+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Elliot O'Mara (Moderátor: Elliot O'Mara)
| | | | |-+  Bájitalos édességek nagyon-nagyon kezdőknek
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Bájitalos édességek nagyon-nagyon kezdőknek  (Megtekintve 1697 alkalommal)

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Dátum: 2017. 12. 13. - 10:31:04 »
0

Roxforti birtok, több helyszín

Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2017. 12. 13. - 10:34:13 »
0

BÁJITALOS ÉDESSÉGEK NAGYON-NAGYON KEZDŐKNEK

[viselet]


Tyrius
1999. április

 
Újabb borongós nappal lepett meg az április ezen a reggelen. Nem különösebben zavart, hiszen a bóklászáshoz éppenséggel ez is megfelel, ha nem szakad egy jó adag jeges eső az ember nyakába. Nathanielt kora reggel hagytam otthon, szándékosan ügyelve arra, hogy még a „hajnali” futása előtt ébredjek és egy erős kávé után osonjak ki a házból. A Szárnyas Vadkanba érkeztem ugyan, de szinte azzal a lendülettel, ahogy pukkant a kandalló, léptem is ki a hátsó ajtón. Nem akartam egy újabb csetepatét a Félszeművel, főleg azután, hogy Shirley annyira felbosszantotta januárban.
A szombati tömeg szokás szerint már ilyen kora délelőtt gyűlni kezdett. Kislányok lelkendeztek a Mézesfalás kirakatat előtt, hogy milyen remek, szívecskét formázó, szerelmi bájitallal felturbózott csokoládékat lehet venni. Érdekes… – Hümmögtem magamban, ahogy megálltam és én is megbámultam az üzletet. Sajnos a kíváncsiskodók fejétől nem sok mindent láttam, csupán egy túl élénk, rózsaszín feliratot, ami az új édességet hirdette. Ennél még a vigyorcsoki is sokkal, de sokkal izgalmasabb volt.
A lábaim még is a bejárat felé vittek, szinte önkéntelenül löktem be az ajtót és sétáltam a túlzottan is babarózsaszín állványhoz, ahol gondos kis csomagokban várakoztak vevőre az édességek. Az arcomat eltakartam a tenyeremmel, nem kéne hogy az a sipákoló boszorkány – aki az üzlet jelenlegi tulajdonosa lehet – kikergessen. Óvatosan nyúltam az egyik csomagért, úgy tettem, mintha megnézném, majd egyszerűen zsebre vágva távoztam az üzletből. A banyát lefoglalták a vásárlók, így könnyű dolgom volt.
A macskaköves járdán álltam meg, valamivel távolabb és vettem elő az édességet. Alaposan megnéztem magamnak az ínycsiklandozó csokoládé szíveket. Gonosz vigyor ült ki az arcomra, miközben a pálcámat kerestem. Jó lesz ez még valamire – állapítottam meg és a pálca hegyével a „Szerelmibájital a forró helyzetekre” feliratot egyszerűen átírtam: „Eperes krémmel töltött csokoládéra.”
Így elég unalmasan hangzik… – állapítottam meg, majd a pálcával együtt újra a zsebembe süllyesztettem. Ezután indultam csak meg a Szellemszállás felé, hogy aztán azon keresztül, a furcsa, csapkodó fűz irányába jussak végre a roxforti birtokra. Nem kedveltem különösebben ezt a helyet és nem azért, mert ötödikben – tenném hozzá: teljesen indokolatlanul – kicsaptak. A legutóbbi rossz emlékem foglalkoztatott… amikor Merelt látogattam meg. Tudtam, hogy megbántottam, jóvá akartam tenni, de fogalmam sem volt hogyan… ezért csak meg akartam nézni, jól van-e egyáltalán. Természetesen jó távolról, nehogy az egyik tőrrel vagy késsel, amit éppenséggel pont én adtam neki, meg találjon szurkálni.
Az alagutat lényegében könnyen megtaláltam, de egyedül, tudva, hogy a túloldalon csupán egy agresszív fa vár rám, unalmasnak, mocskosnak hatott. Séta közben elővettem az édességet újra.
Egy darabból még nem lehet probléma… – morogtam magamnak és egy vállrándítással kibontottam az édességet.
A csomagolás hangosan zörgött – legalábbis a járat kísérteties csendjében –, ahogy kivettem a csokoládét és bekaptam. Lassan forgattam a számban élvezve az ízét, ami cseppet sem hasonlított eperre. Ez málna. A fenébe, elrontottam a feliratot! – gondoltam vigyorogva.
Az elkövetkezendő percek bódult vigyorgással érkeztek és legalább ilyen jó kedvvel pillantottam meg végre a fényt. Szokás szerint ki akartam nyújtani egy pálcát, hogy egy Immobilusszal mozgásképtelenné tegyem a fűzt. Amint ez megtörtént, már másztam is kifelé, de a növény vadul csapkodott.
Mi a szar? – üvöltöttem el magamat, ahogy bukfenccel elkerültem az csapását, majd négykézláb, kissé idegesen kúszva kijutottam a fa támadó ágai közül, de a vádlimat még így is komoly ütés érte egy vékonyka ág részéről.
Lihegve terültem el a zöldellő fűben – ahogy végre sikeresen kijutottam a veszélyes területrő. A tekintetemet a felhős égre emeltem.
Merlin szaros szakállára! – kiáltottam bele megint a csendbe és felemeltem a pálcát szorongató kezemet… legalábbis én azt hittem azt szorongatom. Ehhez képest a csomag csokoládé volt az.
Zajt hallottam.
Hirtelen ültem fel és néztem körbe, hátha megpillantom, ki vagy mi a forrása. Reméltem, hogy nem egy tanár vagy egy fontoskodó diák. Nem akartam több bajt hozni magamra a kelleténél, így is elég hosszú a lista a Roxfortban elkövetett bűneimről.
Naplózva


Tyrius A. Reximo
Eltávozott karakter
*****


Mardekár Házvezető

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2017. 12. 13. - 15:18:34 »
+1

"Capitulatus!" ordítottam, pálcámat az éppen felülni szándékozó idegen alak irányába. A kezében lévő tárgy hatalmasat perdült a levegőben, majd távolabb a nyirkos gyepen landolt. Amikor hajnalban felébredtem, pár óra gyötrelmes alvás után, először feltettem főni egy kancsó citromfűteát a szobám sarkában ácsorgó, kicsiny cserépkályha tűzforró sarkára. A kanna csőrén kiáramló forró gőz, finom citromillattal töltötte meg a szoba kissé avíttas levegőjét. Ablakot nyitottam. A szerelem hónapjának tulipánillata már felsejlett a korai szellők cirógatásában, ám a kemény tél zordon hidege még hófoltokban emlékezett birodalmára, a terebélyesebb fák tövében, vagy az árnyékosabb völgyek medrében. A kicsi szobában gyorsan kicserélődött a levegő, összehúztam bordó köntösömet, a fütyülő kannát pedig megszabadítottam illatos, napindító tartalmától. Szokásomhoz mérten, jóval előbb ébredtem, még a kastély szellemeinél, és festményeinél is. Még kissé álmatagon végigbotorkáltam a folyosón, hová beszűrődött az egyre magasabbra tápászkodó Nap, napról napra erősödő fénye. Mire a kastély előtti kertbe értem, az ég aranygömbje, szürke felhőréteg mögé veszett, s olybá tűnt, egy borongós napnak nézek elébe. Túraútvonalam ezúttal sem tért el a szokásostól. Egészen a birtok széléig sétálva, először Hagrid kunyhója felé vettem az irányt. A domboldalról csodás reggeli kilátás nyílik a Tiltott Rengeteg fáira, és a távolban emelkedő-süllyedő lankákra. A kunyhó mögött azonban tejfel fehérségű köd ült. Olyan kilátás fogadott, mintha az öreg vadőr házán túl, egy csapással elszelték volna a világot, és a mindenségbe, vagy a semmisségbe tekintettem volna, egyszerre. Kissé csalódottan, reggeli látványorgazmusomtól megfosztva folytattam utamat, a kastélyudvarra, ahol keresztbe szeltem a repülőgyakorló pályát. Áthaladtam a virágágyások között, és utamat egyenesen a Magányos Tölgy irányába vettem. Emlékek sokasága fűzött a parktól távolabb eső hatalmas fához. Feliciával, még diákként sokszor ezalatt a fa alatt találkoztunk. Azt fontolgattam, hogy még a tanítás megkezdése előtt, leheveredek alá, pár percre, amennyiben nem vizes a talaj, és persze nem lát meg senki. Ahogy közelebb értem, a fa hevesen csapkodni kezdett. Megtorpantam. Szemöldökömet értetlenül ráncolva meredtem a mozgó fa irányába, majd méltatlanul körbepillantottam. A Fúria Fűz állt előttem, pár méterrel, holott teljességgel biztos voltam, hogy észak felé, a tölgy irányába indultam. Földbe gyökerezett a lábam az értetlenségtől. Mi van veled Tyrius, bolondgombát főztél reggel, nem citromfüvet?
Fordulni készültem, hogy semmissé téve ezt az igen kriminális tévedésemet visszafelé induljak, ezúttal biztosan a tölgy irányába, azonban a "tréfás" áprilisi reggel, újabb csavart írt a nap történetébe. A semmiből, egy emberalak került elő, majd a fa elől menekülve a földre esett. Megiramodtam, magam előtt szétvetve a derék magasságúra nőtt kákafüvet. A földről éppen feltápászkodni készülő alak nem hordott talárt, számomra, habár nem meglepő, de teljesen ismeretlen volt, és első pillantásra valamivel korosabbnak tűnt egy végzős roxfortosnál. Reflexből megszabadítottam keze tartalmától, majd mindenre felkészülve közelebb léptem, pálcámat magam előtt tartva.
"Igazolja magát." mondtam lassan és hidegen, kissé zihálva a sprintelést követően...
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2017. 12. 14. - 16:08:43 »
0

BÁJITALOS ÉDESSÉGEK NAGYON-NAGYON KEZDŐKNEK

[viselet]


Tyrius
1999. április

 
A fájdalmas csapást követően, égő vádlival fetrengve azt gondoltam: Ez a nap már nem lehet rosszabb. Elvégre megsérültem, bájitalos csokit ettem unalmamban és tuti biztos voltam benne, hogy még a ruhám is kiszakadt. Különös, hogy az ilyesmi mennyire zavar, mióta saját pénzem van. Azelőtt könnyedén elaludtam bármelyik erdőben, a sáros földön, avarban, de akár egy bűzös pocsolya mellett is, koszosan, szakadt nadrágban. Nem is volt igazán alkalmam a külsőmmel foglalkozni. Csupán az elmúlt hónapokban lettem olyan gőgös és beképzelt, hogy indulás előtt fekete hajam minden tincsét finoman megigazgattam.
Nem áll jól ez a ficsúrság O’Mara… nagyon nem.. – búgta a belső hang, szokás szerint ott csengett benne az a gúny, amit a szalag megkaparintása óta éreztem. Bámultam a kezemben szorongatott csokoládé csomagot. Összefutott a nyál a számban, ahogy felidéztem a korábbi szem kellemes ízét, a málna enyhe savanyúságával. Szinte áhítoztam egy újabb darab után, de még mielőtt bármit is tehettem volna zajt hallottam. Mozdulni akartam, felpattanni és támadni, de már csak a Capitulátust hallottam meg, ami egyszerűen odébb taszította a csokoládés csomagot a fűre.
Felültem és csalódottam néztem utána, majd arra a valakire, aki a támadást intézte. Valami öregembernek tűnt első ránézést – másodikra nem tudom, mert jobban érdekelt a csoki, amit az imént csentem el a Mézesfalás bűbájos banyájának orra elől.
Igazolja magát – szólalt meg kissé lihegve az alak.
MI VAN?! A gondolatam szinte üvöltöttek a felháborodottságtól. Ráadásul ekkor vettem csak észre, milyen közel került hozzám és jobban megnéztem magamnak. Hát tényleg valami vén alak volt azzal az ősz szakállal és hosszú hajjal. A francba, még tanárból is egy dilist kellett kifognod, O’Mara! Szinte kiáltozott bennem az indulat, ahogy végig mértem. Milyen bolond intéz már egy támadást egy tasaknyi csokoládé ellen?
Egy pökhendi: – Hah? – szaladt ki a számon.
Aztán egyszerre szembesültem vele, hogy a helyzet még koránt sincs veszve. Elvégre Merel is megmondta, hogy babapofim van és Montrego is már számtalanszor szívatott hasonló megjegyzésékkel. Nagyon is tudtam, hogy könnyedén beszivároghatnék az iskolába, én most még is elborzadó fejjel bámultam az alakra. Nathaniel miatt már szinte ismertnek számított az arcom, hiszen a Próféta pletykarovata nem egyszer lehozta, hogy az örült agresszióm miféle módon tette tönkre őt és a kiadóját.
Talán a fickó nem olvasott ilyeneket. Nem láttam a szemében csillogni a felismerés fényét. Ez pedig olyan mértékben megnyugtatott, hogy szenvtelenséget erőltetve a hangomra egyszerűen hazudtam. Nem volt nehéz dolgom, egész jól megy. Már megtanultam hogyan kell tökéletesen színészkedni.
 – Miért kéne igazolnom magam, tanár úr? Hiszen ismer – magyaráztam és kissé szűkre húzott szemekkel ismét végig néztem rajta.
Vedd már be, nagypapa és húzz el! Erősen koncentráltam, majd hozzá tettem: – Csupán a reggeli sétára indultam egy kellemes adag csokoládéval.
Felkeltem lassan a földtől. Leporoltam a ruhámat és persze - kissé hátrafordulva . láttam is, hogy a vádlimon a nadrág átnedvesedett a vértől és több ponton alaposan ki is szakadt. Sóhajtva próbáltam ránehezedni a sérült végtagra, de nem ment. Felszisszentem.
Bocsánat, de el kell látnom a sérülésem… – mondtam és azt hittem, ha elsántikálok a kastély felé legalább elhiszi, hogy diák vagyok és békén hagy.
Naplózva


Tyrius A. Reximo
Eltávozott karakter
*****


Mardekár Házvezető

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2017. 12. 14. - 19:26:59 »
+1

BÁJITALOS ÉDESSÉGEK NAGYON-NAGYON KEZDŐKNEK

-Elliot-

Ahogy a kissé tiszteletlen hangnemet megütő idegen lassan balanszírozva felegyenesedett, tekintetem a felhasadt lábára vetődött. Hevesen lapozgattam emlékeim között... Miért kéne igazolom magam tanár úr? Hiszen ismer... Ki ez, és miért mondta ezt? A szavak visszhangként ismétlődtek koponyám csontketrecében. Senkivel nem léptem még kapcsolatba, amióta megérkeztem a Roxfortba, mégis honnan ismerhetném? És ő, honnan ismerhetne engem? A kapcsolat gyökerét régebbről is elkezdtem kutatni, a legrosszabbtól tartva. Felicia meggyilkolása óta, a paranoiánál éppen hogy könnyebb kísértetek árnyékai lebegtek a mindennapjaim körül. Ha valaki egy kicsit is kilógott a körülöttem lévő világból, hajlamos voltam az én világom elleni támadásra való lehetőségnek vélni. Biztos voltam benne, hogy ezzel az illetővel még nem találkoztam. Másodjára végigfuttattam rajta jéghideg tekintetemet. Nyeszlett gyerek volt, első ránézésre mégis idősebb személy benyomását keltette. A szeme, elárulja az ember korát, és ennek a srácnak ravaszan csillogtak lélektükrei. Aurori pályafutásom során, számtalan sötét lelkű emberrel találtam szemben magamat, ő nem volt közülük való, éreztem. Lassan leengedtem a pálcámat. Ekkor pillantottam meg a fűben heverő csokoládét. Konstatáltam, hogy sikeresen lefegyvereztem... vagy inkább cukormentesítettem(?) egy hazudós, csokizabáló balfácánt, aki nyilvánvalóan tilosban járt. Borzasztóan megalázó helyzet volt, az addig is bravúros fordulatokkal kecsegtető nap, ismételten hatost dobott, pedig még kilenc óra sem volt. Az idő sürgetett, nem késhettem el a hamarosan kezdődő tanóráról, ezért jobb megoldás híján megragadtam a fiú felkarját, és lendületesen magam után rántottam, mondhatni figyelmen kívül hagyva a felszakadt lábát. Egyébként sem tűnt túlságosan súlyosnak ahhoz, hogy pár perc alatt ne lehessen rendbe rakni.
"Ne nézzen madárnak." sziszegtem, és közben majd felrobbantam mérgemben. Hol van ilyenkor a gondnok, akinek a feladata volna taknyos kölykök után rohangálni? Megalázónak éreztem, hogy minden lében kanál Frics módjára, nyakon kell csípnem valakit.
"Nem tudom ki maga, és azt sem, hogy milyen módon került ide. De jobban teszi, ha sürgősen beszámol róla, hogy mit keres az iskola területén. Felteszem jogtalanul." morogtam, egysíkúan, színtelenül, és nagyot rántva karján, egy közeli sziklára ültettem. Teljes bizonytalansággal fürkésztem tekintetét. Erősen reméltem, hogy nem csupán a zavar fakasztotta hazugságra az előttem ülő fiút. Mert ha kiderülne, hogy valóban diák, és én ilyen méltatlanul bántam el vele... Nos az finoman szólva is kellemetlen következményeket vonna maga után. Borzalmas, hogy alig pár napja érkeztem, és máris ilyen ügyekbe csöppenek. A felerősödő szél, orkánszerű süvítéssel fújt öreg szaxofonjába, a magas káka közül egy csapat fekete madár reppent szét, hirtelen felkaptam tekintetem. Az a kellemetlen érzés öntött el, mintha nem először lennék itt, ezen a helyen, ebben az időben, ezzel az emberrel. Málnaillatot hozott a szél, nyálam híggá vált, és kirázott a hideg. A kavargó fellegekből, homlokomra esett egy kövér esőcsepp...
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2017. 12. 14. - 21:13:59 »
0

BÁJITALOS ÉDESSÉGEK NAGYON-NAGYON KEZDŐKNEK

[viselet]


Tyrius
1999. április

 
Hányszor kell az embernek elismételnie, hogy utálja, ha rángatják? Hányszor kell még leátkoznom egy fejet, hogy érthető legyen az óhajom a világgal szemben miszerint: kezeljenek már végre emberi lénynek. A düh lüktetett bennem, útközben már a pálcám után kutattam, hogy ha szükséges azzal szabadítsam ki magam az erős ujjak szorításából.
Legutóbb Nat volt velem ilyen erőszakos, mikor egy nem éppen kedves kirohanásom után egyszerűen benyomott egy hideg zuhany alá. Nos, az a tette egészen lenyűgözött, míg ez egyenesen bosszantott. Még is megálltam a pálcám előrángatása kellős közepén, miközben a meg sem állt. Talán jobb ötlet ezt először hidegvérrel, nyugodtan kezelni, O’Mara! – szinte rám parancsolt a karomon díszelgő bársonyszalagnak titulált hang. Tudtam, hogy ő buzdít általában agresszivitásra, most még is „hidegvérről” na meg „nyugalomról”… hát nem, azt már nem! Elliot O’Mara nem nyugodt, sőt kifejezetten ideges ebben a percben, amit ez a nagypapó külsejű keménygyerek fog megszívni.
Hirtelen nem érdekelt, hogy egy pillanattal korábban még fájt a lábam. Most csupán tompán éreztem, sokkal jobban foglalkoztattak a bennem tomboló indulatok. Készen álltam arra, hogy ezeket felhasználva akár meg is szabaduljak tőle.
Ne nézzen madárnak.
Felmordultam a megjegyzésre.
Annak éppen nem nézlek, nagyfiú, csak egy mogorva vénembernek… – dörmögtem magamban, olyan halkan és érthetetlenül, hogy talán meg sem hallotta. Mellesleg már eljutottam arra a pontra, hogy nem foglalkoztatott volna, ha ez a kis információ éppenséggel a füléig jut.
Egy újabb nagy rántást éreztem.Mi a franctól ilyen erős? Van vagy hetven éves! Bosszankodva próbáltam kiszakítani a karomat a szorításából, de nem sikerült. Talán még is csak a pálca kellett volna, mert akkor elkábítom és vége a mókának... csak hát ez a gyengém. Szeretek szórakozni, főleg mások bosszantására és ő kifejezetten olyannak tűnt, akivel élvezném a dolgot.
Nem tudom ki maga, és azt sem, hogy milyen módon került ide. De jobban teszi, ha sürgősen beszámol róla, hogy mit keres az iskola területén. Felteszem jogtalanul.
Úgy ültetett valami sziklára, mintha valami rongybaba lennék. Ekkor hasított bele újra a fájdalom a vádlimba, így ahelyett, hogy felpattantam volna egyszerűen a szemébe néztem. Rá is vicsorogtam kicsit, jelezve, hogy bizony oka lenne félni. Lehet, hogy sovány és alacsony vagyok, de gond nélkül leátkozom róla még a gatyáját is… meg azt is, ami alatta van – feltételezhetően.
Nos, éppenséggel más tulajdonában lévő édességet is bűncselekmény csak úgy elvenni, tanár bácsi… – böktem a fejemmel a csomag csokoládé felé. – Tegnap találkoztunk a folyosón és ilyenekkel vád…
Megremegtem hirtelen.
Véletlenül mozdítottam meg a lábamat és most olyan fájdalom nyilallt belé, hogy azt hittem menten összecsinálom magam. Ekkor éreztem meg, ahogy két-három nagyobb esőcsepp landolt a fejem búbján. Ebbe is beleborzongtam, bár egészen másképp, mint korábban. A fájdalom miatt ugyanis össze kellett szorítanom az ajkaimat, hogy ne kiáltsak fel – mert Elliot O’Marának még a kínzás sem fáj annyira, hogy kiáltozzon. Az esőt azonban gyűlöltem mindig is, ezért egy halk morgással konstatáltam, hogy még koszosabb lehetek, mint eddig. A szél is felerősödött.
Na jól van nagypapa, szedjük magunkat, mert elázunk és az nekem ma már végképp sok volna! – mondtam és előrántottam mégis a pálcámat. Persze nem rá szegeztem, hanem az édességre. Csak halkan mormoltam el: – Invito csoki!
A csomag egyszerűen a kezembe röppent, majd fájdalmak között nagy nehezen feltápászkodtam, hogy elinduljak bicegve a kastély felé. Már hátat fordítottam neki, mikor újra megszólaltam.
Odabent beszélhetünk talán őszintén… de csak miután rendbe tettem a lábam. – Tettem hozzá, hogy lássa, egy tolvaj is tud igazán nagylelkű lenni.
A sorsnak azért hálás voltam, hogy nem tudott azzal a bizonyos „kínia fickóval” beazonosítani, akit annyit láttak Nat Forest társaságában. Nem lett volna jó baj hozni az új otthonomba, főleg nem Nathaniel nyakára… képes lenne azon is bepipulni.
Naplózva


Tyrius A. Reximo
Eltávozott karakter
*****


Mardekár Házvezető

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2017. 12. 15. - 11:51:35 »
+1

BÁJITALOS ÉDESSÉGEK NAGYON-NAGYON KEZDŐKNEK

-Elliot-

Az esőcseppek, ütemtelen sebességben szaporodtak. Kimúlásuk, ahogy a földre toccsantak, valódi zenét képeztek azonban. A tolvajom bicegve indult az iskola felé. "Na jól van nagypapa..." kezdte, én pedig valósággal gyökeret eresztettem a döbbenettől. Születésemtől fogva hófehér hajam, valóban idősebbnek mutatott mindig is, no de nagypapa... Tétován a szakállamhoz nyúltam, talán az teszi. Kerekre nyílt szemekkel figyeltem a helyzetet. Kívülről komikusan hathat az egész, átélni viszont igazán kellemetlen. Nem értettem mi a fene történik, már-már a reggeliek függvényében arra véltem következtetni, hogy megbolondultam. Egész egyszerűen el kellett volna kábítanom, amint megláttam, akkor megszabadítottam volna magamat attól a tragikus kellemetlenségtől, hogy egy doboz csokoládét pálcának nézzek... Vagy hogy egy mitugrász gond nélkül beszóljon. Mikor észbe kaptam, vettem észre, hogy szó nélkül követem az idegent az iskola felé. "Jó hogy nem terítesz neki vörös szőnyeget..." gondoltam bosszankodva, mikor az oldalsó bejárathoz értünk. Késő bánat. A keskeny udvaron már zajlott az élet. Pár tanuló, párfős klikkekben kört, vagy háromszöget, esetleg párt alkotva, elszórva a parkban házit másolt, vagy csak ártalmatlanul beszélgetett. Úgy véltem immár bölcsebb, ha belemegyek a fiú játékába, a lehető legkevesebb figyelmet magunkra terelve. Az már bizonyos volt, hogy nem diák, viszont halvány lila gőzöm nem volt így tehát, hogy mi az ördögöt keresett itt. Résen voltam, kabátom alatt kezemet a pálcámon tartva kísértem az épület bejárata felé. Nem éreztem, hogy bárki, vagy bármi is veszélyben lenne, de jobb a félelem, mint az ijedtség. Az utolsó szavai hoztak zavarba leginkább. Hogyhogy odabenn talán beszélhetünk őszintén? Az igazságot akartam megtudni, amikor lelepleztem...
"Kövessen a déli szárnyba... Ott elláthatjuk a sérüléseit." morogtam, és lépteimben kissé a fiú elé kerültem. A folyosók már megteltek cikázó diákokkal, és csak remélni mertem, hogy nem fog ügyet vetni senki sem a balomon vonuló, vérző alakra. A gyerekek ilyenkor úgysem figyelnek másra, mint hogy ne késsenek el, meg hogy befejezzék a maradék házi feladataikat, esetleg fontos, elhalaszthatatlan diskurzusokba mélyültek... Ennek a majomnak meg úgy tűnik, sikerülni fog elérni azt, hogy életemben először, negyvenhat év pontossága után, elkéssek valahonnan, méghozzá a saját órámról. Hihetetlen alak volt. Elvégre most is az történik, amit Ő akart. Bejutott az épületbe, velem, vagy nélkülem, de itt van, és ha nem határozom meg az útirányt, ki tudja hová indult volna. Őszintén beszélhetünk... Ha csak... Attól tartok, ennek az alaknak, egyetlen szavát sem volna bölcs igaznak venni. Egyre fokozódó türelmetlenséggel, erőszakosabb léptekkel közeledtünk a bájital-szertár felé, ahol úgy terveztem adok valami egyszerű főzetet a sebére... és talán valami mást is?

Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2017. 12. 15. - 19:48:58 »
0

BÁJITALOS ÉDESSÉGEK NAGYON-NAGYON KEZDŐKNEK

[viselet]


Tyrius
1999. április

 
Ez könnyebb volt, mint gondoltam… – állapítottam meg, ahogy sántikálva átléptem a kastély küszöbét. Az az ismerős illat csapta meg az orromat, amit olyan jól ismertem gyerekkoromból. Valaki arról panaszkodott, hogy eltört egy üveg tintát és az ráfolyt a házo dolgozatára. Ismertem az ilyen kifogásokat, bár én – az évfolyamtársaimmal ellentétben – ritkán alkalmaztam. Inkább csak szenvtelen arccal közöltem, hogy nem készültem az órára, majd egy büntetőmunka kíséretében távoztam a tanteremből.
Az emlékek hirtelen élénk táncot jártak a lelki szemeim előtt, miközben róttuk a végtelennek tűnő folyosót. Egy-egy festményalak utánunk fordult, ahogyan néhány diák is. Finoman állítottam fel a galléromat, hogy elrejtsem az arcot, amit a Próféta már annyiszor kapcsolt Nathaniel Foresthez. Valójában ez még nem is érdekelt volna annyira. Egyszerűen csak nem egy tanár kíséretében szerettem volna Merel kibelezésének áldozata lenni.
Egy kissé lassabban botorkáltam már, mikor ez a nagyapó elém került.
Kövessen a déli szárnyba... Ott elláthatjuk a sérüléseit. – Szinte morogta a szavakat.
Ó, a déli szárny! Hirtelen megint elkapott a nosztalgia, ahogy az egykori otthonom, a Mardekár klubhelyiség jutott eszembe. A szívem megdobbant, mert eszembe jutott, ahogy Jasperrel mindenféle tiltott dolgot loptunk el a bájitalszertárból. Egyszerre hiányzott és bosszantott az egész… és erről a szakállas nagyapóról is az jutott eszembe, amit Dumbledore tett velem. Bosszúból ugyan zsebre vágtam a díszes pennáját, de azért az még sem ugyanaz, mint egy tizenöt éves fiú életének tönkre tétele.
Megoldom egyedül, csak egy üstre és egy mozsárra van szükségem… – rántottam meg a vállamat egy kedvűen. – De természetesen egy teára is meghívhat, nem kell szégyenlősnek lennie, Nagypapa professzor.
Hamarosan elértünk a bájitalszertár túlzottan is ismerős ajtajáig. Még élénken élt az emlékeim között az az áporodott szag, ami most is ugyanúgy jellemezte. Kíváncsi voltam, hogy ez a tanár – aki nyilvánvalóan a Bájitaltant tanította – miként tartotta rendben a dolgait. Nekem különösen megnehezítette a helyzetemet, hogy annak idején semmiféle rendszer nem volt a hozzávalók között. Állandóan a denevérepét vettem el a sárkánypikkely helyett. Emlékszem egy alkalomra, amikor legalább háromszor tértem vissza ide, egyetlen éjszaka leforgás alatt.
Megszorongattam a kezemben olvadozó, zörgős csomagolást, ami az egyre olvadozó csokoládékat rejtette magába. Kissé felemeltem és egyszerűen, gondolkodás nélkül kivettem belőle egy csokoládét, amit azonnal a számba is tettem. Hátha jobban fogod kedvelni tőle ezt a tanár bácsi, O’Mara – súgta a kis hang.
Megráztam a fejemet, majd az egész csomagot a fickó felé nyújtottam: – Kér? Különleges, epresnek álcázott málnakrémes csokoládé.
Ezután ledobtam a csomagot valami asztal vagy szekrényforma bútordarabra és végig futtattam a szememet a polcokon, amik roskadozásig voltak tele szárított és friss alapanyagokkal. Meg volt a maga bája, ez kétségtelen, de akkor is csak egy iskolai szertár volt. Össze sem hasonlíthattam a patika hátsó helyiségével, ahol nagy mennyiségben volt a veszélyestől az ártalmatlan, a hasznostól a haszontalan növények közül szinte minden.
Begyújtana egy II. méretű ónüst alatt? Nagyobbra nincs szükségem – magyaráztam és lekaptam a táskámat a hátamról. Ezt is ugyanazon a bútordarabon pihentettem és nyitottam ki. Előkaptam minden hozzávalót, amit az Apotékából hoztam.
Na látod, öregem, a nagy Elliot O’Mara van olyan tisztességes, hogy a saját alapanyagait használja!
Naplózva


Tyrius A. Reximo
Eltávozott karakter
*****


Mardekár Házvezető

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2017. 12. 15. - 23:11:17 »
+1

- Megoldom egyedül, csak egy üstre és egy mozsárra van szükségem… De természetesen egy teára is meghívhat, nem kell szégyenlősnek lennie, Nagypapa professzor. - mondta flegmán, mire hangosan felmordultam. Rettentően irritált ez a hangnem, az pedig, hogy egyedül kíván főzőcskézni, határozottan felháborított. Ki a franc maga? Kérdeztem volna, ehelyett azonban undok grimasz rajzolódott arcomra, mikor becsaptam magunk mögött a szertár ajtaját.
A polcokon felcímkézve sorakoztak különböző hozzávalók, különböző színű, és formájú üvegcsékbe, tégelyekbe zárva. A nem kívánt vendég igen otthonosan érezte magát az állványok és dobozok között. Az undok idegen, csokoládéval kínált. Furcsa, de kifejezetten gyanúsan jó illatú édesség volt, ezért jobb kezemmel elhessegettem az modoros udvariasságot. Az egész gyerek bűzlött a simlisségtől. Hátamat az egyik gyógynövényes polcnak vetve, a hátam mögül egy parányi üvegcsét vettem a tenyerembe. Előkészítette a táskáját, amiben különböző eszközök és hozzávalók voltak, ráadásul rogyásig. Összehúztam a szemöldökömet. Végképp feladtam.
"Na jó... Mi ez az egész?!" csúszott ki végül fogaim fehér kerítésén, és a nekem bal kézre eső polcról egy zöld tégelyt kaptam le, és a fiú felé dobtam.
"Kenje a lábára. Nem gondolja, hogy főzőcskézni fog itt nekem..." morogtam, majd a dobás után, hirtelen egy másik üveget is a hátam mögé rántottam, ott egy pillanat alatt összeöntve a két fiola tartalmát.
"Istenem Tyrius... Csak kábítsd el, és penderítsd ki innen..." fortyantam magamra, és a kisebb, immáron üres kék tégelyt hirtelen zsebre vágtam, a másik, pirosat ismét a levegőbe repítettem, a fiú irányába.
"Ezt meg igya meg. Gyorsítja a folyamatot, és összeszűkíti a gyulladt vérereket..." toldottam hozzá, mielőtt még bármit is közbeszúrhatott volna. Csak remélni tudtam, hogy a tárgyak elkapása leterhelte annyira a besurranó fiatal figyelmét, hogy nem vette észre, amint hirtelen zsebre vágtam a parányi üvegcsét.
A fény törten vetült az arcára. Egyszerre tűnt elképesztően hibbantnak és komornak, jókedvűnek és mogorvának... Végre volt időm végigmérni. Átlagos magasságú, inas fiú volt, furcsa ruhadarabok éktelenkedtek rajta. Fekete szemei opálosan csillogtak a meleg fényben. Magam sem tudom miért, de egyszerre olyan esetlennek tűnt, a vérző lábával, a talán tettetett magabiztosságával. Egészen zavarba ejtő érzések törtek elő bennem. Az illető, akit eddig csupán csak és kizárólag eltávolítani akartam az iskola területéről, hirtelen érdekessé vált. Talán a határozottsága miatt. Olyan rutinnal és lendülettel fogott hozzá az előkészületeihez, mintha örök életében ezt csinálta volna. No és az a táska, amiből a feltárása után a levendulát, a csalánt és a patkánylépet elsőre kiéreztem, de nyilvánvalóan több alapanyagot rejtett. Csak igya meg a szérumot, és végre tiszta vizet önthetünk a pohárba...  
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2017. 12. 17. - 16:40:45 »
0

BÁJITALOS ÉDESSÉGEK NAGYON-NAGYON KEZDŐKNEK

[viselet]


Tyrius
1999. április

 
Egy pillanatra valóban egészen lenyűgözött a szertár. Nem számított, hogy nem volt olyan jól felszerelt, mint a patika… mindennek a kezdetét juttattam eszembe. Valójában az járt a fejemben, mi lehetett volna belőlem, ha Dumbledore kiáll mellettem, ha megvéd és a gyerekes bosszúm – ami egy penna ellopása volt – örömittas íze helyett a megnyugvás aromája töltötte volna meg azt a sötét napot. Egyszerre gyűlöltem és imádtam ezt a kastélyt.
Hirtelen röppent felém valami zöld tégely, miután a Nagypapus professzor úr végre megszólalt. Elkaptam ugyan, mégis elhúzott szájjal méregettem. Lehetett volna bármilyen kenőcs vagy bájital, akár méreg is. Nem voltam ilyen ostoba, ezért csak az ujjaim között szorongattam, miközben a fickót figyeltem.
Kenje a lábára. Nem gondolja, hogy főzőcskézni fog itt nekem...
Egy újabb fiola kelt útra a levegőben, egyenesen felém.
Ezt meg igya meg. Gyorsítja a folyamatot, és összeszűkíti a gyulladt vérereket... – tette hozzá.
Na persze! Nem véletlenül kiáltottam fel magamban. Arról fogalmam sem volt, mi lehet a kis üvegben, de nem most jöttem le a falvédőről. Ha valamit biztosan tudhatott rólam bárki, aki csak rövid időt töltött a társaságomban: nehezen bízok meg másokban. Ezért még mielőtt lendítettem volna a szabad kezem, hogy elkapjam a fiolát, egyszerűen kiléptem oldalra. Ott, ahol korábban ácsorogtam kisebb zajt csapva hullott szét elemeire az üveg.
Hoppá! Ez eltört… – mondtam megjátszott szomorúsággal, hogy kiérezhesse a gúnyt.
Majd – természetesen teljesen „véletlenül” – a zöld tégely is kicsúszott az ujjaim közül. Közben egyenesen a fickó szemeibe néztem. Igazából azt akartam, hogy lássa, ami ott lüktetett bennem: Engem senki sem vezethet félre, még ő sem, hiába tanít a Roxfortban. Ezek itt mind olyanok, mint Dumbledore. Bűnösnek tartanak, pedig nem is ismernek igazán. Ismertem a bájitalokat, habár ránézésre egyikről sem tudtam megmondani micsoda, ezért hirtelen fordítottam a tekintetemet a szilánkokra, amik a padlóra került löttyben úszkálnak.
Ezért nem szabad dobálni a fiolákat… ajjaj Tanár úr, nekem ilyenért már bűntetőmunkát szabtak volna ki – magyaráztam.
Összekulcsoltam a kezeimet a mellkasom előtt. A szokásos dacos arccal méregettem őt, várva a kérdések nélküli választ: mit is akart velem megitatni. Közelebb léptem hozzá és bár – mint mindenki, ő is magasabb volt nálam –, egyenesen a szemébe néztem. Éreztem a belőle áradó citromfű illatot, habár nem volt olyan erőteljes. Talán csak teázott.
Benyúltam a zsebembe, előkaptam a laposüvegemet, mert a sérülés iszonyatosan fájt… legalább annyira, mint a combon viselt heg. Nem volt időm előre hajolni és megdörzsölni a február óta éppen csak használható lábam. A fickó szürke szemét méregettem még aközben is, hogy a flaskát az ajkaimhoz emeltem. Gyorsan meghúztam, mintha orvosság lenne, majd azt is a tanár felé nyújtottam.
Kér egy kis lángnyelvet, nagypapa? – érdeklődtem miután lenyeltem a saját kortyomat. – Bocsásson meg a kis incidensért. – Szabadkoztam kissé keserűen. A folytatás is hasonló hangszínben érkezett: – Már megtanultam nem bízni a tanárokban.
A keserű hangszín ellenére nem a saját tragédiám foglalkoztatott, ami ehhez a kastélyhoz köthető. Valahol egészen másfelé jártak a gondolataim. Konkrétan az előttem állon: egészen erős volt a testalkata, nem látszott egészen öregembernek, inkább csak félig-meddig. Bizonyára koravén, vagy valami illegális cuccot használ… – állapítottam meg összeszorított ajkakkal.
Naplózva


Tyrius A. Reximo
Eltávozott karakter
*****


Mardekár Házvezető

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2017. 12. 17. - 17:36:38 »
+1

Az üvegek egymás után durrantak szét a kemény kőpadlón. Lemondóan pillantottam az előttem állóra. Kár... az a balzsam tényleg használt volna, sajnálhatta. A másik fiolát pedig leginkább én sajnálhattam. Nem csak látszatra volt dörzsölt, hanem a valóságban is nyitott szemmel járt, a talpraesett mitugrász. Kifejezetten provokatívan, a szemembe meredve ejtette el az átlátszó, zöldes üvegcsét. Az apró szilánkok, akár a porkristályok csillantak meg a sápadt, langyos fényben, és piciny csillámokként terültek szét a padlón. Csupán egy elegáns, de hihetetlenül feszült torokköszörüléssel konstatáltam az eseményt, elhatároztam, hogy nem megyek bele a fickó gyerekes sértegetéspárbajába, sem pedig a szándékolt szurkálódásba. Ennél azért többet ettem már a kenyeremből, hogy leálljak holmi besurranó nyegle kölyökkel szócsatázni.
"És mondja csak, mi ad okot rá, hogy ilyen bizalmatlanul kezelje azokat az embereket, akik a maga tudásának gyarapodásáért felelősek?" kérdeztem hűvösen, egy csöpp gőgöt is mellőzve, miközben eltoltam magamtól a flaskát. Nem mondom, hogy nem játszottam el a gondolattal, hogy megkortyolom a szeszt, de a nap közben zajló ivászatot pár éve felfüggesztettem. A tüskének ható égetett szeszeket pedig jó ideje. Velőig hatóan vágtam pillantásomat a szemeibe, azokba az apró, zizegő fekete bogarakba, de valamiért úgy éreztem, nem volna helyes legilimenciát alkalmazni rajta, sőt, amilyen talpraesett, nagy valószínűséggel jártas volt a hasonló elmetrükkökben. Nyilvánvalóan járt már ezek közt a falak között, szóval látszólagos korából vagy egy frissen végzett, vagy egy korábban kicsapott hallgatónak gondoltam, aki talán kétes ügyekkel foglalkozik a saját köreiben. Legalábbis arról, hogy mennyire leleményesen intrikázott, ez volt a legésszerűbb konzekvencia. Igazán bántam, hogy a szérum a földön landolt, de ép ésszel belegondolva, a dolgot megfordítva, én sem cselekedtem volna másként a helyében. Egy másik zöld flaskát emeltem le, ezúttal a jobb oldalról, ugyan azzal a címkével volt ellátva, mint padlón végzett mása. Letekertem a piros kupakot, benne viaszszínű, levendulaillatú, sűrű kenőcs volt, és a hozzám közelebb lépő fiú arcába toltam. "Sebkenőcs... Vagy ezt is a földhöz vágja?" kérdeztem, ezúttal kissé számon kérő hangnemmel, miközben tenyeremet kinyitva ajánlottam fel a tégely tartalmát.
"Különben pedig Reximo vagyok. Tyrius Agrippa." toldottam meg, a harmadik nagypapázást megelőzve.
 
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2017. 12. 17. - 18:34:05 »
0

BÁJITALOS ÉDESSÉGEK NAGYON-NAGYON KEZDŐKNEK

[viselet]


Tyrius
1999. április

 
Talán nem kellett volna tovább sértegetnem. Úgy tűnt, hogy a korábbiakhoz képest egészen megfeszültek a vonásai, a szürke szemeiből azonban egyetlen érzést sem tudtam kiolvasni. Próbáltam úgy beszélni, úgy gondolkodni, hogy ő se lássa azt, ami bennem tombolt, mióta csak megpillantottam a kastélyt… sőt még hevesebbé is vált, ahogy a diákokkal zsúfolt folyosóra léptünk.
És mondja csak, mi ad okot rá, hogy ilyen bizalmatlanul kezelje azokat az embereket, akik a maga tudásának gyarapodásáért felelősek? – kérdezte.
Ujjai kicsit az enyémekhez értek, ahogy eltolta magától a felé nyújtott laposüveget. Röviden rántottam vállat. A te bajod, öreg… Majd visszatekerve a kupakot egyszerűen a zsebembe süllyesztettem az italt.
Ne tettesse magát hülyének, ember… A vak is látja, hogy én nem vagyok jó ember. – A szavak keserűen csengtek belőlem, legalább olyan mértékben, mint a korábban mondandóknál. – Amit tanultam, azt nem az iskola adta. Magam sajátítottam el, mert muszáj volt. Életben kellett maradnom.
Az indulat beszélt belőlem, különben nem tárulkoztam volna még ennyire sem ki egy idegennek. Reagan bélyegére csúszott a kezem, a csuklómat elcsúfító feliratra. Ez vágta mindennap az arcomban, hogy egy senki vagyok, aki csak azért született meg, hogy másokat elveszítsen és tönkre tegyen. A kastély ereje ugyanilyen súllyal zuhant a vállamra, szinte összenyomott.
Csak az rángatott ki az önsajnálatomból, hogy a fickó megint leemelt egy ugyanolyan tégelyt a polcról. Az arcom felé fordította a címkét – amit amúgy már korábban is el tudtam olvasni. Röviden konstatáltam, hogy baromira nem érti a gondomat. Én is ráírhatok bármit egy címkére, akárcsak a csokira azt, hogy eperízű, holott szerelmi bájitallal pumpálták tele. (Egyébként az utolsó falat hatását némiképp éreztem is, mert enyhe bódulattal és különös csodálattal vizslattam a fickó szürke szemeit. Ám ez kevés volt ahhoz, hogy tényleges vonzalmat váltson ki – ahhoz legalább egy csomagnyit meg kellett volna ennem.)
Sebkenőcs... Vagy ezt is a földhöz vágja? – kérdezte.
Ezúttal legalább volt annyi esze, hogy kinyitotta a tégelyt. Érezhettem a gyógynövények szokásos illatát. Ugyanazok a szagok töltötték meg az orromat, mint amikor én készítem az orvosságot bezárva a hátsó konyhába. Igaz már régen nem voltam az apotékában, így sem Deannek, sem Danielnek nem kellett engem sejtegetnie a külvilág elől.
Átvettem és az orromhoz emeltem. Közelebbről is éreznem kellett… persze az aroma nem minden. Egészen sok méregnek megvan az a tulajdonsága, hogy nehezen felismerhető. Mire az ember eljut a Mungóba a tűntekkel már talán késő is.
Különben pedig Reximo vagyok. Tyrius Agrippa.
Ezt a közben mondta, hogy valami ormótlan széket magamhoz húzva leültem. Megint felnéztem a szemeibe. Örvendek, Rex… – vigyorodtam el. Érdekes lett volna máris belecsapni a becézgetésbe. Inkább azzal foglalkoztam, hogy felhajtsam a nadrágom szárát annyira, hogy rendesen hozzáférjek a sebhez.
Elliot Lee… – sóhajtottam fel, ahogy az ujjaimat végig futtattam a sebemen.
Dumbledore idején minden tanár tudta, hogy valamikor ezen a néven kereszteltek meg. Elliot George Lee. Az O’Marát Deantől kaptam, miután anyám kedvéért az apám próbált lenni – sikertelenül.
Az ujjam megint a sebhez ért, ezúttal már krémes volt a hegye. Belenyögtem a fájdalomba, a gondolataim pedig egyenesen kiáltoztak: Nem, Elliot O’Mara nem ordít a kíntól! Mindent kibír! Próbáltam magamra parancsolni, de mintha azóta a Wychwoodban történt kicsit sem kalandos, ám annál borzasztóbb eset óta a testem egészen elhagyta volna magát. Nem azért, mert örökre a bőrömbe véste Reagan, hogy egy senki vagyok. A rengeteg fogyás okozta. Tudtam, hogy nem ettem eleget azóta… még annyira sem, mint korábban. Nem csoda hát, hogy Nat aggódik.
Tudna segíteni, Rex? – kérdeztem kissé reszketegen.
Felé nyújtottam a tégelyt.
Nem vagy gyenge! Bíztatni akartam magam. Közben az ujjaimmal görcsösen kapaszkodtam a szék oldalába.
Egyébként... ezerszer jobb bájitalokat készítek ennél… – Nyögtem a fájdalommal harcolva. Reméltem, hogy egy kis nagyképűsködés majd jobbá teszi a közérzetemet. Nem kellett volna megérintenem a sérülés felszínét, azóta izzott a fájdalomtól.

Naplózva


Tyrius A. Reximo
Eltávozott karakter
*****


Mardekár Házvezető

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2017. 12. 17. - 19:19:37 »
+1

Elliot Lee, mint ahogy az kiderült, a kellemetlenségtől eltorzult arccal, végre oda juttatta a kenőcsöt, ahová kellett, nem pedig a padló repedéseire pazarolta. Ujjvégei egészen ellilultak a szék karfájába való kapaszkodástól, egész teste egy gócként remegett meg. A nagypapa becenevet végre sikerült a hátam mögött hagyni, és ezúttal kaptam egy ennél még kecsegtetőbbet. Soha, senki nem hívott Rexnek. Meg se fordult az emberek fejében, hogy egy nagynevű család nevét "becézgessék", főleg nem első találkozásra, és főleg nem alárendeltnek tűnő helyzetben, úgy hogy még segítséget is kér az illető. Ez olyan, mintha annak idején Doumbledoret "Doumbie-nek" vagy "Dory-nak" becéztek volna... A példámtól kissé elszégyelltem magam, azért az öreg Albus magaslatába nem helyeztem magamat, bár a Reximo családot minden további nélkül.
"Tyrius." jelentettem ki határozottan, és ami a további megnevezésemet illeti, számomra egyértelműen. Persze lehet, hogy ez afféle cukkolás kezdeménynek számított, akárcsak a "Nagypapa professzor", de minden esetre megpróbáltam egy talán komolyabb hangvételű beszélgetésnek letenni az alapjait. Közelebb léptem, és elvettem a tégelyt. Valóban jól elintézte az a fűzfa. Az indák hasításának nyoma jó egy ujjnyi mélységben a húsba vágtak. Lee olyan embernek tűnt, aki nem először ken magára sebkenőcsöt, és a seb maga sem tűnt túl komolynak ahhoz, hogy ne tudja ellátni önmagát, a segítséget mégsem tagadtam meg tőle. Talán gesztusértékűnek számít, és ha csupán csak egy pillanat erejére is, de megnyugtatott, hogy kicsit a bizalmába engedett. "Még a végén örülnöm kell majd, hogy nem itta meg a szérumot?" amint eszembe jutott, hirtelen cselekedni kényszerültem. Ha most nem adok neki valami hasonlót, mint az előző üveg, talán megszimatolja, hogy az előbb át akartam verni. Úgy éreztem, fontos kitisztázni a helyzetemet.
"Egyébként... ezerszer jobb bájitalokat készítek ennél..." nyögdécselt, miközben óvatos mozdulatokkal a seb közepére kentem az anyagból.
"Akkor készíthet majd egy gyulladás- és vérzéscsökkentő szérumot, amit az előbb összetört, ugyanis több nincs..." morogtam, ezzel egyszerre megvédve az átverésemet az igazság kellemetlenségétől, egyszerre pedig reagálva az engem ért sértésre. Mikor a kenőcsöt annak rendje, és módja szerint a sebbe juttattam, fölegyenesedtem Lee előtt. Ismertem valami sebkezelő varázslatot, még régről, talán a háború előttről, egy felől nem voltam túlzottan tehetséges, vagy jól tájékozott gyógyító, másfelől pedig úgy éreztem, hadd szenvedjen, ha már belógott ide...
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2017. 12. 18. - 18:16:39 »
0

BÁJITALOS ÉDESSÉGEK NAGYON-NAGYON KEZDŐKNEK

[viselet]


Tyrius
1999. április

 
Morogva bámultam a fickóra, mikor az én nagyon is egyedi „Rex” becézésemet egyszerűen átjavította Tyriusra. A szemei csillogása végül is elárulta, hogy nem olyan öreg, mint amilyennek elsőre hittem… de a viselkedése. Nem láttam még nála merevebb alakot. Valószínűleg még Mr. Barrow is előbb kezdett volna féktelen dorombolásba, ha a fejét vakargatva Willie-nek becézem.
Sóhajtottam, ahogy helyet foglaltam.
Na, nem baj nagyapó, felőlem lehetsz aztán Titus is… vagy mi volt a keresztneved – gondoltam. A széket markoltam közben fájdalmamban és talán csak ezért nem röhögtem el magamat az újabb jól sikerült becenéven. Na nem tisztem egy olyan alakon gúnyolódni, aki képes a véres vádlimat kenegetni gyógyhatásúnak mondott kenőcsökkel.
Akkor készíthet majd egy gyulladás- és vérzéscsökkentő szérumot, amit az előbb összetört, ugyanis több nincs...
Hümmögve jeleztem, hogy nem igazán szeretnék visszatérni az összetört fiola tartalmára. Valószínűleg ezzel nem csak magamnak tennék szívességet, hanem Titus barátunknak is. Újra a csokoládémért nyúltam és egy darabot benyomtam a számba. Csupán ezután nyújtottam megint a fickó felé.
Majd megoldom. A családomnak van egy apotékája… – mondtam, bele sem gondolva, hogy ezzel lényegében egy titkos információt árultam el magamról. Igaz, ha egy üveg férfiasítót akar szerezni, azt sehol máshol nem kap olyan minőségbe, mint nálunk… elvégre azt is én főztem.
Közben felegyenesedett előttem és megint zavaróan magasnak látszott. Miért idegesítenek  azok, akik magasabbak nálad O’Mara? A gúnyos kis hang most nem a beszélgető partnerem ellen szólt, hanem ellenem. Ez az érzés nem tetszett. Feleslegesen hazudod magad száznyolcvan centinek, mindenki tudja, hogy kisebb vagy… Kedvem lett volna felkiáltani, hogy: csupán egy kevéssel… de akkor rászorítottam a csokoládés csomagra. A zörgése visszarántott az önnön hiúságomtól a szertárba. Még mindig Reximo felé tartottam.
Megköszörültem a torkomat és kicsit előrébb hajoltam, hogy még közelebb nyújthassam az édességet. A finom illata csábítóan simított végig az ember orrán, mint egy kényszerítve arra, hogy vegyen egy szemet. Reméltem, hogy nem csak rám van ilyen hatással a szerelmi bájital… hiszen Madam Puddifootnál már párszor bebizonyítottam, hogy eléggé el tudja venni az eszemet. Kezdve azzal a kis flörtöléssel Blaire Montrego társaságában, majd folytatva a mosdós incidenssel. Azt a kis kócost nehéz elfelejteni… habár Nat előtt ezt jobb lesz, ha nem emlegetem.
Na! Fogadja el! – Közöltem olyan hangos csámcsogással, hogy belevisszhangzott a szertár.
Még mindig nem tanultam szebben enni, mint Hannah Selwyn karácsonyi vacsoráján – amire nem mellesleg a drágalátos öcsém rángatott el. Igaz, akkor egy csámcsogásnál jóval többet tettem, kezdetnek megszabadultam a levesem felétől, amit a terítő bánt. A modorom cseppet sem javult és nem is terveztem ezen változtatni.
Ha már nem volt hajlandó lángnyelvezni velem, legalább ezt fogadja el… – tettem hozzá kissé elhalt hangon, mert a sebem iszonyatosan csípett.
Elnéztem volna egy darabig szerelmi bájital hatása alatt… annak idején Dumbledore-ral kellett volna persze ezt megtennem. Az még szórakoztatóbb lett volna.
Naplózva


Tyrius A. Reximo
Eltávozott karakter
*****


Mardekár Házvezető

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2017. 12. 18. - 21:04:29 »
+1

Egy bögre tea gőzölgött az ablakpárkányban. Az üveg amire kacifántos, szögletes térképet rajzolt a késő novemberi jégvirág, lassan tejüveggé változott a gőz festette párától. A fotelban ültem, ahogy azt a szokásom tartotta, kezemben egy öreg könyvet tartva, melyből áradt a pergamen harsány, avíttas illata, s amely a citromfű lassú keringőjével egybeolvadva, kataton nyugalmat sugárzott szét, a kandalló által befűtött szobában. Nyugodt délután volt, lassan szitáló, apró hószemekkel, melyek megannyi, parányi kristálymorzsalékként hintették be a fáradt őszi ugart, a halványuló domboldalakat, és a szendergő falu házainak mélán füstölgő tetőit. A feleségem a földön ült, egy kis piros szőnyegen, melyet még apám vásárolt, a század elején, és hátát összetapadt lábszáraimnak vetve csokoládét rágcsált. Hajának felejthetetlenül friss, levendulás illata keveredett a málna, és a csokoládé kissé émelyítő illatával, aztán hátrább léptem, és hangosan elkiáltottam magamat.
"Vigye innen azt a rohadt csokoládét!"
A mondat egyetlen hatalmas, súlyos testként vágódott ki ajkaim szorításából, szinte ugatásnak, vagy csaholásnak hangzott, mint sem valódi, emberi beszédnek. Szemeim tágra nyíltak, egy pillanatra megtántorodtam, elhagyott az erő, és a hozzám legközelebb lévő dologba, Elliot Leebe kapaszkodtam. Szerencsére sikeresen megtaláltam a balanszot, zsebemből egy fehér orrtörülközőt húztam elő, és letöröltem az államról, az ordítás után kicsapódott nyálat.
"Elnézést..." rebegtem, mire végre teljesen visszatért szemeim elé a kép, és füleimbe a hang. Kirázott a hideg, valami felkavarodott odabenn, a lelkemben. Akkor éreztem ezeket az illatokat utoljára, és most hirtelen elárasztotta a szertárat ez a csodálatos, körülírhatatlan levegő, melytől valami emberfeletti vágyakozás fogott el a szeretet, és a békesség iránt.
"Inkább adjon a flaskából..." hadartam, miközben saját tudtomon kívül törtem egy szeletet a felém tartott édességből. A következő pillanatban elárasztott valami kellemesen meleg, könnyed érzés, mintha selyemlepedőbe csomagolva egy mézesbödönbe ejtettek volna. A pupillám kitágult, az újonnan megismert idegen, igazán kedves pofát kezdett ölteni, és valamiért úgy éreztem, meg kell érintenem.
"Azért megcsókolni nem fogom." mondtam, és talán bele is nevettem kissé a mondatba, és így már teljesen nyilvánvaló volt a számomra, hogy bedrogoztak... szerelmi bájitallal. Akkor éppen, ezt egy kicsit sem bántam.
Naplózva

Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2018. 06. 10. - 09:03:12
Az oldal 0.102 másodperc alatt készült el 45 lekéréssel.