+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Roxfortos diákok
| | | |-+  Hollóhát
| | | | |-+  Emmeline Smethwyck (Moderátor: Emmeline Smethwyck)
| | | | | |-+  Tell me, boy, am I a freak?
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Tell me, boy, am I a freak?  (Megtekintve 408 alkalommal)

Nolan Pye
Mardekár
*


IV. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2018. 03. 07. - 20:53:51 »
0

EMMELINE


***

Ó, persze… ennyire hülye is csak én lehetek. Mert még is ki beszélne a neki tetsző lánynak, hogy mennyire szeretne egy pár fejet szétverni a terelőütővel? Na jó, a fejeket még úgy, ahogy de kihagytam a beszólásból, csak éppen az ütéseket sikerült hozzá tennem. Jobbnak tűnt még éppen időben elterelni a figyelmet erről az ostoba bakiról, amit nyilván nem kellett volna tovább rontani holmi magyarázkodással. Abból is nyilvánvalóan csak bénáskodás lett volna.
Megköszörültem hát a torkom, vettem egy mély levegőt és inkább Emmeline kviddics szeretete felől érdeklődtem. Ránézésre látszott, hogy több köze van a seprűlovagláshoz, mint nekem. Igen, én is felvettem az órát, kétségtelenül élveztem is… valahogy volt valami olyan a repülésben, ami felszabadított, ami elfeledtette velem azt a sok veszteséget. Amikor két lábbal a földön álltam, ne talántán éppen a kastélyban sétáltam, egy kihalt folyosón, csak az járt a fejemben, mit tettem ott a barátaimmal és milyen jó volt velük nevetni. Ekkor ért el a keserűség és újra az a sötétség, amitől újra és újra tombolni támadt kedvem… s amilyennek nem akartam magam Emmeline-nek mutatni.
Elmosolyodtam, ahogy arról mesélt mennyire szereti. Az sem, hogy játszik a Hollóhát csapatába – habár tény, hogy nem tartottam számon annak tagjait, így nem emlékeztem rá. Valójában azóta nem foglalkoztam a kviddiccsel, hogy nekem esélyem sem volt bejutni közéjük. Ki akarna mégis egy magamfajta őrültet a csapatba? Senki.
Nyeltem egyet, mielőtt a keserűség újra utat találna az elmémhez.
Eljöhetnél esetleg a kövi meccsre. Már ha érdekel…
Hirtelen lesütött a szemét, pont akkor, amikor felé fordultam. Megint zavarba jöttem, mert az az érzés kerülgetett, hogy talán nem is szeretné rám emelni barna, csillogó szemeit. Ennyire nem ronthattam el… Egy sóhajtás hagyta el az ajkaimat, aztán egy másik gondolat foszlány azt súgta, csak zavarban van… mégis csak én adtam az első csókját. Erre kicsit megráztam a fejem és megpróbáltam összeszedni a legjobb oldalamat.
Szívesen megnéznélek játék közben – bólintottam és finoman megfogtam a kezét. – Komolyan érdekel. – Tettem hozzá, mintha valamiféle megerősítésre volna szükség ezen a téren.
Rövidke csend telepedett ránk, amit a madarak megállás nélküli dalolása töltött meg. Máskor ez zavart volna, most viszont szerettem volna még egy percre Emmeline kezét szorongatni. Aztán óvatosan engedtem el, közben elmosolyodtam. Olyan finom volt a bőrének az érintése.
Hátamat a fa törzsének vetettem, úgy hogy Emmeline a vállamra tudta hajtani a fejé… én pedig érezhettem még erősebben, még áthatóbban a finom illatát. Olyan jó volt a közelében, olyan megnyugtató, olyan más, mint amihez az elmúlt egy évben szoktam. Valahogy minden tökéletesnek látszott, pont úgy, mint Marga társaságában elszórakozni… Ez most mi a jó francnak jutott eszembe? Nyeltem egyet.
Most te mesélj! Mondj el magadról mindent!
Emmeline hangja rángatta el a gondolataimat a griffendéles lánytól. A hangja áttört gondolataim vastag függönyén, de még a zajosnak ható madárcsicsergésen is.
Van egy rókám – böktem ki lényegében az első gondolatot, ami eszembe jutott.
Éreztem, hogy megint ég a fülem. Túl hirtelen, túl lelkesen mondtam ki ezt a tényt… talán azért, mert annyira hiányzott Héliosz társasága. Ő volt az egyetlen, aki meghallgatott, aki szeretett hozzám bújni és aki bármilyen kalandban benne volt. Annyiszor járta be velem Berwick–upon–Tweedet és a környékét.
Héliosz a neve. Ő a legjobb barátom… – motyogtam. – És nagyon hiányzik, mert az iskolába nem hozhatom el.
Naplózva


Emmeline Smethwyck
[Topiktulaj]
*


V. ~ Hajtó ~ _@/" Booksnail "\@_

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2018. 03. 11. - 19:44:37 »
+1

Nolan


– Van egy rókám. Héliosz a neve. Ő a legjobb barátom…  És nagyon hiányzik, mert az iskolába nem hozhatom el.
Erre a mondatra felkapom a fejem és elmosolyodom. Nem tudom mi aranyosabb, ahogy Nolan motyog vagy a tény, hogy van egy Heliosz nevezetű rókája. Ahogy magam elé képzelem ezt a vörös szőrgombócot még szélesebben kezdek mosolyogni.
- Egy róka! Biztosan nagyon aranyos!  - mondom egy kicsit lelkesebben, mint terveztem. Nem bánom meg. - Nekem egy Plutó nevű fekete macskám van. Most valahol a Hollóhát tornyában csavaroghat… - felnézek az említett épületre és elgondolkodok, vajon hova mehet Plutó az ilyen kis kirándulásaikor. Visszanézek Nolan-re és töprengve szólalok meg.

- Nem próbáltad még becsempészni? Mármint, nehéz lenne természetesen, de megoldható. Mondjuk… - a kezemet babrálva bámulom Nolant a gondolataimba meredve, majd hirtelen kigyúl egy ötlet. - Egy speciális kitágított bőröndben! Vagy ládában! Egy tágító bűbájjal simán lehetne varázsolni akár egy kisebb szoba méretű helyet egy táskába!

Fellelkesülve figyelem Nolan csillogó szemeit, és egyre jobban közeledni akarok felé. Nagyon örülnék, ha ezzel a kis ötlettel felvidíthatnám a fiút ezzel kihúzva abból a letargiás állapotból, amiben most van.
- Esetleg… - súgom és az iskola épülete felé pillantok, oda, ahol vélhetőleg a könyvtárnak kell lennie. - Utánanézhetek. Ha akarod.
Újra a szemeibe nézek és érzem, hogy az a gát, ami eddig köztünk feszült, egyre jobban kezd eltűnni.

Naplózva


Nolan Pye
Mardekár
*


IV. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2018. 03. 15. - 10:39:12 »
+1

EMMELINE


***

Héliosz nevének puszta kiejtésétől is elvigyorodtam. Azt jutott eszembe, ahogy hatalmas, csillogó szemeit rám emeli és szinte várja, hogy végre valami újabb kalandba vágjunk bele – persze nyilván ez nem így van és sokkalta jobban érdekli a délutáni nasi, amit amúgy is pillanatok alatt befal, miután kikuncsorogta. Annyira elmélyedtem az otthon töltött kalandokban, amiket a vöröses színű szőrpamacs társaságában töltöttem, hogy hosszú percekbe telt, mire felfogtam, hogy Emmeline engem néz. Az arcán pedig szépséges mosoly ült.
Egy róka! Biztosan nagyon aranyos! – Különös lelkesedés csengett a hangjába. Mondhatni tőle szokatlan, de nagyon is bájos kis dallam, ami egészen megdobogtatta a szívemet. Eddig olyan ridegnek és távolságtartónak tűnt, alig kaptam bármiféle visszajelzést… ezúttal viszont komolyan kezdtem azt érezni, hogy érdeklem.
Ki is húztam magam, hogy magabiztosabbnak látszódjak. Az arcomon pedig ott maradt az a halvány kis mosoly, amivel a reakciót fogadtam.
Nekem egy Plutó nevű fekete macskám van. Most valahol a Hollóhát tornyában csavaroghat…
A mosoly az arcomon maradt. Azonban ott volt az érzés, hogy nem vagyok valami szerencsés. Sem ebben, sem másban. Elvégre egyetlen nap alatt veszítettem el mindkét barátomat, így egyetlen társam maradt: Héliosz. Ő pedig sok száz kilométerre van innen. Nem súghatom a fülébe, hogy mi bánt, de még csak levelet is hiába küldenék neki. Bármit megtettem volna, hogy átkarolhassam bundás kis testét és magamhoz húzhassam. Főleg éjszakánként, amikor alig nyom el az álom és régi dolgok peregnek le újra lelki szemeim előtt, kínozva a szívemet.
Nagyon szerencsés vagy… – Suttogtam kissé rekedten. Valójában azért mondtam ki ezeket a szavakat, hogy Emmeline ne higgye azt, hogy elment a hangom vagy elcsatangoltak a gondolataim… mert hát ő egy lenyűgöző lány, de úgy tűnik a kegyetlen, fájdalmas emlékek a boldog érzéseknél sokkal erősebbeket. Úgy ragadtak galléron, hogy ellenkezni sem tudtam és egyszerűen visszarángattak a fájdalmamba.
Össze kell kapnom magam… – gondoltam és megráztam a fejem. A mosoly az arcomon valószínűleg eddigre inkább tűnt valamiféle fintornak. Nem szerettem volna, ha Emmeline észreveszi ezt, ezért megpróbáltam felvenni ugyanazt a magabiztos testtartást, amit korábban.
Nem próbáltad még becsempészni? Mármint, nehéz lenne természetesen, de megoldható. Mondjuk…– Egy kis hatásszünetet követve érkezett a folytatás: – Egy speciális kitágított bőröndben! Vagy ládában! Egy tágító bűbájjal simán lehetne varázsolni akár egy kisebb szoba méretű helyet egy táskába!
Elvigyorodtam, ezúttal tényleg őszintén. Talán ott bujkált mögött az állandó csínytevési kényszerem. Kezem szinte önkéntelenül csúszott Emmeline vékony ujjaira. Finoman, hálásan szorítottam meg őket. Meghatott egy kicsit, hogy egyáltalán elgondolkodott a dolgon és nem csak lezárta annyival, hogy: „jaj, de szegény!”
Esetleg… Utánanézhetek. Ha akarod. – Suttogta, tekintetét követve én is az iskola épülete felé fordultam.
Egy pillanatig néztem az ódon tornyokat, az erős kőfalakat. Jól esett elképzelni, ahogy Héliosz a folyosókon kószál… csakhát aztán jött a felismerés: ebből igen csak nagy baj lehet. Az elmúlt hónapokban annyi bűntetőmunkát szedtem össze, hogy a tanárok szinte versenyeznek, hogy mikor rángassanak be az irodájukba.
Te mennyit tudsz rólam, Emmeline? – kérdeztem.
A folyosón nem egy tanár panaszkodott már rám a kollégáinak. Tudtam, hogy „bajkeverőnek” és „a legneveletlenebb kölyöknek” is tituláltak már, gyakran egyenesen a szemembe mondták ezeket a szavakat. Frics pedig meg volt győződve, hogy Weasleyék óta nem volt még egy ilyen „semmirekellő ” kölyök az iskolában… és ezek mind, mind a háború hozadékai voltak.
Szinte minden délutánom bűntetőmunkával telik. Ha Hélioszt idehozom és kiderül, akkor még jövőtanévre is jut belőle. – Motyogtam magam elé bámulva, elkerülve a lány tekintetét.
Naplózva


Emmeline Smethwyck
[Topiktulaj]
*


V. ~ Hajtó ~ _@/" Booksnail "\@_

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2018. 03. 22. - 21:26:11 »
+1

Nolan


Ahogy kimondja, hogy szerencsés vagyok, akaratlanul is megsajnálom és közelebb húzódok hozzá. Óvatosan megsimogatom a vállát inkább vigasztalóan, mint szánakozóan. Tudom, hogy az nem segít egy szomorú emberen, ha sajnálják, ilyenkor együttérzés kell, tudatni vele, hogy megértjük a problémáit.

– Te mennyit tudsz rólam, Emmeline? Szinte minden délutánom büntetőmunkával telik. Ha Hélioszt idehozom és kiderül, akkor még jövőtanévre is jut belőle. - szól végül, és én eltöprengek a hallottakon. Nem igazán hallottam sok mindent a mardekáros fiúról, maximum verekedés ügyében, de azt sem kiemelkedően sokat. Viszont úgy látszik Nolan valójában elég sokat balhézik mostanság, így hirtelen nem is tudom mitévő legyek. A legjobb lesz, ha megpróbálok a lehető legtöbbet megtudni róla és az incidensekről, mert talán így segíthetek neki a későbbiekben.
- Mondd... - töröm meg a csendet hirtelen. - Mik voltak azok a dolgok, amiért büntetőmunkákat kaptál? - lesütöm a szemem egy pillanatra, egy fűszálat birizgálok az ujjaimmal. - Persze, csak ha akarod.

Türelmesen várom, hogy elkezdjen beszélni, elmondja a történetét, hogy megossza velem a gondolatait. Közben az arcát fixírozom gondolkodó arcot vágva, és elképzelem, ahogy Nolan szélesen mosolyog, sőt, nevet. Erre e gondolatra elmosolyodom én is és egy elsütök egy megjegyzést ravasz arckifejezéssel.
- Tudod, nem fognak többet büntetőmunkára küldeni, ha nem kapnak el…

Naplózva


Nolan Pye
Mardekár
*


IV. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2018. 03. 24. - 15:44:10 »
+1

EMMELINE


***

Lebiggyesztett ajkakkal ücsörögtem ott a tóparton, Emmeline finom érintésében. Mintha megtört volna a jég, ami addig közöttünk húzódott… és olyan jól esett, hogy végre közelebb húzódott. A finom kis illat megcirógatta az orromat és bár szomorú voltam, amiért Héliosz nem lehetett velem, a szívem már ennyitől is heves dobogásba kezdett.
Kicsit persze az izgulás is hajtotta ezt a vad ritmust. Éppen csak egy pillanattal korább nyögtem ki mindent a bűneimről vagy legalábbis ahhoz eleget, hogy tudja, bajkeverő vagyok. Nehéz lett volna mindent felsorolni s nem is szívesen mélyültem volna el ezekben. Nem azért, mert nem vállaltam volna be könnyedén, amit tettem, hanem mert máris eszembe jutottak az indokok… például, hogy zavart, amikor valakinek körülöttem jó kedve volt. Az ő nevetésük volt az újabb tüske, ami a szívembe fúródott. Annyiszor tettem fel magamnak a kérdést, hogy ők miért érdemlik meg ezt és én miért nem? A sors miért vette el tőle azokat, akik ehhez az iskolához kötöttek… és akik nélkül én lényegében nem akartam már visszatérni. A szüleim nyomására persze kénytelen voltam. Azt mondták: „Könnyebb lesz, Nolan. Majd lesznek új barátaid!” Tudtam, hogy nem lesz igazuk, de hiába hisztiztem, hiába csapkodtam, nyíltan kimondták: nincs választásom. Kénytelen voltam visszatérni. Talán valami belső késztetés vezetett az agresszív tettekre, mert – bevallom – azok már túlmutattak a korábbi kis csínyjeimen.
Kissé keserű csend telepedett ránk. Így persze jobban tudtam élvezni Emmeline kedves érintését és édes illatát.
Mondd... Mik voltak azok a dolgok, amiért büntetőmunkákat kaptál?
Ez a kérdés törte meg a némaságot, ami körbevett minket. Megköszörültem a torkomat, mintha nehezemre esne beszélni róla… végül is nem így volt. Csak éppen még a korábbi nehéz érzések dolgoztak bennem. Féltem, ha elmondom, akkor előbb-utóbb a barátaim halála is terítékre kerül. Nem akartam volna újra felidézni azokat a képeket… azt a pillanatot, ahogy megpillantottam őket az ostrom alatt áll kastély romjai között. Ahogy élettelen testük csak hevert, tekintetük pedig a távolba révedt.
Akarok róla beszélni… – Bólintottam. Csupán hangom volt kissé rekedt. – Volt egy pár verekedés… talán néhány dühkitörésből fakadó rongálás… visszabeszélés… tudod mit, inkább beszéljünk Hélioszról.
Legyintettem egyet a mondat végén. Éreztem, hogy ezek a szavak súlyosabbak voltak, mint a fejemben. Sokkal erőteljesebbnek hatottak és borzalmas képet festettek le rólam, ahhoz képest, amilyennek tartottam magam. Marga társasága jó hatással volt rám. Most olyan barátokra volt szükségem, mint ő… akik visszatudnak tartani, akik kedvesek hozzám.
Tudod, nem fognak többet büntetőmunkára küldeni, ha nem kapnak el…
Elvigyorodtam. Persze erőltettem, nem akartam leleplezni a valódi érzéseimet. Mégsem mondhattam, hogy: „Ó, én pont azt akarom, hogy elkapjanak, hogy kicsapjanak, hogy ne kelljen ezek között a falak között újra és újra átélnem mindent.” Emmeline azt sem tudhatta, milyen kevés éjszakát aludtam át, mióta visszatértem. Folyamatosan álmos vagyok, görcsös és szomorú.
Majd te megtanítasz hogyan kell azt csinálni – mondtam. Közben hirtelen felpattantam, de úgy hogy finoman Emmeline kezére csúsztattam az enyémet. Őt is húztam magammal.
Át akartam karolni végre a derekát, közelebb húzni magamhoz és finoman megcsókolni. Nem olyan ügyetlenül, mint eddig. Gyengéden nekilöktem a hátát a fa törzsének, ami most már bizonyára egy szép emlék helyszínévé válik. Közben csókoltam, remélve hogy tetteim viszonzásra találnak.
Ezt a randi dolgot sokszor kéne csinálnunk… – Húzódtam el kissé, de úgy, hogy még egészen közelről nézhessem a barna szemeket. Nem zavart, ha megérzi milyen hevesen zakatol a szívem. Ez ugyanis neki szólt és annak a pillanatnak. – Van kedved megismételni?
Naplózva


Emmeline Smethwyck
[Topiktulaj]
*


V. ~ Hajtó ~ _@/" Booksnail "\@_

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2018. 03. 31. - 16:17:02 »
+1

Nolan


Látom rajta, hogy nem szívesen idézi fel a múltbéli kellemetlen emlékeket, így nem is erőltetem őt további kérdésekkel. Elgondolkozva hümmögök egyet és elképzelem, ahogy a fiú egy mély sötét gödörből próbál kimászni. Talán én lehetek neki a mentőkötél? Bárhogy is legyen, örömmel töltene el, ha segíthetek rajta bármilyen formában, ha egy cseppet elviselhetőbbé tudom tenni az életét. Az erőltetett vigyorára olyan érzés fog el, mintha egy kisebb gyomrost kaptam volna, így megölelem remélhetőleg elég szorosan ahhoz, hogy érezze, itt vagyok.
 
– Majd te megtanítasz hogyan kell azt csinálni. - szól, majd azzal a lendülettel talpra is állít, szorosan magához húz. Egy kicsit elidőzök az ölelésében, vigyorogva bólintok. Csendben hagyom, hogy nekinyomja a hátam a fának, nem érzem kellemetlenül magam, mint legutóbb. A szemébe nézek, elmosolyodok és mikor az ajka az enyémhez ér, én viszonozom minden mozdulatát. A világ megszűnik egy időre és arra gondolok, milyen kár lesz, ha ez a pillanat egyszer véget ér. Nem tudom mennyi idő telik el, mikor enyhén elhúzódik, de így is baromi közelről vizsgálja a tekintetem.

– Ezt a randi dolgot sokszor kéne csinálnunk… Van kedved megismételni? - a ravaszkás kérdésre hevesebben kezd el dobogni a szívem, és alig hallhatóan válaszolok. - Igen. - a homlokát az enyémhez érintem, lehunyom a szemem és úgy motyogom a szájára. - Ha bármikor kellenék, megtalálsz… legtöbbször a Keleti- és Déli-szárnyban.
Azzal a lendülettel újra megcsókoltam, és körülöttünk eltűnt a világ.

Naplózva

Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2018. 06. 16. - 10:31:35
Az oldal 0.104 másodperc alatt készült el 38 lekéréssel.