Február tizedike. Igazából három napja ment csak Elliot. Csak pár nap telt el, hogy a Patkányfészek teljes jogú tagja lett, aminek ellenben baromira nem örült. Csak hetvenkét óra tűnt tova, ami szinte nem is túl sok és mégis... olyan, mintha hetek múltak volna el a hátam mögött.
Keserűen ülök és támasztom a pultot. A megszokotthoz ellentétben most nem a hátsó körasztalnál várom a potenciális ügyfeleket, vagy iszok a barátaimmal. Most nem sötét alakok kötnek le, vagy azok mimikái és ráncai hanem leginkább az újabb pohár italomnak a legajára nézése. Nem igazán kellene, hogy ez újdonságnak hasson. Minden év ezen a napján mattrészegre iszom magam. Szinte közel az ájuláshoz, mert abban az a jó hogy egyrészt nem hányod ki a beled, másrészt meg olyan végtelen fekete folyamú álomtömegbe süppedsz, amit a totális tudatlanságnak hívnak.
Aki felém néz már sejti első pillanattól kezdve hogy ez lehet a célom. Arcom borostás, mert nem volt kedvem azzal törődni hogy is nézek ki. A szakállam már nem szúr, de nem is vészesen nagy még ellenben ápolatlan rossz arcú ember benyomását kelti. Leszarom, annak is érzem magam. Hisz... ma van Sophie szülinapja.
Megfordult a fejemben hogy kimegyek a sírjához. Egyszer voltam kint, azóta sem. Egyszer vettem tőle végső búcsút és egyszer sirattam meg. Azóta csak álmaimban kísért, rendszeresen. Persze, ha akartam volna se tudtam volna elmenni Broxbourne-ba. Hayes elintéztette hogy csak ő léphessen be a kastély területén lévő sírkertbe, a vérmágiát pedig szinte semmi nem írja felül. És talán ez a rossz mementó kellett nekem is, mert így valóban távol tartott onnan. Igazából kimondatlan szívesség volt ez irányomba a részéről, amiért csak gyűlölni tudtam. Mit tehettem hát? Megemlékezni nehezen ment, szóval egyfajta módszert választottam, ami ismeretesen bevált. A tömény égetett szeszt minden mennyiségben.
Talán a többiek tudták vagy csak sejtették mi is az ábra, mert Ariane készségesen lökte az újabbnál újabb kör italokat, Kaa pedig csak egyszer vágott hátba férfiasan aztán ment a dolgát intézni. Nem szerettem őt, igazi pöcsfejnek tartottam, de miután közös jól működő szimbiózisban éltünk, így nem érdekelt a személyisége. Elviseltem, mint oly sok minden mást az életemben.
A csehó tele volt emberekkel, az este pont hogy az egyik leforgalmasabb időszak, így a tömeg zaja kezdett elviselhetetlen lenni. Valójában kizártam mindent, mert Sophie hangja csilingelt a fülembe. A kedves megjegyzései, a beszélgetéseink foszlányai a tavaszi melegben a Fekete-tó partján, a vágyai és álmai, amik olyan élénken éltek a képzeletében mintha valóságosak lettek volna...
Csakhogy mindez már a múlté. Keserű mardosással a szívemben emelem fel a poharam és gurítom le az italt. Végigmar a nyelőcsövemen egy percre levegőt se kapok. Aztán levágom a pultra, az hangosan koppan és kapatosan artikulálva megszólalok.
- Még egyet!
- Talán az már nem kellene.
Oldalra fordítom a fejem. David szőke feje tűnik ki a tömegből és zuttyan le mellém.
- Pont eleget ittál ma már.
Kettőt pislogok hogy befókuszáljam. Már ültő helyemben is szelíden forog a világ, valószínű lábra állva sem lenne túl stabil. Azért mégsem annyira elveszett a helyzet, mert a fiam arca elég tisztán kivehető. Ez pedig még jó jel... sajnos.
- Ugyan Dave.... mi vagy te? Az anyám? - röhörészek egy sort, mert viccesnek tartom hogy ő papol nekem az ivászatról. Pár éve pont fordítva, én vezettem be ennek a kultúrájába és élményeibe. - Há’ nem vagy az...
- Gyere haza apa... aludnod kellene... holnap dolg...
- Nem ke’ aludnom! Nem megyekkk sehova! Hagy békén!
Kirántom a kezem, ahogy megragadja és letámolygok a székről. Úgy nézek rá, mint aki megütött, pedig ő csak pislog rám, remélve hogy meggondolom magam. Nem, kibaszottul nem.
- Merlin összefosott seggére, nem hiszem el, hogy inni se hagytok már rendesen...
Köpöm ki mérgesen és Arianéra pillantok, aki persze elfelejtette az újabb kör italomat végigszánkáztatni a pulton. Hazug, álnok, csaló liba.
- Kibaszott mocsokság... keresek egy másik kocsmát, aho’ legalább kiszolgálnak, baszod! Ne merjetek követni!
Morgom és azzal a lendulettel elindulok ki az ajtó irányába. Még jó hogy valaki be akar jönni, mert a kilinccsel nehezen bántam volna el. Így legalább két perc múlva kint találom magam a februári időben. Az utcán szállingóznak az emberek, de sötét van és már mindenki hazaindul. Az üzletek zárnak én pedig a Foltozott Üst-be tervezem a folytatást. Botorkáló lépteim közben is újra meg újra felrémlik Sophie mosolygó arca, ahogy meglepem ajándékkal. Azokat is loptam vagy magam készítettem. A kabátzsebemből előkerül egy laposüveg. Meg kell állnom hogy kinyissam és igyak. A Memoár épületének ablakai mögött fennen hírdetik hogy mindenki írja meg a végrendeletét, amíg nem késő... mert a halál nem vár és elindult már....
Jó szöveg. Az amerikai whiskey nem veheti fel a versenyt a már bennem lévő skóttal, de azért így is segít kicsit, hogy a fájó fejem még tompábban lüktessen és egyben még kevesebbett érzékeljen. Mint a homályból kiformálódó aprócska sötét alakot és a mögötte vonuló két, izompacsirát, akik egyenesen felém közelednek.

Az a jó az alkoholmámorban, hogy totálisan tökéletesen leszedálja az érzékszerveidet. Én pedig pont ezt akarom elérni, a totális tudatlanság állapotát. Ehhez azonban fázisokat kell szépen átugranom. Először a lassúsággal küzd az ember, aztán jön az enyhe majd egyre fokozódó szédülés. Aztán az éhség mellé párosuló rosszullét és nehéz mozgáskoordináció. Talán ebbe lehetek, mert a szétrobbanó fejfájás, az emlékektől súlyos szívem és a forgó gyomrom csakis ezt igazolja. A következő lépcsőfok a folyamat folytatásában természetesen az önemésztés egy magasabb formája és a mozgáskoordináció teljes hiánya. A beszéd ekkorra már érthetetlenül akadozó vagy egyáltalán nincs. A legvégső állapot a totális ájulás.
Pont ez kell nekem.
– Halni készülsz talán?
A hang mögülem csendül, és tudom jól kihez tartozik. Ó de mennyire hogy jól tudom.
- He? - szökik fel belőlem a kérdés, miközben a whiskey maradékát szívom fel az ajkaimról. Ennek, még ha szar amcsi is, minden cseppje kincs, pláne ha ez a kulcs az érzelmek nélküli másodpercekhez.
Nem kell nagyon erőlködnöm ahhoz, hogy Hayes köpcös fekete varjú alakja megjelenjen előttem. Persze mint mindig, most se egyedül jött. A két tőle ötször nagyobb izomkolosszus ott áll mögötte, mint valami kurvanagy parodizációja az életnek. Na igen... mit is vár az ember.
Nem tudom szórakozásból hozta a csúf ölebét, vagy így oldja meg az esti sétáltatást, de a vadállat rám vicsorog az ocsmány falsíklapos pofájával. Pont az a fajta, aki éjszaka tuti hörögve horkol. Undorító.
- Mi a frászró beszélsz itt?
Értetlenül pislogok rá, mert nem tudom mire is gondol. Halni? Én? Nem, nem terveztem. Pláne nem mára.
- Ma még nem.
Közlöm miközben megvetem a lábam és megpróbálok kevésbé imbolyogni. Hát.. lássuk be, nehezen megy. Nem akarok pont Cooper előtt eldőlni mint egy jópofa krumoliszsák, de sajnos minden sansz megvan rá. Jobban jártam volna ha maradok a Vakegérben, vagy már David jóvoltából lehet félúton lennék haza. Várna a jó kis kemény padló otthon... de nem. Nekem kurvára szimpatikus az Abszol út utcája. A macskakövek vonzóak a cuki kis barázdájukkal és ha másra nem hát arra tökéletesen alkalmasak hogy oda taccsoljak, ha úgy hozza a sors.
- Látom igaz a mondás... minden kutya olyan, mint a gazdája!
A szavakat cinikusan köpöm ki és csuklok egyet miközben a tekintetem a kutyáról átvezetem Cooperre majd vissza.
- Ugyanolyan randa, mint te!
Vihogok a saját poénomon és beletúrok a hajamba. Ma se vagyok túl jól fésült és ma se tervezek bálba gazdag picsákat meghódítani, hogy aztán megfosszam őket erényük mellett az erszényüktől. Nem, én a lerészegedés pártjára álltam és mára egy kibaszott szabadnapot vettem volna ki. Hayes talán nem tudja ezt tiszteletben tartani? Pff, mit is vártam. Hisz ezt se tudja...
- Neked... hukk... nem... hukk... a temetőbe kellene kuksolnod?
Kérdezem közelebb lépve felé. Elég meggondolatlan dolog, a kutya morgásba kezd és megcsattogtatja a fogsorát felém. Tutira kicifrázná a seggem és még kérnie se kellene tőle ennek a pökkhendi ficsúrnak. Lehet hogy az irántam érzett gyűlöletével etetni minden nap?
- Nyugi blöki.... jó kutyus... fekszik, nyugszik, döglik...!
Integetek neki, mint egy fogyatékos a kalitkába zárt madárnak, amivel csak még nagyobb morgást eredményezek. Egy pillanatig foglalkozom a döggel, aztán vizes íriszeimet a gnóm felé fordítom.
- Mér nem vagy ott? Kettőnk közül csak te mehetsz be.. Vitté' virágot a sírjára, hö? Vagy má’ el is felejtetted?
Nagyokat pislogva meredek rá, mint egy csodára, aminek a megfejtését várom. Széttárom a kezeim, megadóan, mintha a talán olyan egyszerű lenne hogy erre megjelenik.
- Segítsek? Ma lenne a szülinapja...

– Szánalmas vagy…
Felszisszentek. Még így, az alkohol erős ködfátyolán keresztül is kiérzem a végtelen cinizmus mellé társuló utálatot. Szinte köpi a szavakat, a sértést, s most az egyszer tudom jó, igaza van.
– Micsoda szerencse, hogy te csodásan festesz.
- Végre egysze’ beelőztél. Légyél kibaszottul boldogg vele!
Horkantom és inkább újra meghúzom a laposüvegem. A tartalma vészesen fogy. Jobb lenne folytatnom az utam, de hova is? A Vakegérbe tartottam? Vagy a Memoárba? De mi a frásznak mennék én a firkászokhoz? Nem akarok még meghalni...!
– Ne szólj a kutyámhoz!
A vicsorgó felkiáltásra ösztönösen teszek egy imbolygó lépést hátra. A szemeim kikerekednek, így nagy kék golyókként merednek a már-már habzó szájú Hayes-re, összeszűkült pupillákkal.
- Jó’van na, merlinszarosseggére!
Csuklok kettőt és a fejem vakarom meg. Nem jó ez a felállás. Ők hárman vannak én meg full egyedül. Abban se vagyok biztos hogy még ha elő is kapnám a pálcám (ami nálam van csodás módon) el tudnék-e sütni egy kábító vagy legalább egy lefegyverző átkot. Valószínű ennyire lelassult reflexekkel képtelen lennék és ezt megerősíti a forgó gyomrom is. Nem, nem fogok Hayes előtt taccsolni egyet, habár vicces lenne megnéznem hogy reagál ha lehányom a drága krokodilbőr lakkcipőjét. Vajon a hányás kijön belőle? Úgy sejtem, nem.
– Nem a temetőben ünneplem a születésnapját. Nem vagyok ilyen morbid… veled ellentétben.
Összeszűkül a szemem a morbid szóra. Én morbid? Mégis miért lennék az? Hisz nem én vagyok egy idióta barom, nem én vagyok egy önző féreg, hanem pont hogy ő. Ha lezáratta a sírt mindenki elől, mi a frászért tette ha nem látogatja? Esztelen nyomorék.
- Mér’ én tán ott vagyok, he? Oddase tudok menni... mégpedig miattad..
Felé bökök vádlón, kezemben a laposüveggel. Aztán inkább újra meghúzom, hogy az ital tompítsa az érzékeim még a meglévőtől is jobban és elmossa a feltoluló haragom. Talán lesz akkora szerencsém hogy mire kinyitom a szemem Cooper és a két marhája eltűnik. De csalódnom kell.
– Ocsmány féreg vagy még mindig.
Szívem szerint reagálnék valami olyasfélét, hogy pont te mondod? vagy hogy összetévesztesz magaddal... Csakhogy nincs időm a szavak megformálására, amik hosszabb időt vesznek jelen állapotomba igénybe, így könnyeden beelőz.
– Azt hiszed, jogod van a szememre vetni, hogy csak én mehetek oda? Én a férje voltam, te viszont egy senki, aki megpróbált közénk állni.
- Me... megpróbáltam? És mégis áruld el... hukk... hogy mivel? Hogyan? Hogy a faszomba, mikor itt se voltam?
Na igen, az elején talán még igen, de amint megszületett az a fattyú kölyök inkább leléptem Kínába. Meghagytam az ő kibaszott boldogságukat nekik, maguknak. Mert mit tehettem volna? Semmit. Kurvára semmit.
Csak üveges tekintettel nézem, ahogy felém lép. Fenyegetőnek akar tűnni a pöttöm zömök köpcös egérformájába és valójában kicsit annak is hat. De csakis azért mert túlontúl sokat ittam hozzá, meg a szarságaihoz. Ez a nap Sophie, és nem Cooper-é. De persze, Hayes sose tud a második frontvonalba maradni. Neki mindig az élen kell cicomáznia a lépteit, különben belehal az unalomba. Magamutogató piperkőc féreg, semmi más.
– Ne védd ezt a mocskot, kedvesem…
- Ez a mocsok volt a feleséged legjobb barátja...
Nehéz kimondanom a szót, és egy gyors grimasz át is fut az arcomon.
- Több tisztelettel bánhatnál velem. Kezdhetnénk azzal mondjuk... hogy meghívsz egy felesre. A lángnyelv tökéletesen megtenné, nem vagyok válogatós, de a legjobb évjáratot akarom.
Elvigyorodok. Imádom provokálni ezt a szürke kis senkiházit. Imádok vele kötekedni, mert vevő rá. És tudom hogy nem bölcs dolog, egy hang súgja belül tompán az agyam hátsó zugába, de világéletembe kalandvágyó és vakmerő voltam. Vérbeli griffendéles. Így hát tojok a hangra, teszek az illemre, a jó modorra meg minden másra is és ugyanazt folytatom, ami valamikor egyszer rég magam sem tudom hogy, de a roxfortban elkezdődött. Hayest bántani könnyű. Hayest bántani élvezetes. És Hayest kínozni... a legjobb hobbi a világon.

Normál esetben könnyeden lesöpörhetném a galléromról a kezét. Más esetben hamarjában fellökhetném, mint egy ócska rongyot csakhogy most ő van helyzeti előnyben. Így hirtelen ér a hátam a kemény üveghez. Hagosan csattan is a fejem, amitől lassan a csillagok kezdenek el a szemem előtt úszva táncolni.
- Kurvaanyád..
Morgom, de félhangos ez és nem is tudom kinek szól. Neki? Amiért sarokba szorított? Magamnak? Amiért képtelen voltam kivédeni? Vagy a kibaszott falnak, amiért ott van és nem mászott arrébb? Valójában tökmindegy.
Megrészegít a Hayesből áradó alkohollal vegyes erős parfümszag. Nem az a kellemes, férfias fajta amit én használok, hanem a tömény pacsuli, ami inkább hat nőiesnek abból is a vénasszonyok által használt bűzös semmint a jó. A gyomrom ettől újra felfordul és most már kifejezetten nehezen állom meg hogy ne hányjam le. A torkomban igyekszem visszahányni, de az öklendező reflex érzem, másodpercek után maguktól rám köszöntenek.
– A legjobb barátja? Az alkalomra vártál!
Hayes hangja, acsarkodása tompa morajként terít be. Olyan, mint egy ködfátyol, ami bevon és nem engedi be sem őt, sem a rühes bolhás korcsát és a sleppjét sem. Mintha csak kizárhatnám őket... mintha csak ilyen egyszerű lenne.
– Ó meghívlak én valamire, te mocsok. Az életre. Ezúttal nem öllek meg.
Erre a mondatára egyszerűen már nem bírom tovább. Tudom jó, hogy arcom falfehérré válik, tudom hogy elszáll belőlem az élet és szimplán kiköszön belőlem minden, ami nemrég még lecsúszott. Az ugyan nem sok és nem szilárd de csak ömlik és ömlik én pedig meg sem próbálok ennek gátat szabni.
Nem igazán nézem hova is sikerül hánynom, de valószínű egyikünk sem ússza meg a dolgot. Hayes túl közel áll hozzám én pedig túl lelkesen köpöm a gyomortartalmam szép ívű sugárban. Mire nagyjában végzek, mire nagyjában a gyomrom visszabillen félig üresen kótyagosan hallgatom Cooper Varjú Hayes újabb lélekfúró szavait.
– Nem zárattam le a temetőt.
Egy percig fel sem fogom mit mond. Lassan esik le hogy melyik temetőre is utal és miről is kárál. Szemeim kikerekednek és fátyolos pilantással szemlélem őt meg-meginogva még a fejemmel is.
- Mé' nem? MÉR NEM?
Sokkal könnyebb lenne így. Sokkal egyszerűbb. Akkor csak nyugodtan gyűlölhetném őt tovább, csakúgy mint eddig. Így most... hát így nem tudom. Nem igazán. Nem kellően megalapozottan. És még ez is szarul esik tőle.
Rohadjon meg! Rohadt féreg!
A barátjának tekintetett valami furcsa oknál fogva. Így nem vonom meg, hogy lásd a sírját és elzarándokolj, ahányszor csak akarsz. Ezt vedd egy gesztusnak és a tiszteletem jelének! Mert aki az ellenségét nem tiszteli, az tud a leginkább pofára esni.
- Rohadjá' meg!
Üvöltöm felé és miután koordinációm totálisan szétcsúszott mindössze csak a tudat nélküli ködös harag vezérel. Szimplán erőből lököm el magam és megyek felé, ahogy vonzz a testsúlyom meg a gravitáció. Nem tudm sikerül-e fellöknöm, azt se tudom mi történik velem. Csak a féktelen, vad düh lüktet bennem az alkohol mellett. Valahol a laposüvegem már rég elhagytam, s a benne lévő tenessee-i whiskey rég a macskaköveket áztatja.
Mire észbe kapok a földön fekszem. Magam sem tudom hogy kerültem oda, csak érzem hogy fáj a karom, és a hátam.  levegő sípolva szalad be a tüdőmbe, szerintem a bordám is megrepedt.Acsarogva fetrengek és üvölteni lenne kedvem. Átkozni Cooper nnevét, amiért egyáltalán létezik.
– Ha elgondolkodnál, talán rájönnél, hogy Sophie okkal választott engem.
Hörögve szenvedek. A karom rettentően ég és szúr, olyannyira hogy könny szökik a szemembe. Persze erre rásegít Sophie említése, de ezt sose vallanám be. Lehunyom egy pillanatra a tekintetem és az ő szép ívű arca jelenik meg. A barna selymesen puha haja, és a nagy mandulavágású szemek. Hogy lehetett egy nő ennyire tökéletesen gyönyörű? És hogy lehetett az övé és nem az enyém?
- GYŰLÖLLEK, TE FÉREG!
Megpróbálok legalább felülni, de érzem hogy sem a gyomrom sem a fejem nem bírja. Lehet mégse jutok el a kocsmába? Melyikbe is akartam menni? Hol a francba is vagyok? Miért nem halhatok meg csak úgy simán? Sophie várna rám... és én gondolkodás nélkül mennék ha tehetném... bárcsak tehetném. Bárcsak.

– Azért nem, mert engem nem vakít el a gyűlölet.
Gyűlölet. Pont ő papol nekem? Pont ő akar kiselőadást adni? Ő, aki eltiltotta tőlem a barátomat? Ő, aki a féltékenység rabja volt? Ő, aki bitorló kis szarházi? Pont ő? A harag nem gerjed, hanem kirobban belőlem. Érthető hát, ha nem gondolkodok semennyit, hanem csak neki esek, mint a bika a viadalom a vörös posztónak. Hayes rendszeresen lengeti előttem én meg jól betanított kutya módjára neki is rontok minden egyes alkalommal. Mindig így volt, mindig így lesz. Van, ami sosem változik.
Hát így kerülök a földre valahogyan. Valójában nem lep meg cseppet sem a sikertelenségem. Az sem, hogy újabb sérüléseket szenvedek el Cooper jóvoltából. Igaz ezek most kivételesen fizikálisak s nem lelkiek, de ettől mégis csak fájdalmasak.
– Szedd össze magad, ember!
Az hogy rám üvölt nem segít. Csak röhögésbe kezdek a parancsolgatására. Minek hisz engem? A kibaszott házimanójának, aki haptákba áll neki ha kell? Hát kurvára mellélőtt.
– Igen, fájdalmas dolog viszonzatlanul szeretni valakit s fájdalmas az ellenséged karjaiba rángatni, de éppen ebből kéne erőt merítened.
- Kurvára nem merítek erőt belőled, te sárkánykajának való szemétláda...!
Hörgöm a szavakat, de inkább magamnak mint neki. Tudom, vagy legalábbis csak sejtem, hogy így is hallja. Kettőnk közül ő a józanabb és ő az, aki jobban beszél, artikulál és figyel.
Jó neki, szar nekem.
– Szedjétek össze, elvisszük magunkkal, hogy Olga meggyógyítsa.
- Nem viszel te sehova, se te....köpcös emberrabló!
Kiáltom neki, de igazából ebben csak a dacos önérzet van. Nem akarok sehova menni ezzel a féreggel, azt se akarom hogy közöm legyen hozzá. Így is eggyel több a kapocs, mint aminek lennie kellene közöttünk...
- Engeggy el te két lábon járó óriáscsimpánzzzz'!
Üvöltöm a testőrére, aki durván próbál a földről felrántani a karomnál fogva. Érzem hogy a fél hátam sajog, a tüdőm nyom és a karom ég ott, ahol megszorítja...
– Nem hagyjuk így az utcán! Gyerünk, irány haza!
- TŰNJ A FASZBA! Hagy magamra, vagy legalább hagyj meghalni...
Legalább ennyi szabadságom legyen. Legalább ennyi döntési jogom. Ha már más nincs...
Érzem, hogy Sophie hív és vele együtt a sötétség. Azt még érzékelem hogy Hayes a karvalyorrával int a majmának, hogy engedjen el, és érzem, ahogy a körém feszülő ujjak eltűnnek. Én pedig zuhanok és földet érek a padlón.
Ebben a percben már totálisan kábán nézem az eget és csak a távolodó léptek zaja szüremlik át. Jön vagy megy, kurvára leszarom.
Fogalmam sincs félálomban meddig feküdhetek ott, annyi bizonyos hogy a ébrenlét és a kábulat határmezsgyéjén lebegek valahol félúton.
Látom magam előtt Soph bájos arcát, a semmibe révedő tekintetét, ami mintha csodálkozna valamin...
- Ide gyorsan! Itt van! Apa! Jézusom! Biztosan Hayes művelte ezt vele...
Kezek, tapogató kezek. Mindenhol.
- Tudtam, hogy hiba magára hagyni. Ide! Gyorsan, Merlinre! Ne aggódj, hazaviszünk. Már itt vagyok.
Az utolsó mondat nem David hangja, hanem Sophie lágy dallamos csicsergése...
- Sophie...
Nyögöm ki és egyszerűen átadom magam neki. Hozzá akarok menni, bárhol legyen is, és ennek köszönhetően elnyel a sötétség. Én pedig már nem is küzdök ellene.