+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  99/2000-es tanév
| | |-+  Egyéb helyszínek
| | | |-+  Anglia egyéb részei
| | | | |-+  Wychwood erdeje
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Wychwood erdeje  (Megtekintve 956 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2018. 02. 17. - 14:10:06 »
+1

Elliot O'Mara pennájából



Az Oxfordshire területén található erdő nem csak varázsló, de mugli körökben is Anglia egyik legkísértettebb részének számít. Sokan számolnak be olyan élményekről, hogy túrázás közben a távolban lebegő, ezüstös alakokat láttak vagy úgy érezték, valaki megérinti a vállukat. Ennél már csak az eltévedt, eltűnt, majd holtan előkerülő turisták esetei különösebbek.
Számos, furcsa, már-már ijesztő formájú fával, néhány romos épülettel is találkozhat az itt kószáló. Az erdő külső részén muglik számára épült turista házak, kempingezésre kijelölt helyek is találhatók, ám egyre kevesebben szeretnék ott tölteni szabad idejüket.

Naplózva

Alexej A. Zharkov
Vérfarkas
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2019. 05. 31. - 11:55:19 »
+2

Maybe you think that you can hide



2000. június
Illetlen szavak előfordulhatnak…





Az éjjeli erdő csillagfényes köde lustán gomolygott a fekete fatörzsek közötti. A lenge szél néha felkavarta, s ekkor az ezüstös fodrok ugyanúgy meglebbentek, ahogy hosszú, fekete kabátom lelógó szárnyai, vagy ébenszín hajtincseim is. Ezeken kívül semmi sem mozdult a fák közti néma, üres tájon. Elgondolkodva simítottam végig frissen borotvált arcomon, s hang nélkül sóhajtottam. Aztán leengedtem a kezem, és megint semmi sem történt körülöttem. Alapvetően nem tartom hasznos elfoglaltságnak a várakozást, de ez most elkerülhetetlenül szükségesnek tűnt, és talán ezért nincs ellenemre sem. Hátamat hanyagul a hideg, mohos fatörzsnek döntöm, s egykedvű tekintetem végigszánt a környéken. Hasonló a látvány, mint nem is olyan rég, mikor legutóbb itt jártam.
Akkor nem egy fának támaszkodtam, hanem egy ásó sötét, simára csiszolt nyelén pihentettem a kezem lazán. Akkor nem egyedül vártam, hanem társaságban. Most kényes magánügyem van, akkor sajnálatos, de szükséges kötelesség hozott ide.
- Mit akarsz még tőlem, korcs? Amit tudtam, elmondtam a főnökeidnek - acsargott a fickó. Velem szemben állt, felvetett fejjel, borostás arca eltorzult a dühtől.  Alacsony, kövérkés, sunyi képű figura volt, és szánalmasan indulatos. Ahhoz képest, hogy meg volt kötve a keze, igencsak fölényesen beszélt.
- Pontosan tudja, hogy még a birtokában vannak a válaszok, amelyek miatt itt vagyunk - válaszoltam csendesen. Szándékosan hagytam figyelmen kívül a sértést, melynek nem is volt igazán éle, ha azt nézzük, hogy csak annyira voltam korcs, amennyire maga a foglyom is. A mondanivalója utolsó részén azonban képtelen voltam szó nélkül túllépni. – Greyback mindazonáltal nem a főnököm, ahogy egyetlen embere sem. Épp fordítva van, Mr. Cole. Attól tartok, hiába vette meg őket pénzzel és hazugságokkal.
A fickó lendületesen közelebb lépett, és bár nem volt szabad keze, fenyegetésképp kivicsorította sárga fogait. Én nem mozdultam, csupán egyetlen, apró rezzenést tettem, s másik kezem, mely nem az ásót tartotta, kissé feljebb emelte a varázspálcát. Ez visszafogta valamennyire a másik őrjöngését, ugyanakkor rá is tett még egy keveset arra a rettegésre, amiből eredt. Ilyen ez a játék, minden apró adalék egy-egy lépés, s csak akkor jutunk előre, ha megfelelő arányban keverjük a hozzávalókat.
- Már elénekeltem neked, mi van a kurva szállítmánnyal, ami eltűnt, és azt is, hogy ki köztetek a kurva tégla…
- Ki volt… – biccentettem apró, finom mozdulattal, helyesbítőn nyomatékosítva az utolsó szót. Cole szeme elkerekedett, s kihúzta magát, ezzel talán azt az érzetet keltve magában, mintha nem hátrált volna meg, de enyhített valamit kényelmetlenné váló közelségemen. A közelségemen, ami úgy tűnik, most először jelentette számára a halál közelségét is az általam mondottakon keresztül. Megrázta magát, túllendült a híreken, úgy fojtatta.
- Leszarom, tudsz mindent, ennyi, nincs több mondanivalóm! Vedd le a rohadt köteleket, vagy egyszerűen húzz a faszba, mielőtt az embereim ideérnek! Nem érek rá a szarságaidra – fröcsögte. Én szenvtelenül álltam izzó tekintetét, s lassan ingattam meg fejemet.
- Nem jön senki, Cole. Valójában… - tartottam rövid, de jelentékeny szünetet. - …bőven ráér. Nincs több dolga, Cole. Velem ellentétben. Nekem fogytán az erre kiadott időm. Úgyhogy kérem, kezdjen ásni, közben pedig mesélje el, mi történt a Hiltonban. – Illedelmes kérésbe burkoltam az utasítást, s közben egy nonverbális varázslattal semmivé foszlattam a köteleit. A velem szemben álló arcán lassan uralkodott el a döbbenet, mely nyilvánvalóan letaglózta annyira, hogy elszaladni sem jutott eszébe. Kigúvadt, iszonyodó tekintettel bámult le az ásó nyelére, melyet felé nyújtottam, meg szabaddá váló kezeire. Aztán, mikor a felismerés okozta iszonyat eluralkodott az arcán, több lépést hátrált, mintha az ásó puszta közelsége is megégette volna. De az ásó ártalmatlan volt. Az rettentette meg, amit jelentett. Pedig minden út vége ez.
Én továbbra is türelmesen döntöttem felé az eszköz nyelét.
- Nem… - lehelte zihálva. – Az embereim...
- Önnek már nincsenek emberei, Cole. Önnek csak kérdései vannak, amikre választ kell adnia. Túl sok tudása van... És ez – léptem közelebb, a kezemben tartott tárgy felé biccentve szenvtelenül, közben azonban nem vettem le a szememet a velem szemben állóról. Így anélkül tarthattam fogva, hogy varázslatot vagy fizikai erőt kellene bevetnem. A félelem béklyója erősebb. Bár még kapálódzott.
- Kérem… Mennyit akar? – Erre nem válaszoltam már, csak ingattam a fejem lassan, némán, szobor-arccal, s még egyet léptem felé. Megbénult kezeibe helyeztem az ásó hideg nyelét, ő pedig remegve, ösztönszerű mozdulattal fogott rá, de talán észre sem vette.
- Nem teheti… Családom van… - Abbahagytam a mozgást, s egy pillanatig érdeklődve figyeltem rá. Félreértette a gesztusom, gondolom, mert újabb kéretlen szó hagyta el a száját. – Gyerekeim…
Nyilván azt gondolta, ez meghat. Hogy ez talán megmenti őt. De túl azon, hogy egy olyan embernek, mint én, ezek a szavak puszta definíciókat, fogalmakat mondanak, tisztában voltam az igazsággal is.
- Mr. Cole, tudom, hogy nincs közeli hozzátartozója. De, hogy elbúcsúzzon, természetesen nyugodtan felhívhatja az… élettársát– fejeztem be a mondatot végül kulturáltabban annál, mint ami a valóság volt, hiszen pontosan tudtam, hogy a velem szemben állónak csak fizetett prostituáltakkal van viszonya, ezt azonban azt hiszem, nem illett volna hangosan is megfogalmazni. Ráadásul ezen hölgyek féltékenyek tudnak lenni arra, ha egyiküket nagyobb figyelemben, és ezzel együtt nagyobb anyagi javakban részesítik. Mr. Cole nem fizetett eleget a nevezett nők egyikének; s ez okozta, hogy most kellemetlenül sokat fog.
Szabad kezemmel a telefonért nyúltam, de a férfi nem élt a lehetőséggel. Dolgozni kezdett benne az adrenalin. Elkeseredett tervek villanását kaptam el tekintetében – de láttam már ilyet, s tudtam, ezek egyike sem vezethet igazából célra. A másik kezem egyébként is a pálcát tartotta, melynek hegye eközben is rá mutatott, és mindketten tudtuk, hogy semmi sem vezethet célra ellene.
- Kérem…
- Válasszon egy szimpatikus helyet, aztán lásson neki, és közben meséljen erről a kis titkos hálózatról, meg a gálán történtekről. Engem szorít az idő – utasítottam szenvtelenül, majd hozzá tettem: - Ha a megfelelő válaszokat hallom, ígérem gyors, fájdalommentes és tiszta munkát végzek.
- Kérem…
A szavak visszhangja elült már. Ez most egy másik nap volt. Egy újabb alkalom, egy újabb lépés, hogy közelebb kerülhessek a megoldáshoz. Amint a segélykérő levélben megfogalmaztam, hogy feltétlenül szükségem van személyes találkozóra, szinte máris láttam Anna törékeny alakját közeledni. Vajon ha tudná, mennyi törvénytelen tett, és mennyi kioltott élet vezetett hozzá, mit mondana az első újratalálkozás alkalmával? Hiszen az emberek megsegítése volt az ő célja, az enyém pedig ennél jóval önzőbb, s az övével sajnálatosan szembenő. Vajon hogyan válaszol majd, ha kifaggatom a miértekről, a Hiltonban történtekről, a fickóról, akivel távozott…
Eljutok hozzá, nem számít, hány életbe kerül még. Felkészültem mindenre, arra, hogy rám támad, hogy elhord mindennek, hogy újra üldözőbe kell vennem. Hogy megölök érte bárkit, ha kell. De arra nem készültem fel, aki a szemeim előtt bontakozott ki az éjjeli ködből.
- Téged küldtek? – kérdeztem halkan, és ellökve magam a fatörzstől, elegánsan közelebb léptem. Nem egy nő állt előttem, és nem az a nő, akit vártam. Csak egy őzike szemű, helyes kicsi lány. Még talán iskolás korú. Félrebillentett fejjel, keresztbe font karokkal és enyhén meglepett arccal néztem végig rajta. És vártam, ahogy eddig is, kitartóan és türelmesen. Mindenre elszántan.
Naplózva


Artemis Greenberry
Jegelt karakter
***


♦ Önkéntes AVS tag ♦

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2019. 06. 04. - 10:07:28 »
+1

Jöttem, hogy segítsek....


to; Alexej A. Zharkov
2000. június

háttérzörej

Az elmúlt hónapok során fenekestül felfordult az életem.... Igazából minden azzal kezdődött, hogy megismertem Annát és Zanet, akiknek segítségével új értelmet nyert a létezésem.... Végre volt célom, volt miért felkelnem napról napra. És furcsa, még nagyon szokatlan volt ezt kimondanom, önmagamnak is.... de lelkes voltam. Motivált, hogy ismeretlen embereken segíthettem.... akik valódi problémákkal küszködtek. Az AVS önkénteseként megszaporodtak a reggelente hozzám érkező baglyok, ami miatt kicsit ferde szemmel néztek rám a diáktársaim.... Nem értették, mire fel ez a levélforgalom... ki lehet kíváncsi egy olyan népszerűtlen lányra, amilyen én vagyok. Bár rengeteg levelet kaptam, és mindegyikre örömmel, késedelem nélkül, a tőlem telhető legsegítőkészebben válaszoltam, így is maradt bennem egy apró kis űr.... akárhányszor kinyitottam egy levelet, a  lelkem mélyén abban reménykedtem, hogy őtőle jön.... De nem jött. Egy sem. Immáron hosszú-hosszú hetek óta. Pedig azt hittem, jól sikerült a találkozásunk... és igen, azt ígérte, ezentúl gyakrabban látom majd erre.... Hát, éppen ennek az ellenkezője történt. Pár hétig tépelődtem, hogy írjak-e neki vagy sem. De az iránta való aggodalom felülkerekedett rajtam, és igen, szégyellem bevallani, de három levelet is írtam neki. Egyikre sem érkezett válasz... Már odáig merészkedtem gondolatban, hogy hamarosan elmegyek a kollégiumba, csak hogy megbizonyosodjak arról, életben van. Addig is maradt a tépelődés és a bizonytalanság... Hogy történt vele valami, vagy csak egyszerűen nem akar látni....
Mélyet sóhajtottam, ahogy ezeket a gondolatok igyekeztem immáron sokadszorra kiűzni a fejemből. Most koncentrálnom kellett... Szerencsére a sok feladat, ami a szervezettel járt, minden szabad időmet és kapacitásomat felemésztette, így csak viszonylag ritkán tépelődtem ezen, hiába ért véget a tanítás már lassan egy hete.
Az elmúlt napokban Mel néninél laktam, mert szükségem volt egy kis környezetváltozásra.... Anyámat sajnos nagyon megviselték a legfrissebb hírek Fenrirről, és minduntalan migrének gyötörték... Mel néni látta, hogy ez a gyászos hangulat nagyon nincs rám jó hatással, így volt olyan drága, hogy felajánlotta, lakhatok nála Londonban a nyári szünetben, amíg csak jól esik. Imádtam nála lenni, jól esett a nyüzsgő környezet, és persze csodaszép volt a lakása is....nem olyan komor és nyomasztó, mint a régi családi házunk, anyával, ahova csak fájdalmas, szomorú emlékek kötöttek...
A magam részéről igyekeztem keveset gondolni Fenre... Tudtam, hogy nem helyes az a megkönnyebbülés, amit azóta éreztem, hogy Reginald Cobham exauror elárulta, a nagybátyám életben van és sikerült megszöknie előle.... és ami még fontosabb, további ártatlan áldozatok vére tapad a kezéhez. Nem tehettem mást, mint belemerültem az AVS adta feladatokba, hogy némiképp megpróbáljam kiegyenlíteni a családi karmát... Ezért jöttem hát most el a Wychwood erdőbe is. Mel néninek azt mondtam, vásárolni megyek a belvárosba, mert nem akartam, hogy aggódjon értem. De Anna természetesen tudta, hol vagyok és mire készülök, hiszen együtt beszéltük meg, hogy ezúttal egyedül jövök, mert neki más, fontos elintéznivalója akadt. Azért a biztonság kedvéért nálam volt az ósdi, titkos napló, amivel mágikus úton jelezni tudtunk egymásnak, ha bármi történne. Sajnos még nem tudtam letenni a hoppanálási vizsgát, mert csak szeptemberben indult el a következő tanfolyam, így egy közeli fogadóba érkeztem hopp-porral, majd elsétáltam egészen idáig. Vagy fél órába telt, mire megtettem az utat, de nem zavart, mindig is szerettem sétálni....
Váratlanul torpantam meg, ahogy meghallottam a közelben az avar zörgését... és utána a határozottan csengő hangot.
- Téged küldtek? – nézett rám meglehetősen zavart, már-már csalódott arccal a felém közeledő, magas férfi, mintha valaki mást várt volna.
- Igen.... Én vagyok Artemis. Artemis Greenberry - nyújtottam felé a kezem bemutatkozásra, amilyen magabiztosan csak tudtam.
- Levél útján már értekeztünk... De a nevedet még nem árultad el - néztem rá kérdőn, hátha most, személyesen már el szeretné mondani. Tudtam, hogy a többi hozzánk fordulóhoz hasonlóan, ő is mindenképp szeretne anonim maradni, ezért biztatóan rámosolyogtam.
- Ne aggódj.... én nem adlak ki senkinek. Bízhatsz bennem!
Naplózva


Alexej A. Zharkov
Vérfarkas
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2019. 06. 10. - 05:34:55 »
+1

Maybe you think that you can hide



2000. június
Illetlen szavak előfordulhatnak…




- Igen.... Én vagyok Artemis. Artemis Greenberry…
A mondottak gyászosan visszhangoztak a nyáresti erdő fatörzsei között. Üres szavak. Nem az a hang, amit vártam. Nem az az arc, amit vártam, nem az a szempár, nem az a hajzuhatag, és nem az a név. Egy sóhaj útján űztem el magamtól a csalódottság ólmos súlyait, s csak a keserű nyugalom maradt. Ki ez a lány? Mit keres itt? A kérdések sorra merültek fel, és egyre lényegesebb, célszerűbb témát bontogattak, de a leginkább egy emelkedett ki a sorból: Hogyan juthatok általa közelebb Annához? Csendben bólintottam az elhangzó névre, mintegy köszöntésül is. Ellöktem magam a fától, és közelebb léptem a leányzóhoz. Finoman magasodtam fölé, de még nem kényelmetlen közelségből.
- Levél útján már értekeztünk... De a nevedet még nem árultad el.
Újabb bólintással feleltem a vitathatatlan tényre. Az anonimitás nem minden persze, mert egy név csak egy név, és anélkül is átmehet valakinek a koponyáján egy pisztolygolyó, de azért bizonyos körökben hasznos dolog a névtelenség. Könnyebb az embernek úgy elkerülni az utána szaglászókat, és tudom, hogy van nem is egy az én nyomomban is. Úgyhogy a lány hiába győzködött kedves naivitással.
- Ne aggódj.... én nem adlak ki senkinek. Bízhatsz bennem!
Még nem szólaltam meg azonnal. Hagytam, hogy az utolsó, gyermekded szavak körbeverdessenek körülöttem, akár egy csacska kismadár. „Bízhatsz bennem…” Ó, ha tudná… A bizalom fogalma tőlem már oly messze ár, hogy nem is értem igazán a szó jelentését. Nem mond nekem semmit. Bizalom nem létezik, csak életveszélyes naivitás van. Csak hideg logika van, mely azt mondja alamuszi hangján az ember fejében, mások által nem hallhatón, hogy: „Talán nem veszélyes ez a kicsi lány, de ki tudja, mit szed ki belőle valaki más? Jobb óvatosnak lenni… Bízni ostobaság, hanyagság, inkább az eszed használd…” A kis hang, legyen bármilyen keserű is, okos. Igaza van. Én pedig mindig hallgatok rá.
- Valóban én küldtem a levelet. A nevem nem számít – jelentettem ki halkan, jeges nyugalommal. – Azért írtam, mert találkozni szerettem volna valakivel… - magyaráztam, szándékosan kétértelműen. Bár a lány smaragdszín szemeire tekintettem, futólag körbehallgatóztam a környéken. Ha Artemisnek esetleg van valahol egy rejtőző társa, az nem maradhat előttem titokban. De az erdő csendes volt, csak mi ketten voltunk itt, én pedig hangtalanul és feltűnés nélkül fogtam rá a kabátom alatt a fenyő pálcára. A kezem eddig is keresztben volt, nem is látszott, hogy a jobbom a ruhadarab szárnya alá siklik.
- Aki sajnos nem te vagy. Úgy hallottam, dolgozik a szervezeteteknél egy gyógyító is. Nekem… Rá van szükségem – formálom óvatosan a szavakat. Nem adok semmi konkrét támpontot, de szándékosan mondom ki az igazságot úgy, hogy valami másnak hangozzék. Mintha gyógyításra volna szükségem; de nem ezt mondtam, mert nem is áll így a dolog igazából. A legjobb hazugság az, amit igaz szavak alkotnak meg. - Segíthetnél nekem, hogy eljussak hozzá – javaslom félrebillentett fejjel, egy nagyon halvány mosollyal. Nem jellemző rám, hogy szélesen vigyorogjak, de tudom, hogy ez az alapvető emberi gesztus milyen sokat ér, és milyen meggyőző ereje tud lenni. Ha én mosolygok, akkor az is, aki rám néz. A jó érzések megoldják a nyelveket, és talán… Talán könnyebben és többet érhetek el vele, mint a pálcámmal. Legalábbis első körben.


 
Naplózva


Artemis Greenberry
Jegelt karakter
***


♦ Önkéntes AVS tag ♦

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2019. 06. 12. - 19:51:57 »
+1

Jöttem, hogy segítsek....


to; Alexej A. Zharkov
2000. június

háttérzörej

Ahogy bemutatkoztam, éreztem valamiféle furcsa csalódottságot az ismeretlen férfi részéről... Amit nem tudtam mire vélni, hiszen az AVS-nél mindig tájékoztatjuk a hozzánk fordulókat, hogy bárkinek, bármilyen segítséget nyújtunk, csak kérniük kell. Ez az illető személyes találkozást kért tőlünk, nem részletezve a találkozás okát, most mégis mintha azt sugározta volna ki magából, hogy nem azt kapta, amit kért..... vagyis ebben az esetben nem azt, akit.... Vagy csak én magyaráztam be mindezt magamnak? Talán túlságosan paranoiás voltam? Fen után sajnos ez sem volt lehetetlen.....
Ahogy közelebb lépett hozzám és felém magasodott, a szívem egy dobbanásnyi szünetet tartott. Ebben a pillanatban elbizonytalanodtam, jó ötlet volt-e idejönnöm, erre az elhagyatott vidékre.... ahol a madár se járt....
Talán legközelebb mégis Annával kéne jönnöm - futott át az agyamon a gondolat, de gyorsan elhessegettem a félelmeimet. Segíteni jöttem, nem pedig kételkedni a rászoruló szándékaiban. Már-már el is szégyelltem magam, amiért nem adom meg neki a teljes bizalmat, amit valószínűleg megérdemelne. Várakozva figyeltem, hogyan is segíthetnék neki, ha már itt vagyok.
- Valóban én küldtem a levelet. A nevem nem számít - mondta olyan határozottsággal, hogy csak egy félszeg bólintással reagáltam ezek után.
– Azért írtam, mert találkozni szerettem volna valakivel… - folytatta mintegy egyértelművé téve szavakkal is azt a csalódást, ami korábban kiérződött a tekintetéből. Kezdtem zavarba jönni.... Hogy ezek után akkor hogyan tovább. A látvány, ahogy keresztbe tett kezekkel állt és engem nézett.... Komoran, szinte ridegen... valahogy.... nem tagadhattam le...félelmet keltett bennem.
- Aki sajnos nem te vagy. Úgy hallottam, dolgozik a szervezeteteknél egy gyógyító is. Nekem… Rá van szükségem – magyarázta a férfi olyan hangon, ami egyértelművé tette, hiába próbálkoznék, nem tudnék neki segíteni. Én ahhoz kevés voltam.... Neki Anna kellett.
Csalódottan biggyesztettem le az ajkamat, amiért megint bebizonyosodtak saját magam számára képességeim határai. Ugyan nem egy hozzánk fordulónak jól jöttek a bátorító szavak és önmagában a közreműködésem, a támogatásom, az, hogy elláttam tanácsokkal a vérfarkaslét élhetőbbé tételével kapcsolatosan, sokak számára ez édeskevés volt. Én kevés voltam.... Ahogy Benedictnek is talán... Talán ezért tűnt el azok után, hogy már épp elhittem, fontos vagyok neki.
Nem tagadhattam le csalódottságomat, amely tisztán átsugárzott a szemeimből az anonimitását megőrzőre.
- Segíthetnél nekem, hogy eljussak hozzá – nézett rám kíváncsian, szinte mosolyogva. De ebben a mosolyban volt valami nagyon.... nagyon.... hamis..... ami arra figyelmeztetett, ne adjam ki neki Annát.
- Sajnos ő most nagyon elfoglalt. Ezért is jöttem én az AVS-től..... - feleltem némileg kitérően. - De majd levélben egyeztetünk veled egy új időpontot akkor, amikor ő is eljön... Ha jó így neked? - kérdeztem kissé félénken, elveszítve korábbi vélt magabiztosságom utolsó szikráját is. Bár biztatóan akartam rá mosolyogni, ez nem sikerült....
Akármennyire is próbáltam, egyáltalán nem tudtam rámosolyogni, valahogy éreztem, egyre tisztábban, egyre élesebben, ahogy az egész testem lúdbőrözni kezdett a hidegtől. Pedig a fákon átcikázó napfény nyalábjai akár fel is melegíthettek volna, de nem tették.
Valami, ott legbelül egyelőre csak suttogta bennem, aztán pár másodperc alatt felerősödött, és egyre hangosabban, sürgetőbben, már-már üvöltve figyelmeztetett: Menekülj!
De én csak álltam ott, földbe gyökerezett lábakkal, magamban imádkozva, hogy kiderüljön, nincs is semmi baj.... nem fenyeget veszély.....csak az az átkozott üldözési mánia kínoz már megint.
Naplózva


Alexej A. Zharkov
Vérfarkas
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2019. 06. 19. - 09:40:52 »
+1

Maybe you think that you can hide



2000. június
Illetlen szavak előfordulhatnak…



- Igen.... Én vagyok Artemis. Artemis Greenberry…
Arra képeztek ki, hogy figyeljem az emberek reakcióit, és azokat kihasználva elérjem a célom. Az én érzelmeim már rég eltemetve pihennek, nagyjából azóta, mióta anyám is, de attól még úgy olvasom őket az emberek arcán és gesztusain át, akár egy napilap sorait. Ez a munkám… Alapból. Ám minden, amit Annával kapcsolatban teszek, s amit önszorgalomból kitalálok, valahogy kevésbé egyszerű. A dolgok akadoznak, akit megnyernem kéne, az megrémül, hosszú ideje nyugvó érzelmeim pedig érthetetlen és fékezhetetlen élőhalottként támadnak fel a sírból. Inkább nem mozdulok többet, inkább rezzenetlenül hallgatom a szavakat a kissé rémült, őzikeszemű leányzó szájából. Ha megmozdulnék, akár csak egy pillantásnyi lendületet adnék a dolgoknak, talán nem tudnám visszafogni őket. Így sem sokon múlik, és egyre kevesebben.
- Sajnos ő most nagyon elfoglalt. Ezért is jöttem én az AVS-től... De majd levélben egyeztetünk veled egy új időpontot akkor, amikor ő is eljön... Ha jó így neked?
A düh hullámokban tör rám, úgy ostromolja önuralmam gátját, mint a megáradt folyó azt az ideiglenes torlaszt, amit a veszélyben lévő muglik emelnek a katasztrófa ellen küzdve. Mocskos, szennyvizet és kusza, tövises uzsadékcsomókat sodró, feltartóztathatatlan hullámok…
Nagy levegőt veszek, és ismét elmosolyodom, bár az üzleti tárgyalásoknál megszokott tökéletes műmosolynak ez még az árnyéka sem lehetne. Hideg, hajthatatlan elszántságot mutató gesztus ez. A lánynak talán igaza van. Ha hagynám, hogy a felvázolt dolgok történjenek, elképzelhető, hogy elérném a célom. De olyan ez nekem, mint a vörös posztó, feldühít, elveszi az eszem, és nem marad más, csak a gerincből jövő, vadállatias akarat, ami nem vesz figyelembe sem észérveket, sem logikát, sem előre átgondolt terveket és lehetőségeket. Olyan, mint a magányosan vadászó farkas, amely már kiszagolta a prédát, és most már bármi áron felkutatja, akkor is, ha más is az útjába akad, mondjuk egy mit sem sejtő őzike...
- Az túl késő – mondom mézesmázosan, túlcsordul hangomban a színpadias sajnálkozás. – Sajnos túlontúl késő, kedves Miss Artemis Greenberry – kóstolgatom meg számban a nevet, óvatosan és lassan forgatva és rágva, ahogyan a gazdájával is teszem. Körbesétálom a lányt. Látom, hogy a karján végigfut a finom hidegrázás, és ebben van valami, ami még inkább rátesz a bennem tomboló tűzre. Talán nem akkora gond, ha fél tőlem. Elvégre, a félelem is csak egy eszköz, amivel az emberek rávehetők dolgokra. Nekem pedig válaszok kellenek, és eddig még mindig megszereztem, amit akartam. Nos, egy kivétellel… De most épp ezen dolgozom.
- Nekem most kell vele találkoznom, és személyesen. Persze, nem rángatnám el fontos teendői mellől, épp csak… Összefutnék vele. Nem szeretnélek feltartani sem téged, sem pedig őt. Ha volnál olyan szíves, és elárulnád, hol találom, máris mehetnél a dolgodra – ajánlom jelentőségteljes biccentéssel. A vállánál állok, enyhén a háta mögött, olyan közel hozzá, hogy érezheti szavaimat a nyakán. A kezemet óvatosan a vállára simítom, finom mozdulattal, de nagyon határozottan, és lerázhatatlanul. Ami a szavaimban burkolva jelent meg, azt ez a gesztus nyíltabban is elmondja – a válaszától függően mostantól már én döntöm el, hogy mikor és milyen formában távozhat. Mert most már a markomban van, és mivel valami nagyon fontosat tud, ott is marad még egy darabig…

 
Naplózva


Artemis Greenberry
Jegelt karakter
***


♦ Önkéntes AVS tag ♦

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2019. 07. 21. - 15:30:41 »
+1

Jöttem, hogy segítsek....


to; Alexej A. Zharkov
2000. június

háttérzörej

- Az túl késő. Sajnos túlontúl késő, kedves Miss Artemis Greenberry – mondja első hallomásra kedveskedő hangszínen, mégis van benne valami hamis számomra. Ebben a pillanatban már kezd felülkerekedni rajtam a pánik, hiszen felettébb gyanús az, hogy mi ilyen sürgős neki... Ha heteket tudott várni erre a találkozóra, akkor mi olyan halaszthatatlan a számára, hogy  ennyire ragaszkodik az azonnali megoldáshoz? Itt valami nagyon.... nagyon bűzlik.
- Nekem most kell vele találkoznom, és személyesen. Persze, nem rángatnám el fontos teendői mellől, épp csak… Összefutnék vele. Nem szeretnélek feltartani sem téged, sem pedig őt. Ha volnál olyan szíves, és elárulnád, hol találom, máris mehetnél a dolgodra – folytatja - számomra - egyre ijesztőbben, majd mögém kerül és hozzáér a vállamhoz. Egy halk sikkantás szalad ki az ajkaim közül, amit sajnos biztosan meghall ő is, hiszen annyira közel áll hozzám, hogy ebben a pillanatban talán még a hevesen dobogó szívdobbanásomat is hallhatja. Soha életemben nem volt hozzám ilyen közel egyetlen férfi sem, Fent leszámítva, és ez a közelség ismét borzasztó számomra.
Jó, Benedict talán egyszer majdnem ilyen közel volt hozzám, amikor átölelt, de az érthető módon kelemes érzéseket keltett bennem. Ez a mostani viszont vérfagyasztó...Nincs mese, itt az ideje, hogy meneküljek, amíg nem túlságosan késő. És ehhez most cselhez kell folyamodnom... Nincs más esélyem.
- Ha jól tudom, a Szent Mungóban van. Besegít egy különösen nehéz esetnél...Egy nagyon fiatal vérfarkast ápol- hazudok olyan határozottan, ahogy csak tudok. Mert őszintén szólva fogalmam sincs, hol van Anna, csak annyi biztos, hogy nem hagyta el az országot, mert akkor szólt volna. Nemrég Rómában járt, amit utólag tudtam meg persze, de annyit azért megírt nekem, hogy bizonytalan ideig nem tartózkodik Angliában. Érdekes, hogy már hónapok óta ismerem, mégsem tudok róla túl sokat... Tudom róla, hogy hihetetlen intelligens és bátor, hogy a szakmájában szinte nincs megoldhatatlan feladat a számára. Hogy rendkívül ügyesen megtalálja a hangot a vérfarkasokkal és szinte mindent tud róluk. De a magánéletéről, a hobbijairól szinte még semmit nem tudok.
Erre eddig egyáltalán nem is gondoltam, hiszen amikor levelezünk vagy találkozunk, mindig van miről beszélgetnünk. Az aktuális AVS-feladatok és a segítségre szorulókról folytatott diskurzusok mellett sosem éreztem azt, hogy hiányzik valami, hiszen mindig tartalmas volt a beszélgetésünk.
De most.... valahogy szöget üt a fejembe: Hogy lehet, hogy még azt sem tudom, van-e családja? Vagy hogy kivel él és merre? Miközben én a legelső találkozásunkkor megnyíltam neki, és elmondtam, ki is a nagybátyám. Ami azért nem kis súlyú információ.
Talán elég egyoldalú ilyen szempontból a kapcsolatunk, de most, ebben a percben, egészen biztos vagyok benne, hogy jobb is így. Mert ezek után ha akarna se tudna belőlem semmi értékes információt kihúzni ez a rémisztő férfi. És ennek tudatában valami megváltozik bennem. A korábbi lefagyásom helyére most egy nem várt adrenalinlöket költözik.
- Nos, akkor elmehetek? Az ispotályban biztos megmondják majd, merre van... - fordulok felé elszánt arccal, majd ösztönösen előre lépek pár lépést, legalábbis megpróbálok....Ha elereszt, futásnak indulok. Ha nem.... Azt hiszem, akkor véresen komoly bajban vagyok. Mert most nincs itt sem Anna, sem Zane, sem senki, hogy a védelmemre keljen. Csak magamra számíthatok. Ami valljuk be, édeskevés.

Naplózva


Alexej A. Zharkov
Vérfarkas
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2019. 07. 24. - 06:30:07 »
+1

Maybe you think that you can hide



2000. június
Illetlen szavak előfordulhatnak…




A sikkantása olyan, mint a rémült őzgidáé. Hallottam már ilyet, némely teliholdas éjszakán, ha nem volt más izgalmasabbra vadászni. A hang felidézi bennem a jelenetet, ahogy a farkas – valamelyik társam – rátalál a bokor alatt lapuló kis lényre, amelybe az van kódolva, hogy nem szabad elszaladnia, semmilyen körülmények között. Még akkor sem, mikor egy ragadozó foga mar belé. Csak kiadta ezt a hangocskát, és nem futott el, pedig az lett volna a játék, és a falka nagyon erre utazott.
Én nem. Én csak figyeltem. Nekem nem volt olaj a tűzre az a hang se akkor, sem most, és a játék sem érdekelt. De míg az az ostoba időmúlatás céltalanul zajlott, most oka volt a helyzet alakulásának, oka a rémületkeltésnek. 
- Ha jól tudom, a Szent Mungóban van. Besegít egy különösen nehéz esetnél... Egy nagyon fiatal vérfarkast ápol.
Ajkam halovány, örömtelen mosolyba rándul egy pillanatra. Nem sokan képesek arra, hogy előcsalják belőlem ezt, de a lány viselkedéséről, az előbbihez hasonlatos hangon elnyüszített hazugságáról az jutott eszembe, hogy ez a gida minden bizonnyal nem maradna helyben. Ó nem, ő remekül belemenne a Falka játékába, és menekülne, jó szórakozást biztosítva a farkasoknak. A legtöbbeknek, legalábbis. De nekem nem szokásom szórakozni. Még oklumenciára vonatkozó képességeim használata nélkül is egyértelmű számomra, hogy a lány csak azért mondja ezt, hogy szabadulhasson. Pedig egész ügyes kis füllentés, passzol az előbbi kifogásához, miszerint Anna most elfoglalt, ráadásul tökéletesen illik is hozzá.
- Ó igen. Ez igazán rá vall – jegyzem meg csendesen, félrebillentett fejjel, mintha elhittem volna  a szavakat.
- Nos, akkor elmehetek? Az ispotályban biztos megmondják majd, merre van...
A mosolyom szélesedik, s halkan szusszanok a gyermekded dac felett. Micsoda kedves, ártatlan naivitás… Valahol talán sajnálnám ezt a lányt. Szomorú, hogy mibe keveredett, s hogy balszerencsésen rosszkor, rossz helyen volt. De nem adom át magam ennek az érzésnek, mert a cél fontosabb, s annak szempontjából haszontalan az egész. Teszem a dolgomat, ahogyan szoktam. A szorításom a vállán nem enyhül, nem is erősödik, de mozdulatlanabbá válik, s amint ellépne, finom, de határozott mozdulatokkal megálljt parancsolok vele. Másik kezem most feljebb emelte a pálcát, nyomatékosítva a ki nem mondott figyelmeztetést. Nem hiszem, hogy azon túl, hogy megtartom a vállánál, kellene utasítanom arra, hogy ne mozduljon. De hogy egyértelmű legyek, mélyen a szemébe nézek, s a fejemet lassan ingatom.
- Próbáld meg újra, miss Greenberry. És ezúttal azt javaslom, az igazat mondd. Szerencséd, hogy nem vagyok egy Fenrir fajta, mert akkor, a hazugság miatt már nem volnál egészben – teszem hozzá, csak a nyomatékosítás kedvéért. Nincs kedvem a további felesleges körökhöz, és az ismert, horrorisztikus alak neve talán megoldja a nyelvét.



 
Naplózva


Artemis Greenberry
Jegelt karakter
***


♦ Önkéntes AVS tag ♦

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2019. 08. 22. - 08:54:57 »
+1

Jöttem, hogy segítsek....


to; Alexej A. Zharkov
2000. június

háttérzörej

- Ó igen. Ez igazán rá vall – felelte csendesen, már-már megértően, de valamiért egyáltalán nem nyugtatott meg a hangsúlya....Azért egy próbát mégis megérdemelt, hogy diplomáciai eszközökkel érjem el a szabadulást, mielőtt még tettlegességre került volna a sor. Mert utóbbi sajnos egyáltalán nem az erősségem, ezt tudtam régóta. Ha párbajozásra került a sor, általában nem én voltam az, aki pontot tett az i végére, és valahogy sejtettem, hogy ezúttal sem mutatok majd bámulatos, csodába is beillő haladást e téren. Legutóbb is Zane-en és Annán múlt csak, hogy a Tiltott rengetegben nem szereztem újabb traumákat a vérfarkasbefogó brigádtól.
Megpróbáltam hát ellépni tőle, de ahogy sejtettem, erre esélyt sem adott nekem... Immáron egymás szemébe meredve, a pálcát a kezében tartva fenyegetett...Az érintésétől kirázott a hideg, azt kívántam, bárcsak levenné rólam a kezét, de nagyon gyorsan...
- Próbáld meg újra, miss Greenberry. És ezúttal azt javaslom, az igazat mondd. Szerencséd, hogy nem vagyok egy Fenrir fajta, mert akkor, a hazugság miatt már nem volnál egészben – hagyták el ajkait azok a szavak, amiktől meghűlt a ereimben a vér. Egyrészről megdöbbentett, hogy Fen nevét említette, másrészt az is sokkolt, hogy most már egyértelművé vált számomra, talán nem kerülök ki ebből a helyzetből élve.
Egyetlen mentsvár jutott az eszembe, mégpedig az, hogy segítséget hívjak a közös könyvünk segítségével. Igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra, és úgy felelni, de éreztem, hogy elég erőtlenül cseng a hangom, mégha ezúttal nem is remegett meg.
- Ferir a nagybátyám - néztem a szemébe áthatóan. - Az eredeti nevem Artemis Greyback....  - tettem hozzá, csak a rend kedvéért. Mivel eddig is elég jól kiszimatolta a hazugságaimat, nem akartam hozzátenni, hogy „ő sosem bántana engem”. Hisz ennél nagyobbat nem is lódíthattam volna, elég ha csak megnézi a combjaimon lévő marásnyomokat, és rájön. De remélhetőleg idáig azért nem jutunk majd el... Remélve, hogy ez az információ némi időt nyer nekem, lassan a táskámban lévő bőrkötésű könyvecske felé nyúltam. Bár nem messze tőle ott volt a pálcám is, éreztem, hogy azzal úgysem boldogulnék eléggé ahhoz, hogy megszabadulhassak fogvatartómtól.
- Rendben, megmondom, hol van, de nem tudom fejből. Engedd, hogy megnézzem a naptáramat - folytattam elszántan, és ekkor szerencsére bármit is felelt, már félúton voltam a sikerig, ugyanis nem kellett mást tennem, mint háromszor végigsimítani a könyv gerincét. Nem láthatta, hogy mit matatok a táskámban pontosan, így feltűnésmentesen vittem véghez a mutatványt, ami ebben a szent pillanatban biztosan leadta a figyelmeztető jelzést társaimnak. Hogy Zane, vagy Anna jön értem, azt nem tudhattam, legbelül reménykedtem, hogy az előbbi... Nem akartam ugyanis csapdába csalni Annát, akit valami különös oknál fogva ennyire meg akart kaparintani magának ez az ismeretlen pszichopata.... Akárhogy is, amíg megjönnek, húznom kellett az időt.
- Na és te honnan ismered Fenrirt? Láttad mostanában? - kérdeztem szinte csevegőnek szánt hangszínen, reménykedve abban, hogy amíg erre válaszol, a megmentőm is ideér....
Naplózva


Alexej A. Zharkov
Vérfarkas
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2019. 09. 11. - 14:38:06 »
+1

Maybe you think that you can hide



2000. június
Illetlen szavak előfordulhatnak…




Néhány ember van csak, akik előcsalják belőlem a holdfényes éjszakán történt vadászatok emlékeit. Az előttem álló lány is ilyen volt, szinte a számban éreztem annak a rég kimúlt őznek a rozsdaaromájú, langyos vérét, amit felidézett bennem. A törékeny, kecses test remegése, a rémült, gesztenyebarna tekintet és a vékonyka, elhaló hang – szinte egy és ugyanazon érzeteket tapasztaltam most is. Talán a másik alakomban, nagy fehér farkasként én is úgy vicsorogtam, finoman, épp csak mutatva a fogam fehérjét, mint ahogy most is.
- Ferir a nagybátyám. Az eredeti nevem Artemis Greyback... – magyarázta, bár nem tudom ennek a pontos okát, vagy azt, hogy mit várt a közléstől. Sajnos, ha abban bízott, hogy megértem egy akármilyen családban lévő kapcsolatok dinamikáját, csalódnia kellett. Engem nem igazán izgatnak a rokoni szálak, és semmiképp sem hoz zavarba, ha egy szegről-végről munkatárs hozzátartozóját kell kivallatnom. Persze, az információ mindig hasznos, mert azt tudom, hogy egy szerette által bárki remekül motiválható… Bizonyos dolgok iránt. Bár azt nem hiszem, hogy Greyback bárkit is a szíve csücskén hordozna. Sőt, inkább az ellenkezője.
- És bizonyára rendkívül csalódott volt kedvenc nagybátyád, mikor sajnálatos módon nevet változtattál. Jegygyűrűt nem látok ugyan, de erre biztos nyomós okod volt – jegyeztem meg csendes, rettenetesen mű kedvességgel, de hiszen épp az volt a célom, hogy a lány értse, mit gondolok valójában.
- Majd megemlítem neki, hogy beszéltem veled, hátha megkeres. Úgyis több időt fog mostanság a környéken tölteni – tettem hozzá, és élvezettel figyeltem a hatást.
Türelmeen figyeltem, miben mesterkedik. Ha próbálkozna, úgyis elbukna. Nem alaptalanul, és nem is önhittség folytán voltam magabiztos. De talán ennyi esze neki is volt.
- Rendben, megmondom, hol van, de nem tudom fejből. Engedd, hogy megnézzem a naptáramat.
Elegáns, hűvös félmosollyal bólintottam felé, és nem szóltam egy szót sem, pedig feltűnt, hogy az imént még milyen rendkívül biztos volt abban, Anna éppen hol tartózkodik. Kis könyvecske került elő a táskája rejtekéből, ártalmatlannak tűnő tárgy, de ha kiindulok abból, hogy az imént megint nem mondott igazat… Talán érdekesebb ez a kötet, mint amilyennek elsőre tűnik.
- Na és te honnan ismered Fenrirt? Láttad mostanában?
Belementem a kis játékába. Valahol egész bájos volt, ahogy próbálkozott. Kár, hogy az Alfa nem fogad be szukákat, mert egy két ilyen körmönfont kis hölgy hasznos tagja lehetne a Falkának.
- Volt egy közös projektünk, nem rég – jegyeztem meg szűkszavúan, némi hallgatás után, csak hogy elmúlassam azt az időt, melyet szemmel láthatóan a lány is húzni igyekezett. Az erdő még csendes volt körülöttünk, de a hátamon finoman felborzolódott a szőr, jelezvén azzal a sokadik érzékkel a kellemes veszély közeledtét.
Veszélyét egyáltalán? Vagy valami mást? A tekintetem Miss Greenberry-t fixírozta még, de a tarkómon már eltéveszthetetlenül éreztem azt a megmagyarázhatatlan, pontszerű bizsergést, melyet az ember felé irányuló varázspálca izzó, gyilkolni készülő hegye okoz. Semmi máshoz nem fogható érzés ez, meglódul tőle az ember ereiben a vér, felpezseg a nyomán az izmokban megfeszülő erő. Egyfajta groteszk módon a rabjává lehet ennek válni. Úgyhogy nem bántam. Csak vártam, nyugodt lelkesedéssel.
Az egész egy villanásnyi idő alatt zajlott le. Nonverbális átok pattant elő a fák sötét törzse közül. Én már fordultam, ugrottam, rutinosan tértem ki, és ellenátkom villant, a sugarak robbanással találkoztak és kioltották egymás pusztító erejét, szétfröccsentve a varázslat izzó szikráit. Egyik színes, vakító átok villant a másik után, egy szempillantás alatt parázslott a föld körülöttem, és ha nem néztem volna félre ügyesen, már káprázott volna a szemem. Így viszont nem figyeltem a lényegre, s mint észrevettem, Artemis egyszer csak nem volt mellettem. Láttam viszont egy fekete tincset, csak egy rövid perdülés erejéig, de tudtam, éreztem, világosabban mint az imént a készülő orvlövést a tarkómon, hogy ez Anna volt, ez az ő nyoma, az ő átkai voltak.
Gyors volt. És kicselezett. Számított rám. Tudta, hogy csak úgy van esélye, ha meglep és lerohan. Én tapasztaltabb párbajozó vagyok, ő viszont, bárhogy igyekezzek is, mindig kitalál valamit. Elvakított a kis ravasz... Nagy sóhajjal engedtem le  apálcámat és el a vágyat, majd zártam vissza ez utóbbit a türelem ketrecébe. Azért valami átcsúszott a rácsok közti résen, s én hideg tekintettel, egy halk, fájdalmasan vigyorgós morranás kíséretében rúgtam félre az utamból egy, még parázsló falevelet.
- Elkaplak. Egyszer elkaplak ezért, és nem csak Téged, drágám, de mindkettőtöket – suttogtam a lábnyomok felé pillantva, melyek között a felrúgott, szenes földrögök, majd utána a hamvadó pernye hintázva földet fogott. Elnéztem még egy lélegzetvételnyi ideig, amint az utolsó izzó morzsa is kihuny, s élvezettel beszívtam a keserédes füstöt. Nem volt ez a mai nap hiábavaló. Vannak neveim. Van némi új tudásom. Néhány eszközöm is. Közel voltam a tűzhöz, és egyelőre meg kell elégednem a füsttel. Egyelőre.
 

Köszönöm a játékot. Még folytatjuk! Men?
Naplózva


Artemis Greenberry
Jegelt karakter
***


♦ Önkéntes AVS tag ♦

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2019. 09. 18. - 13:00:45 »
+1

Jöttem, hogy segítsek....


to; Alexej A. Zharkov
2000. június

háttérzörej

Egyértelműen kudarcba fulladt volna a próbálkozásom, ha az lett volna vele a célom, hogy védelmet találjak Fenrir unokahúgaként az ismeretlennel szemben.....
- És bizonyára rendkívül csalódott volt kedvenc nagybátyád, mikor sajnálatos módon nevet változtattál. Jegygyűrűt nem látok ugyan, de erre biztos nyomós okod volt – tapintott a lényegre a férfi, amire akaratlanul is elpirultam.
- Igazából az ő érdekében változtattam nevet. Hogy az aurorok ne faggassanak róla, és még véletlenül se találjanak rá engem felhasználva... - hazudtam szemrebbenés nélkül tovább, persze éreztem, hogy a pír az arcomon már jóval azelőtt elárult, hogy a hamis szavak elhagyták volna a számat....
- Majd megemlítem neki, hogy beszéltem veled, hátha megkeres. Úgyis több időt fog mostanság a környéken tölteni – forgatta meg a képzeletbeli tőrt a mellkasomban a férfi, amire ösztönösen elakadt a lélegzetem. A rettenet kiült a tekintetemre, ezt biztosra vettem.
- Remek - feleltem elhalón, a lehető leggyatrábban imitálva még az öröm szikráját is. Sajnos azzal, hogy felhoztam előtte a Fenrirrel való családi kapcsolatot, talán többet ártattam saját magamnak, mint amennyit használtam. De hát el kellett valahogy menekülnöm, és ehhez húznom kellett az időt, nem volt más esélyem. Miközben vártam, hogy Anna vagy Zane a megmentésemre siessen, fél füllel azért odafigyeltem arra is, amit Fenről mondott. De csak félig, mert a fülemben olyan erősen lüktetett a dobhártyám, hogy esélyem sem volt a teljes figyelmemet neki szentelni.
- Volt egy közös projektünk, nem rég – mondta lustán fenyegetőm, aki szinte azonnal megérezte, hogy társaságunk érkezett..... Egy friss fuvallat és avarzörgés jelezte számomra is Anna jelenlétét, aki váratlan megjelenésével előnyre tett szert. Fogalmam sem volt, mit gondolhat az elé táruló látványról... Hogy tudja-e egyáltalán ki ez a pszichopata, vagy soha életében nem látta? De ezeket a kérdéseket most nem állt módomban feltenni neki.... Majd talán akkor, ha biztonságban leszünk.... Biztonságban? Mintha manapság tudnám, mit jelent ez a szó... Amíg Fenrir és ez a másik vadállat életben van, talán soha többé nem tudhatom meg. De csituljatok gondolatok! Egy zöld átok elsuhant a vállam felett, hogy ez Anna vagy a férfi pálcájából lövellt ki, nem tudhattam, de jobbam tettem, ha elbújtam egy fa mögé, amíg Anna hozzám nem ért.... Szerencsémre a férfi figyelmét teljes egészében magára vonta megmentőm, én pedig egy öreg tölgyfa termetes törzse mögött rejtem menedékre..... Remegve vártam társamra, aki gyorsaságának és ügyességének hála gyorsan közeledett felém. Anna egy macska ruganyosságával került egyszer csak mellém, két, éppenhogy csak elvétett ellenátok között, amit ellenfelünk szórt ránk, majd megragadott a könyökömnél fogva, és egy pillanat alatt dehopponált velem együtt. Furcsa, émelyítő érzés vett rajtam erőt, ahogy szélvészként pörögtünk időn és teren kívül... Aztán végül térdre érkeztem egy ismeretlen tisztáson, ahol csak Anna és én álltunk, hála Istennek a férfit sikerült magunk mögött hagynunk.
Megráztam a fejem és Annára néztem, majd még mindig térdelve, csak annyit mondtam, hálás könnyektől csillogó szemmel.
- Köszönöm, hogy megmentettél.... Ígérem, egyszer majd ezt is viszonzom, amint tudom.... - mosolyogtam rá sápadtan, és gondolatban a mai naivitásomat és ezt a mai kalandot is felírtam az Annának törlesztendők képzeletbeli listájára, melyek zavaros gondolataim örvényének mélyén bújtak meg.

Köszönöm a játékot én is ^^ És alig várom a folytatást  Angyal
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon Tegnap - 00:57:56
Az oldal 0.326 másodperc alatt készült el 40 lekéréssel.