+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  VEGYES CSAPATOK
| | | |-+  Silver moon
| | | | |-+  Kean Rowle
| | | | | |-+  Élni vagy halni?
| | | | | | |-+  Grönland
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Grönland  (Megtekintve 7271 alkalommal)

Kean R. Rowle
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2017. 10. 28. - 22:28:40 »
+1


Dublin varázslónegyed



Nem hagy nyugodni az a sikertelen nap. Bár eleinte nem volt még csak sejtésem se, hogy csapda lesz, mégis rájöhettem volna. Az egész túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. És azóta meg is tudtam, hogy ki állt az egésznek a hátterében, szóval Leroy igazat mondott. De az illető akkor is butaságot csinált, mikor átadta az információt, még úgy is, hogy így tudta csak Elliotot bevenni az egészbe. Felébresztette a tárgy iránti kíváncsiságomat, egy legendát vett elő, és most talán balga módon, de elhiszem, hogy lehet valami haszna annak az egésznek. Nem véletlenül kutattam egy teljes hónapig minden kis morzsát megragadva. Végül találtam is egy elég biztosnak tűnő nyomot, és ez már sokkal hihetőbb, mint az eddigiek.

A munka azonban megakadályozta pár napig, hogy bármilyen lépést tegyek, még egy levél elküldésének formájában is. Azért csak elkészült a kérelem is a zsupszkulcsra. Nagyon meg kellett indokolnom, és felvenni a kapcsolatot a külföldi hatóságokkal. Nem mehetek oda aurorként, azzal botrányt okoznék, amennyiben összeütközésbe kerülök a törvénnyel, de valahogy biztos megoldom majd. Csak arra kell figyelnem, hogy utas társam se tegyen kárt senkiben. Feltételezve, hogy egyáltalán eljön majd.

Dublin. Imádom ezt a várost. Teljesen más, mint Glasgow vagy Aberdeen, és mégis egy avatott szem, megtalálja a hasonlóságokat. Nem tudom, minek köszönhető, talán a közös gyökereknek, talán másnak. Az viszont biztos, hogy Amanda értékes információkkal tud szolgálni. Elsősorban Leroy hollétéről, de talán másról is. Azóta üldözöm a férfit, és nem csak én. Az egész aurori különítmény. Nem mintha nem lenne nekünk elég az ősz folyamán megszökött azkabani foglyok felkutatása. Ha némelyiknek volt esze, akkor már rég nincs a királyság közelében sem.

Tíz perc. Ennyi kellett ahhoz, hogy végezzek. A zsupszkulcs indulásáig pedig még van egy órám. Az itteni varázslónegyed egyik legérdekesebb helye az a cukrászda, ahol a világ minden tájáról megtalálható a specialitás. És mindezt a világ különböző tájáról érkezett varázslók és boszorkányok készítik el. Ide hívtam meg Elliotot is.

Belépek az üzletbe, és keresek egy eldugott helyet. Van még néhány üzenet, amit meg kell írnom, és el is küldeni. Szerencsére az épületben található kandallót kivételes esetben lehet erre, de csak erre használni. Szóval, amíg készül a Sacher tortám, addig megírom ezt a levelet. Az egyiket a parancsnokságra, hogy megadjak néhány infót, amit Amandától hallottam. A másikat anyának, hogy tájékoztassam a keresés állapotáról, és hogy hamarosan indulok. Akár jön, akár nem, én megyek. A harmadikat egyelőre elteszem, még  szükség lehet rá, ha esetleg nem tudnánk hazajutni.

- Köszönöm, kedves – mosolygok rá a pincérnőre, mikor lerakja elém a tortát. – Egy vajsört is kérek még.
Nagyon gusztának néz ki, ahogy a sötétbarna mázas szelet fekszik a tányéron. Megfogom a villát, és igyekszem minden egyes percet kiélvezni. Talán nem a legjobb ötlet volt őt is idehívnom, de ha nem érkezik sokkal korábban, mint az indulás, akkor talán nem ragadunk le a süteménynél.

Kicsit körbenézek a környezetemben. Az épület tértágítva van, ez már biztos. Minden édesség a saját nemzetének megfelelő részlegen van, így nagyon is színes ez a hely. Ez teszi olyan érdekessé. A falak vajszínben pompáznak, a díszítés visszafogott. Egyáltalán nem hivalkodó, és pont ez teszi igazán érdekessé a helyet.

Bár minden falatot meggondolok, mielőtt lenyelem, mégis hamar elfogy ez a kis szeletke. A vajsörömön nyammogok még egy kicsit, mikor indulásra készen felállok a helyemről. Gyorsan benyakalom a maradékot, aztán indulok is a kijárat felé. A zsupszkulcs nem vár majd meg. Akár ott vagyok, akár nem, az elindul majd. És szemmel láthatóan, egyedül megyek csak.

Az ajtón lépek ki, mikor meglátom a már ismerős körvonalat. A gondolatai sem ordítanak annyira, mint korábban. A frizura pedig letagadhatatlan, hogy az övé.

- Mennünk kell! – lépek Elliothoz. – A zsupszkulcs mindjárt indul. A célunk pedig Grönland. Feltéve, ha jönni akarsz és nem csak véletlenül jártál erre.
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2017. 10. 29. - 08:41:35 »
+1

GRÖNLAND


[viselet]

KEAN
1999. március

 
Nem tudtam akarom-e én ezt. Mármint újra látni Kean Rowle-t vagy bármelyik hasonló nevet viselő személyt. Február vége óta sok minden változott, lényegében minden, ami akkor sínen volt mostanra megsemmisült. Nem állítanám, hogy meglepett… az élet csupán megint az arcomba vágta, mit is érdemlek. Megint el engedtem magamat, azt hittem boldog lehetek és igen, biztonságban éreztem magamat. Terveim voltak s talán hiba volt egy gyűrűvel magamhoz láncolni Esmét. Ő szabad, pont olyan, mint én… ezért dönthetett amellett, hogy lerázza magáról a béklyót, amit én magam tettem rá. Nem tudtam hol hibáztam, akárhányszor visszapörgettem a fejemben a történteket, nem találtam meg a nyomát a hibámnak.
Csendesen ácsorogtam a cukrászda közelében. Direkt nem álltam be az ajtó vagy a kirakat elé, hogy Kean ne láthasson, a gondolataimat pedig minden erőmmel igyekeztem rejtve tartani előtte. Nem kellett volna, hogy az akartom ellenére észre vegyen… hiszen még mindig ott lüktetett bennem a vágy, hogy egyszerűen hátat fordítsak és távozzak innen. Apám jó ideje nem jelentkezett, leszámítva a pénzt és a kastélyt, amit úgymond rám tukmált. Én pedig bólogatva elfogadtam. Valahol megbántam, valahol meg úgy éreztem, helyesen tettem. Ő csak jót akart a maga módján, még ha nem is igazán tetszett az egész.
Megint az épületre bámultam.
Döbbenet volt, hogy most itt állok egy kaland reményében, miközben egy nappal korábban még Madam Puddifoot kávézójában másztam rá valami diáklányra. Talán ezért sem kívántam annyira süteményt, hiszen előző nap rengeteg szerelmi bájitallal átitatott piskótát faltam be alig tíz perc alatt.
El kell döntened, mit akarsz – szólított meg a kis hang a fejemben. Csakhogy én vállat rántva közöltem a tudatommal: nem igazán tudom, mi az, amit akarok… ha még létezik egyáltalán bármi ilyesmi. Feladtam a gondolkodást, nem akartam számomra értékes vagy izgalmas dolgokkal foglalkozni. Hiszen, amint élvezni kezdtem valamit vagy jónak tartottam, abban a pillanatban tönkre is ment. Egyszerűen csak sodródtam az árral, az elmúlt egy hónapom másról sem szólt, mint hogy az élvezetet rövid, de heves pillanatokra korlátoztam, aztán éltem tovább a semmit mondó, fájdalmas életemet, ami nagyrészt a patikára szűkült le.
Mennünk kell!
Erre a mondatra kaptam fel a fejemet… és Keant találtam magammal szemben. Már megint az a felesleges komolyság tükröződött az arcán, amit annyira gyűlöltem, ami úgy bosszantott mindennap.
Hogy mi? – értetlenül bámultam rá, ahogy kinyögtem az első gondolatomat. Hiszen arról volt szó, hogy itt találkozunk. A remény, hogy lehúzhatom anyagilag jó pár sütemény elfogyasztásával hirtelen szertefoszlott. Tény, hogy nem kívántam éppen semmiféle édességet vagy ételt, de csupán a bosszantásáért megtettem volna.
A zsupszkulcs mindjárt indul. A célunk pedig Grönland. Feltéve, ha jönni akarsz és nem csak véletlenül jártál erre.
Hogy hova? A kiborultság érzés egy pillanat alatt átvette az uralmat a sztoikus nyugalom felett, ami eddig uralkodott rajtam. Hiszen egy ilyen út rengeteg felkészülést igényel és nem egy papírfecnit egy bagoly lábán… ez a gondolat is pillanatok alatt szerte foszlott. Csak elégedetten vigyorogtam. Végre valami izgalom. Hát ezt sem néztem volna ki egy magadfajta merev fickóból.
Végül is a táskámban akadt meleg kabát és fülvédő, amit az érkezésünkkor könnyedén át tudok húzni. Grönland nem vicc, ott aztán tényleg halálra lehet fagyni. A minap éppen egy jégbe zárt világítótoronyról olvastam a Prófétában – igen, abban a borzalmas lapban –, amit nem tudtak mindezidáig semmiféle módszerrel kiolvasztani.
Remek, örülök a találkozásnak amúgy… – morogtam és felkészültem, hogyha kell már loholni is tudok utána. Keannek valószínűleg újdonság volt a lábam hirtelen igencsak feltűnő javulása.
Honnan jött ez a Grönland? – kérdeztem értetlenül.
Naplózva


Kean R. Rowle
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2017. 10. 29. - 12:04:34 »
+1


Faház Dublinban



Nem gondoltam, hogy ennyire könnyű lesz majd kiborítanom az egyensúlyából. Amint elmondom, hogy hova megyünk, kiborulsz. Nem csoda, a bagolyban csak annyit írtam, hogy ideje folytatnunk a kincskeresést, ha persze van kedve hozzá. Elmosolyodok tőle, ahogy keresi a fel nem tett kérdésekre a válaszokat. Nem is hagyom sokáig kétségek között. A zsupszkulcs helyét azonban nem árulom el. Egyelőre nem kell mindenkinek tudnia róla. Elég lesz az majd akkor is, mikor már haladunk a célunk felé.

Nem tudom, a lába milyen állapotban van, ezért talán jobb lenne hoppanálni addig a helyig is. Bár, a közelmúltbeli emlékeiből arra következtetek, hogy sokat javult, ami talán csak részben köszönhető a Phillip által javasolt orvosnak. Az illető nagyszerű szakember, bár vannak még fenn akadások, ahogy látom.

- Én is, de ezt ráérünk még megbeszélni.
Tudom, kicsit rohanósra fogom a helyzetet, de jelenleg tényleg még rohanni is kell. A zsupszkulcs indulása előtt nem ártana átöltözni. Nem tudom, hogy pontosan hova fogunk érkezni, de az biztos, hogy nem lesz melegünk. Ott átöltözni pedig veszélyes lenne. Megfogom a kezét és hoppanálok ahhoz a helyhez, ahonnan megkezdjük az utazásunkat.

Egy kis faház, ami üresen áll már egy ideje. A muglik szellemháznak gondolják és messziről elkerülik. A helyi varázslók szeretnek ide érkezni és innen indulni hoppanálva. Gondolom ez az oka annak, amiért ez a hely a nevét kapta.

- Kutattam kicsit a szabadidőmben. Visszamentem a házhoz és találtam arra utaló nyomokat, hogy a kincs ténylegesen járt abban a kastélyban ott Belfast mellett, de egy tolvaj elvitte.
Egy kicsit megszakítom a történetet. Át kell öltözni, ezért a saját táskámhoz megyek, amit már ide készítettem.
- Öltözz át, mert ott már nem lesz lehetőséged. Borzalmas vihar tombol azon a környéken, ahova érkezni fogunk. A zsupszkulcs tíz perc múlva indul.
A szoba asztalán egy elhasználódott kalap van, tele lyukkal és mállott szét. Egy kis varázslattal megoldottam, hogy ne foszoljon tovább az anyag, és hogy ha mégis betéved ide valaki rajtunk kívül, az ne vigye el még véletlenül se. Öltözködés közben folytatom a mesét a grönlandi helyről.
- A tolvaj kicsit hasonlított rád, a mágikus tárgyakra specializálódott. Összevetettem a minisztériumban lévő listát azzal, amit nekem sikerült kideríteni és rájöttem, hogy az nem teljes. Valószínűleg kettő volt belőle. Az egyik, amit még a lopás előtt készítettek, a másik, amit utána. A minisztérium embereinek a kezébe a második került a mi nagy szerencsénkre.
Felveszem a kabátomat és egy kesztyűt. Majd egy sapkát húzok a fejemre. Elég hülyén érzem magam, de ez több, mint a semmi. Már csak egy varázslatot kell majd elmormolni, hogy a szám elé ne kelljen kendőt tennem, de mégse fagyjon meg az arcom.
- A tolvaj elég óvatlan volt, mert hagyott egy nyomot. Ez pedig egy feljegyzés miszerint, mikor visszatért Grönlandról, akkor elkapták, mert abban az országban megölt valakit. Végig ártatlannak vallotta magát, de szemtanúval tudták igazolni a bűnösségét.
Összecsomagolom a holmim, és a kalaphoz lépek. Még két perc van az indulásig. Talán szükség lesz a táskám tartalmára, talán nem. Mindenesetre hoztam még néhány dolgot. Ha kell, akkor összezsugorítom majd, és zsebre is tudom tenni.
- A végrendeletében utalt egy világító toronyra, ami megfagyott egy jeges országban. Nem sok ilyen jöhetett szóba, ezért felvettem a kapcsolatot a helyiekkel. Egy helyről kaptam visszajelzést, miszerint évtizedek óta áll befagyva egy világítótorony, és még nyáron se olvad ki, mikor pedig süti a nap. Ugye tudod, mit jelent ez?
Lehetséges, hogy valamilyen átok védi, és akkor biztos sok érdekes dologra bukkanhatunk ott. Már alig várom, hogy odaérjünk.

Másrészről viszont ott van az a bosszúság is, hogy miért egy ilyen helyre? Mi lesz, ha nem csak a fagy áll majd utunkba? Akármi is lesz, megoldjuk. Addig próbálkozunk, amíg sikerrel nem járunk. Ha évekbe telik, akkor is. Elérkezik az idő, megfogom a kalapot és pillanatokon belül érzem is a rántást, ami azt jelenti, hogy időben voltam. A kérdés már csak az, hogy te is jössz-e, mert azt nem volt időm megfigyelni.
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2017. 10. 29. - 19:16:26 »
+1

GRÖNLAND


[viselet]

KEAN
1999. március

 
Nem figyeltem, csak Kean érintését éreztem meg a karomon és már nem tudtam ellenkezni. Hoppanált, miközben az én gondolatam Grönland körül forogtak. Sosem jártam még ott, habár izgatta a fantáziámat és a hideg eddig nem szegte a kedvemet úgy, mint a meleg. A lelkem szinte vágyakozott északra, mintha egy részemnek az a rusztikus, rideg, fagyos szépség kéne, amit az a táj nyújtott. Talán ez hasonlított leginkább hozzám és azért vágytam oda.
Valami poros faházhoz érkeztünk. Éppen csak körbe néztem egy pillanatra, nem volt időm magamba szívni a hely erejét – ha egyáltalán volt neki. Csupán a koszt, a port, a hideget éreztem, ami áradt belőle.
Kutattam kicsit a szabadidőmben. Visszamentem a házhoz és találtam arra utaló nyomokat, hogy a kincs ténylegesen járt abban a kastélyban ott Belfast mellett, de egy tolvaj elvitte.
Kean közben a táskájával kezdett el foglalkozni.
Öltözz át, mert ott már nem lesz lehetőséged. Borzalmas vihar tombol azon a környéken, ahova érkezni fogunk. A zsupszkulcs tíz perc múlva indul.
Könnyű azt mondani! Egy morgás hagyta el az ajkaimat. Én ugyanis közel sem voltam annyira felkészült, mint Kean, ha szerettem volna sem tudtam elég rétegsen felöltözni. A borzalmas vihar nyilvánvalóan valamiféle jégszobrot fog belőlem gyártani ennek az egésznek a végére, míg a kedves unokatestvérem a markába röhögve lóbálja a megszerzett kincset. Valahogy annyira nevetséges lett ez a gondolat, hogy vihogva kapkodtam magamra a meleg kabátot, kötöttem sálat és kaptam elő a kesztyűt.
A tolvaj kicsit hasonlított rád, a mágikus tárgyakra specializálódott. Összevetettem a minisztériumban lévő listát azzal, amit nekem sikerült kideríteni és rájöttem, hogy az nem teljes. Valószínűleg kettő volt belőle. Az egyik, amit még a lopás előtt készítettek, a másik, amit utána. A minisztérium embereinek a kezébe a második került a mi nagy szerencsénkre.
Közben újra a sálamhoz éltem és úgy igazítottam meg, hogy arcom elé tudjam közvetlenül húzni, ha megérkeztünk. A kesztyűmet a zsebembe dugtam, majd újra a táskába nyúltam a fülvédőmért. Legrosszabb esetben még mindig felvehettem a kapucnimat, de nincs az a sapka, amit hajlandó vagyok viselni.
A tolvaj elég óvatlan volt, mert hagyott egy nyomot. Ez pedig egy feljegyzés miszerint, mikor visszatért Grönlandról, akkor elkapták, mert abban az országban megölt valakit. Végig ártatlannak vallotta magát, de szemtanúval tudták igazolni a bűnösségét.
Hümmögve bólintottam.
Az óvatlan enyhe kifejezés volt, amit valaki a balfasz vagy az idióta helyett használ. Tökéletesen illett Keanhez azzal a ruhával ellentétben, amit éppen magára rángatott. Látszott rajta, hogy nem ehhez van szokva és gondolom az sem segített, hogy még mindig vihogtam, hacsak ránéztem. Merlinre, ezért a látványért megérte idejönnöm.
A végrendeletében utalt egy világító toronyra, ami megfagyott egy jeges országban. Nem sok ilyen jöhetett szóba, ezért felvettem a kapcsolatot a helyiekkel. Egy helyről kaptam visszajelzést, miszerint évtizedek óta áll befagyva egy világítótorony, és még nyáron se olvad ki, mikor pedig süti a nap. Ugye tudod, mit jelent ez?
Ezúttal egyenesen a szemébe nézve vigyorogtam.
Egy izgalmas kis átokra gondolsz, mi? – kérdeztem.
Közben minden ruhadarab megtalálta a saját helyét rajtam és már csak a hátizsákot kellett felkapnom.
Azért tisztázzuk, az a tolvaj semmiben sem hasonlított rám. – Mondtam némi magabiztossággal a hangomban… sőt egoizmussal. – Amit egy ilyen kis piti tolvaj el tud rontani, azt Elliot O’Mara könnyedén megoldja és ezért vagy te olyan átkozottul szerencsés, Kean.
A következő pillanatban ő meg is ragadta az elrongyolódott kalapot, ami eddig is ott volt közöttünk. Én egy leheltvételnyivel később, szinte a rántás pillantába ragadtam meg. Nem csuktam le a szememet, élveztem az izgalmat, amivel a zsupszkulcsos utazás töltött meg és a hamarosan arcunkba csapó hideg, már-már viharos szelet. Először hatalmas fehérséget láttam, aztán megéreztem magam alatt a havat. Egyébként talpra is érkeztem volna, ha a hó alatt nem lett volna vastag, csúszós jég. Alig, hogy belesüllyedt a lábam nagyjából térdig a fehér puhaságba egy ügyetlen mozdulattal előre zuhantam.
Baromi hideg! – üvöltöttem, ahogy felpattantam.
Azonnal megértem az arcomba csapó havas, jeges szelet. Eddig csupán a fütyülését hallottam.
Kean! – fordultam körbe őt keresve, mert nem lehetett rendesen látni ilyen körülmények között. – Ez a borzalmas vihar, amire gondoltál?
Erősen meg kellett vetnem a lábaimat, hogy ne fújjon el az erős szél. A fülemre tettem a fülvédőt és felhúztam a kapucnimat. Ezután ügyetlenkedtem csak a kesztyűmmel, habár az ujjaim pillanatok alatt vörösek és nehezen mozgathatók lettek a hidegben. Persze, nem most szerettem volna elveszíteni egy testrészemet.
Máskor szólj, ha a kibaszott Grönlandra akarsz hozni! Szétfagyok! – üvöltöztem vele.
Naplózva


Kean R. Rowle
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2017. 10. 30. - 21:51:00 »
+1


King Oscar fjord



Elliottal szemben én fel tudtam készülni erre az utazásra, de most úgy érzem, hogy semmi sem volt képes rá. Az viszont meglep és ezért elismeréssel is tölt el, hogy látok nálad mindenféle meleg holmit. Örülök neki, hogy így alakult, mert a varázslat nem biztos, hogy elég lenne. Még magam is kételkedek benne, és jogosan reklamálna, hiszen nem szóltam. Bukhattuk volna az utazást is akár. Ő mindenképpen. Én pedig kíváncsi voltam rá, hogyan reagálsz majd rá. Úgyis mindig azért nyafogtál, hogy unalmas, és kiszámítható. Hát, most kaptál valami nagyon nem kiszámíthatót.

Csak ne kéne nekem is ennyire beöltözni és sokkal jobb lenne minden. Miért nem tudott valahova a trópusokra szökni ez a tolvaj, vagy a mediterráneumra? Hogy egyeseknek mennyire nincs ízlésük. Felhúzom még a cipzárját a kabátomnak, így pont úgy nézek ki, mint egy gombóc.

- Szinte biztos vagyok benne, hogy egy átokról van szó. Vagy akár többről. És talán nem is egy.
Ha jól tudom, voltak már próbálkozások az ügyben, hogy meghódítsák a tornyot, de eddig senki sem járt sikerrel. Nem lennék meglepődve, ha látnék néhány csontvázat a hóban. Vagy a hidegtől eleve megfagyott embert, akit a jég megőrzött magának.

Elmosolyodom szavaid nyomán. Igen, ez a hozzáállás kell most ide. De lehetőleg úgy, hogy ki is tartson a kaland végéig.

- Nem akartalak megbántani, ne haragudj. Eddig nem igazán vettem észre, hogy milyen szerencsés is vagyok. Most viszont annak érzem magam, hogy már tudsz rendesen járni, és nem kell a hátamon cipeljelek.
Azt hiszem, indulás előtt egy kis csipkelődés belefér. Csak azért, hogy spanoljuk magunkat, mert ha egy picit lankad csak a figyelmünk, akkor ott fogunk megfagyni. Akármi is volt eddig, akármi is lesz ezután, most egymásra vagyunk utalva.

A rántás után nem sokkal a hatalmas fehérség kellős közepén találom magam. Hideg szél fúj, szinte marja a bőröm. Hassal esek előre a hóba, mikor megérkezek. Hogy minél kisebb felületen érjek hozzá, a lehető leghamarabb felállok. Körbenézek, de az erős szélben nem sok mindent látok.

- Elliot! – kiáltom el magam.
Tudom, hogy valahol a közelben kell legyél, hacsak nem hagytalak el valahol az utazás közben. Aztán nem is olyan messziről meghallom a hangodat. Elindulok arrafelé egy hatalmas ösvényt vágva magam után. Így hamar el fog fogyni az erőnk. Valahogy a hó tetejére kéne kerülnünk.

- Igen, ez volt az.
Vagy legalábbis valami hasonló. Azért kicsit utánanéztem a helynek, és rájöttem, hogy ide nem nyaralni jön az ember. Ha mégis ide kell jönnie, akkor a lehető leghamarabb meg kell oldani a feladatot.
- Nem én mondtam, hogy hozza ide minden rabolt kincsét. Meg aztán jönni se volt kötelező – mosolyodok el.
Tudom, most behúznál, de attól még igaz. Előveszem a pálcámat, és egy tájolj bűbáj után belövöm nagyjából az irányt.

- Menjünk. Szeretnék minél előbb túllenni ezen.
Megindulok nagyjából északkeleti irányban. Ha jól tudom a világító toronyhoz egy gleccseren keresztül kell menni. Szóval nem elég, hogy hideg van, majd csúszni is fog.
- Mozogj és akkor nem lesz gond! Gyerünk!
Kicsit meggyorsítom a tempómat egészen addig, amíg egy meg nem csúszik a lábam. Kiabálva kezdek el csúszni, és csak remélem, hogy ő nem fog ugyanerre a dologra ráfutni. Ha ennek vége, akkor tuti nem jövök többet ide. De még talán hó közelébe se megyek. Ami nem igazán kerülhető el, hiszen otthon is esik a hó.
- Elliot, vigyázz! – kiáltom el magam, mikor megállok a lejtő alján.
Remélem elég vastag az a réteg, ami alattam van, mert nem akarok fürdeni egyet semmiféle vízben. Egy kicsit a kesztyűvel ásni kezdek, és mikor elég kemény felületbe ütközik a kezem, akkor felállok.

- Elliot! Merre vagy?
Semmit sem látok, ha egy karnyújtásnyira állnál mellettem akkor sem. Azt hiszem, be kell majd vetnem egy varázslatot vagy bármi mást, ha megtaláljuk egymást, mert így esélytelen, hogy élve kijussunk innen.
 
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2017. 11. 01. - 09:15:50 »
+1

GRÖNLAND


[viselet]

KEAN
1999. március

 
Megnyugodtam, ahogy Kean hangját felém sodorta a szél. A mély hóban csak ácsorogtam, megvetett lábakkal, reménykedve, hogy nem csúszom meg ismét. Reszketve bámultam a hatalmas, fehér hóviharba. A kapucnit is sikeresen a fejemre tornáztam, ez éppen csak annyit segített, hogy kevésbé repültek a szemembe a fehér pelyhek és talán az arcomat sem csípte ki annyira kellemetlen hideg.
Aztán végre előkerült Kean. Az arcába üvöltöttem a szemrehányást – ebben a borzalmas süvítésben másképp meg sem hallotta volna a mondandómat.
Nem én mondtam, hogy hozza ide minden rabolt kincsét. Meg aztán jönni se volt kötelező. – A válasza éppenséggel hárítás volt. Persze könnyen beszél, nem az ő nadrágja ázott át alig két perc alatt annyira, hogy éppenséggel semmilyen bűbáj nem volt hatásos.
Morogtam egyet – amit ő minden bizonnyal nem hallott meg. Úh, nagyon meg foglak verni, öreg, ha ennek vége… A gondolat elégedettség hullám formájában rohant át a testemen, de sajnos melegséget nem hozott magával. Az ujjaimmal a sálamat az arcom elé tornáztam, addig sem kellett Keannel dumálnom. Hirtelen nagyon is emlékeztem, miért utáltam annyira társaságát, miért akartam megszabadulni tőle… csakhogy azóta annyi minden történt, hogy még ezt is az utóbbi idő legkellemesebb emlékei közé soroltam.
Mozogj és akkor nem lesz gond! Gyerünk!
Felgyorsította a lépteit, már amennyire ez a durván magas hótömeg engedte. Igazából még így is elképesztően lassan haladtunk a csúszós talajon. A szél lökdösött minket ide-oda. Hirtelen megálltam, Kean azonban nem. Ő nem érezte azt, amit én… azt a valamit, ami ott lüktetett a szélvihar mellett a levegőben. Azt a furcsa vibrálást, amit a varázstárgyak okoznak… vagy az erős átkok. Rossz az irány.
Rossz irányba megyünk… – mondtam ki hangosan is. A szélben ez csupán suttogásnak tűnt.
Elliot vigyázz!
Valamiféle kiálltás volt ez, kétségbeesett… és akkor tűnt fel: Kean megint nincs a szemem előtt. Hát megindultam a hang irányába. Hallottam, hogy még egyszer a nevemet mondja, de a többit nem értettem, mintha még erősebb lett volna a süvítés hangja.
Rossz helyen vagyunk! – kiáltottam vissza, ahogy haladtam előre. A tekintetemmel Kean sötét körvonalát kerestem a hatalmas fehérségben, de nem találtam. A talpam csúszott csak meg hirtelen. Megint elveszítettem az egyensúlyomat és hanyatt estem. Megütöttem magamat, de nem álltam meg. A sebesség elképesztően gyors volt, ahogy siklottam le egy lejtőn. Nem kiáltottam fel, csak lehunytam a szememet, aztán éreztem a becsapódást. Valami puhának repültem egyenesen.
Hangosan lélegezve nyitottam ki a szememet. Ez a rész szélvédettebb volt valamivel, de ugyanúgy hideg volt és ott volt Kean is. Kellett egy pillanat, hogy felfogjam, mi történt és hogy nagyon vágyok egy korty lángnyelvre vagy egy meleg szobára takarókkal.
MERLIN TETVES SZAKÁLLÁRA! – üvöltöttem bele a viharba, mikor megérkeztem, hogy mennyire átázott mindenem és a csuklóm is iszonyatosan fájt, amivel a végén felfogtam az ütközést.
Utálattal néztem Keanre. Meg akartam ütni megint, de most még erőteljesebben, ehhez képest csak hevertem a hóban, arra várva, hogy végre legyen erőm megmozdulni.
A világító torony arra van… ahhh… – Keleti irányba akartam mutatni, de megértem azt a fájdalmat újra a csuklómban, ezért visszahúztam a mellkasomra a karomat. Valószínűleg kicsit megzúztam. – Érzem a mágiát…
Naplózva


Kean R. Rowle
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2017. 11. 02. - 21:00:12 »
+1


King Oscar fjord



Ha ténylegesen tisztában vagyok azzal, hogy itt ekkora vihar tombol, akkor talán elnapoltam volna egy kicsit. Ebben az ítélet időben nem látunk semmit és még egymást se. De ha legalább hallanánk, akkor már kisebb lenne az esélye annak, hogy elveszítjük egymást. Pontosabban annak, hogy nem találjuk meg utána a másikat. Sóhajtok egyet, mert ennek így nem lesz jó vége, de visszafelé zsupszkulcs nincs, csak egy címem, ahonnan haza tudunk majd jutni.

Addig masírozok előre a hóban, amíg aztán megcsúszik a lábam, ezért nem tudok megállni akkor, mikor kiáltasz, hogy rossz helyen vagyunk. Gurulás közben nem az fordul meg a fejemben, hogy miből gondolod, csak azért imádkozom, hogy ne essek majd akkorát. Törött végtagot itt elég nehézkes lesz majd rendbe tenni. Még varázslattal is.

Mire megállok, már nincs semmi más, amit éreznék, csak az átázott ruhám. A szél bár kevésbé fúj itt, a hideg és a havazás attól még nem múlt el. Nem sokkal később hallom a görgést nem messze tőlem. Ahogy arra fordulok, csak azt látom, hogy sikerült neked is legurulnod a dombon. Úgy tűnik, nem hallottad a figyelmeztetésem.

- Kelj már fel! – parancsolok rá. – Ha nem akarsz itt helyben megfagyni, akkor ideje lenne tovább mennünk.
Auror vagyok, nem olyan nevelést és kiképzést kaptam, hogy egy ilyen hóvihar megállítson vagy eltántorítson a célomtól. Ha néha mégis erre gondolok, akkor az a neveltetésem oka lehet. Talán auror családból származom, de azért aranyvérűből is. És mint olyan, szeretjük a kényelmet.
- Akkor menjünk arra – próbálom meg túlkiabálni a vihart. – De előbb!
Remegő kézzel veszem elő a pálcámat, majd egy kötelet erősítek Elliot és a saját derekam köré. Nem vagyok teljesen biztos benne, hogy jó ötlet, mert így könnyebben esünk majd el, de a semminél mindenképpen jobb. Az előnye megvan, hogy biztosan nem fogjuk elveszíteni egymást.
- Így nehezebben veszítjük el egymást. Ha odaértünk a toronyhoz majd megszüntetem a bűbájt.
Elteszem a pálcámat, majd a nyomába eredek. Jobb lesz, ha ő vezet. A mágikus tárgyakhoz nem én ért igazán. Nem is tudom, miért nem hallgattam meg már az érkezésünk után. De alaposan megjegyeztem azt, ami a naplóba volt írva, és úgy is kértem a zsupszkulcs érkezését. Az átok miatt muszáj jóval távolabb, de keleti irányba. Nem akarom tudni, hol értünk valójában földet.
- Azt nem tudod megtippelni, hogy milyen messze lehetünk?
Néhol jobban, néhol kevésbé tombol a vihar. Azt hiszem, ez az egész a világító torony miatt lehet, ahova megyünk. Talán ez az első védvonala az átkok sorozatának. A baj ezzel az, hogy az időjárást befolyásoló átkokat nem lehet csak úgy megszüntetni. Ahhoz a kérdéses tárgyhoz kell hozzáférni, amelyik ezzel a védelemmel van ellátva.
- Azt mondtam már, hogy több kincs is van? Nem tudod meghatározni, hogy milyen távolságban vannak egymástól?
Nem akarok úgy lyukra futni, hogy egy csomót megtalálunk, de az általam keresetthez még legalább két kilométert kell gyalogolni. Arra most valószínűleg már nem tudnálak rábeszélni majd.
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2017. 11. 03. - 20:17:21 »
+1

GRÖNLAND


[viselet]

KEAN
1999. március

 
Fú, de bevernék neked egyet öreg! Szinte fújtattam, ahogy a parancs elhangzott, én meg összekapartam magamat a hóból. Gyorsan lesodortam magamról a fehérséget, aminek egy része már amúgy teljesen eláztatta a ruhámat. Annyira remegtem, hogy koncentrálni is alig tudtam a keleti irányból érkező lüktető mágiába.
Akkor menjünk arra. – Kean ugyan kiabált, mégis alig hallottam a süvítő széltől a hangját. A szám elé húztam megint a sálamat, mert a hideg levegő kikezdte a torkomat. A nyelés fájdalmas volt és nagyon száraz.
Tudtam jól, hogy ilyen faggyal szemben semmilyen mágia nem elég, de még csak a mozgás sem. Ideig-óráig kihúzzuk ugyan így, mégis kevés lesz, ha nem bukkanunk valahogy fedezékre, ahol nem ér minket ennyire a dermesztő szél és a hó.
De előbb!
Csak figyeltem csendesen, ahogy előveszi a pálcáját. Az ő keze is megremegett a hidegtől, de talán annyira nem fázhatott még át, mint én. Valamivel több réteg ruha volt rajta, neki volt alkalma felkészülni erre az egészre. Egy kötelet varázsolt közénk, aminek egyik vége az ő derekára, a másik az enyémre kulcsolódott. Erősen tartott és ez egyfajta biztosíték volt, hogy nem veszítjük most már el egymást.
Remek. – Bólintottam.
Lényegében nem értettem, amit mondott, mert a szél újra és újra elsodorta a szavait tőlem. Inkább csak elindultam előre, éppen csak intettem neki, miközben próbáltam a lüktetésre koncentrálni. Követni kelet felé, amerre bizonyosan a világítótornyot is megtaláljuk. Nem feltétlenül csak a landolás távolsága jelenthette a gondot egyébként, hanem az is, hogy a szél igencsak elsodort minket már. Az én erőm egyébként is egyre inkább lankadt, mikor a hó nekem már nem térdig, hanem combközépig ért… csak az a kis kuncogás tartotta bennem a lelket, amit a hátam mögé nézve engedtem meg. Kean még jobban besüppedt a hóba. A törpe… Ez a kis vihogás jól esett.
Azt nem tudod megtippelni, hogy milyen messze lehetünk? – kérdezte.
Persze pont akkor sikerült neki, mikor egy újabb széltömeg kissé hátra taszított. A kapucnit egyszerűen lekapta a fejemről, ezért a kezemet emeltem a szemeim elé védelemként. A számat csak a sálammal védtem és úgy fordultam Keanhez.
Ezt remélem nem kérdezted komolyan…
Ez egy képesség, nem pedig mérőszalag! – háborogtam magamban. Megint nagyon lassan tudtam csak tovább indulni. A lábaim egyre inkább eltűntek a hóba és már komolyan kezdtem attól félni, hogy valamim le fog fagyni. Volt már rosszabb is, O’Mara!
Azt mondtam már, hogy több kincs is van? Nem tudod meghatározni, hogy milyen távolságban vannak egymástól?
FOGD MÁR BE! – hirtelen öntött el a méreg, ahogy felé fordultam. – Szerinted valami elcseszett radar vagyok? Nyilván nem fogom tudni megmondani neked, hogy mi hány méterre van. Abból az irányból erős mágiát érzek és ez az én terepem, szóval jó lenne, ha lenyugodnál egy pillanatra, hogy koncentráljak!
A mellkasom hullámozva próbált nyugalmat erőltetni rám.
Nem érdekel, hány tárgy van, céltudatosan egyet keresünk és aztán eltűnünk… – Tettem hozzá valamivel higgadtabb hangvételben, majd egyszerűen húzni kezdtem magam után. Szándékosan diktáltam gyorsabb tempót. Addig sem kellett bájcsevegni és a hideg mellett egy dolog bizonyosan bosszantott: Kean.
Naplózva


Kean R. Rowle
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2017. 11. 04. - 23:12:50 »
+1


King Oscar fjord



Próbálok pozitívan gondolkodni, a legrosszabb dolgokat is jóként felfogni, de úgy érzem, ebben a fagyos időben a legpozitívabb gondolatom is olyan negatív, mint a hőmérséklet ezen a vidéken. Annak azért örülök, hogy mostantól már irányban vagyunk, de ha nagyon messze kell menni, akkor félő, hogy soha nem érjük el a helyet. Látom mennyire fázik, és bár eleinte szórakoztató volt a helyzet, átléptük már azt a határt, amikor tovább lehet folytatni ilyen körülmények között. Én se készültem fel eléggé.

De nem adom fel. Van az a cél, ami miatt haladni kell előre. Van egy olyan pont, amit át kell lépni, hogy sikeresek lehessünk. Úgy gondolom, mind a ketten a határainkat feszegetjük, de meglesz érte a jutalmunk.

Kicsit mégis elvesztem a hitem, mikor a hó ahelyett, hogy csökkenne, egyre csak nő, és lassan a derekamig ér. Ami fura, mert a tetején kéne járnunk, nem benne masíroznunk. Talán ez is annak az átoknak köszönhető, hogy bár a jeges szél sűvít annyira, hogy a lelket is kiviszi belőlünk, a hó puha és porhanyós marad. Megállok, ezzel őt is megállásra késztetem. Nem tart majd sokáig, de ezt muszáj megtennem. Az életünk múlhat rajta.

- Gyere ide! – kiáltok, és intek is, de aztán inkább megszaporázom a lépteim, és odaállok mellé.
Pontosabban elé kicsit, de nem akarom, hogy baja történjen. Nem egy olyan dolgot fogok tenni, ami bármilyen formában kellemesen érintené, ha elérné. Remegő kezekkel előveszem megint a pálcám. Rámarkolok, hogy ne fújja el a szél, vagy essen ki a kezemből. Magam elé tartom és elmormolok gondolatban egy Reducto-t. Ennek köszönhetően egy sávban megnyílik az út előttünk.

- Így már könnyebb lesz remélem.
De sietnünk kell, mert ilyen heves havazásnál és ilyen erős szélnél biztos, hogy hamar betemetődik az út. És ha el is kell majd kanyarodnunk, akkor a járat újra megalkotható. Csak tartson ki addig, amíg odaérünk a toronyhoz. Ami talán már nincs is olyan nagyon messze, mert a vihar tombolása még erősebb.

Ahogy számoltam is vele, az út egyszer csak megint elzáródik előttünk. Nem azért, mert visszafújta a szél, hanem azért, mert idáig már nem ért el a varázslat. Didergő kézzel előveszem megint a pálcám, de ezúttal már annyira remeg a kezem, hogy elejtem. Szerencsére nem kell mélyre hajolnom, mert a hótorlasz már a derekamig ér. Nem csoda, hogy nem jött erre senki, és évtizedek óta feltérképezetlen ez a hely.

Lendítem a pálcámat, majd azonnal le is kell hasalnunk a hóba. Húzlak magammal, mert a mágia visszapattan valamiről. Tehát nem azért nem volt eltakarítva előlünk a hó, mert idáig már nem ért el a bűbáj.

- Jól vagy?
Villámgyorsan felállok, és felsegítem őt is, majd a semmibe meredek. Remélem nem teljesen mágia védett, mert akkor még az is lehet, hogy egyáltalán nem tudunk majd bejutni. Iderángatni pedig egy muglit, lehetetlen lenne.
- Ugye nincs védve a mágiától? Ugye tudunk majd benn varázsolni?
Igen, kicsit kétségbe vagyok esve, és ez hangzik a hangomon is. Nem azért jöttem el idáig, hogy itt kelljen megadni magam. Magunk. A hótól továbbra se látszik semmi, ezért fogalmam sincs, hogy milyen messzire lehetünk még a toronytól.

Közelebb megyek a határvonalhoz, de azon könnyen, mondhatni bármilyen akadály nélkül átjutok. Persze, a hómennyiség még mindig akadály, de az a valami, ami gátolta a Reducto-t, másként nem hatott. Szerencsére.

- Most te vezetsz megint.
Jó, hogy magasabb, ki tudja taposni előttem az utat. De nem is ez a legfontosabb. Ő a szakértő, egy ideig nekem csak az lesz a feladatom, hogy támogassam. Aztán meg az, hogy hazavigyem. És akármennyire is akarom vagy nem akarom, de azt kell tennem, amit mond, különben itt hagyhatjuk a fogunkat. Az pedig egyikünknek se lenne jó.

Végül nem is tudom mennyi idővel később, a hatalmas hótömeg egyszer csak eltűnik, a szemünk előtt pedig megjelenik a világítótorony. Sóhajtok egy nagyot. Megjöttünk.
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2017. 11. 06. - 20:03:52 »
+1

GRÖNLAND


[viselet]

KEAN
1999. március

 
Nem értettem, hogy hogyan képes erre Kean. Minden szava és mozdulata bosszantott, ami hirtelen túl élénk emlékké tette a február végét. Igyekeztem jó viszonyban elválni tőle, úgy gondolni rá, mint egy családtagra, de megint egyre nehezebben volt.
Csak haladtam előre válasz nélkül a Recutoval kivájt úton. Nem, mintha meglepő lett volna, hogy egy ilyen helyen éppenséggel derékig ér a hó. Ha tudtam volna az úticélunkat, akkor fel is tudtam volna rá készülni megfelelően. Így azonban már olyannyira reszkettem, hogy képtelen voltam rendesen koncentrálni. Egyszerűen hagytam, hogy a megérzésem vezessen, miközben a lábujjaim elnehezült tömbként, alig-alig mozogtak a bakancsomban. Fájdalmasnak tűnt minden lépés – de addig volt jó, mert tudtam, még nem fogom elveszíteni az ujjakat.
Beleborzongtam az elfagyott testrész puszta gondolatába és megálltam az újabb derékig érő hótömeg előtt. Kean meg is jelent mellettem. A pálca ott volt a kezében, én pedig vártam, hogy varázsoljon… vártam, majd kissé szédelegve újra a már félig megfagyott hó tetején találtam magamat, ami eddig a talpunk alatt vált csúszós akadállyá. Éreztem, hogy megint megzúzom a kezemet, ahogy megpróbáltam nem betörni a koponyámat.
Jól vagy? – kérdezte Kean.
Morogtam válasz helyett és csak hagytam magamat felrángatni.
Megvártam, hogy kicsit összeszedjem magamat. A talpam megint biztosan álljon a csúszós felületen, majd a kesztyűs kezeimet a szám elé vontam. Rájuk leheltem, mintha ez felmelegíteni, de nem fordultam az unokatestvérem felé.
Remekül. – A fejéhez vágtam és kedvem támadt volna szitkozódni, de inkább csendben maradtam.
Megint a tenyerembe leheltem.
  Ugye nincs védve a mágiától? Ugye tudunk majd benn varázsolni?
Megrántottam a vállamat. Kit érdekel?
Ezzel a gondolattal sétáltam Kean után az érintett területre. Nem foglalkoztam ilyen bénaságokkal, minthogy nem tudunk varázsolni. Talán neki nincsenek végtagjai, ha nem hosszabbítja meg azokat egy idegen tárggyal? A gondolatra elfintorodtam és újra a derékig érő hóban találtam magamat reszketve.
Lüktetni kezdett az egész testemben az az erő, amit eddig olyan távolniak, szinte elérhetetlennek éreztem. Közel vagyunk. Egyetlen, mély lélegzetvétellel nyertem vissza a koncentrációmat. Elmúlt a szédülés, az arcomat persze még mindig csípte a hideg, de mintha minden fájdalom, a borzalmasan elnehezedett tagjaim hirtelen semmivé váltak. A háttérbe húzódtak.
Most te vezetsz megint.
Nem reagáltam csak mentem előre, míg elő nem került a torony a hópelyhek sokasága és a felhő mögül. Éppen csak kilátszott a teteje és a hatalmas jégrétegből, ami borította. Az iszonyatos, vakító fehérségben egy-két deres ablak látszott még.
Körülötte nem volt olyan magas a hó, de azért nem is tűnt el teljesen. Valahogy itt egészen mesebelinek tűnt a hely. Nem álltam meg egy pillanatra sem, egyszerűen közelebb sétáltam a csúszós területen és elkezdtem körbejárni. Aztán előkerült a lyuk… vagyis egy nyitva felejtett ablak. Odabent is éppen elég hó volt, de talán nem olyan mértékben, mint idekint.
Bemegyek. A kijelentés egyszerűen érkezett, gondolatban, majd elkezdtem bemászni az épületbe. Lényegében bezuhantam, a puha hóra. Azonnal felpattantam és megpróbáltam eltakarítani a hatalmas fehérséget, hátha találok alatta valami érdekeset.
Megfagyok… –magyaráztam. – Lehet, hogy tüzet kéne raknunk… – suttogtam.
Még egy kupac havat rúgtam félre, de csak egy halom papír hevert alatta.
A kezemmel a zsebembe nyúlkáltam és előkerült a szokásos lapos üvegem. Kicsit megráztam, az ital lötyögve jelezte: neki meg sem kottyant ez a kis hó. Felpattintottam a tetejét és belekortyoltam. A kellemes meleg a fejem búbjától a lábujjam hegyéig átjárt. Lehunytam a szememet egy pillanatra, majd Kean felé nyújtottam: – Ez talán felmelegít.
Naplózva


Kean R. Rowle
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2017. 11. 10. - 22:30:53 »
+1


Befagyott világítótorony



Nem akarok itt lenni. Nem akarom ezt csinálni. Lassan kezdem elveszteni a testrészeim között az irányítást. A lábam már csak magától sétál. Vagy inkább az akaraterőm az, ami előrevisz? Akármelyik is legyen az, ha nem kerülök azonnal tűz vagy bármilyen meleg hely közelébe, megfagyok.

És igazán az sem boldogít, hogy jókat kuncogjak a megjegyzéseiden. Mert volt olyan, hogy megmosolyogtam a kiborulásod annak ellenére, hogy nem mutattam ki. De ez most nem az az idő, amikor ilyennek helye van. Tudom, hogy neked se egyszerű, ezért nem is akarok sokat akadékoskodni a hókupaccal vagy a védőpajzzsal, ami körbeveszi a világítótornyot. Csak szeretnék minél előbb bejutni annak reményében, hogy talán nem lesznek annyira zordak a körülmények, mint itt kinn.

Lenyűgöző látvány volt, ahogy az ég felé magasodott, még úgy is, ha az egész környék csak egy merő szürkeség. Ahogy a kötélnek köszönhetően körbejárjuk, egyre inkább érzem úgy, hogy nem kéne itt lennem. Mintha lenne itt valami olyan dolog, ami csak taszítana.

- Te nem érzed úgy, hogy nem kéne itt lennünk? Úgy érzem…
Persze, mire befejezném a mondatot, addigra csak a rántást érzem a kötélen, mert benn vagy a torony belsejében. Nincs mit tenni, megtámasztom magam az ablakpárkányon és bemászok rajta.

A másik oldalon egy kicsit meglepő látvány fogad. Az egy dolog, hogy a belseje is tele van hóval, ami a betört ablak miatt nem is olyan meglepő, de mikor jobban megnézi az ember, akkor csak azt látja, mintha megállt volna itt az idő. A bútorok sértetlenek, a fa lépcső is járhatónak tűnik. Érződik, hogy az egész helyet áthatja a mágia.

- Szerintem a kötélre egyelőre nem lesz szükségünk.
Megszüntetem a közöttünk húzódó varázslatot, aztán elnézem, ahogy belekortyolsz a laposüvegedbe. Mintha az eltelt időben teljesen hozzád nőtt volna. Megértem. Mordon se volt éppen az a személy, aki olyan könnyen megbirkózott volna azzal, ha más kínálja meg. Igaz, ez nála szakmai ártalom volt. Nála nem hiszem.

Tekintetemmel keresek egy kandallót, amit meg is találok, de tüzelő hiányában még nem tudom, mivel fogjuk begyújtani.

- Mindjárt kitalálom, hogyan csiholjunk egy kis meleget ide. De a kintinél már így is jobbak az esélyeink. Minimálisan legalábbis.
Meglepődök a gesztuson, és bár elsőre elutasítanám, másodszorra mégis inkább a laposüvegért nyúlok. Még ha nem is tűz, vagy nem is oldja fel a csontomig hatoló hideget, akkor is valami. Legalább szomjas nem leszek annyira.
- Köszönöm – mosolyodom el.
Legalábbis próbálok, mert szerintem az arcom izmai tökéletesen megfagytak. Egy korty után vissza is adom az azt, majd a papírok felé fordulok. Hosszú távon nem lesznek elegek, de legalább egy kicsit átmelegít. Egy lebegtető bűbájjal a kandallóba is teszem őket, majd rövid időn belül lobogni is kezd a láng.

- Gyere, melegedjünk át egy kicsit. Nem tudom meddig tart ki, és biztos nem fogja az egész helyet befűteni, szóval minden percet meg kell ragadnunk.
Közben megpróbálom körbe kutatni a tornyot, de senkinek se látom a gondolatait. Így biztosak lehetünk benne, hogy nem előzött most meg senki. Már csak azt kéne kitalálni, hogy merrefelé érdemes keresni a tárgyakat. Ebben viszont már tényleg nem én vagyok a szakértő.

Körbenézek, talán találok valami rá utaló nyomot, de semmi sem tűnik fel. Nem meglepő, még mindig teljesen át vagyok fagyva. És nem is vagyok biztos benne, valaha kiolvadok majd. Aztán meglátok valamit az egyik falon. Egy képet, amit láttam már korábban. Ellépek a tűztől, és odamegyek hozzá.

Nézegetem egy picit, mire rájövök, hogy honnan olyan ismerős. A pálcám végén egy lángocskát idézek meg és elkezdem melegíteni… illetve kiolvasztani a kép lakóit.

- Azt hiszem, találtam valamit.
A festményen egy férfi és egy nő látható, de ha jól tudom, akkor ezeket úgy bűvölték meg, hogy az egyik igazat mond a másik pedig hazudik. Szóval, ha meg akarunk tudni valamit, akkor a jó kérdéseket kell feltennünk. Óh, és már azt is tudom, hol van a párja.
- Ez a kép csak másolat, talán. Az biztos, hogy van egy a Minisztériumban is belőle, a Misztérium ügyön. Az egyikük igazat mond, a másik hazudik.
Mikor mellém lép, akkor felé fordulok. Elliot most annyira másnak tűnik. Igen, látszik, hogy ez az ő területe. És az is, hogy az elmúlt napok megviselték.
- Sajnálom. Szólhattam volna, hogy idejövünk.
Komolyan gondolom. Kicsivel több előkészületet kellett volna tennem, és főleg felkészülni mindenre, ami ezzel a hellyel együtt jár. Mi van, ha eltévedünk, és esetleg megfagyunk a hóviharban? Hiányoztunk volna egyáltalán valakinek akkor? Azt hiszem, Esmét nem most fogom felhozni témának, de azért érdekel, hogy mi állhat az egész hátterében. Nekem az emlékein keresztül nem úgy tűnt, mintha olyan rossz lett volna a kapcsolat köztük.
- Akkor érdemes rájuk időt vesztegetni vagy sem? – bökök a fejemmel a kép felé.
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2017. 11. 12. - 09:49:20 »
+1

GRÖNLAND


[viselet]

KEAN
1999. március

 
A kandalló mellett ácsorogva Kean végül is elfogadta a laposüveget. Valószínűleg eddig ő is belátta, hogy ilyen körülmények között igen is szükség van egy kis italra, ha az ember túl akarja élni. A lángnyelv amúgy is alaposan felmelegíti az embert, mondhatni jobban, mint egy hagyományos whiskey.
Ahogy fellobbant a tűz, egy ideig csak bámultam a kandallóba. Hagytam, hogy a meleg átjárja minden pocikámat, az elnehezült lábujjaim pedig egészen kezdtek feloldódni. Hirtelen bele sem gondoltam, hogy akár le is fagyhatott volna bármelyik testrészem vagy éppen meg is halhattunk volna odakint a viharban. Egyszerűen csak éreztem a kellemes, langyosságot, ami átjárta a testemet.
Ezek szerin legalább varázsolni tudunk. A gondolat megnyugtatott, hiszen tudtam, Keannél központi kérdés a pálcahasználat. Nem, mintha a két kezével nem tudná megoldani az olyan alapvető dolgokat, mint tűzgyújtás vagy egy mágikus tárgy megszerzése. Ha valaki ezt már bizonyította számtalanszor, akkor az én vagyok. Elliot O’Mara előtt nincs lehetetlen.
Csupán arra kaptam fel a fejemet ismét, hogy Kean körbe nézett, majd elindult valamerre. Valami képhez sétált, így én is odamentem és megbámultam a rajta szereplő alakokat. Egy festmény volt lényegében, teljesen lefagyva. Egy nőt és egy férfit ábrázolt.
Ez a kép csak másolat, talán. Az biztos, hogy van egy a Minisztériumban is belőle, a Misztérium ügyön. Az egyikük igazat mond, a másik hazudik.
Csupa izgalom… Gúnyolódtam magamban.
Sajnálom, ha elkeserít, de még nem csaptam fel műtárgygyűjtőnek és cseppet sem látszik érdekesnek ez a kép.
A szám elé emeltem a kezemet és látványosan belefújtam a meleg levegőt. Távol a kandallótól megint rám talált a hideg, mégha nem is olyan erőteljesen, mint korábban. A lábujjaim teljesen felolvadtak legalább, de azért nem volt éppenséggel kellemes, ahogy a kinti hideg szellő betört azon az ablakon és a tarkómat csiklandozta. Nem kellett volna lekapnom azt a kapucnit… – állapítottam meg, mégsem húztam vissza.
Egy darabig a festményt bámultam, hátha megragad rajta valami apróság. Lényegében nem tudtam volna mit kezdeni velük. Én egy tárgyat kerestem azon a helyen, nem pedig festett figurákkal kívántam társalogni.
  Sajnálom. Szólhattam volna, hogy idejövünk.
Nem ártott volna, feltéve ha nem az a terved, hogy meg akarsz ölni. Ebben az esetben ugyanis kiváló úton haladsz, bátyó. – A gúnyosság csak úgy kitört belőlem, de az utolsó szót szándékosan nyomtam meg. Reméltem, hogy érzékeli, már nem csupán egy idegesítő mitugrászként tekintek rá. Hanem egy idegesítő rokon mitugrászként.
Aztán sóhajtottam és inkább csak biccentettem egy nem bajt. Végül is addigra már teljesen mindegy is volt. Valahogy ezen is túl leszek, már annyi mindent éltem túl, gondolom a hideg sem tud megölni. Ha mégis akkor Keant egész életében kísérteni fogom.
  Akkor érdemes rájuk időt vesztegetni vagy sem?
Újabb sóhaj szakadt fel belőlem.
Igazából remekül kiismertem Keant és már megtanultam, hogy mindenféle dolgok képesek elvonni a figyelmét a lényegről. Hiszen lényegében miért is voltunk ott? Hogy az ő kincsét megkeressük, nem pedig egy festménnyel cseverészni. Egy bizonyos, hogy Kean képtelen koncentrálni a kiszabott célra. Túl hirtelen – igen, nálam is hirtelenebb – és kicsit szétesett, mintha nem is igazán tudná, mit akar.
Kean… lényegében miért vagyunk itt? – kérdeztem kissé szigorúan, ahogy Dean beszélt velem, mikor gyerekként butaságot csináltam.
Megint felé nyújtottam a laposüveget.
Remek festmény. Ha akarod, vidd haza! – folytattam. – De nem ezért jöttünk. A cél lebegjen a szemed előtt!
Csendesen indultam meg a lépcső felé, nem folytattam az okoskodást. Részemről fel akartam jutni a torony tetejébe, ahol minden bizonnyal még több jég és hó fogad majd, de talán ott rejtegetik azt, ami nekünk kell. Azt határozottan kijelenthettem, hogy közel járunk valamihez, ami igazán erős… sőt talán több valamihez is.
A lépcsőket megfagyott hó borította. Minden lépésnél megcsúszott a bakancsom talpa. A korlátba kellett kapaszkodnom, ami rendkívül instabil volt. Éreztem, hogy a súlyom alatt megremeg, aztán egy reccsenéssel kiszakadt a helyéről, én meg kissé meginogva zuhantam utána. Az oldalamra esve érkeztem arra szinte, ahonnan elindultunk. Fájdalmasan nyekkentem a hóba érkezve.
Élek! – nyögtem fel, miközben ülőpózba tornáztam magam.
Valószínűleg nem tört el semmim, csak még egy alaposabb zúzódást sikerült elszenvednem. A fejemhez kaptam a kezemet. Egészen pontosan a homlokomhoz, amit beleütöttem valamibe, amit a hó lepett el. A kesztyűm véres lett. Azonban nem ez érdekelt, hanem az, ami a sérülést okozta.
Előrángtattam a pálcámat, hogy varázslattal sodorjam félre a havat.
Van itt valam, Kean – mondtam.
Valami ládaféle kerül elő. Nem volt különösebben díszes, de érdemesnek találtam arra, hogy belenézzünk. Az egész helyből áradt a mágia, ezért nehéz lett volna pontosan meghatározni hol van, amit keresünk. Csak abban voltam bizonyos, hogy a toronyban kell lennie.
Naplózva


Kean R. Rowle
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2017. 11. 12. - 21:18:38 »
+1


Befagyott világítótorony



Elég érdekesnek találom a képet, hiszen kiszedhetnénk belőle, hol vannak a kincsek, milyen csapdák várnak ránk, de ha téged nem érdekel annyira, akkor valószínűleg csak én tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. Talán annyira meg akarom találni a jövőm zálogát, hogy a legapróbb, legjelentéktelenebb dologban is a megoldást keresem. A kulcsot valamihez, ami talán nem is létezik. Mert mi a biztosíték arra, hogy eljöttünk idáig, és meg is találjuk azt, amit keresünk? Mágikus tárgy van itt, valami van itt, ami taszít, de honnan tudjam azt, hogy az tényleg az is, amire gondolok.

- Pedig jó szakma, talán foglalkozhatnál vele. Amennyi mindent összegyűjtögettél már, valószínűleg nagyobb a vagyonod, mint amit el tudsz képzelni.
Persze, a vagyon kérdése mindig relatív. Valaki pénzben méri, valaki barátokban, megint más a mások feletti uralkodásban. És én ennek az utóbbinak szeretnék véget vetni. Mert pontosan tudom, milyen másokon uralkodni, ahogy azt is, milyen, ha rajtad uralkodnak. És egyik sem jó. Lehetne vitázni arról, melyik a rosszabb, mert nem mindenki egyformán éli meg a két dolgot.

A festmény előtt állva és ebben az egész helyzetben rájövök, hogy bár igyekeztem elkerülni az uralkodást, pont azt tettem azzal, hogy nem szóltam arról, hova jutunk. Mintha érezni akartam volna azt, milyen máson uralkodni, milyen rajta uralkodni, holott tisztában vagyok vele, milyen lehet. Hiszen a legilimenciának köszönhetően tudom, milyen sakkban tartani valakit. Milyen mikor az embereknek nincsenek előtted titkai.

Igazán jól esik, hogy a gúnyos hangsúly végén azért mégis bátyónak szólít. Teljesen elérzékenyülök, és el is tereli a gondolataimat a jelenről. Ránézek, büszkén. Elmosolyodom, majd oldalba is bököm.

- Ne aggódj, nem vagy fenn a halállistámon. Inkább azon, akikre érdemes odafigyelni, mert tehetségesek. És mert képesek bajt kavarni – kacsintok egyet.
Meglep ahogy a kérdésemre visszakérdez. Olyan kioktató és valahol mégse. Igaza van, hiszen annak ellenére képes vagyok megfeledkezni a célomról, hogy minden kis jelben a segítő szándékot látom. Valószínűleg a festmény alakjai nem tudnak semmit, ahogy annak is meg van az esélye, hogy mégis.

- Egyértelmű, hogy a karvédő miatt jöttünk. Csak…
Mire azonban befejezném, már folytatod is. Igaza van, nem kell a magyarázkodás. Visszafordulok a kép felé, amíg ő elindul a lépcső felé. Még nézem egy picit az egyre jobban mozgolódó alakokat a képen, de aztán megindulok utána. Már fel is lépek a látszólag és gyakorlatban is csúszós lépcsőre, de akkor olyan robogást hallok, mintha egy vonat készülne átrobogni a tornyon. Visszalépek a lépcsőről, és talán ez a szerencse, hogy nem gázol végig keresztül rajtam, de az én lábam is megcsúszik a hirtelen mozdulattól, és fenékre ülök.
- Ennek örülök! Most már annyi baleset ér, hogy lassan biztonsági kötelet kéne kötni rád.
Ahogy felállok és letörlöm a fenekemről a havat észreveszem, hogy nincs is annyira jól. Mármint biztos most még úgy érzi magát, de később ennek meg lehet a következménye. Közelebb megyek, és lenézek a hóba, a kikandikáló dobozra, de jelenleg más foglalkoztat.
- Nézz rám!
Akár megteszed, akár nem, előveszem a pálcám, és egy kötést teszek a fejedre. Kicsit hülyén áll a fülvédő miatt a kötés, de a fejsérülések nagyon véreznek, és nem szeretném, hogy elájulj, mert akkor teljesen meg leszünk… meg leszek lőve.
- Nem szédülsz? Nem látsz kettőt vagy többet a dobozkából? Mondjuk azt biztos nem, mert ahhoz túlságosan is összeszedettek a mozdulatai, amivel teljesen kiszabadítja a teljesen átázott dobozt a hóból. Csak akkor dobban nagyot a szívem, mikor teljesen kiszabadul és kiderül, hogy nem is olyan bonyolult a zár rajta. Felnézek rád, és hagyom, hogy kinyisd. Túlságosan is izgatott vagyok ahhoz, hogy bármit képes legyek megtenni most.

Aztán kiderült, hogy felesleges volt ez az izgalom. Semmi különös nincs benne egy fa kupán kívül, ami szép motívumokkal van díszítve. Nem, ez nem az, amit én keresek. Kicsit csalódott is vagyok miatta, de túl egyszerű is lett volna, ha mindjárt itt megtaláljuk.

- Ha kéred, akkor tedd el nyugodtan.
Ha nem, akkor elteszem én. Örülnék neki, ha a kastélyban lenne valahol. Akár a titkos szobában, ahol a különböző aktákat és tárgyakat gyűjtöm. Felállok, és rá nézek. Az a helyiség lenne az igazán nagy kaland a számodra, ha oda sikerülne bejutnod. Nem lenne semmivel sem egyszerűbb, mint ide eljönni.
Hirtelen megvilágosodok. Tudnom kell.

- Ha ennek vége, akarok veled beszélni. Komolyan. Kíváncsi vagyok valamire, és a szakértelmedre lenne szükségem. És ha akarod, akkor hivatalosan is felbérellek a feladatra.
Teljesen komolyan gondolom, és ez remélem látszik is rajtam. Igaz, ezzel megint elterelődött kicsit a gondolatom a fontos témáról, amiért idejöttünk, de ez legyen a legkevesebb.
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2017. 11. 12. - 22:48:30 »
+1

GRÖNLAND


[viselet]

KEAN
1999. március

 
Éppen csak egy kicsit szédültem bele a zuhanásba. A fájdalmat lényegében csupán azért éreztem meg hevesebben, hogy megérintettem a kesztyűs kezemmel a seb felszínét, bemocskolva ezzel a ruhadarabot. Egy ideig csak a vérfoltot bámultam, aztán a dobozkát. Engem az érdekelt, nem a saját sérült arcom
Nézz rám!
Kean hangját hallottam és ahogy megjelent mellettem felé pillantottam. Valójában a pálcájával találtam szemben magamat, amivel egy kis kötés került a homlokomra. Biztosan hülyén néztem ki, de nem foglalkoztatott. Megnyugtatott a tény, hogy nem folyik majd végig a vér az arcomon.
Nem szédülsz? Nem látsz kettőt vagy többet a dobozkából?
Sóhajtottam.
Egy ideig csak a dobozt bámultam – amiből határozottan egy darab volt – és ezután emeltem a tekintetemet Keanre. Igazából kipróbáltam volna, mit tesz, ha esetleg itt helyben összeesek, de azért tudhatná: keményebb fából faragtak. Végül is ismeri az apámat, nincs ezen mit bizonygatni. Ha egyetlen ép csontom sem maradna ennek az egésznek a végére, akkor is végig küzdeném magam mindenen és megszerezném a kincset, amire annyira vágyik és mindezt csakis a kaland kedvéért.
Ne aggódj! Szólok, ha megkészülök éppen halni.
Dörmögve fordultam a doboz felé. Finoman megfordítottam úgy, hogy láthassam a csatot, ami zár gyanánt összefogta az egészet. Könnyedén fel is pattintottam, különösebbe nehézség nélkül és már ez önmagában is elvette a kedvemet az egésztől. Egy Rowle számára értékes tárgyat miért tartanának egy védelem nélküli dobozban.
Nem volt benne egyéb csak egy díszes, egyszerű fából kifaragott kupa. Közelebb emeltem az arcomhoz, mintha valamiféle csodát várnék tőle… azonban nem változott át semmivé és Kean tekintetében is a csalódottság fényeit véltem felfedezni.
Ha kéred, akkor tedd el nyugodtan.
Kell a francnak. Kiborultam a sikertelenségtől. Idegesen vágtam bele a dobozba a kupát és álltam fel. A homlokomra kellett közben szorítanom a kezemet, mert a fájdalom átjárta a testemet.
Ha ennek vége, akarok veled beszélni. Komolyan. Kíváncsi vagyok valamire, és a szakértelmedre lenne szükségem. És ha akarod, akkor hivatalosan is felbérellek a feladatra.
Nem értettem ezt a hirtelen váltást, ezért Keanre néztem. Valahogy kicsit sem érdekelt mi lesz ennek a végén, én a kincset akartam, mint egy vadászkutya, megfeszülten kutattam utána, ő pedig megint elkalandozott. Dühösen vágtam zsebre a kezeimet és bámultam rá.
Bátyó, te most komolyan ilyenkor is máson gondolkodsz? – értetlenkedtem.
Az ujjaimat szorosan a kötésen tartottam és közben a lépcső felé pillantottam. Még mindig érdekesnek tűnt és tudtam, hogy a vastag jég ellenére is fel kell mennem, meg kell oldanom. Van ott valami. A gondolat igencsak határozottan tört elő belőlem. Valószínűleg gondolkodás nélkül indultam meg, mintha csak a lábaim vinnének.
Na kapd össze a koncentrációd, mert odafent még van valami.
A hangom határozott volt, egyenesen parancsoló.
A talpam ismét meg-megcsúszott a jégen, de most sokkal ügyesebb voltam. A falban próbáltam megtámaszkodni. Óvatosan léptem, kifürkészve mennyire csúszós az éppen következő fok… aztán egyszer csak fenntaláltam magamat. Ott dermesztően hideg volt, a saját leheletem annyira látszott, mintha egy jégverembe lennék. A talpam alatt tükörjég volt, de a különös, mágikus erő, amit eddig is éreztem most annyira felerősödött, hogy ha akarta volna is az agyam, a testem nem tudott volna hátrálni.
Vigyázz… minden csupa jég… – motyogtam a figyelmeztetést. 
Naplózva


Kean R. Rowle
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2017. 11. 14. - 21:58:35 »
+1


Befagyott világítótorony



Látom rajta, hogy valamelyik mondatommal megsértettem, de jelenleg nem nagyon tudok foglalkozni vele, hogy kiderüljön, melyikkel. Remélem viszont, hogy nem nagyon, mert bár könnyen meg tudunk bocsájtani, felejteni szinte sose szoktunk. Ez a családunk jellegzetessége. De talán ebből csak keveset örökölt.

- Igazán hálás lennék érte. Tudod nehéz felkészülni a váratlan dolgokra – mosolyodom el.
Főleg azért, mert ez a mondat is bizonyítja, hogy tényleg nem történt semmi komolyabb probléma. Örülök neki, mert szeretnék minél hamarabb eltűnni innen. Voltak már bőven rossz élményeim, de ez simán megközelíti azokat. Pedig a háborúval és az azkabani halálos áldozatok látványával azért nehéz vetekedni.

A kupa megtalálása viszont határozottan csalódás mind a kettőnknek. De igaz lehet az, hogy néha a legvágyottabb dologért kell a legtöbbet küzdeni, míg máskor az ölünkbe hullik. Azt viszont sikerült már kiderítenem, hogy sokkal jobban megbízhatok benned, mint a tulajdon apámban vagy unokatestvéreim némelyikében. Pont ezért nem is fogok habozni, mikor beengedlek a megbízás miatt a házamba.

- Igen, tudod, ez nagyon fontos, és eddig nem találtam rá megfelelő embert, akiben eléggé megbíznék.
Egyre jobban esik, hogy bátyónak hív. Nem igazán számít a hangsúly, de a szó maga határozottan jól esik. Ha belegondolok, hogy egy hónapja Londonban még egymás torkának estünk, akkor azt kell mondjam, hogy nagyon megváltozott a kapcsolatunk. És örülök neki, hogy a jó irányba haladtunk. Persze, tudom hogy bármikor visszatérhetünk arra a szintre, de ettől még össze tudunk fogni, és ennyi a lényeg.
- Jól van, főnök  – mosolyodom el megint.
Igaza van, hiszen ezek a körülmények között a legapróbb botlás is a fagyhalálhoz vezethet.  Mire azonban már felé fordulhatnék, hogy megköszönjem a felélesztést, addigra el is indul. Jobb lesz, ha utána indulok, mielőtt még megint leesik a lépcsőn. Ahogy egyre feljebb megyek, mintha még jobban érezném a taszítást. Lihegve haladok egyre feljebb, mintha nem egy pár lépcsőfokot másznék meg, hanem a Mount Everestre.

- Figyelek! – kiáltom még a lépcsőről, de már közel a végéhez. – Látsz valami érdekeset?
Igazából felesleges feltennem ezt a kérdést, mert azonnal felérek én is a tetejére. A kilátás csodálatos lenne, ha nem tombolna kinn a hóvihar, aminek a hidegéből még mindig kapunk. És egyre csontig hatolóbban. Nem hiszem el, hogy valaki képes volt ide eljönni, hogy elrejtse a tárgyakat, vagy ha mágikusan keletkeztek ezek a viharok, akkor megalkotni. Talán van itt valami sokkal értékesebb, mint a karvédő.
- Csak én érzem úgy, hogy taszít valami itt?
Nem tudom, mi és honnan, de egyre erősebben érzem ezt a taszítást. És ebben az a legrosszabb, hogy itt már komoly fizikai tüneteket is produkálok miatta. A lihegés és fulladás most végtag nehézséggel is társul.
- Te jártál már így?
Meg kell támaszkodnom a falban, de csak a kezemet támasztom neki, amitől benyomhatok egy kockát a falon, mert süllyedni kezd a kezem. Máshol hallani valami kattanást is, mintha beindítottam volna valamilyen zárszerkezetet. Előkapom a pálcámat, és a biztonság kedvéért elmormolok egy Protego-t, de semmi sem történik. Megpróbálom még egyszer, de ugyanúgy semmi.
- Nem tudunk varázsolni  – állapítom meg.
Ez nagyon rossz hír nekem. Enélkül a nyakunkat törhetjük és teljesen védtelenek vagyunk. Mert az rendben van, hogy egy idegen támadás ellen meg tudjuk védeni magunkat egy kis öklözéssel, de az már nem éppen, hogy egy felénk repülő átok, tárgy ellen védtelenek vagyunk.

Elengedem a falat, óvatosan ellépek tőle, de akkor a kattanás befejeződik, és körben egy rakás csillogó valami jelenik meg olyan derékmagasságban. Kétségbeesetten nézek Elliotra, majd elkiáltom magam.

- Hasra!
A fejem sikerül bevernem a földbe, míg fölöttünk elsuhannak azok a valamik. Vajon hányszor kerülök még földre, mire célba érünk? Bár, ez még mindig jobb, mintha soha nem is kelnénk fel onnan. A homlokom a jéghideg földre helyezem.
- Rohadjon meg az a tetű!
Naplózva

Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2018. 08. 14. - 08:46:01
Az oldal 2.306 másodperc alatt készült el 45 lekéréssel.