+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  VEGYES CSAPATOK
| | | |-+  Fényes Kompánia
| | | | |-+  Nathaniel (Moderátor: Nathaniel Forest)
| | | | | |-+  bilincs az Egyetlen
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: bilincs az Egyetlen  (Megtekintve 219 alkalommal)

Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2018. 01. 07. - 19:48:12 »
+1


BILINCS AZ EGYETLEN

1999. május
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2018. 01. 07. - 19:52:53 »
+1


VAKEGÉR


Izgult. Bár maga sem tudta, hogy miért. A kérdését már feltette. A válasz pedig igazán kedvező volt. Főleg, mivel lényegében maga a válaszoló fél követelte ki a kérdést. A kérdést és a fogadalomtételt. Nat még nem gondolta volna, hogy ilyesmire szükség lehet. Talán évek múltán merte volna kezdeményezni. Elliot a mindent jelentette számára, de azt tudta, hogy párja nagyon is szabad lelkű és elvű. Így szerette. Mégis úgy érezte nagyon-nagyon sok dolgot elvesz az életéből. Nem akarta még ezzel is, egy kézzel fogható jellel, egy ígérettel maga mellé láncolni. Persze, ez is egy olyan lánc, ami szinte bármikor szétszakítható. Megmásítható. Változik a hossza és erőssége egy életen keresztül, hol így, hol úgy. De, ha ügyesek, kitartóak, akkor éppen ez a lényege, hogy nem engedik szétszakadni, miközben lehet rá hivatkozni, hogy igen ott van. Ők egymás mellett vannak, ők összetartoznak. És igen, összetartoznak, mert szeretik egymást és bár gyűrű nélkül is elég biztosítékot kapott és úgy érzi adott is már erről. De, ha ezzel még inkább megerősíti, mindazt, mait szóban már kimondott. Akkor a legkevesebb, hogy megteszi. Úgy, ahogy ő akarja és eltervezte… Szerinte Elliot amúgy sem érdemelne ennél kevesebbet…

Komolyember ruhában sétált végig az Abszol úton. És lényegében meg sem próbál nem feltűnő lenni. Nem csak látja, de egész egyszerűen érzi is, hogy az emberek megbámulják, végignéznek rajta vagy összesúgnak a háta mögött. Csak páran vannak, akik köszönnek, vagy aláírást mernek kérni tőle, és ezt most nagyon nem bánja. Nem akar sokat vesződni, még, ha amúgy direkt is választotta a feltűnősködést. Mert direkt választotta ezt. Ha úgymond utcai ruhában van, szinte fel sem tűnik az embereknek. El tud rejtőzködni közöttük. Most a legszebb nadrágját és zakóját vette fel, amiben még mintha a tartása is büszkébbé válna. Az is akar lenni. Ma gyűrűvel kéri meg Elliot O’Marát, hogy kösse hozzá az életét. És, ha ma is igen lesz a válasz, amiben azért nagyon-nagyon reménykedett, még ha párja amúgy kifejezetten szeszélyes teremtés is, akkor még büszkébb és boldogabb lesz, mint bármikor.

Egyszerűen kanyarodott be a Zsebpiszok közbe. Ott a kíváncsi tekintetek, bár ugyanúgy megmaradtak, immáron zorddá váltak. Nem a ő közege volt ez. Ezt nyilvánvalóan jól tudta, és ezen figyelemfelkeltő öltözete sem segített túlzottan. De épp csak egy ajtónyit kellett sétálnia és mivel kellően zord, felsőbbrendű ábrázatot is megtanult mát magára ölteni, tudta, hogy baj nélkül juthat el a Vakegér bejáratáig. Ott meg már történhet akármi. Nem érdekli. Mert Elliot ott lesz és ez a tudat biztonságot ad neki mindenekfelett.

Magabiztosan sétál a pulthoz. Igyekszik még kicsit rá is játszani a főnökségre, meg a gazdagságra. Bár lehet így aztán tényleg megpróbálják kirabolni. Nem nagyon érdekli. Az egyetlen tárgyi kincsét Elliot már rég elrabolta tőle, ahogy lényegében a nem tárgyikat is. Nincs semmi, amit félve adna oda, vagy, amit nem adna oda.
A pultos nőre néz, rendel egy italt, kivételesen valami alkoholt, amit a pult fölé lát kiírva és amúgy gőze sincsen róla, hogy mi is lehet. Bár a barnás folyadék, amit kap igazán tetszetős, kételkedik benne, hogy meginná. Miközben várakozik, körbekémlel és csak megvárja, amíg keresgélése egyértelművé nem válik a nő számára. Persze… Már rég kiszúrta párját a Vakegér hátsó részében…
- Elliotot keresem. – Mondja határozottan. – Egy ismerősöm adta meg ezt a nevet. Azt mondta, ez az Elliot tud segíteni az ügyeim elrendezésében… - Ismét körbekémlel, mintha tényleg fogalma sem lenne róla ki az, akit keres. Aztán csak követi a nő tekintetét és útbaigazító mutatóujját, egészen párjáig. – Köszönöm. – Csúsztat jóval több borravalót a pultosnak, mint amennyit valószínűleg egy nap összesen kap. Aztán erős léptekkel indul meg a férfi felé és határozottan foglal helyet vele szemben. – Üdvözlöm. Ha jól tudom maga Elliot. Nos. Lenne önnek egy kis munkám…
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2018. 01. 09. - 22:07:58 »
+1

B I L I N C S   A Z   E G Y E T L E N


[viselet]

NAT
1999. május

Egyre unalmasabban, egyre semmimondóbban telnek a napok. Valahogy minden olyan nyugodt és hiába vannak kalandok, mintha az idő állt volna meg körülöttem. Élvezem én Nat társaságát szó sem róla, sőt jobban élvezem, mint minden menekülést és lopkodást. Gondolkodás nélkül választanám őt a régi életem bármely izgalmas mozzanat helyet. Egyszerűen csak magamra nem találtam még rá igazán egy ilyen új életben… és hiába jártam olyan helyekre, mint régen. Hiába ücsörögtem azon a májusi napon is a Vakegérben egy pohárka lángnyelv felett. Hiába vert be Kaa egyik ember és repedt fel a szám széle. Az a kis vér, aminek fémes ízét a nyelvemen éreztem már nem volt a régi.
Talán az egyetlen dolog, ami még igazán én voltam az a dühöm, amiért elveszítettem Elliot O’Marát. Azt a fickót, akinek a szívét nem olvasztotta ki örök jégpáncéljából egy szerelmes csók, egy bók vagy éppen nem hevítette fel a testét egy bizonyos személy puszta látványa. Most viszont ott álltam, szemben a valósággal, vággyal telve és azt kaptam, amire valahol mindig is vágytam. Azt a biztonságot, amit Phillip sosem adhatott meg, most megtaláltam Nathaniel oldalán és mégis annyira elbizonytalanított. Nem, nem a kapcsolatomat illetően. Azt semmi pénzért nem rúgtam volna fel. Egyszerűen magammal szemben.
Remegve emeletem ajkaimhoz a poharat. Azonnal felszisszentem, ahogy az alkohol égetve ért a sebhez.
Merlin szaros… – kezdtem volna.
Azonban akkor hirtelen valaki belökte a Vakegér rozoga ajtaját. A tavaszi szellő utat talált magának a kocsma belseje felé, kellemes aromát hozva magával. Édes illat keveredett különös, kesernyés, de annál fenségesebb tintával. Az elegy megcsiklandozta az orrom, én pedig finoman lecsuktam a szemem. Nat… – súgták az ösztöneim, mit sem törődve a korábbi kellemetlen érzésekkel.
Nem pillantottam az érkező felé. Először inkább letettem a poharamat, megigazítottam a hajamat és a ruhámat. A szétvert arcomat amúgy is észreveszi, legalább ne tűnjön úgy, mintha veszítettem volna a bunyóban – mert hát valljuk be, nem voltam a helyzet magaslatán. Némi szégyenkezéssel néztem fel, de addigra már ott volt az asztalnál.
Mi a szart keresel egy kocsmában? – vettem elő a lehető legridegebb hangnememet.
Nem akartam leszúrni, azt meghagyom neki. Őt zavarja, ha italozgatok, engem igazából szórakoztatott mindig is az ittas Nat. Nem vettem volna ki a kezéből soha az italt, csakhogy nevethessek egy jót… vagy éppen eljátszadozzak vele, ha olyan kedvem van.
Üdvözlöm. Ha jól tudom maga Elliot. Nos. Lenne önnek egy kis munkám…
Ekkor esett le, hogy ez valamiféle játék. Ravasz kis vigyor ült ki az arcomra. Elővettem a szokásos, üzleties külsőmet, megfeledkezve a saját, belső Elliotom kereséséről és inkább a külsőre koncentráltam, aki szerette volna, ha Mr. Forest becsalja egy sikátorba.
Én vagyok – válaszoltam komoly hangon.
Kihúztam magam, hogy magasabbnak és határozottabbnak tűnjek.
De azt már most megjegyezném, hogy kaméleon gondozást nem vállalok – tettem hozzá.
Erőlködnöm kellett, hogy ne nevessem el magam. Még végig is simítottam az ajkaimon, hogy azt eltakarva egy kis mosolyt leplezzek. Jó kis játék lesz ez, O’Mara! – lelkesedtem. A testem már is kicsit forróbb lett, a szívem hevesen vert. Tetszett a velem szemben ülő, kétméteres látvány.
Elliot Lee – böktem végül oda az álnevemet. –Veszélyes helyre keveredett, uram. Mit akar tőlem? – kérdeztem a szokásos, ellenséges hangomon, csakhogy Nat megkapja az igazi O’Mara életérzést, amit minden üzletfelem szokott.
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2018. 01. 10. - 22:13:24 »
+1


VAKEGÉR


Úgy tett mintha mindez nagyon-nagyon egyszerű lenne. Holott egy cseppet sem volt az. Szíve minden lépéssel egyre hangosabb és gyorsabb ütemet diktált, ahogy közeledett Elliothoz. Félő volt, hogy egy nagy és hangos, utolsó ütéssel megáll, mikor végre helyet foglalhatott a férfival szemben. Ekkor érezhette meg végre azt az édes illatot, ami párjának sajátja, összetéveszthetetlen vonzó aromája. Itt van. Egy karnyújtásnyira. És, ha most ujjai megmarkolnák és magához vonnák a szépséges bőrét, az ízletes ajkait, biztos lehetne benne, hogy megkapná. És mégsem teszi meg. Holott erre vágyik. Most is, megállíthatatlanul és meggátolhatatlanul csakis arra, hogy élvezze az érintéseit és csókjait. És ennél még sokkal, de sokkal többet. Mindent. Mindent, amit Elliot arra a fehér vászonra festett, ami az író maga volt eddig. Egy üres lélek. Amit most érzésekkel és kellemes emlékekkel töltöttek meg. Önkéntelenül láncolta magához, tartja fogva és Nat egy pillanatig sem bánja rabságát. Ez az, amit Reagan mindig is el akart érni, és amit sosem sikerült, hogy Nat mindenestül átadja neki magát. Milyen bosszantó is lehetett a felfedezés, ami az írót majdhogynem mosolyra ösztönzi, hogy azt, amit Reagan erőszakkal akart, Elliot egész egyszerűen elvett puszta odaadással. Az élet tréfája. Nagyszerű és boldogító tréfája.

Próbálja megtartani arcának rezdületlenségét. És a tárgyalásokon szokásossá vált kemény arckifejezését. Pedig szíve szerint felszabadult kacaj hagyta volna el ajkait párjának szávai nyomán. És megint csak ott az az érzés, az a biztosíték, hogy neki igenis ez a férfi kell. Egy életre kell. Mert felszabadította és boldoggá tette. És reméli, hogy ezért ő maga is boldogságot tud nyújtani. Még ha talán szabadságot nem is. De azt is igyekszik majd. Kalandot adni. Kalandra vinni és hívni Elliotot. Még ha talán nem is ugyanaz kettőjük szótárában ez a szó… De ezért is tervezte meg ezt a napot olyannak, amilyen… Legalább egy kis érdekesség legyen benne, ha már ennyi, amit adni tud… egy gyűrű alakúra formázott bilincs…

Kissé megmoccan, mintha egy pillanatra kellemetlen lenne neki a hely, a közeg vagy maga a személy, akivel tárgyalni készül. A mozdulat közben kissé hozzáérinti lábát Elliot lábához. Szemével hirtelen a tekintetéért kap. Mintha mindez direkt történt volna, s közben véletlenséggel álcázná. És közben figyeli a reakciókat. Vajon őt is annyira izgatta az a leheletnyi vággyal telt kis elektromosság, ami az író testén azonnal végigszaladt… És mégis csak úgy tesz, mintha nem lenne jelentősége. Kihúzza magát, majd megjátszott, enyhe zavarodottságát még keményebb arckifejezés mögé igyekszik bújtatni. Hogy úgy nézzen a dacosbarna szemekbe.

- Nos. Nem kaméleongondozást. – Mondja határozottan, majd apró gonoszkés mosolyt enged megjelenni a szája sarkában. – Legalábbis egyelőre… A veszély nem érdekel. Ha valamit meg akarok szerezni, azt ennyi veszély árán meg merem tenni. Most pedig nagyon akarok valamit. – Megint kissé összeérinti lábukat az asztal alatt, majd lassan belekortyol a löttybe, amit vett. Próbál nem felprüszkölni, annak erejétől, elvégre ő itt most egy komoly és nagyon-nagyon erős férfiember. Amihez hozzátartozik a férfiak kedvtelése is, ez ihatatlan alkoholformátumú valami… - Egy vidéki férfi, megszerzett pár iratot, amire nekem szükségem van. Próbáltam az úriembert különböző módszerekkel rávenni, hogy adja át őket. Nem sikerült. Viszont a kémeim meg tudták, hogy hol tartja őket… Nos. Ha az összeg, ami nem felelt meg az úrnak az iratokért, megfelel egy tolvajnak az elrablásukért, akkor nekem az üzlet ugyanúgy megérte. És elhiheti, roppan bőkezű és hálás tudok lenni…
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2018. 01. 12. - 11:03:16 »
+1

B I L I N C S   A Z   E G Y E T L E N


[viselet]

NAT
1999. május

Finom kis forróság hullám futott át a testemen, ahogy Nat lába az enyémhez simult. Nem volt több egyetlen pillanatnál, de éppen elég volt ahhoz, hogy máris kínozni kezdjen az üdvözlő csók hiánya. A kezét néztem, amelyik a poharat szorongatta. Még ránézésre sem tudtam megállapítani mit kért, de úgy vágytam, hogy éppen csak végig cirógathassak azt ölelő ujjakon.
A veszélyről beszélt, értettem és hallottam minden egyes szót. Még is jobban érdekelt az asztal alatt érkező újabb titkos érintés. Nem akartam neki dolgozni, nem akartam rábólintani az egészre. Egyszerűen csak meg akartam ragadni, hogy berángassam magammal a mosdóba, zárt ajtók mögé.
Közben ivott a valamiből. Láttam, hogy küzd vele, habár éppen csak megrándult az arca.  Más nem vette volna észre, de én eléggé ismertem már… mégha ez a játékunk miatt nem is volt éppen egyértelmű a kívülállók számára.
Egy vidéki férfi, megszerzett pár iratot, amire nekem szükségem van. Próbáltam az úriembert különböző módszerekkel rávenni, hogy adja át őket. Nem sikerült. Viszont a kémeim meg tudták, hogy hol tartja őket… Nos. Ha az összeg, ami nem felelt meg az úrnak az iratokért, megfelel egy tolvajnak az elrablásukért, akkor nekem az üzlet ugyanúgy megérte. És elhiheti, roppan bőkezű és hálás tudok lenni…
Megnyaltam a szám sarkát és rá kacsintottam, olyan csábítón, mintha színdarabban lennénk vagy egy szenvedélyes történeteket tömörítő könyv ostoba lapjain. Előrébb hajoltam, hogy érezzem az illatát, de azt most elnyomta az alkohol bűze.
Nem mondom, hogy nem érdekel az ajánlat – válaszoltam a lehető legüzletiesebben és én is belekortyoltam az előttem várakozó lángnyelve. Közben persze le sem vettem a szemem Natról.
Miközben lenyeltem az italt, a pultoslány elsétált mellettünk. Szándékosan végig mértem… elvégre Nathaniel akart játszani, hát kapj meg azt mindenestül. Na erre mit reagálsz, Szőrmók? Visszafordultam, hogy újra a szemébe nézzek és elvigyorodtam.
Ő viszont vállal kaméleongondozást – kommentáltam a mellettünk elhaladó látványt.
Egészen az asztal alá húzódtam. Annyira közel tudtam így hajolni Nathoz, hogy akár meg is csókolhatott volna az asztalon keresztül. A combom finoman simul az ő combjához, de az arcom mit sem változott. Az az O’Mara vagy Lee voltam a külső szemlélőnek, akivel cseppet bosszantó, de annál hasznosabb üzletet kötni.
Egy a bökkenő, Mr. Forest. A fizetség. –Olyan hangon beszéltem, mint aki tényleg bármit megtehet és lényegében így is volt. Nem csak azért, mert Nattal beszéltem, ez mindig is így volt. Sosem vállaltam el olyan munkát, amiben nem volt igazán hasznom… és a helyzetemet tekintve néhány galleonra cseppet sem volt szükségem.
Alaposan gondolja meg, hogyan fogja törleszteni ezt a munkát – mondtam és közben mozdolódni kezdtem. Ezzel akartam jelezni, hogy amúgy készen állok az indulásra, a fizetséget pedig később megbeszéljük. Tudtam, hogyha még egy percet ücsörgünk ott, akkor Natot karon ragadva bizonyára valóban a mosdóban kötöttem volna ki... akkor pedig túl korán vége a játéknak.
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2018. 01. 12. - 13:28:24 »
+1


VAKEGÉR


Mintha magát csalta volna csapdába. Úgy érezte, azzal, hogy begyalogolt ide, ilyen hatalmas magabiztossággal, tényleg csak úgymond ártott magának. Nem, nem azért, mert most hirtelen úgy érzi mégsem akar semmit. Pont ellenkezőleg. Mindent akar. És azt a mindent leginkább azonnal… És látja, érzi, hogy Elliot épp ugyanígy lehet ezzel. Érzi a köztük lévő feszültségben, ami a kívülállók számára talán fenyegetőnek tűnhet, és érzi a férfi mozdulataiban is. Mindent mintha azért csinálna, hogy az orra alá dörgölje, benne van a játékban, kérdés, hogy ki bírja tovább tartani magát. Jogos kérdés. Főleg Elliot részéről… Mert valahányszor ilyesfajta játékot kezdeményezett, egész egyszerűen vesztett. Mindig ő volt az, aki végül kimondta; Akarlak. Vagy aki végül e bűvös szó nélkül is, csak az ölébe rántotta párját és csókolta és kényeztette, míg teste remegve az övébe nem simult.

Erre vágyott. És nyelt is egy nagyot, mikor a férfi, csábítóan végignyalt a szája szélén. Inkább ivott egy újabb, gyors kortyot a szörnyű löttyből, csak, hogy aztán megint arcának rezdüléseivel kelljen foglalkoznia és ne a vágyával. Elliotot úgyis leköti az éppen elhaladó pultos lány. És Nat is végignéz rajta, mert legalább addig is kicsit el tud fordulni párjától. Amúgy sem tetszik neki, ahogy nézi… Ujjai a pohárra feszülnek és mintha még egy kis morgás is elhagyná torkát, miközben visszafordul és a férfi szemeibe néz. Próbál szenvtelenséget erőltetni az izmaira, de valószínűleg így is leolvashatóak róla gondolatai… Szóval őt is megdugtad már… A féltékenység szinte egy varázslat gyorsaságával söpör végig testén és kezei önkéntelenül nyúlnának Elliot felé, hogy magához rántsa és elfelejtesse vele a nőnek akár csak ez emlékét is. Legalább az ilyenek ellen győzni tudhatna, ha már Esmével szemben többszörösen is elveszítette a harcot…

Gyorsan kortyol egy újabbat. A bizsergés a féltékenység után kúszik tagjaiba és szinte el is tűnteti annak nyomát. Csak néz az egészen közel kerülő gyönyörű szemekbe, csak nézi azokat a kívánatos ajkakat, csak próbálja a Vakegér átható alkoholbűzén át megérezni párjának édes illatát, pont úgy, mint mikor megérkezett.
- Másnak a munkája nem érdekel… - Jelenti ki végül tényleg szenvtelenül. – A legjobbat kerestem és azt mondták maga az. A fizetségről szólva pedig… - Nyomta lábát még inkább a férfiéhez, szinte már-már egészen közel csúsztatva csípőjéhez. Kezét is egy pillanatra az asztal alá vezette, hogy ujjaival éppen hogy, de hozzáérhessen a másikhoz. – Ha tudja a nevem, azt is tudja, milyen hírek és pletykák keringenek rólam. Köztudott, hogy egy jó üzletért sok mindenre képes vagyok. Kérhet bármit… - Jelenti ki, majd hirtelen húzódik el Elliottól, hogy szinte ugyanazzal a mozdulattal fel is álljon. – Nos. Ha mindent megbeszéltünk, kövessen. – Kortyol egy utolsót a poharából, hogy aztán direkt figyelemfelkeltő csattanással tegye vissza az asztalra, még némi borravalót mellé dobva, és elinduljon kifelé a Vakegérből. Miközben csak remélni tudja, hogy Elliot követi… Bár direkt nem néz hátra, csak akkor, amikor már egy közeli, még kisebb sikátorba érkeznek. – Ha szabad… - Fogja meg a férfi karját, de szinte éppen csak annyira hozzáérve, amennyi egy hoppanáláshoz kellhet. Aztán már csak egy kis pukkanás hangja marad utánuk a poros helyen.


CHEDWORTH, ANGLIA

A szinte csak pár házból álló település szélére érkeztek. És az író szinte azon nyomban el is eresztette úti társát, sőt még egy lépést el is távolodott mellőle. A bokroktól, ahová érkeztek  egy aszfalt út vezetett a faluig és egy földút egy fákkal és növényekkel szegélyezett kisebb kastélyig. Az épület ugyan innen még nem látszódott, de egy kis séta után felbukkan a frissen nyírt gyep és a gondozott kert, amit aztán a ház maga koronáz meg. Nem fényűző, de gazdagságot sugall.
- Nos. Könnyebb dolga van, amíg én lefoglalom a ház urát. Számos üzleti ügyünk van, a megjelenésem nem kelt majd gyanút. Van egy hátsó bejárat. – Mutatja a ház részeit kissé megbújva egy fa mögött, hogy ha valaki a házból kitekint, ne lássa meg őket. – Onnan a legkönnyebb eljutni a dolgozó szobához, ami hátulról balra az első ajtó, ott lesz valahol egy kisebb fali széf. Mivel az illető mágus, nem tudom mivel és hogyan védi le az értékeit. De mivel kellően ostoba, remélem, hogy nem viszi túlzásba… Viszont, értheti, hogy miért kellett a legjobb tolvaj a szakmában…  

Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2018. 01. 13. - 11:31:23 »
+1

B I L I N C S   A Z   E G Y E T L E N


[viselet]

NAT
1999. május

Nem akartam válaszolni arra, hogy miféle fizetséget várok. Nat játszani akart, én meg megadtam a lehetőséget, hogy rendesen csinálja. Ezért csak lehúzva az italomat, lassan követtem kifelé. Valami sikátorba vezetett.
A két mocskos házfal között ácsorogva egy rövid pillanatra a bűz mellett megéreztem a szokásos illatát. A szívem olyan erősen vert, mintha ki akarna szabadulni a mellkasomból. A szememet is lehunytam egy pillanatra, ahogy a testem azokon a pontokon kezdett bizseregni, ahol korábban hozzám ért. Egyre nehezebben tudtam koncentrálni a szerepemre, őt akartam, nem a játékot.
Túl sokat ittál, O’Mara – gúnyolódott velem a kis hang. Talán tényleg az ital volt az oka, hogy a szokásosnál jobban vágytam Natra. Az is lehet, hogy csupán a komolyember jelmez vonzott annyira hozzá, ami ezerszer jobban állt rajta, mint a melegítők vagy a túl színes ruhadarabok. Nem tudtam a választ. Egyszerűen csak akartam, mágnesként vonzotta a testemet.
Ha szabad… – érintett meg hirtelen.
Ahogy megfogta a karomat, abból is tudtam már, nem azt tervezi, amit én akarok. Nem szorít magához, nem csókol meg. Egyszerűen csak hoppanált. Még reménykedtem benne, hogy megérzem a sós tengeri levegőt, ahogy keveredik a zöldellő fű illatával. De nem. Nem hazavitt, hanem egy idegen helyre, valami öreg házhoz.
Hirtelen engedett el, ahogy talaj ért a lábam. Éreztem a szorító ujjak hiányát. Meg akartam ragadni a kezét, visszahúzni, hogy legalább ott érjen hozzám. Nem mozdultam mégsem. Csak bámultam a teste mellé hulló kézfejét. Az erős ujjak látványa egészen megbabonázott, jobban érdekelt, mint az épület, aminek udvarára érkeztünk.
Nathaniel egy fa mögé húzódott, én is követtem. Igaz képtelenség volt, hogy egy ekkora fa mindkettőnket tökéletesen elrejtsen, ha valaki éppenséggel kinézne az ablakon. Nem értettem, mit keresünk itt, nem értettem merre tart ez a játék. Azt hittem felbérel, majd haza csal, ehhez képest ott ácsorogtam az enyhén túlgondozott gyepen, a számomra teljesen idegen, aprócska kastély előtt.
Mi a franc jár a fejedben, Nat? A kérdés úgy futott át az agyamon, hogy hirtelen a vágyaimat is elnyomta. Ezúttal nem csak színjáték volt az az aprócska düh, ami mosolyhoz hasonló kis fintort varázsolt a képemre.
Nos. Könnyebb dolga van, amíg én lefoglalom a ház urát. Számos üzleti ügyünk van, a megjelenésem nem kelt majd gyanút. Van egy hátsó bejárat.
Figyeltem, merre mutat. Nem különösebben érdekelt az egész szituáció, legszívesebben megragadtam volna a karját, hogy aztán megrázzam: ez nem jó játék. Nem tetszik. Milyen töketlen lettél, O’Mara! –gúnyolódott bennem a szokásos hang és igaza volt. Megint igaza, amitől újabb adag düh futott végig a testemen. Igen, Nat előtt bevállaltam mindent, minden szarságot, alapos tervezés nélkül. Most azonban valami vissza akart tartani, hogy bemenjek csak úgy az idegen házba, anélkül, hogy kifigyelném annak tulajdonosát.
–  Onnan a legkönnyebb eljutni a dolgozó szobához, ami hátulról balra az első ajtó, ott lesz valahol egy kisebb fali széf. Mivel az illető mágus, nem tudom mivel és hogyan védi le az értékeit. De mivel kellően ostoba, remélem, hogy nem viszi túlzásba… Viszont, értheti, hogy miért kellett a legjobb tolvaj a szakmában… 
Mr. Forest, ha igazán el akarja terelni a figyelmét, akkor javaslom, hogy kábítást alkalmazzon – mondtam dacos hangon. – Nincs szükségem több instrukcióra, köszönöm. Gondolom a széf teljes tartalma megfelel.
Sértettnek éreztem magamat, dühösnek. A szalag is lüktetni kezdett a csuklómon, szinte örömtáncot járt az engem kínzó negatív érzések felett. Inkább elfordultam Nattól, mielőtt megint azt súgná a kis hang, hogy ő a felelős minden rosszért, ami engem ér. Egyszerűen hoppanáltam. Már csak néhány hét van a vizsgámig, de amúgy sem érdekelt az engedély. Már tökéletesen megy, nincs okom várakozni, ha így akarok közlekedni.
A hátsó ajtó előtt találtam magamat. Furcsa módon kissé nyitva volt, beláttam abba az aprócska előszobába, amit maga mögött ejtett.  Nem volt ott senki, nem hallottam léptek zaját, de még csak beszélgetés hangját sem.
Nem löktem be túlzottan, éppen csak annyira, hogy oldalazva beférjek. Nem kockáztattam meg, hogy esetleg az öreg ajtó hangos nyikorgással táruljon fel, rám vonva minden bent lévő figyelmét. Azzal persze nem számoltam, hogy fennakadok a kilincsen és az kiszakítva a kabátom bélését enged csak utamra. Véged van, Forest… – gondoltam egy gonosz morgás mellett, ahogy megvizsgáltam öltözékem sérülését.
Mellesleg zavaróan könnyű terep volt ez. Nat leírása nélkül is megtaláltam volna a tárva-nyitva várakozó dolgozószobát. A széf persze nehezebb terep volt, de varázslatnak semmilyen nyomát nem éreztem az épületben.
Valami itt nagyon nincs rendben, O’Mara… – motyogtam magam elé, ahogy végig néztem a falon.
Egy csomó festmény volt. Gondoltam valamelyik mögött lehet az a bizonyos széf, amit annyira keresünk. Nat persze azt mondta, hogy kisebb, így esélyesen nem a fél falat beborító Loch Ness  képe rejtette. Egy kisebb, családi képhez séltáltam – a rajta szereplő alakok éppen aludtak. Hanyagul böktem meg a pálcámmal. Semmi furcsaság nem volt, csupán az egyik kisgyerek kezdett el rajta mocorogni. Egy könnyed mozdulattal leemeltem a festményt. Nem volt alatta semmi.
Tovább haladtam, a Loch Ness másik oldalára, ahol egy sivatagot ábrázoló, nagyon giccses festmény volt. Megböktem ezt is. Aranyszínben kezdett világítani, ami egyre csak erősödött. Elvakított egy rövidke pillanatra. Azonnal a szemeimhez kaptam, dörzsölgetni kezdtem őket. Két rövid mozdulat után kitisztult a látásom és megpillantottam azt a bizonyos széfet.
Festménynek álcázni egy széfet. Olcsó trükk… – fintorogtam és már nyúltam hozzá, hogy kinyissam.
Még el sem értem az kód megfejtésére szolgáló, elavult felületet, mikor a zár magától kattant és tárult ki. Mi a szar? – futott végig az agyamon. Igazából nem figyeltem, mi a széf tartalma. csak belenyúltam, hogy kisöpörjek belőle mindet. Sőt egyenesen azt terveztem, ha itt végzek, akkor Nat fejéhez vágok mindent, szóval reméltem, hogy valami keményebb, erősebb tárgy is akad odabent.
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2018. 01. 13. - 14:09:03 »
+1


CHEDWORTH, ANGLIA


Kissé elszomorodott. Azonnal érezte, ahogy a hangulat megváltozik közöttük. Persze nem is nagyon tudja, mire számított, Elliot szeszélyes és akaratos, így szereti. De gondolhatta volna, hogy egy efféle játékban másra fog vágyni. Pont, ahogy ő is. És ha a vágyait nem elégítik ki, akkor dacos lesz. Pont mint most is. Imádja így is, most is, és amúgy sem tervezte sokáig húzni ezt az egész dolgot, de azért ilyen hirtelen és gyors reakcióra sem számított. Bár kellett volna… tényleg. Mit várt? Hogy Elliot csendesen végigvezethető egy úton, amit ő szépen kikövezett? Annyira gondosan megtervezett mindent, tudhatta volna, hogy ez hiba, hisz lényegében mindig így jár. Példának vehette volna a hónapfordulójukat, ahol szépen összevesztek egy gondosan berendezett sátorban… Mindegy… Sóhajtott fel egy nagyot, aztán Elliotraa nézet. – Megfelel. – Mondta egyszerűen, de szavának végén már csak párjának hűlt helyét látja és érzékeli maga mellett. – A fene… - Forgatja szemeit és kissé sürgetőbben indul el a főbejárat felé, mint azt eredetileg tervezte.

Mindegy. Mindegy. Mindegy. Mormogja magában, hisz a végén úgyis csak annyi a lényeg, hogy Elliot megkapja azt a gyűrűt. Az egész erre megy ki és ez teljesülni fog, így is úgy is. Még, ha párjának hirtelenségéből egyértelműen sugárzik is a düh, amely türelmetlenségéből táplálkozik. Bár egyelőre csak remélni meri, hogy a kis összetartozási jelkép átnyújtása majd jobb kedvre deríti és aztán végre tényleg úgy ölelheti, ahogy azt a férfi a sikátorban is szerette volna. Sőt, már a kocsmában is. Érezte, ő is érezte és tényleg szíve szerint csak magához vonta és csókolta volna, jó darabig, akárhol, egy fülkében, egy sikátorban vagy otthon a nappaliban, a hálóban… Teljesen mindegy. Nem kellett volna ez a buta kis játék. Túl sok volt. Bolond volt. De érdekeset akart, nem hétköznapit. Kár, hogy aztán valami mindig elromlik. Már mindegy… Sóhajt egy nagyot és egyszerűen löki be az ajtót.

Odabent egy alkalmazottja fogadja. Kissé idősebb, furcsa bajuszú férfi, aki vállalta, hogy itt marad amíg az író meg nem érkezik, mintegy eljátszva a ház tulajdonosát. Amit valójában Nat csak pár napra bérelt ki. Kellemes helyen van, kissé ódon, de tiszta és van benne széf, ezekkel a pontokkal kezdett el Nat keresgélni és igencsak hamar rábukkant a kis mugli épületre.
- Köszönöm Frank, elmehet. – Suttogja halkan, aztán elnéz a hátsó folyosó irányába, ahol a dolgozószoba és így a széf is van. Szinte semmit sem hall arról. Ami azt jelenti, hogy a zajtalanító bűbájok tényleg működtek. Ha már a széfhez meg a széf elrejtéséhez semennyire sem értett. És hála Merlinnek, Frank sem… Pedig legalább az idős mágus konyíthatott volna valamelyest az efféle dolgokhoz. Sebaj, az iratokat nem bízta a véletlenre. Azokat Will bűvölte meg, így biztos lehetett benne, hogy működni fognak.

Mikor az idős férfi elbúcsúzott, Nat gyorsan elindult a fenti fő hálószoba felé. Azt is előre berendezte már. De nem igazán tudta, mit is kezdjen magával, amíg elliot véletlen hozzá nem ér a zsupszkulcshoz, ami idevezeti. A kandallóban kellemes tűz ropogott, szóval csak leült az elé tett két fotel egyikébe. Mellette ott állt üvegben a gondosan választott minőségi bor és ilyen-olyan édességek. Mellettük pedig a doboz, ami a fontos kis ékszert rejtette. Mindkettőt épp a legnagyobb gonddal választotta meg. A gyűrű egyedi tervezésű, igazán férfias, mégis különleges és gyönyörű, pont mint a férfi akinek szánta. A dobozt pedig lehet, hogy valamikor nem is ékszer tárolására használták. De Nat szépen kibélelte, hogy jól mutasson benne az ékszer. Nem mintha párjának számítana…

Inkább újra felállt. Kinyitotta az arany tartót, belenézett, hogy minden rendben van-e, majd visszacsukta. És csak jött-ment a szobában. Ideges volt. Eddig álcázhatta mindezt szenvtelenséggel, majd lényegében vággyal. De most. Mostanra csak az idegesség maradt. A félelem, hogy Elliot túl mérges ahhoz, hogy örüljön az ajándéknak, amit már régen meg kellett volna kapnia. Megint hangosan felsóhajt és két tétova kör között azt kívánja, hogy bárcsak Elliot minél hamarabb megfogná már azokat a papírokat…
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2018. 01. 13. - 18:48:48 »
+1

B I L I N C S   A Z   E G Y E T L E N


[viselet]

NAT
1999. május

Kissé sötét volt. Nem láttam bele abban az irritáló félhomályban a széf belsejébe. Bizalmatlanul bámultam be és olyan óvatosan nyúltam be, hogy hirtelen semmit sem éreztem meg benne. Ha szórakozik velem, akkor vége… – gondoltam és visszahúztam a kezemet. A mellkasomra szorítva tartottam, érezve az alatt hevesen lüktető szívem ritmusát.
Még mindig bosszús voltam. Számtalan tervet szőttem, hogy miként állok bosszút ezért az eszetlen és borzasztóan felesleges játékért. A sértettség is ott lüktetett a düh mellett. Utáltam ezt az érzést, meg akartam tőle szabadulni, de csuklómra szoruló, bársonyos ékszer csak tovább fokozta azt. Meg kéne szabadulnod tőle… – súgta gonosz kis éllel.
Közben füleltem is persze, de nem jött semmi féle zaj odakintről… még csak beszélgetésé sem. Hirtelen úgy éreztem megint: valami itt nagyon nincs rendben. Kissé elbizonytalanodva pillantottam vissza a széf tartalmára, ami még mindig nem volt tisztán kivehető.
Mindenesetre belenyúltam ismét. Ezúttal bátrabban.
Essünk túl ezen, O’Mara! – A biztatás mintha nem a saját hangomon szólt volna. Sokkal határozottabb és rekedtebb volt… mint… mint a szalag hangja.
Újra elhúztam a kezem és a szám elé kaptam, mintha valami szörnyűséget mondtam volna. Éreztem, ahogy a szemeim elkerekednek. A lélegzetem is elakadt annyira megijedtem. Tettem hátra egy lépést, valami íróasztal volt közvetlenül mögött, abban támaszkodtam meg, leeresztve a kezemet az ajkaim elől.
Nem mertem a bársonyszalagra pillantani, ami a csuklómat ölelte körbe. Nem akartam látni sem, habár éreztem agresszív lüktetését. A hangulatomra hatással volt, éreztem, ahogy belém ivódik… akárcsak Wychwoodban.
Nem fogok Nat ellen fordulni – nyöszörögtem magam elé.
Kezemet felemelve ujjaim fátyla mögé rejtettem arcomat. Hosszan szívtam be a levegőt. Kellett egy rövidke pillanat, hogy indulatoktól remegő testem megnyugodjon, hogy összeszedjem magam abból a megtört állapotból.
Folytassuk a játékot! – határoztam el és kihúztam magamat. Kissé kinyújtóztam, mint aki alvásból tér magához, aztán benyúltam újra a széfbe. Végig kellett csinálnom a küldetést, ahhoz hogy a végén Nat az enyém legyen s én az övé. Másra sem vágytam, mint azokra az ölelő karokra, a béna kis módszereire, amivel le akar győzni… mert mindig ott volt a remény: következő alkalommal sikerül neki. Ugyanis ő sokkal erősebb nálam.
Valamit kitapintottam, éreztem az anyagot. Az ujjaim finoman szorítottak rá és akkor érkezett a rántás. Nem is fogtam fel hirtelen, mit történt, csak mikor szédelegve földet értem. Éppen csak meg tudtam állni a lábamon. Az egyensúlyomat lassan nyertem vissza, valamiben meg is kapaszkodtam, talán egy komódban, egy kandallópárkányban vagy valami hasonlóban, nem láttam, nem nyitottam ki a szememet…
Minden rendben… minden rendben… minden rendben… – mantráztam. Megráztam a fejemet, lassan nyitottam ki a szemeimet. 
Kellett egy pillanat, míg felfogtam, hogy valami hálószobában ácsorgok. Azonban nem néztem körbe, a tekintetem azonnal Naton állapodott meg. Hirtelen megremegtem, éreztem, hogy eluralkodik rajtam a korábbi félelem, így egyenesen odarohantam hozzá és átöleltem a nyakát.
Végre… – mondtam és megcsókoltam a finom, puha bőrt, ahogy hozzá simultam.
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2018. 01. 13. - 20:16:48 »
+1


CHEDWORTH, ANGLIA


Buta volt… Buta volt… Buta volt… Buta volt... Csak jön-megy a szobában, kezét görcsösen tördeli, holott ez amúgy nem szokása. Bár a túlzott idegesség sem. Hozzászokott a tárgyalásokon, hogy nyernie kell és rendszerint meg is teszi ezt. Ha bukik, pénzt veszít. Szerencsére sosem túl sokat ahhoz, hogy durva veszteségei legyenek.
Viszont most… Ez nem a jól megszokott tárgyalóasztal. Ha most bukik, megy vele az egész élete. A magabiztossága, a boldogsága, az ereje. Odalenne mindene amire csak valaha vágyott. És amiről most úgy érzi megvan neki. Soha többé nem csinál ilyet. Csak érkezzen meg Elliot, csak mondjon igent neki, csak ölelhesse utána szorosan, hogy egy darabig el se kelljen engednie.

Ismét az ékszertartóra és a benne lévő gyűrűre néz. Már rég oda kellett volna adnia, hetek teltek el azóta, hogy megígérte. Talán úgy tűnt, nem is komolyak a szándékai, holott csak a tökéletest kereste… Persze lehet, hogy párjának a tök egyszerű is elég lett volna. Sőt tuti. De mire talált egy ékszerészt, aki hajlandó volt férfi eljegyzési gyűrűt csinálni… És mire együtt kitalálták milyen is legyen, és mekkora, és milyen kő legyen benne és abból is mekkora. De amúgy is maga a gyűrű milyen színű legyen. Végül is nőknek milliónyi eljegyzési gyűrűt lehet találni, a legváltozatosabb minőségben és árban, de hát ha a férfiakról van szó, ez egy zsákutca értelemszerűen. Szóval úgy érezte, hogy egész egyszerűen az elemek és az élet is ő ellene dolgozik. Közben Elliot számos alkalommal követelte rajta az elmaradt ékszert, joggal. Mikor végre elkészült, úgy érezte egy kő esik le a szívéről. Ahhoz képest ennek a napnak megszervezése már könnyű menet volt. Kár, hogy most úgy érzi ez is csak felesleges időpocsékolás. Holott szépnek akarta tudni, és nagyon-nagyon boldognak…
Hol késlekedik már Elliot?

Ismét tesz egy kört a szobában. Épp a nagy baldachinos ágy előtt jár, amikor a kandalló felől hallja a pukkanást. Önkéntelenül is odafordulna, nemhogy így, amikor már alig várta ezt a megnyugtató kis hangot. Mégsem mer megmozdulni. Csak pislog nagy szemekkel párjára és várja, hogy szidja, mocskolja, veszekedjen vele, talán még hozzá is vágjon valamit, amiért megvárakoztatta őt. De nem. Nem történik ilyesmi. Így hát kihúzza magát és kissé magabiztosabban néz Elliotra. Mikor is párja ő felé szalad és átölelve nyakát az ölelésébe bújik. – Igen… Végre… - Sóhajtja. Aztán csak csókolja és csókolja az édes ajkakat és simítja a gyönyörű kis testet, ahol csak éri.

Ölébe emeli. Szinte dereka köré kulcsolja párjának lábait, majd hátrál párat, hogy leülhessen az ágyra. Ismét finom csókot lehel az ajkaira, kezével végigsimítva a haján, az arcán, megpihenve a nyakán. Komoly szemekkel néz a dacosbarna tekintetbe. – Tudod, miért csináltam ezt? – Kérdezi csendesen, továbbra is finom ölelésében tartva. – Tudom, hogy már az elején rájöttél arra, hogy ez csak egy játék. De komolyabb játék annál, mint amire számítottál… - Pálcájával int egyet, hogy az asztalon maradt aranyszín dobozt odahívja magához. – Elliot. – Nyújtja a kettőjük közti kis helyen a férfi felé a nyitott kis dobozkát, aminek belsejében megcsillan a gyűrű. – Teszel velem fogadalmat? Hozzám jössz? 
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2018. 01. 14. - 10:40:03 »
+1

B I L I N C S   A Z   E G Y E T L E N


[viselet]

NAT
1999. május

Végre érezhettem Nat megnyugtató, édes illatát. Most még nem is volt zavaró az a keserű kis tintaaroma, ami a sajátja volt, mióta csak ismertem. Hagytam, hogy csókoljon és simítson, miközben görcsösen kapaszkodtam belé. Eszembe sem volt ellene fordulni, akármit is súgott a fülembe az a gonosz kis szalag, akármennyire is szorongatta a csuklómat, hogy kegyetlenségre kényszerítsen.
A vágyak hevesen lüktetettek a testemben. Meg akartam kapni azonnal, vele akartam lenni, hogy érezzem a teste forróságát, hogy elfeledtesse velem, ami odalent történt. Azt a hangot, ami belőlem szakadt ki, de sosem volt az enyém. Már nem lüktettek bennem indulatok vagy düh, inkább valamiféle félelem attól, hogy esetleg elveszíthetem Natot a szalag miatt. Nem volt meg bennem az az erő, amivel megszabadulhattam volna tőle… és ez veszélyesebbnek tűnt, mint maga a hang, ami feltört belőlem.
Lehuppantunk az ágyra. Az újabb csók után elhúzódtam és a szemébe néztem. Az erős kezek simítására felsóhajtottam. Élveztem, ahogy ujjai végig vándorolnak sötét tincseimen, majd megállapodnak a nyakamon.
Tudod, miért csináltam ezt? – Halkan kérdezte, szinte meg sem törve az épület csendjét.
Óvatosan ráztam meg a fejem.
Nem volt hazugság. Valóban nem tudtam mire ment ki az a bosszantó játék, amibe rángatott, de egyre kevésbé tetszett. Én csak vele akartam lenni. Túl sokat ittam ahhoz, hogy lopkodjak és rohanjak és bujkáljak. Egy helyre vágytam, az ő karjaiba, nem gondolva a kis hangra, ami a fejemben ellene próbált hangolni.
Tudom, hogy már az elején rájöttél arra, hogy ez csak egy játék. De komolyabb játék annál, mint amire számítottál…
Láttam, ahogy felemeli a pálcát és valamerre int vele. Egy aranydobozt hívott magához. Különleges formájú volt, szépen kidolgozott, olyan amit én is észrevettem volna, ha egy kirakatban állítják ki vagy éppen valakinek az otthonában van.
Elliot. – Ahogy a nevemet mondta ki nagyot dobbant a szívem. A testem is beleremegett.
Még mindig a dobozt figyeltem, ahogy ujjai azzal babráltak. Lassan nyitotta fel, de a bent lévő csillogás azonnal megragadta a tekintetemet. Egy gyűrű volt. Különleges darab, talán egyedi készítésű. Nem volt benne túl nagy kő.
Teszel velem fogadalmat? Hozzám jössz?
A kérdésre újra nagyobb dobbant a szívem. A testem újra megremegett, de a heves ritmus csak nem távozott. Annyiszor követeltem rajta az ékszert, annyiszor csipkelődtem vele miatta… de akkor, ott, előttem egészen más volt. Éreztem, ahogy a meghatottság átfut rajtam, könnyeket csalva az arcomra.
Eddig mindig én ragaszkodtam valakihez, kezdve Esmével, aztán befejezve Nattal. Én tettem a kapcsolatért, én harcoltam… de most értem tettek valami nagydolgot. Nem egy apróság volt, nem csak egy kis kényeztetés és még csak nem is volt bosszantó, mint amikor ételt akart lenyomni a torkomon. Ez annál sokkal, de sokkal több volt. Azt akart, hogy hozzá tartozzak úgy igazán.
Nat… – nyögtem ki.
Ahogy meghallottam a nevét a saját hangomon a keserűség és a bűntudat lett úrrá rajtam. Nem azért, mert korábban dühös voltam… hanem mert a saját hibámból akar neki ártani a szalag. Már régen meg kellett volna tőle szabadulnom, de egyszerűen képtelen voltam rá mindezidáig.
Igen. Nagyon szeretnék fogadalmat tenni veled… – suttogtam rekedten és felé nyújtottam a remegő kezemet, hogy felhúzhassa a gyűrűt a megfelelő ujjamra.
Nem néztem az ékszert, Nat arcát néztem. Látni akartam, ahogy sugárzik róla a boldogság és a büszkeség. Minden erőmet bevetettem, hogy ne tegyek kegyetlen megjegyzést arra, amit ma művelt. Nem élveztem egyetlen percét sem, szenvedtem, amiért nem ölel magához és teper le azonnal… de ez a pillanat talán megért minden rosszat.
Szeretlek, Nat – mondtam halkan. – Kipróbáljuk ezt az ágyat?
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2018. 01. 14. - 21:17:36 »
+1


BILINCS AZ EGYETLEN


Megnyugodott. Amint bőre Elliot finom bőrét érintette, egyből úgy érezte, mintha szíve és lelke megérkezett volna arra a helyre, ahová tartozott. Bizonyosan nyálas gondolat és regényeiben talán sosem vetne ilyesmit papírra. Talán még ki is nevetné azt, aki megteszi. De akkor is, Elliotot tartja az otthonnak, a mindennek. Talán mindent feladna már érte, meggondolatlanul, oktondi módon, de nem érdekelné. Nem hatnának rá a józan érvek, az ész szavai. A testének rezdülései, a vágya, az akarás, amit a férfi iránt érez, valamint a szívének érzései, a boldogság, a megnyugvás, ami csak akkor önti el, ha vele lehet… Nem kell ennél több bizonyíték. Nem várt ilyesmit a sorstól. Egyszerűbbnek és rosszabbnak hitte magát ahhoz, minthogy ezt megérdemelje, de megkapta. És most büszke minderre. Nem érdemelte meg, de ha már megkapta, vigyázni fog rá. Óvja és védi, amennyire tőle telik, de talán még azon is túl…

Szinte érezte, ahogy ujja megremeg, amikor kezébe fogta az arany kis dobozt. Már nem ideges volt, csak túlontúl izgatott. Félt is, hogy elejti a gyűrűt, miközben nagy ujjaival kivette a dobozból és Elliot gyönyörű fehér ujjára húzta. Büszkén nézegette egy darabig a fekete és arany szín ékszert, benne az apró kis kővel. Aztán önkéntelenül is piszkálgatni, simítgatni kezdte, miközben párjára nézett. – Az enyém vagy. – Mondja csendes kis mosollyal arcán, majd odahúzza magához finom ajkait egy hosszú csókra. – És én egy életen át szeretni foglak érte. – Fűzi végül ujjaikat össze, direkt, hogy érezze a hideg érintését bőrén. Aztán csak fogja és úgy ültéből dönti párját maga mellé az ágyra, hogy fölé magasodhasson.

Nem kérdés, mit szeretne. A férfit. A testét épp ugyanúgy egy életre magához láncolni, mint hűségét és szívét. A mai nap pedig csak engesztelni, szeretni és megadni neki mindent amit azonnal megérdemelt volna… Ujjai finoman siklanak végig a férfi derekán, miközben csak nézi Elliot gyönyörű arcának minden apró rezdülését. Kissé feltűri az ingjét, hogy megcsókolhassa hasának igéző sebhelyét, majd végighaladjon a mellkasán, a nyakán, birtokba véve ismét az édes ajkakat. – Az enyém vagy. – Ismétli el vágytól rekedten. És miközben keze mozdul, hogy kioldja párjának nadrágját, már egész teste kész, hogy egy éjszakára elvesszen gyönyörűségében…
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2018. 01. 18. - 06:28:56
Az oldal 0.099 másodperc alatt készült el 44 lekéréssel.