+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Elliot O'Mara (Moderátor: Elliot O'Mara)
| | | | |-+  Elérni téged...
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Elérni téged...  (Megtekintve 840 alkalommal)

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2018. 01. 19. - 19:31:48 »
0

R O X F O R T
T Ö B B   H E L Y S Z Í N



1999. április
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2018. 01. 19. - 19:42:31 »
0

E L É R N I   T É G E D…


[viselet]

Merel
1999. április

 
Még mindig éreztem, ahogy az a bájital hat a szervezetem. Túl lelkes voltam, túl gyorsan vert a szívem, mintha jót remélhetnék attól, hogyha megtalálom Merelt. Bizonyára van, mit a fejemhez vágnia vagy egyszerűen levegőnek nézve elsétál mellettem. Talán az utóbbi fájna jobban, mert akkor biztosra vehetem, hogy már nem is érdeklem…
Belenyúltam a zsebembe, hátha még akad abból a csokiból. A keserűség ugyanis pillanatok alatt vette át az uralmat az addigi lágy érzelgősség felett. Szerettem volna azt a nyugalmat érezni, amit Tyriusszal vagy legalább azt a boldogságot, amivel kifordultam a szertárból, hogy a lány keresésére induljak. Azonban minél jobban haladtam, annál nehezebbnek éreztem a lábaimat. Azon gondolkodtam, mit mondhatnék annyi érzés van bennem és annyira hiányzik… ezt tudtam. Mégsem tudtam volna úgy szavakba önteni, hogy az megfeleljen neki. Ismertem Merelt és magamat is.
Lehajtottam a fejemet, ahogy egy pillanatra megálltam. Nem különösebben érdekelt volna, ha valaki megint megtalál, ám a folyosónak ez a szakasza teljesen kihalt volt. Ez volt talán az én szerencsém. Hirtelen megint elöntött a keserűség, csak most nagyobb hullámban, mint korábban. Eszembe jutott, ahogy faképnél hagytam Merelt. Valószínűleg én hibáztam akkor és ott… de ember vagyok, ráadásul olyan aki már alapból egy elcseszett hibája volt két embernek. Mondhatni mindennapos. Pörgettem a fejemben a lehetőségeket, miként lehetne jóvá tenni az egészet.
Ujjaim még mindig zsebembe matattak, de csupán ekkora vettem észre, Tyrius medálján kívül nem volt benne semmi. Valószínűleg az édességet a szertárban felejtettem. Remek, O’Mara, most drogok nélkül kell megoldanod – gúnyolódott velem saját belső hangom.
Lábaim lassan újra megindultak. Pálcámat előkapartam és a fejem búbjára koppintva azzal gondoskodtam a kiábrándító bűbáj általi védelemről, igaz ez is csak addig jó, míg véget nem ér az éppen tartó tanóra, hiszen akkor a diákok csak úgy elárasztják a folyosókat és kizárt, hogy legalább egy ne ütközzön nekem.
Mire kiértem egy másik, tanteremekkel zsúfolt folyosóra, már vége is volt az aktuális óráknak. Terem ajtók csapódtak ki, lépések zaja hallatszott. Ahogy az első tanulók megjelentek a folyosón, ismerős, nosztalgikus érzés fogott el. Az emberek tömegében – elnézve a fejek felett – Merelt kerestem a tekintetemmel.
Aztán megpillantottam egy alacsony, sötéthajú lányt. Nem tudtam biztosan, hogy Merel volt, mert háttal állt nekem. Csupán hasonlított a mozgása, a haja, a mindene… a tömegbe kellett rohannom egyenesen. Nem érdekelve, hogy bele ütközök valakibe.
–  Merel! – kiáltoztam.
Valószínűleg azonnal láthatóvá váltam. Ezt nem fogtam fel azonnal, jobban érdekelt, hogy utol érjem őt. Erőszakosan taszigáltam a kölykök tömegét, nem érdekelve, hogy hol egy „héé” hol pedig egy „figyelj már oda” hangzott fel – egyéb cifrább megjegyzések közepette. Egy csoport diákot alaposan fel is löktem, csakhogy a lány nyomába érjek.
A francnak vagytok ti ennyien! – Löktem meg még egy tökmagot.
Végre kiszabadultam közülük, így a lány után eredhettem, aki már méterekre járt előttem. Utól kell érned! Utól kell érned! – mantráztam magamnak és már lihegtem a nagy rohanás közepette.
Merel! Kérlek, várj meg!

Naplózva


Merel Everfen
Hugrabug
*


V. Hugrabug - A Vérborz Prefektus

Elérhető Elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2018. 01. 19. - 21:56:47 »
0

Nekem most deja vu-m van, vagy a történelem plagizálja tényleg önmagát? Vegyük csak sorba: Reggel, órára menet. Második óra ezúttal első helyett, de amúgy pipa. Szólongatva sietnek utólérni, pipa. Hangja alapján bizonyos égimeszelő, akiből elegem van annyira, hogy ne akarjak rászánni egy késést vagy hiányzást - és akkor enyhén fogalmaztam - pipa. Olyasmivel keres, ami várhatóan tovább tartana, mint a becsöngetésig maradt idő, pipa.
Megszaporázom a lépteimet, bár nem az a szándékom, hogy elmeneküljek előle, csak éreztetek. Meg távot tartok, hogy közben az irányából önmagam - és esetleg a közénk eső diáksereg egy-két tagja - takarásában előhalásszam a pálcám a talárom belső zsebéből, egyelőre az ujjába csúsztatva át. Lehúzódok a fal mellé, és belekoppantok minden útbaeső faliszőnyegbe, van-e mögötte fal.
Az egyik mozdul, bingó. Hirtelen félrehajtom és befordulok rajta, örömmel konstatálva, hogy az átjáró üres, mondjuk nem valami smároló párocskára nyitottam rá. Mondjuk ilyen esetben csak rugalmasan változtattam volna a terven és továbbmegyek, had legyen a követőmnek is ciki áthaladni, meg nekik is, hogy miért közlekedési útvonalat akarnak ilyen célra befoglalni. De mivel ettől legalább megkímélt a napom, csak gyorsan beljebbsietek pár métert és lépcsőfokot, és megfordulva stabilan becélzom a várható tömegközéppontját annak, aki pillanatok múlva szintén átjön majd a falikárpiton, mert ahogy szólongatott, miért is venné a reakcióm szándékos hiányából azon lapot, hogy hagyjon esetleg békén. Oké, ez így már szándékosan lesz párhuzam, de ha már ilyen nosztalgikus ez a délelőtt így is...
-Cygnogibbo!
Letéphettem volna az arcát egy diffindo-val, de engem is meglepve kissé, nem éreztem azt az izzó dühöt, amit a múltkor váltott ki, és azután, a leveleivel. Csak egy fásultan haragvó fájdalom került felszjnre, amióta meghallottam magam mögött. Mindent így se úszik meg, a rontás már abban a pillanatban ott vár rá, ahogy belép a falikárpiton.
-Hát megkaptad a levelemet?- Ha csak a hangomat hallaná minden egyéb nélkül, szerintem egész élethűen tűnne rég remélt, várva várt örömnek, hogy végre viszontláthatom. Ha nem lenne közvetlen előtte a rászórt rontás, az azóta is ugyanúgy rászegezett pálca, és az egyből ez után következő, máris barátságtalanabb szavaim.
-Akkor olvasni is tanulj meg. nuqneH- teszem még a végére köszönésként. Nem gondolom úgy, hogy meg is érdemli az üdvözletet, de ezt annak fényében elnézem, hogy nagy megbecsülésre méltóan őszinte, nyílt és lényegretörő kultúrájukkal klingonéknál ez - egyben az egyetlen - üdvözlési forma szó szerint lefordítva annyit jelent: "mit akarsz?"
Reménykedek a nosztalgia azon erejében, hogy akkor már a púposhattyú is begörcsöl ezúttal is, mindenesetre nem eresztem lejjebb egy centit se a pálcát, és ha közelebb próbál jönni, talán a kegyelmem is megcsappan, és kap valami csúnyábbat is. Ha valamit trükközni próbál, szintén.
-Van tíz perced.
És akkor még nagylelkű is voltam, mert becsöngetésig kapott időt, amikorra a teremnél kéne lennem a következő órámon, nem épp csak indulni.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2018. 01. 20. - 11:18:44 »
0

E L É R N I   T É G E D…


[viselet]

Merel
1999. április

 
Láttam, ahogy egy falikárpit hoz siet a sötét hajú lány. Eddigre már biztos voltam benne, hogy valóban Merel az. A mozgása és a sértett nem törődömsége elárulta. Egy pillanatra megálltam az anyag előtt – engem már régen nem érdekelt, ha valaki meglát itt. Még mindig ott volt a lehetőség, hogy Reximo látogatójának hazudjam magamat. A professzor úrnak ugyanis nem lett volna más választása, mint egyszerűen igazolni engem, különben ő maga is bajba kerülne.
Tudtam, hogy Merel mérges és támadni fog. Jobb esetben csak varázsolni próbál, rosszabb esetben szurkálni valamelyik késsel vagy tőrrel, talán azok közül, amit én adtam neki. Sóhajtottam egyet és ujjaimmal megszorítottam a kezemben tartott pálcámat. Azóta ott volt, hogy kiábrándító bűbájt alkalmaztam. Meg volt minden oka Merelnek, hogy rám támadjon, csakhogy nem engedhettem neki.
Elhúztam a kárpitot, pálcás kezemmel nyúltam be először, gondolkodás nélkül védekező bűbájra koncentrálva. Ez volt a szerencsém, ugyanis, alig hogy libbent az anyag, Merel azonnal támadást indított ellenem: Cygnogibbo!
Elismerőn mosolyogtam, de továbbra is védekeztem. Nem engedhettem neki lyukat a pajzsomon, mert végig kellett hallgatnia. Eljöttem idáig, sokáig vívódtam, sokszor kerestem eredménytelenül. Hagytam, hogy összekaszaboljon egy fa és még egy tanárt is kijátszottam, csak azért, mert őt látni akartam. Hát nem elég bizonyíték ez a szeretetre?
Ügyes próbálkozás, de most nem szórakozni jöttem – válaszoltam.
A hangom kicsit remegett, rengeteg érzés tombolt bennem. Aggódtam érte, féltettem… de most itt ácsorgott előttem épen és egészségesen. Csupán a düh marhatta, amit irántam érzett és annyira szerettem volna azt semmissé tenni. Kisebb volt az esélye annak, hogy nem sikerül. Sosem tudtam az emberekkel bánni. Legalább nem esett baja.
Hát megkaptad a levelemet? – kérdezte.
Furcsa volt a hangszíne, egészen másra számítottam. Persze sejthető volt, hogy ennek ellenére nem enyhült meg. Igen, jól tudja, önző vagyok, Elliot O’Marának csak saját maga számított mindig is… évek óta viseltem ezt az álcát és talán Esmé kilépése az életemből csak megerősítette ezt. Merel mégis fontos volt. Most is úgy zakatolt a szívem, ahogy a dacos arcát néztem. Jó volt újra látni, még ha életem végéig is utálni fog, én nem tudok így érezni iránta.
Ó, igen. Kiváló levél volt – ismertem el.
Akkor olvasni is tanulj meg. nuqneH.
De tudod, hogy makacs vagyok és jobb szeretem magam eldönteni, mit is teszek.
Talán bennem is volt némi dac, bár az koránt sem Merel ellen szólt. A helyzetnek, annak ami annyira megoldhatatlannak látszott. Tudtam, hogy jóformán lehetetlen küldetéssel nézek szembe. Sosem voltam a szavak ember, sosem voltam az, aki bárkit is meg tudott békíteni, de most muszáj volt tennem valamit.
Van tíz perced.
Nyeltem egyet, de nem mozdultam. A pálcát még mindig rászegeztem, ugyanúgy csak védekezést fenntartva, semmint támadva. Nem akartam kárt tenni benne.
Nem fogok magyarázkodni azért, amit tettem. Megtörtént és most már az a múlt. – jelentettem ki. – Azért vagyok itt, mert véget akarok vetni ennek a feszültségnek.
Lesütöttem a szememet, igyekeztem megválogatni a szavaimat, de közben ott volt bennem a düh is. Az az átkozott dac, amivel rám nézett zavart, egyenesen dühített.
Nem érdekel, hogy tíz perc múlva el kell menned. Nem érdekel, hogy órád van, mert az, amiért idejöttem sokkal fontosabb bármilyen elcseszett tantárgynál! – emeltem fel a hangom. – Te talán nem emlékszel mennyit jelentettünk egymásnak? Én szerettem a támaszod lenni, szerettelek elvinni abba a hülye étterembe és csillagokat nézni veled… az egyetlen dolog, ami nem változott meg, mert azon nem tudsz a dacoddal sem változtatni, sőt a gyűlölettel sem, az az, hogy szeretlek és bármit megtennék, hogy boldog legyél.
Elhallgattam. Vártam, hogy mit fog erre a fejemhez vágni, sejtve, hogy nem felelek meg neki. Talán az sem felelne meg, ha térden állva könyörögnék neki. Emlékszem, milyen volt, amikor elváltunk. Emlékszem mindenre.

Naplózva


Merel Everfen
Hugrabug
*


V. Hugrabug - A Vérborz Prefektus

Elérhető Elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2018. 01. 20. - 14:30:30 »
0

Oké, elismerésem a védésért. Legalább valamennyire ismer. Ha szórakozásnak hiszi viszont, annyira nem, mint illene. Kéne. Több varázslatot nem küldök rá, de a pálca a helyén marad. Érezze csak a fenyegetését, tartsa csak fent a pajzsbűbáját, számítson csak bármelyik pillanatban újabb támadásra. Ha énrajtam múlik, nem lesz több, de ismerem őt annyira, még bármelyik pillanatban kiválthatja belőlem. És az nem egy libakar lesz már, úgyhogy nagyonis jó helyen van előtte a pajzs, ha nem akarja mégleamortizáltabban zárni a napját. Nélkülem is gyűjtője a sérüléseknek, csak már felhagytam az emiatt aggódással.
-Ellenére az egyértelmű felszólításnak, hogy nem akarlak mégegyszer látni. Ha úgy vesszük, rámerőlteted magad.
Érezze csak olyan kétesnek, amilyennek kívülről hangozhat. Mert pontosan ez történik végülis.
Aztán megkapja az ultimátumot.
-Téged lehet, hogy nem. Én viszont nem dobtam még el minden jövőmet, hogy majd talán felvegyem évtizedekkel túl későn.
Emlékszek én mindenre, ha elfelejtettem volna, nem tartanánk itt. Csakhogy én nem csak a szép, régi dolgokra emlékszek. Minden fájdalomra is, mindenre, amit tett, és mindenre, amit elmulasztott, amikor az mindent jelenthetett volna. Arra is, hogy mit éreztetett velem, és hogy az nem az volt, hogy énmiattam érdeklem. Még mindig nem érzem úgy. Lehet elég önző ahhoz, hogy a maga kis bajáért menjen végig minden megpróbáltatásán az ide bejutásnak, ha nem rutinművelet már neki, hogy a maga kis kellemetlenségét elégítse ki azzal, hogy engem keres. Hogy az hajtja, hogy őneki ne legyen kellemetlen. Pontosan így kinézhet az is, és még nem bizonyította semmivel, hogy nem így van.
-Talán kezdd azzal, hogy tiszteletben tartod akkor a választásom? Mindenre emlékszek, igen. A szépekre is, csakhogy emlékszek minden másra, emlékszek minden fájdalomra, amit okoztál, emlékszek arra is, talán neked fel se tűnt, hogy az egész még megmaradt világomat romboltad porig alattam, és otthagytál a szilánkjai között. Emlékszem, hogy én próbáltam jóvátenni hibákat, és túl sok olyan hibát, amit te követtél el, és neked lett volna feladatod, felelősséged helyre tenni! De a szádba adtam a helyes választ, tettem helyetted énfelém lépést, csak hogy kisimítsam a kapcsolatunk békéjét, hogy ne pont ez legyen a vége. Egészen addig, ameddig csak bírtam. És arra is emlékszem, hogy amikor nem bírtam már tovább mindkettőnk terhét vinni, és úgy döntöttem, hogy ideje neked is tenni valamit értünk, próbálkozás nélkül elfogadtad csak a vereséget és elsétáltál!
Lehet, hogy áthallatszunk a falikárpiton, ha neki nem jut eszébe lemaszkolni a hangot. De ha valaki hallja, és úgy dönt, jobb ötlet bejönni és nem okosan továbbsétálni, pörögve fog kint a szemközti falnak zuhanni. Nem az ő dolguk.
-De oké! Ha tényleg annyit jelentek, mint mondod, ha tényleg én vagyok aki érdekel, és nem a nyomorult kis saját lelked, talán nem lehet akkora kihívás csak megpróbálni belegondolni, mit is érezhetek. Attól, amit velem műveltél. Szóval gondold át, mondd meg, szerinted mi volt az utolsó pont, ahol tehettél volna még valamit, ami segített volna, és mit kellett volna tenned? Éreztesd azt, hogy tévedtem úgy érezni, hogy nem is érdekellek én annyira, hogy csak megpróbálj egyáltalán igazán ismerni. Mert ha érdekelt volna eléggé, hogy mit érzek, hogy csak megtippeld, mi is fáj, nem lettél volna olyan abszolút tanácstalan, hogy az egyetlen választásod az legyen, hogy beismerd, esélyed sincs jó választ adni. De te csak beláttad, hogy nem is ismersz, bele se gondoltál a történet azon felébe, ami én vagyok. Ezúttal nem úszod meg a választ, nem húzod ki alóla magad. Na halljuk!
Van még nyolc perce, és nem fogadok el semmit, ami nem a kérdésemre adott válasz. Mert nagyon jól tudom, mennyire figyelmen kívül tudja hagyni, hogy egyáltalán kérdeztem. És ha nem ad választ, nem kell a tökéletes legyen, tőle még az is teljesítmény, ha bármilyet arra ad, amit kérdeztem tőle, nyolc perc múlva faképnél hagyom, megyek tovább az órámra, és ennyire sem leszek elnéző, ha mégegyszer megkeres.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2018. 01. 21. - 20:06:10 »
0

E L É R N I   T É G E D…


[viselet]

Merel
1999. április

 
Őszinte aggodalommal néztem Merelre, mégha számára ez nagyrészt képmutatás is volt. Hallgattam a szavait, figyeltem mindenre, amit mondott. Közben nagyokat pislogtam, mintha ezzel eltávolíthattam volna az egyre gyülekező könnyek fátylát a szemeim elől. Nem szeretek gyenge lenni, Reagan óta ódzkodtam a gondolattól, hogy Nat vagy bárki más összetörve, remegve tekintsen rám. Én ott egy életet vettem el, csakhogy az, akiét elvettem örökre megbélyegzett engem és Nathaniel is – mégha csak az én csuklómat díszítette a felirat: Egy senki.
Nyeltem egyet.
Önkéntelenül is saját gyerekkorom jutott eszembe. Tudtam a józan eszemmel, hogy voltak szép dolgok, rengeteg, talán több is mint rossz. Én mégis, ott ácsorogtam a Roxfort folyosójáról nyíló titkos kis összekötőben és egyetlen boldog pillanatot sem tudtam volna olyan élénken felidézni, mint a szörnyűséget, a félelmet és a szomorúságot.
Leeresztettem a pálcám. Tudtam, hogy könnyedén megtámadhat, de még akkor is megvan az esély: talán én vagyok a gyorsabb. Merel szavai jobban érdekeltek, semmint hogy mikor rendül a pálca és próbál meg kárt tenni bennem. „Szóval gondold át, mondd meg, szerinted mi volt az utolsó pont, ahol tehettél volna még valamit, ami segített volna, és mit kellett volna tenned?” Többször megismételtem magamban a kérdését, holott nagyon is tudtam a választ.
Na halljuk! – Mondandója végén érkezett a felszólítást.
Nem léptem közelebb, pedig nagyon is szerettem volna. Talán éppen elég volt annyi erőltetés is, hogy idejöttem… amit viszont meg kellett tennem ahhoz, hogy egyáltalán láthassam. Ennyit muszáj volt. Nem volt választás, mert a leveleimet valószínűleg akkor sem olvasta volna el, ha még száz és száz darabot küldök. Dacos, makacs, nehezen békíthető. Éreztem, hogy akkor sem találnám el a helyes választ, ha nagyon beleásnám magam a témába. Egy dolgot már megtanultam: minden nagyon összetett a nőknél… és ki tudja azt hány évesen kezdik kifejleszteni. 
Úgy gondolom több részletből született meg az utolsó pont: odaadtam Nat címét, majd azt hitted, hogy csak magam miatt érdekelsz… aztán elmentem – Suttogva beszéltem.
A pálcámat becsúsztattam a zsebembe. Kezeimet is kabátom rejtekébe dugtam és úgy álltam előtt, mint egy tétova kölyök, csupán a szavaim maradtak meg ugyanolyan magabiztosnak, mint eddig. Nem akartam elveszíteni az önbizalmam. Én ugyanis azért jöttem, hogy Merelt megbékítsem vagy legalább megenyhítsem kicsit.
Visszavonnám, amit tettem… habár kétlem, hogy jobb lenne a hazugság és bizonyára másképp kellett volna megoldani – mondtam. – De azt neked is be kell látnod, túl sok ebben a „volna” és sajnos nincs lehetőségem visszamenni a múltba, hogy megmásítsam.
Nyeltem egyet, még mindig nem akartam könnyezni. Erős vagy, O’Mara… csak könnyeden!
Finomabban kellett volna közölnöm… de elrontottam, elrontottam az egészet, mert rosszul kommunikáltam és a reackiód megijesztett, elbizonytalanodtam, nem tudtam kezelni. Valószínűleg rosszul kezelem most is.
Azt kívántam bárcsak jobban el tudnám mondani az érzéseimet, körül írni… de már úgyis túl sokat beszéltem magamhoz képest olyan dolgokról, ami sosem volt az erősségem. A beismerés, a tény, hogy én hibáztam. Nem szoktam ilyeneket kimondani, sőt próbálom magam előnyére fordítani. Ez viszont nem az a helyzet volt. Sosem tudtam túl lépni magamon és ha a féltés Merelhez is vezet, tudtam, hogy ennél jobbra nem vagyok képes. Én követelni tudok, kegyetlenkedni… és csak némán, szavak nélkül, de intenzíven szeretni.
Naplózva


Merel Everfen
Hugrabug
*


V. Hugrabug - A Vérborz Prefektus

Elérhető Elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2018. 01. 21. - 23:07:03 »
0

-Most érezzem úgy, hogy nem is figyelsz rám?- A hangom ezúttal nyugodt, inkább csak csalódott és talán vádló. -Miért is érzem úgy, hogy nem is érdekellek, nincs ötleted?
Elismerek neki annyit, hogy ezek valóban részek voltak a lejtőből, ezek valóban így történtek, nagyon szépen bemutatta őket. Amiket például közvetlen előtte elmondtam. A baj csak az ezzel, hogy a kérdésem nem ez volt.
Helyeslően bólintok, ahogy elteszi a pálcát. Nem párbajozni vagyunk itt, az ítéletével néz szembe, egyszemélyes sortűz előtt áll, a tetteiért. Az enyém ráemelve marad mozdulatlanul. Be tudnék illeszteni bármilyen varázsigét a szokásos szóáradataimba, nem lenne elég ideje fel is ismerni, hogy mi történik, és reagálni is rá. Egyelőre nem teszem, de még bármikor kiharcolhatja, hogy szükségesnek érezzem.
-Kussol, ha nem a kérdésre adja a válaszát!- Nem vágok bele a mentegetőző szavaiba, hogy mit rontott el és ront el most is, ponthogy nem. Csak egyből rávágva förmedek rá. Bár valóban rosszul kezeli, például nem azt mondja, amire a kérdés szólt. És akkor így is segítek neki annyira, hogy a kérdéssel terelem bármerre, hiába döntöttem el, hogy magára van utalva.
-Mindegy a "volna"! Nincs lehetőséged visszamenni a múltba, és nem is fogsz. Nem vonod vissza, ami már megtörtént, nem teszel semmissé vele semmit, amit okoztál, csak válaszolsz a feltett kibalettozott kérdésre! Ha alkalmas vagy egyáltalán agyilag rá. És talán, túl későn, felismersz valamit - amit rég fel kellett volna - most, hogy már rég mindegy.
Nem érdekel, nem releváns, hogy van egy-két meglátása, ami valóban helyes, mert kézenfekvő tények, és nem is érzem kevésbé tőlük azt, hogy én még mindig mindegy vagyok bennük. Csak ezt kezdi talán felismerni ő is.
-Azt kérdeztem, mi volt - az utolsó pillanat - amikor tehettél volna még valamit, de nem tetted - és mi volt, - amit szerinted tenned kellett volna!? A kérdésre válaszolj, mert eddig úgy űnik, még ennyit se tudsz megtenni!- Lassan, tagolva követelem, nyomatékosításképp minden szakasszal felébökve a pálcát is, hátha erre van szükség, hogy átférjen a tömény koponyáján és ott remélhetőleg találjon valami agyat is, ami felfogná. Hat perc.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2018. 01. 22. - 11:48:11 »
0

E L É R N I   T É G E D…


[viselet]

Merel
1999. április

 
Merel közel állt ahhoz, hogy megmakacsoljam magam. Nem azért, mert nem lett volna igaza. Valóban nem konkrétan válaszoltam meg a kérdést, lényegében annak végső szakaszával kezdtem. Nem tetszett az érzés, hogy egy kisgyereknek kezelt, akinek meg kell tanítani, miben hibázott. Már felnőtt vagyok, sem kioktatásra sem nevelésre nincsen szükségem. Talán szar felnőtt vagyok – leginkább Merel értékrendje szerint –, de ez van. Harmincegy évesen nem változnak az emberek.
Mindegy a "volna"! Nincs lehetőséged visszamenni a múltba, és nem is fogsz. Nem vonod vissza, ami már megtörtént, nem teszel semmissé vele semmit, amit okoztál, csak válaszolsz a feltett kibalettozott kérdésre! Ha alkalmas vagy egyáltalán agyilag rá. És talán, túl későn, felismersz valamit - amit rég fel kellett volna - most, hogy már rég mindegy.
Nyeltem egyet.
A keserűség egyre inkább szétterjedt bennem. Úgy éreztem, szélmalomharcot vívok valamivel, amiről a lány már régen hozott egy döntést, elkönyvelt magában valahogy és én már semmiképpen nem tudok változtatni. Megértem, hogy megmakacsolta magát… én is így tettem akárhányszor csalódásért. Talán éppen a tapasztalataim miatt jöttem vissza, ahelyett, hogy egyszerűen csak kisétáltam volna a falikárpiton túlra és hagytam volna meg a sértettségével.
Azt kérdeztem, mi volt - az utolsó pillanat - amikor tehettél volna még valamit, de nem tetted - és mi volt, - amit szerinted tenned kellett volna!? A kérdésre válaszolj, mert eddig úgy űnik, még ennyit se tudsz megtenni!
Sóhajtottam.
Ujjaimmal a fekete tincsek közé fúrtam. Finoman igazítottam meg őket a homlokomon, holott nem is álltak rendetlenül. Kellett ez, hogy ne engedjek utat az indulataimnak, mert a szokásos érzések igenis ott táncoltak a háttérben, várva, mikor törhetnek. A dac mindig ott volt bennem és mindig a kellemetlen, megalázó helyzetekben bukkantak elő, amilyen éppenséggel ez is volt. De ezt vállalni akartam Merelért, ezért elnyomtam mindent, ami ő ellene lehetne... mert én éppen érte ácsorogtam a Roxfortban. Nem másért... főleg nem magamért, aki utálja azt a kastélyt.
Írországban kellett volna megmondanom, hogy nem lesz semmi… amit meg is tettem, de ezek szerint számodra közel sem volt érthető.
Nem érdekelt, hogy erre gondol-e. Én ezt tartottam hibának. Alapvetően nem kellett volna egy ágyba bújnom vele, még akkor sem, ha ő kért meg rá. Túl sok volt, túl sokat engedtem neki… bár nagyon jól esett a szeretet, de sosem akartam átverni. Ezt próbáltam ott is kibökni, kissé bizonytalanul, félve, hogy eltávolodunk egymástól. Merel valaki olyan volt nekem, akinek jó volt kedveskedni. El akartam vinni újra étterembe, meg akartam lepni ajándékokkal. Kedveltem és mivel alig volt támasza, jól esett annak lennem.
Ha ez a válasz sem tetszik, nem érdekel, inkább büntess meg – közben a pálcájára mutattam – , de ne akarj belőlem olyan embert csinálni, aki nem vagyok. Megbántottalak, jóvá akarom tenni, de úgy sosem fogom tudni, ahogy a te fejedben helyes lenne. Az a gondolat hozzád tartozik, az enyémek meg hozzám és igen, talán hülye vagyok, aluliskolázott és buta.
Naplózva


Merel Everfen
Hugrabug
*


V. Hugrabug - A Vérborz Prefektus

Elérhető Elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2018. 01. 22. - 14:29:45 »
0

-Mi is nem volt érthető? Igen, valóban, nem láttam tökéletesen tisztán minden legapróbb részletet, hajlamos megesni, amikor az ember fülig szerelmes.- Beismerés. Nem tudom, ezt ismertem-e be már így valaha, nem rémlik. De még ehhez is fűződik vád, ami továbbra is nem nekem róható fel. -De attól még a "nem adhatok meg mindent, azért mert annyira megszerettelek" ge... nagyon ködös, és abszolút nem mond semmi konkrétat! Nekem gondolatolvasónak kell lennem, miközben azon rinyálsz, hogy te nem vagy az? Mert ez volt az, amit akkor és ott mondtál. És ha nem beszélsz konkrétabban, ettől konkrétabbat nem fogok érteni belőle én sem, és nem is várhatod el, ha közben nem vagy hajlandó csak próbálni se kitalálni, én mit érzek most, ha nem rágom a szádba!
Komolyan tatóztatnom kell magamat attól, hogy ne lőjek bele valamit levezetni a frusztrációt amiatt, hogy ennyire nem képes vagy nem hajlandó énvelem is foglalkozni, miközben váltig állítja, hogy csakis miattam van itt, hogy engem megbékítsen, hogy a közöttünk lévő kapcsolatot tegye helyre. De talán jobban hinnék neki, ha nem azt látnám csak, hogy természetesnek veszi, hogy nélküle is megoldódnak a problémák, neki legfeljebb beismernie kell, hogy valóban nem ártatlan a kialakulásukban. És már megint magyarázok neki. Könyörtelenebbül, követelően, kevésbé készen adott válaszokkal, de már megint ott tartok, hogy én próbálom a fejébeverni, mi kéne ahhoz, amit ő akar elérni, pedig amikor eldöntöttem, azt döntöttem el, hogy semmi segítséget nem adok neki onnantól, nem azt, hogy kevesebbet. Bár lehet, hogy még így is ugyanaz az eredménye, mert ennyit se fogad be.
-Ha Írország lett volna az utolsó, végül elszalasztott lehetőséged, nem ugyanígy kellett volna fogadjalak a legutóbb? Vagy úgy, az elején fogadni, ahogyan a végén váltunk el? Bénára lőni, amint meglátlak, és elégedett bosszúval nézni végig, ahogy agyonver helyettem a fa? De nem, akkor még örömmel fogadtalak, még külön kört is tettem hozni valamit, amivel a kedvedben járhatok. Gondolom ezek szerint megvetésből és izzó haragból.
Meg kell állítanom a lendületem, hogy ne fejtsem ki még ennél is egyértelműbben, hogy azt a napot még úgy kezdtem, hogy alig vártam a viszontlátását, hogy egyből lelkesen ugrottam, amikor írta, hogy pár órán belül bejön meglátogatni. Lehet, hogy már elfojtottam magmban a kétség gyökereit, de még reménnyel tekintettem a jövőre, és erre neki is emlékeznie kéne, nem éppen titkoltam a dolgot előle.
-Milyet ne akarjak csinálni belőled? Milyen nem vagy? Olyan, aki éppenséggel meg is tesz valamit a kapcsolataiért jóvátétel néven, nem csak elvárja, hogy azok megoldódjanak maguktól, mert annyit hajlandó volt beismerni, hogy hibás benne? Olyan, akit egyáltalán érdekel az, az állítólagos "szerettei" egyáltalán miért érzik legfeljebb tárgynak magukat az ő lelkivilágában? Mert ha ilyen nem vagy, se hajlandó változni, csak elvárod, hogy visszafogadjalak ezek ellenére, talán valóban nincs helyünk egy helyen! Nem azért, mert buta vagy, hanem mert érzéketlen és érzelmileg romboló!
Talán van még négy percem, és most indulva kéne rohannom, hogy még beessek az órámra becsöngetés előtt. És én mégis megadom még a lehetőséget neki, megfeltételezem a képességet, hogy adjon még olyan választ abban a pár percben, amitől megfontolnám, hogy még beszélhetünk olyan jövőről, ahol van helye a másiknak bármennyire.
-Mikor lett volna a legutolsó esélyed a múltkor? Ennél jobban már nem rághatom a szádba, úgyhogy a kiba kérdésre válaszolj mostmár!
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2018. 01. 25. - 09:39:13 »
0

E L É R N I   T É G E D…


[viselet]

Merel
1999. április

 
Nyeltem egyet és újra nagyokat pislogtam, de újabb adag könny homályosította el a tekintetemet. Minden erőmet bevetettem, hogy egyetlen cseppet se hullassak. Nem akartam éppen ebben a helyzetben gyengének látszani, mikor Merel olyan dolgot kér rajtam számon, amit egyértelműen csak ő értett félre. Inkább viseltem volna el bármilyen fizikai fájdalmat, mint ezt a kínzást… mert azt tette és biztos voltam benne, hogy tudatosan. Erős vagy te, O’Mara, ezt is kibírod – A szokásos biztatás csendült fel gondolataim mögött.
Zsebemben tartott kezemmel kitapintottam a kulcsot, amit mindig magamnál hordtam, ha Merellel találkoztam. Célom volt vele, eleinte persze kicsit más, mint most… de meg akartam lépni azt. Ez a lány annyira hasonlított rám, még ha én nem is voltam árva, de évtizedeken át voltam egyedül, sehova sem tartozó… nem akadtak támogatóim. Ő viszont még itt van az iskola falai között és talán, ha lenne egy menedéke az segíthetne rajta. Én szerettem volna az a menedék lenni akkor is és most is. Nem érdekelt, mit érez irántam – még ha fáj is. Ennek ellenére jót akartam neki.
Mikor lett volna a legutolsó esélyed a múltkor? Ennél jobban már nem rághatom a szádba, úgyhogy a kiba kérdésre válaszolj mostmár!
Megdörzsöltem a szemem alatt a bőrt másik kezemmel, pedig még mindig nem eresztettem ki azokat a könnyeket. Közben ujjaim még mindig a kulcsot szorongatták. Kellett egy pillanat, hogy meg tudjak szólalni ugyanazon az erős, magabiztos hangon, amin eddig.
Mielőtt elmentem, mikor félreértettél és azt hitted nekem magam miatt vagy csak fontos – suttogtam.
Még mindig nem hittem volna, hogy eltalálom a megfelelő választ. Sosem lehet biztos az ember abban melyik félmondattal sért meg egy nőt. Túl összetettek, túl bonyolultak… és én nem szeretem az olyat. Egyszerű, tiszta, könnyen megfogható dolgok érdekelnek, amiken nem kell órákat, napokat, heteket agyalni, mire az ember helyes választ tud adni vagy mikor már éppen megsajnálják a felesleges próbálkozásai nyomán arcára kiülő csalódottság miatt.
Kivettem a kulcsot és felé nyújtottam. Egy régi, rozsdásodó példány volt.
Nagyokat pislogva vártam, hogy vegye át és tegye el. Szerettem volna, ha elfogadja az ajándékot tőlem. Másért nem tettem volna ilyet, az ajtó amit nyit a legkedvesebb, legféltettebb kincsemet rejtette maga mögött. Az otthonomat. Azt, amit igazából Nat háza nem jelentett soha, egy igazi búvóhelyet, egy kuckót, ami melegséget, szeretet, na meg némi port árasztott magából.
Jó ideje oda akartam már adni… – mondtam rekedten. –Amikor elmesélted a történetedet, tudtam, hogy te is érzed azt a magányt, amit én… és azt akartam, hogy neked jobb legyen, mint nekem.
Megint nyelnem kellett, mert elcsuklott a hangom.
Az én ajtóm nyitva áll előtted – tettem hozzá. – Ez a londoni lakásom kulcsa, bármikor használhatod, akár a tied is lehet örökre. Soha senkit nem engedtem volna oda azelőtt, hogy téged megismertelek. De ha vége a Roxfortnak vagy csak el akarsz vonulni a nyári szünetben, akkor szólnod sem kell, csak… menj oda.
Csak így tudtam kimutatni a szeretetemet. Én sosem voltam az, aki odasétált és mások fülébe suttogta mennyire rajong értük vagy csodálja őket… kimutatni sem tudtam tettekkel, talán csak azzal, hogy megosztom azt a keveset, amim igazán van. Amit nem csak kaptam, hanem megszereztem magamnak… valamit, ami igazán én voltam.
Naplózva


Merel Everfen
Hugrabug
*


V. Hugrabug - A Vérborz Prefektus

Elérhető Elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2018. 01. 25. - 13:54:28 »
+1

Szenved. Láthatóan küszködik valamivel, húzom a szívét tizedannyira, amennyire ő az enyémet szaggatta. De ráfér. Épp ideje, hogy visszakapjon abból, amit okozott.
-Igen, a szavaimat visszamondani nagyon jól tudod. Ebben az egy dologban nem is kételkedtem. Kár, hogy nem az én válaszomat szoktam várni a kérdéseimre.
Magamnak el kell ismerjem, még ha szóban nem is fogom, az elejét azt eltalálta. Megközelítőleg. De többet nem is tőle érdemes várni.
-Invito.- Csak az egyik kezemet mozdítom meg, nyújtom a hívott kulcsért, az addig kétkézre fogott pálca ugyanott marad, ahogy a tekintetem is. A kulcsot az arcom elé emelem, hogy csak alig kelljen mozdítani a szememet is, hogy megnézzem, mögötte várakozóan emelem meg a szemöldököm a magyarázatért.
Érezze csak a nyomást, érezze úgy, hogy hogy csak egy rossz szavába kerül, és mire csak a szó végére érne, már odaér minden és bármi, amit rázúdítok érte. Fontolgatom, hogy csak elengedjem a kulcsot, hagyjam a földre hullani a lábam előtt. Ha Írországot akarja adni, köszönom szépen de Írországból többre nem lesz szükségem. Tőle biztos nem. De egyelőre végighallgatom.
-Utóljára szegem meg a kedvedért a magamnak adott szavam, úgyhogy ha tudsz egyáltalán énrám figyelni, aszerint figyelj. Tudod egyáltalán, miért éreztem úgy, hogy én nem érdekellek? Félsz tőlem, félsz felelni nekem, mert tudod, hogy csak a könyörületem tart melletted, az, hogy tudom, hogy te nem tudsz jól válaszolni. És félsz, hogy egy rossz válaszért csak úgy döntenék, nem előlegezem meg tovább, hogy igazából csak béna vagy, ezért inkább nem is válaszolsz. És ettől érzem igazán úgy, hogy csak egy tárgy vagyok, amit megtartani akarsz. Nem kockáztatsz jó lépésért, nehogy elveszíts azzal, hogy tévedtél. Csak tudod, pont azért veszítesz így el, mert nem tárgy vagyok.
A kulcsot keresztbefordítom az ujjaim közé fűzve, és a felszabaduló kezemmel visszafogok a pálcát tartó másikra, újra betámasztva stabilan a célon.
-Egész végig lehetett volna esélyed, igen, mielőtt elmentél. És igen, te voltál, aki eldöntötte, nem én. Úgy döntöttél, elsétálsz. Nem kockáztatsz. Nem vállalod fel azt, hogy ha tévednél, kitörök és nekedesek, teleszórlak átkokkal vagy megszaggatlak akár pusztakézzel, de mindegy, mert te szeretsz engem, és többet ér neked az, hogy éreztesd velem is ezt, mint a kis testi épséged, ami nem is biztos, hogy elszenvedett volna bármit. A legszomorúbb, hogy majdnem megmentetted az egészet. Pár pillanatra voltál tőle csak. De végül úgy döntöttél inkább, hogy gyáva leszel. Elsétálsz. Gyorsan elengedtél, mielőtt bármi történne, és menekültél, elengedtél mielőtt az az utolsó ölelés többet tudott volna jelenteni egy utolsó, rövid, feszült búcsúnál. Ki tudja, talán még akkor is meg tudtam volna bocsájtani, ha utána fordulsz még vissza, és karolsz fel a kétségek közül, nem csak óvatosan kerülgetsz, mint ha bomba lennék. De nem. Egész végig azt éreztetted, akarod, hogy veled maradjak, sóvárogsz, hogy megtarts, de csak mint tárgy, mert különben érnék annyit, hogy megkockáztass szeretni. Érezteni, hogy énrólam szól, nem arról, hogy neked megmaradjon valakid. És végül ezzel vesztettél el igazán, Elliot.
Először használom azóta a nevét. Nem csak kimondva, gondolatban is először engedem neki, hogy bárki legyen, hogy hogy érdemes legyen egy névre egyáltalán, azóta, hogy otthagyott az alagútban.
Végül leemelem róla a pálcát, és visszarakom a taláromba. A tekintetemet nem. Az ott marad, súlyosan, súlyosabban bárminél, aminek a varázslata fenyegethette addig. Elfogadom a békejobbot, de ezzel még közel se tett jóvá mindent. Az nagyon messze van még. De egy, első lépésnek elfogadom. Elliottól ez is teljesítmény.
-Egy perc. Késni már úgyis el fogok.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2018. 01. 26. - 09:46:57 »
0

E L É R N I   T É G E D…


[viselet]

Merel
1999. április

 
Azt mondják, ha valami sokszor történik meg az emberrel, megszokja… el tudja fogadni. A veszteségeket nem lehet. Sok ember sétált ki-be az életemből, volt olyan, ami az én hibám volt, de volt olyan, ami nem… Merelnél az enyém volt. Igaza volt abban, hogy én sétáltam el, pedig csak ölelnem kellett volna még egy hosszú pillanatig, sőt akár órákig, míg meg nem enyhül. Gyáva voltam vagy beletörődő akkor és igen, megbántam. Egyébként nem ácsorognék ott arra várva, hogy a fejemhez vágjon mindent, amit tettem és aztán, talán megkérdezhessem, minden rendben van-e vele és szüksége van bármire… jót akartam neki.
Láttam, ahogy elrakja a pálcáját. Közben tekintetét mindig rám szegezte. Éreztem, hogy amit tettem csupán kezdeti lépése volt annak, ami még szükséges. Nyeltem egyet, nem akartam szabadjára engedni az érzéseimet vagy értelmetlen dolgokat mondani. Ezért hallgattam és figyeltem, hogy lássa, egyetértek vele. Van miért haragudnia… ugyanakkor ott voltam, mert rendbe akartam tenni és örültem, hogy legalább a kulcsot átadhattam. Már Írországban is nálam volt, sőt az utolsó találkozásunkkor is. Annyival jobb lett volna egy boldogabb pillanatban átadni, amikor felszabadultak vagyunk.
Egy perc. Késni már úgyis el fogok.
Eddigre tudtam lényegében összeszedni annyira magamat a vádak súlya alatt, hogy közelebb léptem. Felkészültem, hogy előrántja a pálcáját vagy puszta kézzel esik nekem, de nem érdekelt, letérdeltem elé és megöleltem. Ujjaimal végig simítottam a haján.
Talán az utolsó ölelést elszalasztottam és nem pótolhatom – mondtam kicsit remegő hangon. Megköszörültem kicsit a torkomat, hogy folytatni tudjam: – Nem is ezért szorítalak most magamhoz. Hanem, mert szeretlek.
Végig simítottam hátán. Közben éreztem, hogy a szívem majd kiszakad a mellkasomból, a könnyek pedig csak még inkább gyűltek, elhomályosítva látásomat. Nem engedtem nekik még mindig, hogy végig folyjanak az arcomon. Ahogy Merel mondta: ez most nem rólam szól, hanem róla. Érte győztem le az undort, ami bennem dolgozik az egész Roxforttal kapcsolatban, érte törtem be ide… érte kockáztattam és drogoztam be Reximot is. Még ha ez neki nem is bizonyíték, de valójában nagyon is az.
Jól vagy? Szükséged van bármire? – kérdeztem, kicsit elhúzódva. A szemeibe néztem, hogy lássam azok csillogását. Talán egy kicsit ki akartam olvasni az érzéseit és reméltem, hogy nem veszi erőszakoskodásnak azt az ölelést. Nem akartam én rosszat, csak megmutatni mennyire fontos és nem tárgyként…
Naplózva


Merel Everfen
Hugrabug
*


V. Hugrabug - A Vérborz Prefektus

Elérhető Elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2018. 01. 26. - 15:55:15 »
0

Mellkasomon összefont karokkal figyelem várakozva, árgus szemekkel. A kulcsot a másik könyökömön túllógatott kezem ujjai közt forgatom, miközben a tekintetem Elliot vonásai és legapróbb mozdulatai között cikázik. Tétova lépések. Feszült figyelem. Talán csak mivel fél, mert ezúttal nem menekült el, itt van, teljesen a könyörületemre bízva, és tudja, milyen lobbanékony vagyok, és bármikor úgy dönthetek, nem volt elég meggyőző, és nekiesek bárhogy, fájdalmat, sérülést okozok, elpusztítom a szó bármilyen értelmében, és úgy döntött, hogy hagyni fogja, de ezúttal figyel. Megkérdőjelezhetném, értem vagy csak továbbra is magáért, de beérem azzal, látom a tekintetében, hogy most csakis énrám figyel. Ideje volt.
Lejjebblépek egy lépcsőfokot ugyanarra a szintre, ahol térdel, így is így vagyunk nagyjából egymagasak, és leengedem a karjaimat. Engedem, hogy megöleljen.
-El. Nem tetted jóvá, nem töröltél el semmit, amit okoztál, nem lett minden a régi. De a bocsánatkérést elfogadom. Esélyt adtam, és dönthettem volna úgy, hogy nem adok. Nem kevesebb önmagánál, de nem több, úgyhogy aszerint kezdj vele amit fogsz. Mert több helyes választ helyetted már nem fogok adni, innentől magadra utalva vagy.
Vívódva, de végül én is átölelem, érzi, hogy felzakatol a szívverésem, és nem tudom megállni, hogy ne szorítsam végül én is magamhoz. Igen, ez kellett volna akkor. Ezzel enyhíthette, gyógyíthatta volna a fájdalmat, amit okozott, ezzel nem estem volna annak a lelki veremnek a leges legaljára, nem üldögéltem volna a mélység fölött azzal a gondolattal flörtölve, hogy talán tényleg csak anyám karjaiban kereshetnék nyugalmat, csak mert ő az egyetlen támaszom, akiben soha nem csalódhatok. Mert nincs. És mégis ott vár a nyugalmat ígérvé, amikor én, bár klinikai képtelenség, bénára fagyok a félelemtől.
De Elliot akkor elmulasztotta ezt az ölelést, most pedig túl késő már ahhoz, hogy ugyanazt pótolja vele. De ellenségeknek talán nem kell tovább lennünk. De egyedül kezd új lappal.
Végül elengedem, és én lépek ki az ölelésből. Érezze, hogy engedek, de emlékszek is.
-Időre. Sokra, nem tudom mennyire, és nélküled. Majd előbb-utóbb jól leszek.- Meg öt percre, ameddig körülöttem nem telik, hogy beessek óra elejére, de ezt inkább nem teszem hozzá végül, maradjon csak meg komolyan és súlyosan a pillanat, annál jobban megmaradjon Elliot fejében minden amit mondtam, és a jelentősége.
Majd kimagyarázok valamit, ha odaértem. "Elnézést, professzor, nem akartam késni, de kénytelen voltam megállni egy sürgős egészségügyi karbantartásra." Nem kis elsős vagyok már, értse csak aminek hangzik. Valótlant meg, ha úgy vesszük, nem is mondok. Sürgős volt, Elliotnak biztos, ahogy rohant, hogy utólérjen. Kénytelen voltam, mert ha nem állok meg, nem hagy addig békén. Volt karban tartás, talán minden azon állt vagy bukott végül. És még az egészségügyi is belefér, mert az életét talán nem veszélyeztette volna, de egy nagyon sietős kört jelentett volna a sürgősségire, ha szélesmetéltet megszégyenítő csíkokban szakad le Elliot arca a koponyájáról egy kiharcolt diffindo alatt, aminek volt nagyonis reális esélye a végére. Én kérem nem hazudok, legfeljebb félreértik, hogy mit mondtam igazat. Más kérdés, hogy ez szándékos.
-Talán egyszer még találkozunk- mondom elköszönés gyanánt, és megemelem a kezem az ujjaim közé fűzött kulccsal, hogy búcsút intsek. Aztán megfordulok, a kulcsot menet közben a talárom zsebébe süllyesztem, és ezúttal én hagyom ott Elliotot, ha úgy vesszük, egy alagútban.

//Köszönöm a karakterívet//
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2018. 01. 27. - 16:29:55 »
0

E L É R N I   T É G E D…


[viselet]

Merel
1999. április

 
Kezeim végig simítottak Merel karján, ahogy ellépett tőlem. Egyenesen a szemeibe néztem, koncentrálva, hogy ne lássa a szemembe gyűlt könnyeket végig futni az arcomon… de már annyira iszonyúan nehéz volt visszatartani őket. Fájdalmat éreztem a torkomban, ahogy az a láthatatlan gombóc egyre csak nőtt és ki akart szakadni belőlem sírás formájában.
Időre. Sokra, nem tudom mennyire, és nélküled. Majd előbb-utóbb jól leszek.
Nyeltem egyet. Bólintottam, bár a könnyek csak kijutottak és hosszú csíkot húzva maguk után, lecsöppentek az államon. Nem akartam elmenni és megint várni, hogy lássam… de el kellett fogadnom a válaszát. Megvárni, míg tényleg jobban lesz. Mégsem akartam magára hagyni, legalább valamilyen formán segíteni őt a távolból. Talán egy-egy ajándékot még nem venne ráakaszkodásnak, hiszen azt bagollyal is be tudom küldeni a kastély falai közé.
Talán egyszer még találkozunk.
Fogunk, mert nem hagyom, hogy másképp legyen – ezt mondtam volna. Azonban nem szólaltam meg. Nem akartam erőszakosan az orra alá dörgölni, hogy én már pedig ez eldöntöttem, nem hagyom még egyszer elsodródni magamtól. Ha kell egy életen át dolgozom, akkor is ez lesz a célom. Tudom, hogy sok más lesz mellette, amik időként eltérítenek, de akkor sem adhatom fel.
Felemelte a kezét, amiben a kulcs volt. Intett vele egyet köszönésképpen.
Vigyázz magadra… – súgtam utána, ahogy hátat fordított.
Egy ideig álltam és vártam, míg eltűnik a szemem elől. Közben láttam, ahogy a kulcsot a talár zsebébe süllyeszti és könnyek között ugyan, de elmosolyodtam. Örültem, hogy nála van, még ha nem is ez volt a megfelelő hely és idő erre.
A hátamat a falnak vetettem. Kellett egy pillanat, hogy megnyugodjak és letöröljem a könnyeket a kabátom ujjával. Mély levegőt vettem és kezeimet a zsebeimbe csúsztattam. Ujjaim között megéreztem a Tyriustól zsákmányolt nyakláncot. A fémes érzés kicsit megnyugtatott és adott annyi erőt, hogy kijussak még a fűzhöz. Nem akartam annak az alagútnak a közelébe sem menni, ahol korábban Merelt hagytam. Fájt volna most ott járni még egyszer…


Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 07. 03. - 19:05:06
Az oldal 0.087 másodperc alatt készült el 44 lekéréssel.