+  Roxfort RPG
|-+  Időn kívüli játékok
| |-+  Kalandok kikalandozóhelye / Játéktér (Moderátorok: A Dementor, Csámpás)
| | |-+  Ne ébreszd fel az alvó sárkányt!
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Ne ébreszd fel az alvó sárkányt!  (Megtekintve 551 alkalommal)

Esmé Fawcett
Manifesztálódott Művészetek Mágikus Magasiskolája
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2018. 01. 06. - 22:04:51 »
+2

GRINGOTTS


~set~


          Hogy mit is tudhatnék mondani magamra? Hülye, idióta, barom. De mindig is tudtam, hogy a jó szívem fog majd a sírba vinni. Az, hogy képes vagyok azokért meghalni, akiket szeretek, és olyankor a világ legostobább emberének is lenni. Mert ki az az idióta, de most komolyan, aki kiugrik valakinek a karjaiból, aki védi őt, kiugrik a biztonságot jelentő oszlop mögül, és szembenéz egy sárkánnyal. Ez inkább Harryre vallana és nem rám. De nincs mit tenni olyankor, ha egy olyan ember karjaiban érezném inkább biztonságban magam, akit ismerek. Elliottal pedig megígértük egymásnak, hogy ott leszünk, és segítünk a bajban egymásnak. Ez mögül az ígéretem mögül pedig nem fogok egy sárkány miatt kihátrálni. És Mathias is bajban volt, amíg az a lány el nem rántotta előlem, és ha jól hallottam, akkor Lya is itt van valahol. Őt pedig nem hagyhatom ott a bajban. Szóval, minden józan eszem az mellett volt, hogy mennem kell. Még akkor is, ha most a józan eszem volt a nem józanabbik.
          De persze akkor sikerült már jobban átvennie a hatalmat felettem ez az ész, mikor az egykori ajtó előtt állva rádöbbenek, mennyire nyílt terepre kerültem. Az ajtó ugyan még jelenthetne kiutat, de így, hogy sikerült beomlasztani, már csak egy út van. Innen el, minél hamarabb. Viszont elkövetem azt a hibát, hogy nem arra nézek, ahova menni akarok. Pontosabban, akihez menni akarok, hanem a sárkányra, aki elég ijesztően méreget. Tuti, hogy én leszek a vacsorája.
          - Ne! Ne!
          Igyekszem mozgásra bírni a márványkőbe gyökerezett lábam, ahogy a sárkány egyre csak szemezett velem, de abban a pillanatban, hogy léptem is egyet, egy hatalmas rengés rázta meg az egész épületet ahogy a lábával taposott egyet. Elestem, szerencsére. A harisnyám kiszakadt, de így talán mozgásra tudom bírni magam. Mire azonban felnézek, addigra a sárkány állkapcsa csupán egy karnyújtásnyira van tőlem.
          Hát tényleg eljött a vég? Sárkány eleség lesz belőlem? Megpróbálnék elköszönni mindenkitől, és üdvözölni apukámat, főleg mikor meghallom, ahogy a fogak egymáson surlódnak, és megfeszül rajtam a ruha. Nem is fogom fel, hogy a levegőben vagyok és nem egy nyálas helyen, csak akkor mikor már a lyuk fölé visz.
          - Ne! NE! NE! – kiabálok, aztán sikítani kezdek, egészen addig, amíg el nem tűnök a padlószint alatt.
          Érdekes, mert ebben a perspektívában még nem láttam a bankot, de valahogy jobban szerettem volna kikerülni ezt a lehetőséget. Legalábbis nem egy ilyen megvadult sárkány oldalán, hanem bármi másén. Egy thesztrálén mondjuk.
          Az viszont meglep, hogy nem ájulok el, hangom viszont nem nagyon marad egy idő után. A szél süvít a fülembe, ahogy egyre mélyebbre kerülünk a bankba, egészen addig, amíg meg nem állunk. Egy nagy széf ajtaja, illetve a maradványának látványa tárul elém. Szóval valamiért az állat elhozott a fészkébe. Ha eddig sikerült is megőriznem a nyugalmam, mostantól már biztos nem fog összejönni.
          Egy nagy döccenéssel érünk földet, aztán nem sokkal én meg inkább padlót fogok, ahogy elenged és lezuhanok. A karommal igyekszem a fejem védeni, ennek köszönhetően felhorzsolom a jobb karomon. Eléggé vérzik is, de ezzel egyelőre nem foglalkozok. Gyorsan körbenézek, de a két oszlopon kívül mást nem látok, ahova bújhatnék. A sárkány valamivel nagyon el van foglalva, így a földhöz lapulva igyekszem elkúszni a széf bejáratáig. A hátamon érzem, hogy eléggé szellős a ruha, ezért letépek egy darabot belőle, amivel körbetekerem a karomat. A másik dolog az, hogy ledobom a cipőmet. Erre most nem lesz itt szükség, még csak nem is tudnék menekülni benne.
          - Elliot! – kiáltok egy hatalmasat, mintha őt láttam volna a sárkány hátán. – Menekülj! Menj innen!
          Az állat rám emelte gonosz tekintetét, amitől hátrálni kezdtem be teljesen a széf takarásába. Tudom, hogy ez talán nem a legjobb választás, de most ez volt csak. Pontosabban vagy ez, vagy a szédítő mélység vagy a sárkány. Hát, akkor inkább ez.
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma / Omi bá

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2018. 01. 07. - 11:40:04 »
+3

G R I N G O T T S


[viselet]

Még mindig a padlón voltam, négykézláb, elbújva a sárkány elől. Semmi szükségem nem volt arra, hogy Barrow nagy megmentési akciójára, nehogy „Nat őt nyírja ki, ha bajom lesz.” Ez mondjuk elég merész kijelentés volt néhány perccel azelőtt, hogy lényegében miatt rekedtünk bent a bankban.
Remek, Barrow, igazán hősies! – kiáltottam rá.
A porfelhőben éppen csak ki tudtam venni az alakját. Nem, mintha ő érdekelt volna, csupán egyetlen pillantást szántam rá, aztán már is Esmét kerestem. Hallottam a hangját, tudtam, hogy életben van és talán nem is sérült meg annyira. Legalábbis ebben reménykedtem. Rengeteg dolgon mentünk át és sok mindent vethetnék a szemét – ahogy talán ő is az enyémre –, de akkor sem eshet baja. Fontos nekem. Fontos a családomnak, de leginkább az unokahúgomnak, Ambernek. Ő más női példát nem igazán lát… csupán Esmé van neki.
Kiáltásokat hallottam.
A szívem hatalmasat dobbant. Az aggodalom remegéshullámként vonult át a testemen. Felismertem a lány hangját, az egykori kedvesem hangját. Csak arra tudtam gondolni, hogy azonnal biztonságba kell helyeznem, megvédenem… bár már nem a kincsem, de valamikor az volt, a legfontosabb és legértékesebb, az aki életben tartott, még ha nem is olyan erőteljesen és szenvedélyesen, mint most Nat.
A szalag lüktetni kezdett a kezemen, ahogy a sárkány megindult Esmé felé. Eddigre már annyira leülepedett a por, hogy tökéletesen láttam, amint a földre zuhan és a teremtmény a szájába kapva, elindul vele a nyílás felé, ahonnan az imént kimászott. Nem, nem, nem! – kiáltozott a fejemben a szalag. Ujjaimat a csuklómra kulcsoltam, végig simítottam a vörös, egyre csak lüktető bársonyon. Ahogy elmozdult az anyag, éreztem a bőrömet bemocskoló kevéske vér nedvességét.
Gondolkodás nélkül lőttem ki. Minden fájdalmam ellenére úgy rohantam, mintha kutya bajom sem lenne. Valakik mellett elhaladtam, de éppen csak a szemem sarkából láttam a két ismerős alakot, valamivel távolabb pedig Rexet. Egyszerűen az állatra vetettem magamat. Egy a hátát borító tüskébe kapaszkodtam meg.
Erősen szorítottam, nem érdekelt, ha esetleg megsérült a kezem. Elkezdtem előre mászni a testén, amennyire lehetett, hogy legalább Esmét megpillantsam. Nem tudtam, mi történt a hátam mögött, de onnan is hangokat hallottam, elmém azonban egyetlen dologra koncentrált: meg kell menteni a lányt.
Odalent hatalmas sötétség vett minket körbe, csak egy-egy fáklya jelezte, hogy merre vannak a széfek… hamarosan egy kissé megroncsolódott példány előtt, döccenve értünk földet. Ekkora hallottam meg újra Esmé hangját: – Elliot! Menekülj! Menj innen!
Azt már nem! – mordultam fel és lesiklottam a sárkány hátán. Még alaposan el is estem, de nem érdekelt, hogy még jobban kiszakad a nadrágom. A széf irányába húzódó Esméhez siettem és elé állva pálcát szegeztem a sárkányra. Csupán ekkor szúrtam ki a többieket is, mind ott voltak: Will és Rex, na meg Montrego és Shirley White. Az utóbbi két személyre egyáltalán nem számítottam, hiszen nem láttam korábban itt őket. Megpróbáltam Mathias mindig csillogóan barna szemeibe nézni, jelezve neki, hogy maradjanak távol.
Magamra próbálom vonni a figyelmét – mondtam olyan hangosan, hogy mindenki hallhassa. Ekkor vettem ugyanis észre a széf homályában az aranyos csillogást és éreztem meg a megannyi mágikus erő között valami intenzívebbet. Nem tudtam eldönteni, hogy valóban onnan érkezik-e mellőlünk és az a csillogó valami bocsátja-e ki… azonban a jelek arra mutattak, hogy a teremtmény innen tört ki. Talán kötődött hozzá.
Esmé, addig menekülj ki innen az egyik oszlop mögé! – kértem, nem tudva mi tévő lesz ezek után.
Rohanásra készen álltam, hátha elérem azt a valamit és a kezembe kaparintva egyszerűen a magam irányába fordíthatom az állatot. Lábaim szinte maguktól mozogtak. Az adrenalin ott tombolt a testembe. El kell érned, O’Mara! Most kell erősnek lenned!
Naplózva


Mathias Montrego
Adminisztrátor
***


nyolcadéves amnéziás

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2018. 01. 07. - 13:47:22 »
+2

zene: ZH - See what I've become
 

GRINGOTTS


~~~~~*~~~~~
Káromkodást tartalmazó hozzászólás!


Az idő mintha megfagyna és a maga csigatempójában peregnének csak le a homokszemek. A hangok tompa morajként özönlenek el, sokkalta inkább semlegesek mint zavaróak. Szinte halálos pontossággal látom ahogy a lángnyelvek fodrainak széle vörösből átvált egészen citromsárgásra, ahogy aprócska parázsszemek özönlenek köröskörül mindent. A forró levegő érzete perzseli az arcom én mégsem vagyok képes elfordítani róla a tekintetem. Megbabonáz a lassanként kibontakozó árnyalak, az éles fehér, tűhegyes fogak garmadája, a mélyfekete szempár, a pikkelyes bőrfelszín...
Ott abban a percben, mikor az elhaló vörös színű csóvák lassanként tovatűnnek érzem meg, hiba volt ide jönni. Hiba volt futni, hiba volt kockáztatni és mégis... ha csak Lyana arca úszik elém, tudom, érte vállalom ezt a veszélyt is. Voltaképpen minden veszélyt.
- Aztakurva...- szalad ki egybe a számon, miközben egyszerűen megbűvölve állok ott, szemtől szemben a lénnyel, aki ugyan most nyugodtnak látszik, de érezhetően ez mindössze csak egy átmeneti állapot.
Nem tudom percek vagy órák telhetnek-e el így. Azzal sem vagyok képben ki mindenki lát engem. Megigézve pislogás nélkül bámulom a szörnyet, úgy, hogy még levegőt is elfelejtek venni.
Hirtelen robbannak be a hangok a tudatomba. Velőt rázó sikolyok és sírás kesernyés jajdulása keveredik az izzasztóan meleg, feszült és koszos levegőben. A nevem hallatára eszmélek fel és keresem a tekintetemmel az ismerős hangot. Lyana? Lyana lett volna?
- Lyaaaaaaa! - ösztönös feleletként üvöltöm el magam szemeimmel kutatva őt, a romos várócsarnok törmelékei közt de hasztalan. Sehol nem látom és noha jól megvetem a lábaim mégis váratlanul ér egy idegen támadása, aki a karomnál fogva ránt meg erőnek erejével. Ettől beesek az egyik nagyobb, engem is jócskán takaró törmelékhalom mögé és mire oldalra pislogok a diáktársam mandulaszemei pislognak vissza rám közvetlen közelről.
- Oh Shirley! Jól vagy?
Kérdezem meglepetten, mert elnézve a lány remegését nem épp a halált megvető bátorság, amivel jellemezném. Persze tök logikus  hogy majrézik, valahol mélyen bennem is ott villog a vészvillogó, hogy bazdmeg Mathias ez őrültség és húzz innen a francba. De a tudat hogy Lya veszélyben van, egyszerűen nem hagy nyugodni.
- Ugye nem esett bajod? - kapom az arcát két tenyerem közé ösztönösen és fordítom el jobbra és balra a fejét, de miután nem látom jelét sérülésnek, így úgy döntök erre nincs idő. Annál is inkább mert hangos robbanás hallatszik. Ez még nem is zavarna nagyon, maximum a sárkány nyugalmának fuccsoltak de az utána beérkező csönd és az azt követő remegés már aggasztó. A lány arcán felejtem kezeim és mikor megremegve tőlünk másfél méterre beomlik hangos dörrenéssel az épület ajtaja ösztönösen vonom a lányt magam alá, hogy inkább engem érjen minden törmelék és ne őt.
- Hogyazajóédes...!
Köhögve pislogok körbe, amint elül a zaj és a kavargó porban próbálom felmérni a terepet. A diáktársamat, és a felénk közeledő tanárt is. Reximo mintha kissé csapzott lenne, feltételezem ő maga is az épületben tartózkodott mikor a lény előtört.
- Maradj itt a professzorral, nekem meg kell mentenem Lyanát!
Hangomban érezhető hogy nem tűröm meg az ellenkezést legcsekélyebb jelét sem, és igen, ez nem az a perc mikor vitába szállhat. Úgyhogy még mielőtt Shirley ellenkezhetne vagy a bájitaltantanár odaérhetne hogy feltartóztathasson kilépek a védelmet jelentő törmelékkupac mögül és futásnak indulok. A sárkány közben már bezsebelt magának egy ebédre való áldozatot, és a sikoltásból hallva, biztosan nő. Szívből remélem nem Lya az, de mivel nem tudhatom így inkább kockáztatok. Ugrok, még jó időben és jó szögben ahhoz hogy a hátán kössek ki. Erős puffanással érek a tüskékkel tarkított testre, és kapaszkodok meg ott, ahol csak tudok, hogy aztán a következő pillanatok egyikében, feltornázzam magam ülő pozícióba. Két erős vaskos pikkelybe kapaszkodva halk 'voóóó'-t ejtve hagyom hogy a mélybe zuhanjon velem együtt ahol a vaksötét sötétség vár ránk.
A hangos puffanással való földet érés a biztos tény, hogy megérkeztünk valahova. Feltételezem vagy a lény fészkéhez vagy valamelyik széfsorhoz, de nem tudom melyik is az igazi. Minden esetre elég a sárkány testének holtteréből kikandikálnom és máris meglátom hogy az immár földön fekvő áldozat nem az a lány, akit megmenteni készültem, hanem Fawcett. Az már csak hab a tortán hogy ő a hátrálva menekülés közben Elliot nevét üvölti.
- Elliot? - motyogom félig zavartam és ahogy oldalra pillantok, a sárkányról lecsusszanó alak valóban O'Mara jellegzetes formáját ölti.
- Hogy a francba...? - kezdeném a tűnődést de erre nincs időm. Pláne nem úgy hogy a barátom utasítást oszt a lány felé.
- Ne! Nee! Elliot, ne! Áááállj! - kiáltok a sárkány hátán maradva. Mindössze csak az egyik kezemmel engedem el az érdes kiálló pikkelytüskét, hogy jelezzem, valóban nem jó hogy pálcát rántva közelít az állat felé. Nem csak mert a hátán vagyok, hanem mert Lya valószínűleg itt van lent. Egyvalaki tud hozzá elvezetni, az pedig a lángköpő monstrum. Szóval nekem most az ő sértetlensége a legfontosabb, Lyana életének most ő a zálog. Különben egy kibaszott labirintusban kereshetem a lányt időtlen időkig...
Naplózva



Tyrius A. Reximo
Tanár
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2018. 01. 09. - 10:54:43 »
+4

A hölgy szaporán lélegzett a félelem és az izgalom érzésének elegyétől. Először nyávog egyet, melyre értetlenül ráncolom össze a szemöldökömet. A ruhája éppen hogy megperzselődött, de olybá tűnt, sikerült mindenféle komolyabb sérülés nélkül fedezékbe menekülnünk. Körülöttünk minden szénné égett, és csupán a vastag márványoszlopnak köszönhettük, hogy a nő ruhája szélén kívül semmi másnak nem esett baja. Újdonsült ismerősöm a fekete, elszenesedett szálakra meredt, és hangot adott nemtetszésének. Én képtelen lettem volna a ruhám épségével foglalkozni. Sokkal fontosabb volt az, hogy mindenki, aki a Gringottsban van, eltűnjön innét, és csupán az a néhány illető maradjon itt, akik képesek kézben tartani az ügyet. Reméltem, hogy a helyzetet már jelentették a minisztériumnak, mert volt egy olyan érzésem, hogy nem sokan tudnának segíteni nekem egy ekkora sárkány ártalmatlanná tételében. Nem sokat tudtam ezekről a legendás, félelmetesen hírhedt állatokról, de kevés tudásom is elég volt ahhoz, hogy az ordítozás, sikongatás, rohangálás, és minden kiszámíthatatlan cselekedet még inkább felbőszíti, vagy megijeszti őket. Márpedig a bank épületében nem könyvtári miliő uralkodott, persze, ez a helyzetben nem is lehetett volna elvárható. Ha valaki a sárkány elé került, mások kiáltották a nevét, hogy az észbe kaphasson, és elmenekülhessen a felemésztő lángnyelvek elől. A nő, két nevet kiáltott, de csupán az elsőt értettem, aztán éreztem, amint izmaim megrándulnak, és rohanni kezdek. Mathias... Minden bizonnyal Montrego, csak ő lehet az. Vadul kapkodom tekintetem, a hátam mögül még képes vagyok kivenni a nő bemutatkozásából az Esmé keresztnevet, majd átvágva felforduláson a bejárat irányában megpillantom Montregot és Whiteot egy beugróban. Befordulok, és már szólni akarok, mikor a fiú eliramodik mellőlem.
"Montrego!" kiáltom utána, szemem sarkából pedig a dühödten vagdalózó állatot figyelem.
"Tűnjön innen!" hadarom a megszeppenten falnak tapadó Shirleynak, azonban abban a pillanatban alig pár méterre a hátam mögött, hatalmas robajjal, áthatolhatatlan törmeléktömeg zúdult a kijáratot jelentő óriási ajtók elé.
Lefordultam a diákomról, egy pillanatra szembe kerültem a hatalmas kő- és márványkupaccal, majd a sárkány felé rohantam. Hátborzongató látvány tárult elém. A lány, akit az előbb biztonságba helyeztem, Esmé, ha jól emlékszem, a hatalmas állat állkapcsának szorításában csüngött. Az a nyavalyás ruha... Rohanó lépteim sebességét fokoztam, mikor megpillantottam a teremtény hátán Elliotot, és...
"Merlin szakállára!" sápadtam el, Montregot. Mikor elég közel kerültem, a sárkány ijedt haraggal a tekintetében hihetetlen dinamikával a földben tátongó lyuk irányába fordult, és ugrani készült, arra felé, ahonnét kimászott. Elrugaszkodtam, a padlóban éktelenkedő sötét hasadék irányába. Tudtam, hogyha egyenesen a már megindult sárkányt célzom, nem lehettem elég gyors ahhoz, hogy rá tudjak kapaszkodni, így az állatot megelőző gondolattal vetődtem abba az irányba, amerre reméltem az érkezését. Pár pillanatig szabadesésben zuhantam a lyukban, majd jobb oldalammal az állat kemény, pikkelyes farkának tövébe csapódtam. Bordáim hatalmasat puffantak, tüdőmből levegő préselődött ki, és egy rekedtes "Ó" hagyta el a számat. Karommal azonnal megkapaszkodtam, majd rákulcsoltam lábaimat is, hogy minél stabilabban megtarthassam magamat, egészen a végállomásig. Alig pár másodperccel később, az állat landolt a mélyben. Eleresztettem, és a földön gurulva, két hátsó lába között átkúszva mellé érkeztem. Akkor pillantottam meg Elliotot, aki azt kiáltotta, magára akarja vonni a figyelmét. Sikerült. A gombafrizkós alak alig pár méterre a hüllő előtt állt, kiabálva, és kalimpálva. Esmé eközben egy széf mögé húzódott, én pedig megragadtam Montregot, ahol értem, és ruhájába markolva lerántottam a hüllő hátáról.
"Elliot el onnan!" sziszegtem közben, melyre az állat, testének oldalra lökésével reagált, ezzel fellökött. A földre kerültem. A hideg kőpadlót vastag por fedte, ami a landolásunkkor az állat hatalmas, hártyás szárnyainak kitárására felkavarodott. Szinte homokvihar tombolt odalenn, a csillogó porszemek átláthatatlan felhőként kavarogtak. Nehéz lett volna megállapítani, hogy pontosan hová is kerültünk. Talán egy széf bejáratának tűnt, de olyan súlyosan megroncsolódott minden, és olyan félhomály honolt, hogy nem egészen tudtam határozni a helyzetünkről. A pillanatnyi megszédülés után megfeszítettem izmaimat, hogy meggyőződhessek sértetlenségemről, és menedék után forgattam a tekintetemet. Csak remélni tudtam, hogy Elliotból pedig nem válik sárkányeledel.
Naplózva


William Barrow
Minisztérium
***


Az utazó

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2018. 01. 09. - 17:57:22 »
+3


GRINGOTTS


- Hát… Ezt nem így képzeltem el. – Jelenti ki, de lényegében csak magának. Valószínűleg a leomló törmelék zajában úgy se hallaná senki sem a remek kis mentegetőzését. Jelen pillanatban inkább nem büszkélkedne a ténnyel, hogy nem csak minisztériumi alkalmazott, de azon belül sem akármilyen… Kissé felköhög a porfelhőtől, amit ő maga okozott és amit igyekezett egy másik bűbájjal semmissé tenni. Ha már sikerült bezárnia magukat egy terembe, történetesen egy nem aprócska sárkánnyal.
Persze lehet igaziból jobb lett volna meghagyni önmagukat a látás nélküli, már-már megnyugtató nem tudásban. Mert így már nem csak a félelmetes hangok, de a nem épp hétköznapi látvány is ugyanúgy hatással van félelmükre.

Ez nem jó… Nagyon nem jó… Gondolja magában a férfi, miközben kissé feltápászkodik, hogy szembenézzen a lénnyel. Nem, az nem zavarta volna, ha őt tekinti első számú eleségnek. Akkor kibékült volna önmagával a lelkiismerete, ha a halálával időt tud adni a többieknek a menekülésre. Bárhogy, bárhol, akárhol és akárhogy. Csak, hogy nyilván most is, mint minden szörnyűséges és otromba történetben itt is a hercegnő, vagyis szimplán csak a nő, az első, akit megragad. Vajon az ilyesfajta lények is tudják, ki a legvédtelenebb? Ki az, akit ha felkap, biztosan tíz másik ember szolgálja fel magát önként és hősiesen, hogy megmentse azt az egyet, a védtelent? Vajon, miért nem olyan az emberi hősi férfi jelleme, hogy szimplán csak hagyja, had vigye… Mert úgyis itt van helyette kettő, három ugyanilyen?
Persze szinte egy pillanatig sem gondolja komolyan, mindazt, mit agyának furcsa, talán valamiféle leghátsó, legbelső bugyra kivet magából. Így szinte önkéntelenül lép előre párat, mikor látja, hogy a sárkány tüze nem lő, s fogait nem rögtön ölésre nyitja. Mégis szinte lemerevedve nézi, ahogy ruhájánál felkapja a nőt, akit az előbb még ő tartott a kezei közt, vagyis hát a kezeivel, aztán elindul vissza abba a lyukba, ahonnét jött. Remek… Így talán a kint lévőknek van annyi eszük, hogy segítséget hívjanak, vagy legalább elmeneküljenek, ha más nem…

Persze arra számíthatott volna, hogy az az esztelen kis mitugrász, akit a legjobb barátja úgy szeret, naná, hogy ő az első, aki a nő és így a sárkány után veti magát. Tuti valami régi szerető… Legalábbis erősen reméli, hogy csak régi… Merthogy barátjára gondol. És abban a pillanatban mozdulatlan lábai, amik eddig csak tétován indultak előre, futásnak erednek. És önmagának is meglepő egyszerűséggel veti magát a nő, a sárkány és az idióta Elliot után.
- Remek… - Morogja, mikor teste puffan a kemény pikkelyeken és ahogy érzi, hogy lábát fel is sértette egy, amikor rázuhant. – Na ne. – Nyögi szinte önkéntelenül, amikor érzi, hogy a háta mögött még többen érkeznek ugyanúgy a kemény bőrre, mint ahogy ők ketten. Esztelen idióták… Kiáltaná bele a sárkány körül felszálló porba és törmelékbe, de már épp így is eleget járatta feleslegesen a száját. Úgy fest, ezek itt mind őrültek. Őt is beleértve, hiszen épp ugyanúgy kapaszkodik az enyhe süvítésben, mint a többiek. Csakhogy neki nem számít. Míg a többieknek lehetne hosszú és boldog élete…

- Elliot ne hősködj! – Morogja szinte belevágva a férfi kiáltásába, mikor a sárkány lábai lehuppantak a földre. Ő sem tétovázott, vágyott a szilárd talaj, ha nem is biztonságára, de valamiféle biztosítékára, hogy ott minden rendben lesz. - Be kéne húzódni az oszlopok mögé! – Nézett komoly arccal az ősz férfi és a diákok felé. Aztán pálcáját maga elé szegezve, számtalan átkot röptetve, kilépett szinte fedezék nélkül a sárkény elé, csak, hogy Elliotot védje.
Naplózva


Reginald Cobham
Minisztérium
***


Auror

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2018. 01. 13. - 16:04:23 »
+2

A Gringotts előtt


Az átlagos nap hamar fordult káoszba. Egy tanúvallomás felvétele volt az eredeti célom s a megbeszélt helyen vártam az illetőre, amikor a furcsa hangok és a remegés megkezdődött. Reflexeim azonnal jeleztek s én az adott irányba fordultam, míg szinte mindenki meglódult körülöttem. Először persze a hang irányába, kutató jelleggel, majd, ahogy megindult az omladozás a Gringotts épületén és a törmelék hullani kezdett, mindannyiunk lába kissé földbe gyökerezett. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ma számítottam erre, így kell egy kis idő, hogy felül kerekedjek ezen, de a többi embernek valamivel több, míg, aki közelebb áll, azoknak a jelentős része pánikban kezd hömpölyögni, vagy dehoppanálni, kaotikus viszonyokat alakítva ki. Így első körben más választásom nem marad: itt próbálok rendet teremteni. Botorság lett volna a viszonyok felmérése nélkül egyből oda rohanni és az előírások is mást diktálnak, nem is ok nélkül, hiszen a pánikba esett varázslókkal valóban kell valamit kezdeni s kezembe kerítve pálcámat neki is állok némi rendvágásnak, miután némi helyet csináltam magamnak: egy bűbájjal vonok rögtönzött mágikus kordont, hogy az omladozó zónából kikerültek ne menjenek vissza, majd mágikusan felerősített hangon hívom fel a figyelmük arra, hogy a nyugodt, rendezett elvonulás lenne érdemesebb és a Minisztérium igyekszik mindent megtnni a krízies elhárítására. Ekkor omlik össze a bejárat s érzem azt, hogy még mindig nincs meg a megfelelő jelenlét az úton, holott ennyi időnek elegendőnek kéne lenni. Nem ment ki a riasztás? Akkor nekem kell intézkedni! A valamivel nyugalmasabb hangulatban annyira nem nyugodt hangú beszámolók is érkeznek hozzám, én pedig ígéretet teszek a helyzet rendezésére, majd dehoppanálok azonnali jelleggel, hogy a Minisztériumban félre verjem a vészharangot. Az Aurorparancsnokságon kezdem, magam mellé gyűjtve gyorsan néhány bevetésre alkalmas embert, akinek nélkülözése még nem rogyasztja meg a közbiztonságot, majd az irodistáknak utasításba adom, hogy azonnali jelleggel értesítsék a Mágikus Balesetek és Katasztrófák Főosztályát, hogy ők is küldjenek embereket a helyszínre. A helyzetet sebtében, szálkás betűkkel rögzítem pergamenen, majd ennek sokszorosítását és szétküldését az érintett szervek között bízom rájuk, hogy a kis különítményemmel hoppanáljunk az Abszol útra és míg ők a mágusok biztonságba helyezéséről, rendteremtésről gondoskodnak, illetve a könnyebb sérültek ellátásról, addig én a bedőlt bejárat elé kerülök. Innen jelenleg se ki-, se be nem juthat így senki, szóval a feladat adott: át kell törni. Először igyekszem felmérni az impozáns homlokzat maradványait és a törmelék milyen rendszerben omlott, majd egyik társam felé fordulok. - Perry, kérek egy újabb távol tartó kordont, amíg ezt megdolgozom... aztán folyamatosan ügyelj az átjáró nyitottságára, ha sikerült! Ha kell, hívj még hozzá erősítést az utcáról!- majd távolabb lépek s egy-egy pálcaintéssel piros X-ekkel jelölöm meg a megfelelő törmelékelemeket, hogy azok között végül egy boltív rendszerű utat tudjak robbantani, a keretnek kijelölt oszlop töredéke pedig, amik megfelelő ívet írnak le, saját súlyukkal egymásra támaszkodva bírják meg a terhet, amire majd Perry, és ha kell még egy-két auror varázslatai is tudnak ügyelni, hogy ne szakadjon be. Kifújom a levegőt, kissé határozottabban markolom meg a pálcám, majd nekilátok a kirobbantásnak, remélem sikerül átjárót nyitnom. Minden perc számít. A bentről érkező hangok nem biztatóak...

//bocsánat a kései becsatlakozásért és, hogy nem jeleztem IRL elfoglaltságaim, amik ezt eredményezték.//
Naplózva

Csámpás
[Topiktulaj]
***


KARIKALÁB

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #21 Dátum: 2018. 01. 13. - 19:42:51 »
+3

NE ÉBRESZD FEL AZ ALVÓ SÁRKÁNYT!


 

GRINGOTTS

A sárkány dühös fújtatással bámult a vele immár farkaszemet néző Mr. Barrow-ra. Szeme izzott az indulattól, amivel képes lett volna neki esni a derék minisztériumi alkalmazottnak. A pikkelyét nem sértették fel ugyan a felé röppenő átkok, de éppen eleget jelentettek ahhoz, hogy megérezze az apró csípéseket.
A hatalmas teremtmény felágaskodott, izmos mellső lába a magasba lendült, majd lesújtott az előtte álló társaságra. Mr. Barrowt oldalát karcolta meg hegyes karmával. A férfiak mögött ácsorgó Miss Fawcett is kapott az ütésből. Megtántorodott, majd hátra esett, fájdalmasan neki csapódva a sziklába vájt széf belső falának. Mr. O’Mara ugyan még ki tudott lépni a támadás elől, de megbotlott. Hasra vágódva terült el a földön. Ahogy felemelte fejét, hogy némiképp összekaparja magát, tekintetét a helyiség belseje felé fordította, ahol – egyedüliként – megláthatta a sárkány kincsét. Egy kőemelvényen álló, ragyogó kupa rajzolódott ki a homályban.
Reximo professzor diákjait próbálta az oszlopok felé tessékelni. A derék tanerő azonban igyekezett még a legjobb helyzetből is legjobbat kerekíteni, hátha legalább a kíséretében érkező fiatalok megússzák a támadást. Mr. Montrego azonban, elkerülve az őt finoman lökdöső kezet visszafordult a pikkelyes teremtmény felé, hogy megmentse szíve – éppen nem ott leledző – hölgyét. Miss White visszasietett ugyan, hogy karon ragadja Mathiast, de még mielőtt ezt megtehette volna, a sárkány feléjük lendített hatalmas, tüskés farkával. Komolyabb sérülést ugyan nem szenvednek, csupán egy-két horzsolással a testükön kerültek a földre mind a hárman.


A GRINGOTTS ELŐTT

Az Abszol úton ácsorgó tömeg nem kezdett el oszladozni, annak ellenére sem, hogy kordon választotta el őket a bank bejáratától. Az omladozó épület foglalt le mindenkit, sokan a sárkányról beszéltek, mások pedig tarthatatlan állapotról, melyet a Minisztériumnak kéne kezelni.
Az aurorok érkezése sem éppen nyugalmat keltett. Sőt egyenesen újabb pánikot. Mindenki tudta: iszonyatosan nagy a baj és ezt a bentről hallható, megmagyarázhatatlan zajok is alá támasztották. Mr. Cobham közben minden koncentrációját bevetve – nem figyelve semmilyen zavaró tényezőre – sikeresen járatot robbantott az épület belseje felé. Azon át pedig könnyedén bejutott az összeroncsolódott fogadó csarnokba, ahol az iszonyatos lyuk tátongott. Senki sem volt a szinten, csupa törmelék és füst kavargott ott. Csupán a nyílás felől érkeztek különös, már-már ijesztő zajok. Egyetlen gondolat járhatott a fejében, ahogy lenézett a sötétségbe: Vajon élve találnak-e odalent bárkit is?



Megszabott válaszadási sorrend továbbra sincs.
Következő KM-reag január 20-án este érkezik.
Tejcsi
Naplózva

______________________________________________

Az élet nagy kaland,
Átírható színdarab,
És hidd el, csak rajtad áll,
Hogy jó vagy rossz, mi rád vár.

______________________________________________

Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma / Omi bá

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #22 Dátum: 2018. 01. 13. - 20:43:39 »
+3

G R I N G O T T S


[viselet]


Nem láttam senkit és semmit, csak hangokat hallottam. Montrego és Rex figyelmeztetését, ahogy azt kiáltozzák „ne.” Nem akarták, hogy megtegyem, de nem ismerhették az érzéseimet. Bár a szerelemnek már csupán emléke maradt meg bennem, amit Esmé iránt éreztem, még mindig ugyanolyan hevesen vert a szívem, ha veszélyben volt. Úgy éreztem vigyáznom kell rá, meg kell mentenem a bajtól… de még ez sem adatott meg azon az egyszerű módon, amin kellett volna. És persze miért nem? Mert az a minden lében kanál Barrow elém ugrott, ráadásul pálcát szegezve, átkokat szórva a sárkányra?
Remek, Barrow, ismét nagyot alkottál! – tapsoltam színpadiasan, mikor a sárkány fújtatni kezdett.
Azt nem volt már időm, hozzá tenni, hogy ha már hősködésről van szó, neki aztán végképp nem kéne – mint azt a történtek is igazolják. Nem volt alkalmam megformálni a bántó szavakat. A sárkány kissé felágaskodott. Hatalmas, karmos mancsát a levegőbe emelte és egyenesen felén készült lesújtani. Talán fel sem fogtam, amit tettem, hogy lábaim kissé oldalra indultak. Kiléptem a támadás elől.
A saját lábamra sikerült rálépnem, amire fájdalmasan felnyögtem. Majd ugyanazzal a béna lökettel sikerült is hasra esnem a széf sötétjében.
A kupa… – suttogtam.
A fejemet felemelve egy emelvényt láttam meg, az rajzolódott ki a távolban. Meg sem figyeltem a széf durván kifaragott falát. Már nem érdekelt más, csupán az a rengeteg mágia, ami megtöltötte a teret. A Gringottsra ez általánosságban jellemző volt. Nem tudtam volna könnyen kirabolni, hiszen minden sarkon átkozott vagy mágikus vagyont halmoztak fel… a koboldok által elhelyezett védelem pedig csak még inkább lehetetlenné tette a dolgot. Most azonban ott voltam, a mocsokban, fájdalom között heverve, de csak egy karnyújtásnyira a széfben őrzött egyik kincstől.
Kúszni kezdtem. Nem figyeltem a hátam mögé, nem érdekelt. Megfoghatod, a tied lehet és ha csak egy pillanatra élvezheted is, megmented vele Esmét… – súgta a különös hang a fejembe, a csuklómat szorító bársonyszalag erős lüktetésbe kezdett. Még sosem éreztem ilyen erősnek, ilyen várakozónak.
Barrow, vidd fedezékbe Esmét! – kiáltottam hátra, miközben tovább kúsztam a poros padlón. 
Sajgott az oldalam, a lábam, az egész testem. Vicsorogva erőlködtem a széf belseje felé. Elértem a kőemelvényt, nem figyeltem meg mennyire kidolgozott vagy mennyire nem. Nem érdekelt, a kupát akartam.
Mély levegőt kellett vennem. Hangosan fújtam ki, mintha ezzel fájdalmaim terhétől is szabadulhatnék. Nem így történt, bele kellett kapaszkodnom az emelvénybe, hogy felhúzzam magam. El kell érned O’Mara… el kell érned… Nem mozgott a karom, mintha ez is nehezemre esne. Ez nem mágia volt, vagy valami különleges védelem. Túlhajtottam magam, talán túl sok volt az idegesség, a szenvedés és a fájdalom. Ráadásul a szalag is kínzott, mintha érezné, most aztán még több izgalomhoz juthat. Hagytam, hogy a sötétsége átjárjon, adjon egy kis erőt. Annak talán elégnek kellett lennie ahhoz, hogy felemelkedjek és elvegyem a sárkány kincsét.
Magamra kell vonnom a figyelmét… – dadogtam. – Bújjatok el! – kiáltottam hátra, remélve, hogy kezembe végre visszatér az erő és fel tud emelkedni magától.
Naplózva


Mathias Montrego
Adminisztrátor
***


nyolcadéves amnéziás

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #23 Dátum: 2018. 01. 13. - 21:44:16 »
+3

zene: ZH - See what I've become
 

GRINGOTTS


~~~~~*~~~~~
Káromkodást tartalmazó hozzászólás!

Ugyan az sikerül hogy Elliotot megállítsam, de mégsem elég ahhoz hogy a sárkány hátán maradjak. Pedig esküszöm nem mozdult meg. Esküszöm tök stabilan ülök két égbe meredő pikkelysor mögött és mégis egy váratlan rántás magával sodor. Oly annyira, hogy a kőkemény padló fog fel. A csapódástól mély dübbenés kel életre, ahogy a karomra esek. Nem fáj különösebben, de biztos nyomot hagy majd. Olyasmi zúzódás szerűt, mint a gurkó a kviddicspályán, ha gőzerővel eltalál. Magamban anyázok egy sort és egyetlen sötét pillantást vetek a professzoromra. Kedvem lenne ráüvölteni, hogy ezt ugyan mégis most mi a francnak kellett, de inkább nem fecsérlem rá az értékes perceimet. Az az elsődleges, hogy visszajussak a sárkány hátára, mégpedig mihamarabb. Mondjuk ehhez az sem ártana, ha nem ingerelnék fel ezek a fejrejtett okostojások. A sárkányok köztudottan nem szeretik a zajt, és bár nagy testtermetük félelemre ad okot és a vadság a génjeikben van, azért a nyugalmat sem vetik meg. Valószínű, miután ez a példány már jó ideje itt él, hozzászokott a csöndhöz, amit néhanapján egy-egy kobold csilléjének zaja tör csak meg semmi, de semmi más. Már emelem a kezem felé miután lerázom magamról a tanáromat és lépek előre egyet. A szemeim a lény tekintetébe fúródnak és mintha egy pillanatra, egyetlen elvétett pillanatra meglenne valamiféle kapocs. Olyan értelmezhetetlen kommunikáció, ami magával ragad. Egyszerre félelmet kelt és mégis izgatóan hat. Az adrenalin feljebb szökik  testemben, a szívem kihagy egy fél ritmust. Szinte bámulatos mennyire lelassulni látszik az idő... elnyúlik a pillanat. Aztán hirtelen tovaszáll mint egy kilyukasztott buborék. Ugyanis mikor az egyik idősebb fickónak a pálcájából szikra tör elő, a varázs szertefoszlik. Egy pillanatig babonázva nézem csak a jelenetet, majd elordítom magam!
- Neee!
Bassza meg, oda az esélyem!
A gondolat és a vele párosuló kétségbeesés elkezd szétáramlani a mellkasomban, mint a méreg, amit megiszik az ember. A pánik elönt és tudom, már eredménytelen minden. Így egy dolog marad. Arra zúdítani a dühömet, aki a felelős érte. Igazából lehetne az Reximo, lehetne az éppen Elliot is, de legalább benne volt annyi hogy az utolsó pillanatban megálljon a kedvemért. Ez a pöcsfej viszont.
- Maga idióta szarházi! Minek kellett ez?
Üvöltöm a számomra idegen képébe és már ütésre emelném a kezem ökölbe szorított ujjakkal, mikor valaki lefog. Az a valaki pedig egyértelműen ismét a professzorom. Próbálok kiszabadulni de egy fél percig nem megy, utána meg... hát talán mégis csak sikerül. Igazából fogalmam sincs mert olyan gyorsan történnek a dolgok engem pedig elvakít a harag. Egyetlen gondolat dolgozik bennem. Egyetlen kétséges kérdés; hogyan találom meg így Lyanát?
Már épp egy üvöltés szélén állnék és megint a férfi felé indulnék hogy beverjek neki egyet, mikor erős légáram csapja meg az arcom hogy aztán egy erőteljes szikla állja az utam és térítsen le a pályámról újra a padlóra.
Na ez már megint honnan a fenéből jött?
Fél percig fekszem csak a földön, mire ráeszmélek, ez nem szikla volt, ami mozgásba lendült hanem az állat farka. A hegyes farka, ami most épp a felkaromnál hasította ki a póló anyagát hogy onnan csörgedezve utat engedjen a véremnek.
- Hát ez kurvajó... - morgom előre, miközben a többiek már rohannak is. Elliot parancsokat osztogat a Barrow nevű idiótának, hogy mentse meg Fawcettet. Hát én erre a pacákra nem tenném fel a csajomat, még akkor sem ha csak az exem, na de hát ő tudja. Le se esik hogy voltaképpen Esmé, a saját bevallása szerint, nekem is az exem. Az élet meg a furfangos kis iróniái....
– Magamra kell vonnom a figyelmét… Bújjatok el!
- Azt lesheted barátom! - kiáltok oda neki, miközben ő már a széfben lévő kupáért nyúl. - Hát nem érted? Meg kell mentenem Lyát...  ez a rohadt sárkány az egyetlen esélyem! Baromira örülnék ha nem hergelnétek tovább!
Kiáltásom panaszosan csengve visszhangzik mígnem elnyeli a barlangrendszer szürke fala. Mindössze azért, hogy örök időkre megrekedve itt maradjon.
Naplózva



Tyrius A. Reximo
Tanár
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #24 Dátum: 2018. 01. 15. - 00:38:17 »
+4

"Itt mindenki meg akar dögleni?!" ordítottam el magam. A hangom pengeélesen vágta ketté a porral kavargó levegőt, miközben az egyik kezemmel a földre került, sebesült Mathiast húztam talpra, másikkal pedig a megszeppent Shirleyt. Az állat őrülten, sőt, már-már kétségbeesetten tekergett a rendíthetetlen kőfalak között. Tükörpikkelyein megsikamlott a fentről érkező halvány fényfátyol. Tudtam, hogy higgadt fejekre, fedezékre, és mindenek előtt egy olyan taktikára van szükségünk, amivel harcképtelenné tesszük az állatot, de komoly sérülést nem mérünk rá. Agyam a fénynél is gyorsabban cikázva próbálta meg felmérni a helyzetet. A terem hosszúkás, téglalap szerű térformával bírt, melynek legbiztonságosabb pontjai a két hatalmas tartóoszlop, és a falba vájt széfre emlékeztető roncs voltak.  Valamiért mindenki felelős parancsnoknak képzelte magát, és ez rettenetesen lassított a gondolkodásban, időnk azonban másodpercekre csökkent csupán. Előbb az a barom próbált lapot osztani, aki kis híján megpörkölődött odafönn, majd számos átkot az állatra szórva, még jobban felbőszítette az. Aztán Elliot gondolta úgy, hogy másodjára is önfeláldozósdit játszik, és mindenki más nézze végig keserves szenvedését. Nem hittem a szememnek, a fülemnek, az egész szituáció teljesen abszurd volt, és amatőr. Kis híján két évtizedet töltöttem a minisztérium elit katonájaként, a legőrültebb, legelvetemültebb bűnözők ellen küzdve, és erre tíz perc alatt két mitugrász próbál utasítgatni, miközben másik két teljesen idióta diákom hősködni próbál. A kétségbeesett Esmére pillantottam, és a dühtől reszkető Montregora. Jelen pillanatban ők tűntek a leghasználhatatlanabbnak, azonban Mathiast, akkori idegállapotában szinte képtelenség lett volna egy oszlop mögé terelni. Mikor a számomra ismeretlen férfire támadt, csupán a szerencsének köszönhettem, hogy időben közbe tudtam lépni. A második nekifutást már a sárkány faroksuhintása jegelte le. Diákjaimat felsegítve analizáltam mindenkit. Shirley talán képes lenne lenyugtatni a dúvadként tomboló fiút, ezzel menedékben tartva őt és Esmét, akire jócskán jutott a verésből. Elliotot agilis, ügyes mágusnak véltem, ha képes lenne csapatban mozogni, és egy pillanatra abbahagyni a picsogást, a másik, átokszóró barommal együtt nagy segítségemre lehetnének valahogyan... Hárman képesek lehetnénk leszerelni a vadállatot, és talán mindenki megúszná ép bőrrel. Valahogyan időt kellett nyerni, amivel úgy tűnt, nem csak én állok így. A sárkány tétovázni látszott. Zavaros, felbőszült tekintete cikázott a kupa felé kúszó Lee, és a rá támadó férfi között. Éreztem, hogy cselekednem kell. Pálcámat előrántva egyenesen a vadul ziháló lényt céloztam, és egy kötőhártya gyújtó átkot szórtam rá, hiszen a sárkány leggyengébb pontja a szeme. Csak abban bízhattam, hogy a látásától megfosztott lény, talán kiszámíthatatlanabbá, és még kétségbeesettebbé válik, azonban célpont nélkül marad.
"Most a fedezékekbe!" sziszegtem, és egy hatalmasat taszajtottam a mellettem feszült izmokkal hadakozó Mathiason. Az őszintét megvallva, rohadtul elegem volt ebből a helyzetből, és nem kívántam, hogy el kelljen számolnom két diákomból akár csak egy holttestével is.
Már csak annyira lett volna szükség, hogy mindenki befogja, és valamilyen módon kijáratot találjunk a kazamatákból. A fenevad azonban még jobban feldühödni látszott...
Naplózva


Esmé Fawcett
Manifesztálódott Művészetek Mágikus Magasiskolája
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #25 Dátum: 2018. 01. 16. - 21:14:09 »
+2

GRINGOTTS


~set~


          Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem félek. Talán csak az ösztöneimnek köszönhetem, hogy élek. Mégis, mikor menekülnöm kell, azt remegő lábakkal teszem. Sőt, remegő végtagokkal. Csak annak örülök, hogy nem vagyok egyedül és ha már meghalok, akkor olyanok is vannak itt, akiket szeretek. Nem leszek egyedül, de ezt a sárkány nem tudja. Nem tudom, mi a terve velem, mert valami biztosan van, ha már ide lehozott. Talán tényleg a kajája lennék, csak a többiek önként felajánlották magukat, holott nem is kellett volna?
          Elliot kérését teljesítve igyekszem fedezéket találni, de nagyon kevés az esélye annak, ha egy ilyen kis helyen kell elbújni ennyi embernek. Főleg úgy, hogy a sárkány valószínűleg már minden kis porszemet ismer, hisz ki tudja mióta lehet bezárva ide lenn. Sóhajtok egyet, aztán mégis elbújok egy oszlop mögött. Csak óvatosan hajolok ki mögüle, és nézem, ahogy a férfiak egymást túllicitálva próbálják egymást megmenteni. Nem is értem, mi ez az egész, csak azt tudom, hogy nem lesz ez így jó. Az állat fel fog bőszülni, és akkor csak egy választási lehetőségünk marad majd. Leugrani erről a kiszögellésről bele a semmibe. Mert itt nem lehet hoppanálni vagy dehoppanálni, ami megmenthetné az életünket.
          - Ne, elég! Hagyjátok abba! – kiáltok mindenkire.
          Nem hiszem, hogy az én hangom lenne az, ami felbosszantja, de biztos nem használ. Nézem, ahogy egyre többen gyűlünk körülötte, és azt is, ahogy mindenki kiabál, hogy ki, mit csináljon. Nem lesz ez így jó, ahogy az sem, hogy átkok szóródnak rá. Rövid időn belül meg is lesz a következménye, mikor megemeli a mancsát. Remélem csak ránk akar ijeszteni, de aztán hirtelen gyorsít fel vele, és bár hátrálok néhány lépést a lendület az egyik falhoz csap. Fájdalmasan nyekkenek egyet a falon.
          Egy pillanatra vesztem csak el az eszméletem, de ez is elég ahhoz, hogy megzavarodjak és a szemem kinyitása után egy pillanatra ne tudjam, hol vagyok. Távolról hallom csak, ahogy Elliot kiabál valakivel. Egy bizonyos Barrow-val, és még mindig nagy a káosz. Úgy tűnik, hogy nem sikerült a sárkányt lenyugtatni ez cseppet sem. Lassan tápászkodok fel egyik kezemet a falnak támasztva, míg másikkal az oldalamat kezdem markolászni. Jól bevertem, és valami nedvességet is érzek. Mikor megnézem a kezem, akkor látom, hogy valami vörösesen csillan rajta. Szóval legalább annyira sikerült megsértenem magam, hogy a bőröm felrepedjen. Más sérülést ugyanis nem érzek.
          Kikukkantok a fedezékem mögül, akkor látom meg a korábban látott férfit, amint egy átkot szór a sárkányra, de ezúttal nem ugyanazt az eredmény, mint korábban. Most inkább dühös és kétségbeesett lesz. Nem úgy mint korábban, mikor szimplán megemelte a lábát és félresöpört mindenkit. A tekintetemmel Elliotot keresem. Egy oszlopnál találom meg, amin egy kehely található.
          - Elliot, mit csinálsz? – kiabálok oda neki.
          A másik hang hallatán viszont beljebb lépek, hogy egy esetleges támadás ellen újra védve legyek. Elvégre ki tudja, hogy mi lesz a sárkány következő lépése. De azt tudom, hogy ha kell, és azzal meg tudom menteni majd a többieket, akkor szükség esetén nyerek nekik egy kis időt majd. Ehhez persze rá kéne jönnöm, mi volt az állat eredeti terve velem, miért hozott le ide.

Naplózva


William Barrow
Minisztérium
***


Az utazó

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #26 Dátum: 2018. 01. 17. - 20:28:48 »
+3


GRINGOTTS


Inkább felhagy ezzel az egésszel. Ma bárhogy is próbálkozik a körülmények és az élet egész egyszerűen ellene játszik. Lehet most kéne feladnia? Hisz a jóslat így szólt… Negyvenedik születésnapja előtt eléri a vég. Talán már jobb is lenne. Csak hagyni és egész egyszerűen feladni ezt az életnek csúfolt valamit, amit tizenhét éves kora óta űz. Semmit sem ér el vele. Mindent kihagyva az életből, ami mások számára fontos, csak ő neki nem lehetett sosem az. Gyűrű Reed kedvesének ujján, furcsa násztánc Nat és a szeszélyes Elliot között. Most. Talán most érkeztek el barátai arra a pontra, amikor az ő hiánya már nem tűnhet fel nekik. Mikor békében képes lenne távozni…

De az egy erdő. Egy erdő képe villan be, valahányszor Leon jóslatára gondol. Nem kőfalak közt kéne önfeláldozónak lennie. Nem ez az a pillanat, amikor sóvárognia kéne az élet nélküli létezés végét. Mégsem igazán menekül, talán pontosan az emlékek felszínre törése miatt, mikor a sárkány lesújt, s őt oldalán érik a tűhegyes karmok. Csak odakap kezével… Érzi, ahogy a vér nedvessé teszi zakóját, aztán ujjait, tenyerét, majd átitatja ingjét is. Egy pillanatra megszédül. És kissé homályossá is válnak a dolgok a vér szagának nyomán. Akárhány sérülés, akárhány halál. Sosem fogja megszokni. Csak a sajátjának gondolatát…
Talán nem is érzékeli, hogy mi történik, úgy igazán. Kiabálás, kiabálás, valahol mellőle, vagy előle? Még mindig nem tudja, kit keresnek, de rossz, hogy nincs meg. Lehet már nem él. Lehet akkor tűnt el, amikor a sárkány áttörte a Gringotts padlóját. Lehet már nem él…

Kissé szédelegve indul meg. Elliot hangját követi. Mindenkiért felelősséget kéne vállalnia. Tudja jól. Elvileg az a munkája, hogy megvédje az embereket, a tömegeket, bár ennyire nyíltan ritkán szokott harcolni értük. Sokszor már-már inkább a szavakat és kapcsolatait használja. Bár… Nem véletlen ül abban a pozícióban, amiben. De akkor is… A tömegek most pár emberre fókuszálnak. Tekintete pedig azon is belül egyre. Az egyetlen és legnagyobb ökörre, akit hordhatott a hátán a Föld. Merlinre Nat, vajon miért egy idióta öngyilkosjelöltet fogott ki kellemes ágymelegítőnek? És még ha csak az lenne… Ha csak egy szeretőként tudná be ezt a bosszantó alakot, akkor minden bizonnyal nem igyekezne most felé, kezét még mindig az oldalára tapasztva, nem foglalkozva senkivel és semmivel maga körül.
„Az az idióta hősködik és parancsolgat…” Morogja közben magában. Mert hát a kapcsolata a fiatalemberrel továbbra sem nevezhető kellemesnek vagy rózsásnak, ami a megismerkedésük után nem is csoda. De akkor sem hagyhatja, ha Natot boldogan akarja hátrahagyni, hogy kinyiffantsa magát. Pedig szíve szerint ő maga tenné ezt meg, majdhogynem habozás nélkül…

Most viszont csak lecsapja a kezét, nehogy elérje a kupát és ugyanazzal a mozdulattal magával is rántja, hogy valamiféle fedezékbe húzza, ha a sárkány esetleg újra támadna. – Megőrültél? Ki tudja milyen átkok vannak azon a vackon! De ha nincs is, akkor sem kéne egy sárkány tüzében megpörkölnöd magad. Gondolj Natra, te barom!
Naplózva


Reginald Cobham
Minisztérium
***


Auror

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #27 Dátum: Tegnap - 14:38:07 »
+3

Gringotts
// viselet //


Aki a tömeget birkákhoz hasonlítja, nem biztos, hogy jól gondolkodik. Szerintem a marhacsorda jobb példa lenne, mert ha azok megvadulnak és vágtatni kezdenek, ott komoly zűrzavar lesz, ez pedig az emberi tömegekre is inkább igaz, semmint, hogy csendesen menjenek a vágóhídra mondjuk. Azért kizárom a zajt, amíg megnyitom az átjárót a romok között, de utána Perryhez fordulok ismét. - Ahogy látom a helyzet válságos, ez már szükség állapot így. A teret és az utat ki kell üríteni. - mély levegőt véve vakarom meg a tarkóm, majd kimondom, amit ki kell. - Az oszlatásra minden eszközt bevethettek. Ez parancs. És a felelősség is az enyém, ha kell írásba adom... - újabb földön túli zörej jön a romos épület gyomrából. - de erre most nincs idő! - Az aurorok majd intézkednek, nekem más a dolgom. Lehet az én fejembe fog kerülni a kiadott parancs, de, ha a Gringotts épületében netán robbanás is történik és az utcán ácsorgók közül szed áldozatot, vagy a rejtélyes összeomlás oka az utcára szabadul... belegondolni sem akarok. Ezeknek az embereknek az élete többet ér. Még hallom a mágikusan felerősített hangokat, amik hazaküldik az embereket, majd az elégedetlen morajlást és azt, ahogy a magammal hozott aurorok mágikus úton kezdenek oszlatásba: vízsugarak csapódnak a tömegbe, kitartott pajzsbűbájok szorítják őket hátrébb, hozzá pedig a hoppanálni tudó mágusok pukkanásai társulnak, akik megértették, hogy ez nem tréfa, de ezzel már nem foglalkozom. Ahogy abba se gondolok bele, hogy ez nekem "mennyibe" fog kerülni. Csak a lépteim szaporázom gyorsan, hogy a bedőlt fogadócsarnokban kössek ki. A látvány siralmas, ezt gyorsan fel is mérem, valamint azt, hogy itt nincs menteni való egyén, se a katasztrófa okozója és a hangok is máshonnan jönnek, amit némi fülelés és szemlélődés után sikerül beazonosítanom: egy nyílás a forrásuk, amit el-eltakart a kavargó füst és por. Újfent mozgásba lendülök, hogy átszeljem a csarnokot az akadályokat kerülgetve és a következő térbe kerüljek, ahol hasonló apokaliptikus látvány fogad. Egy dolog a sziklacsarnok állapota, azt is igyekszem felmérni, de a sárkány sokkal jobban leköt. Ékes példa, amikor a papírforma és a valóság nem áll köszönőviszonyban. Ez nem történhetett volna meg, a bank minden szabályos papírja megvolt, mindent rendben talált a Minisztérium a védő sárkány kérdése körül, erre mégis itt vagyunk ebben az állapotban. Remek... de nem csak a sárkányt pillantom meg, hanem, első körben az idősebb férfi és a két fiatalabb alak kerül tekintetem fókuszába. A deresedő hajú, komoly úriember épp a két fiatalnak igyekezett segíteni, így hamar hozzájuk kerültem és besegítettem neki, így mégis csak könnyebb. Ahogy közelebb érek, felismerem a mágust, aki a legutóbbi háborúban is szolgált. Tyrius... egy fokkal jobb kedvem lesz a jelen helyzetben is. - Regnald Cobham, auror. A segítség már úton van a Minisztériumból, de egyelőre be kell érjék velem. - gyorsan pergő szavakkal summázom a helyzetet, leginkább azok számára, akik nem ismernének a kis csapatból, többre ilyen körülményke között nincs idő. - Hogy tudok segíteni? - fordulok felé, mert a veteránban megbízom s ő régebb óta itt van, jobban átláthatja a helyzetet mint most én, ahogy belecsöppentem. Kötőhártya átka remek ötlet, így, amíg ő támadja a sárkányt, én fedezem. - Salvio Hexia! - végzem el a védő varázslatot, hogy ne csak a fedezék, de ez is oltalom legyen számunkra. Közben látom, hogy mások is mozognak még idebent. Barrow-t például felismerem és... egy női arcot is látok egy oszlop fedezékéből kipillogni, ami igencsak ismerősnek tűnik. Van egy harmadik alak is, a helyzet pedig kifejezetten kaotikus még mindig. Nyilván egy sárkánnyal a középpontban nehezen lehetne másképp, de láthatólag itt egyéni szinten sincs egyetértés. Talán egykori harcostársammal ezen javíthatunk. - Tyrius. - szólok át fedezékembő, ahová húzódtam a mágusnak. - Lehet őrültség és a jelek szerint senki sem félti igazán az életét, de... ketten egymást fedezve és összedolgozva elvonhatnánk a sárkányt annyira, hogy mentsék magukat, vagy amíg az MBK emberei és az erősítés kiérnek. - figyelem közben tekintetét, de a sárkány tetteit is, készen arra, hogy ha kell, új fedezéket keressek s közben védő varázslattal is gondoskodjam ne csak a magam, de a hatósugárba esők védelméről is. Remélhetőleg közben futja annyi időre, hogy idézzek egy patrónust és üzenettel küldjem a minisztériumba, ami pontosít, hogy "sárkány szabadult el a Gringottsban, minimum hat mágus van még az épületben" és ez majd meggyorsítja a reagálást. A legjobb az lenne, ha a nem hivatalos személyek elhagynák a helyszínt, de, figyelembe véve, hogy a sárkány hangjain át is eléri fülemet egyet nem értésük vitás hangjai, erre így nem sok esélyt látok, az meg, hogy kábítsam és evakuáljam őket, még Tyrius, netán Barrow segítségével sem lenne könnyű feladat. Ahhoz tartósan le kéne kötni és kissé más irányba csalni a dögöt.
Naplózva

Csámpás
[Topiktulaj]
***


KARIKALÁB

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #28 Dátum: Tegnap - 19:37:37 »
+3

NE ÉBRESZD FEL AZ ALVÓ SÁRKÁNYT!


 

GRINGOTTS

 
A sárkány haragos üvöltése bezengte a barlangrendszert. A visszhang ugyanolyan erőteljesen rázta meg újra az egészet. Ekkor érkezett meg Mr. Cobham társai megmentésére és igyekezett valamiféle megoldást találni a szörnyű helyzetre. Azonban mit sem értek a védőbűbájok a dühöngő teremtménnyel szemben, aki vakságát okozó fájdalmában forgolódni kezdett. Farka elsodorta aurorunkat, kezéből még a pálca is kiesett. Utána következett Reximo professzor, aki ismét hasra vágódott a poros talajon.
Mathias még éppen időben kapta el Miss White karját és gyűrte maga alá a földre, hogy mindketten megússzák újabb sérülés nélkül. Éppen Mr. Montrego feje felett halad el a veszélyes testrész, majd ütötte le a fedezékül szolgáló oszlopok egyikét.
Az állat feje belecsapódott az egykori ajtó helye mellett a sziklába és mintha nem is érezte volna a fájdalmat folytatja a forgást – bár sokkal lassabban –, áldozatait keresve. A nyílás körül meglazulnak a kövek, egy kisebb adag egészen közel ér földet Miss Fawcett mellett, aki így közelebb kell, hogy húzódjon a Barrow-O’Mara pároshoz. Talán abban reménykedik, hogy a két férfi társasága védelmet nyújthat neki.
Mr. Barrow mindent megtett, hogy a fedezéküknek szolgáló kis résben tartsa Elliotot, így mindkét kezével átkarolva szorította magához. Csupán reménykedhetett benne, hogy a mitugrász tolvajt féken tudja tartani, ha az valamit a fejébe vesz talán megint.
A sárkány hirtelen torpant meg. Hangosan üvöltött fel. A felettük tátongó nyílás felé fordulva nagyot szippantott a levegőből. Lassú tempóval, kissé ügyetlenül kezdett el csapkodni hatalmas szárnyaival. Az erős légmozgás mindenkit odaszegezett, ahol addig volt. A por fullasztó mennyiségbe keveredett a levegőbe.
A teremtmény emelkedni kezdett egyre magasabbra és magasabbra, mint aki menekülni szándékozik, míg nem fejével újabb lyukat ütött a korábbi mellett a fogadócsarnok padlóján. Ennek következtében még több törmelék hullott le hőseink felé.
Kiáltások és kétségbeesett varázslatok hangja hallatszott odafentről. Újabb zörgés, recsegés-ropogás és rengés követte mindezt.




Megszabott válaszadási sorrend továbbra sincs.
A F I N Á L É január 27-én este 8 előtt érkezik.
Tejcsi



Naplózva

______________________________________________

Az élet nagy kaland,
Átírható színdarab,
És hidd el, csak rajtad áll,
Hogy jó vagy rossz, mi rád vár.

______________________________________________
Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon Tegnap - 22:41:07
Az oldal 0.162 másodperc alatt készült el 43 lekéréssel.