+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  VEGYES CSAPATOK
| | | |-+  Fényes Kompánia
| | | | |-+  Nathaniel (Moderátor: Nathaniel Forest)
| | | | | |-+  Wychwood erdeje
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Wychwood erdeje  (Megtekintve 6184 alkalommal)

Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2017. 12. 29. - 16:30:02 »
+1


BEMOCSKOLÓDVA II.


Sosem tartotta magát túl heves vérmérsékletűnek. Persze mostanában sokan másképp vélekednek róla. Párjának hevessége és életről, valamint a szabályokról alkotott igencsak különleges véleménye, mintha ő rá is hatott volna.  Rosszabb persze most sem lett, mint eddig volt. Ami gonosz vagy undorító a lelkében az továbbra is az, ami szép, az pedig továbbra is egyensúlyban tartja szívét. Fönt a felszínen, az emberi jóság és gonoszság közti apró kis csíkon. Csak mintha már kissé más erővel és intenzitással élné az életét. Kissé gyorsabban, erősebben, minden érzést nagyobb hévvel átélve és mégis minden nehézséget valahogy könnyedebben véve. Neki ennyit tett az, hogy valaki végre felszabadította. Más lett. Mintha eddig csak egy didergő, olykor dacos kisfiú lett volna, aki most nőtt fel és most tanult meg igazán élni, nemcsak létezni.

De ettől még figyelnie kell magára. Most jobban, mint bármikor. Jó embernek, de kemény üzletembernek tartották. Nem volt igazán felelősség a vállán Mariel miatt, pont ezért tudott szenvtelen maradni mindig amikor pénzről volt szó. És pontosan ezért is tudott nagy-nagy többségben végül győzni. Mikor a felelősség ráomlott, az első pár tárgyalása kész kudarc volt. És csak aztán tudott ismét visszaállni és immáron színlelve ugyan, de hozni ugyanazt a szenvtelenséget, ugyanazt a magabiztosságot. Miközben a háttérben már nagyon mássá vált. Most pedig még másabbá. De azért igyekezett először ugyanazzal a színlelt nemtörődömséggel, sőt kedvességgel tárgyalni, mint mindig szokott. Ennek tekintette Alexet először. Egy tárgyalópartnernek, akin most nem pénz, hanem egy békés élet reménye múlt vagy bukott. Lehet most rosszul próbálkozott…

Csak nézett pár pillanatig Elliot dacos szemeibe. Gyönyörűek voltak, ahogy kísérték a férfi kemény szavait. Vágy éledt volna benne, és igaziból talán éledt is, hogy fittyet hányva a helyszínre egész egyszerűen a földre lökje párját és onnan űzze fel őt a teljességbe. Csak épp az idő nem volt túl alkalmas erre. Meg a társaság. Akinek jelenlététől valójában jobban tartott és jobban feszélyezve érezte magát, mint amennyire azt kimutatta. Mert még most sem tette meg. Állta Elliot pillantását és tűrte a szavait. Miközben nagyon is igazat adott nekik. Lehet, hogy az ő módszere jobb lenne… De még egy hullát nem akar hagyni maguk mögött az erdőben…

- A holttestet akarom… És biztosítékot, hogy tartod a szád! – Jelenti komolyan, majd egyszerűen csak végignézi, ahogy Elliot a fölre löki és válaszokat követel.
Közben úgy érezte a szívverése ismét visszatér a normál kerékvágásba, hiszen a futás után még alig maradt ideje pihenni. De aztán csak egy fél pillanat elég hozzá, hogy ahogy mondják, felmenjen benne a pumpa.
Mert ezt már így definiálná; ideg vagy méreg. És pontosan ettől érzi magát már más emberré. Nem tudta, hogy ő ilyenre is képes. Pedig képes. És nem késlekedik, nem gondolkodik, csak cselekszik. Elliot védelmében, a férfiért mindenre képes.
Pálcáját maga elé szegezi, és bár továbbra sem tud túl erős varázslatokat, éppúgy mint Reaganra, Alexre is ráolvassa minden háztartási bűbájainak legjavát.  A férfi cipőfűzői összekötődnek, a nadrágját erős szárítás éri, miközben a pólóját meleg vízzel öblíti át. Aztán egész egyszerűen csak fogja és hanyatt dönti. Nem okozott nagy vagy maradandó sérüléseket, de a forróságtól a férfi bőre fájhat, még egy darabig legalábbis tuti. Így hátha kicsit kezesebb tárgyalópartnernek bizonyul. Legalábbis Nat ebben reménykedik, miközben Elliot kezéért nyúl, hogy felsegítse. – Jól vagy? – Kérdezi aprón, majd Alex felé fordul. – Mondd el, hol van a holttest. És nem esik bajod. Ha nem teszed meg, a következő pár átkot a párom küldi. És abban nem lesz köszönet…
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2017. 12. 30. - 12:30:48 »
+1

B E M O C S K O L Ó D V A
II.


[viselet]

NAT
1999. április

A lábamban még mindig ott égett a szorítás utáni, alig-alig elviselhető fájdalom. Levegő után kapkodtam, de a pálcámra kulcsolódott ujjaim legalább annyira készen álltak a támadásra, mint az elmém, ami most minden erővel a fiúra koncentrált. Csupán a szívem heves ritmusa várt Natra. Képes rá, O’Mara… – súgta az a kis hang, ami máskor gúnyos. Most gyengéd volt, vágyakozó.
Hirtelen fel sem fogtam, mi történt. Kissé elkerekedett szemekkel figyeltem az eseményeket és csak akkor nyugodtam meg igazán, mikor Nathaniel egyszerűen a földre lökte a kölyköt. Egy ideig bámultam, ahogy a fájdalomtól lihegve és remegve vonaglott a mocsokban. Ez való neki – gondoltam és gúnyos vigyor jelent meg az arcomon. Közben ülő pozícióba tornáztam magam. Kezemmel óvatosan simítottam végig a lüktető fájdalomtól égő combomon.
Jól vagy?
Nat hangja törte meg a síri csendet, ami az erdőn uralkodót. Sem madár, de más élőlény lépéseinek zaja sem törte meg azt. Némaság volt és korom sötét, mintha az elmúlt percekben csak még jobban ránk borult volna a lombkoronák súlya. Nem lehetett kilátni a levelek között az égre. A levegő is fullasztóbbnak tűnt úgy, hogy még a szél sem járt az ágak között.
Csak bólintottam és odasúgtam: – Élek…
Megfogtam a kezét. Görcsösen kapaszkodva húztam fel magam. Továbbra sem adtam hangot a fájdalmamnak. Úgy tettem, mintha nem esne nehezemre állni. Remegve próbáltam talpon maradni. Minden erőmet be kellett vetnem.
Alex felé fordultam, akárcsak Nat, közben elengedtem a kezét. Nem akartam, hogy érezze mennyire reszeketek. Nem vagyok gyenge… nem vagyok gyenge… – ismételgettem. Az erős szó már eszembe sem jutott, mintha nem is lenne közöm hozzám.
A pálcámat kicsit előre tartottam, hogy fenyegetőbbek legyenek Nathaniel szavai.
Nem félek a párjától, Mr. Forest… ő nem méltó magához. Tudom, miféle ember – mondta olyan magabiztosan, mintha nem is a földön fetrengne, mint egy mocskos disznó.
Nagyot dobbant a szívem.
Nem tetszett, ahogy azok a természetellenesen világító kék szemek Őt, az én Natomat figyelték. Nem csak egy példakép volt neki. Egyszerűen a megszállottja volt és ez bosszantott. Újra megremegett a kezem.
El fogjuk távolítani, megvédjük magát.
Kik? Ez a kérdés kellett volna, hogy eszembe jusson, de nem így történt. Nem érdekelt, nem akartam hallani róla, a rajongókról, az őrültekről, akik egyszerre istenítik és zárnák el Natot. Nem engedem meg, hogy kirángassák a karjaimból, mert amíg élek, addig az enyém lesz.
Dormito! – fojtott hangon morogtam el a varázslatot és hozzá intettem a pálcával.
A fiú egyetlen szó nélkül mély álomba szenderült.
Elég volt a finomkodásból – mondtam és egy pillanatra Nahoz fordultam. – Ez a gyerek közénk akar állni! Nem fogom hagyni és nem érdekel, mibe kerül ez!
Kétségbeesetten, fájdalmak között guggoltam le mellé és nyúltam a zsebeibe. Először a nadrágját, majd a kabátját kutattam át. Utóbbi jobb zsebében találtam egy tárcát benne a lakcímével, néhány szállodai számlát, egy könyvjelzőt, amin egy idézet volt Nattól. Nyeltem egyet… hiszen még azt sem tudtam miket írt. Ez a fiú olyan oldalát ismerte, amire nekem esélyem sem volt.
Ezeket fogd meg – mondtam rekedten és felé nyújtottam a papírokat. – Talán segítenek elvezetni a testhez.
Újra a fiúra fogtam a pálcám.
Nem érdekel a véleményed, kitöröllek a fejéből. Nem akarom, hogy szeressen.
Nem jött a mozdulat, sem a varázslat. Nem tudtam koncentrálni, túl gyenge voltam és a féltékenység is egyre erősebben dolgozott bennem. Lehunytam a szemem, hosszan fújtam ki a mélyen beszívott levegőt.
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2017. 12. 31. - 16:25:05 »
+1


BEMOCSKOLÓDVA II.


Gúnyos kifejezés ül ki az arcára, ami már-már gonoszba hajlik át megrezdülve itt-ott a mimikáján. Persze neki nem tűnne fel. Nincs tükör az erdőben, ami megmutatná; Így festesz most. És nem is érdekelné. Sőt, talán még büszke is lenne magára, hogy ím most az az erős Nat ő, akit a párja annyira látni és érezni akar. Ő érte teszi ezt, hát most láthatja. Mert ez a kifejezés ritkán jelenik meg az írón a hétköznapokban. Sőt, talán Elliot sem láthatta még sosem. Bár az elszántságot már igen, mikor Reagan ellen küzdöttek. Akkor is épp ilyen erővel és határozottsággal állt ki a szerelme mellett. És most is képes és kész, szinte bármire. Nem, gyilkolni még mindig nem akar. De nagyon reménykedik benne, hogy találnak valami más megoldást.

Kissé hidegnek érzi a levegőt tenyerén, mikor felhúzva Elliotot, a férfi elengedi a kezét. Ő érinteni akarta volna még egy kicsit. Újabb erőt meríteni ujjaiból, kissé megcirógatni a bőrét, de közben nagyon is jelezve, hogy ő itt van. És innentől kezdve bármit is kell tenni, azt megteszi. Érte és magukért. Persze a hideg nyomán néz le most először a talajra is. Csak felszisszen, mikor meglátja össze-vissza karistolt, vágott, szúrt, sebes és vérző lábfejét. Nem a fájdalomtól érte az apró kis hang. Leginkább annak a hiányától. Ahogy minden érzelmi töltet, ami most éri, egész egyszerűen felülírja a receptorait. Mintha nem érzékelne igazán fizikai valót. Csak érzelmeket és belső erőt. Ami árad, csak árad szét a testében egyben tartva mindenét.

- Pedig kéne… - Rántja meg a vállát, Alex magabiztos mondatára. Mikor végre újra tovaviszi tekintetét a lába alatti avarról. A furcsa barnaságtól, a túlrikító kék szemekig. Ijesztő. És kissé bele is borzong. Reagan nem ilyen volt, ő könnyedén előadta a legnagyobb kellemességet, ez a fiú, viszont konkrétan a frászt tudta volna hozni rá. Már csak a tekintetével is. Ami természetellenességével volt fenyegető az erdő egyre tóduló sötétségében. – Én is tudom kiféle. Ő az én párom. És ez nem megmásítható. – Sziszegi fogai közt a szavakat, egyre dühösebben markolva ismét pálcáját. De aztán tágra nyílnak a szemei. Egy pillanatra még oldalra is néz Elliotra, csakhogy párjánál nem látja ugyanazt a mondatrészt tükröződni, ami mintha beleitta volna magát a hallójárataiba. El fogjuk… El fogjuk… Az író agya azonnal kutakodni kezdett Alexhez hasonló, túlbuzgó rajongók után és talán párnak az arca fel is sejlett előtte. De nem volt biztos semmiben és mégis csak járatta a tekervényeit, hátha. Hátha egy levél, egy kézszorítás vagy egy furcsa ölelés, egy furcsa tekintet… De csak pár felsejlő kép… Még arra sem emlékszik Alexet látta-e más rajongók társaságában igazán, önfeledten beszélgetni. Nem ezekkel foglalkozott. Sosem ezekkel. Ez nem az ő dolga volt… Nagyember… Hátha Nagyember tud valamit.

Gondolatmenetéből Elliot átka, majd a férfi kemény szavai szakították ki.
- Nem fogom, hagyni, hogy újra megtedd! Nem hagyom, hogy tönkretedd magad! – Jelentette ki több keménységgel a hangjában, mint azt eredetileg szerette volna, miközben önkéntelenül nyúlt az Alextől elszedett dolgokért. – Nézd meg a cipőjét és a zokniját is. – Tette hozzá, szinte fel sem nézve a papírokból. De az idézet az egyik krimijéből származott, így rátört hirtelen némi nyomozási vágy. Hátha a fiú okosabbnak hitte magát, mint valójában volt… - Nem hinném, hogy valahol itt tartaná a testet, ezeknek a címeknek az egyikén. Ha többen voltak, lehet, hogy ő csak közvetítő és más rejtegeti…  - Teszi hozzá kissé lemondóan, de amikor ismét párjára néz a szemei nem tükrözik szavait. Még mindig erő, határozottság és elszántság ül bennük. – Töröld. – Teszi zsebébe a tárgyakat, aztán Elliot felé nyúl és nem is szólva semmit felhúzza magához a férfit. – Csak a tied vagyok. És csak a te megszállott gondolatod akarok lenni… - Mondja egyszerűen és ott tartja kezét Elliot kezében, mintegy biztosításként. Ő sajnos nem képes efféle varázslatra. És talán érzi párján, hogy most neki is nehézkesen megy. Így mikor Elliot lehunyta a szemeit és hosszan kifújta a levegőt, óvatosan, a kezénél fogva vonta lágy ölelésébe. – Itt vagyok veled. Itt vagyok neked. Fogom a kezed és sikerülni fog…
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2018. 01. 02. - 15:49:57 »
+1

B E M O C S K O L Ó D V A
II.


[viselet]

NAT
1999. április

Éreztem, ahogy a remegés nem akart távozni a testemből. Görcsösen csimpaszkodott rám, mint valami nyavalya, amit nem lehet varázslattal vagy bájitallal legyűrni. Talán a lábamban lüktető fájdalom okozta, talán az, hogy már megint ebben az erdőben vagyunk, nem tudom.
Hosszantartottam lehunyva a szemem. Mély levegőt próbáltam venni, de nehezen ment, mintha az erdő maga feküdt volna a mellkasamra, hogy szép lassan megfulladjak alatt. Hörögve szakadt ki belőlem az a kevés is, amit az imént beszívtam… de nem, nem nyithattam ki a szemem. Nem akartam látni sem a fák sötét, végtelennek tűnő sokaságát, sem pedig a fiatal fiú elkábított, alvónak tűnő arcát.
Töröld.
Nat hangja megtöltötte a kísérteties csendbe burkolózó erdőt. Hirtelen nyitottam ki a szemem és pillantottam rá. Az erős, nagy Nathanielre, akire most mindennél jobban szükségem volt… mert az volt, hiszen megvédett, hiszen legyőzte a maga tudásával ezt a kölyköt. De nem elég erős! – Mordult bennem a kegyetlen kis hang. Nem kéne így magasztalnod ezt a fickót, O’Mara, hiszen neked kellett elkábítani, neked kell kitörölni az emlékeit…
Gondolkodás nélkül hajtottam le a fejem, hogy a csuklómra pillantsak. A szalag legalább úgy lüktetett, mint bennem a fájdalom és minden egyéb érzés. Ekkora fogta meg a kezem Nat és húzott magához, elszakítva a tekintetem a különös bársonyékszerről.
Csak a tied vagyok. És csak a te megszállott gondolatod akarok lenni…
A szemébe néztem, de nem reagáltam semmit. Nem tudtam, mit mondani, hiszen tudhatta, hogy máris az… a szalag ugyanis – legalábbis egyelőre – nem volt olyan erős, hogy ellene fordítson. Azt határozottan éreztem persze, hogy ez a közeg és ez a helyzet csak kedvez neki. Erősödött, csakhogy még nem volt tökéletes. Képtelen volt átvenni felettem az uralmat.
A pálcát még mindig a kölyök felé tartottam. Nem volt erőm, nem tudtam megtenni… nem jött a megnyugtató, mindent helyre rázó Exmemoriam… csak a kétségbeesés és a hang a fejemben, ami Natot vádolta minden fájdalmamért, sőt a kialakult helyzetért is. Hosszan fújtam ki megint a levegőt, közben pedig lehunytam a szemem. Meg akartam tisztítani magam minden borzalmas gondolattól, de túl gyenge voltam hozzá.
Itt vagyok veled. Itt vagyok neked. Fogom a kezed és sikerülni fog…
Éreztem, ahogy magához húz. Ahogy az arcom finoman belepréseltem a pulóverébe meghallottam a szíve ritmusos dobolását, megéreztem az illatát. Hirtelen léptem tőle hátra és a pálcám megint a gyerek felé nyújtottam. Valójában kicsit sem vártam semmilyen megerősítésre Nattól. Az az erő kellett, ami az előbb olyan hirtelen villant fel, mint egy lángcsóva a sötétben.
Exmemoriam – suttogtam el a varázslatot.
Nem tudhattam ugyan, hogy tényleg sikerrel jártam-e… de reméltem, hogy Nat és minden, ami valaha hozzá kötötte már nem tartozik az emlékei szerves részébe. Találjon magának más bálványt, egy másik írót, akit utánozhat. Dühös lettem még a puszta gondolattól is, hogy valaki ilyen mániákusan marta volna el mellőlem… és persze ott volt a tény is: ő csupán egyetlen a talán több százezer hülyéből, aki gondolkodás nélkül ölne meg, csakhogy ne legyek Nat közelében. Azelőtt sosem gondoltam rá hatalmas, híres íróként. Az én Natom más volt… olyan, mint én… egy arc a tömegben, ami csak az enyém.
Nyeltem egyet.
Elengedtem Nat kezét, hogy a fiú fölé lépjek. Semmi változás nem látszott az arcán, úgy feküdt, mint egy alvó kisgyerek… én mégis szerettem volna rávetni magam, megfojtani puszta kézzel. Öld meg… még védekezni sem tudna… – súgta a fülembe a szalag.
Lehet, hogy sikerült… – Nyögtem ki nagy nehezen. – El akarok menni innen.
Rémülten tettem hátra egy lépést. Még az én éppen csak létező lelkiismeretemmel is ijesztő volt a gondolat és az, hogy valóban meg akartam tenni. Az ujjaim erősen feszültek a pálcára, úgy ahogy egyébként a nyakára is feszültek volna, ha nem tartom magam.
A dühtől, a féltékenységtől remegve emelte a pálcám ismét felé. Ösztönös mozdulat volt. Tedd csak meg! Tudod a varázslatot. Még kimondanod sem kell, elég rágondolnod...
Nem! – Kiáltottam bele az erdő egyre fojtogatóbb sötétjébe.
Nat ugyan nem tudom szólt-e, mert a saját gondolataim és vágyaim annyira lefoglaltak, hogy csak azokat hallottam meg. Így ellenkezéseim is csupán a saját, belső feketeségemnek szóltak, amik ellen egyre nehezebben tudtam küzdeni. Nem engedtem le a kezem, nem tudtam megtenni. Haragudtam a fiúra, Reaganre, az erdőre, Natra... de leginkább magamra.
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2018. 01. 04. - 21:19:34 »
+1


BEMOCSKOLÓDVA II.


Nem elég erős… Fintorodik el ismét, ahogy végignéz párján, majd a földön fekvő fiún. Akkor nem kéne ilyesmit kérnie. Bizonyíthatna. Bebizonyíthatná Elliotnak, hogy mindenre képes érte. És most mégis hisztérikus röhögésben tudna kitörni, ha nem sírásban, hogy ennyi? Ennyi az a nagy minden, az a nagy erő, amire képes? Háztartási bűbájok. Továbbra is csak ez van a tarsolyában, és most mindennél jobban szidja magát, hogy sosem volt tehetségesebb vagy ügyesebb…

Holott nem ezzel volt baj. Lényegében tudnia kellene ezt neki is. Sosem a tehetsége vagy az ügyessége szabott neki gátat. Hanem egy életforma, amibe belekényszerült. Író volt. És az emberek hamar beléplántálták, hogy ennél többnek nem is kell lennie. Így lényegében soha többé nem erőltette meg magát. Ami nem ment elsőre vagy másodjára, azt egész egyszerűen hagyta a fenébe, és soha többé nem próbálkozott meg vele. Mert volt más, amivel kitűnt és voltak mások, akik megcsinálják helyette, amit meg kellett. Pénzen sok dolgot meg lehet venni… Csakhogy pénzen nem tudott boldogságot venni. Ahogy ártatlanságot sem fog tudni venni. De ennek az utolsónak az elvesztése mégse rázza meg annyira, mint amennyire megrázná az, ha Elliot elmenekülne mellőle, mert rájönne arra, hogy sosem lesz erős…
Nem. Ez nem történhet meg. Nagyon is erős. Ha most még nem is ügyes mellé. Ennyi. Soha többé nem fogja hagyni, engedni, hogy Elliotnak kelljen küzdenie mindkettőjük helyett. Ezt most eldöntötte. És nem fog szégyellni segítséget kérni átkok és bűbájok megtanulásához az ügyes, jól harcoló ismerőseitől. Leckéket fog venni. Megtanulja megvédeni azt, ami az övé. Megvédeni azt, akiért tényleg mindent megtenne.

Csak figyeli, amíg párja elsuttogja a varázslatot. Csak nézi, ahogy végigmér a fiún, ahogy megpróbálja megvizsgálni vajon sikerült-e amit eltervezett. Nem tudni. Nem lehet tudni. Tényleg csak remélni, hogy immáron legalább ennek a szakasznak, ennek az egy történésnek vége. – Biztosan sikerült. – Mondja ki mégis egyszerűen végül.
Persze Reagan után belegondolhatott volna abba, milyen őrült emberek létezhetnek még a környékén. De nem tette. Lehet, hogy az a férfi ilyen szinten távoltartott tőle mindenkit? Simán kinézné belőle ezt is. Most, hogy nincs, rászabadulhat a világ. De nem baj. Küzdeni fog. Van miért és van kiért. Ennyi.

- Gyere! – Nyújtja finoman a kezét Elliot felé, mire a férfi csak felkiált. És Nat egy pillanatra csak leereszti a kezét és figyeli a haragtól eltorzult kis arcot. – Elliot. – Kezdi csendesen, majd megint felemeli a kezét és Elliot felé lép. – Elliot nézz rám kérlek. Nézz rám. – Mondja halkan, de határozottan. Aztán ahogy felé araszol egyszerűen csak elkapja a fehér kis csuklót és miközben letolja a karját, magához húzza gyönyörű alakját. – Minden rendben. Itt vagyok. Szoríts magadhoz. Itt vagyok. – Suttogja szinte. Aztán, miután elindított egy kisebb szelet, hogy összekuszálja utánuk az erdő avarját, hoppanált. De Elliot alakját még akkor sem engedte el, amikor az ismerős tengeri levegő megcirógatta bőrét Tengerszem birtokán.
Naplózva

Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 11. 24. - 00:09:33
Az oldal 0.143 másodperc alatt készült el 37 lekéréssel.