Montrego- birtok

Szélesen terebélyes, agancsos szavarok figyelnek a betonoszlopok tetején, mely közrefogja a fekete kvácsoltvas kaput, ami fennen hirdeti hova is érkezett az ember. Cirádás arany betűkkel tűnik fel a család neve s a távolban az óceán hangja mellett már látszik a kastély fehér pompája is.

****

A hónapban ez a második, hogy Anglia legdélebbi szegletéből a legészakibba utazom. Múlthéten Roxfortban jártam, ma a Montegro kastély közelében slattyogok a víztől felázott zöld lepedőkön. Valószínűleg gyorsabb lett volna szarrá ázni, ha fejest dobok a tengerben, de különösebben nem sietek sehova. Nem mondhatom, hogy az elmúlt időszak életem legjobbja volt, ez a kis felhőszakadás már meg se kottyan, elvégre ez sem rosszabb, mint az elmúlt hét évben dúló vihar. Azt épp csak túléltünk, hajótöröttként az óceán vizén. Néha arra kell jutnom, hogy talán nem is az itteni élettel van a baj, hanem azzal az 5 év távolléttel, a helyekkel, amelyeket annyira szerettem. Elvégre, az csak öt röpke év volt a huszonnégyhez képest, valami, amire tizenhét évig csak vágyakoztam, valami, ami mára már csak kifakult, szürreális álom maradt. Túl szép volt, talán igaz sem volt. A Roxiban hosszas teáztam McGalagonnyal, megkínált a híres tea-sütikkel míg végig vettük a társadalmilag elfogadott összes formulát a beszélgetésben. Természetesen mind ketten hamar megelégeltük az udvariaskodást, hamar bizalmatlan, szúrós szóváltásba keveredtünk. Mindent tud rólam meg a húgomról, azt is amit éveken át próbáltunk titkolni, hisz ma már napvilágot látott a valóság, mindenki hozzáférhet, de még így is sok a gyűlölet az emberek szívében, túl sok, túl sötét, hogy ilyen könnyen köreikbe vonjanak. Csoda lesz, ha jövendőbeli gyermekeink idejében napirendre tér a világ felettünk. Minden esetre, megtudtam, ami kellett, hogy Athalea jól van -vagy legalábbis meg van-, s bár számomra elérthetetlenné vált most már birtokában van örökségének és azt csinál, amit akar. Talán egyszer visszatér. Mint ahogy én is visszatértem erre a birtokra, pedig szilveszterkor esküdöztem, hogy nem fogok. A vihar őrületes, ritkán látni ilyet Anglia déli partjain. Ott többnyire masszív, szürke lepelként borul az égre a csend, akár hetekre is, befüllesztve a levegőt a téli hónapokra, aztán késő tavasszal felszakadozik az égbolt és megérkeznek a viharos szelek. A maihoz hasonló vihart legutóbb Amerikában láttam a Tampa Bay-en. Igaz a hurrikánról lemaradtam, de a maradványa is majdnem olyan ijesztő volt. Nem túl szép nap a húsvéti szünet kezdetére. Tisztában vagyok vele, hogy Blaire akármelyik pillanatban beállíthat, és azt is tudom, hogy ma nem kell halkan sugdolózni, mert senki más nem lesz itt. Monty Londonban tölti az ünnepet. Gondolom, be kellene mennem a házba, megszárítkozni, leülni és inni egy csésze forró teát miközben udvariasan várakozom. Vagy legurítani két lángnyelvet, biztos ami biztos alapon. Mindig is szabad bejárásom volt a házban, még B és Monty apja biztosította anno, azóta is vándor vendég vagyok a környéken, ha jövök, akkor azt többnyire indok nélkül és váratlanul teszem. Most viszont kivételesen még ürügyem is van. A ház bejáratától jól száz méterre találtam meg a legjobb helyet a viharos tenger víz fixírozására, de nem mondanám, hogy az első 10 perc után még láttam valamit. Egyrészt az elképesztő sűrűn zuhogó esőcseppek homályosítják el a látványt, másrészt a gondolataim. Többnyire az indokaimat sorakoztattam fel magamban, elismételtem újra meg újra, mintha még kéne magamat győzködnöm, hogy van jogom itt lenni, van jogom beszélni vele. Eleinte a mennydörgés és a villámlás felriasztott, aztán az is eltompult, és a magammal folytatott vita hátterévé halkult. Mióta lehetek itt? Egy órája? Talán több? Ha abból próbálnánk megállapítani, hogy mennyire vagyok elázva, hát legalább egy hete itt ácsorgok. Aztán egy különösen hangos robaj mégis csak kirángat a mélázásból. Próbálom megtalálni a hang forrását, de semmi különös, csak víz meg víz mindenütt. Pedig ha valami hangosabb, mint ezek az őrült mennydörgések, akkor az biztosan nem semmiség volt. Kivont pálcával indulok el arra, amerről a hang jött, s csak 50 méter után veszem észre, hogy a kastély felé tartok. Az eső függönye mögül épp csak felderengnek körvonalai, pedig a veranda már nincs messze, de a hang forrását még mindig nem látom. És aztán még egyszer! Mintha hatalmas szikla tömbök koccantak volna egymásnak. Hmm, talán a kastély nem bírja a feszültséget, és megadja magát a természeti erőknek, nem tudom, de kiderítem.

zene: C9+ - Breathe In

dress

L E S T R A N G E

'Van itt egy álmom: különösen szép,
és különösen, mégis fáj nekem...'


~~ ❈ ~~

Gyűlölöm az esőt. Vicces,végtére is itt élek Nagy-Britanniában, a szigeteken és mégis... egyszerűen gyűlölöm. Ráadásul ha Skye-on esik akkor olyan, mintha dézsából öntenék. Morcosan veszem tudomásul hogy megszívtam. Ó de mennyire hogy megszívtam! Hogy mégis miért? Hát mert Mathias természetesen tojik a fejemre és inkább békakirálylány Clemmel randizgat, míg én szenvedhetem magam egyedül haza. Való igaz rohadtul bent hagyhattam volna a ládámat a suliban, de a könyvek... Egyszerűen tudom, muszáj tanulnom ez alatt a pár nap alatt is mielőtt vissza nem megyek, mert a vizsgák a nyakunkon és így is totál el vagyok úszva. Mindemellé meg most még ázva is, mert hát muszáj a súlyos bőröndöt lebegtetnem. Így cserébe egyértelműen szarrá ázom. Ha fordítva lenne akkor meg szenvedhetnék a közel saját súlyommal vetekedő ládával a sárban... Szívás.
Mérgesen acsargok egy sort, miközben kiseprek egy nedves tincset a szememből. Felpillantok az égre, ami egyenletes szürke és küldi rám az áldást. Elmormogok egy jó büdös miatyánkot miközben kipislognom szememből a vizet.
Tekintetemmel a szürke esőfüggönyön át keresem a célom. A fák mögött már látszik a kastély, a fehér oszlopokkal és tudom, tíz perc múlva a forró fürdő kényeztet majd jó meleg tea társaságában. Lépteim megszaporázom és már nem foglalkozom azzal hogy a fehér ingem rám simul, mert úgyis mindjárt megszabadulok tőle és...
Gondolataim közepette elérem az ajtót, végre a verandán állok. Végre. végre... végre....
A pálcám megszünteti a bűbájt, minek következtében hangos puffanással érkezik meg a ládám a küszöbre. Tudom hogy a márványnak em lesz baja és leszarom hogy kint marad. Tőlem úgysem merne lopni és ha fél órával később kerülnek be a kötetek a lakásba az se baj épen. Már emelném a kezem hogy feloldjam a zárbűbáj, ami ugyan bonyolult de az évek meg a rutin már segítségemre is sietne, viszont megelőz és egyben ki is zökkent egy óriási nagy puffanás. Nem tetszik ez a dörrenés. Gyűlölöm a viharokat, a cikázó villámokat. Emlékszem kiskoromban is mennyire féltem és csak akkor nyugodtam meg, mikor Mathias kiültetett az ablakpárkányba, átölelte a derekam és együtt számoltuk a fényvillanást követő dörrenés közt eltelt időt. Most hogy egyedül vagyok összerezzenek a hangos zajra. Szemeim ide oda cikáznak, keresve a hang forrását de persze nem lelem.
Elfog a félelem hogy nem az istállók felől érkezett-e mert... az baj. Ott van azúr és Esthajnal is. Nekik semmi esetre sem eshet bajok. Már nem is érdekel a fürdő, a tea vagy az éhség, csak arra tudok gondolni hogy megnézzem mi is volt az égbekiáltó dübörgés, ami még mindig bennem visszhangzik.
Zakatoló mellkassal lépek ki újra az esőfüggönybe és a víz doboló zaja eltompítja az agyam. Lépek kettőt az istálló irányába és többet nem is tudok, mert konkrétan belefutok egy ismeretlenbe.
Ki a hóbelebancos fene képes itt járni? Ha a bátyám akkor úgy kiosztom de úgy mint a....
De nem a bátyám. Mathias biztosan nem módosítja a tervein csakis miattam. Más áll előttem, szintén bőrig ázva és amint megpillantom a türkizkék tekintetet a szívem a torkomban kezd el dobogni még erősebben mint eddig.
Hogy a fene vinné el! Káromkodásom csak némán ötlik fel bennem, de majdnem kibukik a nyelvem hegyéről.
- Eric? - kérdezem hitetlenkedve összehúzott szemöldökkel, habár a gesztikulációm valószínű nem túl jól kivehető az időjárási körülmények miatt. - Te mégis mi a szart csinálsz itt?
Hogy van képed ide jönni?
Ezt már nem teszem hozzá, pedig kellene. Tény, ami tény, Lestrange gyakran fordul meg felénk mikor erre szottyan kedve. Azonban azóta, mióta úgy döntött szabad lelkületű életet él ritka az olyan alkalom hogy erre eszi a penész. Legutóbb is szilveszter volt, mikor.... De nem. Erre nem gondolhatok. Tilos. És amúgy is, én erre kurvára nem érek rá! Mérgesen kerülöm ki és csattogva félig a sáros felázott földben gázolva mormogom el felé 'én nem érek most rád' szöveget.
És persze most már zavar hogy szakad az eső, hogy félek a villámoktól és elegem van abból hogy voltam olyan hülye fehér inget választani....

****

Nem érek el a széles veranda lépcsőjéhez, amikor egy alak belém szalad. Alig vettem észre, hogy közeledik olyan sűrű eső esik. Blaire. Nem számítottam rá, hogy a így futok belé, azt hittem van még egy kis időm mire megérkezik, de talán mégis órákig álltam az esőben. Most, hogy a lány ilyen közel van érzem csak mennyire átfagytam, a csontjaiban égetőbbnek érzem a hideget, ahogy a tüzes kis szörny felizzik a gyomromban, elégedetten ficánkol, amikor megérzem a lány karját a mellkasomon, ahogy ellök. Hiszen ő jött nekem! És ekkor egy harmadik, még fülsüketítőbb dörrennés ráz fel. Blaire azonnal kikerül, hogy a ház sarka felé induljon. Hová megy? A kis szörnyike csalódottan felszisszen, de nem alszik ki. Ó, persze, az istállók a ház másik oldalán vannak. Még időben felismerem a helyzetet, hogy elkapjam a karját. Felém pördül, esőtől áztatott arca eszelősen dühös. - Menj be a házba, majd én utána nézek. - Jelentem ki egyszerűen, talán utasítgatóan, de elvégre én vagyok a rangidős, az egyetlen férfi a környéken, ha valaki intézkedni fog, az én leszek, nem ő. Elengedem a karját, és már indulok is. Persze, reményem, hogy hallgat rám azonnal semmibe foszlik. Fogvcsikorgatva dörrenek felé, de ez sem segít. Összeszorul a torkom, amikor arcába nézek és felrémlik előttem a szilveszter éjjel, tekintetem akaratlanul Blaire ajkaira vándorol, az arcom felforr, de aztán eszembe jut, hogy miért is jöttem ma. Agyam elönti a vörös köd. Arra a csókra gondolni egyenesen fájdalmas, amikor eszembe jut, hogy a lány lefeküdt O’Marával. Feltehetőleg. Legalább is ezt hallottam, nem tudom biztosan, de már a feltételezés is felrobbantja az agyamat. Egyrészt azért, mert Blaire pletyka tárgya lett, másrészt, mert nem akarom elképzelni, hogy az a szerencsétlen tolvaj a derekát szorítja, a nyakába liheg. Rosszul vagyok a gondolattól, hogy Elliot csontos ujjai Blaire meztelen testét fogdosták, a fehér, puha bőrét… Nem, nem akarok erre gondolni, biztos csak pletyka. Megszaporázom a lépteim, akaratlanul, hogy eltűnjek a lány közeléből. Akármennyit gondolkodtam a dolgon, győzködtem magam, hogy járjak az igazság végére, nem állok készen, hogy megtudjam azt. Félek darabokra szedném, előbb őt, aztán Elliottot. Felettünk villámok cikáznak, az ég mintha az agyamban őrjöngő dühöt tükrözné. Fel kell idéznem magamban valami kellemesebbet, hogy lenyugodjak, de balszerencsémre nem segít, hogy az első ami az eszembe jut az a szilveszteri csók. A tűz forróbban izzik a gyomromban, de most nem hatalmas kígyó formájában, hanem verdeső lepkékében. Ez sem segít! Semmi nem segít, talán jó lenne, ha valami szörnyűség okozná azokat a hangokat, csak hogy legyen valami dolgom, valami ami lefoglal, amíg össze nem szedem magam, amíg fel nem veszem a ‘nemtörődömség’ álarcá. Még az is jobb lenne, ha Monty itt lenne, akkor talán az, hogy megleckézteti a húgát a pletykák miatt lenyugtatna egy kicsit, de úgy néz ki a fiú nem is tud semmiről. Összefutottam vele a Roxfortban, és elmeséltem neki a kis kalandomat Elliottal, óvatosan megkérdeztem, hogy Blaire is ismeri-e, de azt válaszolta, hogy nem. Szóval ő nem hallott semmit. Az istenek csak engem büntetnek, kitaláták mivel tehetnék még szörnyűbbé ezt a félévet. Nem elég, hogy a szilveszteri incidens után Blaire nem válaszolt az egyetlen levélre, amit küldtem neki, nem tudtam meg, hogy hol van Lea, egy sor szerencsétlenség törént, most még ez a hülye pletyka is. Hát eldobom az agyam, milyen világ az, ahol ezek a kibaszott Montegrok O’Mara félékkel szövetkeznek annak érdekében, hogy a maradék eszem is elmenjen?

zene: C9+ - Breathe In

dress

L E S T R A N G E

'Van itt egy álmom: különösen szép,
és különösen, mégis fáj nekem...'


~~ ❈ ~~

Újabb dörrenés sarkall arra, hogy ne foglalkozzam Lestrange mogorva és félig meglepett fejével. Nem is tudom mire számított. Hogy nem leszek itthon? Való igaz elvileg a suliba kellene rohadnom, de hát ez rohadtul nem az ő háza és rohadtul nincs joga itt lenni. Még akkor sem ha apu annak idején szívélyesen fogadta, még akkor sem ha a családja rokonságba áll az enyémmel és még akkor sem ha a bátyám legjobb barátja.
Nem, egyszerűen nincs joga csak úgy ukk-mukk-fukk ide jönni és pláne dirigálni. Mert van mersze megragadni a karomat és visszatartani. Nem nehéz, mert jóvalta kisebb vagyok tőle. Még a lendületem sem segít. Visszafordulok, vizes hajam ívet ír le reppenve és ezzel megtörve az esőcseppek egyenletes hullását. Farkasszemet nézek vele mérgesen. Nem rá vagyok igazán mérges hanem mindarra ami történt köztünk. A leveleire, amikkel bombázott de egyetlen egyre sem adtam választ. Nem láttam értelmét… és… szégyen bevallani de gyáva voltam írni. Fölöslegesnek tartotta, mert ő Eric. Holnapra már másik csajt talált akivel vigasztalódhat. Nekem meg ott volt Elliot…
- Mégis mit képzelsz? Ez az én házam!
Cifra káromkodást nyomok el magamban és csak dühösen csörtetek utána. Engem nem ráz le aztán ennyire könnyen! Mikor megáll és acsarog rám egy sort meglepve pislogok de ugyanolyan elszánt arcot vágok, mint ő. Nem adom meg magam, most nem. Ma nem. Szóval mikor rájön hogy esélytelen levakarnia és végre újra elindul egy fél méterrel lemaradva követem.
Mire az istállókhoz érünk már konkrétan a bugyimból is facsarni lehet a vizet. Remek! Egyetlen pozitívum hogy az istállóban meleg van és már csak az eső dobolását hallom a tetőn. Az arcomon már nem érzem az éles szögben tűként szurkáló cseppeket csak megmaradt társaik futnak össze arcom ívét és szaladnak a föld felé. Ellépek Eric mellett és nem foglalkozom vele. Azon nyomban a két középső boksz felé indulok ahogy Azúr és Esthajnal otthona van. Mikor meglátom őket szívem felderül és egyben megnyugszik. Mély sóhajjal lépek oda és érintem meg őket. Először fekete telivér szőrén simítok végig.
- Esthajnal... - suttogom meghatottan a nevét. Le sem tagadjatom hogy ő a kedvencem. Anyám lovának utolsó fialása. A két koromfekete csikó a miénk maradt. A bátyámé és az enyém. Tekintetében öröm csillan meg én pedig a fejem az ő kobakjának döntöm. Hála Merlinnek nem lett bajuk. Azúr is kitekint érkeztemre és egyet prüszkölve pislog Eric irányába. Na igen, sosem bírta elviselni Lestrange-t. Fura, ezért nem tudom hibáztatni. Való igaz hogy Azúr nem könnyű természet de Eric sem. Két dudás meg az egy csárda….
- Úgy tűnik, itt minden rendben…- nézek körbe és gyors számolást végzek hogy az összes tenyészkanca is rendben a helyén van-e no meg Mathias lova, Alkony. Bólintok mikor végzek, mert valóban mindenki megvan. Tétován ácsorgok, majd rájövök hogy a hófehér cipőmnek lőttek. Lepislogok rá és eszembe sem jut hogy a fehér ingem kicsit több belátást enged, semmint az illendő lenne.
- A fene… ezt egyik tisztítóbűbáj sem fogja orvosolni! – morgok félhangosan magam elé, és nem teketóriázok sokat. Célszerűbb megszabadulni ettől. Nem célom mezítláb visszagrasszálni a házhoz, hanem jobb ötletem akad, végtére is az istállóban mindig van az én méretemben legalább három ha nem négy csizma. Az egyik pedig Azúr karámja előtt árválkodik. Na persze ilyenkor jó hogy trehány vagyok!
Lehajolok és fél kézzel leszedem a cipőm nem bajlódva a cipőfűzővel. Amint megvan széles ívben a hátam mögé hajítom. Nem érdekel kit vagy épp mit találok el. Úgyis tönkrement és majd valaki összeszedi vagy kidobja. Teszek rá. Aztán a másikat is megpróbálom ugyanígy megejteni de ez már persze nem megy ilyen könnyen. Elvesztem az egyensúlyom a vizes talpammal a csúszós kövezeten és hacsak meg nem fog valaki vagy csoda nem történik akkor egyenes találkozásom van a padlóval egy halk segélykiáltó sikkantás kíséretében.

****

A pampogása hidegen hagy, nem látom okát, hogy dühöngjön, szóval fel sem veszem. Túl tipikusan Blairees, hogy ez is hozzá tegyen a pocsék hangulatomhoz. Az istállóba beérve megcsap a meleg és a szalmaszaggal keveredett lószag jólismert keveréke. Nem kimondottan kellemetlen, de sosem volt a kedvenceim egyike, emlékszem Monty mindig azzal heccelte a húgát, hogy nekem majd lószagúan nem fog kelleni. Hát majdnem igaza lett, de azért nem egészen. Most egész más miatt nem kell, legalábbis az eszemnek és a büszkeségemnek. Már magában az, hogy szóba keveredett egy O’Mara félével sérti az önértékelésemet, de az, hogy esetleg le is feküdt vele.... Ezért húzódott el tőlem? Ezért rohant el a csók után? Egy O’Mara féle miatt? Megáll az eszem. Szó szerint megáll, ahogy fortyog bennem az indulat. Nem nézek Blaire után, hagyom hogy kedvenc lovaihoz szaladjon, én megállok az ajtóban és az eresz alatt rágyújtok. Jót tesz az idegeimnek a lovak hangos szuszogása és dobolása a háttérben, az eső hangja és a keserű füst. Hallom, ahogy a lány a lovakkal gagyog, de azt igyekszem kizárni a fejemből. A cigit alig három perc alatt tövig szívom majd eltaposom és egy pálca intéssel eltüntetem. Gondolom, ha már itt vagyunk én is megnézem a kedvenc lovam. Bár az istálló szagát nem szeretem, de a lovaglással semmi bajom, a lovakat pedig egészen megkedveltem, mióta a Montegrokkal haverkodom. A kedvenc ménesem arany színű, kecses darab, Monty apja Silas-nak nevezte el. Nem azért mert olyan vad, mint a legendák harci lova, hanem mert egy ébenfekete makrancos kanca ellette s azt gondolta, a csikó is örökli majd a rossz természetét, de Silas-ból azonban sokkal különlegesebb ló lett, mint arra számítottak. Azúrral ellentétben, aki most is pár méterrel odébb prüszköl rám. Tipikus. Hogy mi baja van velem?! A többi lónak semmi, de Azúr úgy viselkedik, mint Prichette. Igaz, a húgom macskájába belerúgtam párszor, neki van oka gyűlölni. Igyekszem elkerülni a lányt, rá se néztem mióta bejöttünk, de amikor megszólal, hogy közölje a nyilvánvaló helyzet állást muszáj kioktatnom. A torkomra forr a szó. Hogy a nyavalya ütné meg! Blaire fehér inge a sok víztől teljesen átátszó lett. Annyira átlátszó, hogy olyan tisztán látni a puszta bőrét, mintha semmit sem viselne. Érzem, ahogy a fejembe szökik a vér mielőtt gyorsan elfordulhatnék.  Nem mintha zavarba hozna, csupán nem kívánok kívánkozni. Make sense? Most épp haragudnom kell rá, és ebbe nem fér bele, hogy foltosra szívjam a nyakát. Csak a nyekkenést hallom, amikor elvágódik, meg a tompa puffanást. Remélem beleesett egy jó adag lótrágyába. Perzse nincs ekkor szerencsém, az élet csak engem szeret kitüntetni a balszerencse minden áldásával. Sóhajtva, kelletlenül fordulok a lány felé, hogy hozzá lépjek és kezet nyútjsak neki. -Ha itt minden rendben, jó lenne, ha visszamennénk a házba, mert szerintem a cuki kis rózsaszín csipke melltartódból is ömlik a víz. - prüszkölök gúnyosan. -Mellesleg, ha valakit le akarsz venni a lábáról ne ezt vedd fel,  selejtezhettél volna 14 éves korod óta. - Húzom el az orrom, mintha nem tetszene a látvány. Épp csak féligazság, mert valójában tetszene, ha az ágyam fejtámlájáról lógna…

zene: C9+ - Breathe In

dress

L E S T R A N G E

'Van itt egy álmom: különösen szép,
és különösen, mégis fáj nekem...'


~~ ❈ ~~

Talán hiba, kiindulva a legutóbbi alkalomból, de nem figyelem mit és azt is hogy csinálja Lestrange. Nem érdekel sem az hogy rágyújt vagy hogy végül elindul befelé és a saját ménjét szemlélve nekitámaszkodik a karámnak hárommal távolabb tőlem. Még csak az sem érdekel hogy mit mond ha mond is. Minek van egyáltalán itt? Mégis mi a fészkes jó büdös francot csinál itt? Valahol felötlik bennem hogy talán Mathiashoz jött, de hát ezek ketten nem leveleznek? A bátyám elég rég eldöntötte hogy Londonban marad…. Hát mégis mit várt Lestrange? Voltaképp rühellem hogy úgy viselkedik, mintha itt az övé lenne minden. Gyűlölöm hogy akkor jön és megy, mikor akar. Nem egy cseszett átjáróház ez könyörgöm!
Magamban puffogok. Nem elég Eric jelenléte, ami nem kétséges, frusztrálóan hat rám, de még mellé meg is csúszom és bizony kemény ütés kíséretében fog fel a padló. Hát ez pech. Nagyon bajom persze nincs, tompítok kézzel szokás szerint. Talány a tenyeremen súrolom fel a bőrt egy kicsit aminek a csípős érzete csak pár perc elmúlta után jut el agyamig. Nem mintha ennyibe belehalnék, estem már nagyobbat. Akár lóról, akár seprűről. Már épp arra jutok hogy felállnék tovább morogva, mikor egy két jelenik meg az orrom előtt közvetlen közel. Eric keze.
-Ha itt minden rendben, jó lenne, ha visszamennénk a házba, mert szerintem a cuki kis rózsaszín csipke melltartódból is ömlik a víz.
Ahhhh, basszus! Most hogy mondja eszembe jut hogy sikerült messzemenőkig eláznom és célom eddig nem volt más, mint a forró fürdő meg a tea… na és persze megszabadulni a vizes gönceimtől. Arról nem volt szó hogy vendéget is kell fogadnom, és evidensen reggel (mivel már megint sikerült elaludnom) örültem hogy találtam egyáltalán egy darab használható melltartót is. Bár… nem vagyok teljesen meggyőződve hogy ez valóban az enyém és nem Padma Patilé….
-Mellesleg, ha valakit le akarsz venni a lábáról ne ezt vedd fel, selejtezhettél volna 14 éves korod óta.
Leforráznak a szavai és meglepve ülök a fenekemen. Innen mélyebbre nem eshetek és a szégyenbe sem tudok jobban belefulladni. Hogy lehet ekkora seggfej? Most komolyan? Hogy képes bárki ilyet mondani? Hát egy doxyba több érzelem szorul az már biztos.
Naná hogy dühös leszek. Ne oktasson ő ki engem mit és mikor veszek fel, mert ad egy semmi köze hozzá, ad kettő meg ne nézze! Furcsa mód még csak el sem vörösödöm a szavaira, inkább csak dühösen villognak a szemeim. Segítő jobbját egyetlen határozott suhintással lököm félre ingerülten, jelezve tartsa meg magának vagy leginkább másnak a jófejség látszatát, mert engem aztán baromira nem vesz meg ezzel. Fellököm magam és mikor újra két lábon állok, akkor már kissé megnyugszom. A pálcám betűzöm a nadrágomra csatolt pálcatartóba de közben nem veszem le a tekintetem Ericről.
- Te meg több illemet tanulhattál volna, mint ami egy trollba szorult. Mellesleg, nem kötelező bámulnod!
Köpöm ki a szavakat mérgesen, és még egy percig farkasszemet nézek vele, majd úgy döntök, kár rá vesztegetnem az időmet. Lehúzom a másik cipőmet is és belebújok a lovaglócsizmámba, ami száraz és meleg. Ebben már nem fázik a lábam.
- Mi a fenét keresel itt? Mathias Londonba van…
Gondolom erre nincs felkészülve szóval felpillantok rá. Most tűnik csak fel hogy rajta is fehér, átázott ing van és kék farmer, mint rajtam. Meglepő de ez magamban cinikus hümmögés mellett mosolygásra fakaszt ami nem ül ki az arcomra, mindössze csak a vonásaim szelídülnek meg. Kezemben még mindig a mocskos cipőmet fogom. Elképzelem, ahogy Eric fejéhez vágom. Ó de jól esne… pláne ha jól pofán találja.

****

Tetszik, ahogy villog a szeme, olyan kis édes, mint egy mogorva hipogriff. Kíváncsi vagyok, hogy az ágyban is be tud e vadulni ennyire, vagy ott szégyenlős kislány marad. Visszagondolva a csókra… Nem, ezeknek a gondolatoknak túl nehéz gátat szabni. A sikertelen segítség nyújtási kísérlet után azonnal kivágtatok az istállóból, nem várom meg. A kérdést természetesen még hallom, de kell egy pillanat, hogy meggondoljam a választ. Eredetileg azt terveztem, hogy a nappaliban megteszem amiért jöttem, aztán fogom az utazó ládámat és egyenesen a kikötőbe hopponálok. Igen, de addig mivel húzzam az időt? Visszaérni a házhoz csak pár perc, addig akár játszhatnám a némát is. Lassan úgy is felépül az álarc az arcomon, a maszk, ami jól illik a hallgatáshoz. De a flegmaság még nem nem bújt be az új arc mögé. Amint B kilép az istálló ajtaján széttárom a karom az eső felé fordítom az arcom. -Csakis a briliáns időjárás miatt jöttem, tudod, páratlan, hogy egy kis eső levetkőztessen valakit. - Ó igen, nem lehetne ennél célzatosabban megfogalmazni. Persze az, hogy engem is lemeztelenített az eső más kérdés, engem nem zavar. Sőt! Nem tudom, hogy a szavaimra, vagy a gondolataimra érkezik válaszként a tarkómhoz csattanó valami.  - -Hogy az a… - szegény tarkómat maszírozva pördülök meg, előbb a földre, a saras cipőre nézek, aztán B önelégült arcára. Biztos elég mély undor ül az arcomon ahhoz, hogy letöröljem az önhittséget az arcáról, de szerencsére nem kell sokáig foglalkoznom vele. Szárnycsapkodás hallatszik a pajta felől, jól hallani a csendesedő esőben. Astrill száll el Blaire feje felett, hogy a magam elé tartott karomon landoljon. -Szervusz gyönyörűm… - Astrill a legkedvesebb baglyom, mindig megkíméltem a kellemetlen levelek kézbesítésétől, sosem engedtem a Malfoy kúria közelébe vagy olyan helyre, ahol rosszul bántak volna vele, így akár hányszor meglátom felém repülni tudom, hogy olyan levelet hoz ami boldoggá fog tenni. Még a Montegrot leveit sem viheti, mert tőlük sosem tudom, mit kapok. Leoldom a lábáról az apróra hajtott lapot. Nincs boríték, nincs címzés. Széthajtogatom s olvasás közben ismét elmosolyodom, majd szó nélkül hátat fordítok Blairenek, zsembre vágom a kezem a levéllel együtt, hagyom, hogy Astrill a vállamra szálljon, s pont olyan hetykén indulok a ház felé, mint akinek az ég világon semmi gondja. A levélben egyetlen jó hír sem volt, de nem akartam, hogy Blaire azt lássa, hogy még nyomorúságosabbá válik a hangulatom. Pedig elég lehangoló, hogy a hajóm nem indul holnapig a vihar miatt. Kereshetnék valami hagyományosabb módot is az utazásra, ha ismernék egyetlen varázsló családot vagy egyetlen elhagyatott helyet, ahová hopponálhatnék, de sajnos Izlandon még sosem jártam. Mélyen sóhajtok, nyugalom, nyugalom. Itt is maradhatok éjszakára, semmi gond. Blaire úgy sem fog zavarni, ha minden olyan rosszul megy ahogy gondolom, akkor hozzám sem fog szólni, én pedig nyugodtan elfoglalhatom a kedvenc vendégszobám. Már majdnem a háznál vagyok. Előveszek még egy cigit, jó sokáig húzom, hogy meggyújtsam, hogy bevárjam Blairet, aki jó pár lépéssel lemaradt. Végig a hátamon égett a tekintete, de úgy döntöttem, hogy most nem az ő szabályai szerint játszunk. Nem, addig nem, míg ki nem derül az igazság. Hozzá igazítom a lépteim, mire a házhoz érünk befejezem a cigim és eltüntetem a maradványait. Nem segítek neki a ládájával, sem az ajtó nyitással, sem semmivel, csak szótlanul várom, hogy haladjunk befelé. Oda bent két utazó ládám várakozik a bejárattal szembe.

zene: H - Castle

dress

L E S T R A N G E

'jöjj be a házba, vesd le ruhádat,
már esik is kint, vesd le az inged,
mossa az eső össze szivünket..'


~~ ❈ ~~

Naná hogy képtelen normális választ adni. Miért is lenne egyszerű egy nyílt őszinte ’ Azért Blaire, mert…’ mondatot elejteni felém? Hát persze hogy nem megy. Neki nem megy. Kertelnie kell, húzni az időt és ténylegesen a másik agyára menni. Újra összeráncolom a szemöldököm és megjelennek a kis ráncok közte mikor hátat fordít és kisétál az esőbe. Lépek utána egy lépést majd kettőt. A lovak prüszkölésére és nyerítésére rá sem hederítek. Leköt Eric meg az hogy mégis mi a francot csinál. Figyelem ahogy széttárja a kezét háttal nekem és úgy szólal meg, ami nem meglepő módon megint egy hiba.
-Csakis a briliáns időjárás miatt jöttem, tudod, páratlan, hogy egy kis eső levetkőztessen valakit.
Levetkőztetni mi? Hát a jó édes… Végig sem gondolom hanem csak lendül a kezem. Szép ívben küldöm utána a topánkámat, ami elég erőteljesen csapja fejbe ahhoz hogy mérgesen pördüljön meg maga körül. Elégedett vigyorral figyelem meglepett majd morcosba változó arcát. Összefűzöm mellkasom előtt a kezem és mivel még mindig csurom víz vagyok (amiről persze totál elfeledkezek) elősegítem a blúzomnak a jobb tapadási felületet. Valahogy jobban leköt Lestrange bosszús feje és veszélyesen villogó szeme. És ez egész addig így is van míg szárnysuhogás nem töri meg a csöndet az immár halk dobolássá szelídült esőben. A bagoly halk huhogással suhan el mellettem, szinte majdnem súrolja arcomat a szárnya tollának végével. Összeszűkülő tekintettel nézem, ahogy Eric kitartott kezére száll és a férfi megszólalására csak felhorkantok. Nem marad el a szokásos cinikus arckifejezésem felöltése. Úristen, milyen duma ez? Komolyan vajon az ágyába megforduló csajait is így hívja? Egészen biztosan…
Igazából magam is meglepődöm hogy mennyire elcsodálkozom, tud ő kedves is lenni. Már ha akar. Már akihez akar. Persze ez is ritka mint a fehér holló vagy a Kiváló Reximo professzornál bájitalkotyvasztáson. Meglep hogy a levelet egyetlen kommentár nélkül zsebre vágja és se szó se beszéd elindul.
Most komolyan itt hagy?
Elképedve állok tátott szájjal.
- Eric, hé! Nem … Nem kellene megnézni mi volt az a bitang nagy zaj?
Végtére is valami ide hozott minket, ami egyértelműen nem csak a szakadó esőnek volt köszönhető. De a másik mintha nem is hallaná vagy nem érdekelné, csörtet tovább. Megtorpanok kilépve az esőbe. Körbepillantok. Sehol semmi. Minden a szokványos rendben, a megszokott látkép. Nem tudom mi mehetett tönkre vagy mibe csapott bele a villám, de a lovak legalább jól vannak és csak ez a fontos. Majd Mathias megoldja a többit. Végtére is az ő tetves háza ez!
Morogva elindulok Lestrange után. Persze sietnem kell, mert míg ő egy széleset lép én hármat a magam méretében. Kicseszett óriás…! A fák szegélyezte mező képe lassanként tűnik tova. Másik oldalról az óceán vad hullámai ostromolják a sziklákat. Morajukat messzire sodorja a szél.
Mire a ház környékére érünk, lelassít. Vállán a bagollyal kényelmesen bagózik, amit utálok. Bevár. Felnézek rá sandítva oldalról, de nem szólok. Mit mondjak? Ha ő nem közöl semmit, hát én sem fogok. Az ajtóhoz érve tudom hogy nincs más opcióm, mint hogy beengedjem. Bárhogy nézzük is, ki fogja provokálni az invitációt. Megvannak a sajátos módszerei és nincs kedvem játszadozni vele. Ma baromira nem pláne így, esőtől elázott nedves ruhában. Kezembe kapom a pálcám, feloldom a bonyolult zárbűbájt és mikor kinyitom az ajtót meglepve látom a cuccait, amik mintha már várakoznának itt egy ideje. Erre sem szólok semmit csak némán belebegtetem a saját ládámat az övé mellé. Mikor ez is megvan becsapom az ajtót. Hangos dörömböléssel záródik és ettől na meg a hideg utáni melegtől megborzongok. Most döbbenek rá, mennyire átfagytam. Meg arra hogy voltaképpen most vagyok először újra kettesben vele. És most nincs nagy tömeg ahova el lehetne menekülni, nincs semmi mentőháló. Ő van meg én. Az ajtó záródásával pedig olyan, mintha bezártam volna magam az oroszlán barlangjába. Ráadásul mindezt önként és dalolva.

****

Zavar, hogy figyelmen kívül hagy akkor is, ha én kezdtem. Természetesen én tudom mit csinálok, és úgy sejtem, ő neki foggalma sincs mit kezdjen magával, csak azért hallgat, mert nem tudja mit mondhatna, nem azért, hogy büntessen. Hát jó, akkor essünk neki. Ahogy lassan helyre rakja a ládáját, úgy érzem elérkezett az idő. Mostanra elég szenvtelen az arcom, pont, ahogy egy jó blöffhöz kell. Az az őrült düh ami szétszabdalta az agyamat a viharral együtt enyhült. Várakozás telepszik rám. Ellépek Blaire mellett a ládám felé, ahogy találkozik a tekintetünk dobok felé egy cinkos kacsintást. A zavarodott éretlenkedése pont annyira tetszik, mint a dühe. Végre egy értelmes reakció! A kisebbik ládából mindenféle időhúzás nélkül előszedek egy kis dobozt. Szembefordulok Blaire-el. Lusta macskásan nézek rá, majdnem közönyösen. Újra végig nézek rajta, elidőzve karba öltött kezein, amik kiemelik kerek kis melleit, vizes cseppektől csillogó kulcscsontján. Még elázott, összetapadt hajával is nagyon szép, egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy hagyom az egészet és inkább a levelek miatt kérem számon, aztán odalépek hozzá és felmelegítem minden megfagyott porcikáját pont mint a tetőn. De tudnom kell az igazat, sajnálom B. Nem tudom, hogy felkészültem-e, elég nyugodt tudok e maradni, akármi is az, de ha nem teszek semmit… -Azért ugrottam be, mert ajándékom van számodra. - elnyújtom a szavakat, lassan, hogy alaposan megrágja őket, és amikor kellően értetlenebb, mint szokott, hozzá vágom a dobozt. Nem túl nehéz, hogy keményen csapódjon be. Ha ügyes elkapja, ha nem, akkor valószínűleg a vállához vágódik, aztán a földre.  Mindegy, semmi baja sem lesz. Megvárom míg kinyitja. Nem tudom kiolvasni a szeméből, hogy sejt-e már valamit. -Ne számold meg, tizenkét fiola. Heti egyet kell bevenni, hogy biztos ne ess teherbe, lehetőleg azonos időpontokban. Kivéve persze, ha örülnél egy kis fattyúnak. - Ahogy kimondom a közömbös szavakat, ismét tudatosul bennem, hogy miért is vagyunk itt. Hogy miért hoztam a vörös italt tartalmazó kis kristályfiolákat arany dobozkában. Arca minden kis mozzanatát úgy lesem, mint egy éhes macska, várom, hogy felkacagjon, hogy kioktasson vagy értetlenkedve bámuljon. De ennél sokkal rosszabbat látok. Uramisten! Nem, határozottan nem készültem fel. Tudatom egy kis szeglete biztos volt benne, hogy a pletyka nem igaz. Nem lehet igaz. A tenyerembe hajtom a fejem, szemem lehúnyva koncentrálok a lélegzetvételre. Nem tudom, hogy pontosan mi fog előbb utolérni: a rosszullét, a düh vagy azt a törést jelző kis fájdalom. Számítok a dühre, számítok a feleselésre, mert tudom, hogy előbb utóbb jönni fog az is. És ekkor belémcsap az érzés, amire a legkevésbé sem számítottam: a szégyen. Elégedett is lehetnék, hogy mennyire szépen csőbehúztam, de mégis inkább én szégyenlem magam. Miatta, de főleg magam miatt, és mert itt ragadtam egy szituációban, amit felelőtlenül én kreáltam anélkül, hogy tudnám kezelni.

zene: H - Castle

dress

L E S T R A N G E

'jöjj be a házba, vesd le ruhádat,
már esik is kint, vesd le az inged,
mossa az eső össze szivünket..'


~~ ❈ ~~

Nem foglalkozom azzal mikor tisztes távolságból kikerülve a ládájához lép. A kacsintására sem reagálok. Ugyanúgy méregetem mint azelőtt. Már várom hogy van ebben a csapda. Mert nála mindig van egy csapda. A szegény ártatlan ember, Merlin védtelen csóró, balga lánya meg szépe belesétál…! Mert képtelenség nem belesétálni. Naná, hisz kiszámíthatatlan. Úgy ragadsz fel mint a légypapírra a zümmögő delikvens. Inkább csak némán kivárom hogy mire készül, mert tudom, ha most elindulok a konyhába meztelen lábaimmal halkan trappolva csak bosszankodni fogok egész hátra lévő nap. Ehhez pedig csöppet sincs ingerenciám. Nem. Ma nyugalmat akarok. Bekuckózni egy jó könyv mellé, elveszni valamelyik remek kis regény fantáziavilágában, ahol nincsenek seggfej Eric Lestrange-ek, és talán még a vihart is elfelejtem. Tudom hogy ostobaság, de azért örülök is hogy itt van. Ha egyedül kóvályognék a többszintes kastélyban miközben úgy hangzana, mintha a fejemre akarna omlani biztos visszamenekülnék inkább a Roxfortba. De azzal is tisztában vagyok, hogy az éjszakát egyedül fogom tölteni. Több mint valószínű álmatlanul várva hogy elcsituljon a kinti zord időjárás…
-Azért ugrottam be, mert ajándékom van számodra.
- Ajándék? – hűlök el és a szemöldököm felszökik a homlokom közepére. Arcomra rá van írva a ’ez most komoly?’ felirat. Így szemezek fele fél percet majd végül felhorkantva elfordulok. Nem kell nekem sem Lestrange, sem az ostoba ajándékai!
Már dacosan indulnék be a konyha irányába mikor a vállamon koppan valami. Megakadok két lépés között és félrefordítom a jobb vállam irányába a fejem, amit az ütés ért.
Most komolyan hozzám vágta? Hozzám merészelte vágni?
Felháborít hogy ugyanúgy reagált mint ahogy nem sokkal ezelőtt. Hogy van képe ugyanazt a technikát alkalmazni. Ó mennyire eredeti… cöh! Cinkusan pillantok irányába és figyelem a közömbös arcát.
-Ne számold meg, tizenkét fiola. Heti egyet kell bevenni, hogy biztos ne ess teherbe, lehetőleg azonos időpontokban. Kivéve persze, ha örülnél egy kis fattyúnak.
- Hogy mi?
Elakadó lélegzettel pördülök meg a tengelyem körül és nézek rá. Arcom először falfehérré sápad, pont mint a mellettem lévő oszlom kecsesen felfele szökkenő márványának színe, majd azt hiszem olyan vörös leszek mint még soha de soha életemben. A megalázottság hullámokban terít be. Nem egy perc alatt hanem minden egyes újabb másodpercben. Felháborít a vádja, és az ahogyan kérdezi. Mit kérdezi, hát nem is kérdezi! Közli, mintha bármit tudna… mintha bármit tudhatna….
Naná hogy nem segít, ahogy eszembe jut Elliot a Diadémban. Az sem hogy utána nem írt, nem keresett. Céklavörös arcommal már nem Ericre nézek. Nem megy. Egyszerűen csak nem megy…. Nem tudok ránézni. Sejtettem hogy szar lesz beismerni az egészet, de azt hittem hogy ezzel majd Mathias mogyoróbarna tekintetébe kell megvallanom. Soha álmomban nem gondoltam volna hogy Eric türkizei követelik majd ki tőlem….
Márpedig a helyzet ez. És elég egy pillanat, onnan már tudom hogy tudja. Mindezt megerősíti az is, ahogy a kezébe teszi az arcát. Mintha csak egy szaros megoldandó probléma lennék. Hát nem vagyok! Baromira nem vagyok! Legalábbis, nem az ő problémája!
Elfog a féktelen düh. Hát ezért jött ide… hát ezért várt. Engem. Nem a bátyámat, nem csak úgy szórakozott a környéken… ó de rohadtul nem. Ő számított erre, akarta ezt. Porig alázni! Engem! Rádadásul egy olyan dologért, amihez semmi köze nincs az égvilágon! Mert nem emlékszem, hogy a magánéletem Eric mindenbebelekontárkodó Lestrange kezében van…!
Két erőteljes lépéssel vagyok előtte, s mielőtt odaérnék még felkapom a vörös fiolákat tartalmazó csomagot. Undorodom megfogni, de nincs más lehetőségem. Erőteljesen csapom a mellkasának és tartom ott hogy megfogja.
- Takarodj innen!
Nem tudom hangom halk és sziszegő-e vagy épp a fejét üvöltöm le. Nem tudom, hogy mit olvashat ki a tekintetemből, de azt igen hogy baromira felcseszte az agyam. Talán ennyire sose még senki. És hát ehhez külön gratuláció jár, majd vicces kedvemben meg is mondom neki, de az sem most lesz….
- Takarodj innen te szégyentelen senkiházi!

****

Szégyenlem, hogy itt vagyok, hogy kikényszerítettem belőle az igazságot, mert olyan ez, mintha a saját húgom bugyiját szagolgatnám. Felfordul a gyomrom, hirtelen nem fázok már többet, arcom rákvörös lesz. Nem a szavaitól, hanem attól a megalázó helyzettől, hogy ilyen váratlanul ért és nem tudom lemosni az arcomról a megrökönyödést, elárulva, hogy csak blöfföltem. Itt kell állnom, nem tudok valahova elbújni, amikor belém csap a villám. Kurva élet! Ha tudom, hogy van egy ilyen lehetőség, hogy esetleg ilyen szarul fogom magam érezni, akkor egyenesen a kikötőbe mentem volna, hogy amikor az igazság kiderül, akkor egy üres szobában találjon meg a hír. Szokásomhoz hűen ujjaimmal végig szántom a hajam, nem tudom, hogy mit mondjak, vagy mit csináljak, amikor a mellkasomhoz vágja a dobozt. -Tartsd csak meg. - hangomban sokkal több a lemondás, mint valaha. Ellépek, hogy a aranydoboz a mellkasomtól a földre essen és én is távolabb kerüljek a lány villódzó szemétől. A dühe nem ért váratlanul, de egészen másképp képzeltem a szituációt, a hangját, a vádakat amiket majd a fejemhez vág. Egyet tudok biztosra: -A bátyádnak te mondod meg…. - nyöszörgöm halkan, most már ténylegesen a rosszulléttel küzdve. Akárhova nézek a szobába szemeim előtt Elliot Blaire felett liheg, a lány szeme lehúnyva, a combja egészen felhúzva… Jesszusom Eric fejezd be. Inkább menekülj, most le magadról ezt a mocskot. Tudom, hogy nem néztem a lányra, mióta felemeltem a fejem. Azóta inkább a plafon különböző pontjait vizsgáltam, égő fejjel, nem tudván mi mást mondhatnék még. Tessék Lestrange, itt az igazság. O’Mara megkúrta a lányt, aki a te kis hercegnőd  lehetett volna. -Ahogy szeretnéd, mire felkelsz nem leszek itt… - Végül kénytelen vagyok a szemébe nézni, várni, hogy mennzire gondolja komolyan a lány. Az utolsó szavait, úgy értem.  Olyan mély szánalmat érzek iránta, mint amilyen mélyen szánom magam. Biztos ő is úgy szégyeni magát, mint én. El kell mennem. Ha szerencsém van B még mindig nem jött rá, hogy hol a hálószobám, ami azóta az enyém, mióta először betettem ide a lábam, azelőtt, hogy Blaire megszületett volna. Igen, megannyi szempontból jobban ismerem ezt az épületet, mint ő, talán nem jött rá hol az elrejtett kis rezidencia. Alig várom, hogy bezárkózhassam az elsötétített szobába és belezuhanjak a forró-vizes medencébe. Nem szólok egy szót se, várom, hogy távozhassak, hogy kimondja: a búcsún már túl vagyunk, ahhoz pedig, hogy tudjuk ez végleges, nem kell istenhozzádot mondanunk. Ellökhet, megüthet, megdobhat, tökönrúghat, haraphat, de ezt nem teheti meg. Nem teheti meg, hogy megalázza magát, a testét, ami a nép nyelvén forog, hogy aztán a családját, a testvérét majd engem is szívenszúrjon. Mindezek után olyan jegesen zár ki ebből a házból, az életéből, az életünkből, mintha rólam derült volna ki, hogy pornót filmeket adok ki magamról. Nem, ezt nem csinálja velem, nem ma. Nem kérek engedélyt a maradásra. Úgy is utál, jó eséllyel a barátságom a Monegrokkal itt vége is szakadt, nem tudom, hogyan fogok a szemükbe nézni ezek után. De az ellen nem tud tenni, hogy ma este a kedvenc szobámban aludjak, hacsak nem tanult meg valami nagyon csalafinta non-verbális átkot, és elég gyors, hogy elsüsse. Az én pálcám, már a kezemben, intek és az utazótáskák eltűnnek, hogy a földszint egyetlen hálószobájánban felbukkanjanak.

zene: H - Castle

dress

L E S T R A N G E

'jöjj be a házba, vesd le ruhádat,
már esik is kint, vesd le az inged,
mossa az eső össze szivünket..'


~~ ❈ ~~

-Tartsd csak meg.
Eszem ágában sincs megtartani! Üvölteném neki, ahhoz az idióta fejéhez hogy felfogja, nem kell a segítsége. Ugyanúgy nem kell, ahogy a szánalma sem. Ahogy a jóakarata sem. Nem szorulok rá semmire, ami tőle származik.
Fortyog bennem a dühös csalódottság. A kérdésbeesés mardossa a torkom. Ellép és a csomag a földre esik már másodszor. Gondolkodás nélkül belerúgok hogy az ajtónak csapódjon. Meglehet el is tört de nem érdekel. Nem érdekel az egész. Nem érdekel sem Lestrange, sem a vádaskodása, sem a szemében megjelenő felismerés amit átvesz a csalódottság. Meg a szégyen. Főleg a szégyen. Szörnyű érzés hogy ezt én okoztam. Miattam elsüllyedne talán ő maga is. Hisz rám sem néz… még erre is képtelen. Érzem ahogy feltolulni készül a fájdalmam, de még visszatartom. Nem akarok sírni előtte. Nem, nem! Nincs az az isten hogy én itt könnyzáporba törjek ki. Nem adom még meg neki ezt a luxust is. Amilyen érzéketlen tuskó, úgysem érdekelné. Nem foglalkozna velem, ahogy mással sem teszi (gondolom). Feltételezem az évek és a rutin neki dolgozik. Van már kellően sok tapasztalata kellően sokféle nőtípussal, nem aggódom azon hogy pont rám nem lenne receptje…
-A bátyádnak te mondod meg….
Újabb jeges zuhany, újabb arcon csapás. Azonosulok a szavaival és kihúzom magam. Ösztönös reakció ez, ahogy felszegem a fejem. Most már érzem hogy szemeimet lassanként ellepi a könnyfátyol. Basszuskulcs, Mathias…. Ha Eric így fogadta…. hát hogy fogja a bátyám? Az a legrosszabb hogy tudom, igaza van a másiknak. Nem bújhatok ki a felelősség alól. Eddig el tudtam húzni, de így hogy Eric már tud mindent, kimondatlanul is tud mindent, hát már nem halogathatom tovább….
Egyszerűen megsemmisítő érzés hogy a saját életem, a saját boldogságom nem is igazán az enyém. Inkább nevezném közkincsnek. Több köze van hozzá egy Eric Lestrange-féle senkinek, mint nekem. Hát nem nekem kell tudnom és eldöntenem kit szeretek? Kivel vagyok? Kivel akarok lenni? Mi köze ehhez bárkinek? Miért kell mindent úgy kezelni mint valami tárgyat? Nem a vágóhídra való marha vagyok, akit citálhatnak és méregethetnek mennyire tökéletes…. Mert egyszerű; nem vagyok tökéletes. Ha valaki hát Lyana La Clair az. Mathias meg egy szerencsétlen hogy Clemet választotta helyette.
-Ahogy szeretnéd, mire felkelsz nem leszek itt…
Mi? Hogy ő itt marad? Mindezek után?
Értetlenkedve meredek rá. Hát nem voltam világos? Nem érti? Jobb ha elmegy. Jobb ha nincs itt, jobb ha nem látja hogy fél éjszaka a párnámba bőgök az elcseszett életem miatt a másik felébe meg a vihartól rettegek. Reggelre olyan leszek mint egy megfáradt szellem, az is tuti…. Amúgy meg, hol aludna? Egyetlen vendégszoba sincs előkészítve neki. Nem számítottunk vendégekre… Rá meg végképp nem. A szilveszter óta amúgy is nagy ívben került és most is csak emiatt talált meg.
Rádöbbenek gondolataimba süppedve hogy sosem voltam fontos neki. Nem úgy, ahogy hinni mertem az újév első pillanatában egy pillanatra is. Ez még jobban felemészt mint az a tudat, hogy csalódást okoztam neki. És immár nem tudom megállítani a bennem tomboló mérhetetlen keserűséget. Egyszerűen kiszakad belőlem. Jobb kezemmel átkarolom a saját derekam, ballal a túlzottan zakatoló szívem igyekszem visszanyomni hogy ne akarjon már kikötni a szoba túlsó végében ha nem muszáj. A könnyek, amik eddig csak felhőként úsztak el-elhomályosítva pillantásom mostmár szép tökéletes gömbként csillannak meg pilláim tövében hogy útra induljanak lefelé az arcomon. Ahogy végigszántanak ezüstös kis csíkot húznak. Elérve az állam pedig egyetlen pillanatot kivárnak hogy aztán megadják magukat a gravitációnak és lepottyanjanak a föld felé. Van amelyik a lábfejemet éri, van amelyik a kőpadlót. Mindez azonban csöppet sem lényeges már. Fejem lehajtom, és kócos nedves hajam kétoldalt jótékonyan keretez, miközben halk semmitmondó hüppögéssel veszem tudomásul hogy elcsesztem. Mindent elcsesztem. És a nevetséges az, hogy mégsem bántam meg.

****

Teljesen összezavar az arca. Kétségbeesett, törött, dühös, segélyt kérő mégis elutasító. Valószínűleg szüksége lenne valakire, aki nem én vagyok. Nem tudom mit mondjak, olyan elesett, hogy nincs kedvem leckéztetni, ártatlannak tűnik akkor is, ha gyűlölközve mered rám. Én hoztam ebbe a helyzetbe, nekem kellene megoldanom is, de nem hiszem, hogy kér belőlem, épp eléggé belekönyököltem a lelkébe, attól tartok akármit mondok csak rosszabbá teszi a helyzetet. De mikor is kezdett érdekelni a kis lelkivilága? Nem érzem feladatomnak, hogy vigyázzak rá. Minden családtagom, akit eddig óvtam, mind tönkrementek, Matthias sokkal ügyesebben intézi az ilyesmit, gondolom, ha valakin segíteni akarok jobb ha csak nem foglalkozok velük. Tehát azért nem hagy nyugodni, mert belőle is nő lett, és én szeretem a nőket? Az olyan lányok mint Blaire nem foglalkoznak velem, tudják, hogy ha közeledem feléjük az sokkal inkább a vér iránti kötelesség, nem kedvtelés, nem hordoz boldogságot. Nem állítom, hogy igazuk van, most már nem. Ha Blairet bántani akartam volna, akkor már nem lennék itt azon gondolkodva, hogyan érthetném meg, hogyan segíthetnék neki ebben az elcseszett helyzetben. Szóval, igen, ebben megegyezhetek saját magammal. Nem ártani jöttem, csak egy fontos leckét megtanítani és saját önző szívemen enyhíteni. Balul sült el. És nem tudom, hogyan mondjam el. -Senki sem hibáztat, ha O’Mara-t szereted. - mondom óvatosan, szilárd meggyőződéssel, hogy akármit mondok, az nem segít. -B, azt hittem egy ostoba pletykára foglak figyelmeztetni. Nem gondoltam komolyan, hogy a pletyka igaz… - Ez persze megint vádlóan hangzik, akár mennyi kedvességet is csöpögtetek belé. A lány könnyei tovább ömlenek, jobban, mint az előtt. El kellene mennem. Miért nem mond semmit? Miért néz olyan kétségbeesetten? Nem, nem tudok segíteni, ez már biztos. Erre persze megint felmegy bennem a pumpa, nem szeretek tehetetlen lenni. -Ha ezért szaladtál szilveszterkor, ha ezért nem válaszoltál a levelemre, hát jó. Elfogadom, ha azt mondod, hogy jó neked vele. -A gondolat elsápaszt. Nem akarom, hogy jó legyen neki vele. A legkevésbé sem, de mit mondhatnék? Leát és az ő dolgait folyton elutasítottam, kinevettem, megtagadtam és végül teljesen elvesztettem őt. Most megpróbálkozok az ellenkezőjével, mert a közép utat nem ismerem. Egyetlen Lestrange sem ismeri. Csak a végletek vannak, s az előbb még ütöttem volna, most nem tudom megállni, hogy ne húzzam magamhoz, hogy betakargassam zokogó testét. Úgy át vagyunk fagyva, hogy olyan, mintha a didergő jégcsapot szorítanék magamhoz. Szilveszterkor azzal dühítettem fel magam, hogy a lány, aki gyerekkora óta ismer, nem is ismer. Most azon dühítem fel magam, hogy a lány, akit gyerekkora óta ismerek, valójában nem is ismerem. Miféle ördögi csapda ez? Szívesen vágnám pofon, de szívesen meg is ölelgetném. Nincs sok értelme ennek az egész agymenésnek. Szépen el kéne sétálnom, hagyni, hogy megnyugodjon. Megint önző vagyok, mert titokban tudni akarom. Tényleg azért hagyott faképnél, mert már akkor is Elliotton járt az esze? Azért nem akarta, hogy hozzáérjek? Nem tudom melykünk nyomorultabb ebben a nagyon hosszú pillanatban, de az biztos, hogy látom is meg nem is, hogy miért éri ez meg nekem. Ha mérlegre teszek mindent, az tökéletesen egyensúlyban marad. Egyetlen dolgot tudnék még rátenni arra a mérlegre, de azt még nem döntöttem el, hogy egyáltalán akarok-e gondolni rá vagy sem.

zene: H - Castle

dress

L E S T R A N G E

'jöjj be a házba, vesd le ruhádat,
már esik is kint, vesd le az inged,
mossa az eső össze szivünket..'


~~ ❈ ~~

A könnyeim lassú folyása ugyanúgy fokozódik, mint a kint tomboló vihar ereje. Már nem érdekel mennyire megalázó a helyzet vagy mennyire nem akartam kimutatni neki, épp neki, vagy bárki másnak is hogy képes vagyok érzelmekre. Hogy képes vagyok megtörni. És hogy gyenge vagyok… nagyon gyenge…  Annyira hogy a lábaimban is alig érzem az erőt… És nem segít csöppet sem az, ahogy megszólal.
-Senki sem hibáztat, ha O’Mara-t szereted.
Halkan csuklok egyet levegővételként és mert egyszerűen nevetséges a feltételezés. O’Marát szeretni? Végtére is van ráció benne… valóban szeretem, valóban kötődöm hozzá, és tény hogy fontos nekem. Volt valami benne, ami vonzott, ami hajtott ami segített elviselni a magányt és a hozzá párosuló űrt. Azonban mint minden ez is csak időszakos volt. Ő talán már el is felejtett, legalábbis azóta sem írt. Eleinte utáltam érte. Gyűlöltem saját magam is. Ostoba naiv fruskának éreztem magam. Mára már tudom hogy én ugyanannyira hibás voltam. Mondhattam volna nemet, mégsem tettem. És ennek részben akarva akaratlan, de Eric is az oka volt, bár magam sem ismertem fel vagy ismertem el.
Megrázom a fejem dacosan, nemet intve de nem tudok megszólalni. Torkomban a gombóc ott szorít és a könnyeim még vadabb tempóban törnek felszínre.
-B, azt hittem egy ostoba pletykára foglak figyelmeztetni. Nem gondoltam komolyan, hogy a pletyka igaz…
Mentegetőzik…
Akarnám mondani hogy teljesen fölösleges, hogy kár vesződnie. Mert valóban így van. Hitt valamit, mindenki hisz valamit, és ment a hülye feje után nem törődve azzal, hogy gázol a másik lelkébe. Ha nem így tett volna, nem is ő lenne. Nem hibáztatom, mert előbb-utóbb úgyis napvilágot látott volna az eset. Ha nem is pont így, nem is pont itt de kibújt volna a szög a zsákból. Talán hálásnak kellene lennem hogy senki nincs a házban, csak mi ketten.
- Pedig igaz…
Alig hallom a saját hangom. Alig érthető az a két szó, amivel megerősítem a feltételezést és bebizonyítom a tényállást. Örülhet. Megkapta, amit akart. És tudom, hogy ő ugyanúgy szenved mint én. Pedig ő sem jobb tőlem. Hány nőt vitt az ágyába? Hány fattya is van? Ó igen, ő rendszerint a pletykák kiskirálya és mégsem kéri senki számon rajta a tetteit. Csak nekem jut ez osztályrészül….
-Ha ezért szaladtál szilveszterkor, ha ezért nem válaszoltál a levelemre, hát jó. Elfogadom, ha azt mondod, hogy jó neked vele.
Már csak a feltételezés is nevetséges. Könnyeim közt felnevetek, esetlen keserűséggel hogy újabb zokogásrohamba fulladjon az egész. Kezem felcsúszik a számhoz és próbálom visszanyelni a fájdalmat, a keserűséget, de nem megy. Egyszerűen tényleg nem.
Aztán megérzem magamon a kezét. Átfon, ahogy megölel és a fejem a mellkasához ér. Érzem a nedves fehér ing anyagát, érzem az eső friss illatát keveredve az övével. Egyszerre újra megremegek, de nem azért mert fázom vagy mert a sírás okozza a rázkódást hanem mert a vágyam fellobban újra. És tudom, ez hiba. Ez rémített meg legutóbb is. Ezért nem reagáltam a levelére, ezért kerültem el a saját otthonomat is, ameddig csak tudtam. Hogy ne lássam Őt.
- De hát nem! Nem jó.... és... nem, nem azért mentem el… - hüppögök párat így megszakítom a mondandómat. Kivárok pár pillanatot, amíg újra rendesen nem tudok lélegezni. Megnyugtat a közelsége, annak ellenére is hogy egyben felforr a vérem tőle. Nevetséges ez kettősség. Megemelem a fejem, és felnézek rá. Alacsonyabb vagyok tőle de ez nem számít. Így is a kék szemeibe tudok nézni. – Akkor még nem is ismertem.
Szipogok, majd hagyom hogy a csend körbeöleljen. Nem tudom érti-e. Nem ismertem Elliotot szilveszterkor. Azt se tudtam hogy él, létezik egyáltalán van… Mindössze akkor került a képbe mikor hazahozta a bátyámat és a barátjának hazudta magát. Én balga megszerveztem a villásreggeli Mathias és Lya miatt… és elhívtam őt is mert hát nem is sejtettem hogy átver. De voltaképp nem vert át mert valóban jóban vannak. Szóval azt hinni hogy miatta hagytam ott, ostobaság.
- Én… ahm, megijedtem. – lesütöm a szemem és az ingjét fixírozom. A gombot, ami egyben tartja az anyag két oldalát. Felette már szétnyílik és a bőre sejlik fel. Kezem a mellkasára emelem, de épp csak hozzáérek ujjbegyeimmel a tenyerem nem teszem rá. Nem merem. Az talán túl sok. Túl bizalmas.
- Te voltál az első aki.... uhm a levélnél már szégyelltem magam… - motyogom a nyakának. – És haragudtam rád.
Kelletlen ismerem be a tényeket, de valóban így volt. Akkor már több minden lezajlott bennem, mint aminek kellett volna és Eric a levelének hangvétele sem segített a helyzeten. Felemelem a fejem, és újra a szemeibe nézek. A sírást már magam mögött hagytam, csak a szipogás marad meg a könnycsíkok az arcomon.
- Te… olyan nehéz eset vagy. – elbiccentem a fejem és bágyadtan sóhajtok egyet. Visszadőlök a mellkasához. Fejem elfordítom és teljesen hozzá simulok. Fülemben ott dobog a szívének egyenletes, megnyugtató ritmusa. Ez mosolyra fakaszt. Kiélvezem a percet és elhúzom egész addig, amíg lehet Csakis aztán toldom meg szavaimat a végső beismeréssel.
 – Pedig olyan fontos vagy nekem… Igazán fontos...
Hangom suttogássá szelídül, és rájövök, tényleg örülök hogy kimondtam. Még akkor is ha egy tapló, legtöbbször tapló és ezen talán soha semmi nem változtat. Mindennek ellenére is, fontos. És nem csak mint egy rokon, vagy barát. Valami olyan határmezsgyén mozog, amit nem tudok igazán behatárolni. Felszegem az állam és felpillantok rá. Vajon érti? Érti hogy nem tudom hogy ő mit akar? Hogy azt sem tudom én magam mit akarok? Érti vajon hogy fogalmam sincs arról mit szabad már nekem és mit nem? Képes utat mutatni? Képes irányt adni? Vagy magamra hagy hogy tapogatózzak tovább a sötétben?