Arra gondolok, hogy hazudhatott volna. Azt mondhatta volna, hogy „nem, nem gondoltam komolyan, ne haragudj”, és bár valószínűleg nem hittem volna neki, tudtam volna úgy csinálni, mintha elhinném neki. Persze, tudom én, az őszinteség mindig jobb, de ha őszinték vagyunk, ez most tényleg olyasmi, amin fogalmam sincs, hogyan fogunk átevickélni. Ki akarna olyasvalaki mellett lenni, aki zsigerileg megveti a másik életének egy nagyon fontos részét…? Én igazán nem vagyok ennyire mazochista. Számomra nem jelenti ugyanazt „tervezni vele”, meg az „engedélyét/jóváhagyását/beleegyezését kérni a pályaválasztásommal kapcsolatban”. Ennek a kettőnek szerintem nem is szabadna szinonimának lennie. Vagy úgy egyáltalán, ez az egész felháborodás… mintha legalábbis most közöltem volna, hogy Izlandra költözök, és majd havonta, vagy kéthavonta egyszer találkozunk. De hát, amit én mondtam, az alig másabb annál, mintha együtt mennénk egyetemre. Éppenséggel tudnánk így is együtt lakni. Napközben úgysem látnánk egymást sokkal többet, mint a Roxfortban, hiszen azt mégsem gondolhatta, hogy felcsapok sárkányokat kergetni én is. Ez az egész… ez az egész, sokkal inkább szól arról, hogy újságíró akarok lenni és nem megyek egyetemre, mint arról, hogy mi lesz kettőnkkel, ha vége van a Roxfortnak. És ez rossz. Ez bizony nagyon-nagyon rossz.

Lehangoltan elhúzom a számat. Hogy tiszteletben tartja? Vajon… elég ez bármire is? Persze, nem azt várom, hogy most hirtelen megmásít mindent, amit az arcomba vágott. Nem erről van szó. Csak arról, hogy nekem elég-e ez. Mi van, ha nem? Vicces, hogy folyton mindenki azt hiszi, én nem tudom, mi a jó nekem. Pedig elég határozott elképzeléseim vannak róla.
Figyelem, ahogy a keze az ajtó oldalára csúszik, bizonyára nem hobbiból, vagy arra esélyt szolgáltatva, hogy így majd jól a kezére fogom csapni az ajtót -  mondjuk nyilván nem fogom -, hanem azért, mert egyáltalán nem akarja, hogy becsukjam az orra előtt újra. (Vagy csak egyébként nem bírná elviselni. Na? Ki mire fogad?) Meg egyébként is… hát mi az, hogy miért? Most úgy mégis mire gondol? Hogy miért akarok újságíró lenni, miért nem mondtam eddig, miért most mondtam, miért nem akarom ezt, vagy azt, vagy szerintem ő még sokkal több ilyen kérdést el tudna sorolni, mint én, de nem vagyok gondolatolvasó, hogy tudjam, most éppen mire szeretné hallani a választ. Van persze válaszom mindenre, ez nem igazán aggaszt. Az sokkal jobban, hogy talán teljesen feleslegesen válaszolnám meg minden kérdését, akkor sem értene jobban. Hiszen a jelek szerint egy kicsit sem ért meg.

- Hogy-hogy miért? – kérdezek vissza, és szeretnék inkább csak értetlennek hangzani, vagy elcsigázottnak, keserűnek, vagy akárminek, de azon kapom magam, hogy még mindig nem párolgott el belőlem minden csepp indulat. Közel sem.
- Mert ezt akarom csinálni. Ez érdekel. Írni akarok, utazni akarok, ott lenni, amikor fontos, és érdekes dolgok történnek, találkozni érdekes emberekkel, tanulni és élni.Te miért akarsz az lenni, ami? És szerinted én miért nem tettem fel neked soha ezt a kérdést? Mert feltételezem, hogy amit döntesz, az olyasmi, amit tényleg akarsz, és ami tényleg boldoggá fog tenni, akár az életed végéig is. Eszembe sem jutna megkérdőjelezni a döntésedet – és elhihetitek, nem azért, mert szerintem ne lenne egy egészen (NAGYON) kicsit aggasztó, ha valaki sárkányokat akar közel engedni magához, nekem ugyan ne mondja senki, hogy ebben nem rejlenek szuicid hajlamok, de én ezt nem csak, hogy tiszteletben tartom, de el is fogadom. Mert csak így tudom támogatni, és miért ne akarnám támogatni? Talán inkább ez lenne a jó „miért” kérdés, nem az összes többi. Csak nem nekem. Hanem Mathiasnak. Vicces, hogy eddig mindig inkább magamban kételkedtem – hogy vajon én vagyok-e elég jó neki, hogy lehetek egyáltalán neki bármije is, erre most? Most gondolok először arra, hogy talán ezeken a kérdéseken fordítva is érdemes lenne végigzongorázni.
- És miért, te mégis mit szeretnél? Mit kellene akarnom szerinted? Ki vele, ezek szerint biztos van rá válaszod, ugye? És az akármi, csak ez nem… az nem válasz – vicces, de ezt még senki sem tudta megválaszolni nekem. Még a saját házvezető tanárom sem, aki remekül azt szűrte le a „mit szeretsz csinálni, Clementine?” kérdésére adott válaszomból, hogy én otthonülő feleség szeretnék lenni, miközben a jövőmről beszélgettünk. El tudnám néha sírni magam a férfiaktól. Komolyan mondom. És közben rettegek is tőle, hogy voltaképpen nincs erre válasza Mathiasnak sem. És ha nincs… hát, akkor talán egyáltalán nem is gondolom rólam sem olyan sokat, mint állítja, és még csak ismerni sem ismer annyira, mint azt szeretném hinni. Vagy ami még rosszabb – hogy vállalná ezeket a vádakat, csak hogy egyetlen jó szót se kelljen szólnia a még el sem kezdődött újságírói karrieremről.

Félreértem, hát persze. Ő meg félreért engem. Újra, meg újra, és szerintem aki még nem járt így olyan gyakran, mint mi, mint én, annak fogalma sincs arról, ez mennyire fárasztó, és közben kiábrándító is tud lenni. Ráadásul az egész most csak még rosszabb, mert nem csak félreértések sorozata lóg a levegőben, hanem az is, hogy mindaz amit most mondtam (vagy korábban, mert igazából az is) neki, voltaképpen annyira sem hatja meg, hogy érdemben válaszoljon rá. Pedig most mondtam neki, hogy voltaképpen támogatom bármiben, amit csak kezdeni akarna az életével, és nem tudom, ha nekem ő ezt tudná mondani, én eléggé örülnék neki, Mathiasnak meg a szeme sem rebben, szóval felmerül annak kérdése, hogy tudok-e én ma még bármi jót is mondani, vagy minden kísérletem eleve halva születik.
- Merlinre, de hát most mondtam el! – minden akaraterőmre szükségem van, hogy ne kiabáljak az arcába, hanem viszonylag normális hangerővel mondjam ki a mondatot. Mit nem lehet ezen érteni?? Most mondtam el neki, hogy mit akarok, nem lett volna muszáj, egyáltalán nem, nem véletlen, hogy nem került sor erre a beszélgetésre korábban – sosem merült fel a terveim kérdése így explicit, most pont felmerült, és el is mondtam, miről van szó. Nem tudok bűntudatot érezni, amiért nem közöltem vele korábban. Már csak azért sem, mert szolidan ironikusnak tartom, hogy holmi „abban a hitben voltam”, meg „alapvetőnek gondoltam” kifogások mögé bújtatja a nyilvánvaló tényt, hogy sosem érdeklődött a terveimről. Ha szerinte az a furcsa, hogy nem osztom meg vele rögtön minden gondolatomat abban a pillanatban, hogy gyökeret vernek bennem, akkor érthetetlen, miért nem találja furcsának, hogy olykor mennyire kevés kérdést tesz fel nekem szerintem nagyon is fontos dolgokról.

De nyilván ő sosem tudná belátni, hogy valamiben hibázott.
Hovatovább természetesen a kérdésemre sem válaszol, ami mintegy fájdalmas igazolása annak, hogy természetesen egyáltalán nincs semmi, amit eszébe jutna ajánlgatni nekem, mert fogalma sincs arról, mit akarok, vagy miért. Mert sosem kérdezett róla, és én nem szoktam hozzá, hogy nyitott könyvként éljem az életemet. Így kéne? Komolyan? Hol marad abban az izgalom, az apró titkok lassú felfedezésének öröme? Hát nem lenne az borzalmasan unalmas?
- Bolhából csinálsz elefántot, ugye tudod? Még csak fel sem vettek, nem mintha kész tények elé állítottalak volna, csak mert nem szóltam neked róla rögtön abban a pillanatban, hogy jelentkeztem. Nem mintha konkrétan eltitkoltam volna, hogy valaki mástól tudd meg, vagy szeptemberben, amikor megyek az első órámra – most mondjam ki még egyszer, hogy JÉZUSOM, MOST MONDTAM EL? Az a szomorú, hogy teljesen mindegy, mondom-e, szerintem nem igazán akar meghallani, sem megérteni. És ez fáj. Eléggé fáj.

- Álmodban sem hitted? Jó vicceid vannak. Talán néha kérdezhetnél is dolgokat, amikről nem tudsz semmit, nem? És tudod, lehet, hogy neked mindegy, milyen eredményekkel teszed le a vizsgáidat, de nekem nem. Mert engem érdekel. Mert nekem ez fontos – mindig is kicsit stréber voltam, így nőttem fel, szerettem ezzel a szüleimnek örömöt szerezni, és boldog voltam én is, amiért büszkék rám, csak mert kitaláltam valamit, amihez nem kell jó jegyeimnek lennie, még nem fogok megváltozni, teljesen ugyanaz vagyok, aki eddig is voltam, de olyan, mintha Mathiasnak erről szabályosan más véleménye lenne.
Kurtán, keserűen felnevetek - Ugye hallod most magad? Most már fenyegetőzünk? Remek, tényleg, pazar! – mintha ez az egész egy hatalmas kegy lenne részéről. Hogy itt van, és velem van, de ha neki ez erőfeszítés, rögtön az első kis bökkenőnél, hát akkor minek ez az egész? Minek? Hirtelen olyan, mintha levegőt sem tudnék venni. Görcsösen kapaszkodom az ajtóba, és egyáltalán nem jó értelemben ver most hevesen a szívem. Nem mintha különösebben akarnék, de enyhe kábulatban, szinte kívülről figyelem, ahogy felém hajol, én pedig nem húzódom félre, a tekintetem azonban már rég lesiklott róla, és talán még sosem fordult elő velem olyan, hogy tényleg komolyan is mondjam, amit aztán mondok, hogy nem akarom, hogy maradjon.
- Igen, szerintem is.