+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Elliot O'Mara (Moderátor: Elliot O'Mara)
| | | | |-+  A visszatérés
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: A visszatérés  (Megtekintve 1997 alkalommal)

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2017. 10. 29. - 09:34:57 »
0



[viselet]

MEREL
1999. április

 
Éreztem, hogy Merel nem tudja elfogadni a döntésemet. Ha tehetném bizonyára bent maradnék a Roxfortban és élvezném a biztonságot, csakhogy nekem ez nem megy. Sosem voltam ennyire nyugodt, a vérem hajtott újra és újra, mintha egyszerűen szükségem lenne a veszélyre, egyfajta biztosítékként, hogy valóban élek és ez nem csak egy illúzió. Nyeltem egyet, ahogy ránéztem. Nem akartam és nem is tudtam volna magyarázkodni. Mindenkinek megvan a maga keresztje, az enyém az, hogy Rowle vagyok félig és ezt az életem végéig nem fogom tudni letenni. Nem fogok tudni elbújni előle, még ha a Roxfort valameddig valóban védelmet is jelentene. Nem kereshetek menedéket az elől, ami vagyok… még ha Merelnek, akinek valóban fontos is vagyok ez megnyugtatná valamennyire a lelkét. Az enyémet ugyanis csak feltüzelné, még inkább vágynék ki, a való életbe, akár egy kalitkába zárt madár.
Csak mentem utána némán, nem válaszolva a kérdésre. A zsebembe dugtam az egyik kezemet, mintha az ujjaim fáznának a kastélyban. Valójában csak pótcselekvés volt, hogy beszéd helyett csináljak valamit.
Mert legalább mi az az annyira fontos dolog, ami kint tart? Legalább nőügy? Válaszolhatsz, nem akadok ki.
Sóhajtottam.
Végül is nagyjából az… – gondoltam. Nem szégyelltem, hogy egy férfit választottam a márciusi kalandozások után. Egy pillanatra sem bántam meg, valami újra, valami másra volt szükségem ahhoz, hogy helyre tegyem a lelkemet az Esmével történtek után. Ezzel nem állítanám, hogy az ő hibája és ezért fordultam el a nőktől, sőt… még mindig imádom őket. Egyszerűen csak másra volt szükségem.
Megindultam Merel után. Én is legalább annyira figyeltem, mint ő és csak halkan mertem beszélni, mégsem akartam ezt most válasz nélkül hagyni. Nem akartam azt érzékeltetni, hogy kimarad valamiből. Még mindig az egyik legfontosabb személy az életemben, akinek tudnia kell a dolgaimról.
Olyasmi – bólintottam. – Kihúzott a szarból…
Direkt fogalmaztam így, ennyire drasztikusan. Lényegében így volt, mikor már feladtam a boldogság minden reményét, az utolsó szalmaszálat is elengedtem, amibe kapaszkodhattam és elfogadtam: minden úgy lesz, mint korábban. A magány a részemmé vált újra. Aztán megjelent a semmiből egy jó szórakozás képében, ami szinte észrevétlenül rángatott ki az engem mindig is körülvevő fal mögül. Eddig csak Merelt és Montregot engedtem be ez mögé. Ők már jobban ismertek, mint a legtöbb ember. Talán még Danielnél is jobban.
Ő mentett meg, mikor megvágtak azzal a pengével… és  fontos lett nekem.
Röviden akartam fogalmazni. Ismertem a lány érzéseit, nem akartam neki fájdalmat okozni és még nem is határoztuk meg Nattal, mi az, ami közöttünk van. Kölcsönösen élveztük egymás társaságát… ez volt az igazság és nem aggattunk még rá jelzőket. Ahhoz nem tartott elég régóta, lényegében pár napról beszélhetünk.
Közvetlenül mögötte én is behúzódtam a banya szobra mögé. Merel szemeibe néztem, ahogy megérintette az arcomat.
Én legalább azért, mert komolyan is gondolom, mert érsz annyit. Csak az egész világom vagy...
Már éppen azon voltam, hogy megölelem, szorosan húzom magamhoz, mikor ő tette ezt meg. Megsimogattam a haját, érezhette, mennyire gyorsan ver a szívem, szinte azt súgva: te is legalább ennyire fontos vagy nekem. Belenyomtam az hajába az ujjaimat.
Ha bármire szükséged van, csak egy helyre, szeretetre, vagy tényleg… akármire, akkor hozzám jöhetsz.
Elhúzódott tőlem, a szobor felé fordult. A zsebemben turkáltam, hátha találok valamit, amire felvéshetem az új címemet, de akkor újra megszólalt a boszorkány immár nyitott púpjára pillantva. Egy ideig csak ámuldozva bámultam a sötét lyukat.
...De menjünk, már csak egy csúszda van hátra. Csak utánad.
Elvigyorodtam és bár a csúszda gondolata kicsit talán megijesztett, mégis előre mentem. A sötétség és a sebesség volt az a két dolog, amit leginkább érzékeltem. Rövid ideig tartott, mint kettő. Ahogy leértem, elő is kapartam a pálcámat, hogy gyenge kis fényt csiholva várja Merelt.
Ha erről korábban tudtam volna… – vigyorogva néztem körbe. – Itt aztán lehetett volna bujkálni.
Közelebb léptem a járat falához és leültem a földre. Nem érdekelt, hogy hideg és reszketek, csupán Merelnek húztam elő a táskámból egy másik pulóvert és – ezúttal átalakítás nélkül tettem le a kőre.
Foglalj helyet! – mutattam. – Odafent nem volt időm elmondani, de új helyre költöztem. A régi lakásom persze még megvan, de minden cuccomat elhoztuk már onnan. Ez az új hely is, ugyanúgy nyitva áll előtted és hacsak szeretnél látogass meg.
Végre előkotortam egy névjegykártyát. Rendszerint ilyenekkel szórakoztam Nat dolgozószobájában. Építettem belőlük kisházat vagy egyszerűen csak Ada kedvéért papírpillangóvá változtattam őket.
Most itt lakom, Nathaniellel.
Naplózva


Merel Everfen
Hugrabug
*


V. Hugrabug - A Vérborz Prefektus

Elérhető Elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2017. 10. 29. - 17:28:03 »
+1

16+
nyelvezet

-Értem...- sóhajtok egyet halkan válaszul. Igen, ez az a fajta értem, ami robban ha hozzáérsz. Csalódott vagyok, szomorú, cserben hagyva érzem magam, de tény, valóban érthető. Tehát értem, és nagyon örülök, hogy épp előrefele nézek, a folyosókat szugerálva, hogy üresek maradjanak, ameddig áthaladunk, és Elliot csak a tarkómat láthatja, esetleg egy pillanatra a fél arcom, amikor benézek egy fordulón, hogy az is tiszta-e.
És még így se tudok ellenállni neki, még ezekkel együtt is csak odaölelni tudom végül magamhoz, ezt mind elnézni, ha más nem csak a pillanatért, és szaggatottan belesóhajtani a mellkasába, ahogy ő is magához szorít.
-Akármire... Csak rád nem...
Inkább le is feszítem magam a pillanatról, remélve, hogy hátha, valami csoda folytán, ezek az érzések idefent maradnak nélkülünk, amikor lemegyünk a járatba.
Fontolgattam már, hogy lelépjek innen, és beköltözzek Elliothoz. Ha elegem lesz abból, amit itt művelnek, ha semmibe vesznek, és kevesebbnek tekintenek, mint ember, cső, viszlát amikor majd szerintük is vagyok valaki, pláne egyáltalán valami, addigis van olyan hely, olyan valaki, ahol aki megért, elfogad, és befogad.
És gondoltam rá most is. Ha Elliot nem marad idebent azértse, kint akarja kockáztatni a bőrét, kimegyek vele én! Ott leszek vele, mellette, ha megtalálják ezek a számomra még névtelen rosszakarói, és bántani akarják, ott fognak találni mellette, és rajtam kell keresztüljutniuk, hogy csak hozzá is érhessenek. És nem fogom hagyni. Lehet, hogy nem úszom meg sérülés nélkül. Lehet, hogy nem úszom meg élve. De ha kell én az életemet is Elliotért adom, és magammal viszem őket is, de bántani nem fogják.
Komolyan fontolgattam. Akár itt, most, csak megvárjuk a reggelt, nappal gyanútlanabbul futok egy kört a cuccaimért, vissza ide, és már léphetünk is le. Ha ez szükséges Elliot érdekében, készséggel.
De nem tudom... Lassan nem tudok semmit...
-Itt jöttem ki a múltkor. Ha nincs még zárva a Mézesfalás, bejáratnak is eggyel jobb a 'Szállásnál- mesélem, örülve a pillanatnyilag békésebb mederbe terelt figyelmemnek.
Miután még a birtok, de szerintem még az iskola épülete alatt is vagyunk itt, én is gyújtok egy lumost. Eligazgatom a pulóvert, és leülök a csúszda aljába. Már készülnék mondani Elliotnak, hogy ne fagyoskodjon ott a fal tövében, valahogy tudunk mindkettőnknek is helyet szorítani itt, de addigra belekezd a maga szövegébe, úgyhogy inkább nem szakítom meg benne, csak hallgatom amit mond, emelve egy kíváncsi szemöldököt. A fülem mögé tűzöm a pálcát, amikor előás valami cetlit, hogy szabad legyen a kezem is, meg a fényénél meg is tudjam nézni közben.
Na várj csak, mit mondtál, arany csillaggyöngyvirágbogármadárkám szemebogarának csillogó csücske, Nathanielt?
-Őszintén, Elliot, bazdmeg!
Még a szokásos balettintézet se ér most utól, mire felcsattanok. Csak lecsapom a kőre mellettem a névjegyet, felpattanok, és elviharzok Elliot mellett, talán át is gázolva valamijén, pár métert az alagút sötétjébe. Ahonnan csak árva fénypontnak látszik a pálcafénye. Tudom, onnan is látszik az enyém, de nem érdekel, nem menekülni vagy elbújni akartam, de ezt már tényleg nem bírom, amit már megint csinál velem. Csak nekidőlök háttal a falnak, aztán még frusztrált dühből belekönyökölök egyet. A pálca lebillen a fülem tövéből, de még sikerül elkapni, mielőtt földetérne.
Most komolyan, Elliot?
Most tényleg?
Bár részben a férfinéven is akadtam ki, igazából pont nem is annyira lényeges, milyen nemű.
Elliot, tudod, mit művelsz te velem már megint? Várjál, tisztába teszem: Összejöttél valakivel, megesik, kurvajó nektek, yay. Valahogy megbirkózok vele. Megnyugtatsz, a lányt, akinek az egyetlen olyan személy vagy, akire még a világban tényleg számíthat, és tudod jól, hogy szerelmes beléd, még ha viszonzatlanul is, hogy még mindig, bármikor és bármire szükségem van, hozzád fordulhatok, nálad mindig van helyem. De ja bocsi, ez alatt az értendő, hogy te azóta már össze is költöztél az új pasiddal, és ez a "nálad" ez egyben őnála van. És ide hívod meg a lányt, aki még a visszautasítás ellenére is kiba' szerelmes beléd, és te ezzel kurva tökéletesen tisztában is vagy! Belegondoltál egyáltalán, hogy mi a cifra láthatatlan thesztrálfaszt mondasz te a száddal, művelsz az így is töredező kis szívemmel!?
Mondd, hogy direkt csinálod, baszod, mondd, hogy szándékosan tiporsz két bakanccsal a lelkemen, Elliot, úgy még valahogy felfogom, hogy hogyan tudod ilyen geci sikeresen kivitelezni...
-qoH!
Gyűjtenem kellett volna a galleonokat minden gondolt szavamért, amit még csak meg se próbáltam a látszat kedvéért se szépíteni, ha itt most egyedül megyek menten világgá, futná már a magam saját lakására is...
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2017. 10. 29. - 19:54:58 »
0




[viselet]

MEREL
1999. április

Őszintén, Elliot, bazdmeg!
A névjegy a földön csattant, Merel keze alatt. Egy kis visszhangot hagyott maga után és amellett a néma csendet.
Elrontottam. Azonnal tudatosult bennem, mit műveltem, pedig nem az volt a célom, aminek hangzott. Nem bántani akartam, nem kárt tenni benne, nem az orra alá dörgölni, hogy odakint boldog vagyok… sosem akarnék éppen ennek a nagyszerű lánynak fájdalmat okozni, aki annyit jelent nekem. Erre én nem volnék képes. Csupán őszinte akartam lenni, mert ahogy mondják a muglik, könnyebb azt a ragtapaszt gyorsan letépni. Bár égő fájdalom marad a nyomában, de talán nem akkora, mint amikor az emberek hosszú időn át hazudnak vagy legalábbis elhallgatnak dolgokat.
Utána akartam nyúlni, mikor felpattant, de nem értem el. Nem értem el, ahogy Esmét sem értem el, amikor belépett a kandallóba magyarázatok nélkül. Az ujjaim még csak nem is érintették a ruhája anyagát. Közel voltam, még sem elég gyors, hogy elkapjam, magamhoz húzzam és ölelve bizonygassam, nem akartam bántani őt.
Ahogy kicsit messzebb megállt, csak a pálcája fénye jelezte, hogy merre áll. Lebiggyesztettem az ajkaimat és nyeltem egyet. Nem tudtam megszólalni, az érzések ott lüktettek a testemben, a torkomat fojtogatva tartották vissza a hangomat.
Nem akarom elveszíteni… Cincogásszerűen hangzott a gondolat bennem, mintha még mindig az a kisfiú lettem volna, aki annak idején. Remegve bámultam a lány pálcájának a fényét. Éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe, de visszatartottam őket. Nem akartam sírni, nem engem bántottak meg, hanem őt… pofátlanság lett volna.
Hallottam a hangját is, de pont közben dobtam le a földre a pálcámat. Az is úgy visszhangzott, mint Nat névjegykártyája. Hagytam, hogy távolabb guruljon tőlem, nem nyúltam érte, csak a számra szorítottam a kezemet. Mély levegőt vettem, hogy helyre tegyem az érzéseimet. Ezután keltem fel és indultam el a lány felé.
A válla felé nyúltam, ahogy odaértem. Gyengéden tettem rá a kezemet, remélve, hogy nem húzódik el.
Nem akartalak megbántani… – rekedten jöttek a hangok ki az ajkaimon. – Nem azért mondtam, amit mondtam.
Még mindig remegett a hangon, de én még küzdeni akartam. Küzdeni azért, amit szeretek, amihez ragaszkodom, mert most megtehettem, mert most itt voltam vele kettesben és ha el is menekült volna, nagyjából tudtam, hol kereshetném.
Nyeltem egyet, hátha jobb lesz. Hátha elmúlik a fájdalom, ami a mellkasomban és a torkomban dobogott.
Egyszerűen csak azt akartam, hogy tudd, akármi történik odakint velem, én ott leszek neked. Éljek akárhol, akárkivel, akármilyen körülmények között, számíthatsz rám… de úgy érzem, pont az az őszinteség, amivel a kapcsolatunkat kezelném most nem jó… – suttogtam. – Mert megbántottalak vele.
Leguggoltam hozzá.
Kérlek, üss meg, ha attól jobb… csak ne utálj! Utálnak már elegen… – Elcsuklott a hangom és ettől zavarba jöttem.
Naplózva


Merel Everfen
Hugrabug
*


V. Hugrabug - A Vérborz Prefektus

Elérhető Elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2017. 10. 30. - 21:09:09 »
0

Ha idejössz, én eskü kitépem a légcsöved, és felpofozlak vele. De idejön. Áh, minek áltatom vele magam, Elliottal úgyse tudnám megtenni. Talán még elküldeni se tudnám a francba, nemhagyni, hogy idejöjjön és megpróbáljon vígasztalni. Valószínűleg valami olyannal, ami csak újabb rossz fát tesz a futótűzre, ahogy őt ismerem.
-Csak kuss...- A hangom már inkább lemondó, szipogás kerülgeti.
Nem is feltételeztem, hogy azért mondtad volna, hogy direkt azzal bánts, hülye nem vagyok. Az nem így hangzik. Gondoltam rá, irreálisan, hogy megmagyarázzam, miért tudsz ennyire a lelkembe tiporni mindig, de soha nem ennek a magyarázatnak volt esélye arra, hogy a valóságot is fedje. Úgyhogy inkább ne is mentegetőzz, fölösleges.
A vállamra tett keze alatt megadja magát a térdem, lecsúszok a fal tövébe. A fal, ami kezdett már épp félig felmelegedni a hátam alatt, új, hideg résznek adja át a helyét. Még zavarni se tud.
-Ha bármi történik, nem leszel ott, nem leszel már sehol. Most is azért vagy itt, azért jöttél be, legalább részben, mert így is majdnem bármi történt. És ez még a legkisebb bajom...- vágok a szavába, mielőtt a mondat többi része is tudatosult a fejemben.
Nem az őszinteség benne az, ami fáj, éppenséggel. Az őszinteséget talán még értékelném is benne, ha egyben lennék annyira.
-Elliot, felfogod te egyáltalán, mivel bántasz? Belegondolsz egyáltalán a szavaidba, hogy mit mondanak, mielőtt kimondod őket?
Felnézek rá a pálcafény épphogy derengésében, ahogy előttem guggol.
-Mitől nem vagyok neked elég, Elliot? Nem szeretlek eléggé? Nem foglalkozok, nem törődök veled eléggé? Nem értelek meg eléggé? Nem teszek és tennék meg érted eleget? Bármit? Mi az én nagy hibám? ...Nem vagyok... fontos eléggé?
Ismersz. Tudod, hogy ezeket mind megteszem vagy megtenném a végletekig érted. Csak az utolsót nem én tudom megmondani, arra te vagy, aki tudja a választ.
Még be se fejezi a kérését, már teljesítem, valahol gyomortájt boxolom, ahogy sikerül. Nem nagyon erősen, nem túl ügyesen, csak ahogy innen guggolva sikerül.
-Miért is ne utáljalak? Mert nem akarsz végleg egyedül maradni egy üres világban, elveszíteni az utolsó személyt is, akinek még fontos vagy? Mesélj kérlek, milyen érzés ez, mert még nem hallottam ilyenről, és nem tudom elképzelni.
Vagy ha nem tűnik fel a szavaimból bármeddig facsarható, csöpögő szarkazmus, mondhatom úgy is: üdv a klubban.
Csak közelebb húzom, magamhoz ölelem a lábaimat, a térdembe rejtem az arcom és a némán kigördülő könnyeim.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2017. 11. 01. - 08:50:05 »
0



[viselet]

MEREL
1999. április

Elliot, felfogod te egyáltalán, mivel bántasz? Belegondolsz egyáltalán a szavaidba, hogy mit mondanak, mielőtt kimondod őket?
Megrázott a kérdést. Tudhatta volna, hogy a válasz igen, belegondolok. Vannak dolgok, amiket nem lehet szebben közölni és egyszerűbb csak kimondani őket. Hiába szépíteném vagy hallgatnám el, az nem változtatna azon, ami az igazság és inkább hazugsággal kéne a szemébe néznem. Nem akartam kegyetlen lenni vagy bántani őt… én tényleg csak a lehető legőszintébb voltam.
Mitől nem vagyok neked elég, Elliot? Nem szeretlek eléggé? Nem foglalkozok, nem törődök veled eléggé? Nem értelek meg eléggé? Nem teszek és tennék meg érted eleget? Bármit? Mi az én nagy hibám? ...Nem vagyok... fontos eléggé?
Válaszolni akartam, valamit reagálni erre az egészre, mikor ütést éreztem a hasamban. A térdeim megremegtek és guggolásból térdelésre váltottak. Könnyes lett a szemem a fájdalomtól, még inkább, mint az érzéseimtől, de nem engedtem még mindig szabadjára őket. Nem akartam a saját kínomat előrébb helyezni Merelénél. Ez most inkább szólt róla, mint rólam.
Miért is ne utáljalak? Mert nem akarsz végleg egyedül maradni egy üres világban, elveszíteni az utolsó személyt is, akinek még fontos vagy? Mesélj kérlek, milyen érzés ez, mert még nem hallottam ilyenről, és nem tudom elképzelni.
Ezt érdemled, O’Mara – gondoltam, miközben a fájdalom végig lüktetett a testemen. Nem túl erősen, de még így is hányingerrel párosult.
Nincsenek hibáid… – suttogtam és a gyomrom fölé szorítottam a kezemet. Egy pillanatra néztem Merelre, ahogy a térdére hajtott fejjel ücsörög a fal tövében. Még inkább elszomorított a látvány. Nem akartam összetörni a szívét, nem így terveztem ezt.
Nyeltem egyet és lehunytam a szememet. Koncentráltam, hogy összeszedjem magamat. Hogy vagy képes állandóan hibázni, te barom? Szinte üvöltöttek a fejemben a gondolatok, ahogy magamat korholtam. Sok fontos embert veszítettem el, a nőt akiről azt gondoltam, egy életet le tudnék élni… akit olyan könnyen befolyásolt egy fenyegetés és aki nem jött el arra a találkozóra. Merelt nem akartam, szükségem volt a megértésére, ahogy neki is szüksége volt – reményeim szerint – az enyémre.
Tudod jól, hogy milyen fontos vagy nekem. Szerinted itt lennék, ha nem így lenne? – rekedt volt a hangom, de legalább már nem suttogó. – De az, amit te szerettél volna…. azt én nem adhattam meg. Túl fiatal vagy és nem akartalak tönkre tenni. Kézen fekvő és egyszerű döntés lett volna megtennem, amikor ott voltunk Észak-Írországban, de annál többre tartalak téged, semmint hogy ilyet műveljek.
Kicsit közelebb húzódtam hozzá.
Ezerszer gondoltam végig, hogyan találkozhatnánk most, hogy visszatértél a Roxfortba. – Magyaráztam, a hangom őszinte volt és remegett. – Mert hiányoztál, mert szeretlek… de nyilván most mindent elrontottam.
Lehajtottam a fejemet.
Megint megpróbáltam összeszedni magamat, visszanyelni azokat a könnyeket, amiket szívesen hullattam volna.
Ha akarod… – kezdtem. – Menj vissza a kastélyba… és többé nem kereslek.
Elcsuklott a hangom a mondat végére.
Szokd meg, haver, neked ez jár. A gondolataim egyre gúnyosabbak voltak, de őszinték. Hittem nekik, mert a tapasztalataim is mind-mind ezt igazolták. Sosem értettem az emberekhez, sosem voltak barátaim, illetve csak nagyon kevés, azok is mind hátat fordítottak nekem az én hibámból. Talán Esmé elvesztése is az én hibám volt igazából… ebbe sosem gondoltam így bele.
Naplózva


Merel Everfen
Hugrabug
*


V. Hugrabug - A Vérborz Prefektus

Elérhető Elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2017. 11. 02. - 00:10:32 »
+1

-Legalább ne hazudj is még minden után...- Az lehet talán a legfájdalmasabb a hangomban, hogy nem kiabálok vele, csak halkan, lesújtó váddal mondom.
-Valami kell, hogy legyen, különben nem itt tartanánk.
Csak épp annyira emelem fel a fejem, hogy kilátok a térdem fölött, de ha lát bármit a sötétben a szememből, bőven lát minden fontosat ennyiből is. Én is szinte látom magam előtt, ahogy a tekintetem elhaladtában felhasítja a nadrágtérdem szövetét, majd keresztülszúr Elliot pupilláján, retináján, áttör a tarkója koponyacsontján, és a szemközti falban végül valahol egy méter mélységig érve áll meg a kőben.
A szerelmes részem valahol sajnálja, hogy Elliotnak ebbe a tekintetbe kell belenéznie, ilyen kegyetlen érzésnek csak ellenségeket illene kitenni, de a sértett része az énemnek kiáll amellett, hogy tökéletesen kiérdemelte azzal, amit velem tesz, hogy ez még mindig bőven eltörpül amellett, ami fájdalmat ő okoz nekem. Vagy az egyetlen reménye, hogy túl sötét van egy szál pálcafényben, és nem látszik belőle elég.
-Nem, Elliot, nem tudom. Lehet csak az elég fontos, hogy beszélőviszonyban maradjak veled. Hogy ott legyek, ha neked kell egy pár fül, tök függetlenül attól, én mit érzek, min megyek keresztül közben. Akkor is pont ugyanúgy itt lennél, és nem is tudnám a különbséget.
Csak visszaejtem a fejem, és csak azután nézek föl újra, hogy érzem közelebb jönni.
-Mit szerettem volna én egész pontosan? Mondd csak ki, Elliot, nem ijedek meg nagy, félelmetes felnőtt szavaktól.
Kegyetlen vallató vagyok.
-Én csak azt szerettem volna, hogy szerethesselek, és te is viszontszeressél, valaki, akivel annyi közös van bennünk, aki tényleg, igazán ért és megért, aki tényleg törődik velem, és akit én, mindezekért, szeretek. És csak úsztam azzal az árral, amit te sodortál, mentem veled arra, amerre te vezettél, és igen, mentem volna veled együtt akármeddig. De meg is állíthattál volna finoman, gyengéden, ha túl hirtelen voltam, nem egy érzelmileg belémrugással, amivel betaszítottál bizonytalanság és kétségek közé, hogy már abban se vagyok biztos, minden, amit éreztem irántad nem tévedés vagy átverés volt-e csak!
Egy szaggatott sóhaj után jövök csak rá, hogy felemelkedett a végére a hangom. Veszek pár mély levegőt, hogy kicsit nyugodtabban - höh... - folytathassam.
-Miért, hogyan tennél bármivel tönkre, és mihez vagyok túl fiatal? Ahhoz, hogy lehessenek érzéseim? Oké, elfogadom, hogy egy-két részéhez túl fiatalnak találj, de nem jelenthet annál többet, ami köztünk van? Ha igazán szeretnél, tudnál várni rám, és közben a többi része, az igazán fontos része, a szeretet, a lelki kötelék mindvégig továbbra is ott lenne, és ott lennénk egymásnak és egymással. Én tudok várni a kedvedért, Elliot, ha ezt kéred. Mert én szeretlek. De csak ha te is viszontszeretsz, nem megvezetsz, aztán hirtelen belémrúgsz.
És mégis, így is meg kell vívnom magammal, hogy ne akarjak végül közelebbmenni, belebújni egy ölelésbe, végül csak mégkisebbre kuporodok valahogy, a saját lábszáraimat szorongatva magamhoz Elliot helyett.
Így is túl sok választ, megoldást készen nekiadok, jöjjön rá most egyszer ő a helyes megfejtésre, lépje meg ő azt, amit meg kell.
-Elliot, te minden alkalommal elrontasz mindent, amikor találkozunk...
Meg van, amikor én is. És mégis megint itt vagyunk, megint találkozva. Meg megint mindent elrontva...
-Lehet, hogy azt kéne- jegyzem meg keserűen. -Elfogadni, hogy nekem nem jár az, hogy valakinek igazán, tényleg fontos legyek, én legyek a fontos. Megtanulni, hogy ne szeressek senkit annyira, hogy mindent és bármit meg akarjak tenni értük, mert fölőslegesen töröm magam, mert azon az úton úgyis csak csalódás és fájdalom várhat rám. Legyek csak egy hideg, magányos kő, töretlen, mert nincs ami eltörje...
Erőtlenül beleboxolok mégegyet Elliotba, bár ez már tényleg inkább csak egy lökés a vállán, mint bármi. Bár tény, hogy az előzőt se hittem, hogy akkora lesz, mint a jelek szerint sikerült, ez tényleg legfeljebb kibillentheti a súlyát, és átültetheti a fenekére. Már nem tudnék ennél nagyobbat ütni, ha bántani akarnám is, nem a magam fájdalmát adni ki.
Már nem tudok lassan semmit...
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #21 Dátum: 2017. 11. 03. - 19:49:42 »
0



[viselet]

MEREL
1999. április

A lányból végtelen szóáradat formájában törtek elő az érzések. Szinte minden gondolat fájdalmas volt, szúrkáló és kényes, mégsem elkerülhető. Hallanom kellett, még ha nagyrészét amúgy tudtam is. Még mindig nem sírtam, nem engedtem meg magamnak… valójában egy részem beletörődött, hogy akármit mondok, az itt nem lehet megfelelő válasz. Natot nyilván nem fogom elhagyni csak azért, hogy aztán Merelre várjak, mégha fontos is nekem.
Elliot, te minden alkalommal elrontasz mindent, amikor találkozunk... – ismételgettem magamban a lány mondatát egy darabig. Végül is egy olyan ember, akinek a létezése is egy hiba a Rowle család gépezetében, nem képes talán rendes életet élni. Nem képes jól bánni másokkal, csupán elrontani mindent. Mert ez vagyok én, egy nagy hiba, aki képtelen mindenkinek örömöt okozni. Még az olyan emberekkel sem bánok jól, akik valóban fontosak. Nem tudtam jót mondani, elég jót, pedig tudtam, hogy Merel nekem elég fontos. Akármivel próbálkoztam csak rosszabb lett.
Lehet, hogy azt kéne. Elfogadni, hogy nekem nem jár az, hogy valakinek igazán, tényleg fontos legyek, én legyek a fontos. Megtanulni, hogy ne szeressek senkit annyira, hogy mindent és bármit meg akarjak tenni értük, mert fölőslegesen töröm magam, mert azon az úton úgyis csak csalódás és fájdalom várhat rám. Legyek csak egy hideg, magányos kő, töretlen, mert nincs ami eltörje...
A végén újabb ütést kaptam, ezúttal nem erőset. Ez még éppen elég volt ahhoz, hogy hátra essek és ne tudjam megölelni Merelt és megnyugtatni, pedig úgy éreztem, ez volna a helyes. Egyszerűen lehajtottam a fejemet.
Elég fontos vagy valakinek. Azért, mert az érzés nem szerelem, attól még az vagy. – Suttogva beszéltem, lényegében erőtlenül, mint napokkal ezelőtt, mikor megsebezett a táskámban rejtegetett penge.
Hosszasan fújtam ki a levegőt, még emésztenem kellett az elhangzottakat, amikre lényegében nem volt helyes válasz. Talán Merel csak annak örült volna, ha közlöm, jó akkor szakítok Nattal és várok rá. De ezt nem akartam, egyrészt minden elvemmel ellenkezett volna, másrészt túlságosan szerelmes voltam és kegyetlenség lett volna olyat kérni – amit a lány szerencsére nem tett meg –, hogy válasszak közte és az író között. Képtelen lettem volna… hiszen hogy is volna összehasonlítható két érzés? Sehogyan sem. Merelt barátnak tekintettem, valakinek, akire szívesen vigyáztam volna, Natot pedig egy egészen másfajta társnak.
Éppen azt próbáltam elmondani, hogy odakint akármennyit változik is az életem, nekem fontos vagy… és sajnálom, hogy nem tudom azokat az érzéseket megadni, amikre vágysz. Persze ettől még lehettem volna a bizalmasod, egy jó barátod, valaki akire számíthatsz, most viszont úgy érzem, nem kérsz belőlem, ha szerelmet nem adhatok… és ez nagyon fáj…   – A vége kissé dadogósra sikerült. – Ha nem akarod elfogadni ezt a fajta törődést, akkor én megértem, nem tehetek mást… hiszen nem kényszeríthetem rád a barátságomat.
Nagyon nehezen mondtam ki ezeket a szavakat, miközben a lábaimat közelebb húztam magamhoz és azokat öleltem a lány helyett. Féltem, hogy sértésnek venné az érintésemet, az ölelésemet.
Naplózva


Merel Everfen
Hugrabug
*


V. Hugrabug - A Vérborz Prefektus

Elérhető Elérhető
« Válasz #22 Dátum: 2017. 11. 04. - 03:26:36 »
+1

-Nem azért szoktam kérdezni, mert nem akarok rá válszt...- sziszegem vádlón, miután szinte semmire nem felel, és semmire, amit kérdeztem tőle. Csak hátradől a kezem alatt a szemközti falig, gyászos tükörképemmé.
Nem szerelem... De talán kellett, talán végre, nagysokára, végül ki kellett mondja burkolatlanul, szembesítenie velem, hátha majd végre elkezdem felfogni. Csak azt nem értem, miért kellett előbb így megkínoznia vele. Csak halkan, némán a térdembe zokogok.
Nem tudom, meddig, mennyi ideig tölti a csöndet inkább csak mozgás, mint hangként, ahogy a térdemet áztatom, csak azért nem kuporodva még az eddiginél is kisebbre, mert innen már tényleg, konkrétan képtelenség, de azalatt Elliot megszólal, és végre beszél, válaszol, egyáltalán bármire. A legtöbb, ha nem minden, legfeszítőbb kérdéseimet továbbra is válaszolatlanul, érintetlenül hagyva.
-Mennyire fáj? Fáj annyira, mint egy már így is töredező, meggyötört szív maradéka, ahogy végleg szilánkokra zúzzák!? Mint utolsó szál remények csúszása, ki elgyengülő kezek maradék szorításából!? Mert különben nincs jogod panaszkodni!
Nem tudom, a banya púpja mennyire állítja meg a hangom odafönt, de az alagutat biztosan betölti, bevisszhangozza a kitörésem, mielőtt végül, mostmár hallhatóan is, zokogásba fullad megint.
-Miért, Elliot...- kezdem erőtlenül, ahogy sikerül lenyelnem a könnyeimet annyira, hogy szóhoz jussak.
-Miért... minden? Miért nem? Amikor ennyire összeillenénk, egymásnak lennénk szánva, tökéletesen teremtve? Miért vezetsz meg? Amikor pontosan tudod, mindvégig tudtad, láttad, én hogy érzek irántad, miért adtad egyész végig azokat a jeleket, amik abban a hitben erősítettek meg, hogy nem csak én érzem így, egészen addig, amikor végül hirtelen mindent felfordítva a szívembe nem tapostál, miért hazudtál nekem!? Miért ő, miért most? És ez nem egy régi dolog, ami véletlen csak nem derült ki, ez új, csak pár napja, csak pár napra rá, hogy engem elutasítottál, és eltaszítottál, beleszeretsz egy férfiba, hogy már mindenestül össze is költöztél vele, minek látnád te ezt kívülről!? Véletlennek én szinte képtelen vagyok! Engem eltántorítani próbálsz ezzel, miután megijedtél, mert túl jól vezettél, és tényleg, komolyan belédszerettem? Vagy mindigis hozzájuk vonzódtál, és csak nekem, valami röhelyesen kegyetlen indokból kifordítva mesélted a múltad, nehogy eleve az elejétől tudjam, hogy úgyse fogsz úgy tekinteni rám, és működhessen az átverés!? Lehet elképzelni még egyéb magyarázatot!?
Előre... leginkább esek, térdre, aztán tovább, Elliot gallérjába markolok erővel, mindkét kezemmel, úgy szorítom a falhoz, fölé tornyosulva.
-És miért még csak nem is próbálsz küzdeni se!? Tenni csak egy tétova lépést is felém, miért nem próbálsz összekaparni szilánkjaimból, ha tényleg jelentek annyit, mint mondod, még ha máshogy is, mint szeretném, miért csak beletörődsz, hogy megint elvesztesz valakit, miért nem próbálsz tenni bármit, hogy megtartsd!? Miért, Elliot!? Válaszolj! MINDENRE! petaQ!
Két nedves csík, szabadon folyó könnyek az arcomon, az állam mentén egyesülve hullanak le, ahogy rég nem férnek már a biztos vöröslő szemeimbe, fáj a torkom a már rég rekedt hangomtól, és végtelenül eltörpül ahhoz képest, ahogy a szívem, az egész lényem fáj. Ziháló zokogással végül csak elcsuklok, összeomlok. Elliot ölébe borulok, vagy fennakadok a maga elé húzott térdén, csak a fehéredő ujjaimat tudom, hogy még mindig görcsösen szorítják a gallért, és zokogok, és bőgök rekedten. Talán mellé fordulok le, a járat hideg padlójára. Már nem tudom. Nem tudom, mennyi idő telik el így. Nem tudok semmit.
-És amikor majd őt is eltaszítottad magadtól, mit csinálsz? Visszasírsz hozzám, hátha visszafogadlak abban osztozni, már a minden maradék remény elvesztése is közös bennünk? Hátha még mindig szeretlek annyira, hogy minden fájdalmon, amit te okoztál, túltekintve mégegy esélyt adok nekünk? Ha egyáltalán élek még addigra?
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #23 Dátum: 2017. 11. 05. - 16:49:41 »
0



[viselet]

MEREL
1999. április

Nem értettem Merelt, nem értettem a kirohanását, hiszen már Észak-Írországban megmondtam neki, hogy ezt nem lehet. Akkor az elveim beszéltek belőlem, a józanész – amim igen, a látszat ellenére van – és komolyan gondoltam. Igen, volt valami. Kétségtelenül volt vonzalom, de amikor ott nemet mondtam az érte tettem, mert még nem volt olyan heves, hogy annak ne tudtam volna gátat szabni. Az, hogy azóta mi történt és milyen tempóval, nem függött össze ezzel. Hiszen lényegében, ha minden úgy történt volna, ahogyan Esmével terveztük, akkor most vele lennék… Nat valami váratlan volt, valami kiszámíthatatlan, amire éppen szükségem volt.
– Miért... minden? Miért nem? Amikor ennyire összeillenénk, egymásnak lennénk szánva, tökéletesen teremtve? Miért vezetsz meg? Amikor pontosan tudod, mindvégig tudtad, láttad, én hogy érzek irántad, miért adtad egyész végig azokat a jeleket, amik abban a hitben erősítettek meg, hogy nem csak én érzem így, egészen addig, amikor végül hirtelen mindent felfordítva a szívembe nem tapostál, miért hazudtál nekem!? Miért ő, miért most? És ez nem egy régi dolog, ami véletlen csak nem derült ki, ez új, csak pár napja, csak pár napra rá, hogy engem elutasítottál, és eltaszítottál, beleszeretsz egy férfiba, hogy már mindenestül össze is költöztél vele, minek látnád te ezt kívülről!? Véletlennek én szinte képtelen vagyok! Engem eltántorítani próbálsz ezzel, miután megijedtél, mert túl jól vezettél, és tényleg, komolyan belédszerettem? Vagy mindigis hozzájuk vonzódtál, és csak nekem, valami röhelyesen kegyetlen indokból kifordítva mesélted a múltad, nehogy eleve az elejétől tudjam, hogy úgyse fogsz úgy tekinteni rám, és működhessen az átverés!? Lehet elképzelni még egyéb magyarázatot!?
Csalódottan sóhajtottam. Hagytam, hogy kitörjenek a könnyeim, ahogy a galléromba markolt. Törökülésre váltottam, hogy könnyebben tehesse meg mindezt. Nem akadályoztam én meg semmiben. Nem volt hozzá erőm.
Még mindig ott tombolt bennem az a gyenge érzés, nem hagyta, hogy felkeljek és elmenjek, pedig ezekre a kérdésekre válaszolni sem volt érdemes, hiszen csak újabbakat szülnek. Nem akartam, hogy Merel még ennél is jobban kifordítsa a korábbi tetteimet, csűrje-csavarja azokat. Talán igen, félreérthető voltam… de közben igyekeztem nagyon is nem az lenni. Hiszen láthatta rajta, hogy zavarban vagyok, hogy nem tudom kezelni az eseményeket… lehettem volna ennél árulkodóbb?
Nem vertelek át… és reménykedtem benne, hogy te is tudod ezt. – Halkan beszéltem, feladva a dolgokat. – Nem hazudtam neked. Amikor hazavittelek, a szüleim házába, kereken megmondtam, hogy ezt nem lehet. Most is így gondolom.
Megint hosszan fújtam ki a levegőt, hagyva, hogy újabb adag könny távozzon a szememből.
Sosem érdekeltek a férfiak korábban. Csak Nat… csak ő… – Ezt még a korábbinál is halkabban mondtam, mintha nem akarnám, hogy értse, pedig értenie kellett nagyon is.
Nyeltem egyet.
És miért még csak nem is próbálsz küzdeni se!? Tenni csak egy tétova lépést is felém, miért nem próbálsz összekaparni szilánkjaimból, ha tényleg jelentek annyit, mint mondod, még ha máshogy is, mint szeretném, miért csak beletörődsz, hogy megint elvesztesz valakit, miért nem próbálsz tenni bármit, hogy megtartsd!? Miért, Elliot!? Válaszolj! MINDENRE! petaQ!
Nincs mire válaszolnom, Merel. Az elmúlt negyedóra bebizonyított, hogy akármit mondok, nem létezik helyes válasz, nem tudom őket megadni… és nem kényszerítem rád magamat. Én a barátod maradok, örökre, számíthatsz rám amikor csak kellek. Azt viszont neked kell eldönteni, hogy élsz-e ezzel a lehetőséggel.
Halkan beszéltem, de őszintén. Nem volt titkolnivalóm már régen.
Előre hajolt, ahogy zokogásban tört ki, én pedig lágyan nyúltam felé. Csak végig akartam simítani a haján, mint egy nyugtatva őt, bár nem tudtam van-e értelme és nem lök-e majd el, ahogy finoman megpróbálom közel húzni magamhoz, ölelni…
És amikor majd őt is eltaszítottad magadtól, mit csinálsz? Visszasírsz hozzám, hátha visszafogadlak abban osztozni, már a minden maradék remény elvesztése is közös bennünk? Hátha még mindig szeretlek annyira, hogy minden fájdalmon, amit te okoztál, túltekintve mégegy esélyt adok nekünk? Ha egyáltalán élek még addigra?
Nem akartam elengedni és erre már válaszolni sem tudtam. Túlságosan belemerült a fájdalmába, ahogyan én is szoktam és amiért annyiszor veszítettem már el az erőmet.

Nem vertelek át… nem vertelek át… – magyaráztam, bár nem hittem, hogy elérek vele bármit is. – Ha engeded, bebizonyítom neked, milyen fontos vagyok. Segítek neked, amiben csak kell… de ehhez engedned kell, feldolgozni ezt. Tudom, hogy nehéz, harmincegy év alatt legalább ezerszer tört darabokra a szívem. Igazából azt sem tudom, hogy van-e még nekem ilyesmi, bár biztosan, mert fáj így látnom téged. Viszont nem fogok újra és újra magyarázkodni. A tényeket ismered, az érzéseimet ismered. Neked kell dönteni, kérsz-e belőlem vagy sem.
Naplózva


Merel Everfen
Hugrabug
*


V. Hugrabug - A Vérborz Prefektus

Elérhető Elérhető
« Válasz #24 Dátum: 2017. 11. 05. - 23:47:49 »
+1

Megtörik. Bárhogy tartotta magát eddig, végül ő is megtörik a vádáradatom alatt.
Mikor nem vertél át? Mikor és mit mondtál meg nekem? Miután eltaszítottál, azután mondtál bármit, és nem ezt mint most.
Lehettél volna gyengédebb, kíméletesebb. Ha meg is ijedsz, hogy hoppá, én ezt a jelek szerint túl komolyan gondolom, még mindig este volt, későn, csak hagyod, hogy igen, talán kicsit közelebb bújok hozzád, mint kéne, ott, úgy, szorosan ölelsz magadhoz, hogy csak úgy mozdulhassak onnan, ha közösen mozdulunk, és nem mozdultál volna. Akkor és ott észre se vettem volna az irányítást, csak a boldog vakszerelmes kis fejem szépen a mellkasodra és álomra hajtotta volna magát, nem történt volna semmi más, és reggel nem ébredtem volna a kétségek fájdalmas csírájával a szívemben. De nem, neked visszalöknöd kellett, minden következményével együtt.
És nem mondtad azt, amit most, nem mondtál semmi olyat, hogy "bocsi, kislány, te itt szerelmes vagy és nem látsz ki belőle, de sajnos nem ez a helyzet", csak annyit mondtál, te nem teheted meg, amit szeretnék, azért nem, mert szeretsz.
Ezt, ennyit, és így mondtál, és azután, hogy a tetteid egész addig a pontig ennek az ellenkezőjét mutatták, és úgy ösztönöztek engem, hogy pontosan úgy válaszoljak tettben, ahogy történt.
-Csak hány kérdést tettem föl?- szúrom közbe, de nem követelek ki választ rá, hagyom, hogy folytassa. Elég, ha érzi, nem siklok el afölött, hogy ki akar bújni a számonkérés alól.
Ennyi!?
Egy tétova, óvatos simítás a gerincemen? Értem... Értem én...
Félsz tőlem. Válasz talán tényleg nincs helyes, nem lehet jót mondani most. Csak nem is mondani kéne a választ. Megtenni. Szorosan magadhoz ölelhettél volna, felkarolva ebből az esetlen groteszk kupacból, bárhogy is fogadom, láthattad volna, hogy ez az a válasz, amire talán igazán szükségem lett volna most. Bizonyította volna, hogy tényleg jelentek, számítok neked annyira, olyan sokat, mint mondod, mert értem nem érdekel a veszély, még ha most robbanok is a legkisebb érintésre, te akkor is, annak ellenére is, bármin át, itt vagy, itt leszel nekem.
De nem. Te félsz tőlem. Félsz igazán, akkor lenni gondoskodó, amikor arra a legnagyobb szükségem lenne valaha, amikor sorsfordító lenne, egy világot jelentene egyetlen egyszerű ölelés is, te megfutamodsz, félve attól, hogy fogom fogadni, inkább eltávolodsz, távolságot tartasz tőlem.
Értem én. Akkor így. Így is sorsfordító, az adott, szavak nélküli válaszod. Pedig lett volna helyes is, tudod...
-Értem.- És érted te is, ezzel nem megerősítettem, hogy felfogtam, amit mondtál. Ezzel nyugtáztam, hogy ezt adtad a válaszodként. Szóban és tettben. Erőm, lelkierőm még nincs mozdulni, maradok, ahogy magam alá csavarodva borultam, keresztül Elliot combján és lábszárán ahogy ül, fejem a fal tövében mellette, kezeim egyre gyengülve még mindig a galláérjába kapaszkodva. Természetellenes, kitekert pózban, ahonnan ő nem vett föl. Gyáva volt megtenni a talán legfontosabb lépést kettőnk számára.
-Csak legalább ne hazudj tovább. Igen, lehet, szavakban, szándékban nem akartál átverni, de a tetteid, minden jel, amit adtál felém, pontosan átvertek, félrevezettek, és a szívemnél fogva húztak. Pontosan láttad, mindvégig, milyen irányba! És egyszer se álltál meg mégse tisztázni, ameddig meg nem ijedtél, mert túl messzire vezettél, és akkor is csak ellöktél, és hagytad, hogy a kétség vezessen rá a válaszra. Hajrá. Bizonyítsd, amit be akarsz. Vagy amit sikerül. De ne beszélj fájdalomról az után, amit nekem okoztál.
Hangos már nem vagyok. Csak tisztán, őszintén vádló és csalódott. Meg rekedt.
-És mindegy, már eldöntötted.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #25 Dátum: 2017. 11. 08. - 13:06:12 »
0



[viselet]

MEREL
1999. április

Nem akartam ez folytatni és nem csak azért, mert fájt… hanem mert úgy éreztem Merel ezek után nem kér a társaságomból. Hiába ajánlottam barátságot, feleslegesnek éreztem.
Csak legalább ne hazudj tovább. Igen, lehet, szavakban, szándékban nem akartál átverni, de a tetteid, minden jel, amit adtál felém, pontosan átvertek, félrevezettek, és a szívemnél fogva húztak. Pontosan láttad, mindvégig, milyen irányba! És egyszer se álltál meg mégse tisztázni, ameddig meg nem ijedtél, mert túl messzire vezettél, és akkor is csak ellöktél, és hagytad, hogy a kétség vezessen rá a válaszra.
Megragadtam és odahúztam egészen magamhoz egy ölelésbe. Ha akart, akár könnyen befészkelhette magát az ölembe is, a fejét a vállamra hajtva. Nem érdekelt, mit tesz, meg akartam nyugtatni, még akkor is, ha betöri az orrom vagy esetleg kitekeri a nyakam.
Hajrá. Bizonyítsd, amit be akarsz. Vagy amit sikerül. De ne beszélj fájdalomról az után, amit nekem okoztál. – Egészen halkan beszélt és ez rosszabb volt, mint amikor megemelte a hangját.
És mindegy, már eldöntötted.
Akkor mégis mit bizonyítsak, ha így gondolod? Ezt a kérdést tettem volna fel, mégsem hagyta el az ajkaimat egyetlen szó. Az érzések fojtogatták a torkomat, de már elegem volt. Hányszor mondjam el ugyanazt tisztán és világosan? Hányszor ismételjem meg mennyire fontos? Feladtam. Tudtam, hogy nem helyes ráerőltetni magamat. Igen fájt, de nem mondtam ki és mutatni sem akartam.
Zokogni tudtam volna, de nem tettem. Hagytam ugyan, hogy egy újabb könnycsepp gördüljön végig az arcomon, még egyszer megsimogattam a haját, aztán elengedtem és felálltam. Egy pillanatra ránéztem, aztán minden erőmet összeszedve a cuccaimért indultam.
Te döntöttél és nem én… – suttogtam, ahogy elhaladtam mellette.
Gyorsan kapkodtam össze a dolgaimat. A táskát úgy kapkodtam magamra – siettem, hogy ne itt törjenek ki belőlem az érzések; nem akartam Merelt tovább terhelni a gondjaimmal. Mert ő döntött és nem én. A szavait hallva tudtam, nem kér belőlem és ha vért izzadva is próbálom neki bizonygatni, hogy fontos, akkor sem hinnél el… csupán, ha elhagynám Natot és vele lennék.
A pálcám fényét követve tértem vissza mellé és megálltam egy pillanatra. Vettem egy mély levegőt, mintha az segíthetne ezen az átkozott helyzeten.
Ha később mégis kéne egy ember, aki segít és akinek a ma történtek ellenére is fontos vagy… – szólaltam meg kissé rekedten újra. – Akkor küldj egy baglyot!
Lehajoltam hozzá, hogy megöleljem. Nem érdekelt, hogy dühös vagy utál vagy elege van. Magamhoz szorítottam, búcsúzóul puszit leheltem az arcára és elindultam, nem siettem. Esélyt akartam adni neki, hogy utánam szóljon, megragadja a karomat és visszarángasson és tegyen valamit… és ne hagyjon elmenni. A szívem mélyén persze úgy sejtettem, nem teszi meg. Keserűséget éreztem minden lépésnél, amivel haladtam a Mézesfalás irányába.
Naplózva


Merel Everfen
Hugrabug
*


V. Hugrabug - A Vérborz Prefektus

Elérhető Elérhető
« Válasz #26 Dátum: 2017. 11. 08. - 15:40:49 »
+1

Nem. Nem fogom a szájába adni a megfelelő válaszokat, amiket nekem kéne adnia. Mostmár nem. Talán dac. Talán kezdek kilátni az eltisztuló rózsaszín ködből, nem vakít el annyira, hogy mindent mégis elnézzek, és helyette tegyem meg felém a megfelelő lépéseit. Talán azért is jutottunk ide eleve. De bármi a válasz erre, bármi a magyarázat, bárkinek van igazából igaza, mostmár nem. Ha tényleg van rám is, neki is szüksége, ideje neki tennie érte.
Csak felkarol végül, felemel a groteszk kupacomból, a magam alatt csavarodó karom még meg is könnyebbül, ahogy visszatér belé a keringés, csak erőtlenül hagyom. Hagyom, hogy magához öleljen. Hagyom, hogy felmerüljön bennem, talán túl hirtelen jutottam, amire jutottam, döntöttem, de magamtól már nem reagálok, nem kuporodok, fészkelődök bele az ölelésbe, ami olyan jólesne, én is döntöttem. Mostmár neki kell jó választ adnia, akkor is, ha tudom, úgy ismerem, hogy nagyon rossz ebben. Erőltesse meg magát.
De nem teszi. Végül igazol, végül óvatosan letesz, végül nem kockáztat értem, végül távolságot tart.
Már nyílna szóra a szám, de végül csak egy jelentőségteljes pillantást kap, amiből talán nem is lát semmit a sötétben. Már egyszerűen nincs rá erőm. Talán azért nem robbantam az arcába az előbb se, ahogy megölelt, egyszerűen már megtörtem annyira, hogy nem látom értelmét próbálni, tenni erőfeszítést a kitörésre. Pedig lenne miből, egy részem rám se ismer most.
Igen, én is döntöttem. Amellett, hogy mostmár neked kell megtartanod, akit nem akarsz elveszíteni, mert nem fogja helyetted, amellett én döntöttem. De nem arról beszéltem, és amiről igen, arról bizony továbbra is te. Te döntötted el, hogy nem leszel bátor, hogy nem teszel erőfeszítést, hogy beletörődsz abba, hogy már úgyis vesztettél, és végül pont ez az, amivel ténylegesen igazolod magadat. És igazolsz engem, ahogy leteszel, és elindulsz.
-Meglátjuk...- Ha szükségem lesz arra, hogy valaki összetartson, nehogy szétessek végleg, ha magamtól már nem leszek elég strapabíró nem hullani abszolút darabokra, ne aggódj. Fogok találni valakit, aki egyben tart. Talán valaki olyat, aki ellát az orra előttig. Talán neked írok. Ennyire még vagyok talpraesett. Még így is.
Hagyom, hogy még egyszer, talán utóljára, megöleljen, gyengén még én is köréteszem az én karjaimat, végülis búcsúzunk. Annyit még mindig érdemel, hogy én is elköszönjek. De a puszi alól végül kitekeredek. Azzal mostmár elkésett. Nem tudnám megmondani, végleg mikor, talán a vallomásával, talán ahogy minden fájdalmamat, kétségemet, felismerésemet a fejére üvöltöttem, talán csak most legvégül, amikor majdnem mégis felkarolt és meggyőzött, hogy tévedtem, túl hamar ítéltem el, de végül mégse. De mostanra annak már késő.
-Elliot...- Tétován szólok még utána a sötétbe, mielőtt beleveszne. Lekanyarítom a vállamról a táskát, és utánanyújtom. -Tisztelem a manókat a konyhán annyira, hogy nem akarom a munkájuk háromnegyedét a falhoz vágni. Ők nem érdemlik ezt...
Nem azt mondanám, hogy a rekedt szavaim üresek minden maradék érzelemtől. Az üresség az az érzés, amitől súlyosan telítve vannak. A három negyedpitét akarom Elliotnak adni, mert tudom, ha nekem kell kivenni őket a táskából, és felidézni, milyen gondolatok és remények mellett kerültek bele, pontosan az a sors várna rájuk, amit mondtam is, és pont tökéletesen ártatlanul kéne érte bűnhődniük. De igazából ezen felül indifferens vagyok. Ha kiveszi őket, arra gondoltam eredetileg is, de ha csak elviszi a táskával együtt, pontosan ugyanannyira nem zavar. Egy nélkülözhető penna és üveg tinta kivételével minden Elliothoz kötődik, nem csak a tartalma, még a táska maga is, és talán nem fájna látni őket ez után a nap után, de egyáltalán nem fog fájni az se, ha nincsenek a környékemen a közeljövőben. Se a kés, se a tőr, amik még benne rejtőznek.
Így is egyedül fogok maradni a fájdalommal, bánattal, kétségekkel - és igen, önváddal is. Önmagam szilánkjaival. De jobb lesz nem mindenhol az ő mementóival találkozni. Egy ideig biztosan.
A jövőt meg... a jövőt még majd meglátjuk. Majd máskor...
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #27 Dátum: 2017. 11. 09. - 17:37:42 »
0



[viselet]

MEREL
1999. április

Talán tudtam, mi lenne a helyes válasz, azt hazugság nélkül mégsem adhattam volna meg Merelnek. Nyilván azt várta, hogy még is visszatáncoljak, Nat helyett őt válasszam és maradjak a kastélyba. Nem tudtam, ezt meg tenni, sem előbbit, sem az utóbbit… szerettem volna, ha tudja, hogy fontos nekem. Ezt el is mondtam és azt is biztosan tudtam, hogy majd küldök neki baglyokat – még akkor is, ha válaszra nem igazán számíthatok.
Elliot...
Megremegtem, ahogy kimondta a nevemet és leeresztettem a pálcát, hogy az csak a cipőmet világítsa meg. Lassan fordultam felé és megpillantottam a táska körvonalait. Ez volt az, amit még én vettem neki és ösztönösen összeszorult a szívem a látványára. Nem, én ezt nem akarom. A kijelentés egyértelműen érkezett gondolatban, de mondani semmit sem tudtam. Nem akartam visszavenni az ajándékot… én semmiféle módon nem haragudtam Merelre, nem gyűlöltem meg és még keserűséget sem éreztem iránta. Nem akartam elvenni, amit adtam, mert még mindig ugyanolyannal szeretettel gondoltam rá, mint korábban.
Aztán jött a magyarázat: – Tisztelem a manókat a konyhán annyira, hogy nem akarom a munkájuk háromnegyedét a falhoz vágni. Ők nem érdemlik ezt...
Hosszan sóhajtottam s közben, mintha egy kő esett volna le a szívemről.
Átvettem a táskát. Gyorsan nyitottam fel és vettem ki a maradék pitét… habár minden étvágyam elment és tudtam, hogy keserűséggel töltene el csak ez is, ha a mai történtek után egyáltalán megpróbálnék enni belőle. Majd odaadom valakinek… – gondoltam és becsúsztattam az édességet a táskámba.
Köszi – suttogtam és visszalépve Merelhez, ahelyett, hogy a kezébe nyomtam volna a táskát, a vállára akasztottam. Gondos voltam, amilyen talán egy apa lehet a lányával… amilyen gyakran az öcsém Amberrel.
Egy ideig csak ácsorogtam ott és igazából örültem volna, ha mégis itt tart és azt mondja nem haragszik… de tudtam, hogy haragszik. Egy pillanatra letérdeltem oda mellé és megfogtam a kezét, nem érdekelt, ha elhúzza, egyszerűen csak szerettem volna még egyszer odasúgni a fülébe: – Fontos vagy és szükségem van rád… írni fogok… nem kell válaszolnod…
Ezután keltem fel és indultam el kifelé, nem várva, hogy majd visszahív magához. Éreztem, hogy megremegnek a vállaim, de talán ő nem láthatta, ahogy az alakom egyre inkább távolodott a sötétben.
Nem számítottam erre. Az Észak-Írországban történteket követően azt hittem tisztáztuk, tudjuk hányadán állunk… mégis ott sétáltam könnyek között, reménykedve, hogy a számomra egyik legfontosabb ember megbocsát és nem várja meg, amíg végig megyek ezen az alagúton, hogy aztán hátat fordítva a múltja része maradjak. Már megtanultam nem belekapaszkodni másokba, nem rájuk csimpaszkodni, ha látom, menthetetlen a helyzet. Talán az egész még apámmal kezdődött, de a kegyelemdöfést Esmé adta meg, mikor úgy döntött, hogy egy gyermeteg fenyegetés kedvéért szakít velem… és mikor végre harcoltam volna kettőnkért, nem jön el. Hagyta, hogy ott ácsorogjak órákat, egy csokor virágot szorongatva, miközben mások nevetgélve sétáltak be mellettem abba a hülye parkba.
Remegő tagokkal, könnyes arccal haladtam előre a sötétbe. Csak egyszer fordultam hátra, hátha még láthatom Merelt – talán utoljára. Mindent tönkre teszel, O’Mara…
Naplózva


Merel Everfen
Hugrabug
*


V. Hugrabug - A Vérborz Prefektus

Elérhető Elérhető
« Válasz #28 Dátum: 2017. 11. 10. - 13:21:41 »
+1

Nem Elliotot nézem, ahogy kiveszi a süti maradékát a táskámból. Nem őt nézem, ahogy azt visszahozza, a vállamra akasztja. Az alagút láthatatlan végét nézem üresen, keresztül az életlen sziluetten, ami a mellkasa lenne. Nem nézek fel rá. Nem nézek rá még előrefele se, hiába tölti ki a látóteremet, a szemeim a testén túli, százméterekkel távolabbi ponton nyugszanak. Még csak nem is mozdulok magamtól, ahogy állok előtte, miközben túl lassan, sokáig, részletesen visszaakasztja a vállamra a táskát, csak annyit billenek, amennyit ezzel járulékosan mozdít rajtam. Talán - most, túl későn - úgy akar tenni, mint ha gondoskodni próbálna. talán valahol tudat alatt fel is fogom. Talán egy részem valahol felismeri a bűnbánó mozgása periférikusan látott jeleit, de én nem. Én nem különböznék ettől az állapotomtól úgy se, ha egyedül lennék idelent, ugyanolyan mozdulatlanul és erőtlenül állnék, ugyanúgy ugyanazt a pontot nézném, ugyanannyira élesen látnám a vaksötétben.
-Igen, szükséged van rám... Nem, mint Merel, a személy. Mint Elliot, aki fél egyedül maradni, és kell neki a pár fül, bárkié, ami ott lesz meghallgatni. Érzései nem kell legyenek, csak legyen ott hallani... Magadért aggódsz, és okkal... Ha értem aggódnál, az nem így nézne ki...- Most a homlokán nézek ugyanúgy keresztül. Leguggolt. Nem jelent különbséget, változást, semmit. Nem több fizikai ténynél. A hangomban hallható egyetlen érzelem ez az egyre ismerősebb üresség. Megtört, csalódott, reményét elvesztett üresség.
Meg se várom, mit reagál, reagál-e, jut-e szóhoz egyáltalán, tesz-e bármit. Megfordulok és elviharzok.
Csak a szoborig. Csak magammögött hagyni, nem lenni többet egy légtérben vele. A szobor tövében leroskadok, és nem tudom meddig meredek keresztül a fal tövén előttem, keresztül az emeleteken, az alagsoron vagy nyers tömör földön, keresztül a földkérgen, köpenyen, földkérgen, talán, ha az van arrafele, óceánon, keresztül a légkörön végül, és bele a fekete, ismerős, egyre otthonosabb ürességbe, ami valahol, parszekekkel odébb, a szemem előtt van, még ha a Föld optikailag az útját is állja, mert azon is keresztülmered az üres tekintetem. Valahol egy végtelen pontra fókuszál, ahol a párhuzamosok a fénytelen, anyagtalan semmi abszolút ürességében összefutnak.
Nem tudom, mikor kelek föl onnan végül, erőtlenül, lomhán, üresen visznek a lábaim az üres folyosókon. Majd hazaérek valamikor.
Naplózva

Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 11. 23. - 13:05:24
Az oldal 0.151 másodperc alatt készült el 45 lekéréssel.