+  Roxfort RPG
|-+  Időn kívüli játékok
| |-+  Kalandok kartonozója / Archívum (Moderátorok: A Dementor, Csámpás)
| | |-+  Ne ébreszd fel az alvó sárkányt!
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 2 [3] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Ne ébreszd fel az alvó sárkányt!  (Megtekintve 1874 alkalommal)

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #30 Dátum: 2018. 01. 22. - 11:01:39 »
+3

G R I N G O T T S


[viselet]


Megremegett a kezem, ahogy a kupáért nyúltam. Montrego kiáltása zavart meg és végre felfogtam: valóban tőle hangzott fel Lya neve, teljesen érthetetlen módon persze, mert a kecses szőkeség egyik sarokban sem lapult. Nekem tökéletes rálátásom volt a sárkány hátáról mindenkire, aki ide lejutott, de már odafönt sem láttam. Bár Lyana Le Clair nem az esetem, de az aranyló hajzuhatag bizonyára feltűnt volna még nekem is.
Nincs itt a csajod, te idióta! Bújj el vagy én tépem le a fejed, nem a sárkány! – emeltem fel a hangomat.
Visszafordultam az aranyló kupa felé, ami igazán talán csak engem fogott meg a sárkány ellenére is. Már majdnem elértem, mikor rántást éreztem meg a karomon. Éretetlenül fordultam volna oldalra, hogy megkérdezzem a merész illetőt, mégis mit képzel magáról… azonban nem volt erre időm. Már csupán a résnél, ahová betuszkolt a valaki, értettem meg, hogy Barrow az.
Mi a szarnak kell neked mindenhol ott lenni? – próbáltam szabadulni, persze nem ment, túl erősen tartott. Remegő kézzel kapkodtam a pálcámért, amit időközben a zsebembe csúsztattam, hogy eltávolítsam Nat idióta barátját a közelemből.
Elliot O’Mara tökéletesen jól tudja, mi a dolga és mit csinál! – dacolt bennem a gondolat. Azonban, még mielőtt ujjaim rá tudtak volna markolni pálcámra, valami megváltozott. Nem az, hogy egy auror megjelent, szinte várható volt, hogy ebbe is beleüti egy az orrát. Nem érdekelt a terve, egyrészt mert oltári nagy hülyeség volt és biztosan mindannyian itt égünk porrá… másrészt nekem egy jólfésült minisztériumi ne mondja meg mit tegyek, én ugyanis nem félek és nem fogok bujkálni. Erőszakosan kapálóztam Barrow karjai között, hogy szabaduljak, mikor a sárkány üvöltése felhangzott.
Túl hirtelen volt, túl hangos, megrázta az egész barlangrendszert, ami a Gringotts alatt húzódott. A fedezékünkből éppen csak láttam a többieket, de nem is figyeltem igazán rájuk. A sárkány őrült forgásba kezdett, majd lelassult, eddigre persze újabb adag kőtörmelék hullott felénk. Esmét láttam, ahogy felénk húzódik, de éppen csak a szemem sarkából, ugyanis a teremtmény időközben felemelkedett. Hatalmas szárnycsapásai hatalmas szélvihart okoztak… aztán eltűnt a látóteremből. Kár, pedig jó kis szórakozás volt… – gondoltam kissé csalódottan.
Most már elengedhetsz Barrow… – mondtam és megpróbáltam lefeszegetni magamról a karokat. Valójában már nagyon ki voltam merülve, az erőm teljesen elhagyott… talán meg sem érezte a próbálkozásomat.
Aztán történt valami. Ezt már nem a szemem sarkából láttam, ugyanis Esmé mozgolódása még nekem is feltűnt. Nem értettem, mit művel. Az is felmerült bennem, hogy esetleg elment az esze a történtektől. Felkapta a kupát és azzal együtt indult meg a szakadék irányába, mely az széf előtt húzódott.
Esmé, ne! Ne csináld! – üvöltöztem és megpróbáltam szabadulni újra. – Barrow, eressz, meg kell mentenem a kupát!
Túl mélyen szívtam be a még mindig porral töltött levegőt. Köhögni, sőt fuldokolni kezdtem. Szemeim még egyszer végig pásztázták a romos állapotban lévő környezetet. Ellenőriztem, hogy Montrego jól van-e és Tyrius, reméltem hogy egy pillanatra láthatom őket, akár csak Shirleyt.
Mathias, Rex csináljatok valamit! Ne engedd, hogy ledobja a kupát! – A hangom hisztérikus volt, mint egy megszállotté. Szerettem azt az aranyozott felületet, attól a pillanattól kezdve, hogy kiszúrtam az emelvényen. Azt akartam, hogy az enyém legyen… mert volt benne valami különleges.
Naplózva


Mathias Montrego
Griffendél Godrik Akadémia
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #31 Dátum: 2018. 01. 22. - 21:14:12 »
+2

zene: ZH - See what I've become
 

GRINGOTTS


~~~~~*~~~~~
Káromkodást tartalmazó hozzászólás!



– Nincs itt a csajod, te idióta! Bújj el vagy én tépem le a fejed, nem a sárkány!
Hogy miiiiiiiiiiiiiiiii?
Elliot szavai lesokkolnak. Nincs itt Lya? Az nem lehet! Igazából kijavítanám hogy hát nem a csajom, nem mondható annak, hisz épp csak most mentem szét Clemmel. És még ezt sem volt időm megírni Elliotnak sem Ericnek. Na nem mintha erre marha büszke lennék vagy felettébb fontos hogy tudjanak róla, de… hát biztosan nem tudnak. Viszont időm sajnos nem nagyon akad arra hogy kicsinyesen megsértődjek vagy korrigáljam a hibáit, mert Elliotot elcitálja a környékemről az az idióta marha, mikor a sárkány újabb bősz küzdelembe kezd, immár saját magával. Igazából tudom hogy baromi gyorsan fedezéket kellene találni, de itt sok választási lehetőség nincs. A felbőszült üvöltés semmi jóval nem jár és ez aggasztó nagy baj. A terem szinte beleremeg a velős mélyről feltörő hangba és még a fogaim is összekoccannak a rezonanciára. Szépen manőverezek mikor a felém közeledő farka látványa betölti a teremet és a kecses mozdulatsor abban teljesedik ki hogy a közelemben veszélyben lévő Shirley-t is sikerül elkapnom. Nem szándékoztam bántani, mint amennyire muszáj de hát így is kénytelen vagyok karon ragadni és egyetlen, határozott és gyors mozdulattal ledönteni a földre. Úgy esünk hogy én vagyok felül és igyekszem nem ép rá esni. Amennyire tudok tompítok a karommal s a térdemmel, hogy a testsúlyom ne őt nyomja telibe, de még így is összeér a testünk. Igazából ebben a szent percben bele sem godnolok hogy ez mennyire kellemetlen szituáció, mert hát örülök hogy nem épp a nagy amplitúdóval kilengő gyíkvég kapott el minket.
A hangos puffanásra felpillantok és látom az állat szédülését és szenvedését. Haragra gerjeszt hogy bántották. Nem ártalmas ő, csak rémült… idióta marhák!
Mégsem pattanok fel hogy megállítsam a jelen levőket, mint eddig. Ha igaz, márpedig Elliot végig bent volt a Gringottsban, valóban nem lehet itt Lyana. Ez azért valamelyest megnyugtat, legalábbis elveszi a kedvem a további sárkányhátra pattanástól. Az marasztal még a lány felett védelmezve őt, hogy a sárnyak széltében nyílnak és a levegő felkavarodásával szemben erőm sem lenne hogy cselekedjek. Kivárom a porvihar végét, kezemmel körülölelem Shirley fejét, a magamét pedig felé fordítva hajtom, hogy minél kevesebb por menjen a szemébe, így egy elszeparált biztos zónát teremtve magunknak. Csak az orrunk hegye ér össze, de nem foglalkozom az illem írott és íratlan szabályaival. Nem akkor, mikor egy sárkány tüzes leheletében éghetnénk el…
- Maradj Reximoval! – suttogom neki szelíden, mégis ellentmondást nem tűrően. Mogyoróbarna szemeim az övébe kapcsolódnak, és kiolvashatja, mindezt nem viccnek szánom. Voltaképp nincs célom, nem tervezek semmit sem és csak arra kapom fel a fejem, hogy Elliot rám kiabál. Szemem róla a szakadék felé siető lányra siklik, majd vissza. Cselekedni… hát persze.
Ó Fawcett, te hülye!
- Bassza meg… -dörmögésem talán még hallhatja Shirley, de mire bármit is válaszolhatna vagy csak levegőt vehetne ellököm magam tőle.Remélem megfogadja a tanácsom, mert én már nem tudok a biztonságára figyelni. Meg kell mentenem ugyanis a kupát O’Marának. Másodpercek tört része alatt lábon vagyok és futok. Igyekszem beérni Esmét, de messzebbről indulok és elég időm nincs kivitelezni a manővert. Nem tudom elkapni a karját mert addigra a szakadék széléhez ér és ujjai elernyednek.
A csillogó serleg zuhanni kezd, mint egy lassított képkocka, látom benne a lány szép barna pillantását én pedig elhasalok és csúszva még épp elérem mielőtt a mélybe zuhanna. Felsőtestem lelóg a nagy büdös semmibe, de a kezemben ott a zsákmány és más már nem is érdekel. Zakatoló szívem kihagy egy fél ütemnyit miközben visszahúzom magam és megfordulva mérgesen prüszkölve (mert az orromba ment a por… legközelebb figyelmeztessetek hogy ha O’Marának kényszerülök dolgozni, az piszkos munka és dupla bért számítsak fel) hajítom a jajongó kínai irányába, akit még mindig lefog az a jól fésült átokszórós majom.
- Nesze, a trófeád O’Mara! Jó lenne ha legközelebb meg is dolgoznál érte!
Acsargom és nem tudom miért is vagyok mérges. Lyana miatt? Pedig megkönnyebbülés kellene hogy eltöltsön. És persze el is tölt, bár a bizonytalanság még mindig ott vív bennem. A sárkány miatt? Meglehet. Remélem nem fordul vissza a kis csecsebecséje miatt. Viszont… és most hasít belém a felismerés… innen ki is kéne evickélnünk. Hát hogy a jó büdös fityfenébe fogjuk mi ezt megejteni vajon?

Naplózva




Tyrius A. Reximo
Eltávozott karakter
*****


Mardekár Házvezető

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #32 Dátum: 2018. 01. 23. - 01:52:33 »
+2

"Reginald!" kiáltottam a felfedezéstől harsány, és a megkönnyebbültségtől boldog hangon. Valóban jó érzés volt egy bajtársamat viszont látni. Sok időnk nem maradt azonban a stratégia kidolgozására, azonban kötelességtudóan bólintottam, mikor arra sarkallt, foglaljuk le a fenevadat, hogy a többiek elmenekülhessenek. Pálcámat a bestiára szegeztem, hogy bármilyen zavaró bűbájjal magamra, és Cobhamre vonjam az állat figyelmét, azonban volt kollégám védőbűbája kudarcot vallott. A sárkány felbőszülve suhintott felénk tüskés farkával, az idő pedig lelassulni látszott.

Millió porszem kavargott csillogón a légben. Az állat kétségbeesett üvöltése tompának hatott, és távolinak. A plafonból tégla- és törmelékdarabok zuhogtak, vastag földhordalék kíséretében. Ahogy a megnyílt hasadékokból a talaj felé zuhogott a homok, akár néhány apró vízesés, a testem a kőnek koccant. A szemembe toluló hordalék elvakított, majd maszatos alakokat láttam, amint lassított felvételben repkednek széjjel. Mellettem Reginald feküdt. Fehér szakállamon patakot indított a számból kicsorduló vérem. Hasaltam a földön, a testembe ezer ponton fájdalom nyilallott. Tompán hallottam szívem sebes dobogását. Ordítani akartam, azonban nem jött ki levegő a számon. Benn szorult a lélegzetem a hatalmas hüllő ütésének súlyától. Térdre emelkedtem, hatalmas, süvítő sóhajtással telítettem tüdőmet. A hangok elcsendesedtek, csupán fülem zúgásának zenéje volt, ami tudatta velem, hogy élek. Körberohant tekintetem a szétvert helységen. Nem leltem az állatot. Odafentről ordítozás hallatszott. Ekkor megpillantottam Shirleyt, és tőle távolabb, a szakadék szélén Montregot, és Esmét. Majdnem lezuhantak a mélybe. A végzős kezében egy aranyserleg volt, amit az ismeretlen férfi kolléga által lefogott Leenek hajított. Egy hirtelen mozdulattal pálcámat a röpülő, két férfi között félúton járó arany kupára szegeztem, megállítva azt a levegőben. Térdelek, jó húsz méterre a tárgytól, és a szakadék szélétől. Bal kezem kinyújtva, szegeződik feléjük. Lassan, remegő térdekkel emelkedem talpra. Vérben forgó tekintetemet kapkodom a feszült fiatalok között, és csak remélni tudom, hogy bajtársam, és a másik idősebb, Elliotot féken tartó férfi a segítségemre lesz.
"Ami itt lenn volt, lenn is marad." mondom nyögdécselve, vérfagyasztó határozottsággal, és hidegséggel. Felháborított, hogy a becsvágy, az "aranyláz" képes volt kis híján a szakadékba rántani egy diákomat, és képes volt veszekedést szítani az emberekre idelenn.
"Ha legalább ennyire összedolgoztak volna akkor, amikor a sárkány a bőrünkre pályázott, már rég kinn lennénk!" a végét már fennhangon kiáltottam a serleget passzoló Montregonak és a lefogva kapálózó ázsiainak. Lépteimnek hangja visszaverődött az omladozó falak tégláinak simára csiszolt felszínéről, és ütemet adott a fenti dulakodás iszonytató kakofóniájának. Legszívesebben levetettem volna azt a hitvány aranykelyhet a sötétbe, ahová Esmé célozta, ám azt sem tartottam helynek. A serlegnek ott kellett lennie, ahonnan Elliot elvette...
Naplózva


William Barrow
Eltávozott karakter
*****


Az utazó

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #33 Dátum: 2018. 01. 26. - 14:09:00 »
+2


GRINGOTTS


Csak tartotta Elliotot a kis fedezékükben, amilyen erősen csak tartani tudta. A kis eszement nagyjából bármire képes volt, ennyit bőségesen tudott Nattól. Gyors és hirtelen, haragos és sokszor megfontolatlan. Egy kis tolvaj. Aki valahogy belopta magát a nagy író szívébe. A fene se tudja, hogyan csinálta, de nagyon hatásosan annyi bizonyos. És szívből tudná gyűlölni, főleg Athén után, de egész egyszerűen mégsem teheti meg. Nat megérdemli, hogy szeressék. És, ha a mitugrásznak bármi baja esne itt és most, akkor neki kéne érte felelősséget vállalnia. Nem tudna Nat szemébe nézni, hogy megint egy ilyen terhet pakoljon rá. Épp elegek voltak az elmúlt évek… Mariel halálát is ő mondta el neki. Ilyesmit soha többé nem akar átélni az életben és kettőjük barátságában.

Szóval szorította Elliotot. Mindennél erősebben szorította, miközben a sárkány ismét felüvöltött. A fedezékből ő szinte semmit sem látott. Bár lehet, hogy ezt ez pillanatig sem bánta. Ha az embert eléri a végzete, lehet jobb, ha nem tudatosul benne az utolsó percekben… Mondjuk most tényleg örülne neki, ha nem így lenne. Mert itt van ez a férfi a karjai közt, akit tényleg jó lenne megvédeni. Élve akarja látni, még ha annyira bosszantó is.
Talán ezért is ijed meg annyira, amikor fuvallat éri az arcát, vele együtt meg hatalmas porfelhő. Egy pillanatra, mintha a meleget is érezni, de ez csak egy illúzió. A félelem illúziója, mert a por után ismét csak por jön és aztán megint por. Sehol sincs tűz. És ez megnyugtató még a pulzáló lökéshullámok között is, amik még inkább a kis mélyedésbe passzírozzák, Elliotot pedig még erősebben az ő testéhez. Fájdalmas. Hisz kétszeresen nem kap levegőt, nem csak a por állja útját a frissítő érzésnek, de a férfi beléfúródó tagjai is.
Aztán egy hatalmas robaj következtében leesik ismét egy adag por és törmelékmennyiség. Ő pedig megint szív egy adagot tüdejébe a cseppet sem légszomjoltó egyvelegből. De talán még pár percig elég csak ennyi. Míg oszlani nem kezd, míg valamennyire tisztává nem válik…

Kissé ellöki magától Elliotot, de el nem ereszti, miközben nagy és mély levegőt szív, mint aki rémséges álomból ébredt. - Én már el nem eresztelek, amíg Nat házáig el nem viszlek… - Sziszegi a fogai közt. Majd figyeli, ahogy Esmé alakja majdhogynem homályosan jelenik meg előtte, ahogy tovatűnik látómezején. A sebe még mindig fáj, de igyekszik nem foglalkozni vele. Csak markolja Elliot ruháját, nehogy még a nő után találjon rohanni az idióta. Nem mintha az kellemesebb élmény lenne, ha Esmé zuhanna a mélybe, de vannak ott annyian, akik képesek rá, hogy megmentsék… Miközben kikukucskál az eddig menedékül szolgáló valami mögül, akkor látja, hogy végül aztán majdnem egy diák esik le a miatt a szaros trófea miatt. – Na tessék. – Morogja és elengedi annyira Elliotot, hogy mozogni tudjanak, esetlegesen felállni, de kezével azért továbbra is ráfog a könyökére, nagyjából úgy, mint a lopáson kapott embereknél az szokás. – Majdnem egy diákot veszélyeztettél azért a hülye aranytárgyért! – Lehajolt, hogy felvegye a pálcáját, amit nagy Elliot szorongatásában leejtett. És az ősz férfi által lebegtetett tárgyat, visszairányította a helyére. – Ennyi. Ott marad. Mi meg jussunk ki innen valahogy, hogy hazavigyelek!
Naplózva


Reginald Cobham
Eltávozott karakter
*****


Auror

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #34 Dátum: 2018. 01. 27. - 16:25:12 »
+1

Gringotts
// viselet //

Megkaptam én is az adagom, de erre szükség volt, hogy Tyrius-nak legyen fedezete. Földre kerülök a farokcsapás hatására, mely nem egy kényelmes élmény, de volt már rosszabb is... amikor érkezik a találat, kifújom a levegőt, fejem előre szegem, hogy a földön csattanva tudjak tompítani, a fejem ne verjem oda és a levegő se szoruljon tüdőmbe. A pálcát el is kellett engednem, tompítani pálcával a kézben nem lehet és amúgy is az épségét sodorná veszélybe. Nyekkenve érek talajt, azaz követ, de amint tudok, már tápszkodom is fel és fordulok a pálcám felé, hogy összeszedjem a porból. Feltápászkodom, de csak azért, hogy ismét ott kössek ki, most a legkevésbé sem számítva erre, így fulladozós köhögésben török ki, hála a pornak is. Érkezik a törmelék is fejmozdulatának hála, ennek örömére csak sikerül kicsiholnom egy védővarázst, hogy ne kaphassanak annyira telibe a lehulló darabok, majd, ha már tudok, feltápászkodom, hogy még egy kis köhögés és egy szürke poros köpés után mágikusan erősítsem fel a hangom. Odafentről nem csak a sárkány, de a segítség varázslatait is hallom, ami megnyugtató. - Figyelem! Mindenki húzódjon fedezékbe, a sárkány át fogja törni a csarnokot! A Minisztérium segítsége úton van! - jelen helyzetben más reális opcióm nem marad... az embereket kell menteni, de egyedül a szétfogácsolódott társaságért többet nem tudok tenni. Jól mutatja a jelent is, ami lejátszódik Tyrius közreműködésével, ahogy megállítja az aranytárgyat. Ezt az időt használom ki, hogy a közelükbe kerüljek jobban és felmérjem, hogy pontosan hányan is vagyunk, amit korábban a fedezékekből annyira nem lehetett. Mondjuk sokat nem tévedtem... és igen, valóban Esmét láttam. Összeszorul a szívem azon, hogy milyen állapotban látom, de az egész csapaton segíteni kell, szóval nem fókuszálhatok csak rá... Tyriusnak igaza van, ha ennyi mágus összedolgozik rendesen, akkor azért más fogadott volna. Persze nem voltam itt végig, hogy alaposabban megítéljem, de a helyzet, amire érkeztem: beszédes volt. És Tyrius szavai is, aki azon kevesek egyike, kiben meg tudok bízni szinte maradéktalanul. Szóval a helyzet nem rózsás, egy aranytárgyon vitáznak, emberek a szakadék szélén míg egy sárkány bontja a mennyezetet... én pedig amint kellő közelségbe érkezem, már azon vagyok, hogy mindenkinek segítsek, amiben kell. Eltávolodni a veszélyes szakadéktól, megszabadulni a törmeléktől, amiben csak tudok. Esmének elsőként, mert ő látszik a leginkább megviseltnek és ő van a legközelebb a szakadék széléhez. - Az arany marad. - jelentem ki mellette én is, csak szűkszavúan, mert már ketten kifejtették ezt. - Aki máshogy gondolja, azt az auror parancsnokság várja, de nem teára... - ezt még hozzáteszem, mert a rendet valahogy meg kell tartani. Ennyit még meg tudok tenni, meg azt, hogy a sérülteket óvom. Bármi történik, készen állok a védelmükre, arra, hogy a lehető legnagyobb biztonságban tartsam őket a professzionális segítségig. Mert ilyen egymásnak feszülő helyzetben, hogy egyiknek kell lefogni a másikat, mi nem léphetünk fel rendesen.
Naplózva

Csámpás
[Topiktulaj]
***


KARIKALÁB

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #35 Dátum: 2018. 01. 27. - 20:48:46 »
+3

NE ÉBRESZD FEL AZ ALVÓ SÁRKÁNYT!


 

A sárkány kitört a felszínre. A Gringotts romos kapuján egyszerűen áttört, majd belekiáltott az utca csendjébe. A bámészkodók némán bámultak rá, szinte észre sem véve, hogy a törmelék két aurort maga alá temet. Az állat kitárta hatalmas szárnyait, csapkodásukkal megforgatta a levegőt és elrugaszkodott. Nehézkesen kezdett emelkedni, letarolva a tömeget, az épületeket. Sikoltások hallatszottak, melyek csak akkor haltak el, mikor a sárkány végre a magasba emelkedett, a felhők fölé.

GRINGOTTS

A kupa aranytalpa halk koppanással érkezett az emelvényre. Reximo professzor sikeresen teljesítette célját, hogy aztán újra a társaság felé pillantson. Nem volt ideje azonban sem neki, sem másnak megszólalni, ugyanis a távolból, valahonnan a felkavarodott por mögül csikorgás hallatszott – miközben odafent megszűnt már egy ideje a rombolás zaja. Csak a csend maradt utána és ez a különös, nyikorgó hang.
– Van itt valaki? – kérdezte egy rekedt hang.
Ahogy a porfelhő fullasztó társasága lassan megszűnt, végre láthatóvá vált, ahogy a sínpályán, a szakadék felett egy kocsi áll. Benne két férfi – aurorok – és két fehér taláros hölgy érkezett. Mindannyian aggódva szemlélték a társaságot. A rekedthangú alak ezután szólalt meg újra – az idősebb auror volt az, kicsit őszes hajjal, komor tekintettel:
– Nyugodjanak meg! Az Abszol út biztosítása éppen zajlik. A sárkány… nos távozott a környékről. Szakértőkollégák dolgoznak jelenleg az elkapásán. – mondta ridegen, kék szemét még mindig a társaságon tartva. – A medimágusok megvizsgálják Önöket, aztán szabadon távozhatnak…
Az egyik fehértaláros hölgyhöz Reximo professzor – saját fájdalmaival nem is foglalkozva – egyenesen odalökdöste diákjait. Mathias járt rosszabbul, ugyanis őt a Mungóba kívánták szállítani. A szerencsés Miss White lábujjait egyetlen pálcaintéssel a helyére tették. Mindeközben Mr. Barrow saját sérülései ellenére O’Marát próbálta a medimágus kegyeire bízni, míg Miss Fawcett szorosan mellettük várakozott a gyógykezelésre. Mindhármukat a Mungóba tanácsolták egy alaposabb ellátásra. Csupán Mr. Cobham úszta meg épbőrrel a történteket, így készen állt segítséget nyújtani a sérültek épületen kívülre juttatásában.
A poros sziklacsarnok hamarosan néptelenné vált az aurorok és a medimágusok gondos munkájának köszönhetően. Csupán a leomlott oszlopok és a sérült kapu jelezte, hogy alig néhány órával ezelőtt ott még élet-halál harcot vívott néhány varázsló és boszorkány…

Vége



A zárókat február 7-ig várom.
Köszönöm a részvételt!
Tejcsi



Naplózva

______________________________________________

Az élet nagy kaland,
Átírható színdarab,
És hidd el, csak rajtad áll,
Hogy jó vagy rossz, mi rád vár.

______________________________________________

Shirley White
Boszorkány
*****


× A térképszakértő ×

Elérhető Elérhető
« Válasz #36 Dátum: 2018. 01. 30. - 23:07:53 »
+3

GRINGOTTS

[viselet]

*Káromkodást tartalmazó hozzászólás!*

A félelem átjárta az egész testem. Ahogy ott ültem a törmelékhalom mögött, takarásban, felhúzott lábakkal, csak néztem előre, ki a fejemből. És természetesen remegtem, mint a nyárfalevél. Hogy enné meg a fene a kíváncsiságomat! - gondoltam. Persze, mikor megérzek valami olyat, ami nem oda való, akkor rögtön megindulok a forrása felé és mivel találom magam szembe? Egy sárkánnyal! Szépen a legnagyobb félelmem elé sétálok, mintha felkínálnám magam neki, hogy: „Tessék itt vagyok, egyél meg nyugodtan!” Hogy lehetek ennyire szerencsétlen?!
Heves gondolkozásomból a mellettem lévő Mathias ránt ki, azzal, hogy megfogja az arcom.
Én csak rettegéssel csillogó szemekkel pillantok fel rá. Igazából csak azon csodálkozom, hogy még nem sírtam el magam. Ez azért nagy teljesítmény.
Majd egy hangos robbanás hallatszik, én pedig azon kapom magam, hogy a fiú alatt vagyok. Már nem olyan értelemben… Ő fölöttem támaszkodik és védeni próbál a szétrepülő törmeléktől, hogy inkább ő sérüljön, mintsem én. De mit próbálkozik, hiszen sikerül a kis akciója. Ugyanis minden rá zúdul, míg rajtam egy karcolás sem esik. Már szólaltam volna meg, hogy mégis mit csinálsz te barom? De félbeszakítottak.
- Maradj itt a professzorral, nekem meg kell mentenem Lyanát! - köhögi.
Hangjában így is hallottam, hogy most nem tűr ellentmondást, de nem nagyon érdekelt a véleménye. Ha más nem, akkor ki vigyáz erre a szőkére, hogy ne haljon meg? Mert, hogy egyedül, önként és dalolva fut a veszélybe, az már biztos. Ám megintcsak, mielőtt megszólalhatnék elrohan.
És ahogy Mathias fölkel a professzor úgy ér oda hozzám.
- Montrego! - kiáltja a fiú után, majd rám néz - Tűnjön innen!
Mintha lenne hova.. - gondolom gúnyosan, mikor meglátom a beomlott kijáratot.
Mire feleszmélek már a tanár is a lebukó sárkány után iramodik.
- Na meg egy francot! Engem nem hagynak itt az biztos! - kiáltottam dühösen.
A félelmemet félredobva állok fel én is, majd a leggyorsabb sebességemet elővéve eredek futásnak, hogy még elérjem a többieket.
Épphogy a sárkányt elérve kapaszkodok a farka legvégébe. Majdnem leesve sikkantok egyet. Próbálok feljebb kapaszkodni, de nem nagyon sikerül.
Leérve csapódok neki a hideg kőnek, ahogy az állat levágja a farkát földet éréskor. Széttárt karokkal nyekkenek egyet, s egy pillanatra bennem reked a levegő is. Küszködve próbálok levegőt venni, s közben köhögve kísérlem meg azt, hogy felkeljek. Különösebb bajom most sem lett, néhány zúzódás talán, de azt már kibírom.
Csak annyit hallok, hogy Elliot nevét kiabálják, hogy ne tegyen semmit. A becsapódástól eléggé zúg a fülem. Majd elér a tudatomig az is, hogy kinek is kiabálnak. Elliot? Ez az ember meg akarja magát öletni? Gyorsan felkelek, kicsit szédelegve, de megállok egy helyben. És figyelem az eseményeket. Egy másik férfi, akit nem ismertem, elkezdte támadni a sárkányt, mindenféle átokkal. Ám ez csak annyira volt jó, hogy feldühítse az állatot. Még mindig szótlanul figyelem a történések sorozatát és már engem is kezd irritálni ez a zaj, amire rátesz egy lapáttal a félelmem is, ami újra felszínre tört. A professzor elkezdett minket terelgetni valamerre, mintha el lehetett volna bújni bárhol is. De Mathias kikerüli a tanárunkat és már én is indulnék utána, hogy visszarántsam azzal a mondattal, hogy mégis mit képzel, meg akar halni? Normális itt bárki is közülünk? Talán Reximo professzor az, aki teljesen felismeri a helyzet veszélyességét. Bár elérhetném a fiú karját, ám egy erős ütést érzek a testemen. Montrego hátát látom, ahogy nekem esik, majd vele együtt én is a földre kerülök. Merlinre, hogy élek még mindig? - filóztam, amíg a fiú leszállt rólam. Megint inkább kisebb sérüléseim lettek, ugyanis a szőke felfogta az ütést. S amint indulna meg, én megpróbálom visszafogni. Ám ez látszólag nem nagyon sikerül. Továbbra is üvöltözik Elliottal.
- Maradj már nyugton te barom! Meg akarsz halni? - üvöltök rá, de nem használ semmit.
A professzor megpróbálja menteni a helyzetet egy átokkal, ami be is válik valamennyire, de rosszat sejtek.
A következő pillanatban egy –, mint kiderült – auror jelenik meg. Ez valamelyest meg is nyugtat. Védőbűbájokkal próbálják megfékezni valamennyire a sárkányt, de ez látszólag nem nagyon válik be, ugyanis az állat a korábban kapott átoktól még dühösebb lesz. Elkezd forgolódni, s én megintcsak Mathias védelme alatt találom magam. A meglepettségtől kikerekedett szemekkel nézem végig, ahogy a fiú feje felett száguld el a tüskés farok. Aztán az állat elkezd repülni, mi pedig a földhöz szegeződünk. Nem sokkal később a törmelék is elkezd hullani, egyenesen a felettem lévőre. Fulladozva próbáltam levegőt venni, de ez szinte lehetetlennek bizonyult attól a hatalmas mennyiségű portól. Majd, mikor végre oxigénhez jutottunk, ez az őrült megint azt mondja, hogy maradjak a professzorral. Na még mit nem!
- Azt várhatod! - köhögöm neki, de mire befejezem a mondatot, már a semmi felett hasal.
Egy kupával a kezében fordul Elliot felé, amit oda is hajít neki. Illetve hajítana, ha a prof el nem kapná a pálcájával. S már a kezében az értékkel lép be a romokban heverő széfbe, ahol levágja a kupát a helyére.
Feltápászkodom és odamegyek Mathiashoz. Megállok előtte, pár pillanatig nézem, aztán hirtelen teljes erőmből vállon ütöm. Nem valószínű, hogy fájt is neki, mert elég rossz a fizikumom hozzá képest, de csak, hogy érezze a törődést.
- Te teljesen hülye vagy?! - kiáltom – Mi van, ha teljesen lecsúszol és nem kap el senki? Nem elég, hogy ettől a kibaszott sárkánytól félek, de még miattad is aggódni kell..! - hadonászok előtte dühösen, le sem véve róla a szemem.
Folytattam is volna, ha nem zavar meg egy hang. Valami nyikorog. A sínek irányába kaptam a fejem. Négy embert vettem észre, majd fel is világosítottak róla, hogy mi történik, illetve mi fog.
A tanár úr elkezdett minket az egyik medimágus felé lökdösni, amit én csak csendben tűrtem. Túl dühös voltam a mellettem lévő fiúra ahhoz, hogy bármit is szóljak.
Először hozzám jöttek. Megvizsgáltak, helyrerakták a lábujjam, amiről meg is feledkeztem, annyi minden történt. Aztán Mathias következett. Én addig leültem a földre és úgy vártam, hogy mi lesz. A többieket nézegettem és gondolkodtam. Azt a nőt csak most vettem észre. Illetve csak vettem figyelembe. Szép nő, nem tudom mi lehet. Határozottnak tűnik így első látásra. Elkaptam róla a tekintetem, s a körülöttünk lévő romokat kezdtem szemlélni. Különös érzést kelt bennem a látvány. Tudva, hogy nemrég még, tulajdonképpen a legtöbben az életünkért küzdöttek, míg mások azt próbálták megakadályozni, hogy mások egyenesen a halálba sétáljanak. Vagy csússzanak – gondolom gúnyosan Montregora pillantva. Kíváncsi vagyok mit fogunk ezért kapni miután elmentünk innen..

Elnézést a kimaradásért, de egyéb dolgok miatt nem tudtam írni.
Naplózva



Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Elérhető Elérhető
« Válasz #37 Dátum: 2018. 01. 31. - 11:17:29 »
+2

G R I N G O T T S


[viselet]


Egyetlen karnyújtásra volt a kupa. Csupán érte kellett volna nyúlnom, majd Montrego is segédkezett… most még is a csillogó arany kehely helyett üres kézzel hagytam, hogy Barrow a többiek közelébe vezessen. Annak az aurornak a szövegelése volt az egyetlen dolog, amit még hallottam arról, hogy minek hol van a helye… nem különösebben érdekelt, ahogy a béna kis szurkálódás sem arról, hol nem fog teázni, aki elemel valamit. Mintha az ilyesmi valaha is megakadályozott volna bármiben is.
Már azon voltam, hogy kitaláljam, miként váltsak a szokásos „észrevehetetlen” Elliot módra és rejtsem a kabátom alá a kupát, mikor nyikorgó hang törte meg a fent hirtelen elhaló zajokat követő, nyomasztó csendet. A por még nem szállt le eléggé, így nem láthattuk, mi folyik közvetlenül előttünk. Aztán egy férfi hang beszélt, akinek tulajdonosát és kíséretét éppen csak egy pillanattal később láthattuk meg az oszladozó porfelhő mögött.
Remek! – mordultam egyet. Még aurorok, pont ez kellett neked, O’Mara! – háborogtam, mert bár remek álneveket eszelek ki, ha akarok, de azért innen nem lenne olyan könnyű meglépni. Megpróbáltam elhúzni a kezem Barrow szorításából, míg az előttünk álló alak elkezdte felvázolni a történteket.
–  Nyugodjanak meg! Az Abszol út biztosítása éppen zajlik. A sárkány… nos távozott a környékről. Szakértőkollégák dolgoznak jelenleg az elkapásán. – Csak mordultam egyet megint ezt hallva. – A medimágusok megvizsgálják Önöket, aztán szabadon távozhatnak…
Felemeltem azt a kezemet, amelyiket Barrow éppen nem szorongatta, hogy távol tartsak magamtól mindenféle ápolószemélyzetet. Sőt, még hátrébb is léptem egyet, remélve, hogy Nathaniel világraszóló haverja éppenséggel hajlandó elengedni.
Na ne… nincs szükségem semmiféle vizsgálatra, éppen csak meghorzsoltam egy-két helyen magam… – magyaráztam és Esmére mutattam.
Jelezni akartam, hogy a lány sokkal jobban megsérült nálam. Ahogy rápillantottam, összeszorult a szívem… nem akartam ilyennek látni. Meg kellett volna védenem, mert valamikor ő volt a mindenem és még mindig fontos volt.
Esmé, jól vagy? – kérdeztem, közben már éreztem, hogy a medimágus engem vizsgál. Mégsem figyeltem rá. – Kérem, őt vizsgálja meg! A sárkány őt kapta el… lehet, hogy komoly sérülései vannak – magyaráztam és ficánkolni kezdtem Barrow szorításában.
Vergődtem és vergődtem, de a medimágus csak azért is velem akart foglalkozni. Szívem szerint ellöktem volna, pálcát ragadtam volna, de nem volt rá lehetőségem sem. Ráadásul, mikor közölték, hogy a Mungóba kell mennem, megborzongtam. Gyerekkorom óta nem jártam ott és nem is szándékoztam betenni a lábamat, hogy aztán felírják a személyes adataimat. Nem akartam, hogy Nat ideges legyen miattam…
Nem megyek a Mungóba… – súgtam oda Barrownak. –Kísérd el Esmét, de én nem megyek…
Tekintetemmel Montregot kerestem, aki hasonlóan rossz állapotban lehetett. Láttam, hogy vérzett a feje, bár azt nem tudhattam, mikor sérült meg. Csak ellenőrizni akartam, hogy jól van-e. Reméltem, vissza pillant és elsuttoghatom neki: – Kösz azt a kupát, haver…
Persze a csalódottság még akkor is ott remegett a szívemben, mikor kifelé tereltek minket. Csupán egy hosszú pillanatra fordultam vissza, hogy megnézzem magamnak az aranyló kupát a széf egyre távolodó sötétjében. Gyönyörű volt, hívogató és elérhetetlen…


Naplózva


Mathias Montrego
Griffendél Godrik Akadémia
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #38 Dátum: 2018. 01. 31. - 19:00:16 »
+2

zene: ZH - See what I've become
 

GRINGOTTS


~~~~~*~~~~~
Káromkodást tartalmazó hozzászólás!


Figyelem, ahogy a kupa a levegőben szép ívet leírva röppen egyenesen O’Mara felé. Látom még ilyen távolban is a vágyakozó csillogást a szemében. Örülök hogy végülis elértem, amit akar, megmentem a kis csecsebecséjét. Már szinte várom hogy kinyújtsa a kezét és elkapja de persze lefogják, így mindez elmarad. Meglepve tapasztalom, hogy a kupa egyszer csak a levegőben áll meg s egy pillanatig rostokol egy helyben, majd elegáns és relatíve lassú ütemben kezd el siklani az eredeti helye felé. Ahogy kissé félre fordítom a fejem meglátom az okát is. Tyrius kezében a pálca, ami szépen a helyére küldi a kelyhet.
Magamban egy mély sóhajt hallatok. Pech... hát erről ennyit... szegény O’Mara. Én megpróbáltam.
Ekkor azonosulok, amint az adrenalin lejebb csökken véremben, hogy még mindig a szakadék peremén fekszem félig. Lesandítok az alattam tátongó mélységbe. Sosem volt tériszonyom, így csak egy pillanartig szemezek a szédítő űrrel. Csak egy rossz mozdulat kell... csak egy és akkor oda a biztos talaj alólam. Vajon mennyire van innen az alja? Esélyesen nem lehet túlélni vagy ha igen, hát a kínok kínját állná ki az ember.
A gondolat hamarjában elborzaszt és gyorsan tornázom vissza magam a stabil párkányrészre.
Könnyeden táplászkodom fel és porolom le ruhám ujját, ami kábé semmit nem ér, mert miért is érne? Tiszta mocsok mindenem, de valahol a megszokás úrrá lesz rajtam.
Aztán mire felpillantok egy erős ütés éri a vállamat. Nem olyan erős hogy lelökjön a mögöttem ásító mélységbe, de nem is épp kedves, ráadásul pont az egyik megzúzott felkaromat éri.
- Te teljesen hülye vagy?!
- Áuuuuuu! - kiáltok fel meglepetten, enyhe afektált nyafogással a hangomban.
- Mi van, ha teljesen lecsúszol és nem kap el senki? Nem elég, hogy ettől a kibaszott sárkánytól félek, de még miattad is aggódni kell..!
Meglepve pislogok csak Shirley-re aki előttem áll és bőszen hadakozik mintha csak valami virtuális háborút vívna, pedig... pedig már rég nincs veszély. Nem értem, elsőre abszolút nem és el kell telnie egy jó percnek mire leesik... aggódik? Értem? Hát ennyire nagy hatással vagyok rá? Vagy a fizikai közelség? Ójéé! Az egómnak nem kell több hízlalás, arcomra széles vigyor ül ki. Az a fajta, amiért a lányok rend szerint oda vannak. Ugyan tartok tőle, hogy menten elbőgi itt nekem magát, amivel nem tudok mit kezdeni, de nem tudom megállni hogy ne piszkáljam meg ha már ilyen szépen, félig burkoltan színt vallott.
- Ha lennél olyan kedves és nem löknél te magad bele, talán nem is esnék... Amúgy meg... kviddicsezem. Tudok vetődni és csúszni, nem kell miattam majréznod.
Szelíden megpöckölöm az orrát hogy ne legyen már ennyire idegzsába. Túléltük nem? Hát de...! Ám mire mindennek hangot adhatnék, illetve Esmé felé fordulhatnék egy helló Csillagvirágom, minden rendben kérdéssel, addigra befutnak az aurorok. Esélyem sincs smemire, mert Reximo már irányít is feléjük és ugyan vadul nekünk esnek, azért lelkesen igyekszem tiltakozni. Fene akar Mungóba menni, járok én oda eleget amúgy is köszöntem szépen. És ... csak egy kis fejsérülés... Fejsérülés? Merlinre! Mikor szereztem? Blaire tuti kinyír...
Kínomba nem tudok mit tenni, csak hagyom hogy ellássák a sérülésem és biztosítsák a terepet. Egyik másik buzgómócsing kinézetűnek kedvem lenne beszólni hogy jöhetett volna mondjuk úgy egy jó fél órával hamarabb is... de... nem ér ennyit az egész. Tekintetemmel Elliotot keresem, akit szintén megkörnyékeztek és aki mellett még mindig az a bárgyú képű hapsi áll. Testőrt fogadott vagy mi a fene? Beletúrok a hajamba félig meddig bosszankodva.
Mikor pillantásunk találkozik s a szája tátogva szavakat formál összeszűkül résnyire a szemem hogy ki tudjam olvasni, mit is akar. Mikor megfejtem a kössz a kupárt, haver mondatot elvigyorodom és biccentek. Mindezt még megtoldom egy kacsintással is. Hozzátehetném, hogy mindig vagy hasonlók, de nem kell. Tudja. Mi ketten pár hónap alatt annyi mindent éltünk meg, hogy nem kell a fölösleges körítés. Figyelmem elvonja róla egy újabb ápoló okoskodó feje, aki megint velem kezd el foglalkozni és sürgősen le kell állítanom magamról. Mikor pedig elindulunk kifelé, szomorúan nézem a vissza-visszabámuló Elliotot. A barátomat, aki hoppon maradt kincs nélkül.  Elfordulok s tekintetem elréved abba az irányba, amerre a sárkány repült. Szívből remélem Lyana valóban nem volt itt és valóban csak a tévképzeteim vezettek csalfa útra. Tudom azt is, hogy amint hazaérek első dolgom lesz egy sürgönyzött baglyot írni neki. És az is biztos hogy ezt a napot, ezt a kalandot sosem fogom elfelejteni. Ahogy azt a pillanatot sem, mikor a lény pillantása összekulcsolódott az enyémmel. Mert akkor ott valami eldőlt bennem. Véglegesen.

Köszöntem! Vigyorog Men?
Naplózva




Esmé Fawcett
Moderátor
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #39 Dátum: 2018. 02. 05. - 18:29:50 »
+1

GRINGOTTS


~set~


          Elment. Végre kicsit felszabadul a hely, már nem kell aggódni azért, hogy kit eszik meg a sárkány és kit nem. De nagyon mérges vagyok arra, aki idehozta ezt az állatot. Megérdemelné, hogy megbűnhődjön, és ennek a legjobb módja az lesz, ha eltűnik ez a vacak kupa. A szakadék széle felé sétálva, a kezemben a csillogó tárggyal csak arra tudok gondolni, hogy ha most valamelyikünknek baja esik, akkor a széf tulajdonosát biztos nem vonták volna felelősségre. Ő túl nagy ember lehet ahhoz, hogy egy ilyen dolog miatt előkerüljön a neve.
          A szakadék szélén megállok egy pillanatra, még megnézem magamnak a serleget, majd elernyednek az ujjaim. Nem érdemli meg. Ha mi szenvedtünk, akkor szenvedjen ő is a saját hülyesége miatt. A távolból hallom, ahogy lépések zaja közeledik felém, de én inkább a kupára figyelek csak. Más nem is érdekel. El akarom tüntetni, de aztán meglátom Mathiast, ahogy megjelenik a keze, elkapja a kupát, és szinte veszélyesen hajol ki a mélység fölé. Teljesen ledermedek annak a lehetőségétől, hogy esetleg leesik. Nem akarom megélni azt, hogy esetleg miattam leesik.
          Mire azonban mozdulnék, hogy segítsek neki stabilan lenni, meg is oldja a helyzetet. Nem meglepő, amilyen jó formában van még most is. Letérdelek mellé, a kupával már nem is törődve.
          - Leeshettél volna. Úgy sajnálom, én csak…
          Kezdjem el magyarázni azt, amit mindenki látott? Ugyan, akármilyen indokom - akár jogos, akár nem jogos – van erre, nem látom értelmét, hogy kimagyarázzam. És igazából nem kell tudnia mindenkinek, hogy mit sajnálok. Leginkább azt, hogy veszélybe sodortam bárkit, aztán azt, hogy nem voltam gyorsabb. A többi következményébe bele se gondolok.
          Aztán a távolból hallatszik egy csörgő, zörgő hang, ami fel is kelti a figyelmem. Kiegyenesedek, és a hang irányába fordulok. A por miatt nem sok mindent látok az eseményekből, ezért a pálcám keresésébe kezdek. A porfelhő túloldaláról jövő hangok viszont meggyőznek arról, hogy nincs több fenyegetés. A vállaim megrogynak a megkönnyebbüléstől, és igazából csak ekkor fogom fel, hogy mi is történt valójában. A sárkány könnyen megölhetett volna, de valamiért vigyázott rám. De miért?
          Amíg ezen gondolkodok, addig önkéntelenül indulok meg a cipőm felé. Az egyiket találom meg épségben, míg a másik beszorult egy hatalmas törmelékdarab alá. Szóval ennek akkor annyi. A fél pár cipővel a kezemben nézek fel. Látom, hogy néhány auror érkezett medimágusokkal karöltve. Már el is kezdték vizsgálni a többieket. Lassan elindulok feléjük én is, de aztán félúton megtorpanok és inkább Reginald felé fordulok. Most nagyon örülök a jelenlétének. Újra és újra képes megnyugtatni.
          Lassan haladok felé, majd egy hatalmas ölelésben részesítem.
          - Olyan jó, hogy itt vagy. Úgy féltem.
          Valójában most félek úgy igazán és attól leginkább, ami történhetett volna. Attól pedig köztudott, hogy nem érdemes félni. Valami, ami még nem is történt meg, az csak egy délibáb, amit kerget az ember. Percekig vagyok így, aztán elengedem magam. Egyszeriben elmúlik az a kis tartás is, ami eddig még megvolt, és ami visszafogta a könnyeim. Patakokban kezd el folyni az arcomon, a vállam rázkódik. A hátam mögül nem sokára meghallom a medimágusok hangját. Keresek a táskámban egy zsebkendőt, amivel megtörlöm az arcom, de a könnyeim már így is biztos elintéztek a poros arcom miatt. Nem hiszem, hogy lenne értelme a sminkem miatt sírni.
          - Mindjárt jövök, csak odamegyek a medimágusokhoz.
          Borzalmas visszahallani a hangomat, ahogy monotonon mindenféle érzelem nélkül, a fáradtsággal karöltve ejtem ki a szavakat. Az oldalamra teszem a kezem, mert az eléggé fáj. Még mindig szorítom a cipőmet, mintha a világ legfontosabb dolga lenne annak a megvédése. Elliothoz ballagok, aki ott áll már a vizsgálatra várva. A hangja betölti a teret, amitől elmosolyodom. Odaérve hozzájuk azonnal megölelem Elliotot.
          - Jól vagyok, semmi gond.
          Nem akarom megijeszteni, hiszen ő is megsérülhetett. Nem akarom, hogy aggódjon miattam. A ruhám pedig nem elég sötét ahhoz, hogy eltakarja az oldalamból szivárgó vért. A medimágus megpróbál ugyan szétszedni minket, de nem hagyom. Kihullik a kezemből a cipőm.
          - Aggódtam miattad – suttogom csak.
          A medimágus persze nem adja fel, úgy meg főleg nem, hogy közben már nem maradt nagyon senki, akivel foglalkozhatnának, így lábujjhegyre állok és a fülébe súgom a további mondandómat, miközben két kezem a vállán pihen.
          - Bárhova elmennék veled, mert nem állhat az utunkba semmiféle vész. Az életem is rád bíznám, mert tudom, hogy vigyázol rám. Nem kell hozzá utazni, ha itthon is elér a végzet. Elliot, csak ne legyenek kétségeid, és onnantól a vész is elkerül majd.
          Adok egy puszit a homlokára, majd ellépek tőle. Odamegyek egy medimágushoz, immár kezem újra az oldalamon pihentetve. Így már persze hamar kiderül, hogy nem úszom meg néhány helyi bájital vagy pálcamozdulattal, muszáj lesz bemennem a Mungóba. Talán jobb is így, most úgyse tudnék hazamenni nyugodtan.



Köszönöm a játékot.  :3
Naplózva

Oldalak: 1 2 [3] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2018. 08. 25. - 08:53:18
Az oldal 0.601 másodperc alatt készült el 38 lekéréssel.