+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  99/2000-es tanév
| | |-+  Egyéb helyszínek
| | | |-+  Anglia egyéb részei
| | | | |-+  Dolce Verica
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Dolce Verica  (Megtekintve 969 alkalommal)

Nolan Pye
Mardekár
*


VI. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2019. 08. 30. - 16:17:26 »
+1

Dolce Verica


***

2000. augusztus 24.
Merel

Mekkora szerencse kell ahhoz, hogy belefússak Wenlock csajába? Egyáltalán tényleg a csaja? Ezek a kérdések egy pillanat alatt futottak át az agyamon, mikor talpra állítottam Everfent – némi segítséggel – és megnéztem magamnak a fagyim nyomait a testfelületén. Nem néztem meg még közelebből, még ha némi ismerettségi alapunk volt is már, ha más nem is, a közös tanórák és úgy általánosságban a közeli évfolyamok. Wenlockkal járt egy évfolyamra ugyanis, aki ugyebár csak eggyel volt alattam… de bonyolult. Jobb lenne nem belemenni a szövevényes kis alapra, amit amúgy is felesleges emlegetni. Lényeg a lényeg, megvolt a közös hely és a közös ismerettség kinek milyen minőségben.
Egy pillanatig csak bámultam. Egészen pontosan addig, míg visszasétált a pulthoz újabb adag fagyiért. Nem volt nehéz rájönni, hogy Wenlock mit eszik rajta, na de fordítva? Egyre jobban fúrta az oldalam, hogy vajon igazak-e a pletykák és persze ezt Nolan Pye-osan rejtegetni sem tudtam különsöebben. Hát ezért bámultam úgy, mint valami megszállott szatír.
– Köszi – vettem át az édességet, mikor felém nyújtott. Mondjuk jobb lett volna, ha én veszem meg. Nem véletlenül mondja apám és anyám is, hogy még bőven van mit tanulnom udvariasságból és nem is olyan nagy meglepetés, hogy Emmeline-nel végül nem mentek a dolgok. Nem vagyok úriember és valószínűleg soha nem is leszek. Ha valakinek erre van szüksége, akkor az persze kopogtathat másik ajtón.
A lány kicsit határozottabb volt nálam, így könnyedén utána indulhattam, mikor az ajtót vette célba. Még mindig nem tudtam normálisan megszólalni és valószínűleg a szegény fagyi című felkiáltásom sem tanúskodott éppen ép elméről. Szóval az első közvetlen benyomás, ami nem Wenlock és nem a Roxfort által érte, meglehetősen „kellemesre” sikeredett.
– Azt hiszem a fagyi nélküli tölcsért inkább valami lapátnak fogom használni. – magyaráztam, de az ajtóhoz érve még volt bennem annyi, hogy megragadjam a kilincset és legalább kinyissam előtte. Ezt már láttam ám, tudtam hogyan működik! Apám szokta anyám előtt időnként kinyitni az ajtókat és olyankor anya mindig elpirulva mosolyog. Persze ilyesmit még véletlenül sem vártam Everfentől. Nem tűnt annak a klasszikus törékeny kiscsajnak.
– Szóval te vagy Wenlock nője? – Ez az, Nolan! Miért is ne bökd ki az első öt percben a világ legcikibb információját? Tisztában voltam vele, hogy amúgy sem biztos, hogy bevállalná a dolgot. Van lány, aki képes lenne a pasijának nevezni egy olyan alakot? Jó, talán ez rám is igaz. – Bocsi, cseppet sem úgy értettem, ahogy hangzott. – Folytattam, mielőtt még megszólalt volna. – Mindenkinek más az ízlése és amiatt, mert nem bírom a srácot, nem ítéllek el.
Közben megnéztem, hogy van-e esetleg ülőhely a teraszon. Itt nem tolongtak annyira az emberek, mint odabent, így felkínálva a Everfennek a széket… Merel! Hirtelen eszembe jutott a keresztneve is. Szóval Merelnek kihúztam az egyik széket. Ha le akart ülni, akkor a beszélgetést könnyedén folytathattuk az egyik sarok asztalnál.
– Csak hallottam, hogy együtt voltatok azon a Valentin-napos programon. – Magyaráztam még mindig, mint valami idióta, aztán benyomtam a számba a fagyit. Jobb lesz befogni, mielőtt végképp hülyének néz.
Naplózva


Merel Everfen
Hugrabug
*


V. Hugrabug - A Vérborz Prefektus

Elérhető Elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2019. 09. 01. - 00:52:42 »
+1

Az ajtónyitásra még csak biccentek egyet köszönés gyanánt, tart még a hihetetlen vásárlóközönségnek köszönhető mogorvaságom, bár úgyis el fog illanni hamar, ha kiérünk innen, és ott már nem próbál mindenki fekvőrendőrnek, lépcsőnek, vagy épp fagyistölcsérnek használni, ameddig van még lába. Kiérve el is kezdem tapasztalni, hogy valóban enyhül a kedvem a népsűrűséggel arányosan.
-Az se egy rossz ötlet- állapítom meg Pye felvetésére, közben most, hogy már van hozzá hely is, gyorsan körbenyalom a fagyigombócom, mert a melegben már kedve támad szökni.
Várjunk, ez most a szellemízű, attól járta át nem csak a nyelvemet a hideg?
A Wenlockos kérdésre csak szép illedelmesen, szolídan, felröhögök. Legalább sikerül azért rövidre fognom.
-Aaaha, te meg a pasija. Pont ugyanannyira hiteles verziók- vigyorgok. Tudom, nem szép, de igazából Wenlockon nevetve a leginkább. Bocsánat, de magának harcolta ki.
-Miért, hogy hangzott?
Mármint, én tudom, szerintem, hogy hangzott, de rá vagyok kíváncsi, ha már így hivatkozik arra, hogy nem úgy gondolta, na egész pontosan mit is fed akkor az az úgy? Nem feltétlen olyan kézenfekvő. De aztán hagyom azért kimagyarázni a dolgot, nem sértett meg, én csak szórakozásból kötözködök. Azt meg mindig szoktam, bárkivel.
-Ó, köszi- fogadom is közben egy ezekhez képest kedves, ártatlan mosollyal a székkihúzást. Ha hagyom elterelni a figyelmem a benti tolakodásra emlékeztető fagyifoltról a ruhámon, én igazából jól szórakozok eddig Nolan társaságában. Kicsit Wenlock kárára, talán kicsit az övére is néha, de végülis hé, közös téma, pedig kábé látásból, ha ismerjük egymást.
-Igen, azon meg is lepődtem, hogy magától, ő hívott el arra, gyakorlatilag randira. Bár úgy tűnik, ezzel ki is merítette minden kezdeményezését. Mármint, te egy évvel feljebbre jársz, másik ház is vagy, az érthető, hogy te nem hallottál ennél újabb fejleményt, és mi volt ez, február még. Na de ott a pláne, hogy én sem! Ott még szervákat is ütöttem fel neki pedig, de gondolom, vagy elrettent, vagy még a lapot se vette.
Woó...
Ezt most jól a nyakába zúdítottam szegénynek. Tényleg ennyire bökte a csőrömet, hogy az egész elmúlt évben ez az egy srác mutatott említésreméltó érdeklődést irántam, és még konkurencia nélkül is így eléletképtelenkedte a lehetőségeti, hogy ezt most így ki kelljen adnom magamból?
Tény, az első ismert közös pontunk Nolannel valóban a Wenlockos sztorik, de akkor is...
Naplózva


Nolan Pye
Mardekár
*


VI. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2019. 09. 05. - 08:14:40 »
+1

Dolce Verica


***

2000. augusztus 24.
Merel

Nem mondanám, hogy éppen kellemes belefutás volt. Nem csak azért, mert a fagyi nekiesett Merelnek, vagy éppen ú a fagyinak… tök mindegy. A lényeg, hogyha ezt most Wenlock látta volna nem csak a Csillámpóni Müzli miatt akarta volna letépni a fejemet, hanem a képzelt csaja miatt is. A válaszból legalábbis úgy tűnt, csak ő gondolhatta ezt valamiféle kapcsolatnak. Na, nem mintha tudhattam volna mi játszódik le a fejében, de éppen elég volt a tény, hogy állandóan támadónak hitt engem, holott hozzá sem szóltam. El tudtam képzelni, Everfen miken ment keresztül.
Vállat vontam.
– Hát úgy– Most mit magyarázzam a dolgot? Ha Everfen akarta értette, ha nem nem. Amúgy sem voltam a szavak ember, így nekem az úgy kb mindent lefedett, ami a kellemetlen és tolakodó határán állt. – Nem ellened szólt az úgy, te egész normálisnak tűnsz ahhoz képest, hogy elmentél vele valentin-napozni. Meglepő is. – Bólintottam végül elismerően.
Megvártam, hogy leüljön. Egy kicsit alátoltam a széket, hogy kényelmes legyen, aztán én is helyet foglaltam vele szemben. Egy nyalásnyit vettem magamhoz a fagyiból, aztán az üres tölcsérből letörtem egy kisebb darabot, hogy azt valóban lapátnak használjam. A maradékot Merel felé toltam és rávigyorogtam.
– Ha szeretnél te is lapátot, csak tessék! – mondtam, de én már a saját mindenízű izémet kanalaztam a letört tésztadarabbal. Anyám most biztosan kiakadna, hogy „Nolan Pye, nem ilyen malacnak neveltelek! Figyelj már oda magadra!” Ez persze csak az egyik verzió volt arra, hogy kifejtse milyen borzalmas kölyök vagyok.
– Alapvetően túl sok információ jut el hozzám Wenlockról… nagyrészt ő tesz róla. – Vállat vontam ismét és még egy adag fagyit lapátoltam a számba. Azonnal megborzongtam. Valami kesernyés, beazonosíthatlan ízvilág volt. Csak reméltem, hogy fülviasz volt és nem valami szörnyűségesebb dolog. Mindenesetre kidugtam a nyelvem és a tölcsérre tekert szalvétával vagy papírzsebkendőszerű izével kezdtem törölgetni. Guszta? Aligha érdekelt, el akartam tűntetni a nyelvemről a borzasztó ízvilágot. – Fúj… – Közöltem aztán és még egyet nyaltam belőle, hogy egy jó kis májas ízt is kapjak végre. Hát ez sem volt éppen bizalomgerjesztő fagyi formájában. Mindenesetre a semminél, amit addig ettem több volt és jól is esett a hangosan korgó gyomromnak.
– Te is mindig undorító ízekbe nyalsz bele? – kérdeztem és közben persze az olvadásnak indult fagyi ráfolyt a kezemre, lecsöppent a nadrágomra. – Azt hiszem, ehhez én nem vagyok elég ínyenc. – Folytattam, közben egy zsebkendőt kirángatva a zsebemből megtöröltem a kezem, de éreztem, hogy az egész arcom is olyan. Ha valamiben igazán kiváló voltam, akkor az az a gusztustalankodás volt.
Nem számított, körbe nyaltam a szám és mint aki jól végezte a dolgát, egyszerűen hátra dőltem a székbe és onnan figyeltem Everfent. Még mindig nem értettem, mit látott Wenlockban… mondjuk azt sem igazán, hogy Emmeline mit látott bennem annak idején, mikor végül hajlandó volt velem randizni. Egy kicsit hiányoztak azok az idők. Míg ő olvasott, én horkoltam mellett a tó partján. Gyomorgörcsöm volt, mikor a kviddicsről mesélt. De valahogy mégis élveztem. Eléggé szerettem. Kár volt, hogy egyszerűen elszivárgott az életemből.

Naplózva


Merel Everfen
Hugrabug
*


V. Hugrabug - A Vérborz Prefektus

Elérhető Elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2019. 09. 08. - 00:37:48 »
+1

-Lenézően, te vagy aki még Wenlockkal is képes járni? Neki elismerően, hogy ilyen csajt szedett össze? Szarkasztikusan, hogy senki más nem hiszi, hogy a barátnője lennék, csak ő? Gondolhattál bármire, nem olyan kézenfekvő azért- sorolok végig pár lehetőséget, azért vigyorogva közben, nem a rovására szól, nem is akarom úgy éreztetni. Hozzá is teszem: -Nyugi, nem ellened szól, mindent kiforgatok
a biztonság kedvéért mégegy bájvigyor.
-Azt el kell ismerni, hogy legalább próbálkozott. Végül, mert azért eltartott egy ideig, mire magához is ragadt kezdeményezést. Gondoltam, adok neki egy esélyt, hátha csak rá kell segíteni leküzdeni a gátlásait, az alatt lapul valami érdekesebb is. Háát...- Lehet persze, hogy ez önmagában továbbra is igaz, de úgy tűnik, már nem fogom kideríteni.
Még be is tolja a széket, ahogy leülök, kész úriember ez a Nolan Pye. Nem vagyok benne biztos, hogy pirulok-e egy picit a dolgon, de mindenképp el kell ismernem, hogy ezzel a formális figyelmességgel váratlanul ért. Nem panaszkodom, csak meglepett vele.
-Végülis,.. köszi.- Vállvonva török én is egy lapátnakvalót az üres tölcsérből, és fel is kaparászom vele a fagyim olvadozó oldalát a tetejére, mielőtt lecsöpögne, aztán onnan lapátolok egyet, mielőtt visszafolyna le. Nolan nyelvtörlős mutatványán nevetek egy rövidet, már csak a helyzetkomikumon is.
Aztán végszóra én is fintorgok egyet. Tény, így a helytálló is a hangzatos "minden ízű", de azért nem hiszem, hogy olyan nagyon sokan háborodnának fel, ha Berti drága átállna a "nagyon változatosan sok, de azért az élvezhetőek irányába valamelyest elfogult ízű" drazséra. Vagy épp a drazséból adaptált fagyiverzióra.
-Legalábbis gyakran bizarrakba. Mi ez most, törött számítógép?- találgatok igazából vaktában, beazonosítani nem sikerül azon túl, hogy lehetne jobb is. -Kudarc?
Egyelőre nem adom fel, hátha fogok még ki valami jobbat is.
-Lehet, akkor ez is túl ínyenc lenne, én ismerek egy helyet, ahol van szinesztézia ízű süti. Többek közt. Az nem rossz, bár tény, hogy bizarr szinten elvont az tud lenni. Ja de lehet, ismered is, vittem szilveszterre. Ott voltál te is, nem?
Naplózva


Nolan Pye
Mardekár
*


VI. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2019. 10. 09. - 08:17:33 »
0

Dolce Verica


***

2000. augusztus 24.
Merel

– Az ilyen csajt összeszedett neked is bók… – vállat vontam és rávigyorogtam még egyszer. Azt persze nem jelentettem ki egyértelműen, hogy ez lenne a válaszom a kiforgatásra, nem kell Everfennek tudnia, hogy mit gondolok róla. Elég volt bőven, hogy Wenlockról azonnal egyértelművé tettem a véleményem. Egyébként nekem vele sem lett volna alapvetően bajom, ha nem egy kétlábon járó gyomorideg lenne, aki valamiért minden kínjáért engem tett felelőssé. De nyilván Merel is hallott arról, hogy nekem feszült a Nagyteremben egy tál csillámpóni müzli miatt, amit egyébként a saját bénasága miatt borított ki.
– Pedig kíváncsi lettem volna, mi az, ami lapul. Én csak az őrült dolgairól tudok. – Ismét vállat vontam, de közben kihúztam Merelnek a kinti asztalok egyike mellett a széket, majd óvatosan be is toltam, mikor már lehuppant félig-meddig.
Valamilyen szinten meg tudtam érteni Wenlockot. Egy évvel ezelőtt még én is ököllel csapkodtam a padokat, a falat és úgy löktem fel mindenkit magam körül, mint valami felbőszült vadállat. A háború mindenkit megviselt, én is láttam a barátaim holttestét, de aztán volt, ami ebből az egészből kibillentett. Akkoriban azt hittem, hogyha kirugatom magam és többé nem kell látnom az iskolát, akkor minden más lesz. Tévedtem, mert nem ez kellett hozzá, hanem hogy legyenek valakik, akik újra megszerettetik velem azt. Először ott volt Marga, aztán Shirley és még jó néhányan, akik nem csak morogva elhúztak mellettem a folyosón. Lényegében Emmeline is segített, annak ellenére, hogy egy időután szépen elszivárgott az életemből, mintha soha nem is lett volna benne.
A májas ízű fagyi minden korábbi gondolatról elvonta a figyelmet. Megborzongtam, de azért még egyszer belenyaltam a biztonság kedvéért ugyanazon a ponton, hátha lefagy az agyam és egész véletlenül elfelejti felfogni, milyen ízek kerültek éppen a nyelvemre. Sikertelen próbálkozás volt, így hát maradt a szalvétás nyelvtörlés.
– A számítógép az a muglidolog? – kérdeztem és nagyokat pislogtam. Nem sokat tudtam az ilyesmiről, de végül is egy varázstalanok által lakott városkában nőttem fel, így nem borzasztott el semmi. Gyakran még a Pye-ok által lakott kis zsákutcában is betéved egy-egy mugli hol gyalogosan, hol autón. Ha az ember ilyen helyen lakik, akkor nem ugorhat ijedten félre az útból.
– A kudarc, amit én érzek, az mindig ott van a nyelvemen, szóval talán az fel sem tűnne. – Nevettem fel kissé keserűen és lapátoltam magamnak egy adagot a tölcsér darabkájával, amit már egy ideje a kezemben szorongattam. Végre créme brulée aromás darab keveredett a számba.
Közben Merel a szilveszteri buliról beszélt. Bevallom nem hagyott bennem mély nyomot a dolog, biztos azért, mert undorító íze volt az egyetlen alkoholnak is, amit bevittek rá… vagy mert Blaire Montrego után rohangáltam, hogy ugyan ne hagyja már ott érkezés után az eseményeket. A lány, valamikor első környékén, egészen tetszett nekem, bár ő nem nagyon figyelt fel rám. Annak az érzésnek hála úgy éreztem, hogy fel kéne vidítanom és magam mögött hagyva egy pár percre Margát utána mentem. Teljesen felesleges próbálkozás volt. Neki is a menő kviddics-srác kellett, azaz Williamson. Wenlock is kviddics-srác nem?
– Ott voltam. – Bólintottam. – A sütiket viszont nem kóstoltam meg. Hol a hányinger, hol Blaire Montrego megmentés kerülgetett. De neki is kviddics-srác kellett. – Böktem ki hangosan, amit gondoltam. – Mi olyan menő a kviddics-srácokban? Wenlock is az és tök nyomorék.
Némi keserűség kúszott megint a semmiből elő bennem. Hazugság lett volna azt állítani, hogy cseppet sem viselt meg az Emmeline-es dolog. Hozzá sosem tudtam eléggé felnőni vagy elég menő lenni. Sportoló volt és én csak azért, hogy legalább egy kicsit imponáljak neki, felvettem a Repüléstant. Idén már legalább nem követtem el ezt a hibát.
– Bocs, ezt nyilván nem kell rád zúdítanom… szóval jöjjön a májízű fagyi. – Belelapátoltam az olvadozó fagyiba és a következő falattal az egész számat összekenve, de sikeresen kifogtam egy spenótos ízű adagot. – Nem… ez spenót. – Magyaráztam, érezve a fagyipöttyöt a szám sarkában.
Naplózva


Merel Everfen
Hugrabug
*


V. Hugrabug - A Vérborz Prefektus

Elérhető Elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2019. 10. 11. - 02:29:19 »
+1

Érdekes kérdés, min múlik, hogy készületlenül lehet-e érni engem bókkal, vagy vigyorgó egóval fogadom, hogy "hát persze, egyértelműen". Mindkettőre volt már példa, és én se tudom biztosra, nem feltétlen az, hogy számítok-e rá. Helyzettől is függ, gondolom.
Ez most persze kérdés nélkül az előbbi.
-Tudom, azért is említésre méltó, ha össze tudja hozni- vetem is be a jellegzetes pimasz bájomat.
Aztán tessék, nem bók mint inkább figyelmesség, de a székes megmozdulásra meg itt pillogok, mint szendeszűz. Ebben most az lehet, hogy túl magabiztosan nem mint proper hölgyemény ismerem magamat, amihez az ilyesmi illemtan tartozna?
-Ó, ne is mondd, én voltam a legkíváncsibb, mi az, ami lapul. Persze lehet, hogy annyira lapul, de ha én, aki tetszek neki, nem tudtam előbányászni belőle, nem tudom, ki tudná... Tud mondjuk ilyen "cukin béna" lenni.- Csak hogy mondjak róla valami pozitívat, ami hírértékű is Nolannek. -Néha. És magától hívott el Valentin-napra. Csókolni viszont nagyon nem tud.
Szintén fel lehet hozni az összekovácsoló erejét példaként, milyen jót beszélgetünk itt neki köszönhetően.
-Szegény gyerek, most biztos bármit megadna egy pohár vízért vagy egy ijesztésért...
Közben lelapátolom a fagyiról a maradék olvadozó réteget is, aztán elmorfondírozok az ízén.
-Csak mondtam valamit, valami bizarr fura izé volt, amit nem tudtam hova tenni. Az egyébként, egész faja kis találmány. Amikor nem fagyi-íz. Ez most meg ...curry? Drazséban ez jobban működik, ott sem annyira ilyen nassolós édesség, inkább társasági élménynek alkalmas, elütni például egy vonatutat azzal, ki milyet fog ki.
Mondhatni oroszrulett. Esetleg fogadni, ki lesz a következő, aki valami borzadályba harap bele. Vagy furába. További játékszabályokkal összekötni esetleg. Érdekességnek sem utolsó, de sose találtam olyasminek, amit direkte nassolásnak táraznék be, ahhoz túl széles skálán túl fura.
-Óó, az életérzés.
Kérdőn nézek Nolanre, nem tűnt ilyen maga alattinak.
-Mi olyan menő bárki hírességben? Népszerű, ismert úgy egyáltalán. Elérhetetlenség tényező, biztos nem lehet csak akárki "az a szerencsés", aki összejön vele. A szemet sem épp bántja, mondjuk ha sportolóról van szó, lehet álmodozni. Minden olyan menő, ami menő lehet bennük, megint más kérdés, hogy ez mennyire idealizált kép. De, valóban, működik, mint tudhatjuk, láthatjuk. De ja, nem a kviddics tényén múlik, inkább a menőségén, a menőség menő. Mindenki odavan Williamsonért, de ki egyáltalán ez a Wenlock? Mindenki ismeri a Weird Sisters-ből Myron Wagtail-t, de ki egyáltalán a dobosuk? Mindig így volt, mindig lesz is.
Aztán a nagy világigazságok után betömöm inkább a szám adóbevallás ízű fagyival, vagymiez, haggis, hogy a fiú is szóhoz juthasson még a mai nap.
-Náh, segond, én is rádzúdítottam mégegyszerannyit Wenlockból. Ha ki kell adni, add ki nyugodtan. Már... ne a máj ízű spenótot.
Naplózva


Nolan Pye
Mardekár
*


VI. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #21 Dátum: 2019. 10. 17. - 09:49:17 »
+1

Dolce Verica


***

2000. augusztus 24.
Merel

Kicsit furcsa érzés volt, hogy Everfennel jóformán semmi közös témám nem volt Wenlockon kívül. Mármint nem lepett meg olyan téren a dolog, hogy amúgy nem igazán ismertük egymást. Szóval ideje volt normálisabban is megismerni őt. Ha másra nem is lesz jó, legalább annyira, hogy ezt a napot elütöm egy kis csevegéssel… mielőtt a szüleim megtalálnak és halálra ítélnek – vagy életfogytig tartó szobafogságra. Akárhogy is néztem, az utolsó napjaimat töltöttem „szabadon” és ezt bizony ki kellett használni.
Felhorkantottam, mikor közölte, hogy Wenlock nagyon nem tud csókolni. Aztán egy mozdulattal végig simítottam az ajkaimon, hogy legalább elrejtsem a gúnyos vigyort. Talán kegyetlen vagyok, talán szemét, de egy cseppet sem érdekelt. Ő is tett olyan dolgokat, aminek köszönhetően lényegében ezt a nyarat sem tölthettem normális elfoglaltsággal, csak odahaza. Az egész azzal a nagytermes balhéval kezdődött, mikor Lumpsluck mindkettőnket alaposan megbüntetett és folytatódott még ezer mással. Az a gyerek jobban rám volt kattanva, mint a „nőjére” – akiről időközben kiderült, hogy nem is volt a nője, csak a nőszerűsége… vagy még az sem. Mindenesetre nem próbáltam meg mélyebben belemenni ennek a filozófiájába, mielőtt még úgy képen tenyerelne Merel, hogy a hányásízű fagyimat az asztal közepére teszem.
– Igen, talán jobb is lesz, ha nem emlegetjük többet. Még a végén tanévkezdéskor megvádol, hogy miattam fulladt majdnem bele a csuklásába… – széles vigyorral nyaltam bele az újabb adag fagyiba, ami inkább is hasonlított végre édességre, mint sem valami ocsmányságra.
– Igen, az Expresszen mennyit szórakoztunk vele! – Jutottak eszembe a régi szép idők, mikor a két barátommal beültünk az egyik kupéba és egymás szájába dobáltuk a cukorkákat, majd mikor a másik arca eltorzult felröhögtünk és próbáltuk kitalálni, mit fogott éppen ki. Akkor még szerettem a Roxfortot. Furcsa, hogy két ember halála milyen változást tud előidézni. Mindenesetre, most már az utálat kora is véget ért és talán hamarosan újra maradni akarok. Végül is behódoltam apámnak, azt mondtam, hogy tisztességgel elvégzem ezt az iskolát – most, hogy megszabadultam Salmandertől – és a szükséges tárgyaimra koncentrálhatok majd. Talán könnyebb lesz jóval, mint eddig volt… talán… Nem bíztam benne, hogy a többi tanár nem szívat majd meg RAVASZ szinten, de azért kicsit bizakodóbb voltam velük szemben.
– Lehet veszek egy csomaggal majd most is…. ízé… ha van kedved nézz be majd a kupéba, ahol ülünk Margával. – Rántottam meg a vállam egy kedves vigyorral. – Persze, én is felkereshetnélek… ütközzünk a folyosón. Az köztes terep. Plusz, ha a folyosón dobálunk egymás szájába drazsét, akkor biztos felbosszantunk pár embert, amiből elég jó buli is kisülhet.
Ez az Pye! Add csak ezt a hülye gyereket, aki minden szar büntetést bevonz. Aztán meg persze sikeresen felhoztam Emmeline-t. Persze nem közvetlenül, csak közvetve, a menő kviddicsezők által. Azt egy kicsit nehéz volt megemészteni, hogy sosem leszek elég jó abban a sportban és így valószínűleg sosem érek fel a lányhoz, akibe meglepően hosszú ideig szerelmes voltam.
– Azért egy kviddicsjátékos mindig menőbb lesz, mint egy névtelen, medimágusnak készülő srác. – Vállat vontam. – Ez csak az én egyéni kis sérelmem, ami még Emmeline-nel ért. Furcsa belegondolni, hogy Wenlock is kviddicses, erre akartam kilyukadni. Te viszont szuper játékos vagy. – Tettem hozzá, hogy egy béna bókkal vonjam el a figyelmem a pillanatnyi önsajnálatomról.
A spenótos-májas fagyi éppen az ehetőbb ízek közé tartozott, de még ez is egy kicsit kesernyés ízt hagyott a nyelvemen. Így reméltem, hogy legalább a magyarázkodás helyrebillenti a szitut. A tekintetem a fagyiról ismét Merelre vándorolt, illetve az éppen ujjai irányába folyó, olvadt fagyira. Egy kecsesnek éppen nem nevezhető mozdulattal oda tartottam a lapátnak szánt tölcsér darabom és azzal letöröltem a folydogáló cseppet, majd a számhoz emeltem.
– Hmmm… RBF-ízű. Nem gondoltam volna, hogy ilyet is gyártanak. – Nevettem el magam. – Gondolom, te is tudod, hogy Emmeline Smethwyckkel jártam tavaly. Ő is szinte tökéletes sportoló volt… miatta vettem fel a Repüléstant. De sajnos sosem tudtam elég jó lenni benne. Tériszonyos vagyok. Aztán szép lassan el is távolodtunk egymástól. Ő mindenben olyan tökéletes volt… én meg csak bajt hoztam a fejemre állandóan. Annyi bűntetőmunkám volt, hogy már találkozni sem volt időnk. Aztán a nyár végére végleg elhalt a dolog…
Igen, még érződött a keserűség és a sajnálkozás a történtek felett. Szerettem Emmeline-t, a magam tapasztalatlan módján és azóta egy lánnyal sem randiztam. Héloise-t egyszer megpróbáltam ugyan elcsábítani egy vajsörre, de… esélytelen volt. Igazából nem is tetszett annyira, csak próbálkoztam.
Naplózva

Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 09. 26. - 05:36:09
Az oldal 0.054 másodperc alatt készült el 36 lekéréssel.