi különös nem volt, olyasmi, amit az ember egy pálcaintéssel helyre ráz, ha éppenséggel elég ügyes varázsló… mégis tudtam, hogy ez Natot megérinti. Ragaszkodott a házakhoz, a tárgyakhoz, mintha azok többet érnének minden másnál. Néha meglepett ez, hiszen én éveken át fedél nélkül éltem és mikor haza is költöztem, sok minden nem számított, csakhogy velem legyen Zeusz vagy éppen Esmé és Nat. Mindig is úgy gondoltam, hogy nem a hely számít, hanem a szeretteim jelenléte. Azért, ha hazafelé sétálok a kis ír faluban, a keskeny kis úton, az én szívem is nagyot dobban, mintha egy hang azt suttogná: Hazaértél, O’Mara.
Előre nyújtottam a pálcát tartó kezemet, hogy támadásra készen álljak. Nem érdekelt, ha megint megpróbál lebénítani a hegem által, ellen akartam állni. Muszáj volt, hogy megvédjem őt és minket egy újabb támadástól. A szívem fájdalmasan lüktetett, mintha át akarna törni mellkasom falát. Csak engedned kéne neki és többé nem lenne veszélyben Nat… – suttogta a kegyetlen hang. Természetesen Phillipre utalt, na meg arra, hogy be kéne már végre hódolnom az akaratának. Azonban a büszkeségem még mindig erősebb volt, mint a bennem lakozó sötét kis hang és ezúttal, mintha az én oldalamra állt volna a szalag is, vad táncával elnyomta azt néhány szót, amit a fülembe próbált duruzsolni belső, kegyetlen énem, amit Phillip ültetett el bennem.
Közben hallottam, ahogy mögöttem mozgolódás van. Nem értettem, mit mond Nat, de a hangja parancsoló és erőteljes volt, amit olyan ritkán használt odahaza velem. Hamarosan beértek, de nem zavart, mert én már nem rájuk koncentráltam régen. Tekintetemmel a pasast kerestem, az ő mozdulatait és rezzenéseit figyeltem minden érzékszervemmel. Koncentrálj és meglesz! Nem akartam megölni Nat embereinek szeme láttára. Nem akartam megint gyilkossá válni, éppen elég volt, amit eddig tettem a szerelem nevében. Csak el akartam kábítani és elvenni az átkozott emlékeit. Kihallgatás! Nevetséges ötlet volt az egész, hiszen az ilyenek nem mondanak semmit és könnyedén kijátszotta Nathainiel nagyembereit.
Megtorpantam, ahogy megpillantottam a fickót. Ő talán nem látott meg engem… de aztán, mintha észrevette volna a mögöttem érkező kompániát és persze Nat. Szorosan mellettem állt meg, éreztem újra a tinta illatot, ami persze elvonta a figyelmemet egyetlen másodpercre.
Ott! – mutatta. Én csak lassan bólintottam. Fejem magától fordult szinte oldalra, hogy Natra pillantsak, ahogy komolyember ruhában, parancsolóan ácsorog és bámulja az ellenséget. Imádtam ezt a látványt, ott volt benne minden erő, amit annyira szívesen láttam volna odahaza is.
Magamra vonom a figyelmét! – Kék szemei ezúttal egyenesen rám néztek. Azok figyelésével is hosszan elidőztem volna, csakhogy a mondat kizökkentett. Éreztem, hogy elsápadok. Ezt nem akartam. Még véletlenül sem szerettem volna őt bajba sodorni. – Te szedd le őt!
Nyeltem egyet. Nem akartam elveszíteni, nem akartam, hogy baja essen, de könnyen lehet, nem leszek elég ügyes hozzá. Nem tudtam a sikátorban sem elkapni, mekkora esély lenne, hogy pár órával később, mikor már kellően meggyötört, képes lehettem volna arra? Még is előre nyújtottam a karomat, ahogy ő előre lépett. Alakjukat éppen csak ki tudtam venni a szürke porfelhőn keresztül. Hallottam Nat varázslatát, láttam annak a fényét, ahogyan azt is amint ismét megteszi azt.
A falhoz lapultam, intettem a nagyembereknek, hogy ők is tegyenek így. Onnan láttam csak, ahogy a fickó már lendíti is a pálcát tartó kezét. Nem! Nem bánthatja! Gyerünk, O’Mara! – parancsolt rám a remegő, kegyetlen hang.
Capitulatus! – kiáltottam el magam. Erre persze nem számított, Natra figyelt és nem tudott koncentrálni. A pálcája már a magasba reppent, egyenesen felé, mikor újabb varázslatot böktem ki, ezúttal már magamban. Szoros kötelek tekeredtek a testére, hogy semmilyen mozdulatot ne tudjon tenni.
Vége. – Jelentettem ki.
Naplózva


Nathaniel Forest
Varázsló
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2019. 01. 06. - 10:41:05 »
+1


A SZÖKÉS


Igaziból ez a teljes bizalom. Nézek a csodálatos fekete szemekbe, mielőtt elfordulok, hogy átkomat a férfi felé küldjem. Látom, hogy ellenségem tekintetében gonosz felismerés csillan, mikor a porfelhőn keresztül meglátja alakom. Egyedül vagyok. Elléptem kicsit embereimtől, így talán ők épp nem látszanak a szürkeségben, de tudom, hogy figyelnek és vigyáznak rám. Mégsem ez az ami teljes mértékig megnyugtat és olyan erőt ad, amihez foghatót előtte évtizedekig nem voltam képes érezni. Elliot az. Bízom benne. Tudom, hogy bármire és mindenre képes. Pontosan ezért merek lényegében teljes testemmel a nyílt színen állni, mint egy céltábla. Persze újabb átkom talán nekem is célt ér, hisz a férfi némiképp talán megdöbbent furcsa, erőteljes fellépésemen, ahogy nem rejtőzködöm tovább, vagy bújok nagyembereim, esetleg Elliot mögé. Látom a furcsa elszántságot rajta, ahogy ökölbe szorul keze, s emelné pálcáját ismét, hogy most végre legyőzötté tehessen. Nem az én világom ez. Túl vad, túl erőszakos. Sosem fogom megérteni, hogy gyűlhet ennyi öröm bárkinek is az aurájába egy-egy préda elfogásának vagy megsemmisítésének lehetőségével. Emberek vagyunk, de ez valahogy barbár mód kegyetlen és állatias… Én pedig bármennyire is nem érzem saját világomnak. Már itt vagyok. Ide tartozom, s az élet talán egyszer engem is ugyanilyenné fog tenni… Igen. A családom védelméért talán én is egyszer mosolyogva fogok tudni ölni. S ez a gondolat hirtelen, szinte észrevehetetlenül, de enyhe mosolyt csalt arcomra, miközben védőbűbájt varázsoltam magam elé. Most és itt, ez még talán nem az az idő. Sóhajtok. S érzem, hogy mosolyom ugyanolyan hirtelen tűnik el ajkaimról, mint ahogy megjelent.

Aztán. Hallottam Elliot határozott hangját, s bár szememmel alakját kerestem, még én sem tudtam kivenni a porfelhő mögött. Csak az alakot láttam, ahogy pálcája reppen, majd erős kötelek tekerik körbe. S egy apró, gyors, de mindent magában foglaló kijelentést; „Vége.”
Felsóhajtok. Persze tüdőm megtelik porral, s prüszkölni kezdek nagy tekintélyt sugárzóan. Hát nem. Pont olyan vagyok ilyenkor mint mindenki más is. Esendő. De azért intek pálcámmal, mire a szürkeség oszlani kezd, távozni az üvegfalon lévő tátongó lyukon. S mikor végre felegyenesedek, szívok egy nagy mély, tiszta levegőt, majd felmérem szememmel az innen látható kárt.
- Megsérült valaki? – Kérdezem határozottan végignézve az ebben a teremben látható embereken. Igen. Jelzi egy bólintással az egyik nagyemberem, de hozzáteszi, hogy már úton vannak a medimágusok, s eddig nem bukkantak halálos áldozatra. – Rendben. – Bólintottam én is, de közben szinte már kétségbeesve kerestem Elliotot, s az ő tekintetét. Ilyen az, amikor több száz emberért felelsz, de lényegében csakis egy hogyléte érdekel igazán. Odasietek hozzá, miközben nagyembereimre pillantok, akik elsuhanva mellettem a támadóhoz lépnek. – Vége. – Suttogom csendesen Elliotnak, miközben enyhén elmosolyodom. – Ez azért elég menő volt. – Jelentem ki, majd aggódva mérem végig. – Minden rendben? Jól vagy? – Kérdezem, de tudom, hogy most első sorban a pasas foglalkoztathatja. Így igyekszem nem útban lenni. – Töröljük a memóriáját, ahogy eredetileg akartad. Hiba volt idehozni. – Mondom csendesen. Nem foglalkozom már a támadónkkal, nem érdekel engem így, hogy már Elliot legyőzte. Csak tűnjön el a szemem elől. Állapítom meg magamban, de lényegében rá sem nézek. Miután tudom, hogy Elliot rendben van. Onnantól az üvegen tátongó lyuk, az egy két berobbantott belső fal és az éppen érkező medimágusok kötik le figyelmem. Kezdődhet a károk felmérése és helyrehozásának terve. Miközben erősen reménykedem benne, hogy senki és semmi sem sérült meg komolyabban. – Itt vagyok. Ha bárkinek segítség kell, jelezze! - Kiáltom bele a kezdődő nyüzsgésbe. Majd finoman megfogom Elliot kezét és magamhoz húzom egy apró, óvó ölelésre. - Köszönöm. - Suttogom neki, hogy tudja, érezze, mennyire büszke is vagyok rá.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2019. 01. 09. - 07:03:26 »
+1

A  S Z Ö K É S 


1999. november
Nat

.outfit.

Láttam, ahogy a teste eldől a kötelek fogságában… de mintha az agyam nem fogta volna fel azonnal a sikert. A szürke porfelhőn át tekintetem Natra siklott, ellenőrizni akartam, hogy épségben van-e. Közben karomat megint az arcom elé emeltem, hogy ne kerüljön túl sok por a tüdőmbe. Vége. Ennek is vége, O’Mara… – suttogta a kis hang, megismételve a korábbi mondatom tartalmát s talán el is kezdtem felfogni. A megannyi teherből egy újabb hullott le a vállamról, hogy a helyébe hamarosan egy másik lépjen. Tudtam, hogy sosem szabadulok meg az engem üldözőktől. Nem küzdhettem egy életen át a világ ellen. Mert az nem az én oldalamon volt.
Megsérült valaki?
Nat hangja olyan volt, mint valami ébresztő. Kirángatott a gondolatok világából, oda a Kiadó sérült folyosójára. A por még mindig körbe ölelt minket, de talán végre tisztulni kezdett a kép. Egyre erőteljesebben rajzolódtak ki a tátongó lyukak, a körülöttem álló alakok. Én még sem ezeket néztem, csak Nathanielt. Tekintetem végig siklott a testén, ellenőrizve, hogy nem esett semmiféle bántódása… aztán kitört a megkönnyebbült sóhaj.
Az egyik nagyember éppen jelentést tett, miközben én nem vágytam másra, minthogy közelebb léphessek hozzá, megérinthessem. Nem volt lehetőség arra egyelőre, így, csak hagytam, hogy elérjen az illata, amint leeresztettem a karomat az arcom elől. Erre volt szükségem, az aroma megnyugtató cirógatására, amiből tudhattam: ő már valóban rendben van. A szívem nagyot dobbant, mintha kilökte volna magából azt a sötétséget, ami azt az átkozott erőt élesztette fel bennem. Tudtam, hogy annak köszönhettem egyáltalán a sikert, a precíz varázslást… mégis jól esett szabadulni annak terhe alól. A szalag is abbahagyta különös táncát a csuklómon. Nem lüktetett tovább, mintha a bársony egyszerűen visszasimult volna állandó helyére és ezzel együtt a belső nyomás is megszűnt volna.
Valamikor ezután lépett oda hozzám. A kesernyés tintaillat még erőteljesebben érte el. A szívem megint nagyot dobbant.
Vége. – Suttogta Nat, megismételve ő is azt a szót, ami a legnagyobb megnyugvást jelenthette. Túl sok volt már ez, túl nehéz és szinte elviselhetetlen. Szükségem volt a mosolyra, ami ugyan haloványan ült csak ki az arcára, hogy megmelengesse a szívemet. – Ez azért elég menő volt.
Hirtelen elvigyorodtam. Büszkeség töltött el, amiért lenyűgöztem őt… és talán a nagyembereket is. Alapvetően a gyorsaságom volt mindig is a kulcs, csakhogy nem a varázslatok terén. Minden elől el tudtam ugrani és ha kellett, hát pillanatok alatt az ellenség mögé kerültem. Ez más volt. Újabb, határozottabb, erősebb, mint amire magamtól számítani mertem valaha is. Talán fejlődtem volna ismét? Ki tudja. Az bizonyos, hogy az elmúlt félévben többet varázsoltam, mint az elmúlt tizenöt évben.
Hát igen. A kisujjamban van már a párbajozás. – Bólintottam nagyon elégedetten és még ki is húztam magamat, hogy magasabbnak tűnjek a hatalmas emberek tömegében.
A tekintetem az áldozatomra siklott, aki gúzsba kötve hevert a portól és törmeléktől szennyes padlón. Közelebb léptem hozzá, hogy egyenesen a szemeibe nézhessek. A vigyor grimasszá torzult, ahogy átfutott rajtam a gondolat: Hát ezt is legyőztem.
Minden rendben? Jól vagy?
A kérdésre csak lassan bólintottam. Kutyabajom sem volt, leszámítva persze, hogy egy jó adag port nyeltem be én magam is. Még mindig a fickót néztem, akinek már közel sem volt olyan nagy a szája, mint korábban. Némán tűrte, hogy körbe vegyék és ugyanúgy állta a tekintetem. Nem vergődött, nem próbált szabadulni a kötelek fogságából. Tisztában volt vele, hogy veszített.
Töröljük a memóriáját, ahogy eredetileg akartad. Hiba volt idehozni.
Sóhajtottam egyet. Nem éreztem úgy, hogy képes lennék végre hajtani egy ekkora koncentrációt igénylő varázslatot. Már túl fáradt voltam s ahogy tekintetem az üvegfalon tátongó lyukra és azon betörő hajnali fényre tévedt, rájöttem: mindez nem véletlen. Hosszú órák teltek el az üldözés, a sikátorbeli összecsapás óta s alig pihentünk valamennyit. Ilyen korra már régen ágyban lettem volna – a Nathaniel előtti Elliottal ellentétben. Az egyik nagyember felé biccentettem, aki láthatóan örömmel vállalta a „beavatkozás” elvégzését. Én inkább Nat karjaiba simultam, hogy átjárjon végre az a nyugalom, amire szükségem volt.
Ne köszönd. – Suttogtam. – Érted ez természetes…– tettem hozzá. Lehunyva a szememet élveztem a pillanatnyi meghittséget, ezúttal nem zavartatva magam a többi ember miatt. Csak vele akartam lenni abban a kis békében, ami kijárt nekünk a történtek után…

Naplózva


Nathaniel Forest
Varázsló
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2019. 01. 10. - 16:03:22 »
+1


A SZÖKÉS


Nem akartam elengedni. Minden porcikám küzdött az ellen, hogy finom kis teste kicsússzon karjaim közül és ismét eltávolodjon tőlem. Féltettem. Annak ellenére, hogy én vállaltam a figyelmet magára vonó vadnyúl szerepét ebben a játszmában, attól még a szívem végig ő érte dobogott. És mégis. Valahogy furcsa volt mindez. Mert a félelem mellett ismét, most is, ott játszadozott lelkemben a kíváncsiság és az izgatottság. Jó páros vagyunk. És ez most is megmutatkozott. ha tovább erősödöm, talán végre Elliot is elhiszi, hogy nem lehet majd könnyedén legyőzni. És nem gyengíti őt tovább az értem való aggodalom. Szeretném, ha egy-egy ilyen újabb alkalommal, mert sajnos abban bizonyosak lehetünk, hogy lesz újabb ilyen alkalom, teljes mértékig magára és a saját erejére tudjon koncentrálni. Mert akkor nem kell majd féltenem nekem sem őt. Akkor lehet majd akármilyen hirtelen is, tudom, hogy tiszta nagyjából tiszta fejjel megy neki a dolognak. Mert szerintem egyszer csak rájön a világ arra, hogy bizony mi legyőzhetetlenek vagyunk. Mert én ezt egyre jobban tudom már…

De most sajnos el kell húzódnom. Finom puszit adok a haján keresztül homlokára, miközben megfogom karjait és kicsit arrébb tolom magamtól. Fáj. Nagyon fáj, ahogy testének melege helyére a hideg szél azonnal beköltözik. De egyúttal figyelmeztet is az épületen tátongó lyukkal. Mind rendben vagyunk. És ez a fő. De másodsorban az is fontos, hogy a munka tovább folyhasson. Nem engedem el Elliotot. Nem akarom. És ezt érezheti is, mert ujjait ujjaim közé fonom, miközben nagyembereimen végignézve az üvegen tátongó lyuk felé lépek. Egyértelműen nem veszek tudomást az alakról, akit közben elvisznek, hogy legfőbb Nagyemberem végre hajtsa rajta a memóriatörlést. Ő is jelentéktelen dolog volt. Már annak számít. Egy homályba vesző figurává azon emberek sorában, akik megpróbáltak megölni a szerelem miatt. Ők azt hiszem sosem hallották még, hogy a szerelem az őrület mellett erősebbé is tesz. Van még mire rájönniük… Nem baj, mi itt leszünk.

Magammal húzom Elliotot is, de csak finoman, jelezve, hogy szeretném, ha még kicsit maradna, bár tudom, hogy fáradt. – Nekem ezt még itt el kell rendeznem. – Mutatok sóhajtva a porfelhő eltűnésével felbukkanó ilyen-olyan szerkezeti sérülésekre. – Ma ne jöjjenek be dolgozni az emberek. Csak Szürke. – Sóhajtom, jelezve az ügyeletes titkárnak, aki mindig akkor van jelen, amikor Szürke épp halandó életének szükségleteit végzi. Szóval például alszik. Néha neki sem árt azt. Ha már nekem megengedett…

Ismét Elliotra nézek, kiseprek egy tincset homlokából, hogy egy olyan pillanatban, mikor nem nagyon figyelnek ránk, ismét megpusziljam. – Tudom, hogy természetes. De akkor is nem semmi látvány, amikor a párod leszedi a pasast, aki megpróbál kinyiffantani. – Mosolyodom kicsit el. – Még pár hónap és igazi bosszúpáros leszünk. – Mondom ezt is, mosolyommal ismét elvonva az élét a néha amúgy meglehetősen kétségbeejtő helyzetünknek. – Figyelj… - Kezdek bele ismét komolyabban. – Én ezt most nem hagyhatom így itt. Muszáj körbejárnom a helyet a kiérkező aurorokkal, mert biztos, hogy ki fognak jönni. És lehet mugli tűzoltók és rendőrök is… Menj haza. Fürödj, bújj ágyba. Vagy menj el Deanhez. De, ha maradnál, akkor bent meg tudsz fürdeni és ledőlni a kanapéra. Ha elsötétítünk nem fognak zavarni ott sem. – Csöndesen beszélek. Hogy más ne hallja, csak ő. És, hogy érezze mennyire imádom és mennyire nehéz is most nem scka vele lenni, ismét magamhoz ölelem és megpuszilom. – Sajnálom… Ez ilyen… Nekem is jobb lenne most csak veled. Mármint, az is jó lenne, ha csak úgy, ahogy vagy maradnál.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2019. 01. 12. - 20:46:28 »
+1

A  S Z Ö K É S 


1999. november
Nat

.outfit.

Ahogy leszállt a por egyre inkább látszottak az épület sérülései. Én azonban, még kicsit odébb húzódva is a támadónkat néztem… mintha legalábbis leolvashatnám az arcáról, hogy melyik küldte a nyakamra. Tisztában voltam vele, hogy magától sosem árulná el, talán akkor sem, ha kínozni kezdeném. Valahol megnyugtatott volna a tény, ha apám nevét nyögte volna ki. Minden rossz helyzet levezetéseképpen elmondhattam volna, hogy Phillip műve, holott közel sem biztos, hogy igaz. Lisbeth tekintett a riválisának és nem egy régi ellenségem volt, akikről Nat még csak nem is tudhatott. Most pedig újságok címlapján villog a képem, hogy „itt van Elliot, Mr. Forest elcsábítója” és szinte tálcán kínálnak fel azoknak az alakoknak, akik elől annak idején bujkáltam. A beteg rajongókat, akik Nat feleségei akarnak lenni, pedig még csak nem is említettem. Azokból is akad jó néhány.
Sóhajtottam egyet és inkább Nat kék szemeibe próbáltam nézni, hátha azok legalább egy kicsit lenyugtatnak. Már az őrületbe kezdett kergetni, ahogy az az átkozott bársonyszalag újra és újra lüktetésbe kezdett a csuklóm körül. A mellkasomból kiszakadni készülő szívem pedig egyenesen fájdalmas ritmusra kapcsolt. Öld meg! – parancsolt rám a hang, ahogy a szemem sarkából megint érzékeltem a megkötözött támadónk jelenléték. Mintha nemet akarnék inteni a fejemmel, óvatosan megráztam azt, pont egy pillanattal azelőtt, hogy Nat óvatosan félre vont volna.
Nekem ezt még itt el kell rendeznem. – Mutatott a sérülések irányába. Próbáltam koncentrálni, hátha akkor nem arra az átkozott feszültségre figyelek, ami már megint szét akart vetni… mintha minden ellenségemet el kéne törölnöm a föld színéről is. Csakhogy ez nem az a helyzet volt. Itt volt egy halom nagyemberek, akik amneziálhatják, mielőtt aurorok érkeznének a helyszínre.
Közben Nat hangja, mintha eltompult volna. Olyan érzésem támadt, mintha víz alól hallanám a szavakat, a körülöttünk nyüzsgők zaját. Ösztönösen fordult a fejem megint a fickóra, aki egyenesen rám nézett. Túl kihívó volt, túl pökhendi még mindig, holott a földön hevert. Hirtelen az az érzésem támadt, hogy olyan könnyen olvas a gondolataim között, mintha azok egy könyv lapjaira lennének felvésve.
Csak Nat érintése rángatott ki ebből a különös érzés rengetegből. Ujjai finoman simították végig a homlokomat, mielőtt érkezett az a lágy puszi az ajkaimra. Ez mintha megint egy csepp életet lehelt volna belém, tekintetem az övét kereste.
Tudom, hogy természetes. De akkor is nem semmi látvány, amikor a párod leszedi a pasast, aki megpróbál kinyiffantani. – Elmosolyodott és talán én is megpróbáltam, de éreztem, hogy egy grimasz lesz belőle. Éreztem, hogy megint rám talál az a hideg sötétség és nem értettem a következő mondatát. Csak a kegyetlen hangot hallottam, valahonnan belőlem szólni: Öld meg… Tudtam, hogy bámul a fickó. Éreztem magamon a tekintetét.
Én ezt most nem hagyhatom így itt. Muszáj körbejárnom a helyet a kiérkező aurorokkal, mert biztos, hogy ki fognak jönni. És lehet mugli tűzoltók és rendőrök is… Menj haza. Fürödj, bújj ágyba. Vagy menj el Deanhez. De, ha maradnál, akkor bent meg tudsz fürdeni és ledőlni a kanapéra. Ha elsötétítünk nem fognak zavarni ott sem. – Komolyabb hangon beszélt, mikor feleszméltem az ajkai merev bámulásából, mintha onnan akarnám leolvasni a szavakat. A tekintetem valójában önkéntelenül siklott le a szemeiről. A puszit sem igazán viszonoztam. – Sajnálom… Ez ilyen… Nekem is jobb lenne most csak veled. Mármint, az is jó lenne, ha csak úgy, ahogy vagy maradnál.
Nyeltem egyet és mosolyt erőltettem az arcomra. Távoznom kellett. Távoznom, mielőtt még hülyeséget csinálnék.
Hazamegyek. Azt hiszem, az lesz a legjobb. – Végig cirógattam a szakállán, aztán kiszakítottam magam az illatfelhőből, ami nehéz láncokként ölelt körbe. Jó volt a közelében, de a támadónkéban nem. El kellett mennem… el kellett.
Otthon várlak. – tettem hozzá, még rá is kacsintottam, mielőtt elfordultam. Csak akkor olvadt le a vigyor a képemről, amikor lábaim ösztönösen indultak el arra a helyre, ahonnan tudok hoppanálni. Közben a hang egyre jobban követelte a támadónk életét. Gyorsabbra vettem a tempót, megpróbálva elnyomni magamban minden érzés és gondolatot, hiába villant be újra és újra a pálcát szorongató kezem látványa. Nem tehettem meg. Már éppen elég életet vettem el. Nem akartam még egyet. Így hát mély levegőt véve koncentráltam, míg rám nem talált a hideg tengeri levegő és a csend…

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!


Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 01. 11. - 15:15:23
Az oldal 0.107 másodperc alatt készült el 42 lekéréssel.