+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Elliot O'Mara (Moderátor: Elliot O'Mara)
| | | | |-+  Különös találkozás
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Különös találkozás  (Megtekintve 1197 alkalommal)

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Dátum: 2017. 12. 13. - 19:12:19 »
0

K Ü L Ö N Ö S T A L Á L K O Z Á S

[viselet]


Leo
1999. április

 
Hányszor lehet egy hónapba belógni a Roxfortba? Ezt a kérdést tettem fel magamnak, ahogy – ezúttal sikeresen – mozdulattanná tettem a Fúriafűz csapkodó ágait és elhagytam annak vonzáskörzetét. Megálltam a kastéllyal szemben és csak bámultam. A tornyok, a hatalmas ajtó, amit tökéletesen láthattam innen is, az egész birtok lenyűgöző súllyal volt képes rám telepedni, mint valami elcseszett átok, amivel már ötödikes korom óta küzdöttem… és nem azért, mert olyan jó volt abba az évfolyamba járni. Egyszerűen csak felkavarta bennem a régi emlékeket, a kicsapást és azt, hogy Merel éppen odabent arra gondolhat, miként belez ki az egyik tőlem kapott tőrrel (vagy késsel, a franc tudja melyik melyik).
Zsebre dugtam a kezemet és arra gondoltam, reggel ez a nap még egészen könnyűnek ígérkezett. Nat elment dolgozni, én pedig azt hazudtam, hogy az Apotékába indulok. Ehhez képest a Vakegérben kötöttem ki Cartwright társaságában egy jó adag alkohol mellett. Ezúttal ő is alaposan megbámulta magának Arianét, aki a pult mögött tevékenykedett és szokás szerint merész, testhez simuló ruhában volt. Kétségtelenül nehéz róla levenni az ember szemét. Engem most mégis Cartwright meséje foglalkoztatott. Minden szava ott csengett a fülemben, ahogy a kastélyt bámultam: „Mondom én, O’Mara! A Tiltott Rengetegben ástam el még gyerekkoromban. Igazán értékes medál volt, valami Sally nevű lány nyakából loptam el… te is ilyeneket csináltál a Roxfortban, nem?” Ő vigyorogva tért vissza a lángnyelvéhez. Engem viszont a medál foglalkoztatott. Cartwright nem úgy tűnt, mintha vissza akarna térni érte valamikor… engem viszont az ügy veszélyessége vonzott. A Rengetegbe akartam menni, körbe nézni, kincset keresni, tilosban járni.
Lassan indultam el a fák felé, nem fordultam többé a kastély felé, nem engedtem, hogy kísértsen a látványa. Nem gondoltam, hogy lebukhatok, mégis csak hétköznap kora délután volt. A diákok órán lehettek, én pedig nyugodtan csattoghattam be a fák közé, hogy aztán egy alkalmas pillanatban távozzak – természetesen a medállal a zsebemben.
Azzal persze nem számoltam, hogy még el sem érve a fák vonalát egy adag hippogriff ürülék intéz támadtást a cipőm ellen. Undorodó fejjel álltam meg és emeltem ki a bajba jutott bal lábamat a trágya fogságából. Hirtelen azt is elfelejtettem, hogy mennyire fájt a combom.
Merlin elcseszett szerelmére… – morogtam és a pálcámat kerestem a farzsebembe, hogy legalább letisztogassam magam.
Hasmenéses hippogriffek járnak erre? Elmélkedtem magamban, de még nem is intettem a varázspálcával, valami zajt hallottam. Hirtelen fordultam meg, mert a hátam mögül érzékeltem a – talán – lépések hangját. A pálcámat kinyújtottam, nem is foglalkozva azzal, ki vagy mi lehet az. Reméltem, hogy csak egy idetévedt házi kedvenccel kell szemben találnom magamat, azokat még mindig könnyebb kiütni, mint egy sápítozó kölköt, aki biztosan beköp a tanárainak. Ráadásul, mióta Nathaniel miatt szerepeltem az újságokban (persze név nélkül), még az átlagosnál is jóval nehezebb bujkálni. Könnyedén rám bökhet egy diák a Próféta pletykarovatában, hogy: „Igen, ez a veszélyes alak kábított el, miközben éppen tilosban jártam a Rengeteg szélénél.”
Sőt még meg sem pillantottam, már is elkiáltottam magam: – Vigyázat! Pálca van nálam és nem félek használni!
Naplózva


Leonard Ruskin
Eltávozott karakter
*****


IV. - - borz(acska)

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2017. 12. 16. - 02:27:07 »
+1



Egy ág akadt kusza tincseibe, amit épp elért, és persze épp most kell kitépnie egy adag hajszálat. Hisztis mozdulatokkal kapkod oda, lökdösi el a szerencsétlen fadarabot, amely amúgy már el is engedte. Egy lépés, kettő, és már csak ösztönből emeli oda a kezét, ahol nemrég kiszakadt belőle valami, és a tépés helyét dörzsöli. Már vagy egy jó órája itt sétálgat – persze nem túl mélyen – hogy visszanyerje a nyugodt lelkét és idegeit. Bár még pár ág, és az akció sikertelen. Az utolsó óra dúlta fel ennyire, amikor azt a vacak kis bűbájt sehogy sem sikerült véghezvinnie. Még hogy állatból tintatartó.. hagyjuk már. Mostanság még amúgy is kissé akadozik a dolog, van, hogy besül, és felsül, csak arra nincs szüksége, hogy ezt még mutogassa is. Na arra nagyon nem.
Csak hasalt a padon, és csendben hallgatta, hogyan kell végrehajtani a műveletet. Ujjával óvatosan a gyík fejét cirógatta, majd jött a vész.
- Mr. Ruskin, kérem mutassa be gyakorlatban..
Mint akibe tűt szúrtak, úgy húzta ki magát, és bár hiába értette, annyit elért, hogy a gyíkocska lábai és farka üvegből volt. Semmi több. A tekintetek, az, hogy mindenki figyelte.. majd aztán jött a röhögés a penészes banda felől, és elborult.
- Fulladj bele az örömödbe, remélem az a pók mérges és halálra mar! - hangosabban sikerült, mint szerette volna. És most készülhet egy újabb beadandó, amelyhez fogalma sincs, hogy áll neki. Legalább annak a hülyének is meg kell írnia, bár nem segít semmit, főleg, ahogy ismeri az ilyet, majd jön a fenyegetőzés és persze majd valami bosszú. Ha van elég mersze. És igen, ez elég volt ahhoz, hogy ideáig fusson.
- Rohadt bölényfejű.. - rúg bele egy kupac levélbe, zsebre tett kezekkel ácsorogva. Már nem annyira dühös, és nem is a „büntetés” zavarja. Csak a kudarc. Már nincs háború, már nem kell átkokat gyakorolnia máson, vagy épp elviselni, se semmi. Egy kis gyíkot kellett volna pár pillanatra átvarázsolnia, akinek utána gondja sem lett volna. Azonban akárhányszor pálcát ragad, még mindig megvan a félsz, hogy rossz vége lesz. Mint amikor a motoros egy baleset után nemigen érez jó szájízt ahhoz, hogy újra felpattanjon rá, csak épp muszáj. Sóhajt végül, és tovább indul, inkább kifele. Ha sokáig marad el, rásötétedik, nem talál ki, vagy épp még egy túlbuzgó prefektus meg kívánja leckéztetni. Mára elég mindenkiből. Nem is figyeli igazán, mekkora zajt csap, hiszen a nagy vadak és lények bent vannak, nem jönnek ki ennyire. Előrelátóan nyúl az ágak felé, hogy most elhajtsa az útból, amikor rákiabálnak. Felkiált ő is, artikulálatlanul, hisz mindenre számított, csak erre nem. Se vadőr, se tanár, csak egy fenyegetés.
- Én sem! - kiabál vissza, vadul kapálózó szívvel, miközben matat a zsebekben, és reméli, nem most hagyta fent. És de. És komolyan ott röhög a táskájában. Erre mit tesz? Letöri a vastagabb ágat, amit eddig szorongatott, hogy ne tépje a haját, és ádázul maga elé tartva lépked olyan pontra, ahol láthatja az ellenfelet. Lehet az jött érte, aki ennyire felhúzta?
- Nem tudom ki vagy... de nagyon csúnya átkokat tudok! Ne húzz ujjat velem..

Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2017. 12. 17. - 17:35:38 »
0

K Ü L Ö N Ö S T A L Á L K O Z Á S

[viselet]


Leo
1999. április

 
Nem láttam senkit. Nem láttam egyetlen diákot, tanár, de még csak a vadőrt sem. Csak a lépteket, a zajt hallottam, ami bizonyosan jelezte, hogy jár itt valaki… megpróbáltam halkabban venni a levegőt, hogy csak az ismeretlen hang forrását kutassam a tekintetemmel.
Én sem! – válaszolta kiabálva a valaki.
Kölyök hangja volt és abból is valami törékenyebb forma lehetett, akivel könnyedén elbánok. Leeresztettem volna menten a pálcámat, de hát az iskola területén ők is varázsolhattak és nem szívesen estem volna orra, mert őnagysága cipőfűzőket szeret csomózni a szabadidejében. Összeszorított ajkakkal kerestem a tekintetettem a forrást, közben felkészültem arra, hogy bármilyen támadást ki tudjak védeni.
–  Nem tudom ki vagy... de nagyon csúnya átkokat tudok! Ne húzz ujjat velem…
Felhorkantottam hirtelen.
Megvagy! – állapítottam meg. Egy vastagabb törzsű fa irányába indultam meg és közben úgy vigyorogtam, mint aki minimum vagyonokat nyert a hétvégente sorsolt varázslottón. Igaz nekem nem volt szükségem sem koboldkincsekre, sem egy rakás aranyüstre, de még csak galleonra sem. Engem a tudat nyugtatott, hogy Elliot O’Mara eszén nem tud túljárni egy kölyök. Sok felnőtt varázsló lenézi őket, pedig egy-két kisebb varázslattal iszonyatosan mókás helyzeteket lehet előidézni… és persze gyakran komolyabb vészhelyzetekben is megállják a helyüket. Én magam is alkalmazok nem egyet, ha tehetem.
Tényleg? És mégis milyeneket tudsz, kölyök? – kérdeztem némi gúnnyal a hangomban.
Megint apám szavai csengtek a számból. Ez a „kölyök” legalább olyan sértő volt, mint tőle. Ő nevezett így még januárban, mikor éppen csak megismertem. Megalázó volt minden, ami elhagyta az ajkait, lényegében a „kölyök” szitokszónak hangzott tőle. Beleborzongtam az emlékbe és inkább mély levegőt véve megpróbáltam az aktuális helyzetre koncentrálni.
Mutathatnál egyet, mert kezdem azt hinni, hogy nem is tudsz varázsolni – folytattam a gúnyolódást. – Ezek szerint nem csak egy kvibli van ebben az iskolában.
Érzetem, hogy ott lesz a fánál, ezért megkerültem – hogy lehetőleg hátulról kerüljek a közelébe. Nem terveztem bántani vagy kárt tenni benne, egyszerűen csak ellenőrizni akartam kivel is van dolgom. Nem fogok neki esni egy törpének… Erről a gondolatról Merel jutott eszembe, habár rá sosem használtam volna ilyen jelzőket. Kifejezetten bájos volt a maga alacsony termetével. Nagyon szerettem volna látni őt.
Hmm… – Ez a kissé morgásszerű hang tört csupán fel a torkomból, ahogy megkerülve a fát, megpillantottam mi is van mögötte.
Naplózva


Leonard Ruskin
Eltávozott karakter
*****


IV. - - borz(acska)

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2017. 12. 19. - 22:24:48 »
+1



Feszült helyzet, egy pillanatra égnek mered a piheszőr a tarkóján, miközben feszülten várja, hogy a csend helyett választ kapjon. Vagy valami történjen. Nem akarja, hogy elátkozzák, egy pillanatra már-már belekóstol a poszttraumás stressz határaiba, amikor is minden pillanat számított, és amikor mindig rettegni kellett attól, hogy valaki valamely romos sarok mögül ráront. Kezében az alkalmi pálca kicsit meg is remeg, de biztosan tartja, annyira, hogy már képes azt haluzni, hogy ott vannak azok a bizonyos szikrák is, amik idegesebb pillanatiban akaratlanul tőrnek elő a mágikus vessző végéből. Mondjuk, nem tudja ki lenne jobban meglepve, ha megpillantva a másikat, ráordítja az első átkot, és az még sikerülne is. Lehet mindketten üvöltenének, ki miért. A levelek zizzenéseit figyelve fordul a hangok irányába, majd a hang is társul hozzá. És kit ne bosszantana ez fel? Őt nagyon. Oké, saját magát megvédheti azzal bizonyos esetekben, hogy ehhez még gyerek, na de hogy ezt más mondja rá? Na mindennek van azért határa. Mégis, az ádáz ellenfél képe helyett a durcás kölök mutatkozik. Akkor amikor nem kellene.
- Rondákat, olyan keléseket az arcodra, hogy a gyógyítok imát mondanak mikor meglátják – ezzel aztán mindent összefoglalt. Mintha lenne értelme. Mondhatna varázsigéket is, de az túl unalmas lenne, nincs benne semmi feszültség, még annyira sem, mint ebben a semmitmondó valamiben sem. He. Ismét helyezkedik, és annyira beleéli magát, hogy tényleg gondolkodik, melyik igével lenne képes elérni azt a hatást, amiről beszél, de jelenleg egy marék kővel, és a futással jobban járna, csakhogy eldöntötte, nem fog többet megfutamodni. Csak ha ő küldi „elsőként” az átkot.
- Nem vagyok kvibli! - fortyan fel, kicsit erőteljesebben mint kellene. Reccsen is az ágacska, csak nehogy idő előtt törjön ketté. - Azért, mert nem lövök feléd öt átkot egyből, még igenis tudok varázsolni. De ha arra vágysz.. - sosem volt az a fajta. Ő az, aki képes a párbajszakkörön is elnézés kérésével kezdeni a menetet, így ha igazi pálca lenne a kezében, akkor sem lőtt volna felé semmit sem. Csak várna. Mindig csak várt, és akkor is, amikor az egész világ forrongott. Meg kellene tanulnia persze gyorsan dönteni és reagálni, de.. de. Épp szívná fel magát, hogy visszavágjon valamit, amikor a morgásra bármi káromkodás helyett, a gyermeki-férfias keveredésével felsikkant, és meg is pördül. Szemtől szemben a fenevaddal, de megnyugszik, hogy nem olyan szőrös, hogy valóban félnie kell tőle. Vagy mégis?
- Na és te.. te is csak morogni tudsz? - mennyire szánalmas vajon ezek után? Reméli nem annyira, mint amennyire ezt érzi.

Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2017. 12. 21. - 16:29:16 »
0

K Ü L Ö N Ö S T A L Á L K O Z Á S

[viselet]


Leo
1999. április

 
Hümmögve vettem tudomásul, hogy kaphatok néhány „rondát” az arcomban. Engem ugyan nem ijeszt meg semmiféle kölyök ilyesmivel. Mégsem vágtam azonnal vissza, előbb látni akartam, kivel is állok szemben. A hangja alapján nehéz lett volna pontosan megállapítani mennyi idős, de abban biztos voltam, hogy nem végzős és ha lenne egy kis tapasztalata inkább támadt volna fenyegetőzés helyett.
Azért, mert nem lövök feléd öt átkot egyből, még igenis tudok varázsolni. De ha arra vágysz…
Megreccsent a talpam alatt egy ág. Könnyedén észre vehette, hogy ott vagyok mögötte. Lényegében egy gyermeteg sikkantással jelezte, hogy ez meg is történt és rövid időn belül farkaszemet nézhettünk egymással. Végre volt alkalmam megnézni magamnak a tekintélyes méretekkel éppenséggel nem rendelkező vetélytársat.
Elég magas volt egyébként a korához képest, talán tíz centivel lehetett nálam alacsonyabb, vagy kevesebb. Csupán csontos testalkatán és kisfiús arcán látszott, hogy nem lehet idősebb tizennégy-tizenöt évesnél. Gyerekes kinézetét csak tovább fokozta göndör haja.
Elvigyorodtam. Megpillantottam a kezében a „pálcáját.” Nem mondom, hogy nem élveztem volna egy kis szórakozást, egy-két kezdő varázslattal és ezzel a kölyökkel… de azért nekem is van szívem. Nem fogok olyan gyerekre támadni, akinek egy egyszerű faág szolgál a védekezésre.
Na és te.. te is csak morogni tudsz?
A kérdésre a vigyor még szélesebbre húzódott az arcomon. A kedvéért még egy morgásszerű hangot is hallattam. Közben nem egyszerűséggel eltettem a pálcámat a farzsebembe, ahol mindig is tartani szoktam.
Meglehet, hogy csak morogni tudok – válaszoltam. Közben megrántottam a vállamat. Kezeimet a zsebembe süllyesztettem, hogy ne fázzanak annyira a dermesztő szélben.
Ujjaimmal kitapintottam valamit, illetve valamiket, mert legalább három volt belőle. Óvatosan kihúztam őket a napvilágra. Egyszerű, citromos cukorkák voltak. A gyerek felé nyújtottam a kezemet, hogyha akar vegyen belőle, de közben elfordultam. A Rengeteg belseje felé bámultam, hátha megpillantom Cartwright fáját. A gondolataim között ott csengtek a szavai: „Egy különösen öreg, vastag törzsű, göcsörtös példány volt. A gyökerei mellé ástam a gödröt és csúsztattam be Sally ékszerét… majd belevéstem egy C betűt a kérgébe… azok voltak a szép idők, O’Mara, mikor mindez még csak gyerekes csíny volt és nem küldtek az ember nyakár aurorokat.”
Mondd csak, mennyire ismered jól a Rengeteget? – kérdeztem újra a fiú felé fordulva.
Egyenesen barna szemeibe néztem, hogy elhiggye: nem akarok én ártani sem neki, sem az ostoba iskolájának. Nem érdekel engem már régen a Roxfort. Csak rossz érzéseket kelt bennem, ha felpillantok dicsőséges tornyaira. Nem akartam itt lenni, látni a kastélyt, a helyet, ahová mindig olyan szívesen tartoztam volna.
Nem figyeltem rá, hogy mit válaszol… ugyanis valami zajt hallottam. Ezúttal egyikünk sem mozdult, így nem a mi talpunk alatt recsegtek-ropogtak a levelek. Talán a vadőr? – gondolkodtam el. Nagyon nem örültem volna, ha elkapnak és valószínűleg a kölyök sem, az ilyesmiért – emlékeim szerint – elég komoly bűntetőmunka járhat.
Ez mi volt? – suttogva tettem fel a kérdést, de már oldalaztam is az erdő belseje felé. – Gyere, ha nem akarsz büntetést kapni!
Reméltem, követ és nem lesz olyan ostoba, hogy ott ácsorogjon tovább. Van itt éppen elég fa, ahol az ember elbújhat.

Naplózva


Leonard Ruskin
Eltávozott karakter
*****


IV. - - borz(acska)

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2017. 12. 27. - 23:03:22 »
+1



Baromi nagy szerencséje van, hogy nem egy agresszív állat fajtát fogott ki – vagy ki tudja, lehet az, csak megfontolt kissé mellé -, és nem vágta szájba átokkal azért, mert pattogott neki. Amikor azok az elmebeteg sötétek voltak hatalmon, egy ilyenért minimum a C-betűs kedvességgel hálálták meg volna, amiért kicsit bátrabbnak meri mutatni magát, mint egy kölyökmacska. Az az idő a múlt, hála, és ismét harapnak a mocskos átkokért. Reméli.
És akkor dől el minden, amikor szembekerülnek egymással. Elég idősnek tűnik, mármint nem olyannak, aki a diákéveit koptatja, de persze, erre nem alapozhat, hiszen ott az ideiglenes évfolyam, ahova egy rakás diák jár, akik nem tűnnek iskolapadban ülő fiataloknak. Nem, ezzel pedig nem öregemberezte le gondolataiban. Nem csak ő bámulja, viszonozzák is, és így kerül látótérbe a pálca, amire aztán végképp nem tud semmiféle frappáns beszólást, csak egy kínos mosolyt, zokogást a lelkében, hogy mi a francért is vette magához, és miért nem dobta még le, majd egy gyors mozdulatot hátra, mintha eltenné azt a zsebébe ő is, de csak a földön köt ki végre. Azonban nem nevet, pedig megértené. Egy kicsit még ő maga is megrázkódik az elfojtott röhögéstől, ami saját maga ellen irányulna, miközben elmorzsol egy könnycseppet. De csak a csend marad.
- Elég rossz az, még azt hiszik, kutya vagy – ez már korántsem volt olyan kötekedő, mint az ismeretlen átkokkal való dobálózás. Valószínű használhatott is a hangnem váltása, mert cukorka kerül a pálca helyére. Meglepő, meg is lepődik, de lehet a csel, mert egy Nyelvnyújtó-Nyalánkság, aztán megnézheti magát, amikor bevonul a gyengélkedőre, hogy ezt tegyék rendbe. Nem tudhatja. Ha mégis az, még annyi ereje lehet, hogy megpróbálja bucira verni a másikat. Óvatosan nyúl végül, és egyet ujjai közé csippent.
- Kösz – bontogatja kifele de megállnak ujjai a művelet közben. - De ha valami méreg, kísérteni fogok – aztán tovább bontogatja végül pedig, naivan bekapja. Tessék, anyja máris aggódhat, hogy a gyereke az erdő szélén idegen cukrosbácsiktól fogad el édességet. A nevelés csődje.
- Ó persze, mármint.. jól ismerem – tömködi a cukorkapapírt a zsebébe, és lódít szépen, mintha muszáj lenne. Hányszor is járt itt? Kétszer? Elsőnek talán a „második sor” egyik fájára tapasztotta tenyerét, és futott ki, másodszorra bemerészkedett, de nem túl mélyre, és onnan is kimenekült. De ezzel senki sem dicsekszik. - Persze, nem annyira, de kitalálok innen, ha kell. Miért, mit aka.. - kapja fel most már ő is a fejét. Vadőr, vad, vagy csak andalgó szerelmesek, vagy kotnyeles prefektus. Vagy egy... óriási fenevad. - Szerintem.. héé! - bukdácsol utána, amint húzni kezdi, csoda, hogy nem bukik rögtön orra, és sodorja magával. Miért nem kifele fut? Miért be?
- Ha oda mész.. pont büntetés jár.. arra kifele.. nem jobb? - mormogja a hátának, miközben azért visszafele tekintget, hogy lát-e valamit, akár emberit, akár nem. Semmi. Csak a fák sűrűsödnek körülötte, és nagyot nyel. Ennek se lesz jó vége.

Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2017. 12. 28. - 17:57:45 »
0

K Ü L Ö N Ö S T A L Á L K O Z Á S

[viselet]


Leo
1999. április

 
Már éppen a nyelvem hegyére tettem egy cukrot… akarom mondani egy mérgezett cukrot természetesen, mikor érkezett az a különös zaj – valójában lépések felismerhető zaja volt. Eddigre a kölyök is kibontogatta a magáét, a többit pedig egyszerűen zsebre vágtam. Azonnal indultam is befelé, figyelmeztetve a kölyköt.
Elliot O’Mara nem fog még egyszer lebukni, Merlinre! – kiáltozott bennem valami erőszakoskodó kis hang. Finoman markoltam meg a kölyök karját, de ez éppen elég volt arra, hogy magammal rángassam. Nem volt különösebben erős felépítésű… igaz én sem. Koránt sem szedtem vissza azokat a kilókat, amiket Reagan meggyilkolása után leadtam és egy leheletnyi izom sem volt rajtam. Éppenséggel könnyen kiszakíthatta volna magát a szorításomból. Ehelyett csak sápítozásra futotta tőle: – Szerintem.. héé!
Halkabban te gyerek! Ne hozd a fejünkre a bajt! – Fojtott hangon szóltam rá.
Éreztem, hogy az én talpam alatt is ugyanúgy recsegnek az ágak, mint a korábban felénk tartó alak esetében. Talán ő is éppen megállt és fülelt. Azt kereste hol vagyunk és bizony még nem távolodtunk el annyira, hogy ez ne történhessen meg. Közben elengedtem a kölyköt és megálltam egy fa erős törzse mellett. Elég sok masszív ága volt, éppen olyan alacsonyan, hogy még én is el tudjam kapni, még is tovább indultam. Le mész jobb is…
–  Ha oda mész.. pont büntetés jár.. arra kifele.. nem jobb? – mormolta mögöttem a fiú.
Nem válaszoltam neki. Nem volt értelme, hiszen tudhatta magától is: abban az irányban könnyen összetalálkozhatunk az üldözőnkkel. Még ott sem voltunk biztonságban, ahol az imént megálltam egy rövidke pillanatra. Ezt mi sem bizonyította jobban, minthogy a következő lélegzetvételem azonnal elakadt: csattanás jött a hátunk mögött, majd újabb recsegés-ropogás.
Megtorpantam. Egy hatalmas fa volt mellettünk.
Fel! – mutattam a törzs irányába. – Gyorsan!
Tudtam, hogy akár segítségre is szüksége lehet. Nem volt ugyan túl alacsony, de azért hozzám képest még volt hova nőnie… és igen, talán egy-két centit szoktam csalni, ám én könnyen felértem a legalsó ágakat, éppen csak egy kis ugrás kellett hozzá. Szóval felé nyújtottam a kezemet, hogyha szükséges valahogy feltuszkoljam a fák ágára.
Valahogy amúgy is jobban foglalkoztatott a tény, hogy én is gyorsan odafentre kerüljek, ha kell akkor persze kiábrándító bűbájt is használva mindehhez. Nem törődtem a tériszonyommal mászás közben. Nem akartam lenézni még akkor sem, mikor már az ágon ültem. Csak görcsösen kapaszkodtam és nagyot nyelve harcoltam le a hányingeremet, ami a torkomat fojtogatta. Nem sápadok el! Nem sápadok el! Erőltetnem kell a koncentrációt.
Hányni fogok… – nyögtem ki még így is hangosabban, mint szerettem volna. Gondolatnak szántam, mégis kitörtek belőlem a szavak, holott nem a gyereknek szántam azokat.
Valaki megjelent alattunk. A számra szorítottam a kezemet, hogy sem a gyomortartalmam, sem a szavak ne bukjanak ki belőlem. Nem a vadőr volt, de még csak nem is Frics, hanem valami sötét hajú fickó… talán egy prefektus. Kérdőn bámultam a fiúra, hátha ő felismeri, közben pedig, bár kissé bizonytalanul, de a másik kezemmel is elengedtem a fát. A zsebembe nyúltam, kivettem a pálcámat és a távolba böktem vele, arra felé, ahonnan érkeztünk. Hatalmas reccsenéssel hullott a földre egy nagyobb ág. Az avar megrezzent alatta, én pedig reméltem, hogy az ismeretlen arra fordulva indul tovább. Csak tűnj el a rengetegből, haver! - üzenetem a gondolataimmal, nem mintha ő érthette volna.
Naplózva


Leonard Ruskin
Eltávozott karakter
*****


IV. - - borz(acska)

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2017. 12. 29. - 21:33:20 »
+1



A menekülés sosem jó, főleg úgy nem, ha ez rossz emlékeket ébreszt benne. Nem, persze nem kezd el pánikolni, vagy épp olyan képek villannak be neki, amiktől rosszul lesz, de azért mégis kicsit ott motoszkál benne, hogy ez nem egy jó dolog. Szerencsére, abban biztos, hogy egy halálfaló sem lohol mögöttük, és ha kiér az erdőből, nem egy romhalom fogadja. Mély sóhaj, és bukdácsol tovább mögötte. De minek is? Kirohanjon? Utálja, hogy nem tud egy feszültebb helyzetben könnyedén dönteni, vagy épp gyorsan.
- Nem vagyok gyerek! - mordul rá, de nem olyan hangosan, ahogy elkezdte. Épphogy olyan halkan, mint a másik. Nem fogja bevallani, de esze ágában nincs magukra hozni a bajt, ezért nem tiltakozik tovább. De azért kicsit átmozgatja a kezét, hogy érezze, nyugodtan elengedheti, nem fog eltűnni, vagy épp ellenkező irányba futni. Ha mégis megtenné, nem rohanna egyből egy professzorhoz sem, hogy elhadarja, egy fiatal srác az erdőben kevereg. Se haszna nem lenne, de értelme annak, hogy kérdéseket kapjon, mégis honnan tud ilyeneket. Nem egyszer kapta már azt, hogy ugyanúgy rosszat tett ő is, amikor odamerészkedett, nem csak az, akit véletlen észrevett. Szerencsére erről igen hamar leszokott.
- Már nem is követ.. - szól felé ismét, miközben hátra leseget, hogy valóban így van-e, vagy csak nagyon jól tud nesztelenül közlekedni az erdőben. Elvégre, nem láthatta őket? Vagy mégis? Mondjuk, kicsit hangosak voltak az elején, így azt bárki meg is hallhatta, ha csak mondjuk az udvaron sétált, a fák közelében. Erre akkor nem is gondolt, ez tény, akkor sem, amikor önszántából besétált a peremére, és elkezdett úgy tenni, mint akinek amúgy van fogalma arról, hogy mit akar csinálni a mai napon, vagy úgy általában. A megállás azonban neki is jót tesz, és szusszan is, miközben a cukorkát a szájában elropogtatja. Így is sikerült majdnem a sietség közben lenyelni egészben, nem hiányzik az, hogy meg is történjen vele, így elejét vesz. Ez a ropogás veszi el a figyelmét arról, ami recseg a környéken, így mikor a srác pánikol szinte és majdhogynem a fa fele lökdösi. Még hülyén is néz rá.
- Mi.. minek? - és akkor ő is hall valamit. Mint akibe tűt szúrnak, úgy pattan fel az első olyan ághoz, amit elér, és húzni kezdi fel magát. Ez persze kicsit nehézkes, mivel nem szokott manapság fára mászni, de elégszer tette annak idején otthon, vagy ahol csak fát talált. Ujjai kissé nyirkosak, és pánikol, hogy akkor esik le, amikor valami ellenséges haderő közeledik.
- A rohadt életbe.. - morog, miközben felküzdi magát olyan magasságba, ahol nem épp feltűnő, és ahonnan jól lát azért lefele is. - Ki fog szúrni minket idefent.. - öleli ő is át az ágat, de lazábban, mint a másik. Elsőnek nem is figyeli, csak amikor megszólal, és nem épp biztató szavakat, vagy valami olyan ötletet, aminek értelme lenne. Na igen, ha lenne pálcája, akkor könnyebben tenne ő is bármit, de csak egy botja volt, és egy idióta, rövid esze.
- Nehogy.. rosszul vagy valamitől? Vagy.. nehogymár. Félsz a magasban? - de csak suttog felé, miközben arcát figyeli, mennyire vált seszínűre, vagy épp zöldesre. Komolyan. Ha azért buknak le, mert a kutató valakit nyakon hányta, akkor lehet még ő is képes lesz a büntetőmunka közben nevetni is, nem lenne mindennapi. De egyelőre csak feszült csend, semmi róka. Lefele bámul, ő bírja, hiszen ha kviddicsel, akkor bírnia kell, így azt vizsgálja, ki is az.
- Prefektus.. és a szemetebb fajtából – ha jól látja. Hunyorog kicsit, és így hasonlít arra, akire gondol. Amaz odalent kissé meglepve de elszántan kutat a két üldözött felé, és amikor Elliot alkot egy kis csapdát, úgy néz ki, be is kapja, és elindul a hang felé. Leonard mintha még hallaná is, hogy  valamit szól felé, vagyis a semmi felé, és eltűnik. Azonban nem moccan.
- Maradjunk még kicsit.. bírod? - fordítja arcát felé, és reméli, nem ájul le a faágról közben.

Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2017. 12. 30. - 19:47:23 »
0

K Ü L Ö N Ö S T A L Á L K O Z Á S

[viselet]


Leo
1999. április

 
Reszkettem az ágon és ott csengtek a fülemben a fiú szavai: „Vagy.. nehogymár. Félsz a magasban?” Még fel is mordultam rá, mintha az javíthatna az amúgy is borzalmas helyzetemen. Szerettem volna beleüvölteni a hülye erdő hülye fái közé, hogy: Nem! Elliot O’Mara nem fél semmitől, ehhez egy magasabb fa kevés. Valamilyen szinten ez igaz is volt. Akárhányszor is remegett meg a térdem, a legmagasabb torony vagy hegy sem tarthatott vissza a célomtól. Csak odafönt ért utol rendszerint az érzés, hogy valamit baromira elcsesztem és jobb volna visszafordulni. Engem azonban nem győzhetett le egy kis félelem.
Azért görcsösen kapaszkodtam, várva, hogy a varázslat az állítólagos prefektust elcsalja jó messze tőlünk. Húzz már el öregem! A pálcát óvatosan visszacsúsztattam a zsebembe és csendesen néztem, ahogy a srác elsétál alattunk. Nem voltam benne biztos, hogy nem tér vissza… de azért hosszan, szinte megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt.
Maradjunk még kicsit.. bírod?
Még jó, hogy bírom.
Visszanéztem rá. Lassan bólintottam, hogy ő is értse mire gondolok. Csupán ezek után pillantottam le újra a félelmetes mélyégbe. Kissé beleszédültem, ezért még erősebben kapaszkodtam, annyira, hogy az ujjbegyeim is elfehéredhettek. Nem láttam és nem is foglalkoztatott. Csak a lábaimat figyeltem, ahogy lógtak a semmibe. Innen aztán kitörnéd a nyakad, O’Mara! – gúnyolódott a belső kis hang, sőt az arcomra furcsa fintort is varázsolt.
Elliot vagyok – mutatkoztam be.
Kezet nem nyújtottam, inkább csak kapaszkodtam tovább. Nem pillantottam rá, füleltem és figyeltem, hogy merre járhat az imént felbukkanó prefektus, aki legalább akkora bajba sodorhatta magát, mint mi. Legyen ugyanis akárki, nem véletlenül tiltott a Rengetegbe lépni. Emlékeim szerint ez a prefektusokra is vonatkozik.
Egy fát keresik itt a Rengetegben. Öregebb példány lehet, kétlem, hogy túl mélyen – magyaráztam. – Egy C betűt karcoltak a törzsébe… ismersz ilyet?
Nem tudtam, hogy jó ötlet-e rákérdeznem. Nem tűnt egy tapasztaltabb kölyöknek, sőt kifejezetten olyan kis szerencsétlennek, akit annak idején éppen csak félrelöktem volna a folyosón. Most azonban nem volt éppen megfelelő az alkalom ilyenek latolgatására, sem pedig a roxforti emlékeim újra élésére. Rossz volt és pont, engedd már el, te barom! – súgta a szokásos hang.
A keserűség ott maradt a számban, hiába nyomtam el az emlékeket. Már megtanultam, hogy a birtokon ezt kell éreznem, a kastélyt látva ezt kell éreznem… sőt még csak hallani is róla ugyanilyen borzalmas volt. Egy kísértet volt a Roxfort a múltamból, ami nem hagyott nyugodni. Talán, mióta tudom ki az apám – sajnáljam is ezt akármennyire –, mintha az iskola vette volna át a helyét. Már csak ez tudott kísérteni igazán.
Megráztam a fejem, hogy elűzzem a gondolatok puszta árnyékát is.
Másszunk le! – mondtam. – Ha visszatér elkábítom és jöhet egy könnyed kis Exmemoriam. – Tettem hozzá vigyorogva.
Naplózva


Leonard Ruskin
Eltávozott karakter
*****


IV. - - borz(acska)

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2018. 03. 20. - 11:04:47 »
+1



Nos, volt már rosszabb helyzetben is. Igazából egy kicsit képmutató volt, hogy a másikra förmedt kissé, hogy fél. Pont ő, aki aztán a csatában, meg előtte és utána is ugyanígy viselkedett, mint most a srác itt a magasban, így ha nem lenne felspannolva kicsit adrenalinnal, most szégyellhetné magát csendesen. Nem akart a lelkébe taposni, vagy arra sarkallni, hogy olyasmit tegyen, amit nem akarna amúgy, mondjuk leugrani, vagy ebből a magasságból a másik nyakába vetni magát, bár ha ő lenne így, biztos nem ugrana, sehova sem, azért mégse akarja azt, hogy bármi legyen ebből. Jó, oké, le kell nyelni, néha vannak olyan pillanatai, amikor mond mindent, és nem gondolkodik, ez még amúgy is egy kellemesebb eset volt. Megrázza a fejét, hogy több ilyen ne bukjon ki belőle, és ő is követi a srác tekintetét lefele. Kapaszkodik bőszen, hogy azért ne essen le és ne ő lapuljon ki a nagy szájával egyetembe. Úgy néz ki, ez a régi trükk beválik, hiszen senki nem néz a feje fölé, ha nincs indoka rá, hiszen seprű nélkül nemigen képesek repkedni, és naivan azt hiheti, futottunk tovább a végtelenbe. Csak ne most recsegjen alatta az ág, bár szerencsére nem nagy darab és vaskos darabot választott a gubbasztásra, így talán, talán a szerencse nem most megy el nyaralni, és hagyja cserben. Gyomra egy kissé morog, talán éhes, talán valami nem tetszett neki, de kifele semmilyen hangot nem ad – reméli is ezt, így probléma nincs. Úgy néz ki, a vész egy kicsit elmúlt, vagy legalábbis, odébb állt, az már más kérdés, hogy ő lemegy, de a másik vajon nem fagyott le kissé a félelmében? Persze, segít neki ha kell, ellenben nem tudja leemelni, annyira még nem erősödött meg, még ha a srác sem akkora darab, hogy könnyebb átugrani, mint megkerülni. Egyszerűen tudja, hogy ő a gyenge.
Egy apró, megkönnyebbült sóhaj szakad ki ajkai közül, és a törzsnek dőlve lazítja el tagjait, amik eddig igen görcsösen gubbasztottak ideiglenes pihenőhelyén. Lehet nem lenne akkora balhé, ha most lemenne, elindulna vissza, és mégis elkapnák, de ott van az, hogy mégiscsak valami izgalmasabb, mint a folyosón vagy a klubhelyiségben való ücsörgés. Dilemma kicsit, és mindig a jobbat kell választani, elvégre akkor vén korában nem lesznek majd emlékei, ő meg aztán bőven szeretne belőle, mert ez még a kellemesebb kosárba kerülhet.
- Én Leo, üdv itt, a fán – ő aprócskát int, hiszen fél kézzel kapaszkodik és annyira nem retteg, hogy ezt ne ejthesse meg. Persze, nem is egyszerű ez, de eleget volt már ilyen fákon, hogy tudja, milyen mozdulatok azok, amik nagyon nem indokoltak. Ez pedig még bőven belefér. Bár a fenéknek nem épp kényelmes, de oda se neki.
- Egy fát? Nos.. - néz körbe, immáron gúny nélkül, inkább mókázva, ezzel is elterelve arról a másik gondolatait – vagyis próbálkozik -, hogy a magasságtól féljen. - Abból van itt pár, mindet neked adom! - fordul vissza, és figyel immáron komoly arccal bólintgatva, hogy érti ő, miről van szó. Az más kérdés, hogy „C” betűvel jelölt fa nincs az emlékeiben.
- Hát öhm.. nem nagyon szoktam azt vizsgálni, ki mit vés a fákba, a birtok felőli részén még nevek is vannak benne, meg szerelmi vallomások, de itt.. ilyen mélyen.. - mert neki ez már mély, mintha a közepén lenne, brrr. - Egyelőre nem rémlik – mintha bármi is rémlene neki, elvégre, nemigen merészkedett ide be. No de ez nincs a homlokára írva.
- Oké – már tenné is meg, de megáll a mozdulatban – Az nem épp legális errefelé nem? - nem annyira, mint a tiltott átkok, azonban.. hát na. Ha így megúszhatná a büntetéseket a továbbiakban, akkor tök jó lenne, de tudja, hogy kitudódna és akkor vagy repül, vagy nagyon rossz követné. - De te tudod, én majd nem nézek oda – azzal meg is kezdi a leereszkedést. Nem olyan, mint egy macska, kicsit esetlen, hangosabb mint szeretné, de végül az avarba huppan le, és nagyon figyel, hogy ki jár erre. Csak a prefektus ne...

Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2018. 03. 22. - 12:16:28 »
0

K Ü L Ö N Ö S T A L Á L K O Z Á S

[viselet]


Leo
1999. április

 
A veszély eltűnt vagy legalábbis kellően messze járt ahhoz, hogy talpunk végre újra talajt fogjon. Őszintén szólva már kezdett nyomni ott hátul, legnemesebb felemen egy-két göcsört. Mert bár az ág elég vastag volt, hogy viszonylag – bár továbbra is megbillenéstől félve – megtartson, azok a bizonyos kitüremkedések kezdtek igen csak kényelmetlenné válni. Nem vagyok én finnyás, elvégre Elliot O’Mara vagyok, aki aztán mindenféle helyeken aludt már… de ezek az öreg fák közel sem arra voltak kitalálva, hogy az ember órákat töltsön a lombjukba bújva, habár kétségtelenül remek menedék a nem kívánatos tekintetekkel szemben.
Leo – mint megtudtam az ellenségből társammá vált fiú nevét – érkezett le elsőként az avaros földre. Hallottam, ahogy a lehullott, elszáradt levelek kicsit  megrezzentek a talpa alatt. Kissé remegve, görcsösen kapaszkodva próbáltam követni őt, de kezeim csak nem akarták elengedni az erős ágakat. Nem, O’Mara, most össze kell kapnod magad! – parancsolt rám az általános belső, mogorva hang. A szalag kicsit lüktetni kezdett a csuklómon, mintha csak keserűségével próbálna hatni rám.
Akkor… megtennéd, hogy most sem nézel ide? – kérdeztem Leot kissé rekedten.
Kellemetlenül éreztem magamat, amiért úgy lógtam lefelé, mint egy magatehetetlenül szögre akasztott táska. Görcsösen kapaszkodtam a törzsbe, lábamat egy alsóbb, valamivel vékonyabb ágra támasztva. Hosszan fújtam ki a levegőt, ahogy martam a fát. Éreztem, ahogy egyik körmöm kissé megreped, fájdalmasan szúródik a letört darab a bőrömbe.
Máris lent vagyok… – morogtam.
A fiú talán nem is hallhatta a szavaimat. Sokkal inkább magamnak mondtam ezeket a szavakat és arra vágytam: bárcsak olyan lenne ez is, mint a seprűn. Ott másképp működtek a dolgok. Nem kellett görcsösen kapaszkodnom, élveztem, ahogy a szél végig cirógat az arcomon, összekócolja a hajamat… az adrenalin bátorrá tett. Itt viszont, szinte reszkettem.
Szippantottam egyet az erdő levegőjéből. Halk szusszanással jeleztem magamnak: most már tényleg nem maradhatok ott. Gyorsan próbálta meg lejutni, aminek köszönhetően a ruhám kissé elszakadt, de legalább földet értem. Ahogy talpam a talajba csapódott, sérült lábamon fájdalmas remegés futott végig. Megkapaszkodtam még egyszer, utoljára a törzsbe és kicsit előre dőlve kaptam levegő után. A szívem ütemesen kalapált a mellkasomban.
Lassan emelkedtem fel és tekintetemmel Leo barna szemeit kerestem. Bólintottam, csakhogy jelezzem: megmaradok. Amúgy sem akartam előtte túl gyengének tűnni és talán egy kis bicegést ő sem vesz észre, ahogy mások sem.
Öhm… megmutatod azokat a szerelmes fákat? – kérdeztem kissé összeszedetlenül. Közben kihúztam magamat és megigazítottam meggyűrődött, elrongyolódott ruhámat, ami talán egy nagyobb, élesebb göcsörtbe akadhatott be.
Nem hittem, hogy valóban létezik az a „C” vésetű, öreg fal, ami kincset rejt. De ki tudja… talán Cartwright egy szerelmes történetet alakított át a maga szája íze szerint. Szeret mesélni, tudom én, hiszen évek óta ismerem. Számos helyzetben segített munkához, de szívesen hallgattam a történeteit is. Az elmúlt néhány hétben – mivel Montrego kikerült a mindennapjaimból – Cartwright valamiféle baráttá avanzsálódott át az én kis világomban.
Naplózva


Leonard Ruskin
Eltávozott karakter
*****


IV. - - borz(acska)

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2018. 04. 30. - 11:32:16 »
+1



Úgy néz ki, erre már a madár sem jár, ami jó, mert errefelé fura madarak szoktak repkedni, akik aztán olyanoknak csicseregnek, akiknek nagyon nem kellene, mert jó szavuk nincsen rá. Ezek repkedjenek csak az udvar felett, azon sarkokban, ahol sutyorognak olyan dolgokról, amik hamar átérnek az iskola másik felére. A földön állva immáron sokkal biztosabban ácsorog és nézelődik, mintha csak saját jókedvéből mászott volna fel és le, meg úgy egyáltalán azért lenne itt. Jó, igazából nincs már annyira kifogása, eleve erre járt, csak nem ennyire beljebb, és igen, neki már ez is az erdő legmélyebb, pokolbeli bugyra, ahol olyan sokfejű szörnyek laknak, akik nemcsak húsából, de még a lelkéből is táplálkoznak. Hát még ha most az lenne, hogy visszatér az üldöző, és odáig kellene futni.. Már egyből nem lenne ekkora a szája, amit nem reklámoz, inkább nézelődik csendben, mint holmi őr, akinek vigyáznia kell a nyugalomra.
- Tessék? - fordul a hang felé, majd felfele néz kicsit, mire leesik neki, mit is kértek tőle pontosan. Meglepő kissé, de nem olyan, amit nem tudna elképzelni. Ha a srác azt hitte, ezen nevetni fog, vagy gúnyolódni, meglepődhet, eddigi csípős nyelvezete mellett igenis képes arra, hogy ilyesmit megtegyen. Nem rossz ő. - Jaj, ne haragudj, nem is figyelek – fordul el, mintha nem fáról mászna le, hanem épp át akarna venni egy felsőt, és még ahhoz is szemérmes. Nem leskelődik, hallja azt, hogy halad lefele, miközben ő maga meg megrugdossa a cipője orrával az avar felső rétegét, még egy gombát is kitúr a földből. Hát, úgy néz mérges volt, nem kár érte.
- Oké, már nincs erre, csak nyugodtan haladj lefele. Lehet visszament a kastélyba, így miénk az erdő – aztán ki tudja, kiket hoz még onnan, a lényeg az idő és azt, hogy ne siessen, mert ha itt töri ki a nyakát mögötte, akkor igencsak ki fog akadni. Is. Inkább ne törje ki semmijét se, ennyit, ilyet soha nem kíván komolyan senkinek sem. És végül mégis puffan. Hátra mer nézni? Reméli, csak azért, mert magasabb, idősebb és hát ezzel a súlya is, még ha karcsú is, annak pedig ilyen a hangja. Bár, ha valaki rosszul érkezik, annak nagy hangja van. Huh, jobb lenne ha nem képzelődni mindig rémképeket.
- Minden oké? - érdeklődik azért, mert nem néz ki a legjobban, annyi szent. Kicsit sápadt, no meg lehet meghúzta a lábát akkor, amikor leérkezett. Ismeri az érzést, amikor leugrik valahonnan, a lába nincs felkészülve rá, és az érzés, ami belenyilall olyan, mint a forró kés. Persze, nem tartós, de egy ideig ott marad vele, most viszont szerencsére őt elkerülte, lehet, titokban megedzette azóta bokáit és egy ilyen már meg se kottyan neki.
- Persze, remélem sikerül is – készíti fel, hogy nem könnyű megkeresni egy törzset a sok között, de megpróbálja. Elindul lassan, hagyja, hogy a másik is felvegye ezt a tempót és ne kelljen utána ügetnie, egy ilyen után nem is lenne kellemes. Nála ugyan nincs pálca, amiért még mindig igencsak szidja magát csendesen, mégis reméli, nem lesz majd rá szükség, elboldogulnak a törzskereséssel kettecskén, minden prefektus és beleszóló nélkül.
Nem lehetnek messze a fák, annyi szent. Az rémlik neki, hogy a tisztás közelében kell lennie, ahonnan a legkönnyebb úgy belógni kicsit, hogy ne legyen annyira feltűnő. És nincsenek is onnan messze, emlékei szerint ő nem került nagyot, amikor betért és a srác se volt olyan mélyen. Aztán ki tudja, ki gondolta úgy, hogy minél mélyebben fekvő fatörzsbe vési szerelme nevét, annál nagyobb lángú az érzelem.
- Talán nem botlunk bele smároló diákokba a fáknál – mintha erre esély lenne, de mindegy. Kikerül egy kidől törzset, majd nyakát nyújtva néz előre, és próbál úgy kinézni, mint aki mindent ért és ismer. - Ha jól számolom, előttünk lesz, azok az öregebb fák. Mire kell az? A te neved is bele van vésve? - nem pofátlan, ártatlan kérdés, hiszen úgy gondolja, lehet csak nosztalgiázni szeretne egy kicsit. Kinek nem jó az.

Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2018. 05. 02. - 18:57:04 »
0

K Ü L Ö N Ö S T A L Á L K O Z Á S

[viselet]


Leo
1999. április

Éreztem, ahogy a sérült lábamon végig fut a kínzó fájdalom, mikor végre földet értem, felegyenesedtem. A fa törzsében kapaszkodtam meg egy pillanatra és mélyet szippantottam a levegőből. Megint túl terheltem magamat, megint olyat vállaltam, amire a kastélyban történtek előtt még képes voltam… most meg már nem. Lásd be, O’Mara, egy gyenge kis szarházi lettél… egy senki… – mordult bennem az a mindig gonosz kis hang. Közben újabb mély levegőt vettem és megpróbáltam minden maradék erőmet bevetve a kölyökre emelni a tekintetemet.
Nem akartam válaszolni, nem akartam kimutatni, hogy igenis megütöttem magam… hiszen elsőre még én sem vettem észre. Talán nem is maga az esés, hanem a sietős léptek, a fáramászás volt az, ami megviselt. Odafönt meg persze nem tűnhetett fel, hiszen jobban foglalkoztatott a szédülés és a hányinger elegye, na meg az a görcsös kapaszkodás, amivel megpróbáltam magamat odafent tartani.
Gyenge vagy, O’Mara… – érkezett az újabb gúny. Ezt mindössze egy mordulással díjaztam és ellökve magamat a fa biztos támaszától, elindultam előre, a kölyök után. Elvégre tényleg jobban érdekeltek a szerelmes fák, semmint az az ostoba fájdalom, mai újra és újra belenyilallt a combomat elcsúfító hegbe. A zsebeimben kutakodtam, miközben minden bicegő lépésemmel egyre jobban lemaradtam a fiú mögött. Nem szóltam, hogy lassítson… tartani akartam a tempót. Ezért hát, összeszorított foggal, hangosan fújtatva levegő után haladtam előre, töretlenül. Közben ujjaim végre megtalálták a laposüvegemet végre. Tudtam: ez a néhány korty ital lesz az én megmentőm.
Talán nem botlunk bele smároló diákokba a fáknál.
Elvigyorodtam.
Engem ugyan nem zavart volna a smároló diákok látványa… sőt, ami azt illeti szórakoztatóbb volt, mint odahaza ücsörögni, hogy a Próféta pletykarovatában bámuljam a képemet és a szalag címet: Nathaniel Forest kínai szeretője ezt meg azt csinálta. Nem is az a bosszantó, hogy kínainak titulálnak, habár ez önmagában súlyos tévedés… hiszen angol vagyok, ide születtem, itt nőttem fel, ebben a szemléletben. A többi csupán külsőség. A legzavaróbb mégis csak az, hogy emberek tömege utál, mert a szentséges írújukat a markomban tartom.
Ingyen műsor… hol a gond? – kérdeztem és könnyedén csavartam le a flaska tetejét.
Néhány göcsörtösebb fa környékét értük el hamarosan.
Ha jól számolom, előttünk lesz, azok az öregebb fák. Mire kell az? A te neved is bele van vésve?
Hirtelen megtorpantam előttünk. A törzsekbe karcolt girbegurba betűket néztem, miközben ittam egy kortyot a whiskeyből. Lehunytam a szememet, úgy élveztem, ahogy az alkohol kellemes melege a torkomig jutott, majd onnan egyenesen szét áradt az egész testemben. Valahogy megnyugtató volt és hirtelen, mintha a fájdalom is enyhült volna. Persze még mindig ott lüktetett a combomban, de talán elviselhetőbb volt.
Még az sem kizárt… – rántottam meg a vállam. Közben Leo felé nyújtottam a lapos üveget. – Tessék, igyál egy kicsit az izgalomra!
Ezután fordultam vissza a törzsek fel. Hirtelen elmorfondíroztam azon, hogy vajon az a bolond Stane beleírta-e a nevemet valamelyik törzsben. ’98 nyarán eléggé belém bolondult, aztán még Roxmortsban is megtámadott.
Mint mondtam, egy olyan fát keresünk, amibe egy C betű van vésve… vagy legalábbis szerepel valahol rajta. – Magyaráztam meg és hozzá értem a legközelebbi fa törzséhez. Finoman húztam rajta végig az ujjaimat. – Egy haverom szerint kincset ásták a gyökereihez. Engem meg érdekel, hogy esetleg igaz-e.
Még egyszer a fiúra néztem.
Valahogy olyan kis szerencsétlen fajtának tűnt, de nem baj az. Nem ő az egyetlen ilyen végül is és attól még lehet rendes kölyök. Azzal a bottal, amivel éppenséggel le akart fegyverezni, majdnem sikerült is lenyűgöznie… majdnem Elliotos húzás volt. Igaz csak akkor tudtam volna annak titulálni igazán, ha megpróbálja kiszúrni a szememet vagy legalább megbökdös vele.
Na, igyad azt a whiskeyt! Nem fog megártani.
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 11. 13. - 20:29:14
Az oldal 0.09 másodperc alatt készült el 43 lekéréssel.