+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  99/2000-es tanév
| | |-+  London
| | | |-+  London mugli része
| | | | |-+  A Szőrös Citrom
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: A Szőrös Citrom  (Megtekintve 344 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2018. 02. 17. - 14:54:43 »
+1

Elliot O'Mara pennájából




Mindannyiunk fejében megfordul a kérdés: vajon miért is visel egy kocsma ilyen különös nevet? Igen, egészen addig, míg az ember be nem lép egy hűvös estén az utcáról, meg nem érzi a kellemes meleget az arcán és meg nem pillantja a választékot.
Az egyedi, csapolt söröktől a vajsörökig minden megtalálható itt. Természetesen egy kellemesen hagyományos angol menüsor is áll az érkezők rendelkezésére. Az étlap alján, közvetlenül a pásztorpite alatt olvasható a hely specialitása a szőrös citrom. Az elmúlt években nem akadt olyan bátor jelentkező, aki ilyesmit kikért volna, így számos legenda kering arról, mi is lehet ez a különlegesség.
Naplózva

Avery Cassen
Mardekár
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2019. 08. 03. - 17:46:15 »
+1

h é l o i s e
.outfit.
2000. július vége

- Nem véletlen hasonlítasz te ennyire az édesanyádra. Mind a ketten ugyanilyen elkényeztetett picsák voltatok, csak ő talán kinőtte, míg te képtelen vagy rá.
Biztos voltam benne, hogy ha még egyetlen másodpercet is itt maradok, ezen a kényelmetlen széken poshadva, akkor vagy ráborítom az egész asztalt, vagy előkapom a pálcámat, és valami még rosszabbat csinálok, annak ellenére, hogy tisztában vagyok vele, itt, a muglik közt nem szabad használnom a mágiát, és még amúgy is kiskorú vagyok. Így szerencsére - vagy épp ellenkezőleg, ezt akkor még nem tudtam megmondani - amellett döntöttem, hogy felpattanok, a szék lába a hirtelen mozdulattól éleset csikordult a padlón, és még csak arra sem méltattam Karent, hogy mondjuk a nyakába öntsem az italomat. Pedig ahogy végignéztem ezeken a méregdrága csillárokon az étteremben, biztos voltam benne, hogy ez is egy drága darab, pedig csak víz, cukor meg citromlé volt benne. Hallottam, ahogy apám még utánam szól, de nem állított meg abban, hogy felvegyem megragadva a táskámat átvonuljak az éttermen,  amíg annak nehéz ajtaja végre csukódott a hátam mögött. Annyira dühös voltam, hogy ordítani tudtam volna, de végül csak hagytam, hogy a hűs levegő kissé lehűtse felhevült arcomat. Hirtelen nem is bántam a hosszú ujjú felsőmet, hiszen annak ellenére, hogy nyár volt, már nem volt olyan tikkasztó meleg, ráadásul közeledett is az este, így egyáltalán nem volt melegem, miközben eltávolodtam az épülettől, és vettem néhány mély lélegzetet. Gyűlölöm. Gyűlölöm. Gyűlölöm.
Rettentően vártam már, hogy apám hazaérjen. A nyaram eddigi részében próbáltam minél kevesebb időt tölteni otthon, vagy legalábbis alaposan bezárkózni a szobámba - miután anya kilenc éves koromban meghalt, a családunk kissé szétrepedt. Apa világ életében ide-oda utazgatott a munkája miatt, és mivel engem nem akart kiszakítani a suliból emiatt, végül a nővérét költöztette hozzánk, aki azóta úgy beépült abba a házba, mint egy ősrégi szobor. Karen volt maga a gonoszság és a gyűlölet, aki egy olyan szintet ütött meg, amelyet már nem tudtam tolerálni. Talán mert tudta, hova kell nyúlni. Talán mert tudta, hogy mi fáj. Ez nem volt egészséges. Rohadtul nem, de az évek alatt a kapcsolatunk annyira elsötétült, hogy már apa sem volt elég motiváció ahhoz, hogy hazavágyjak, vagy egyáltalán most, eltűrjem ezt az egészet.
Persze apa nem jött utánam. Miért is tette volna? Azt hitte, csak levegőzök egyet, aztán visszamegyek. Na, ez az, amire nem voltam hajlandó. Egy kicsit sétálgattam, amíg a dühöm végleg eltűnt a felszínről, aztán úgy döntöttem, hogy szükségem van egy vajsörre a totálisan kellemes állapot eléréséhez. Sokkal több értelmét láttam, mint a puccos vacsinak, amit apa jelentett be, amikor tegnapelőtt hazaért végre.
Tudtam, hogy bennem is van hiba, tisztában voltam vele. Tudtam, hogy talán néha kicsit túlkapom a dolgokat, de egyszerűen Karennel úgy mentünk egymás fejének, mint két őrült, és kételkedtem benne, hogy ezen már bármi is tudna segíteni.
Az első kocsmába fordultam be, ami szembe jött, A Szőrös Citromba. Egyszer már voltam itt, nem volt olyan ismeretlen, és legalább tudtam, hogy ha valahol, akkor itt isteni a vajsör. Pont elkaptam egy felszabaduló asztalt, szóval leültem oda és kértem egy italt, amit szinte azonnal meg is kaptam, így pár pillanattal később már élvezhettem is a sör ízét ajkaimon, habár nem voltam egy nagy ivó, de most különösen jól esett. Egy ideig egyedül üldögéltem és elmélkedtem mindenfélén, amikor valaki csatlakozott hozzám. Nem igazán örültem a dolognak, egészen, amíg felnézve meg nem ismertem a lányt - oké, az ismerni erős, igazából annyit tudtam, hogy hollóhátas, hogy negyedikes, és talán pár szót már beszéltem vele az életem során.
- Szia! - köszöntem azért kissé meglepetten, hogyan keveredett ő is ide. Vajon ő tudta az én nevem? Mert sajnos nekem hirtelen fogalmam sem volt az övéről, bár annyi rémlett, hogy furcsa...
Naplózva


Héloise Gauthier
Hollóhát
*


hagyjuk inkább

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2019. 09. 09. - 23:07:01 »
+1

Nézd, azok ott milyen pokémonok?


Avery Cassen

* * *

Héloise Gauthier kisasszony sok mindenkire hasonlított, csak azokra a szorgalmas hollóháti diákokra nem, akik már régóta az iskolai beszerző procedúrák szent kanosszáját járták. Abszol út, pennák, pergamenek, üvegcsék, hidegen hagyták a fiatal lány gondolatait. Igazából magáról a tanévnyitó napjáról is elfelejtkezett volna, ha a házvezetőjük ki nem hangsúlyozza, hogy a megjelenés minden diák számára, nemhogy javallott, kötelező. Ekkor némi bökést érzett hátulról az egyik háztársa felől, majd egy elfehéredett arc és a legkisebb Watson furcsán ragadós testnedvének egyike, az a félelmetes és büdös szagú, landolt hajkoronáján.
- Ki etetett vele Rókázó Rágcsát? – néma csend.
- Gondoltam… – kissé hektikusan, hisztikkel telve vetette oda, majd sarkon fordulva kimasírozott a klubhelyiségből. Nem nagyon volt hozzászokva, hogy ilyenfajta természetes balzsamokkal állítsa vissza tündérszépségű hajszálai szerkezetét, de a Roxfort, hogy is mondjam, az utóbbi időben tele van ilyen és ennél nagyszerűbb meglepetésekkel, tehát a kishölgynek is lesz még min felháborodnia.
 Ahogyan végzett a tusolással, hajmosással és egyéb extrákkal, melyek tökéletes aurájának előállítását segítették elő, nagyot sóhajtva lépett a kis íróasztal elé, melyet egész évben egyébként sohasem használt másra, csak körömfestésre, szépítkezésre és divatlapjai tárolására, de most valami furcsa dolog díszelgett rajta. Egy hosszú lista tárult mindazok elé, akik szemüket a kishölgy íróalkalmatosságára vetették. 2 darab penna, 10 darab üvegcse és hasonló szebbnél-szebb iskolai kellékek szerepeltek azon a pergamenen, amit az ötödikes diákok kezébe nyomtak még valamikor, valahol a kastélyban. Nem, nem volt szép pillanat és igen, Héloise is kissé ingerülten gyűrködte a talárja zsebébe, de azért eltette a kis kelléklistát. Tudta, hogy a papír nélkül bizony nem fog menni a beszerző körút, ugyanis a kisasszonynak még annyi szürkeállománya sem volt az ilyen tevékenységek véghezviteléhez, mint egy marok lepkének.
Még szerencse, hogy pénze akadt bőven, amivel ezeket a  butaságokat orvosolhatta és apránként a nap végére nagyjából össze is szedett mindent, azon az úton, ahol végighallgathatta az összes elsős meg az összes szülő maratoni hisztijeit. Az utolsó csepp a pohárban talán az volt, amikor az egyik sarkon lévő jósnő elkapta és valami hatalmas elvakultsággal a szemében szerette volna meggyőzni arról, hogy valami végzetes és szörnyű dolog fog vele történni ebben a tanévben.
- Ne haragudjon, de szükségem van egy vajsörre, nekem ez sok. Már meghaltak a szüleim, nem kell rémisztgetni – és hátat fordítva az idős asszonykának, irányította lépteit a Szőrös Citrom felé, ami persze, most is dugig volt. Alig lehetett szabad asztalt találni és az is annyira luxusnak számított, hogy néhány perc múlva döbbenten konstatálta, sikerült leülni valaki mellé. Jobban szemügyre véve pedig Héloise maga is rájött, hogy nemcsak valaki, hanem egy ismerős idegen, méghozzá egy roxforti alak.
- Nagyszerű, itt se lehet egyedül az ember – dünnyögte csak úgy magától magának. Sokáig azonban nem juthatott a tépelődésben, ugyanis a lány megszólalt:
- Szia! – némi meglepődöttséggel és keserédes bájjal jött az ismerős köszönési formula, ami általában ilyen helyzetekben rendre el szokott hangzani.
- Hát helló – mondta volna Héloise, de inkább magába fojtotta ezt a fajta világfájdalmat és mélyet szippantva a friss kocsmai levegőből válaszolt:
- Nagyon örülök, Héloise – nyújtotta a kezét a lány felé.
- Te is látod azt a két fiút, ott? – mutatott a tőle jobbra eső asztalok irányába.
- Szerintem kinéztek minket maguknak – suttogta bele a kocsma zajába. Hogy meghallotta-e a lány? Nem tudhatjuk, mindenesetre nem volt túl okos gondolat.

Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 09. 12. - 00:27:57
Az oldal 0.046 másodperc alatt készült el 31 lekéréssel.