+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  VEGYES CSAPATOK
| | | |-+  Fényes Kompánia
| | | | |-+  Nathaniel (Moderátor: Nathaniel Forest)
| | | | | |-+  Japán
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Japán  (Megtekintve 348 alkalommal)

Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Elérhető Elérhető
« Dátum: 2018. 01. 23. - 21:51:24 »
0


JAPÁN

1999. május
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Elérhető Elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2018. 01. 23. - 22:02:52 »
+1


MOMOTARÓ


Nem nagyon érti, hogy mi ez a hangzavar… Előbb valami szöszmötölés, aztán valami recsegés-ropogás, amikor is megijedt, hogy minden ami fölötte vagy alatta van az egyszer csak lezuhan és összetöri őt, de aztán megint elhalkul szöszmötöléssé.
Csukott szemmel a másik oldalára fordul.
Lényegében azt se nagyon tudja, hogy hol van. De jól esik neki a paplanjának finom melege. Az édes Elliot illat, amit a férfi feje alól kilopott párna áraszt magából. Kicsit jobban el is süpped a finom ágyneműben. Bár a fény egyre jobban zavarja…
Oldalra nyúl a kezével és érzi, hogy bár a matrac meleg, de párja már nem alszik mellette.
- Mi a…? – Emeli fel a fejét és nyitja ki a szemét azon nyomban, hogy a fényáradaton keresztül is lefelé pislogjon. – Na ne… – Huppan vissza a párnára és még szorosabban húzza magára a meleg takarót. – Nem akarom. – Nyafogja és megint behunyja a szemeit.

Már nem olyan gyenge, mint Japánba érkezésük első napján. Akkor nagyon elfáradt. Bár tény, ami tény, hogy hiba volt hoppanálnia. Ezt Elliotra kellett volna bíznia, pont ugyanúgy, ahogy a helyválasztást és a csomagolást is. Ja, hogy a csomagolást nem rá bízta, mert akkor egy darab alsónadrággal érkeznek? Igen… Nem is érti, hogy miért csinál mindig mindent ő maga… Kissé azért elmosolyodik, ahogy a férfit figyeli a deszkalapokon keresztül. Az a nap, tényleg nehéz volt. Pont ugyanúgy, ahogy minden elmúlt nap Amerika óta. Az ispotályi kezelése, a rengeteg gyógynövény és bájital, amit szednie kellett. A fáradtság és a remegés, ami annak nyomán kezdte el uralomba venni a tagjait nap, nap után. Nem tudva, hogy lesz e, ez már valaha is jobb. Csak reménykedni benne… És közben megpróbálni boldognak lenni. Most nagyon is takargatták az érzéseiket. Elliot nem mutatta ki neki a szomorúságát, amit persze sejtett, sőt tudott. De akkor is rossz volt szembesülni vele, a könnyeivel…
Nagy bajt okozott a felelőtlensége. Mindkettőjük érdekében kellett volna hallgatnia a biztonsági embereire. És nem megfeledkezni róla, hogy bizony ő épp ugyanúgy halandó, mint mindenki más. Még akkor is, ha egy gyilkosság nyomja a vállát, és ha azt akarja eltussolni és azzal kapcsolatban akarja védeni magukat. Többé nem csinálhat ilyet. És nem is fog. Megígérte magának és Elliotnak is.

Amúgy a pihenés miatt választották az utazást, valamint a felejtés miatt. Persze az úticél majdhogynem mindegy volt. Csak legyen esélyük elbújni a tömegek és a sajnáló barátok és rokonok elől, akik kérdezősködnek és tanácsokat osztogatnak. Ami csak idegességet és konfliktust szül, mert nem kérnek belőle. A maguk módján, a maguk módszereivel akarják megoldani. Mindenben ráhagyatkozott Elliotra és nem kellett csalódnia. Kezének remegése napról-napra javul. A férfi meleg ölelése pedig talán végre végleg el is tűntetheti. Helyére pedig ismét nevetést és a jól megszokott civakodást hozhatja…

Oldalra fordul, hogy az üres ágyrészre nézzen. Ajkain megint enyhe mosoly jelenik meg, ahogy a drága piros anyagot meglátja a fal mellé téve. Felé nyúl és végigsimít a kimonó puhaságán. Próbálja visszatartani emlékeit, de persze óhatatlanul is törnek elő, ahogy Elliotra gondol ebben a ruhában. Valahol hihetetlennek tartja, hogy ezt tényleg megtette érte. De csodálatos pillanatok voltak… Nyel egy nagyot, majd elereszti az anyagot és visszafordul Elliot felé. – Nem úgy volt, hogy egész héten ki se mozdulunk a szobából? Sőt az ágyból… - Morogja kissé túlszínészkedve és ismét majdhogynem fejbúbig magára húzza a takaróját. – Tessék visszajönni ide mellém. Tudod pihennem kell… És a mai masszázs se maradhat el.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2018. 01. 24. - 18:51:03 »
+1

M O M O T A R Ó


[viselet]

NAT
1999. május

Hogy mit utáltam meg azonnal Japánban? Talán azt, hogy már-már szinte beleolvadtam a tömegbe, hogy furcsa ízű ételeket esznek… és bár a szaké kiváló, emellett jóformán semmit sem tudok lenyomni a torkomon, persze ott volt mellette az a hülye fürdő is meg a kimonó. Azt hiszem, könnyebb dolgom lenne, ha az éppenséggel tetsző dolgokat venném számba.
A szállásunk inkább volt az én ízlésem, mint Naté. Ahogy kinéztem kora reggel az ablakon, hogy lássam az éppen csak felkelő nap erős fényében úszó, kissé még ködös tájat, beleborzongtam, milyen gyönyörű, milyen csendes, milyen igazi és természetes ez a hely. Lassan szívtam be a friss levegőt, ami a kinyitott ajtón át megtöltötte a házat. Nem volt hideg, sőt kifejezetten kellemes időnek ígérkezett ahhoz képest, hogy még csak május eleje volt.
Elmerültem a kellemes fényben, közben az asztalon előttem heverő könyvre fektettem tenyeremet. Ujjaim végig táncoltak Momotaró meséjének lapjain és eszembe jutott az Onigasima sziget. Nem volt nehéz kideríteni, hogy a japánok ezt a helyet Megidzsimával azonosítják.
Remek hely lehet – lelkesedtem magamban, miközben valami morgást hallottam az ágy felől. Nem különösebben érdekelt már Nat horkolása, ezért vállat rántottam és az egyik csomaghoz nyúltam. A tegnap vásárolt selyem sálat húztam elő belőle és könnyedén a nyakam köré tekertem. Nem volt különösebben férfias darab, Nat a koi pontyok miatt választotta gondolom… mert a kimonó után nagyon is úgy tűnt, minden hagyományos mintával díszített ruhadarabot gyönyörűnek lát rajtam.
Nem úgy volt, hogy egész héten ki se mozdulunk a szobából? Sőt az ágyból… – érkezett Nat morgása odafentről.
Mozgolódás hangja érkezett, majd a tompa folytatás: – Tessék visszajönni ide mellém. Tudod pihennem kell… És a mai masszázs se maradhat el.
Nem bírtam ki, hogy ne vigyorodjak el. Lényegében nem is tudom, hogy hallottam-e valaha Natot álmosnak, morcosnak az ébredés miatt. Rendszerint előbb fent volt, mint én és már túl volt egy hosszú futáson is. A kávé pedig készen várt a konyhapulton. Ezúttal viszont magamnak intéztem mindent.
A létrához sétáltam és lassan elindultam fölfelé. Csupán akkor álltam meg, mikor tökéletesen rá lehetett már látni az ágyra. Láttam, hogy Nat a takaró alatt húzta meg magát. Na nem… Megint gonosz kis vigyor ült ki az arcomra.
Mackó, megyünk kirándulni – mondtam.
Kissé görnyedten elmásztam az ágyig, hogy ott aztán minden erőmet bevetve, megragadjam a takarót és lerángassam róla. Összegyűrtem egy hatalmas gombóccá az ágyneműt és az alacsony korláton keresztül ledobtam a háza alsó részére.
Ki kell másznunk az ágyból, sajnálom – magyaráztam lelkesen. – Meg akarom nézni vannak-e még démonok… és ellophatnám a kincseiket.
Már szinte a tenyeremben éreztem a kincset – holott az sem volt biztos, hogy létezik. Lenéztem a kezemre, ökölbe szorítottam, mintha azt a valamit markolnám, amit még meg sem szereztem. Szörnyeket kergetnie, O’Mara, nem vagy már kisfiú – gúnyolódott velem a szalag, ahogy tekintetem ujjaimról a csuklómat ölelő bársonyra tévedt. Engem még is úgy hajtott a kíváncsiság, hogy nem érdekelt.
Nat, ha nem jössz elmegyek egyedül – mondtam. Óvatosan meghúztam a szakállát.

Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Elérhető Elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2018. 01. 25. - 15:05:52 »
+1


MOMOTARÓ


Boldogság. Lényegében egy egyszerű kifejezés, mégis mennyi ember csak küzd és küzd érte napról, napra. Örömmel találkozni, széppel és jóval. Majdnem minden nap lehet. Még akkor is, ha az ember borúsnak lát mindent. És volt olyan időszak, amikor az író, egyszerűen mindent egy szürke vagy talán már-már fekete ködfelhőn keresztül látott. Az árnyék csak rávetült és nem volt képes kimozdulni belőle. Volt, hogy írni se volt kedve, volt, hogy már megmozdulni sem, Reagannak egy-egy felbukkanása, majd távozása után főképp. Aztán jött Mariel és egy enyhe kis sugarat vetített a napjába. Majd érkezett Ada, és mintha a köd is kivirult volna. Hogy aztán megint minden sötétség a nyakába szakadjon. Talán csak a felelősség volt az, ami miatt nem omlott össze. Hogy ott volt egy kislány mellette, aki gyászruhájában szorongatta az író ujjait és nem volt hajlandó elengedni őket napokig. Tartania kellett magát, hogy megmutassa, ő benne bízhat, ő itt marad neki, tényleg foghatja a kezét és vigyáz rá.
Aztán jött a boldogság. Sötét fürtökkel és dacos szemekkel szinte csak úgy belehuppant az életükbe. Őt magát felelőtlenebbé tette, óvatlanabbá. Sem aggodalmában, sem féltékenységében nem tehet soha többé olyasmit, amivel ezt a boldogságot, mai most van, lerombolhatja. Már nem csak a saját sorsa van a kezében. Adáé és Ellioté épp ugyanúgy. Még, ha a kislányt kicsit hanyagolja is mostanában, mégis azt látja, még rajta is, hogy élettel telibb. Néha már egészen úgy viselkedik, mint a korosztályának tagjai. Bár, és ezt valószínűleg teljes elfogultság nélkül állítja, hogy még így is sokkal okosabb, mint társai…

Összekuporodik a finom puha takaró alatt. Egészen komolyan vette a pihenést, mint előírt gyógymódot. Így, bár otthon ugyanúgy eljárt futni, sokkal kisebb távokat ment, mint balesete előtt, Japánba pedig egyáltalán nem hozott magával edzőfelszerelést. Mert, hát tényleg úgy volt, hogy neki aztán innen sehova sem kell mozdulnia… Jó-jó a fürdő az ő ötlete volt, de hát végül is a meleg víz gyógyít, valamint pihentet és ellazít. De egy kirándulás, ráadásul egy olyan kalandos kirándulás, amilyenekre Elliot szokott járni nem épp pihentető.

Egészen kis gombolyaggá próbálja magát összepréselni, ami persze már eleve méreteinél fogva is enyhén lehetetlen, amikor Elliot lehúzza róla a takarót. Még nem akarja, se a hideget, se a kelést, se semmit sem. Nem érti, miért kell ilyen korán indulni. Hiszen még reggel tíz óra sincs. Máskor bezzeg a párja is délutánig alszik. Kicsit morog, mert valamiért túl nagynak érzi a lelkesedést amott és a lelkesedés hiányát emitt. De persze lelombozni sem szeretné Elliotot, így kicsit arrébb mozdult, hogy odaférjen hozzá. Most még a szakáll húzás is inkább kellemesnek hatott, mint rossznak. ő kuckózna még…

Úgyhogy megrántja Elliotot a karjánál. És úgy öleli át nagy kezeivel maga mellett, mint gyermek a plüss ölelőpárnát. Még egészen hozzá is bújik. Arcát az arcához cirógatja és erősen tartja. Nem ereszti.
- A démonok és a kincsek igazán várhatnak még pár órát, ha már egyszer évszázadokig tudtak a szigeten csücsülni… - Mondja még kissé félálomban. – Én viszont most kérem a napi Elliot boldogságomat… - Nyitja ki a szemeit és szeretetteljesen néz párjára. – Ne menj nélkülem sehova. Megyek. Csak az utazás időpontjáról kéne ügyesen meggyőznöd… - Elmosolyodik és végigcirógat Elliot arcán. – Mert jelenleg semmilyen indokot nem látok elég erősnek ahozz, hogy miért kellene elengednem téged a karjaim közül, ahelyett, hogy nagyon megszeretgetnélek…
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2018. 01. 27. - 17:04:05 »
+1

M O M O T A R Ó


[viselet]

NAT
1999. május

Rántás.
Meglepően erős, követelő rántás volt, amivel Nat egészen közel húzott a testéhez. Éreztem a belőle áradó kellemes meleget, még inkább hozzá húzódtam. Átkaroltam és végig cirógattam a hátán, miközben ő szakállas arcát az enyémhez dörzsölte. A szőrszálak finoman szántottak végig a bőrömön, én pedig csak élveztem az illatát. Mert mindegy a napnak melyik szakában jártunk, a Nat aroma ott volt, hacsak mellé húzódtam.
Egy pillanatra hagytam elterelni a figyelmemet a tervről, amit még odalent szőttem egy öreg mesekönyv felett ácsorogva. Szinte azt is elfelejtettem, ahogy ujjaim az imént még a megsárgult lapokon játszottak… vagy ahogy a drága selyemsálat szorítják, pedig még akkor is ott volt a nyakamban.
O’Mara térj már észre! A szörnyek… – gúnyolódott a kis hang. Még lehunyt szemmel éreztem Nat nagyos bőrének kellemes hőjét, de erre felpattantak a szemeim, sőt mikor Nat is megszólalt, egyenesen elkerekedtek.
A démonok és a kincsek igazán várhatnak még pár órát, ha már egyszer évszázadokig tudtak a szigeten csücsülni… – mondtam álmosan. – Én viszont most kérem a napi Elliot boldogságomat…
Megköszörültem a torkomat és kicsit elhúzódtam tőle. Ránéztem, még mindig csukva voltak a szemei, látszott, hogy bármelyik pillanatban újra elnyomhatja az álom.
Hát nem. – Egyszerű kijelentés volt. A hangom meglepően szigorúan csengett. – Döntsd el, hogy Elliot mentes fetrengést vagy Elliotos túrát akarsz.
Legszívesebben elnevettem volna magamat, de nem tettem. Azt akartam, hogy komolyan vegyen. Értem én, hogy neki pihennie kell, mert még nem erősödött meg, engem mégsem lehet ennyi ideig a négy fal között tartani… de még csak nyugton sem. Ezért is mondtam, hogy akár nélküle is elmennék – bár talán neki is jót tett volna egy kis mozgás.
Ne menj nélkülem sehova. Megyek. Csak az utazás időpontjáról kéne ügyesen meggyőznöd… – Eddigre már a szemembe nézett és óvatosan végig simított az arcomon. – Mert jelenleg semmilyen indokot nem látok elég erősnek ahozz, hogy miért kellene elengednem téged a karjaim közül, ahelyett, hogy nagyon megszeretgetnélek…
Elhúzódtam még inkább, lerázva az engem cirógató kezeket.
Akkor másképp mondom: készülj el vagy így ahogy vagy hoppanálok – mondtam, de végülis felültem.
Gyorsan másztam ki az ágyból, hogy esélye se legyen újra visszarángatni a párnák közé és elterelnie a figyelmet arról, amire most igen is szükségem volt. Már olyan régen volt kaland az életembe, mégha mindig is a veszélyt vállaltam, Nat mellett elkényelmesedtem és igen… ahogy a hang mondta: szobacica lettem. Doromboltam és heverésztem jó formán mióta Reagan meghalt és még ha akadt is egy-egy kivétel, kevés lett volna ahhoz, hogy kizökkentjen a kellemes állandóságból. Nat egyenesen olyan volt a szememben, mint aki megszelídített egy vadállatot és a házához szoktatta.
Finoman megigazítottam a ruhámat, ami kissé gyűrött lett az ágyban fetrengve.
A ház előtt várlak – tettem hozzá.
Visszatértem a létrához, hogy a lenti, tágasabb részbe jutva végre kijussak a friss levegőre. A bőrömön akartam érezni a napsugarak melegét és hagyni, hogy a szél belekapjon a hajamba. Érezni akartam azt a mágikus lüktetést, amit mindig szoktam… és látni akartam a szörnyeket. Mindennél jobban vágytam rájuk, akárcsak a szalag, ami megszorított a kezemet.
Tíz perced van – mondta, mielőtt még ki léptem volna az ajtón.
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Elérhető Elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2018. 01. 28. - 15:16:45 »
+1


MOMOTARÓ


Úgy pihent volna még… Furcsa is volt neki ez a nagy vágyakozás, még a végén ellustul. Máskor már alig várja a reggeli ébredést. Hogy végre a futócipőjében álljon a füvön és futhasson a gyönyörű tengeri látképpel oldalán. Szerette, hogy a mindennapi rutinnal elegyedve, mégis minden reggel más az, ami a szeme elé tárul. Más fények, más színek, más illatok. Frissesség, elégedettség, boldogság. Pont mint abban a pillanatban, mikor belépett a házba és a régen üres, egyszerű építészeti illat helyett immáron emberek és állatok, vagyis az élet szaga töltötte meg a teret. Szeretett úgy zuhanyozni, hogy tudta Elliot ott szuszog a másik szobában és szerette feltenni a kávéját főzni. De mindennél jobban szerette a pillanatot, és ez talán napjának egyik fénypontja volt, amikor a férfi lekullogott és végre láthatta, végre ébren volt és a magáénak érezhette…
Most mégis egyszerűen csak vissza akarta volna húzni magára a takaróját és tovább pihenni Elliot karjaiban. Szinte majdhogynem sajnálta, hogy a párjára most jött rá a fene nagy kalandvágy. Pedig amúgy szíve mélyén kifejezetten örült neki, hogy menni akar. Mert félt, hogy ő teljesen bezárta. Nem ezt akarta, nem így. Neki nagyon is tetszett Elliot szertelen természete, az, hogy minden ízében él és messze nem olyan unalmas, mint ő. Pedig alapjáraton mindig is utált unatkozni, szóval talán Elliot éppen azért is tökéletes mellé, mert kiszámíthatatlan. Szóval ennél már nem is lehetne elégedettebb és nem szerethetné jobban.

Talán pont azért nem érezte úgy, hogy a szeretete van elutasítva. Nem érezte rossznak, vagy fájónak a tényt, hogy Elliot elhúzódik tőle és még ultimátumot is ad. Mert már régen bizonyosságot nyert, hogy szereti, hogy nagyon-nagyon szeretik egymást. Így mindaz, ami most van, már nem más, mint a kellemes mindennapjaik.
Kissé megint megborzongatta a hideg, amikor Elliot elmászott mellette. Sejtette milyen vicces lehet a feje, miközben felül és beletúr borzos hajába. Ma nem dolgozni megy. Nem vesződik sokat a küllemével, főleg mivel tíz perc alatt nem is lesz belőle tökéletes úriember. El is dönti, hogy a haja, jó lesz úgy, ahogy van… De fázik, szóval belebújik az első nadrágjába, ami a keze ügyébe kerül, majd egy pólóba és végül belegubózik egy finom meleg pulcsiba és sálba. Aztán mászik csak le az emeletről és direkt kikerüli a tükröződő felületeket, mert most inkább nem akarja látni magát. Csak az órájára néz, amit épp felkapcsol a csuklójára. Igen, azon óráinak egyikére, amit azóta vett, hogy egy rejtélyes tolvaj ellopta az egyedi, gyönyörű Noldar darabját… Sebaj. Sóhajt fel és mivel látja, hogy még van egy kis ideje, egy táskába elemózsiát, italt és még egy-egy vízhatlan kis dzsekit csomagol be magának és Elliotnak is. Valahogy nem reménykedett benne, hogy párja épp most kezdett felelős kirándulóvá avanzsálni…

Arra nagyon ügyelt, hogy pontosan a tízedik percben már kint legyen az ajtó előtt, hátán a csomagjával.
- Jól áll. – Jelenti ki egyszerűen, miközben ujjai közé fogja Elliot új selyemsálját. Már akkor is meg akarta említeni, amikor odabent tartotta a karjai között. Csak, hát akkor még az illata kicsit jobban lekötötte és az álmosságtól is alig látott. Mondjuk igaziból még most is hatalmasakat tudna ásítani, csak visszatartja. – Tíz perc. Betartottam az ütemterved. – Mosolyodik el. – Este ezért nekem egy hatalmas masszázs jár. – Követelőzik, de még mindig mosolyogva, ami nagyon sokat elvesz a komoly élből, amit hozzá próbál tenni. – Nos? - Fogja meg Elliot kezét és nem bírja ki azt sem, hogy egy apró csókot nyomjon az ajkaira. – Te vagy a főnök… Démonvadászatra, bár olyat azért nem szeretnék látni, szóval inkább csak kincsvadászatra fel!
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2018. 01. 29. - 19:06:43 »
+1

M O M O T A R Ó


[viselet]

NAT
1999. május

A hegycsúcsukra pillantottam, amik távol, a fák lombjai fölött húzódtak. Narancsszínben úsztak, a felkelő nap fényében. Gyönyörű látvány volt… olyan, amilyenben régen volt részem. Utoljára valamikor nyáron. Azóta nem voltam ennyire „kint” és ott, Japán egyik hegyének lejtőjén ácsorogva, egy aprócska ház előtt éreztem igazán, mennyit is változott az életem az elmúlt hónapokban. Egy év sem telt el a hazatérésem óta, mégis mintha minden olyan mássá vált volna… mintha évtizedek lennének köztem és a kalandok között. Szívesen kinyújtottam volna a jobb kezem, hogy belemarkoljak a hegyekbe, az emlékekbe és visszahúzza magamhoz, míg a ballal Nat karjába csimpaszkodtam volna legszívesebben, hogy sose érjenek véget a boldog percek, amik hozzá kötnek.
Megráztam a fejem. Ujjaim finoman simítottak végig a drága selyemsálon, amihez hasonlóról nem is álmodhattam a télen. Hagytam, hogy a lágy anyag végig cirógasson a bőrömön és közben, mélyen szívtam be a friss levegőt. Egyszerre volt minden régi és új.
Pont ekkor jelent meg Nat. Nem hallottam, hogy átlépte volna a küszöböt. Túlságosan lefoglaltak a gondolataim és csupán arra figyeltem fel, ahogy az ő erős ujjai is eljátszanak a finom anyaggal.
Jó áll – mondta egyszerűen.
Lehunytam egy pillanatra a szemeimet, elhessegetve a régi énem hangját, ami ott csengett a fülembe: „Csak menj, menj és menj…” – követelte szinte. Én pedig úgy éreztem, minden erőmet be kell vetnem, hogy a lábaimat ott tartsam a hát előtt és ne induljanak meg maguktól valamerre.
Tíz perc. Betartottam az ütemterved. – Mosolyodott el, hallottam a hangján, de ekkor még nem néztem rá. A tájat kémleltem, mint valami ragadozómadár, aki vár arra, hogy lecsapjon. – Este ezért nekem egy hatalmas masszázs jár.
A szemeibe néztem, kutattam azok boldog csillogását. Tudtam, hogy ő nem gondol olyan hülyeségekre, mint én… nem vágyik távolabbra a mostani közös életünktől. Valójában én sem, csak azt nem értettem hogyan működhetne a kettő egyben. Az akartam lenni, aki vagyok… illetve valószínűleg csak voltam, mert Nat önkéntelenül is mássá tett… közben pedig Őt akartam, vele lenni, a társaságában, vigyázni rá, ölelni, csókolni és addig szeretni, amíg csak a testem bírja.
Nyeltem egyet. Nem akartam érzelgősködni. Gúnyos mosolyt erőltettem az arcomra.
Tényleg? És ki fog megmasszírozni? – kérdeztem. Óvatosan vállba veregettem közben. Nem akartam neki fájdalmat okozni, pont elég volt az a mérgezés Amerikában és minden egyéb, amin azóta átment… átmentünk.
Lesütöttem a szememet, nem akartam megint ezzel a témával foglalkozni. Nem akartam vissza keveredni az egy nappal korábbi érzéshez. Az érkezésünk is éppen elég körülményes és nehézkes volt, nem akartam tetézni. Azt akartam, hogy minden a régi legyen… de lehet, hogy sosem lesz igazán az. Ki tudja, milyen nyomot hagy rajta ez a mérgezés.
Éreztem, hogy megfogja a kezemet.
Nos? – Gyengéd csókot lehet az ajkaimra. – Te vagy a főnök… Démonvadászatra, bár olyat azért nem szeretnék látni, szóval inkább csak kincsvadászatra fel!
Megszorítottam a kezét. Rákacsintottam és közelebb rántottam magamhoz, hogy az ajkaink majdnem összeérjenek, de közben egyenesen a kék szemebe néztem.
Eddig is én voltam a főnök, nagyfiú – suttogtam. Nem vártam megerősítést, sem ellenszegülést, egyszerűen csak hoppanáltam.
Rántást éreztem, majd jött a szédítő várakozás, amit úgy gyűlöltem. Hamarosan pedig az érkezés. A lábam nem érkezett biztonságos talajra. Meredek, sziklás hegyoldalfélén értünk ugyanis földet és éppen csak meg tudtam kapaszkodni egy vékony fatörzsben én magam is. Reméltem, hogy Natnak nem esik baja, habár amennyire szorítottam a kezét, talán sikerült meg is tartanom. Átölelve a fát, átnézve annak társai felett megpillantottam a tenger. A sós levegő megcsapott, végig cirógatott az arcomon és magamhoz térített a szédítő utazás után.
Hát itt laknak a démonok – közöltem lelkesen.
Közben megtaláltam az egyensúlyomat és elindultam lefelé a lejtőn, hátha valami útféléra lyukadunk ki, de legalábbis elérjük a tengert. Mély levegőt vettem és hagytam, hogy átjárjon a hely szelleme. Vártam a szokásos lüktetést, remélve, hogy van itt valami hasznos… valami ami kell nekem, amit megszerezhetek és győzhetek.
Erre… – böktem végül tőlünk jobbra. Arra nem látszott a tenger, csak a fák rengetege és talán nem is volt ott semmi, mégis valami kis hang azt suttogta a fülembe: arra kell menni.
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Elérhető Elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2018. 02. 01. - 16:53:48 »
+1


MOMOTARÓ


Szeretett hoppanálni. Valahogy felszabadító érzésnek tartotta a furcsa rántással együtt is, ami velejárója. Persze az érkezésükkor eléggé elfáradt, így örült, hogy erre a távra most nem neki kellett koncentrálnia. Egyszerűen csak kapaszkodni Elliotba, mindennél erősebben. Jó így. Ketten együtt… Szinte tökéletesek. Még azok a pillanatok is, amiket így, ebben a különös közegben töltenek el. Ahogy egyik helyről a másikra váltanak, nincs semmi és senki a közelükben, csak az anyagtalan világ veszi körbe őket. A hoppanálás pillanatait nem veheti el tőlük senki, magán a megérkezésen kívül. És ez megnyugtató. Még, ha túlzó is, már-már túlontúl sok, mint gondolat. De akkor is az övék… Pontosan úgy, mint ez az egész út. Elvégre gyógyulni, pihenni és felejteni jöttek ide. Vágyott valami vidámságra ő maga is. Ezért nem ellenkezett a kaland ellen. Még élénken éltek benne a Kuszkusz tündér keresés emlékei. Főleg, miután azt a cipőt dobhatta ki, mert az a ronda valami belévéste a fogait… De nem baj. Nem bánta, mert visszagondolva, akkor felhőtlenül boldog volt. Már nem volt Reagan, sőt, abban a pillanatban a férfi emléke sem létezett. Akkor is pontosan ugyanez volt csak; ők ketten és a vad táj. Ja meg persze a cipőjén rángatózó izé…

Hiába volt rutinos a hoppanálásban, most mégis térdre esett, amikor megérkeztek. Talán az volt az oka, hogy a saját koncentrációjához volt szokva és nagyon ritkán utazott csak mással. Vagy eleve csak a lejtő miatt, amire érkeztek, csúszott ki lába alól a talaj. Bár lehetett még mindig a gyengeség oka, ami időnként, de szerencsére egyre ritkábban, még mindig végigfutott a testén és remegővé tette kézfejét. Bármelyik lehetett. Nem érdekelte különösebben egyik se, csak szorította Elliot kezét, miközben feltápászkodott egy fába kapaszkodva. A nadrágja kiszakadt rögtön és látta azt is ahogy a térdéből kicsi vércsík szivárog. Ez sem érdekelte. Elhatározta, hogy Elliot napját ma semmi sem ronthatja el, így ki sem mutatta, milyen sérülést vett észre magán. Szóval, hacsak párjának nem tűnt vagy tűnik fel, ő maga nem is hajlandó foglalkozni vele.
Csak szorítja Elliot kezét és a fát és végre valahára engedi, hogy az illatok és a képek elérjenek tudatáig. Végre engedi, hogy kettőjükön kívül a világ szépségei is létezzenek és elárasszák őket. Mély levegőt vesz és párjának tekintetét követi a tenger felé. Annyira szereti… Valamiért ez a végtelen kékség, mintha minden helyzetben nyugalmat tudna nyújtani a számára. Egy kis vigaszt a rossz pillanatok közé, vagy épp a teljes boldogság ígéretét a jobb napok után. Abban a pillanatban, ahogy végignézett rajta, ahogy az ismerősen ismeretlent kémlelte, elhatározta, hogy meggyógyul. Hogy tényleg és végérvényesen meggyógyul és elfelejti a fájdalmát. Nem csak ezt, de mindazt is, amit Reagan okozott neki.

- Lehet, hogy mi nem beszéltük elég jól át ezt a szigetes-démonvadászós dolgot… - Kezdi, miközben egyensúlyozva nekiindul Elliot után a meredélynek. – A kincsvadászattal tényleg nincs gondom, és ha csak egy újabb Kuszkusszal kell megküzdenem, esküszöm, hogy vállalom, sőt ügyesebb leszek, mint Izlandon. De lehet, hogy Momotaró démonjaihoz én már béna vagyok… Szóval ha rálelsz valamiféle kincsre, meg valamiféle démonra. Akkor a fogd a szajrét és fuss elvet fogjuk követni. Rendben? – Kérdezi és egy pillanatra még meg is áll egy pillanatra, mielőtt Elliot egy „Erre…” vezényszóval jobbra, a tengertől elfele vezette volna. Lényegében azt se tudta, hogy párja nagy lelkesedésében meghallotta-e a szavait. Elliotnál sosem lehet tudni, hogy mikor, melyik információk rakódnak le ténylegesen. Mert hát, amit nem akar meghallani, azt nem hallja meg. És pont. Szóval követi hűségesen és kissé sajgó térdekkel. – De eltaláltam igaz? Momotaró szigetén vagyunk. Azt olvasgattad utoljára a könyvben, szóval gondolom igen. És melyik kincsre fájna a fogad leginkább? Simán csak az arany holmikra? Vagy cél a láthatatlanná tévő süveg? – Miközben cseverészik, nem veszi észre, hogy a faág, amiben megkapaszkodni készült, valójában egy majom farka. Talán épp Momotaró majom társáé… És az állat fura hangon, mintegy visítva ugrott az író nyakába, épp, mint aki leteperni készül. Az író meg csak pislogott, és nem látva semmit, a fenekére huppanva kezdett el küzdeni a teremtménnyel. Démonok… Rajta egy fél méteres majom is kifog…
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2018. 02. 02. - 20:27:40 »
+1

M O M O T A R Ó


[viselet]

NAT
1999. május

Jól esett mélyet szippantani az erőd különös, tavaszias levegőjéből. Bele-beleelegyedett a tenger felől érkező sós szellő aromája… ez volt igazán a szabadság illata. Megremegtem, ahogy a tudatomig is eljutott, mennyire hiányzott ez az egész. Csak hallgattam a megrezzenő levelek lágy suttogást a fejem fölött, egy-egy madár lágy csiripelését… otthon éreztem magam. Az az Elliot voltam, aki tizenöt évig kevergett Európában és erdőkben aludt.
Persze csupán lélekben lehettem az, aki meghúzta magát egy-egy fatörzs árnyékában, éppen csak pislákoló tábortűz melege mellett. Kívülről jól sikerült a csomagolás, jobban mint egy fél évvel a japán kaland előtt. Akkor még csak nem is álmodhattam a selyemsálról, ami a nyakamban lógott, sem pedig a finom, puha ruhákról. Azt viseltem, amit loptam vagy tizenöt éves koromról maradt.
De lehet, hogy Momotaró démonjaihoz én már béna vagyok… Szóval ha rálelsz valamiféle kincsre, meg valamiféle démonra. Akkor a fogd a szajrét és fuss elvet fogjuk követni. Rendben?
Lábaim eközben megindultak, alig-alig hallottam Nat mondandóját. Valami jelet kerestem, csakhogy nem láttam vagy éreztem igazán. Valahogy nem volt rendben ez, máskor olyan könnyen kapcsolódott rá minden érzékem a mágia lüktetésére… de ezúttal nem. Kétségbeesetten torpantam meg és néztem körbe.
De eltaláltam igaz? Momotaró szigetén vagyunk. Azt olvasgattad utoljára a könyvben, szóval gondolom igen. És melyik kincsre fájna a fogad leginkább? Simán csak az arany holmikra? Vagy cél a láthatatlanná tévő süveg?
Ömh… igen… – motyogtam. – Nekem bármelyik jó lenne… csak legyen valami… – Úgy beszéltem, mint aki azt sem tudja, mire válaszol.
Lábaim megindultak újra, bizonytalanabbul. Tétován bámultam körbe – fel a fák ágaira, le a földre és oldalra a fák törzsei között kinézve a hatalmas kékség felé. Nem létezik, hogy nincs itt semmi… – suttogta a hang. A szobacica talán elfelejtette hogyan kell kincset keresni? A szalag megfeszült a csuklómon, vadul lüktetni kezdett.
De valahogy félbeszakadt a düh, valami elrontotta az egészet. Egy visítás, majd dulakodás hangja… erre fordultam meg lényegében. Már csak azt láttam, hogy Nat a földön ül és valamivel nagyon viaskodik. Egy pillanatra megdermedtem a félelemtől. Ugyanis a valami egy majom volt, ami ugyan gyanúsan idézte Momotaró meséjét, bennem mégis félelmet keltett.
Merlin szaros seggére! – kiáltottam fel meglepően férfiatlan hangon és bemenekültem egy vékony fatörzs mögé.
A francba… a franca… A JÓ BÜDÖS FRANCBA! Már csupán a gondolataim folytatták a kiáltozást koponyám börtönében. Természetesen nem akartam, hogy Natot egy ilyen veszett majom végezze ki, ráadásul a szemem láttára, de közben ott volt az az őrült félelem bennem, hogy én sem szeretnék a közelébe menni.
Kapd össze magad, O’Mara… – Morogtam szinte azon a hangon, amit a szalag szokott a fülembe súgni.
Kissé idegesen néztem körbe a földön és megpillantottam egy faágat. Majom… banán… majom… banán… – próbáltam asszociálni és a pálcámat azonnal elő is rántottam. Az ágra céloztam, amiből egy kisebb, lényegében félig éretlen banánt sikerült formálnom nagy rettegésemben. Csak felkaptam, hogy a veszett állat felé nyújtsam.
Hé… te dög… vagy majom… – Kezdtem, mire meg is állt Nat marása közepette. Rám nézett és vicsorogni kezdett. – Akarom mondani, nagyon szép kis majom…
Nyeltem egyet és közelebb léptem. A banánt még mindig felé nyújtva tartottam. Vedd már el! Vedd már el! – mantráztam magamban. Nem tett semmit egy pillanatig, csak bámult engem és a banánt. Hirtelen visítani kezdett, de őrült hangosan. Összerezzentem, elejtettem a gyümölcsöt, ami zörögve hullott az avarba, a fatörzsig hátráltam... és csak tovább koncentráltam, remélve, hogy felkapja a dög és egyszerűen eltűnik.
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Elérhető Elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2018. 02. 03. - 13:27:56 »
+1


MOMOTARÓ


Egy majom. Ha nem kapna épp az állat szőre után, hogy kifejtse karmait a hajából, akkor valójában nagyon is mulatságosnak tarthatná a szituációt. Már persze, ha nem vele történne, az is eléggé sokat segítene rajta. Mert látni, ahogy egy fél méteres állat miatt fenékre huppan egy majdnem két méteres, viszonylag erőteljes, nagydarab ember, az tuti nevetésre adna okot. Még az is lehet, hogy jobban örülne neki, ha Elliot a térdét csapkodva fulladozna a kacajtól, miközben ő a visító izét próbálja távolabb rántani magától. Mint az, amit lát, hogy félve kissé beugrik egy fa mögé.
Na, azért annyira nem vészes ez a dolog… Persze a haját tép a lény, ami valamennyire fáj, de inkább csak a meglepetéstől esett hátra és nem a fájdalomtól. Abban egy pillanatig sem kételkedik ugyanis, hogy Amerika után, nem ez az állat fogja kicsinálni. Csak jó lenne, ha a majomtól való félelem mondjuk Elliotot se tenné a sírba rövid úton. Mert ez csak egy rohadásos állat, aki épp csak egy kicsit nagyobb, mint Kuszkusz volt, de talán pont annyira mérges…

Már épp sikerült a karmos kis ujjakat leszednie a fejéről és a szakállából, igen nem egy hajszál és szőrszál ott is maradt köztük, amikor Elliot egy remek banán trükkel megpróbálta elcsalogatni tőle. Szinte felnevetett volna, miközben elengedte óvatosan az állatot és várt, hogy na, most mit lép. Persze kezét nem húzta messzire, hátha megint egy őrült támadást kellene kivédenie. De akkor is… Komolyan egy félig éretlen banánnal próbálja párja lekenyerezni? És amikor az állat felvisít, amitől persze ő is kicsit összerezzen, még képes el is ejteni azt a csoffadt zöld izét… Már végképp nem tud elnyomni egy apró mosolyt. De azért még mindig csak óvatosan várakozik…
- BÁÁÁ! – Üvölt fel aztán félig artikulálatlanul, még erősen a majom felé is mozdulva, mire az nagyot ugrik a férfitól, hogy aztán épp a banánra érkezve még eszébe jusson fel is kapni azt és csak azzal együtt tovarohanni a fák közé.

Nat hátradől és végre engedi, hogy eddig is kikívánkozó kacaja betöltse az erdőt.
- Démonok… - Neveti. – Szerintem Momotaró is őrült majmokkal küzdött… - Nevet tovább, hátradőlve a táskájának. Tudja, hogy lényegében fele annyira sem vicces már ez a dolog, mint amilyen jóízűen nevet. És nem párjának szól a gúny sem, bár a zöld banán még derűsebbé teszi. Egész egyszerűen mintha csak az elmúlt hetek feszültsége végre feloldódott volna és így szabadult volna ki testéből. Mintha most kinevetne magából minden fájdalmat és keserűséget. – Előbb Kuszkusz, aztán egy állat… - Ül fel ismét, hogy onnan ügyesen feltápászkodjon és Elliot irányába lépve, felé nyújtsa a kezét. – Ez jól esett. – Mondja, és felszabadult mosolya még mindig ott van az arcán. – Most már jöhetnek a démonok. – Szorítja meg a kezét, hogy aztán magához húzva a gyönyörű testét is szoríthassa. – Nos? Kiszimatoltad már, én kis kalandos tolvajom, hogy merre van a kincs? – Kérdezi, kezeit párjának arcára csúsztatva. És bár továbbra is mosolya mögé bújik, immáron nagyon is azt figyeli, hogy vajon Elliot, hogyan érzi magát. – Ma bármit megszerzünk, amit meg akarsz szerezni.

Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2018. 02. 04. - 10:28:09 »
+1

M O M O T A R Ó


[viselet]

NAT
1999. május

Hullámzó mellkassal bámultam a majom után – aki mancsaiban a banánnal elfutott. Közben még ott csengett a fülemben Nat üvöltése, ami megrémítette az állatot. Éreztem, hogy kissé még remegek. Még egy darabig tágra nyílt szemekkel bámultam a támadónk után. Csupán ezután fordultam vissza Nat felé.
Figyeltem, ahogy hátradől és kiszakad belőle a nevetés. Én nem tudtam vigyorogni, nem volt erőm hozzá, még mindig a történtek hatása alatt voltam. Tekintetemmel Natot vizsgálgattam, hogy vajon nem harapta-e meg a veszett majom.
Démonok…  Szerintem Momotaró is őrült majmokkal küzdött…
Odaguggoltam mellé és megnéztem a haját és a szakállát, ahol az aprócska ujjak szorongatták korábban. Éppen csak egy kis karmolást pillantottam meg a nyakán, nem volt túl mély, mégis aggodalmasan húztam végig rajta az egyik ujjamat.
Előbb Kuszkusz, aztán egy állat…
Nat hirtelen ült fel és nyújtott felém a kezét. Talán fel akart kelni, így én is azonnal felegyenesedtem és ujjaimmal az övét szorítva húzni kezdtem fölfelé. Én nem nevettem még mindig, keserűség volt bennem az Amerikában történtek óta. Hirtelen az az érzésem támadt, hogy bárki, bármikor árthat Natnak… meg kellett óvnom, de most már nem csak egyszer-egyszer – mint Reagan vagy az őrült fiú esetében –, állandóan őrködnöm kellett felette.
– Most már jöhetnek a démonok. – Megszorította a kezemet és magához húzott. Én pedig összehúztam magam, mint egy kisgyerek. Fülemet a mellkasára tapasztottam, hogy hallgassam a szívverését, ami megnyugtatóan verte a maga ritmusát.
Nos? Kiszimatoltad már, én kis kalandos tolvajom, hogy merre van a kincs?
Közben elhúzódtam és felnéztem rá. Tekintetemmel az ő kék szemeinek csillogását kerestem, hogy ellenőrizzem valóban minden rendben van-e vele. Úgy vártam ezt a kis kalandot, mégis keserűség volt bennem és egy aprócska félelem, hogy megint elveszítek valakit, valakit akit igazán szeretek. Egy ilyen veszteség után már nem tudtam volna talpra állni. Hülye vagy, O’Mara… a legfontosabb kincsedet hoztad erre a szigetre… – gúnyolódott velem a hang.
Ma bármit megszerzünk, amit meg akarsz szerezni.
Lesütöttem a szemem.
Tudom, merre kell menni – hazudtam.
Máskor gond nélkül folynak belőlem a füllentések, ám ekkor saját magamat is át akartam verni vagy csak óvni attól, hogy hangosan kimondjam: nem tudom, mi van itt, nem érzek semmit. Az érzékeim elgyengültek, elvesztettem őket valahol a szerelem és az imádat között félúton, ami túlzottan is nagy kényelemmel párosult. Igazi szobacica lettem, akit a gazdája elkényeztetett.
Elléptem Nattól, elfordultam, hogy legalább ne a szemébe nézve kelljen meghazudtolni önmagamat. Csak elindultam előre. Mélyet szippantottam az ázott föld illatából. Újabb madárcsicsergés csapta meg a fülemet.
Erre…
A lábaim nem álltak meg, nem néztem hátra, hogy követ-e. Előre néztem, hallgattam a tenger felől érkező hangokat. Aztán… aztán zörgés hallatszott, tőlünk jobbra, a fák sűrűje felől.
Te is hallottad? – kérdeztem és ahogy a zajok irányába fordultam, elért valami különös, vibráló szellő. A szívem felgyorsult, hevesen verte a ritmusát. Az egész testem megborzongott.
Na végre, O’Mara! Még egy kivénhedt vadászkopó is gyorsabb nálad… Megfeszült a szalag a csuklómon. Én pedig másik kezem mutatóujjával finoman megcirógattam a bársonyt. Mágiát éreztem és még ha nem is volt túl erős, bármilyen kincsnek örültem volna. Hirtelen indultam meg abba az irányba, hátra nyúltam Nat kezéért, nem akartam még véletlenül sem elveszíteni… ám ahogy ujjaim az övéi közé fűztem, megremegett a talaj. Nem földrengés volt, sőt nem is olyasmi, mint az Abszol úton, mikor sárkány tört fel a Gringotts sziklacsarnokából… valami finomabb, ám nagyon is egyértelmű mozgás volt.
Vajon mennyire lehet nagy egy japán démon? – Elmélkedtem és már húztam is Natot magam után.
A kíváncsiságom hajtott előre és még előrébb. Közben pedig, mintha a szalag ostorral csapkodná a hátam, mint egy lónak, ami csak megy-megy míg célba nem ér. A mágiát egyre erősebben éreztem, a szívem ki akart szakadni a mellkasomból, a bársony lüktetett a csuklómon...
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Elérhető Elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2018. 02. 06. - 19:41:24 »
+1


MOMOTARÓ


Nem igazán tudja valahogy elképzelni ezeket a démonokat. Na, nem azért, mert a fantáziája úgymond túl kevés hozzá. Igenis a fejében ott van egy kép, ami megszületett azonnal, amint Elliot először ejtette ki ezt a szót. De tapasztalatai alapján a mágusvilágban még kevésbé olyan minden, mint amilyennek várta az ember. Valahogy a muglik egyszerű kis világában, mintha ez is egyszerűbben működne. Az ő szemükben mindezen lények valóban csak a fantázia szülöttei, olykor új emberek új történetei nyomán találkoznak velük, olykor régi emberek, régi hiedelemvilágából táplálkoznak. De mindig ott lehet bennük annak a bizonyosságnak a tudata, hogy ezek a dolgok soha nem is léteztek vagy fognak létezni, mert csak mesék. Már persze ez sem minden mugli fejében van így. De a legtöbb felnőtt már túlontúl realistának tartja magát ahhoz, hogy be merje vallani, ha valami furcsát, fantasztikust lát.  Szégyelli, vagy fél tőle… Ezt már nem lehet tudni… Csak egyszerűen nem látja meg azt, ami a szeme előtt van. És ez néha adhat egy furcsa, megnyugtató biztonságot. Mert, hát, hogy néz ki egy mágusember napja? Nos. Éppenséggel, még ha párjának azt is mutatja, hogy akkor ő most hú, de bátor, akkor is fél. Mert beharangoztak neki holmi démonokat… És ő bizony biztos lehet benne, hogy démon név alatt valami, de bármi és bármekkora és bármilyen kinézetű izé, tuti, hogy él ezen a szigeten. És ez egy cseppet sem nyugtatja meg. Szóval ezért nem tudja elképzelni ezeket a démonokat. Mert félő, hogy a képzelete után valami nagyon megdöbbentővel fog találkozni…

Szinte ijedten kapja oldalra a fejét, amikor meghallja az a fura zörgést, amire Elliot is rákérdez. Persze, hogy hallotta. Amikor a majom támadás után eleve kiéleződött a figyelme mindenre, ami nem lágy szellő, tengerzúgás vagy kellemes madárcsicsergés. – Igen… - Válaszolja mégiscsak egyszerűen. És miközben követi sietősebb iramot felvevő párját, engedi azt is, hogy ujjait ujjai közé csúsztatva, mintegy biztonságot adva, még húzza is maga után.
Ebből is érzi, mit is okozott ő most kettőjüknek. Valahogy érezte ebben a kézfogásban a félelmet és a féltést, ami régebben nem volt ily módon, mindennaposan kapcsolatuk sajátja. De ő szúrta el… Hagyta, hogy megmérgezzék lényegében. Hagyta, hogy rajta keresztül valaki ilyen fájdalmat okozzon Elliotnak is…
Mélye szívott a levegőből. Ő nem érzett semmit a mágiából. Száméra az egész egy egyszerű, hétköznapokat kiegészítő eszköz volt. Semmi lényegesen varázslatos, semmi erős, semmi ösztönös tehetség. Elliotban mindez megvolt, és bár nem irigyelte érte, de mindenképpen csodálta. És ha félve is, de boldogan és bizalommal követte.
- Nem tudom, de, ha akkora, amekkorák az itteni emberek, akkor annyira nem lehet problémás… - Mondja, de fintora jelzi, hogy azért a félelmetes démon szóra nem feltétlen egy százhetven centis, csinos férfiember jut az eszébe, sajnos… Bár Elliot néha simán beállhatna démonnak. Nem véletlen nevezi olykor-olykor Átokfajzatnak… Sőt lényegében ez a mostani, lassacskán hajcsárüzemmódba beillő ráncigálás is okot adhatna eme elnevezésnek. – Érzed? – Kérdezi mégis csak halkan, miközben lohol utána a kezét szorongatva. Szemével egyre ijedtebben és gyorsabban pásztázza az erdő fáit, ágait, leveleit, hátha megpillant valamit, bármit, ami egy kincs lelőhelyére vagy egy furcsa teremtményre utalhat.

Akkor veszi észre a papírt. Ami az egyik faág mögül kandikál ki. – Nézd, ott van valami! – Mutat a hagyományos japán díszítésű valamire, aminek, jobban megnézve, mintha napernyő alakja lenne… - Á. Semmiség. Bizonyára csak itt hagyta valaki… - Indul azért meg felé, de óvatosan, nem elengedve Elliot kezét, sőt lassan, de biztosan pálcáját is előkutatva. Még egy majomtámadást nem akar a mai napra. Bár egy papír ernyő támadást sem…
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2018. 02. 08. - 20:40:18 »
+1

M O M O T A R Ó


[viselet]

NAT
1999. május

A fák lombjain végig cirógató szellő hangját megtörte a tenger morajlása… és még mindig ott volt mindezek mögött az a lüktetés, ami egyre biztosabban súgta nekem: bizony van itt valami. Megnyugtatóan, lágyan járta át minden porcikámat. Nem hasonlított sem illatra, sem muzsikára… csak egy érzés volt, amiben bíztam és tudtam: követnem kell. A szalag is kissé megfeszült, majd átvette szívem ritmusának gyorsuló ütemét, szinte buzdítva: csak menjek.
Nem tudom, de, ha akkora, amekkorák az itteni emberek, akkor annyira nem lehet problémás… – mondta Nat a démonokkal kapcsolatos méretbeli kérdésemre válaszul.
Természetesen azonnal grimasz ült ki az arcomra. Nem tetszett az alacsony démon elképzelés, akit körülbelül egy pálcabökéssel elpusztíthatok. Kihívást akartam, nem pedig egy újabb hülyéskedést, mint Kidhusznál. Az maga volt a kabaré… főleg, mikor Nat megpróbálta újra éleszteni a kis rohadékot.
Na nem… Elliot O’Marának kihívásra van szüksége… – Ez a mondat hagyta el a számat. Beleborzongtam, ahogy a szalagból olyan gyakran érkező hang a saját torkomból tört fel, érzékeltetve a külvilággal is, hogy kezdek megbolondulni.
Nyeltem egyet és megrántottam Nat kezét, hogy ne maradjon le – mintha ezzel elterelhettem volna a figyelmét arról, ami nagyon is történt. Meg sem hallottam a következő kérdését, csak a mély hangja dallamát valahonnan a háttérből, mintha egészen távolról szólnak. Túlságosan belemélyedtem a gondba, ami egyre jobban átvette felettem a hatalmat. Tudtam, hogy ezzel legalább olyan veszélyes lehetek Natra, mint a világ, ami körülvesz minket… és magamtól nem fogom tudni megvédeni. Az lehetetlen.
Csak mentem előre, de a földet figyeltem. A lábamat, ahogy egyre messzebb és messzebb jut a kissé sáros, avarral borított talajon. Talán itt már könnyebben betört a lombkoronák között a nap fénye… már nem álltak olyan sűrűn a fák. Könnyebben kerültem ki őket úgy, hogy nem emeltem fel a tekintetem.
Nézd, ott van valami!
Megtorpantam. Nat karján végig futtattam a szemeimet, egészen a mutatóujja hegyéig… elidőztem ott egy pillanatra. Aztán megláttam, azt amire gondolt. Egy papírból készült, hagyományos napernyő volt. Elsőre a díszítés szúrt szemet, mert az gyönyörű volt, kidolgozott, ugyanakkor kopott és elhasznált.
Á. Semmiség. Bizonyára csak itt hagyta valaki…
Nat hirtelen indult meg felé, persze engem is vonva maga után. Láttam, hogy elő akarja venni a pálcáját – az enyém még ott volt a kezemben. Úgy szorongattam, mintha újabb támadástól félnék. Gyorsabbra vettem a tempót, hogy én érjem el először az ernyőt. Akármi is az, nem kellett volna, hogy Nat érjen hozzá. Volt elég baja már a nyúlkálásból.
Ki a franc hord napernyőt egy erdőben… – morogtam és már nyújtottam is előre a pálcámat. – Ez itt nem stimmel.
A mondat végén annyira előre nyújtottam a karomat, amennyire csak lehetett. A másik kezemet elhúztam Nattól, hogy azzal tereljem magam mögé. Ezután böktem csak meg az ernyőt. Egy rövidke pillanatra nem történt semmi, de úgy tűnt, mintha… mintha megremegett volna. Nem akartam hinni a szememnek. Aztán hirtelen összecsukódott és mint, aki elrugaszkodik a levegőbe repült, majd alaposan képen talált. Súlyos pofonként ért a támadás, arcom égni kezdett.
Merlin szaros gatyája… – morogtam bele az erdő csendjében.
Még jó formán be sem fejeztem a mondatot, a hátam mögé került. Akkorát húzott a hátsómra, hogy előre estem.
EZT NEM HISZEM EL! – Vicsorogtam szinte, ahogy megpróbáltam talpra állni. Az ernyő felé fordultam, fájós felemre huppanva és rászegeztem pálcámat. Lángba akartam borítani, de akkor újabb pofont kaptam. Ezután indult meg Nat felé.
Ne aggódj, mindjárt felgyújtom azt a szarzsákot… – Mordultam fel ismét.
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Elérhető Elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2018. 02. 11. - 19:25:37 »
+1


MOMOTARÓ


Ő bele se gondolt az ernyő és erdő közötti logikátlansági vonalba. Úgy látta ebben a kultúrában az ernyő nagyjából bárhol ott van. Színesek, nagyok, kézzel készítettek, kézzel festettek, csodaszépek. Vesz is egyet, ha abbahagyták Momotaró kincse utáni kajtatást. Meg a fura, mágiával átitatott erdőben a kalandozást.
Lustának érezte magát, ami fájdalmat okozott neki. A sérülés óta lényegében a munkáját se nagyon csinálta. A viták ellenére még mindig jó ötletnek tartotta Anson előléptetését és jelenlétét. Minden terhet átvett a válláról. Szinte már-már csodálkozott rajta, hogy a könyveit nem állt neki megírni helyette. Az a srác még ahhoz is szerezne valahonnan erőt és energiát… De vajon honnan? És vajon a kiadó tulajának miért nem tud, vagy akar adni az idejéből? Lényegében mindegy. Mert most van ideje. És lustul is. Csak pihenne. Csak ölelné Elliotot. A kincset pedig megvenné egy bolhapiac, tolvajoktól hemzsegő, kényelmében.
Nathaniel Forest, aki úgy utált unatkozni, immáron lusta és unalmas emberré válik, épp a legrosszabbkor. Elliot mellett nem teheti meg azt, hogy nem szedi össze magát. Keménynek kell lennie. És legfőképp, elég érdekesnek hozzá, hogy párjának érdeklődését egy életre maga mellé láncolja. Már úgy a leláncohatatlanságában. Mert nem véletlenül szereti Elliotot, épp úgy, amilyen.

- Engem annyira nem zavar… - Jelenti ki. – Már a napernyő. – Mondja, miközben önkéntelenül is Elliot háta mögé kerül. Szitkozódna magában egy sort, hogy na, ennyit a hatalmassá és erőssé váló Natról. Simában, kérdés és kérlelés nélkül engedelmeskedik egy olyan férfi szorító kezének, aki a válláig sem ér fel. De Elliot erős, nagyon erős, még ha azt az erőt nem is feltétlen fizikaiban mérjük. A hatása, amivel egy pillanat alatt felülír Nat agyában mindent, nos az volt a kifejezetten erős… Mégis csak szerelem, és semmi egyéb.

- Mi a rohadt élet? – Ugrott hátrább, amikor az ernyő megmozdult. Elliotot már nem tudta magával húzni és egy pillanatig lényegében semmi másra nem volt képes, csak állni és nézni a teljesen abszurd jelenetet. Amint párját elnáspángolja egy önműködő ernyő. Most is csak felnevetett volna. A majom esetében saját balszerencséjén mert is kacarászni. De ezt, cseppet sem érezte a megfelelő alkalomnak. Ráadásul, senki se merje bántani azt, akit szeret.
Egészen gyorsan maga elé emelte pálcáját, holott mindig tohonyának tartotta magát a mágiareppintgetéshez. Most mégis, tőle ritkán látott, gyors mozdulatokkal igyekezett bármivel, csak valamivel eltalálni a színes megbűvölt valamit. Persze bénának továbbra is béna volt, pláne egy gyorsan mozgó ellenféllel szemben. Így a fénycsíkok sorra valamelyik fába csapódtak be, sőt az egyik kissé megpörkölhette Elliot sötét tincseinek végét is. Mert mintha parázslani látta volna. De abban grimasszal az arcán bízott, hogy csak a szeme káprázott.

- Soha többé nem akarok látni japán démonerdőt közvetlen közelről! – Szitkozódik, amikor a tárgy ő felé veszi az útját. És mivel varázslatai most sem igazán találtak célt, nem volt más választása, mint összpontosítani és kezével egész egyszerűen akkorát lendíteni, hogy jó messzire elüsse az ernyőt. Persze nem repült messzebb két, három fánál, mikor kinyitva önmagát megállt és teljes erejéből visszafordult. Nat elkapta Elliot kezét és maga mögé rántotta, miközben az ernyő újra a közelükbe érve, megint egy hatalmas pofont kapott az írótól. – Egy darabig még tudom pofozgatni, de valami terv kéne! – Szorítja pálcás kezével még mindig Elliot kezét, miközben a másikat ugyanúgy pofonra kész tartja. És mikor az ernyő közeledik, megint üt. -  Ha megint idejössz, ripityára törlek! – Emeli fel ujját fenyegetőn, amikor a megbűvölt tárgy újabb fordulatot véve megint közeledni kezd. – Szerinted a japán mágikus cuccok, értenek angolul?
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2018. 02. 13. - 11:08:18 »
+1

M O M O T A R Ó


[viselet]

NAT
1999. május

Az erdő csendjét a képembe csattanó ernyő zaja törte csak meg és persze a káromkodás, kiabálás, ami kiszakadt belőlem. Méltatlankodva ücsörögtem fájós hátsómon, mikor megérkeztek Nat támadási kísérletei. A fénycsóvák ugyan nem érték a napernyőt – amiből furcsa, kacagáshoz hasonló hang érkezett –, inkább csak a mögöttem és mellettem magasodók fák törzseit, na meg a hajamat.
Ezt nem hiszem el, Nathaniel Forest! A rivallás csupán bennem született meg, ugyanis mire kimondtam volna a tárgy egyenesen rá támadt.
Soha többé nem akarok látni japán démonerdőt közvetlen közelről!
Persze hárította a támadást egy jól célzott pofonnal. Az ernyő megreccsenve, önkéntelen hátraarccal indult meg a rengeteg belseje felé, ám túlzottan is gyorsan visszanyerte önuralmát. Talán két-három törzzsel odébb fékezett le. Meredten bámultam, ujjaim pálcámat szorították, annyira hogy azokból kiszaladt a vér és elfehéredtek. Időm azonban nem volt már felemelni. Nat megragadta a csuklómat és felrángatott a kényszeredett ülésből. Hirtelen mögé kerültem. Az erős, széles vállak engem óvtak… és ez iszonyatosan bosszantott.
A szalag lüktetni kezdett a csuklómon.
Nem egy törékeny virágszál vagyok… – morogtam és közelebb léptem hozzá. A leheletemet érezhette volna a tarkóján, ha nem visel sálat.
Az ernyő, mintha kissé szédelegne, bizonytalanul indult meg felénk. Az újabb pofontól ugyan ismét megtorpant, de látszott: határozottan kezdi összeszedni magát.
Egy darabig még tudom pofozgatni, de valami terv kéne!
Nem bírtam ki, nyitott tenyérrel, de erősen ütöttem meg Nat hátát. Majd a karja mellett kinyújtottam párcát tartó kezemet, készen állva a támadásra.
Mint mondtam már… – kezdtem, de az ernyő olyan hirtelen suhant felénk, hogy elakadt a szavam. Egyszerre nyűgözött le és bosszantott a megbűvölt tárgy – ha egyáltalán az volt, ugyanis egyre inkább tűnt valódi élőlénynek. Hiszen nevetett is!
Ha megint idejössz, ripityára törlek! – Váltott fenyegetőbb hangnemre Nat. – Szerinted a japán mágikus cuccok, értenek angolul?
Megköszörültem a torkom. Még erősebben szorítottam a pálcámat.
Leszarom, milyen nyelven tud. – Nyersen közöltem. – Mint mondtam már, felgyújtom a szarzsákot… – ismételtem meg egy korábbi mondatomat, amit Nat vagy nem hallott vagy nem vett egyszerűen komolyan.
Lendítettem a pálcát, fénycsóva röppent ki belőle. Persze az ernyő helyett egy fatörzset sikerült eltalálnom, ami most már komolyan kezdett bosszantani. Természetesen nem az a része, hogy megpörkölődött miattam egy ősöreg növény kérge… hanem, hogy ennyi könnyen kijátszik minket egy papírernyő.
Immobilus!
Nyekkenve hullott ellenfelünk az avarba. Odasétáltam fölé és megböktem a pálcám hegyével. Szánalmas kis teremtménynek tűnt… és sejtettem, hogy Nat nem engedné, hogy csak úgy otthagyjuk vagy felgyújtsuk… hiszen Kidhuszt is megsajnálta. Sóhajtottam. Egy pillanatra lehunytam a szememet, aztán lehajoltam mellé.
Nos, haver… jól mutatnál a gyűjteményemben – mondtam. – Ugye nem baj, ha hazaviszem?
Nat felé fordultam. Valójában nem nagyon érdekelt a válasz, már eldöntöttem, hogy megtartom az ernyőt és valahogy egyezségre jutok vele, hogy azt az embert fenekelje el legközelebb, akit én javasolnék neki.
Naplózva

Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2018. 01. 27. - 18:09:48
Az oldal 0.1 másodperc alatt készült el 47 lekéréssel.