+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Kean Rowle
| | | | |-+  Élni vagy halni?
| | | | | |-+  Grönland
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Grönland  (Megtekintve 236 alkalommal)

Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma / Omi bá

Elérhető Elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2017. 11. 15. - 17:45:11 »
+1

GRÖNLAND


[viselet]

KEAN
1999. március

 
Csak én érzem úgy, hogy taszít valami itt?
Értetlenkedve fordultam Kean felé, mikor már egymás mellett álltunk a lépcső tetejére érve, lényegében a világítótorony kilátóterébe, ahonnan a fény a tenger felé tudott törni. Nehezen kaptam levegőt, úgy éreztem, mintha az itt felgyűlt mágia minden súlya egyenesen összeroppantani készülne a mellkasomat… de nem, amit Kean taszításnak érzett, azt én vonzónak, csábítónak. A lábaim maguktól is arra vették volna az irányt, de én akartam.
Te jártál már így?
Tátott szájjal bámultam egy pillanatig, aztán a helyiség közepe felé fordultam, ahol már semmi más nem volt csak jég. Dermesztő hideg hatolt a csontjaimig. Egészen beleremegtem abba, ami annyira vonzott még mindig. Tudtam, hogy itt van valami, valahol elrejtve talán… a tagjaim mozdultak is volna a keresésére, de volt még annyi önuralmam, hogy válaszoljak.
Különös, én vonzalmat érzek… be akarok menni… – suttogtam.
Talán nem hallotta, nem tudom, mert a pálcájával babrált valamit. Valószínűleg az a halk búgás az ő hangja volt, de a kimondott szót vagy szavakat – amik valamiféle varázslatot takarhattak – érthetetlenek maradtak számomra. Engem már az a dal foglalkoztatott, amit az a valami, amit kerestünk onthatott magából. A testem ritmusosan mozdult felé.
Menni akarok… – suttogta a belső hang.
Hasra!
Valami félbe szakadt, a vágyódást Kean kiáltása törte meg. Felé fordultam, majd olyan hirtelenséggel vágtam magam hasra, mintha valaki hátba rúgott volna. Ösztönös mozdulat volt az önvédelemre, amit az elmúlt évek belém kódoltak. Egy kicsit fájdalmasan csapódtam a jégre, sőt a testem előre is csúszott valamennyire a terem közepe felé. Valahol a bátyó is koppant mögöttem vagy mellettem, de nem láttam. A testemet ugyanis eddigre már annyira átjárta a hideg, hogy csak remegni tudtam.
Be kell oda jutnunk… – mondtam.
Négykézlábra tornáztam magam.
Vagy maradj inkább itt… – suttogtam, miközben felé fordultam. Láttam, hogy nincs jó passzban. Talán felidegesítették a körülmények, pedig ez ilyen. Ha az ember valami kincs után mászkál, akkor fel kell készülnie minden eshetőségre… mint például, hogy a homlokán vérző seb keletkezik vagy éppen egynéhány bordája megreped, mert lezuhan egy síkos lépcsőről.
Lassan indultam meg, térden csúszva a terem közepe felé. Úgy gondoltam, hogy jobb lesz nem felállni, hátha valamiféle csapdával találom szemben magamat. Csak éppen arra nem számítottam, ami valóban történt. Ilyemivel még sosem találtam ugyanis szembe magamat azelőtt. Rendszerint egészen egyértelmű helyekre rejtett vagy éppen észrevehető csapdákba sétáltam bele – illetve ki belőlük.
Egyszer csak megdőlt a padló. Kapaszkodni nem volt esély, hiszen minden csupa jég volt és én, minden egyensúlyomat elvesztve siklani kezdtem előre. Fejjel egyenesen a szemközti falnak mentem. Fájdalmas volt ugyan és megint kicsit megszédültem, de még ez is kevés volt ahhoz, hogy elveszítsem az eszméletemet. Erős egy koponyád van, öreg… Vigyorodtam el, ahogy kissé felemeltem a tekintetemet.
Mielőtt megkérdeznéd él… – elakadt a szavam. A jég kissé megbomlott ott, ahová a fejem ütközött, valami volt mögött egy aprócska kis mélyedében. Egy újabb ládikó, de ez kisebb volt és díszesebb, mint amit odalent találtunk.
Bátyó… ezen… – kezdtem rekedten, aztán hangosabbra véve folytattam: – Ezen egy Rowle címer van!
Félre taszítottam a jeges törmeléket, hogy tisztán láthassam azt, amire bukkantam. Valóban az volt, a címer, amit a gyűrűmön már annyiszor láttam és ami a kardot is díszítette.
Naplózva


Kean R. Rowle
Minisztérium
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2017. 11. 18. - 23:33:23 »
+1


Befagyott világítótorony



A feltett kérdésemre már a tekintetéből látom a választ. Ő nem. Se taszítást nem érez, se nem járt még így korábban. Talán van itt valami, ami miatt ezt érzem. Talán csak a belsőm az, ami ezt mondatja velem. A félelem a hidegtől. Attól, hogy ha bemegyünk és nem haza, akkor a helyzet csak rosszabb lesz. Akármi is volt az, nem állított meg, sőt, egyre inkább arra ösztönzött, hogy menjek tovább. Ha másért nem, akkor azért, mert nem hagyhattam őt ott. Ki tudja, hogy képesek leszünk-e egyáltalán kijutni innen.

Kinn nem fogadott más minket csak a jéghideg szél süvítése, a hó fájdalmas arcon csapása. Soha többé nem akarok hó közelébe menni. Ez persze csak akkor lenne lehetséges, ha átköltöznék a nyári birtokomra, ami Afrika partjai mellett van a Kanári-szigeteknél.

Utálom most már ezt a helyzetet, ez nem kérdés. Még a kellemes kis házikóm gondolata sem oldja fel bennem azt a gátlást, amit a csontig hatoló hideg kelt bennem. De szemmel láthatóan ő most érzi elemében magát. Látom, hogy hallotta a káromkodásomat, amire nem vagyok olyan büszke, de most már legalább tudja, hogy nem vagyok olyan érzéketlen gép, mint aminek eleinte tartott.

- Menjünk!
Kúszni kezdek. Bár nagyon jól esne, ha a lehető legkevesebb felületen kéne érintkeznem a jéggel, úgy gondolom, hogy a nagyobb felületen talán jobban tapadok, mint egyébként. Vagy mint térden, ahogy ő csinálja. Arra viszont nem tud felkészíteni a biztonsági óvintézkedésem, hogy a padló megdől.
- Mi a fene?? Hogy a jó büdös…
Befejezni azonban már nem marad időm, mert egy hangos koppanást hallok, és egy pillanatra nem mozdulsz. Nekem szerencsére sikerül elfordulnom, és így az oldalammal nekiütközni a falnak. Nem mintha ez kellemesebb élmény lenne, érzem is az oldalamba nyilalló fájdalmat, de valószínűleg a bordáim nem törtek el. Szerencsére. Azt hiszem, az eléggé megnehezítené a hoppanálást.

Ahogy felnézek viszont azt látom, hogy a hó és a jég előtte kezd egyre vörösebb színt ölteni. Persze, hogy él, de ha így folytatja, akkor olyan ütődött lesz, amin már egy jó medimágus sem tud segíteni. Szóval örülnék neki, ha nem a fejével fogná fel az ütközések java részét. És mivel még varázsolni se tudok itt, most a kötést sem tudom kicserélni rajta.

- Öcsi, vérzel. Örülnék neki, ha valamit oda tudnál tenni a fejedhez, mert nem sokra megyek veled, ha elájulsz.
Tudom, hogy ez most elég bunkón hangzott, és talán önzőn is, de valljuk be, ha bármelyikünkkel komolyabb dolog történik, akkor a másik vagy itt hagyja vagy ő is veszélyezteti az életét. És ha ezt így végig tudja gondolni, akkor rájön, hogy nem hagynám itt. Még akkor sem, ha igaza van, és esetleg megtalálta azt, amiért idejöttünk. Közelebb húzódok hozzá, majd én is megnézem magamnak azt a címert.  Segítek a falnak a kibontásában is.
- Igazad van.
Kicsit jobb kedvre derülök, és bár azonnal nekiesnék a doboznak, meghagyom neki a dicsőséget. Ha már a vérét adja a projekt sikerességéért. Mielőtt azonban bármelyikünk is hozzáérhetne, megint mozdul a talaj, de ezúttal az ellenkező irányba. Az eddigi mélypont most magaslati lesz. A láda csúszik el mellettünk elsőnek, aztán mi is. Ezúttal nem tudok kormányozni csak annyira, hogy nekem érkezzen esetlegesen a fejed és ne a falnak.
- Ez így fog menni innentől?
Akkor kérdem, mikor már nekiütközök a másik falnak. A ládikó egy karnyújtásnyira van tőlem, hozzá sokkal közelebb. A lejáratot viszont nekem könnyebb elérni.
- Gyerünk le innen!
Elkúszok a fal mentén a lejáratig, ott kicsit megkapaszkodok a szélében, majd mivel furán áll a padló, pontosabban a lépcsők teljesen eltűntek, lecsúzdázok az alsó szintre. Nem éppen kellemes az érkezés, ahogy a padlón végiggurulok megérzem az oldalamban a fájdalmat. A tűz nem aludt még ki teljesen, ezért odakuporodok mellé. Remélem ő is jobbnak látja ezt a megoldást, mint a tűnjünk el innen azonnal anélkül, hogy megnéztük volna mit kaparintottunk meget.

Hagyom, hogy kibontsa a ládikót, tényleg az ő érdeme, de mikor meglátom kibukkanni a tartalmát, teljesen elönt a forróság. Ez az. Ezt kerestem. Ezért jöttünk ide.

- Öcsi, ez volt a cél.
Megszorítom a vállát, majd a kincsért nyúlok. Mikor hozzáérek egy hullám fut rajtam végig. De nem csak rajtam, hanem az egész tornyon. Nem tudom mi volt az, de remélem nem olyan, ami miatt éppen ránk akar majd dőlni az épület.
- Tartom magam az ígéretemhez – nyújtom vissza felé. – Te döntesz.
Bár remélem, hogy nem akarja ezt is magáénak tudni, megérdemelném, ha nagyon őszinte akarok lenni. De nem akarok ennyire őszinte lenni. Szóval elég vágyakozó tekintettel nézek rá, miközben kihasználom azt, hogy újra tudunk varázsolni, és megpróbálom életben tartani a tüzet.
Naplózva

Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma / Omi bá

Elérhető Elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2017. 11. 20. - 19:31:26 »
+1

GRÖNLAND


[viselet]

KEAN
1999. március

 
Öcsi, vérzel.
Erre a szövegre hirtelen kaptam fel a fejemet. Azt persze éreztem, hogy alaposan belefejeltem a falba, de ájulás híján nem gondoltam semmi komolyabbra. Amúgy is szerettem a sebeimet a tényleges akció után nyalogatni. Nem volt ugyanis olyan sérülés – leszámítva egy-két igen csak szélsőséges alkalmat –, ami megállatott volna. Ez most nem ugyanaz volt, mint annak idején a skót kastélyban, amikor Phillipnek kellett kihúznia a bajból.
Nem volt időm megnyugtatni afelől, hogy nem ájulok el. Nem azért, mert ezt terveztem, egyszerűen a fal mögül éppen csak kivillanó címer elterelte a figyelmemet. Legalább annyira vonzott az a letisztult kép, mint a tárgy, amit remélhetőleg valóban magába rejtett. Keannel közösen kezdtük el lebontani a vékony vakolat réteget. Egy-két ökölcsapásra megadta magát.
Már majdnem a kis ezüst csathoz nyúltam, ami elzárta előlünk a láda tartalmát, mikor hirtelen, egy kisebb reccsenéssel az ellenkező irányba kezdett el dönteni a padló. Ijedten kaptam a doboz után, természetesen sikertelenül. Az éppen a fejem mellett húzott el a másik fal felé. Kisvártatva persze én is követtem szinte Keannel párhuzamosan.
Ezúttal nem volt kellemetlen becsapódás, hiszen nagyjából a bátyókámnak sikerült ütköztem. Némi szédülésnek köszönhetően nem is tudtam rendesen követni. Úgy csúsztam-másztam utána, ahogyan csak tudtam, míg le nem csúsztam egyszerűen az alsó szintre, ahonnan azelőtt elindultunk. Valamelyik részemet megint megütöttem, de közel sem nyilallt belém olyan erős, mint ami a fejembe lüktetett.
Valahogy odavonszoltam magam a tűz mellé, ahol Kean is kuporgott. A zsebembe nyúltam, a ládát elengedve egy pillanatra. Kitapintottam a laposüveget és előrángatás közben már ki is pattintottam a tetejét. Gyorsan húztam meg, hagytam, hogy átjárjon a meleg. Egy pillanatra még a szemeimet is lehunytam.
Remélem megérte… – suttogtam és felé tartottam az italt.
Ahogy felszabadult a kezem, magam felé fordítottam a láda csatos oldalát. Még egyszer áthúztam az ujjaimat a címeren, ami mintha egy pillanatra megcsillant volna. A ládikó szinte magától, kissé megreccsenve nyílt fel. Elvigyorodtam, ahogy megláttam benne azt a kopott, de annál vonzóbb tárgyat. Meg akartam érinteni, kivenni, hogy az enyém legyen.
Nem tettem. Volt elég önuralmam, ezért Kean felé toltam.
Öcsi, ez volt a cél! – mondta.
Éreztem, hogy megszorítja a vállamat. Ahogy megérintette a kincsünket egyszerre valami lüktető erő futott át az egész tornyon, az én testemen és még erősebben Keanen. Hát ez furcsa… – bámultam a kezében szorongatott valamire.
Tartom magam az ígéretemhez. – Nyújtotta felém hirtelen. – Te döntesz.
Meg akartam fogni. Éreztem, hogy vonzz magához, mintha ez már meg lenne írva valahol… mintha közöm lenne hozzá… de éppen csak egy kicsit emeltem meg a kezemet. A tekintetem találkozott Kean csillogó szemeivel és tudtam: neki ez nem csak azért fontos, mert értékes vagy mert szép – ezutóbbit amúgy is igencsak nehezen lett volna elmondható róla. Más értéke volt az újdonsült bátyóm szemében.
Tartsd meg… – sóhajtottam. – Engem semmiféle érdek nem köt hozzá. Ráadásul, ha el is akarnám venni, akkor sem ajándékként várnám, hogy átnyújtod.
Sóhajtottam egyet megint a mondat végére, de az köhögésbe torkolt. Remek, még göthös is lettem… – állapítottam meg, ahogy eltűrtem a szememből a hajamat, majd ugyanazzal a mozdulattal vissza is igazítottam.
Most már menjünk haza.
A hangom is érezhetően rekedtebb volt. Mindez idáig nem volt alkalmam ezzel foglalkozni, most azonban ez is zavarni kezdett, ahogy a fejemen tátongó seb is. Odahaza volt persze minden, ami az ilyesmihez kell.
Ott akad több szíverősítő is… – Megragadtam újra a laposüveget és kicsit megráztam szemléltetésként. – Útközben kitalálhatod a jutalmamat és mielőtt eszedbe jutna, nincs szükségem még egy kastélyra, sőt egy hippogriffek által vontatott aranyhintóra sem…
Naplózva


Kean R. Rowle
Minisztérium
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2017. 11. 22. - 23:15:57 »
+1


Befagyott világítótorony



Nem tudom, mennyire látszik rajtam, de a tűz melege mellett a legjobban most még egy korty italra vágyom.  Ezért el is fogadom a felkínált italt, de ezúttal nem csak egy, hanem két kortyot iszok belőle. Azért nem szeretnék idő előtt lerészegedni. Egy pillanatra elbambultam, amíg a ládát vizsgálgatta. Még nem láttam ennyire csodálatosnak a családi címert. Bár, gondolkodtam rajta, hogy kicsit jobban a saját személyiségemre alakítom, most szinte beleszerettem ebbe a mintába.

Ahogy abba is, ami végül kikerül a ládába. Persze, azonnal zsebre is vágnám, de tudom, hogy az aki igazán megérdemelné, az ő. Jobban megdolgozott azért, hogy megkapja a kincset, és bár érdemes lenne átnézni alaposabban ezt a helyet, valószínűleg erre részünkről soha nem kerül már sor.

Aztán ahogy a kezembe vettem, egy olyan érzés futott rajtam végig, ami teljesen az ellentéte az addig tapasztaltaknak. Most már vonzott, mintha örökre hozzám akarna ragadni és el nem engedni. De hogy teljes legyen az örömöm, visszautasítod a lehetőséget. Meglep és meg is hat.

- Köszönöm – mosolyodom el.
Kicsit olyan vagyok most, mint a gyerek karácsonykor. Igazából csak elmondás és látottak alapján tudom ezt megmondani, mert néhány kollégámmal és iskolatársammal ellentétben a mi karácsonyaink soha nem teltek olyan jó hangulatban. És főleg nem boldogságban. Most mégis boldog vagyok. Életemben nem sokszor van ilyen, de ez most mégis az.

- Egyetértek. Menjünk innen.
Elrakom a karvédőt, majd megfogom a dobozt, és felállok a tűz mellől. Nem akarom, hogy az a köhögés komolyabbra forduljon, és nekem sem ártana kicsit összeszedni magam, ha nem akarok megfázni. Visszanyújtom a laposüveget, majd a karom nyújtom, hogy felsegítsem.
- De ha leitatsz, akkor nálad alszom – nevetek egyet.
Nem akarom elvenni a kedvét az ötlettől, de az tény, hogy ha részeg vagyok, nem találok haza. Nem is meglepő, ahogy észrevettem kollégáimon, mindenkinél így van. Ittasnak viszont nem szeretek lenni, mert megbolondul a képességem, és néha olyan dolgokat is megválaszolok, amiket nem kéne.

- Ne aggódj, eszem ágában se volt kastélyt vagy hintót adni. De az igaz, hogy gondolkodnom kellett rajta, hogy mi legyen a fizetséged. Végül pedig arra jutottam, hogy ha nem mondod meg te magad, akkor jövök neked egy szívességgel, amit…
Veszélyes lenne azt mondanom, hogy bármire felhasználhat. A bármi az nagyon tág fogalom, és mint olyan feljogosíthatja arra is, hogy olyat kérjen tőlem, amit nem tudok vagy rám nézve hátrányos a teljesítése.
- Maradjunk annyiban, hogy elég sok dologra felhasználhatsz, de nem mindenre. Igyekszem majd segíteni neked, bármiben, de egyelőre ezt tudom felajánlani. Azt hogy az adósod vagyok.
A kezem tartom. Szeretném ezt megpecsételni egy kézfogással. Akár megfogja, akár nem, utána elindulok kifelé a toronyból. Akkor ér az első kellemes meglepetés. Elmúlt a vihar. Valószínűleg a kincs védelmére létrehozott mágikus vihar volt, és mikor megtaláltuk, akkor az a hullám akár ez is lehetett. De szerencsére legalább a világítótorony nem akar ránk dőlni.
- Alaposan nézz körbe, mert van még időnk. Nagyjából fél óra múlva indul a zsupszkulcs haza.
Belenyúlok a táskámba, és kiveszek belőle egy rongyos kesztyűt. Bizakodtam benne, hogy eddigre sikerül majd megszereznünk a kincset, ezért úgy időzítettem, hogy legyen időnk mindenre. Bár a pontos helyet nem tudtam megadni, az érkezés így sem ütközhet akadályba. London vár ránk.

~

Ahogy mondtam is, fél óra. Ennyi kellett ahhoz, hogy Grönlandról eljussunk Londonba az Abszol-útra. Egyelőre nem szeretnék szólni arról, mi van a táskámban, túl nagy port kavarna fel, és nem is lenne olyan egyszerű az átállás. Eddig csak úgy próbáltam meggyőzni a családtagjaim, hogy álljanak az oldalamra, de most már okot is adok nekik.
- Mehetünk hozzád, te vezetsz.
Innen már kandallón is eljuthatunk bárhova. Csak te kellesz hozzá, és az, hogy odaérjünk végre.
 
Naplózva

Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma / Omi bá

Elérhető Elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2017. 11. 23. - 20:13:40 »
+1

GRÖNLAND


[viselet]

KEAN
1999. március

 
Felőlem aztán ott alszol, haver, ahol akarsz. Vigyorogtam Keanre, miközben elképzeltem, hogy milyen lehet részegen. Őszintén szólva groteszk egy jelent lebegett a szemem előtt. Egy ilyen merev fickót mindennek el tudtam képzelni, csak éppen ittasnak. Mikor visszakerült hozzám a laposüveg még egyszer meghúztam.
Maradjunk annyiban, hogy elég sok dologra felhasználhatsz, de nem mindenre. Igyekszem majd segíteni neked, bármiben, de egyelőre ezt tudom felajánlani. Azt hogy az adósod vagyok.
Valóban sokszor szoktam kérni ilyesmi azoktól, akik ilyen-olyan formában tartoznak nekem. Azonban Kean esetében ennél sokkal visszafogottabb kérésre szorítkoztam volna. Nem akartam, hogy aztán rajta keresztül minden eljusson rólam Philliphez, így is általában többet tud rólam a kelleténél. Gyakran merül fel bennem a kérdés, hogy vajon honnan tudja hol vagyok és mit csinálok.
Kean, én ennél egy kicsivel egyszerűbb lélek vagyok – mondtam és nem ragadtam meg a kezét. – Majd szólok, ha valamire szükségem van. Egyelőre azonban a segítséged nélkül szeretném intézni a dolgaimat. Mindenkinek jobb, ha távol maradok a Rowle családtól minden formában. Találkozhatunk, de ne ártsd magad jobban az én ügyeimbe!
Nem akartam magyarázkodni és úgy tűnt, hogy az újdonsült bátyóm sem akarta éppenséggel megvárni, míg így teszek. Elindult kifelé, én pedig csendesen követtem. Elsőre fel sem fogtam, hogy vége a viharnak, mert annyira gyötört az a kellemetlen köhögés, ami már odabent is a tűz mellett. Még egy kortyot ittam az italból. Egy kicsit meg is szédültem, de még éppen annyira kellemes volt, hogy magamnál maradjak.
Egy pillanatig hagytam, hogy gyönyörű táj képe magával ragadjon. Csendesen figyeltem a hatalmas hótömeget, ami még most is körbefogott minket, de ilyen viszonylatok között egészen más volt. Keant talán nem nyűgözte le a hatalmas fehérség, mert a zsupszkulccsal volt elfoglalva.
Egészen indulásig azt a csodás tisztaságot figyeltem. Persze egyáltalán nem illettem erre a helyre. A belőlem áradó sötétség szinte beszennyezte ezt a csodás fehér tájat. Nem tartoztam oda, mennem kellett, mintha valami űzne. A zsupszkulcs pedig készen állt végre.

*

Valahol Londonban kötöttünk ki. Ennyit értettem meg a hömpölygő tömegből és az angol szóból. Kellett egy pillanat, mire felfogtam, hogy hol vagyunk. Egészen konkrétan az Abszol úton hömpölygő tömeg kellős közepén ácsorogtunk.
Nincs messze gyalog a házam… de ma inkább a kandallót választanám.
Már indultam is meg a Foltozott Üst irányába. Az arcomat gondosan eltakartam, mielőtt Ariane egykori szeretője, Kaa vagy esetleg valamelyik cimborája megpillant és nekem esne a forgalmas utca közepén. Nem ez volna az első alkalom. December óta nincs nyugtom tőlük és minden üzletemet megkeserítik. Azonban nem egy kisebb fagyhalál közeli állapotban szerettem volna támadás áldozata lenni. Jelenleg csak azt éreztem, hogy tagjaim még mindig remegnek a hidegtől, a lábujjaim jégkockaként, fájdalmasan hajlottak meg minden lépésemnél, a fejem pedig lüktetett. A köhögés és a torkom kaparása ezek mellett még enyhe kis problémának tűnt.
Végre bejutottam a kocsmába és a kandallóhoz vezettem a bátyót. Halkan suttogtam el a címemet, aztán előre indulva haza is tértem. A szőnyegre kilépve kicsit porolni kezdtem magamat és csak ezután hajoltam le megvakargatni Zeusz füle tövét. Az állat már ott ácsorgott és dorombolva várta a kényeztetést.
Zeusz, ő Kean… – Fordultam a kandalló felé, ahogy – remélhetőleg – a bátyókám megérkezett. – Ne foglalkozz vele, elég, merev!
Egy pálca intéssel az összes lángnyelvet beinvitáltam a konyhából a nappaliban található, meglehetősen poros dohányzóasztalra. Kean ezúttal már biztosan láthatta, nincs többé asszony a háznál és ahogy az állapotok mutatják, nem is nagyon lesz. Valahol persze tudtam, megérdemlem ezt és nem kéne az önsajnálat. Egyedül vagyok most is, ahogyan mindig. Az elmúlt hónapok szinte túl szépek voltak ahhoz, hogy igazak is legyenek. Esmé ki tudott szeretni egyik pillanatról a másikra belőlem, azt hiszem ez mindent elárul arról, mit érdemlek.
Csendesen huppantam le a kanapéra és kezdtem lehámozni magamról a cipőt meg a kabátot.
Érezd magad otthon és igyál – mutattam a tálcára. – Bocs, pár hete nem volt takarítva.
Naplózva


Kean R. Rowle
Minisztérium
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2017. 11. 28. - 19:53:28 »
+1


London, Elliot lakása



Nem tetszik az a gondolat, amit akkor látok benne, mielőtt még elindulnánk. Talán túl sokat ivott, vagy talán tényleg így gondolja és érzi? Ezt nem tudnám pontosan meghatározni, de az biztos, hogy erről majd el kell beszélgetnünk kicsit.  Nem minden ember születik eredendően rossznak, és nem is árad senkiből a sötétség. Ez nem igaz.

Persze, és most éppen magamat akarom meggyőzni valamiről, amiről korábban és néha még most is így gondolom? Hiszen mindig is elvetettem azt a felem, amit Janustól örököltem. Utálom is, mikor fölém kerekedik és erőszakos leszek. És valahol igaza is van azzal kapcsolatban, hogy nem kellene közelebb kerülnie hozzánk. Bőven elég az a mennyiségű ember, aki most tud a kapcsolatról közöttünk. Talán még sok is ismerve az unokahúgaimat.

Végül persze, szerencsésen hazaérünk. Az Abszol úton persze furcsának tűnhettünk a téli kabátjainkban, de amilyen hirtelen megindulunk a Foltozott üst felé, nem is tűnik majd fel senkinek sem. Nem örülnék neki, ha valaki kiszúrná, hogy nem ott vagyok, ahol éppen lennem kéne. Sokan utálnának meg érte.

Bólintok csak egyet öcsikémnek, amikor elmondja a lakásának címét. Úgy látszik, ő is tart valamitől, így nem meglepő, hogy csak úgy átvág a kocsmán. Én viszont a pulthoz lépek először és vételezek egy üveg lángnyelv whiskeyt és közben reménykedem, hogy elég lesz majd nekünk.

Pár perccel érkezek csak később, egy macskát simogat a lábainál. Nagyon aranyos, így megpróbálom én is ugyanezt tenni, de engem valamiért faképnél hagy. Felmutatom az üveget, majd lerakom a kandalló szélére és megszabadulok a kabátomtól. Itt szerintem nem lesz rá szükségem. A cipőből is kibújok, muszáj megmelengetnem a lábujjaim is, és ahhoz jobb lenne minél kevesebb hideg felülettel találkoznom.

- Milyen érdekes neve van a macskának? Szereted a görög mitológiát?
Ideje lenne kicsit többet is megtudnom a rokonomról. Van mit bepótolnom. És ha így nézzük, akkor ez a kis beszélgetés akár kezdődhetne azzal is, hogy mi történt közte és Esmé között, de pont eleget láttam a gondolataiból. Nincs jogom beleszólni a dolgaikba és a legfőképp megítélni senkit sem. De nem hiszem, hogy ezt ilyen kegyetlen módon kellett volna elintézni. Senki sem érdemli ezt. Főleg azok után, amin aznap keresztül mentünk.

Lerakom a tálcára az általam hozott lángnyelvet, majd egy kis tisztogatás után megtöltök két poharat is az itallal. Az egyik poharat mindjárt magamhoz is veszem, majd koccintásra emelem.

- A közös kalandunkra. Arra, hogy túléltük, pedig jócskán megnehezítették a dolgunk, és arra, hogy megismertelek.
Egy lendülettel megiszom az italt. Egy pillanatra meg is érzem a hatását, de aztán sikerül rendeznem a gondolataimat. Még mindig ott tartok, hogy valamit még inni kéne. Ennél sokkal jobban átfagytunk. De biztos jön majd az a valami, ami megtöri ezt a gátat bennünk és utána pillanatok alatt átmelegszünk.
- Tudom, hogy most úgy érzed, ő volt az igazi. De hidd el, jön majd más, aki sokkal jobban illik majd hozzád.
Töltök egy újabb pohárral mind a kettőnknek, aztán egy kis lötyögtetés után megiszom azt is. Most már határozottan érzem, hogy a korábbiakhoz hozzáadódva kezdi megütni a fejem. Nem lesz ez így jó, de muszáj kiadnom magamból az elmúlt hetek feszültségét valahogy. Tudom, ez nem a legjobb módja, de legalább valami. És a legjobb benne, hogy azzal tölthetem ezt az időt, aki ugyanúgy megélte, mint én.
- Azt hittem, meghalunk ma. Tényleg sajnálom, hogy belerángattalak – hallom a saját hangomon, hogy már nem úgy beszélek, mint mikor józanul. – De itt vagyunk. Túléltük. Kell ennél több?
Azt hiszem, nem.
 
Naplózva

Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma / Omi bá

Elérhető Elérhető
« Válasz #21 Dátum: 2017. 11. 30. - 15:59:54 »
+1



[viselet]

KEAN
1999. március

 
Nem akartam végig nézni a lakáson, ahogy lehuppantam a kanapéra. A tekintetemnek még sem tudtam parancsolni, mintha magába akarta volna inni azt az ürességet, ami itt volt. A magány szinte áradt minden sarokból. Nem voltam mostanában itthon, nem sokat legalábbis, ha mégis akkor csak aludtam. Egy kávét nem főztem meg magamnak, mióta Esmé kisétálta az életemből – közben a kandallóra pillantottam.
Rossz emlékek kötöttek ehhez a lakáshoz, de annyira szerettem még is otthonomnak nevezni. Elmélázva bámultam a tüzet, ami éppen csak égett, mégis bőven elég volt ahhoz, hogy elkezdjem érezni a bőrömön a kellemes melegséget. Csupán a töltés hangjára kaptam fel a fejemet és jutott eszembe, hogy még mindig nem válaszoltam Kean kérdésére.
Először felemelem a poharat, koccintva az egészségünkre. Aztán végre a válaszadásba kezdtem.
Szeretek érdekes dolgokat olvasni – suttogtam szinte. – Zeusz, gyere ide!
Kissé megpaskoltam a combjaimat. A macska hirtelen futásnak eredet, át az asztalon – gondosan ügyelve, hogy ne verje le az italunkat – és egyenesen az ölembe ugrott. Finoman végig húztam a homlokán az ujjamat.
Tudod… Zeusz színe a fehér… – magyaráztam. – Ráadásul, ha kicsit megnézed egészen villámalakúnak tűnik ez folt. – Még mindig a macskát cirógattam, miközben megszületett a válasz.
Egészen magamhoz vontam, ő pedig dorombolva dörgölőzött a mellkasomhoz. Egy ideig így ácsorgott a combomon, majd nagy nehezen, némi forgolódás között leheveredett. Kissé fájdalmas mosollyal simítottam végig újra a feje tetején. Már csak te vagy nekem… – gondoltam egy sóhajtás után. Egy pillanatra megint megjelentek a lelki szemeim előtt Esmé szépen csillogó szemei, a szép barna tincsei és a selymes bőre. Bármit megtettem volna, ha csak egy pillanatra megragadhattam volna újra a kezét és még ezerszer elsorolhassam magamban, mennyire szeretem. Bármit megtettem volna, nem csak ezért a pillanatárét, hanem érte is… de ilyen távolságból nézve az egészet már biztos voltam benne: nem lesz semmi. Ha találkozunk is valaha, egymás nélkül állunk tovább.
–  Tudom, hogy most úgy érzed, ő volt az igazi. De hidd el, jön majd más, aki sokkal jobban illik majd hozzád.
Nyeltem egyet.
Nem akartam mérges lenni azért, hogy már megint a fejembe turkált… igazából nem is rá voltam mérges, hanem magamra. Nem kellett volna már régen ezen agyalnom, egy rakat csajt megdöntöttem azóta, én mégis csak erre az egyre tudtam gondolni. Tudtam, hogy nem lesz több lehetőségem… nem véletlenül vetett ki magából a társadalom már egész fiatalon. Sosem voltam emberek közé való. Egész életemben csak a családomat szerettem igazán és most Esmét.
Már megtanultam veszíteni, Kean – emeltem az ajkaimhoz a poharat és gyorsan lehúztam a tartalmát. – Nem kellenek már a hiú ábrándok. Egyedül is tudok vegetálni, pont ahogyan eddig.
Sóhajtottam.
Igazából egy egészen rövid pillanatra megint a gondolataimba merültem. Nem figyeltem Keanre, csupán a hirtelen témaváltás csapta meg újra a fülemet. Nem az ő hibája, hogy még annyira sem ért az emberekhez, mint én… – gondoltam, mikor ő már valahol a ma majdnem meghaltunknál tartott.
De itt vagyunk. Túléltük. Kell ennél több?
Kissé, mintha megváltozott volna a hangja. Kedvem lett volna alaposan kiröhögni, de még ezt sem tehettem meg csak úgy, mert Zeusz hirtelen talpra állt és egyenesen az arcomhoz dörgölte magát.
Nem iszol még egyet, bátyó? – kérdeztem vigyorogva és egy pálcaintéssel a poharához emeltem az üveget.
Ezután lebegtettem a sajátomhoz, de abba jóval kevesebbet töltöttem. A pohár mögül figyeltem, ahogy iszik és alig vártam a hatását. Végül is igen… kell ennél több méghozzá az, hogy jól kiröhöghessem. Megnézném szívesen, ahogy Mr. Karótnyelt-Rowle leissza magát a sárgaföldig.
Erről jut eszembe! Kérsz egy kis vigyorbogyót? – kérdeztem és a gardróbból egy kartondobozt lebegtettem ki, amiben az ilyesmit tartottam. – Azt hallottam, hogy a lángnyelvvel keverve az ember egész kellemesen tud lazítani.
Ahogy a doboz megérkezett az asztalra előre hajoltam – Zeusz erre rémülten elfutott – és kivettem két szem vigyorbogyót. Egyet Kean elé gurítottam, végig a poros asztalon, én pedig már be is kaptam a másikat és lángnyelvvel öblítve lenyeltem.
Ez kell nekünk egy ilyen kaland után!
Naplózva


Kean R. Rowle
Minisztérium
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #22 Dátum: 2017. 12. 04. - 23:13:50 »
+1


London, Elliot lakása



Belépni ebbe a lakásba először olyan érzés volt, mintha hazaértem volna. Aztán rájöttem, hogy ennek egy oka van. Mióta apám karácsonyi ajándékként megölte a házimanómat, azóta csak bénázni tudok a házimunkával. Bár néhány pálcamozdulat lenne csak, de egy örökkévalóságnak tűnik az, amit tennem kell. Lehetetlen és embert próbáló feladatnak. Még egy életveszélyes küldetésre is hamarabb mennék el, mint hogy rászánjak egy napot a ház kitakarítására. Szóval, most leginkább csak azok vannak kitakarítva, amiket rendszeresen használok. A nappali, az irodám, a fürdő és a hálószoba. Az előtér éppen csak annyira, hogy ne tűnjön feketének a fehér padló, mikor kilép valaki a kandallóból vagy belép valaki az épületbe. Szóval, ismerős ez a helyzet, még akkor is, ha nem egyformán.

A kellő időben ránéz a macskára, de az mintha továbbra sem kedvelné, elfordítja a fejét, így kénytelen másként megoldani a helyzetet. Érdeklődve hallgatom a cicáról a történetet, és majdnem el is határozom, hogy nekem is be kéne szereznem egyet, de aztán meggondolom magam. Nem lenne időm rá, és nem akarom egyedül hagyni a lakásban. Minden állatnak kell a törődés, és ezt jelenleg nem tudnám megadni neki. Így pedig túlságosan is feleslegesnek és tehernek érzem inkább.

Egy pillanatra a gondolatokról is megfeledkezem. Pedig megígértem, hogy nem hallgatózok, de ez nem olyan, amit ki lehet kapcsolni.

-  Tudod, nem kell leskelődnöm, hogy tudjam mire gondolsz. Néha elég, ha ránéz az ember a másik arcára, és a szövegkörnyezetből simán kitalálható.
Magamhoz veszem az italomat, és legurítom a következő adagot. Az ital és a kandallóban lobogó tűz már eléggé felmelegített, de nem mondhatnám, hogy olyan könnyen el fogom felejteni ezt a kis kirándulást. A fáradtság és az ital viszont megteszi a hatását. Már érzem, hogy kezd hatni az alkohol. Ennek ellenére jól esik most, hogy nem kell annyira hivatalosnak lenni, így hamar kiengedem a nyakkendőm és lekerül a zakóm is. Még az ingem is kigombolom kicsit.
- Igen, kérek - tartom az öcsém felé a poharat.
Miután teletöltődik, egy korttyal ellenőrzöm, hogy ugyanabból a nemes italból került-e bele. Aztán visszafordulok Elliot felé. Remélem most már túltette magát a nő ügyeken, mert nem szeretném, hogy egész éjszaka ezen keseregjen.

- Bolond vagy, ha elfogadod a vesztést! – térek vissza egy korábbi megjegyzéséhez. – Veszíteni… bármit lehet. Mindent. Harcolni érte az igazi. Nem csak nőért, mindenért. Az életedért is.
Azt hiszem, kezd kicsit jobban megütni ez az ital, mint ahogy számítottam rá. Talán haza kéne mennem még mielőtt komolyabb baj történne, vagy nem tudnék egyáltalán hazamenni.
- Vigyorbogyó? Az meg mi a fene?
Akár mi is legyen, elveszem a felém gurított darabot, aztán be is kapom egy kis szemle után. Minden aurorok istene most biztos sír ott, ahol van, hogy csak így elfogadok bármilyen kétes eredetű akármit. Mert ez akár méreg is lehetne éppen.
- Megmérgeztél? - kérdezem mosolyogva.
Azta, ez aztán gyorsan hatott. Iszok rá még egy adag whiskyt, ha már tényleg így kell inni. Mert mi baj lehet belőle, igaz? Aztán pár perc múlva már meg is érzem, mikor elkezdek szédülni, és túlságosan is sok hang tolul be az agyamba.

- Tudod, nem kéne… vagyis… - mutogatok az ujjammal, mintha magyarázni akarnék. – Kéne kicsit bátrabbnak lenned. Az a rózsaszín ing jól áll.
Bár, nem tudom kinek, mert ahogy koncentrálni kezdek, úgy jövök rá, hogy az a rózsaszín ing nem is Ellioté, hanem valaki másé.
- Bocsi, valakinek gondjai vannak a környéken a ködökkel. Meg valami felhőkkel is.
Aztán felé tartom a poharam, jelezvén, hogy kérek még abból az italból, holott még félig van a poharam.
- Tudod… - kapaszkodok meg a kanapé szélében. – Tök jó, ez a vigyar… vicsor… bogyó. Mi a fene ez a bigyó?
Lendítem a kezem, hogy nem is különösebben érdekel, aztán belekortyolok újra a poharamba.
 
Naplózva

Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma / Omi bá

Elérhető Elérhető
« Válasz #23 Dátum: 2017. 12. 07. - 15:42:40 »
+1



[viselet]

KEAN
1999. március

 
Kissé megrökönyödtem, mikor Kean visszakérdezett. A vigyorbogyó ugyanis legalább annyira ismert, mint a lángnyelv… valójában depressziós tűntekre javasolják a patikusok, erős hangulatjavító hatása van. Én ettől függetlenül mindig tartok magamnál egy-két szemet, hogy felpörgessem vele a whisky iszogatós, magányos estéket.
Tudtam, hogy gyorsan eljön a hatása, addig várva Kean korábbi gondolatát próbáltam meg emésztgetni: „Veszíteni… bármit lehet. Mindent. Harcolni érte az igazi. Nem csak nőért, mindenért. Az életedért is.” Micsoda egy idióta bölcsesség ez. Tipikus kívülálló reakció egy problémára, aminek a körülményeit legfeljebb hírből ismeri. Nyilván segítségnek szánta, anélkül, hogy belegondolt volna. Igen, harcolhatnék Esméért és én meg is tettem… csakhogy azt a küzdelmet nem egyedül kellett volna megvívnom, hanem a lánnyal karöltve. Felesleges volt olyan dologért hadjáratot indítani, ami a kezdetektől fogva halálra volt ítélve.
Mondhatjuk valakire, hogy játékos, kissé talán szeleburdi… de arra mit mondana más, hogy egy ilyen lány – egy ilyen lenyűgöző teremtés – éppen az orra előtt árulja el a szerelmüket? Hiába kéri az ember, hogy ne csinálja, megteszi, játszik az érzéseivel… Én gyűrűvel választoltam erre. Egy kérdéssel, ami azt hittem mellettem tartja majd. Nem így történt. Ugyanúgy fájdalmat kaptam, mint azelőtt bármikor.
Megmérgeztél? – Hangzik el Kean kérdése, szinte kirángatva saját letargiámból.
Elvigyorodtam.
Igen, az.
Egyszerűen közlöm a tényt. Engem aztán nem zavart, hogy ennek vagy annak nevezi a vigyorbogyót. A lényeg az volt, hogy kellőképpen hülyén viselkedjen, én meg alaposan kiröhögjem.
Még egy adag whiskyt vettem magamhoz, majd óvatosan dőltem vissza a helyemre, közben figyelve az apró, színes fénypontokat, amik megjelentek körülöttem. Az egyiket játékosan meg is böktem, ahogy elégedett mosollyal fészkeltem be magam a kanapé párnáinak lágy ölelésébe. A poros lakás sokkal ragyogóbbnak és otthonosabbnak tűnt, mint az előtt.
Hatalmasat ásítottam, ahogy a kandallóra, majd újra Keanre pillantottam. Egészen rám telepedett az álmosság. Kiszívta az erőmet a hideg, a fejemet ért sérülés – amit még mindig nem láttam el – és persze a bátyó elviselhetetlen, talán poénnak szánt, logikátlan gondolatai. Nem akartam egy cseppet sem okosabbnak vagy ügyesebbnek tűnni nála, mert engem sosem az eszemért szerettek. Én egyszerűen csak olyan helyzetekben láttam megoldást, amire ő valószínűleg előkapta volna a pálcáját azt kiáltozva: „aruror vagyok, mindenki le van tartóztatva!”
Tudod, nem kéne… vagyis… – Kezdett el Kean hadonászni hirtelenjében.
Hmm? – Fordultam felé nagyokat pislogva.
Elképesztően hülyén nézett ki világító, lilás árnyalatú hajjal, ahogy komoly arccal mutogatni próbált – Merlin tudja mire vagy merre.
Kéne kicsit bátrabbnak lenned. Az a rózsaszín ing jól áll.
Mi a szar? A gondolatra hirtelen, hangosan vihogni kezdtem, mint valami neveletlen tizenéves. Még a hasam is belefájdult, ugyanis azonnal megértettem, mi történt. Egy kissé előre görnyedve próbáltam levegőhöz jutni. A kezemet a hasamra szorítottam, miközben Kean ködöket és felhőket emlegetett, az ég tudja azt is honnan szedte össze.
Hirtelen tolta felém a poharát, mintha magának nem tudna önteni. Nem az anyucid vagyok bátyó! – Háborogtam magamban röviden, miközben intésre felemelkedett a lángnyelves üveg és a pohár szépen, lassan megfelelő mennyiségű itallal telt meg.
Tök jó, ez a vigyar… vicsor… bogyó. Mi a fene ez a bigyó?
Megrántottam a vállamat, mintha nem tudnék válaszolni a kérdésére. Ebből nagyjából sejthette, hogy bizonyos mértékű birtoklása nem egészen legális, de hát én patikus vagyok. Dean és Daniel révén megvannak a megfelelő engedélyeim. Ha valamiért, hát ezért aztán nem vehet elő senki sem.
Egyébként ne aggódj, nekem remekül áll a rózsaszín… – tértem vissza a korábbi mondatra. – Nekem minden jól áll, nem úgy, mint neked.
Belekortyoltam az italomban.
Túl merev vagy – közöltem és elővettem a pálcámat, egyenesen rászegeztem. – Ne mozogj, most nem tudok tökéletesen célozni!
Kicsit meg is remegettem a kezemet szándékosan, hogy megijedjen. Elmormogtam a megfelelő varázslatot, hogy a ruháját átszínezzem élénk sárgára, rajta rózsaszín szívecskékkel. Egy mugli plakáton láttam hasonló öltözékben egy alakot. Keannek remekül fog állni. Vigyorogva vártam az eredményt.
Naplózva

Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2017. 11. 24. - 06:51:36
Az oldal 0.087 másodperc alatt készült el 39 lekéréssel.