+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Fan-fic verseny
| | |-+  Fahéj és puncs
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Fahéj és puncs  (Megtekintve 128 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2017. 12. 03. - 12:24:20 »
+3



A te karaktered is izgatottan várja az ünnepeket?
Imádja a girlandokat és díszbe öltözteti velük a lovagi páncélokat? Kikutatja a neki szánt ajándékot? Lelopja a szomszéd bögréjéből a habcsókot? Esetleg már dörzsöli a kezét a legújabb csínytevésre?
Oszd meg velünk hogyan is készülődik az ünnepekre!

Minden reag +10 pontot ér!
Kérjük hogy a felnőtt karakterek a reag ELEJÉN tüntessék fel, mely háznak kívánnak adakozni!

Határidő: dec. 31

Merry Christmas!
Naplózva


Nathaniel Forest
Varázsló
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2017. 12. 04. - 21:15:05 »
+2


TOJÁSLIKŐR ÉS FORRÓCSOKI
Pontjaimat a Mardekárnak ajánlom


Egyik kezében forró csokiját szorongatta, miközben másik kezével Elliotot húzta még közelebb magához, hogy csókot adhasson a sötét fürtökre. Nautilus lábára fektette a fejét, úgy ült egy darabig, új játékával a szájában, majd mivel simogatást nem kapott, inkább visszasétált a helyére. Ada egy szőnyegen ült, sorra véve az új játékait és könyveit, amiket idén kapott. Már így is szinte töménytelen mennyiségű holmi volt az amúgy katonás rendben tartott szobájában, de a legtöbb inkább csak mutatóba volt, mint tényleges használatra. Ada most is egy könyvet részesített a legnagyobb kegyben, egyenesen a furcsa külsejű baba után. Amiben ő maga konkrétan semmi szépet nem látott, de a kislány szerint tökéletes és gyönyörű. Nos… Ő bizonyára olyasmit is meglát még, őszinte és tiszta szemeivel, amiket Nat sosem fog megérteni. De nem bánta. Épp így szerette. Épp így volt a kislány maga tökéletes...

Elfáradt. Még sosem volt ennyire jó karácsonya, de éppen ezért, ennyire munkás sem. Mintha az eddigi életét víz alatt töltötte volna. Csak fuldoklott a nehéz, túlboldog és túldíszített karácsonyi hangulat alatt. És az egészhez egy percig sem volt kedve. Tavaly a gyász keserítette meg, azelőtt csak önmaga elviselhetetlen és unott természete. De most. Mintha feljött volna a fulladásból, mintha egy kéz, bizonyára Ellioté, kiemelte volna a hókupac alól, átmelengette volna tagjait és életre inspirálta volna őt. Így érezte magát. Megihletődve. Boldogan.

Már hetekkel ezelőtt rohangált egyik boltba be, majd ki, aztán másikba be. Azelőtt szinte sosem vásárolt önmaga ajándékokat, most mégis tucatnyi szatyorral távozott a legelitebb bevásárló negyedekből. Olykor Adát is magával vitte. Néha azért, hogy lássa a kislány, minek örülne. Máskor azért, hogy a kislány a segítségére legyen. Aztán megint máskor meg azért, mert lényegében ő kísérte el a kislányt és nem fordítva. Egy nap ugyanis megkérte a pénzőrző mágikus perselyét, hogy adja oda galleonjait, hagy vegyen belőle ajándékokat. A perselynek úgy fest, ez megfelelő indok volt és ki is öntötte magából az érméket. Nat pedig boldogan ment ismét egy körútra, hogy a segítségére legyen…

Napokkal ezelőtt nekiállt a sütésnek is. Igen. Ő maga. Sütött süteményeket. Sokfélét és sokat, mivel tudta, hogy édesszájú párja, nyilván be fogja tömni az egészet ünnepi vacsora címen. Nem bánta. Most még ezt sem bánta. Sőt… Úgy érezte soha életében nem volt még ennyire, de ennyire boldog.
Nem véletlenül döntött hát úgy, hogy idén ő vendégeli meg idős nevelőszüleit. És bár tudta, hogy ez mennyi plusz munkával járt az ajándékok bevásárlásán túl, egy pillanatig sem bánta. A girlandok, mágikus gömbök, csillagok és csillagszórók, különféle hógömbök, nagy karácsonyi dísz zoknik, piros és arany díszítőkelmék, csak úgy szaporodtak az egyik szekrényben, várakozva az ünnepi nagy jelenésükre.

Aztán végre eljött az a nap, ami zsongásban tartotta a férfit és végül elérte zsongásának a tetőpontját. Igyekezett mindenbe belevonni nevelt lányát és párját, így mikor hajnalban behozta a hatalmas fát, annak díszítését kettőjükre bízta. Ő pedig mágiával szétszórta a díszeket a ház legapróbb zugait sem kihagyva. Egy-egy kedves kis tárgy még a mosdót, de még a pincében sorakozó borokat is ékesítette. Lehet, egy kicsit túl lelkessé vált a dolgokban, de úgy érezte, most az egyszer megengedi magának, hogy igazán olyan legyen, mint egy gyermek. Mert úgy érezte, ez az első karácsonya, amikor megéri, amikor végre minden rendben és a helyén van.

Ballardék korán érkeztek. Az asszony segített Natnak a főzésben, az idős férfi pedig csak figyelte a kanapéról, ki miként tüsténkedik. Néha-néha azért lapozott egyet az újságjában, nehogy úgy tűnjön, mintha nem lenne olyan, mint mindig…
Natot a vacsora közben fogta el a legnagyobb izgalom. Addig a készülés láza fogta el, annak minden fáradalma és szépsége. De akkor ott ülve, végignézve párján, gyermekén és szülein, már nyugodt volt. És elégedett. Tudta, bármi történik is, az ünnep pontosan attól lesz szép és tökéletes.
Ha leverik a puncsos tálat, eldől a fa, leesik a süti, Elliot és ő összekapnak valamin, Nautilus ugatva rohan a cukormókusok után, véletlen Adának adja Elliot ajándékát, de Ballardék is összekevertek mindenkit a csomagolásokon, Ballard asszony helyrerakja Elliotot, Ada inkább múmiákról csevegne, mintsem télapókról… játszanak pár kör mágikus társasjátékot, amin megint mindenki összeveszik és végül Ballardék elég korán távoznak, mert nem akarják sokáig zavarni az idillt…

Az író nagyot sóhajtott, miközben végignézett a rengeteg ajándékon, majd miután belekortyolt csokoládéjába, odahúzta párjának édes ajkait egy csókra. – Boldog Karácsonyt!
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma / Omi bá

Elérhető Elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2017. 12. 04. - 21:16:24 »
+2

Pontjaimat a Mardekárnak ajánlom fel.

TOJÁSLIKŐR ÉS FORRÓCSOKI


[viselet]

NAT
1999
Karácsony

Szenteste…
Némi gúnyt éreztem a szokásos belső hangban, ahogy felhorkant valahol mélyen bennem. Minden arra emlékeztetett, hogy ma este bizony mindenki ünnepel. Nem gondoltam arra, milyen lesz ez a nap nekem. Ott volt az a már megszokott érzés, hogy nekem nem kell erre gondolni, nem kell túlreagálnom ezt az egészet… pontosan olyan este lesz, mint az összes többi eddig.
Csendesen ácsorogtam a Czikornyai és Patza kirakatát bámulva, ahol egy megbabonázott apró vonat kerülgette a hópihékkel borított könyvkupacokat. Valahonnan a plafon felől érkezett a tetemes mennyiségű fehér pelyhecske. Mesés látványt nyújtott volna mindez az Abszol út látogatóinak, akik szinte az utolsó pillanat utolsó perceiben kapkodták össze a karácsonyi ajándékokat, ha nem álltam volna el a látnivalót. Na meg persze a mogorva eladó sem volt túlságosan lelkesítő látvány, amint percenként törölgette le erőszakos mozdulattal a havat egy-két vaskosabb példányról. Bizonyára a pult mögött ácsorgó társa túlzásba vitte a varázslatot. Kellemes, békés havazás helyett ugyanis egyenesen vihar tombolt az üveg mögött.
Csupán egyetlen pillantásra méltattam a jelenetet, engem ugyanis egészen más dolog ragadott magával.
Az ajkaimhoz emeltem azt a finom csokis fánkot, ami ott volt a kezemben. Egy falatot haraptam le óvatosan – szokás szerint túl nagyot és talán még maszatos is lettem. Közben az üvegen keresztül egy a bolt hátsó részében kiragasztott hirdetést bámultam. „Nathaniel Forest karácsonya” felirat díszelgett rajta.
Hát normális vagy te, O’Mara? A lelkiismeretem csak úgy ordított. Nem azért, mert lemaradtam esetleg Nat egy újabb világot megrengető irodalmi alkotást adott közre – habár ez a feliratból közel sem volt egyértelm. Egészen más okaim voltak. Kora reggel léptem le, lényegében neki nem is szóltam, holott tudtam, milyen szentimentális. Igen az, még ha az idő nagy részében dörmögő mackót is játszik.
Már láttam is magam előtt a következő szalagcímet a Próféta pletykarovatában: „A kínai felültette Nathaniel Forstet” vagy: „Nathaniel Forest kellemetlen karácsonya.” Beleborzongtam, ahogy a csalódott arca megjelent előttem.
Te fogsz a sírba tenni… – dörmögtem magamban, miközben elmosolyodtam.
Hirtelen fordítottam hátat a könyvesbolt kirakatának. Csámcsogva nyamnyogtam a fánkom maradékán és közben igyekeztem felmérni a legközelebbi üzletet, ahonnan valami értelmes ajándékkal távozhatok aztán. A gondolataim megállás nélkül azon jártak, hogy vajon mit illik ajándékba adni, ha az ember egyetlen szó nélkül tűnt el korán reggel, mintha nem is ünnep volna… Egy pillanatra lehunytam a szememet élvezve a csokoládés édesség ízét.
A következő percben a lábaim elindultak az immár üres kezeim a zsebembe vándoroltak és indulhatott a hajsza. Nem is tudom, hogyan jutottunk el a nap végére, mikor Nattal már kettesben ücsörögtem a kanapén, a vadi új, mézeskalácsos pulcsimban és élveztem azt a békét, amit azelőtt csupán gyerekmesének gondoltam. Nem volt szükségem a fa alatt várakozó ajándékokra, bőven elég volt a tény, hogy már nem egyedül ücsörgök egy kocsmába, a vajsörömmel vagy éppen egy adag whiskey-vel merev részegen – ezúttal ugyanis a tojáslikőr volt a ludas a dologért. Talán ezért is dúdoltam magamban azt az ünnepi dalt, amit azelőtt Ada énekelgetett.
Nat csókra húzott magához, miután nagyot kortyolt a kezében szorongatott bögre forrócsokoládéba. – Boldog karácsonyt!
Óvatosan csúsztattam a kezemet a nadrágom zsebébe, hátha megtalálom Nat ajándékát. Egy aprócska érmét, amit majd felajánlhat Kidhusznak, ha visszatérünk Izlandra még valaha… mert nincs nagyobb boldogság nekem, mint egy újabb kaland vele, ami egy még nagyobb kalandnak: a közös életünknek aprócska része. Éppen nagyon elvoltam ezekkel a drámai gondolatokkal, mikor az ujjaim valami ragacsos, morzsás dologra tévedtek. Megmarkoltam és kihúztam.
Ó! – kiáltottam fel a meglepetéstől.
Három különböző sütemény összeroncsolódott maradványai pislogtak vissza rám. Csupán egy dolog volt mindegyikben közös: hogy a csokoládé volt a fő alapanyag. Nem emlékeztem, hogy hogyan kerültek a zsebembe, hiszen sem a vacsorát követő desszertben, sem az Abszol úton nem ettem hasonlót. Mindenesetre így is Nat felé nyújtottam: – Boldog karácsonyt! – tettem hozzá és ezúttan én csókoltam meg, mielőtt még értékelhette volna a kétségtelenül „remek” meglepetést, amit okoztam.  
Naplózva


Dakota Bourgh
Griffendél
*


Indiános lány

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2017. 12. 06. - 11:33:32 »
+2


A TÉL IDEJE


A fehér pelyhek átlibbentek látómezején, hogy aztán a földre érkezve egy nagy masszává álljanak össze az előttük érkezőkkel.

Ha valamit, hát havat Dakota az iskolaudvaron is láthatott nem kis mennyiségben. Ahogy lényegében a karácsonyi hangulat sem hiányozhatott az eldugott kastély folyosóiról. Hiszen a kórus már novemberben megkezdte a karácsonyi dalok éneklését, aminek gyakorlását a lelkes tagok természetesen sosem szorították olyan időkeretek közé, mint a hivatalos tanóra… Ezért egy hónapon keresztül unalomig ismételgették azokat a dalokat, amit a kevésbé lelkes, nem kórustag diákok majd szépen ünnepélyes keretek között is meghallgathattak. Mondjuk akkor már valóban örültek a ténynek, hogy az legalább biztosan az utolsó alkalom lesz… Kár lenne azonban megfeledkezni a karácsony iránt lelkesülők másik nagy csoportjáról: a díszítőkről. Ezek a többnyire lánytanulók telerakták giccsesebbnél giccsesebb díszekkel az egész épületet. Ettől aztán a kórus még lelkesebb lett és általában még többet gyakoroltak. Amitől a diákseregnek előbb elege lett a karácsonyból, minthogy az tényleg elérkezhetett volna…

Csakhogy aztán kiszabadulhattak a szabályokkal körülzárt birtokról. S, ahogy mindnyájan megérkeztek szerető családjaik körébe, úgy hullott rájuk ismét a karácsony. Minden szeretetével, hangzavarával és kapkodásával együtt; imádnivalóan.
És most végre itt van. A szokásos karácsonyi úton, a számára legkedvesebb emberekkel. És bár idén plusz fővel bővült a csapat… nevezetesen az édesanyjával, mégsem érezte, úgy, hogy ez az ünnep kárára menne. És ez őt magát is meglepte. Sosem volt jó a viszonya édesanyjával. Mivel sosem viselkedett úgy, mint az édesanyja… De lehet, hogy ez változni fog. És ennek nem kíván ellenállni azzal, hogy folytatja az eddigi ellenszenves viselkedését. Elég volt a harcból. Békét akar, minden téren. De legalábbis karácsonyra biztosan…

Dakota az égre emelte tekintetét. Mindig is szerette így figyelni a lehulló pelyhek összességét. Volt bennük valami kesze-kuszán békés. Olyasfajta ellentmondás, ami őt magát is jellemezte. A legnagyobb nyugalomra vágyó, legnyüzsgőbb lélek…
Persze tettét abban a pillanatban megbánta, ahogy egy nagyobb hógolyó csapódott karjának. Mindig pontosan ugyanez történik. Hiszen barátja sosem épp a fair play szabályainak megfelelően játszik. Ilyenkor. Még jó, hogy népes kosárlabda-rajongó tábora előtt nem szokta labdával hátba vágni az épp nem figyelő ellenfelet. A kócosszőke fejen persze nyoma sincs a megbánásnak. Arcán óriási vigyor jelenik meg, ahogy Dakota felé fordul. S már gyúrja is a következő golyót, felkészülve az esetleges csatára… Esetlegesre… Még mit nem… A környék összes gyermeke és fiatalja számára lelkesítő kihívást jelent a mozdulat. S mikor Zain egy jókora medveüvöltés közepette rohan, hogy elégtételt vegyen Dakota becsületén, az egész domboldal nevető harcba kezd.

Ezek után mégis ki foglalkozik a szabályokkal?
Dakota biztosan nem. És jókora hókupaccal indult meg unokatestvére felé, hogy aztán az egészet kapucnijába szórhassa. Lesz mit kiolvasztani Zain barna hajkuszaságából… Pontosan úgy, ahogy Thomas támadása révén Dakotáéból. Vagy a szomszéd kisfiúk lerohanó hadművelete miatt az óriás termetű sportolóéból…
De mégis mit számítanak a szinte összefagyott ujjak és a vizes fejfedők? Már azonkívül, hogy a szülőknek okot ad a szörnyülködésre, mikor ki-ki összeszedi a maga hóemberré változott csemetéjét… Ezen kívül semmit. Mikor ezek a barátok vagy rokonok ismét megbizonyosodhatnak a felől, hogy léteznek egymásnak. Szeretetben, bohóckodásban, bajtársként vagy ellenfélként…

Dakota laza mozdulattal huppant az üvegezett terasz hintaágyába. Pontosan Thomas és Zain közé, majdnem rájuk borítva jól megérdemelt forró kakaóját. Unokatestvére vállának dőlt, miközben lábát átvetette barátja térdén. Arcuk és orruk még mindig piros volt, ujjaik is szinte elgémberedve markolták italaik. Odabentről émelyítő klisével hangzik fel egy ismert karácsonyi dal. Miközben felvillannak a kellő giccsel díszített égősorok. De ez már nem az iskola. A szeretetben valahogy ezek a dolgok is megszépülnek Dakota számára. Hiszen maga az ünnep is éppen a család egységétől szép.

A fehér pelyhek táncát figyeli. Olyanok, mint egy nyüzsgő sokaság, akik a földre érkezve egy masszává állnak össze az előttük érkezőkkel. Teljesen összetartozóvá.  

Naplózva


Blaire Montrego
Hollóhát
*


hatodév ❈ M. kishúga

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2017. 12. 10. - 20:29:50 »
+1

zene: JW - Somewhere in my memory



C H R I S T M A S

'Meleg házakban terül asztal,
Ahol most gyertyafény világol,
Selyempapír zizeg, ajándék,
Csillagszóró villog a fákról:
Angyal, te beszélj a csodáról.'


~~~~


- Basszus Mathias! Már megint elfelejtetted felrakni az égősort? Már kétszer kértelek a héten!
Hát igen, üvöltök, mint mindig. Nem értem miért van ez. Miért rendszeres és nyilvánvaló hogy ha jön a karácsony jön vele az őrültekháza? Márpedig mindig így van. Mindig ez van. Korábban rosszabb volt. Valahogy sosem volt az ünnepnek igazán ünnep hangulata. Sosem voltunk teljesen felszabadultak, már kisgyerekként sem. Mindig tudtam, a karácsony arról szól, hogy szép ajándékokat kapok, szép csomagolásban, gondosan tarkított varázsbűbájt alkalmazva, hogy a két masni megfelelő és azonos hosszú és ívű legyen. Tökéletes. Persze melyik gyereket érdekli hogyan van becsomagolva a meglepetés? Különb sosem voltam senkinél. Mindössze az volt kicsit más, hogy anya híján csak a bátyámra számíthattam. Ő rendszerint a lépcsőfordulóban leste ki, ki jön épp, én viszont rettegtem a második lépcsőfoknál lejjebb merészkedni. Ha Lestarnge-ék jöttek, az jó volt. Valahol volt egy kis megnyugtató hogy Athalea szintén lányként, ráadásul velem egykorúként társaságot nyújtott. Még akkor is ha kellően bárgyú volt és semmi hasznát nem tudtam értelmes beszélgetésekben venni. Mathias persze Eric-el jól megtalálta a hangot, apa pedig a felnőtteket szórakoztatta. Valahogy a gyermekkori karácsonyokra, még ha a feszélyezettség volt is a jellemző azért örömöt is hozott. Illendően viselkedni, jól neveltnek lenni, nem hangosan örülni... ezek voltak a meghatározóak főleg, bár... akadt kivételes pillanat. Elég volt kiszabadulnia  hideg téli időbe és akkor lehettünk igazán önmagunk. A csípős idő ellenére ez volt a mi menedékvárunk. Hógolyóztunk, szánkóztunk, korocsolyáztunk... Rendszerint az erdőszélig kiszaladtunk, oda amerre a lovakkal szoktunk nagy köröket lecsapni ha szimpla fárasztási tréninget vetünk be. Emlékszem mennyi tobozt gyűjtöttem mindig, hogy végül roskadásig tele volt már az összes zsebem. Sose fogom elfelejteni Lea kipirult arcát, ahogy sírva könyörög a bátyámnak hogy ne fürdesse meg a hóba többet és persze Eric széles vigyorát, ahogy engem kergetett én meg jól orra buktam a térdig érő szűz hóban siettemben.
A fanyarédes emlékek most is egy groteszk fintort csalnak elő belőlem, miközben felteszek egy újabb üveggömböt a fára. Arra, mit tegnap kínkeservvel húztunk be és állítottunk fel. Tudom, ez is mehetne varázslattal, ezerszer gyorsabb lenne, de... mi abban a móka? Helyette igenis egyesével rakosgatom szép sorjában a díszeket, kitéve kezem a tűszúrásnyi fájdalomnak. Persze a fenyő szépsége mindezt kárpótolja. Hát még az illata!
- Jól van már, Blaire! Szörnyű vagy! Most mit kell hisztizni?
Szemforgatást iktatok be a bátyám válaszára és helyette csak dudorászok tovább. Valahogy most jobb lesz minden. Talán ezért vagyok ideges? A tavalyi karácsony is már kettesben telt (és ezt nem is bántuk. Még a szokásos Lestrange-party sem hiányzott, legalábbis nekem abszolúte nem!) de az idei... hát végül is meghittebb lesz, pláne hogy Lya is velünk ünnepel állítólag. Legutóbb ketten csak úgy... eltelt. Kicsit nosztalgiázva, kicsit sírva, kicsit keserédes szomorúsággal telve. A mostaninak viszont tökéletesnek kell lennie. Igen, egyszerűen muszáj annak lennie! Muszáj új hagyományokat beiktatni és normális családként funkcionálni, bármennyire is nehéz ez.  Szóval így inkább a létra tetején ágaskodva egyensúlyozok és biztosra megyek. Szerettem ugyanis az itteni karácsonyokat. Szerettem a kastélyt, az egyedi hangulatát főleg úgy ha kidíszítve pompázik. Imádtam mindig is az óriási plafonig érő fát felállítani, de mégis a londoni karácsonyok (amik ritkák voltak) voltak talán a legjobbak. Azért London széles tárháza szórakozásnak. Imádtuk az utcákat róni, bevásárolni forró habcsókos puncsot inni, és persze nevetni. Volt időszak mikor még apa is felengedett... de azon a két vagy talán három londoni alkalmon kívül nem sokszor történt meg ez. Valahol sejtettem hogy anyuhoz lehetett köze. Szomorú, mert egyedül van, szomorú, mert csak mi ketten vagyunk és valahol az emlékek súlya meg tudja fojtani az embert. Tavaly a képeket nézve, és Mathias arcát látva szemében a sok égő kérdéssel... pont ugyanígy éreztem magam. Ó de mennyire!
A testvérem hangos léptei dübörögnek fel és egy kaján mosoly siklik arcomra. Tudom hogy morcos és nem tetszik neki hogy én vagyok a főnök, de... és hát itt fontos a de, igenis én vagyok a főnök. A díszítés terén mindenképp.
- Megcsináltam, jó? Örülnék ha mára békén hagynál.
- Mégis miért? - vonom fel a szemöldököm miközben lepillantok rá. Ő felnéz rám, és egyetlen néma perc kell csak, tekintetünk ezalatt összefonódik. Az ő barnái az én ezüstkékjeimmel... majd mind a ketten mozdulunk. Én lefele szökkenek a lépcsőn ő pedig utat akar állni nekem.
- LÁTNIAKAROM! - ahogy csak torkom szakadtából kifér, visítok. - LÁTNI AKAROM MIT ADSZ NEKI! MOOOOOOOOOST!
- Nem!
A felcsattanására ügyet sem vetek. Igyekszem a karja közt valahogy átfurakodni, hogy kiszabaduljak a nappaliból és hadjáratot indítsak a féltve rejtett ajándékokért. Persze sikertelenül, mert Mathias nagyobb is, erősebb is és határozottabb is tőlem.
- Blaire, nem!
Szusszantása tudom, hogy jelzésértékű. Eddig és ne tovább.
Elkámpicsorodva hagyom abba a kapálózást és biggyesztem le az ajkaim.
- Mint egy gyerek, akinek elvették a kedvenc játékát! - nevet fel egy perc múlva fancsali képemet látva és csóválja a fejét. Orromba beszökik a jól ismert férfias illata. Aminek minden nő nehezen tud ellenállni és amit úgy de úgy szeretek. - Na jó, menj. De csak egyet kutathatsz ki.
A visításom felzeng a hirtelen jött örömtől. El sem hiszem hogy engedélyt adott, ráadásul magától! Aztán elhal, mert lépteim elnyomják ahogy zokniban, igen karácsonyi zokniban ás pizsamában kirobogok, hogy fel és alá rohangásszam a lakásban, mint egy idióta ötéves. Még hallom valahol Mathias hangját a távolból kiabálni.
- Lyanáé már be van csomagolva! Ha ki merészeled bontani megfojtalak a kerti tóban!
Éljen a karácsony! Gondolom magamban röhögve és már ügyet sem vetek a korláton elhelyezett fényekre, miket Mathias kérésemre csinált meg, mert helyette már lázban égek. Az ajándékkeresés lázában. A jól ismert és már várt karácsony lázában.
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma / Omi bá

Elérhető Elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2017. 12. 11. - 22:17:37 »
+1

Pontjaimat a Mardekárnak ajánlom fel.

K A R Á C S O N Y I L E V E S


1999
Karácsony

 
Az apró vágások csípős fájdalomtól lüktettek, ahogy ujjaim finoman körbe kulcsolták a forró lábast. Egész útközben szorongattam és így sétáltam végig az utcán, egy kocsmától Esmé lakásáig. Nem akartam rátörni, a kandalló keresztül érkezni egyetlen szó nélkül. Már nem tudom az élete minden apró részletét és még az sem lepett volna meg, ha esetleg vendége van… és ha az a vendég az anyja, akkor semmiképpen nem szerettem volna átlépni a küszöböt.
Natot korán reggel hagytam magára az ágyban. Igyekeztem nem foglalkozni a fejfájással, amit a túlzott tojáslikőrfogyasztásom okozott. Éppen csak a halántékom lüktetett és úgy éreztem, mintha egy csepp folyadék sem maradt volna a testemben. Próbáltam én vizet inni, de az egyetlen megoldást lényegében egy újabb pohárka alkohol jelentette. Ezúttal egy sört nyitottam ki.
Az ital társaságában könnyebb volt elviselni az ujjaimat kínzó kést. Nem sokszor babrálok ilyesmivel, főleg nem a zöldségek környékén… de most saját kézzel akartam elkészíteni a levest. A szívem mélyén még mindig hálás voltam Esmének, hogy kirángatott abból a letargiából, amiben visszatértem az országban. Utat mutatott a boldogsághoz – bár sokáig azt hittem, ő nyitja az ajtót, ami mögött azt valóban meg is találom –, még mindig úgy gondolom, mérföldkőnek elég nagy és jelentős volt az életemben. Fájt, amiket tett velem, ezt nem tagadom… de legalább annyi jót is adott, mint amennyi rosszat.
Eldöntöttem, hogy meglepem egy levessel – azzal, amit ő tanított nekem és amit lényegében azóta sem készítettem el. Nem tudtam jó-e az íze, mert a sör után cseppet sem kívántam. Bele sem kóstoltam. Csupán egy piros szalagot próbáltam meg rákötni a lábasra. Kissé csálén sikerült, de úgy gondoltam, Esmé ennek is örülni fog.
Már az ajtaja előtt ácsorogtam, legfeljebb hét óra lehetett – esetleg fél nyolc –, mikor elbizonytalanodtam. Ostoba vagy O’Mara! Pont rád nincs szüksége az ünnepek alatt! A gondolat remegéssel futott végig a testemen. A lányra barátként tekintettem, hiszen találkoztunk, amikor csak volt rá lehetőségünk, ráadásul az öcsémnek is segített. Ez utóbbiért hálás voltam. Amber átvállalásával ugyanis Danielnek végre jutott ideje magára.
Egy idióta expasi vagy, aki ráakaszkodott a régi barátnőjére… – dörmögtem magamnak, ahogy egyik kezemet felemelve finoman kopogtam.
Nem akartam túlzott hangzavart csapni, hogy esetleg felverjem az exanyóst, aki aztán biztosan szívből utál. A szakításunk után Esmé a Mungóban kötött ki, bizonyára megvan rólam a véleménye… ráadásul, ahogy az elmúlt események mutatják: nem vagyok éppen népszerű a szülők körében. Nat nemigazi családja sem hinném, hogy túlzottan kedvelne – nem mintha különösebben törekedtem volna az ellenkezőjét elérni.
Az ajtó nem tárult fel. Némán bámult rám, még kutyaugatás hangja sem törte meg a csendet. Sóhajtva néztem le a kezemben tartogatott lábasra. Annyira nem illett hozzám ez az egész… annyira szerettem volna egy másik odalam mutatni Esmének. A hálásabbikat – aki olyan ritkán tör elő belőlem.
Leguggoltam és a lábtörlőre tettem a lábast. Egy pálcaintéssel megfagyasztottam, hogy a tartalma elálljon egy darabig. A zsebemben volt egy darab pergamen és egy kisebb úti penna, amiről sosem fogy el a gyönyörű, ébenfekete tinta. A falnak támaszkodtam, hogy olvashatóan leírjam a gondolataimat: „Boldog Karácsonyt! Elliot.”
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország


Az oldal 0.32 másodperc alatt készült el 33 lekéréssel.