+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Elliot O'Mara (Moderátor: Elliot O'Mara)
| | | | |-+  Útkereszteződés
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Útkereszteződés  (Megtekintve 176 alkalommal)

Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma / Omi bá

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2017. 09. 30. - 08:33:56 »
+1

HERTFORDSHIRE VÁROSA
Esmé Fawcett lakása
Esmé Fawcett pennájából



Esmé egy kis lakásban lakik, Hertfordshire város egy nyugodtabb részén.
Egy társasház tetőterében van kialakítva direkt művész palánták számára a mugli egyetem miatt is,
ami itt található. Rövid idő alatt belakta a helyet. A műterem, ahol az illusztrációkat és
festményeket készíti egy hatalmas és világos helyiség. Bár zsúfoltnak tűnik, valójában minden a
megfelelő helyen van, hogy kényelmesen el lehessen érni. A hálója ezzel szemben kisebb, és alig
lehet ott mozdulni. A vendégeket a konyhában szokta fogadni. Szerény hajlék, amit a kiadóban
keresett munkájából tart fenn.

Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma / Omi bá

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2017. 09. 30. - 09:04:24 »
+1

 
ÚTKERESZTEZŐDÉS


[viselet]

ESMÉ FAWCETT
1999. április

 
A gyomrom hangosan korgott, mintha már hetek óta nem ettem volna egyetlen falatot sem. Hazugság volna azt állítani, hogy így volt, mert nem… nagyon nem. Nat mindent megtett, hogy rendes ételt tuszkoljon le a torkomon, de sem a húsért, sem a különleges ilyen-olyan luxusétteremben felszolgált fogásokért nem rajongok. Lényegében kávéval, csokival és süteményekkel laktam jól nap, mint nap. Ezzel persze Elliot O’Mara mértékkel semmi gond nem volna, hacsak éppen nem egy nagy vérveszteség és jó pár nap kényszerpihenő után van az ember.
Aztán jött Daniel ezzel a hülye Amber kérdéssel, hogy: „Ugye tényleg nem zavar, ha az unokahúgodat átviszem Esméhez időnként?” Persze – kissé felemelve a hangomat – közöltem, hogy engem ugyan nem érdekel. Semmi gondom vele, tudom, hogy jól bánna Amberrel és nem gondolok rá már keserűséggel, még ha fájdalmas is volt az elvesztése.
Azonban attól a perctől kezdve más nem is járt a fejembe, mint Esmé és a finom levese és minden gondolkodást mellőzve, egyszer csak Hertfordshire városában találtam magamat a lakása előtt. Az ajtó felől közelítettem meg ezúttal – nem is tudom miért, talán tudat alatt sejtettem, hogy pofátlanság lenne csak úgy a kandallón át beállítani.
Ha már itt vagy csengess be… Elhalóan érkezett a parancs a kis hangtól, ami mindig olyan szigorúan, olyan erőszakos tört fel belőlem. Most valahogy inkább gúnyos volt, mintha nevetségesnek tartana a saját belső énem. Igen, itt állok a volt kedvesem ajtajában és arra készülök, hogy ételért könyörögjek neki. Szánalmas.
Felemeltem a kezemet, először a csengőt akartam megnyomni. Visszahúztam a kezemet, mintha félnék megtenni. Hosszú ideig csak ácsorogtam ott, lehajtott fejjel. Eszembe jutott a pillanat, amikor már tudtam: Esmé nem jön el arra a randira. A fájdalom még mindig könnyedén előtört, de nem akartam már ebbe belegondolni… csupán pár napja volt az egész, mégis olyan, mintha hosszú hónapok teltek volna el azóta. Az életem megváltozott. Az aprócska fájdalom volt az egyetlen, ami még emlékeztetett arra, nem is történt az egész olyan régen.
Neki meg tudsz bocsátani. Ezúttal a lelkiismertem szólt. Az, amelyik tudta, hogy sokat ártottam Esmének, hogy nem mindig bántam vele jól. Túl sokat kellett aggódnia értem, túl sokszor nem voltam teljesen őszinte… valahol én rontottam el ezt a dolgot az állandó féltékenységemmel, azzal a vadsággal, amit senki kedvéért nem tudtam leküzdeni magamban. Ő jobbat érdemelt, mint én. Ezerszer jobbat.
Nem nyúltam a csengőhöz. Halkan kopogtam kettőt, mintha reméltem volna, hogy nem hallja meg vagy nincs is otthon.
A várakozás hosszúnak tűnt, mégsem léptem el és indultam haza valamelyik közeli kocsma kandallóján át. Az ajtó pedig kinyílt. Zavart voltam. A kellemetlenség érzése hideg kézként simított végig a tarkómon. Beleborzongtam a gondolatba, hogy most megint bele kell néznem abba a szép szempárba. Azt hittem, hogy nehéz lesz… de nem volt az. Sokkal könnyebb volt, mint hittem és sokkal kevésbé kellemetlen. Furcsa melegség járt át. A szívem még dobbant is egyet… hiszen nem is váltunk el rosszban. Ez csak ott, a küszöbön ácsorogva tudatosult bennem.
Én… – kezdtem volna, de a gyomrom ismét jelezni kívánta, hogy mennyire éhes. Méghozzá olyan hangosan, hogy a szomszédok is könnyedén meghallhatták zárt ajtók mögött.
Levest szeretnék enni… – Ismét a legostobább mondat hagyta el a számat. Éppenséggel ez volt az első, ami eszembe jutott. Nem lepett volna meg, ha Esmé egyszerűen becsapja az orrom előtt az ajtót, vagy elküld valami nem túl szép helyre. Én bizonyára így tettem volna.
Naplózva


Esmé Fawcett
Manifesztálódott Művészetek Mágikus Magasiskolája
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2017. 09. 30. - 15:59:54 »
+1




          Nagyon szeretem azokat a napokat, mint a mai is. Itt van Amber, és az egész napot végigjátsszuk. Nekem is jó, hogy nincs időm gondolkodni, és kiszabadulhatok a hétköznapok körforgásából. Bár, bevallom, ez az első alkalom, és kicsit féltem tőle, most már belátom, feleslegesen. Azért meglepett, mikor azt mondta, hogy ő festőset akar játszani, és én legyek a modellje. Még szerencse, hogy volt itthon minden hozzá. Ráadtam az egyik sapkámat, és nagyon komoly festővé cseperedett egy pillanat alatt.
          Persze nem tudtam nyugton ülni, amiért mindig leszidott, és aminek a vége az lett, hogy jót nevettünk, meg megcsiklandoztuk egymást. Aztán leültünk enni és inni, és igazából már le is telt az a kis idő, amit Daniel magára szánt, és ezáltal nekem adott. De lesz még ilyen, és ennek örülök is. A sapka végül átkerül az én fejemre, amit még akkor sem veszek le, mikor kicsit átöltözök. Itthon nincs rá szükség, hogy olyan nagyon fel legyek öltözve, de normálisan akartam kinézni. A póló, amiből kilátszik a hasam, és a rövid nadrágom, ami éppen takarja a fenekem, nem éppen az a viselet, ami gyerekfelügyelethez megfelel. Legalábbis nem így akartam kezdeni az első napon, majd talán később kicsit.
          Elpakolok kicsit a konyhában. A pogácsát letakarom egy konyharuhával, a gyümölcslevet pedig visszateszem a hűtőbe. Ezúttal hagyom a festést, ahhoz már nincs elég időm, hogy bármi értékelhetőt alkothassak sötétedés előtt, ezért csak begubózok az ágyamba, Felix mellém telepszik, és olvasok egy könyvet. Élvezem a csendet, ami éppen megszállja a lakásomat. A csendet, ami azóta mardos, hogy egyszer sem jöttél erre, és aminek talán a pótlására találtam ki, hogy Amber átjöhetne hozzám. Bár, ezt kizárom. Ahhoz túl hirtelen ötlet volt.
          Összecsukom a könyvet. Tudom, hogy te voltál az, aki lemondta a randevút, de nem hagy nyugodni az, amit Daniel mondott. Miért nem meséltél neki semmit a történtekről? Ennyire fáj a saját döntésed vagy ténylegesen ennyire fáj az, amit tettem? Akármi is lesz, muszáj felvennem veled a kapcsolatot. Ha másért nem, Daniel és Amber miatt. Csak egy üzenet, és más nem is. Vagy még annyi se. Nem tudom, minek kéne most történnie, de azt tudom, hogy el kell majd vinnem Felixet sétálni később. Addig pedig marad az ágyikó.
          Egészen addig, amíg valami kopogásfélét nem hallok. Csak nagyon halkan, ezért nem is vagyok biztos benne, hogy az volt. Ránézek a kutyusomra, aki ugyan hegyezi a fülét, de az még nem jelent semmit. Megsimogatom a buksiját, majd elindulok az ajtó felé. Csak ekkor látom mega tükörben, hogy egy kevés festék maradt az arcomon még korábbról. Pedig azt hittem, lemostam rendesen a kezemről, de úgy tűnik tévedtem.
          Ledermedek, mikor meglátlak ott állni az ajtóm előtt. Mintha meghallottad volna a gondolataim. Amíg együtt voltunk, addig volt ilyen gyanúm, hogy talán létezhet ez a kapocs közöttünk, de bizonyítást már nem nyert soha.
          - Elliot…
          Egy pillanatig nem is tudom, hogy mihez kéne kezdenem, de aztán ahogy az a bizonyos hatalmas kő leesik a vállamról, úgy ugrok a nyakadba és ölellek meg. Olyan jó látni, úgy örülök, hogy egyben vagy. Persze, ez az ölelés nem tart sokáig, megzavarja a gyomrod korgása. Elmosolyodom magam, ahogy meghallom az érkezésed okát, majd megfogom a kezed és behúzlak ajtón belülre.
          - Várj, elzárom Felixet. Tudom, hogy nem kedveled a társaságát. Addig menj be a konyhába.
          Besietek a hálóba, megsimogatom a kutyusom buksiját, majd rácsukom az ajtót. De hagyok neki résnyi helyet, hogy ha akar, akkor fülelhessen. Beugrok a fürdőbe is, lemosom magamról a festéket, aztán megyek csak a konyhába.
          - Ne haragudj, de nincs itthon leves, viszont hamar összeütöm, csak meg kell néznem minden hozzávaló meg van-e.
          Azt hiszem, nem csak én érezném normál esetben furcsának ezt a helyzetet. Az exed, akivel igazából utoljára még úgy váltál el, hogy mentek randizni, aztán lemondja arra hivatkozva, hogy nem tud megbocsájtani, egyszer csak megjelenik az ajtómban. Azt hiszem, ez nagyon is kimeríti a furcsa fogalmát.
          - Addig megkínálhatlak valamivel? Amber nemrég ment el, van egy kis pogácsa és gyümölcslé itthon.
          Azt hiszem, meg kéne köszönnöm, hogy beleegyeztél a rendszeres látogatásba. Mármint tudom, hogy igazából nem sok közöd van hozzá, Daniel talán akkor is elhozta volna, ha te nem akarod. Vagy nem tudom.

          - Köszi, hogy engedted, hogy Amber nálam legyen néha. Az öcsédnek szüksége van azokra az időkre, hogy magával is törődjön kicsit.

Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma / Omi bá

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2017. 09. 30. - 22:14:01 »
+1

ÚTKERESZTEZŐDÉS


[viselet]

ESMÉ FAWCETT
1999. április

 
Talán még is csak el kéne menni… – gondolkodtam el egy pillanatra, ahogy vártam az ajtó nyitás. Kicsit hosszasnak tűnt és már-már szinte el is öntött a remény, hogy Esmé valóban nincs itt. Csupán a korgó gyomrom jelezte, mennyire örülne a társaságának. 
Ahogy kinyílt az ajtó megint megpillantottam Esmét annyi nap elteltével. Nem változott sokat, ugyanolyan gyönyörű volt, vonzó abban a kevés ruhában és az illata azonnal körbe ölelt, mint egy régi, boldog emlék. A düh, amit éreztem ott volt bennem, de nem iránta éreztem, hanem magam iránt, amiért elrontottam ezt a dolgot. Tudom, hogy úgyis boldog lettem volna, habár most Nat mellett is az vagyok és már nem változtatnék rajta.
Elliot…
A nevemet is pontosan ugyanúgy mondta ki, mint régen és az ölelése sem változott semmit. Éreztem benne a szeretetet, a törődést, a melegséget, amit azelőtt csak anyám adott meg nekem. Hiába voltak nők az életemben, egyik sem érte el ezt a hatást. Igen, el akartam venni, családot akartam vele, de le tudtam mondani róla. Mégis olyan jól esett ez a pillanat most. Talán még sem haragudott annyira, hogy megvessen, egyszerűen csak újra ki akarta fejezni: annak valószínűleg jobb véget vetni és ezért nem jött el a randira.
Nem terveztem feszegetni ezt a témát. A gyomrom korgása amúgy is túl komolytalanná tette a helyzetet.
A kezemet megragadva húzott be a lakásba.
Várj, elzárom Felixet. Tudom, hogy nem kedveled a társaságát. Addig menj be a konyhába.
Míg ő elment másfelé, én elindultam a híres konyhafelé… talán nem is annyira híres, inkább ismerős. Az az otthonos érzés fogott el, amit már ezer éve nem tapasztaltam. Natnál még ez is más. Valójában szólnom kellett volna Esmének, hogy közel sem tartok már annyira kutyáktól, hiszen Nat miatt bizonyos mértékben meg kellett szoknom. Mindennap egy kutyával ébredek lényegében…
A gyomromat kicsit megdörzsöltem, hogy ne korogjon már olyan fene hangosan. Iszonyatosan kínos volt így beállítani ide, még akkor is, ha Esmé mosolyogva fogadta az éhségem tényét. Mégsem így kellett volna, habár nyilvánvalóan legalább emiatt az új nagy Amber – Esmé barátság miatt szükséges volt már egy beszélgetés. Tisztáznunk kellett volna hányadán is állunk, még ha konkrét tényeket nem is vitatunk meg. Inkább csak amolyan puhatolózás lett volna, hogy mennyire tudunk egymással jóban lenni. Egyelőre úgy tűnik, hogy elég könnyen.
Ne haragudj, de nincs itthon leves, viszont hamar összeütöm, csak meg kell néznem minden hozzávaló meg van-e.
Erre a mondatra kaptam fel a fejemet. Esmé megjelent a konyhában.
Addig megkínálhatlak valamivel? Amber nemrég ment el, van egy kis pogácsa és gyümölcslé itthon.
Közelebb léptem hozzá és rámosolyogtam.
Semmire sincs szükségem, csak a levesre… és azt hiszem… ez most nagyon furcsa lesz – sóhajtottam fel. –Meg tudnád nekem tanítani hogyan kell csinálni?
Nem tudtam, hogy beszéljek-e neki Natról. Végül is nem volt olyan régen az a megbeszélt randi, ami aztán nem jött össze. Talán még túl korai lenne ilyen sebeket felszakítani – habár lehetséges, hogy neki is van más.
Már egy ideje nem ettem rendes ételt.
Megköszörültem a torkomat. Érezhető volt, hogy szinte zavarban voltam ettől a kéréstől. Nem szerettem volna megtanulni főzni, házias sem akartam lenni, de már az életemet éreztem veszélybe attól, hogy az elmúlt hetekben csak csokoládéval tömöm magamat. A kávé sem volt rossz, amikor éppen nem okozott erős szívdobogást vagy nem Nat készítette.
Köszi, hogy engedted, hogy Amber nálam legyen néha. Az öcsédnek szüksége van azokra az időkre, hogy magával is törődjön kicsit.
Tudtam, hogy rád lehet számítani. Amber ráadásul szeret téged. – Rántottam meg a vállamat, mintha nem is lenne annyira fontos téma. Valójában az volt. Nekem fontos és igen is szerettem volna köszönetet mondani, amiért segít az öcsémnek. Daniel megérdemli a pihenést és hogy legyen ideje ismerkedni, új életet kezdeni a borzalmak után, amit át kellett élnie.
Köszönöm. – Kicsit tétován sikerült kinyögnöm. –Mármint hogy segítesz Danielnek, én nem vagyok ehhez elég megbízható. Állandaón bajba keverem magamat… és amúgy is teljesen összevissza az életem most. Rajongok Amberért, de nem tudnék ennyit bevállalni.
Megint megéreztem Esmé illatát, ahogy tettem felé egy lépést. Elszorult a torkom, mikor megcsapott a régi érzések emléke… csupán ott, a konyhájában értettem meg mekkorát változott az életem. Hirtelen felfoghatatlannak tűnt, hogy elmúlt hónapok semmissé váltak és valami egészen más helyzetben vagyok. Nem rossz helyzetben, de másban, amit nem is nagyon dolgoztam fel… nem gondoltam át. Talán pont ezért is élveztem annyira, mert nem kellett tovább gyászolnom az elmúlt dolgokat.
Minden rendben veled? – kérdeztem végül.
Nem akartam turkálni a magánéletébe. Egyszerűen csak érdekelt, hogy jól van-e és boldog-e.
Naplózva


Esmé Fawcett
Manifesztálódott Művészetek Mágikus Magasiskolája
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2017. 10. 01. - 20:15:48 »
+1




          Nem tudom, mi lenne most a helyes. Mikor megláttalak, nagyot dobbant a szívem. Talán titkon mindig is abban reménykedtem eddig, hogy rendeződik közöttünk a helyzet, és talán újra együtt lehetünk. Hiszen, hiányzol. Vágyom a reggeli érintésedre, a morgásra, a szép szavakra, amiket én nem mondtam olyan sokszor, és ez talán oka is lehet a szétválásunknak. Mégis már tudom a választ a sírva feltett kérdéseimre. Nem tudnám újrakezdeni. Annál jobban esik viszont, hogy itt vagy. Nem szeretném megszakítani veled a kapcsolatot, és ez a kettősség viszont talán nagyon is furcsa lehet.
          A kérdésedre bólintok, és nem nyúlok a pogácsa után, a mozgásom viszont megdermed. Kérdőn nézek rád, hiszen nem könnyű feladat, és nem tudom, megbirkózol-e a feladattal. Persze, megértem, hogy nem akarsz mindig idejárni, ha megkívánod, és ha nincs még esetleg valaki, aki főzne rád, akkor pedig főleg úgy gondolom, hogy szükséged van arra, hogy megtanítsam.
          - Hát, rendben. Megtanítom neked, de szeretném, ha nem várnád el magadtól, hogy elsőre megcsinálod. Nem sok tapasztalatod van főzés szempontjából.
          Megnézem a szekrényekben a hozzávalókat, szerencsére minden van itthon egy dolgot kivéve, de azon gyorsan tudok segíteni. Rendszerint nem így szoktam csinálni, de most nem fogok egy komplett csirkehúslevest összeütni. Máskor is készítettem már hamis lének nevezett húslevessel felöntve, szóval nem lesz baj.
          - De szeretném, ha pontosan követnéd az utasításaimat. Csak nagyon minimálisat fogok segíteni, hogy biztos megtanuld.
          Mert gondolom robotgépet nem tanulsz majd meg használni. Apropó robotgép. Hogyan fogod majd helyettesíteni annak a használatát? Tudom, hogy megoldod majd, talán varázslat is van rá, csak még én nem tudok róla.
          Kiveszem a szekrényből a maradék krumplit és a fej hagymát. Mind a kettőt leteszem eléd, és szépen mosolygok, amíg megköszönöm, hogy közbenjártál az érdekemben. Mármint, hogy megengedted, hogy Amber nálam töltsön egy kis időt.
          Aztán felnézek egy pillanatra, amíg kiteszem az asztalra a többi szükséges hozzávalót. Miért köszönöd meg? Nincs mit megköszönnöd. Szerintem ez természetes, hiszen nem rosszban váltunk el, és Daniel és Amber nem is tehet semmiről abból, ami köztünk volt. Mondjuk az is igaz, hogy magamtól nem mentem volna oda hozzájuk, hogy megkérdezzem, szüksége van-e segítségre. Ehhez kellett az a személyes találkozás.
          - Ülj le oda a krumpli mellé. Varázslattal is megpucolhatod, de adhatok segédeszközt is, ha szeretnél.
          Megtámasztom magam a pultban, mert már tényleg csak az összeállítás van vissza. Illetve még egy dolog, de az rám vár. Plusz ráér csak akkor megcsinálni, mikor a krumpli és a hagyma kész van.
          - Velem? Én rendben vagyok. – Kicsit hazudom is, de komolyabb bajom tényleg nincs. – Túl sok lett hirtelen a szabadidőm.
          Visszafordulok a pult felé és kiveszek két lábast a szekrényből, majd egy kanalat is, amivel lehet kevergetni. Van valami, amiről nem tudom beszélnem kéne-e, nem tudom, mennyire borítana ki.
          - És Damien megérezte , hogy már nem vagyunk együtt. Bepróbálkozott, de elzavartam. És ne mondd, így is tudom, hogy igazad volt.
           Szerencsére nem tudja, hogy hol lakom, ezért nem kell félni attól, hogy felkeres, de abban a pár napban bezárkóztam a lakásba.
          - Később akarod majd látni néhány új projektem? Egyik se a kiadóba készül, hanem Phillip rendelte őket.
          Igaz, az egyik szinte még csak vázlatokban van meg, a másiknak pedig pont a közepén tartok. Az egyik róla egy portré, a másik, ami még csak vázlatban van meg, az rólad. Akar egy képet, bár nem tudom, hova fogja rakni. De ez legyen az ő gondja.
          - És veled minden rendben?
          Kicsit félve teszem fel ezt a kérdést. Emlékszem még rá, hogy mi volt a legutóbb, de akkor te voltál az, aki hoppon lett hagyva, most lehet mondani, hogy kicsit közös megegyezés is volt. Így utólag visszagondolva, talán egy üzenetet kellett volna küldenem neked, de beletörődtem, megértettelek, nem volt erőm kérdezősködni sem. Ma így pár nap távlatából már másként csinálnám.

Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma / Omi bá

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2017. 10. 03. - 21:44:55 »
+1

ÚTKERESZTEZŐDÉS


[viselet]

ESMÉ FAWCETT
1999. április

 
Figyeltem, ahogy Esmé sorra készíti elő a hozzávalókat, amiből mindössze a krumplit ismertem fel. Sóhajtva vettem tudomásul, hogy még annyira sem értek a főzéshez, mint egy átlagember. Valószínűleg a közösen eltöltött idő alapján ezt Esmé is sejthette, mégis olyan segítőkész volt. Hálás voltam, amiért ezt is megteszi nekem, amellett, hogy az öcsémnek segít be a gyereknevelésben. Nem véletlenül szerettem annyira meg. Nem ok nélkül akartam éppen vele családot... és az, hogy ezek a dolgok megváltoztak, nem szűntem meg kevésbé csodálni őt.
Valahol meg is értettem, hogy végül lemondott rólam... rólunk. Én nem vagyok egy főnyeremény, nem vagyok az, akire biztos pontként lehet támaszkodni. Egyszerűen sosem tudtam megállapodni, máshoz alkalmazkodni. Furcsa is, hogy Nat ennyire könnyen ott tartott a házában. Nem tudom mit tett, mivel győzött meg. Egyszerűen csak megtette.
Ülj le oda a krumpli mellé. Varázslattal is megpucolhatod, de adhatok segédeszközt is, ha szeretnél – mondta.
Csendesen sétáltam el az asztalig. A krumplikat bámultam, mielőtt még választ adhattam volna. Persze a varázspálca használata nagyon is kényelmesnek és biztonságosnak tűnt. Ugyanakkor ott volt bennem a kíváncsiság az új dolog miatt és a dac, hogy ezt most rendesen kell csinálnom.
Kérek egy kést – válaszoltam röviden.
Még nem is sejtettem, hogy annyira veszélyes művelet mindez. Pillanatok alatt sikerült legalább három vágást ejtenem az ujjaimon. Nem zavart, csupán enyhe csípő fájdalmat éreztem, semmi komolyabbat. Krumplis volt a kezem, a ruhám, megkockáztatom, hogy még az arcom is. Ügyetlenül bántam a késsel, a zöldségek pedig rendszerint csúszkáltak az ujjaim között. De béna vagyok... – Sóhajtottam fel. Közben hallgattam, ahogy Esmé mesél arról mi van vele mostanában.
És Damien megérezte , hogy már nem vagyunk együtt. Bepróbálkozott, de elzavartam. És ne mondd, így is tudom, hogy igazad volt.
Damien... A gondolattól talán felmordultam. Nem voltam ugyan féltékeny már úgy, mint régen, de a féltés ott dolgozott bennem még mindig. Esmé valamikor a mindenem volt, az amit a legjobban el akartam rejteni a világ elől. Bár mostanra elengedtem, még is ott volt az a féltő gondokodás.
Ha piszál, szólj és kiverem a fogait bármikor – mondtam. – Gondolom dolgozol valamin mostanában...
  Később akarod majd látni néhány új projektem? Egyik se a kiadóba készül, hanem Phillip rendelte őket.
Csak bólintottam.
Zavarba jöttem a hirtelen kitárulkozástól, amit a Damien téma váltott ki, ezért eltereltem a szót. Nem is mertem ránézni, inkább az előkészített edényeket bámultam. Lassan álltam fel, ahogy elkészültem a krumplival. Elindultam velük Esmé felé, hogy ellenőrizhesse, hogy megfelelően csináltam eddig a dolgokat.
És veled minden rendben?
Zajlanak az események... – mondtam.
Igazából ötletem sem volt róla, hogy mennyit kéne mondanom. Nem tudtam hogyan viselné, ha esetleg elmondanám, hogy a főnökével élek. Nem akartam a szívébe taposni és talán nem is feltétlen volt még ott az ideje világgá kürtölni. Inkább valami olyan témát hoztam fel, ami semleges lehet.
Phillip vett nekem egy kastélyt – meséltem. –Nem hiszem, hogy valaha beköltözöm... Nem nekem való.
Sóhajtottam egyet, majd a krumplikra néztem.
Mi a következő lépés?
Naplózva


Esmé Fawcett
Manifesztálódott Művészetek Mágikus Magasiskolája
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2017. 10. 04. - 22:35:59 »
+1



          Kérésednek megfelelően adok egy kést, majd csak fél szemmel merek odanézni. Késsel pucolni még nekem se ment elsőre, és hacsak nincs korábbról tapasztalatod, amit nagyon jól titkoltál eddig, akkor jobb, ha előkeresem a kötszereket. Kicsit elmosolyodom, mikor rád nézek. Azt hiszem, jobb lesz, ha majd lezuhanyzol, mielőtt elmész. Feltéve, ha nem akarsz nagyon koszosan elmenni, mintha egy földet műveltél volna meg.
          - Köszönöm, de nem hiszem, hogy piszkálni fog. Kisebb unszolásra év végén befejezi, illetve félbeszakítja a tanulmányait.
          Egy időre legalábbis. Miután érkezett rá néhány panasz, a vezetőség úgy döntött, hogy egy kis időre jobb, ha távozik az iskolából, amennyiben nem akarja végleg otthagyni. Én talán nyugodtan be tudom így fejezni, vagy ha az utolsó évemre mégis visszatérne, már akkor sem én leszek az, aki olyan nagyon fiatal és várja a felsőbb évfolyamos diák jó tanácsait. Majd keres magának mást.
          Örülök, hogy érdekelnek a munkáim még mindig. Még akkor is, ha nem vagyok benne százszázalékosan megbizonyosodva, hogy hallottad a kérdésem. Néha még mindig olyan rejtélyes vagy, pedig azt hittem a többségét már sikerült megfejtenem.
          Egy fazékba vizet engedek, majd a konyhaszekrényből kiveszek két tyúkhúsleves kockát. Most ezt kell majd hozzáadnom a krumplihoz, de addig is, megnézem azokat, amiket leteszel elém.
          - Mosd meg a kezed, lefertőtlenítem a sebeid, és adok sebtapaszt, ha kérsz.
          A következő lépés előtt mindenképp szükség lesz rá. A hagyma máskülönben ki fogja marni a vágásoknál a bőrt. Nem kellemes, de nem is tart olyan sokáig, mintha sóval érintkezne. Apropó só, az is kelleni fog.
          - Hogy mit? – áll meg a kezem mozdulat közben.
          Éppen a leveskockákat készülök belerakni a vízbe, hogy meg lehessen főzni valamiben a krumplit, de erre a kijelentésre muszáj feléd fordulnom.
          - Egy kastélyt?
          Elég sok minden felől kérdezősködött, de kastélyról szó sem volt. Tudom, hogy valahogy próbál közel kerülni hozzád, és ezért sok mindent hajlandó lenne venni, de ez azért túlzás. Biztos… Biztos. Azért egy kastélyt nem téveszt össze mással az ember.
          Végül beleteszem a kockákat a forró lébe, egy kicsit kevergetem, hogy elolvadjon. Majd megfogom a krumplikat szép sorjában, és kijavítom még azt a pár hibát, ami benne maradt. Csak a kérdésed nyomán jövök rá, hogy elfelejtettem valamit.
          - Bocsi. Igen. Általában kész húslevessel szoktam csinálni, de most nincs itthon ezért fogtam két ilyen kockát – mutatom meg a papírt – és beletettem forrásban lévő vízbe. Nem kell sok, a lényeg az íze. Csinálhatod egy kockával is. A következő pedig a hagyma, amit odatettem eléd. Azt is meg kéne pucolni.
          Igazából az az első lépés az egész leves elkészítésében, de mivel nem tart semeddig, nem gond, ha a krumpli készül el előbb.
          - Szólj, ha kész vagy a hagymával, addig ügyelek a lére.
          Szórakozottan keverem csak a már hűlőben lévő levet. Nem tudom pontosan, hogyan is kéne kezelnem ezt a helyzetet. Rendben, hogy leves, és éhes vagy, de ez akkor is fura. Túl hétköznapi, túl egyhangú. Mindig erre vágytál, a megszokottra, a biztos pontra, és ez most az, de ha ez megszűnik, ha ezt levesszük, akkor mi marad az egyenletben? Nem akarok jobban belegondolni, mert nem vagyok benne biztos, hogy tetszene a válasz.
          Keresek egy vágódeszkát, majd visszateszem eléd a krumplit és egy tálat.
          - Most ezeket kéne kockára vágni, amíg én felvágom a hagymát. Lehetnek egyformátlanok azok a kockák, nem számít, a hagymának viszont szépnek kell lennie.
          Elkezdem felkockázni ezt is, kisebbre, mint a krumplit, majd odaállok a tűzhely mellé. Még időben jut eszembe, hogy nem én főzök, hanem te, ezért mielőtt bármi komolyabbat csinálnék, odaállítalak magam mellé.
          - Elliot, tudom, hogy a hasad mindenek felett áll, de biztos jó ötlet az, hogy eljöttél ide? Most valahogy nem érzem helyesnek.
          Ökölbe szorítom a kezem a pulton. Nem merek rád nézni. Azt már viszont tudom, nem fogom kérdés nélkül hagyni azt a levelet.
          - Azt mondtad, nem tudsz többé rám nézni, és elfelejteni azt, amit tettem.

Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma / Omi bá

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2017. 10. 06. - 09:02:24 »
+1

ÚTKERESZTEZŐDÉS


[viselet]

ESMÉ FAWCETT
1999. április

 
Nem kell fertőtleníteni… – legyintettem.
A kézmosást persze megejtettem, mert a krumplitól valóban csupa kosz volt minden részem. A kezemet pedig célszerű tisztán tartani, hamár ételről van szó.
Egy kastélyt?
Láttam, hogy Esmé is meglepődik ezen a kastélydolgon. Talán ő is azt gondolta, mint én: teljes mértékig felesleges ilyet venni éppen nekem. Mit kezdhetnék vele úgy mégis? Tolvaj vagyok és sosem vágytam többre annál, mint amit össze tudok kaparni magamnak. A pénzre sem igazán volt szükségem, azt is csak azért fogadtam el, mert akkor még úgy volt, hogy családot alapítunk… hogy tartunk valamerre. Most úgy érzem, nem igazán kell nekem és csak szórom, mert amikor van, az ember hajlamos mindet könnyen kiadni a kezei közül.
Azt hiszem, Phillip egyáltalán nem ismer engem… – rántottam meg a vállamat.
Figyeltem Esmét, minden mozdulatát igyekeztem megjegyezni. Nem csak azt, ahogy valami kockákat dobál a forró vízbe, hanem ahogy a krumplikat átnézi. Tudtam, hogy sosem leszek olyan ügyes, mint ő… nem is igazán értettem az egészet, amit itt műveltünk. Csupán annyit, hogy a krumplit meg kell pucolni. Ilyet láttam gyerekként, amikor Dean és anya együtt főztek. Valahogy ők mindig egymás mellett voltak, minden helyzetben és ez mély nyomokat hagyott bennem… én is erre vágytam Esmével. Igazán a társa akartam lenni. Furcsa volt belegondolni, mennyire másfelé is sodort az élet végül.
Bocsi. Igen. Általában kész húslevessel szoktam csinálni, de most nincs itthon ezért fogtam két ilyen kockát és beletettem forrásban lévő vízbe. Nem kell sok, a lényeg az íze. Csinálhatod egy kockával is. A következő pedig a hagyma, amit odatettem eléd. Azt is meg kéne pucolni.
Rápillantottam a furcsa zöldségre. Még életemben nem láttam hagymát nyersen – legalábbis nem jegyeztem meg, mert annyira nem érdekelt. Egy ideig csak bámultam, mintha meg akarnám fejteni, mi is az és hogyan is kéne bánni vele.
Szólj, ha kész vagy a hagymával, addig ügyelek a lére.
Esmé a lét kevergette, miközben én a kezembe vettem ezt a hagymát. Közelebb emeltem az orromhoz, megszagoltam, de csak fintorgásra jutott időm. Föld szaga volt, ami valami kicsit csípős, orrfacsaró bűzzel keveredett. A szemem kissé bekönnyezett tőle. Nem tetszik ez nekem… Visszatettem oda, ahonnan elvettem.
Megfogtam a kést, levágtam a két végét, aztán körbe vágtam és valami furcsa, kockaszerű ízé lett belőle, arról nem is beszélve hogy a könnyeim már szinte elvakítottak. Hiába volt rajtam a szemüvegem, összefolytak előttem a körvonalak. A kezemen lévő sebeket marta, de nem volt semmivel sem rosszabb, mint amit a szememben éreztem.
Mért van olyan érzésem, hogy ennek nem így kell kinéznie? – emeltem fel a hagymát, miközben a csuklómmal megtöröltem az arcomat.
Talán nem akart leterhelni, ezért került közelebb hozzám a krumpli ismét. Azt persze ő is biztosan láthatta, hogy nem az én terepem a konyha és ahogy elnéztem ezt a napot, soha nem is lesz az. Hiába szeretném annyira megtanulni a főzést, legalábbis ennek az egy receptnek az elkészítését, sosem fog menni. Valamiért azt hittem, majd hasonlítani fog a bájitalkészítésre, de az mintha a véremben lenne, ez pedig nagyon nem.
Most ezeket kéne kockára vágni, amíg én felvágom a hagymát. Lehetnek egyformátlanok azok a kockák, nem számít, a hagymának viszont szépnek kell lennie.
Csak bólintottam és még mindig könnyes szemmel vágni kezdtem a zöldséget. Természetesen újra és újra megvágtam magamat, de az ilyen fájdalom nem zavart különösebben. Ezzel együtt tudtam élni. Ez nem volt probléma.
Remélem ezt nem rontom el… – dörmögtem.
Elliot, tudom, hogy a hasad mindenek felett áll, de biztos jó ötlet az, hogy eljöttél ide? Most valahogy nem érzem helyesnek.
Nem értettem ezt a mondatot. Ezért megálltam a vágásban és Esmére pillantottam a csípős könnyfátyolon keresztül. Ő nem nézett rám, mintha zavart volna.
Azt mondtad, nem tudsz többé rám nézni, és elfelejteni azt, amit tettem.
Nem emlékeztem ilyesmire. Mikor? Sosem mondanék ilyet, még most sem… azok után, hogy felültett. Kicsit megremegtem, mint akin átfut valami szörnyű, hideg érzés. Nyeltem egyet és visszafordultam a krumpli irányába.
Tudod jól, hogy nem lennék itt akkor… – suttogtam.
Megint nyeltem egyet, mintha a kellemetlen témát ilyen módon félre lehetne tenni. Nem akartam beszélni róla, de talán nagyon is szükséges volt. Előbb-utóbb minden kiderül és rá fog jönni, hogy a főnökével vagyok… és akkor talán megutál, pedig nem akarom, hogy utáljon. Annak ellenére sem akartam elveszíteni a társaságát, hogy egyszerűen eldöntötte egyedül: legyen annak a kapcsolatnak vége. Nem zavart, hogy órákig vártam rá, végül is a legtisztább választ adta meg a helyzetre. Bántott vele, nem is kicsit, de azt hiszem addigra már valamennyire elfogadtam a dolgot.
Ez volt a legjobb döntés… eljönni ide.
Bólintottam is hozzá, mintha valamiféle megerősítésre lenne szükség.
Muszáj megtanulnom ezt a levest, benned pedig jobban bízom bárki másnál… mert tudom, hogy jól készíted. – A hangom megint suttogássá halkult.
Naplózva


Esmé Fawcett
Manifesztálódott Művészetek Mágikus Magasiskolája
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2017. 10. 07. - 22:45:11 »
+1



          Talán figyelmeztetni kellett volna téged, hogy a hagyma nem olyan ártatlan zöldség, mint amilyennek kinéz. De nem gondoltam, hogy nem találkoztál még vele, hiszen akkor is volt otthon, mikor együtt laktunk. A leves alapját adja, és nem csak ennek, hanem még nagyon sok mindennek. Adok egy törlő ruhát, hogy meg tudd törölni az arcod, amíg én foglalkozok a hagymával.
          Ha nem kéne megpárolni kicsit a hagymát, akkor nem lenne olyan érdekes a kinézete, hiszen a végén úgyis le lesz turmixolva a krumplival együtt, de sajnos nem lehet. Pedig mennyivel könnyebb lenne.
          - Nem fogod elrontani. Elliot, senki se várja el tőled, hogy olyan ügyes legyél, mint valaki, aki profi a konyhában. Nyugi, mert a végén még a csuklódnál vágod le a kezed.
          Veszek egy mély levegőt. Azt hiszem, nem hagyhatom szó nélkül azt, ami annyira foglalkoztat már azóta, hogy beléptél az ajtón. Igazából letagadhatatlan az egész, csupán a megjelenésed nyomán keletkezett meglepetés annyira ledöbbentett, hogy elfelejtettem rákérdezni. Most viszont bepótolom.
          - Mikor lettél szemüveges?
          Szinte már zavarba ejtően bámullak, mert egyszerre fura rajtad látni, másrészt viszont nagyon jól is áll. De hát eddig is tudtam, hogy van valami különleges kisugárzásod. És pont ezért szeretném tisztázni a helyzetet. Hogy miért mondtad le a randit, mikor azt hittem, minden rendben van. Megállok a dolgomban, mert nem akarom elrontani a hagymát, és le is zárom a csirkelé alatt a tűzhelyet.
          - Igen, tudom… de... és…
          Igazából nem tudom mit kéne mondanom. Azt hittem ismerlek, de néha olyan érzésem van, hogy soha nem is ismertelek. Aztán mégis meglepsz valamivel, ami igazából pont úgy alakult általad, ahogy arra számítottam. Eddig valahogy ellavíroztam, ha nem tudtam valamit, akkor rákérdeztem, de most teljesen tanácstalan voltam, és szerettem volna rájönni, hogy mi a baj.
          Látom, hogy valamiért téged is kellemetlenül érint a dolog, csak nem értem, akkor miért csináltad, ha most nem tudod a szemembe mondani azt, amit egyszer már leírtál. Sóhajtok egyet, végül is nem kötelezhetlek semmire. Főleg arra nem, hogy valld be mi vezetett rá. A düh is lehetett, nem tudom. De igazából már nincs is jelentősége.
          - Köszönöm, hogy megtisztelsz a bizalmaddal.
          Újra a hagyma felé fordulok, ami már lassan a megfelelő méretre van kockázva. Ideje lenne folytatni a főzést. Feltéve, ha az össze-vissza csapongó gondolataim nem terelnének örökké vissza.
          - Senki más nem készítette el neked ezt a levest? Nem akarom elhinni, hogy én vagyok az egyedüli. És ne mondd, mert tudom, de ez számomra akkor is nagyon hihetetlen. Már akkor is az volt.
          Akkor viszont örültem neki, hiszen társadként megtisztelő volt, hogy az én főztöm választod. Most még inkább az, de ez akkor is furcsa nekem. Azt hittem soha nem látlak majd többé, vagy csak akkor, ha véletlenül összefutunk valahol. Aminek kicsi volt az esélye, de ennek az én számolásom szerint még kisebb. Akkor lehet, hogy a valahol összefutás is bejön. Talán szólnom kéne arról, hogy megyek Németországba?
          - Akkor folytassuk is a leves elkészítését, rendben?
          Talán látszólag úgy tűnik, hogy ennyivel túl is léptem a dolgon, de ez nem így van. Egyszerűen tudom, hogy nem mondanál többet, és azt is tudom, hogy nem akarnék többet hallani.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma / Omi bá

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2017. 10. 08. - 13:30:26 »
+1

ÚTKERESZTEZŐDÉS


[viselet]

ESMÉ FAWCETT
1999. április

 
A biztatás ellenére sem éreztem azt, hogy ezt a levest önállóan bármikor is finomra tudnám készíteni. A kockaformára nyesett hagyma sem éppen azt mutatja, hogy bármiféle tehetségem volna a konyhában, ami eddig szimplán lustaság miatt nem nyilatkozott meg. Tény, hogy nem igazán volt semmi, ami rávett volna a konyhában tevékenykedésre, de Nattal megváltoztak a dolgok. Ott is kicsit aktívabb voltam, mint máskor.
Mikor lettél szemüveges?
A kérdés hirtelen jött. Éreztem, ahogy rám függeszti a szép, csillogó szemeit.
Elmosolyodtam. Már korábban is szemüveges voltam, bár tény, hogy Esmé előtt nem nagyon hordtam és nem is volt szükségem túl erős lencsékre. Az utóbbi fél évben ez nagyot változott, talán azért, mert többet olvasok. Egy rendes otthonban könnyebb, mint egy erdő közepén… de lehet, hogy harminc éves kora után már ilyenekkel számolhat az ember.
Régen is az voltam, csak kiderült, hogy már erősebb kell. – Fordultam felé. Tudod azért most sem hordom mindig… tiszta hollóhátas fejem van tőle, nem?
A vigyorgást csak a következő téma tudja levakarni az arcomról. Nem akartam ezt a szakítás, vagy legalábbis különválás témát felhozni… nem hiszem, hogy volna rajta még mit feszegetni.  Egyrészéről én már tényleg új életet kezdtem, tovább léptem és valahol amellett, hogy ott volt az a kis tüske, nagyon is hiányzott Esmé társasága.
Jobb is volt visszatérni a levessel való bénázásomhoz, semmint elmélyülni abban, ki és miért tette azt, amit. Nem hiszem, hogy lenne ezen mit megbeszélni, hiszen már vége. Valahol mindketten elfogadtuk, hiszen Esmén sem láttam azt a szomorúságot, amik általában szakítást követően ülnek ki az ember arcára. Igaz a szemei csillogásából nem tudtam sokat kiolvasni, sosem voltam képes megfejteni a nőket… ezért inkább csak reménykedtem benne, hogy nem szomorú… végül is ő nem jött el a randira.
Senki más nem készítette el neked ezt a levest? Nem akarom elhinni, hogy én vagyok az egyedüli. És ne mondd, mert tudom, de ez számomra akkor is nagyon hihetetlen. Már akkor is az volt.
Megrántottam a vállamat és elmosolyodtam.
Te voltál tizenöt év után az első normális kapcsolatom. Szerintem annyira nem meglepő, hogy nem volt más. – A mondat végére aztán észbe kaptam. – Igaz, nem hiszem, hogy a roxfortos kapcsolataimat normálisnak lehetne nevezni.
Nem említettem meg Natot… nem éreztem továbbra sem azt, hogy ez volna a megfelelő alkalom ennek a közlésére. Mégis csak a főnöke, ráadásul férfi. Ötletem sem volt hogyan venné ki magát a dolog. Abban sem voltam biztos, miként reagálna és nem akartam újra megbántani, mert szerintem elég sokszor bántottam a kapcsolatunk alatt a féltékenykedéssel – még akkoris, ha sokszor okot szolgáltatott rá.
Akkor folytassuk is a leves elkészítését, rendben?
Ez a kérdés kicsit most megnyugtatott. Nem szerettem volna tényleg a mostani szerelmi életemnél kikötni. Hazudni ugyanis nem hazudnék, de amíg nem muszáj, nem fogom megemlíteni neki.
Rendben… – bólintottam.
Még mindig ott volt a kezemben az egyik krumpli és persze a kés. Ezúttal óvatosabban kezdtem el vágni, mint a komoly beszélgetés előtt.
Tényleg hálás vagyok, hogy segítesz. – Suttogva beszéltem, miközben még mindig a késsel ügyetlenkedtem.
A zöldségeket egyébként még ilyen tempóban is egészen gyorsan vágtam fel. Ez egy kicsit ugyan meglepett, de büszkén toltam Esmé elé az elkészült kockákat, amik többé-kevésbé jól sikerültek. Azért szépérzékem nekem is van, nem véletlenül ismertem fel, hogy a hagyma nem megfelelő.
És mi van a munkahelyeden? – Teljesen zavarba jöttem. Talán nem éppen ezzel a kérdéssel kellett volna előállnom, inkább az egyetemre kellett volna rákérdeznem. Éreztem, ahogy elvörösödik a fülem hegye és éppen csak a szemem sarkából mertem Esmére nézni.
Naplózva


Esmé Fawcett
Manifesztálódott Művészetek Mágikus Magasiskolája
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2017. 10. 09. - 18:56:12 »
+1



          Elmosolyodom a Hollóhátas szón, és csak bólintani tudok. Azt hiszem, mind a kettőnknek nagy sértés ez. Bár még mindig inkább a hollóhát, mint a griffendél vagy a hugrabug. Nem mintha bajom lenne azokkal a házakkal vagy a hozzájuk tartozókkal, de a mardekár azért mégis más. Még akkor is, ha kicsit mindig is rosszabb volt a megítélésre, mint a többi háznak.
          Azt hiszem, akkor nem a legjobb emberrel kezdtél ki. A levesem ugyan finom, de semmi mást nem tudok elmondani magamról, ami miatt megérte volna ez a kis idő. Főleg így az utólagos tudattal a múltra visszatekintve. De legyen akármi is az, szép volt, egy percét se bántam meg, és ahogy látom, mind a ketten továbbléptünk már. Ennek örülök.
          - A Roxfortos kapcsolatok is számítanak. Bár, nem tudom nálatok mi volt a jellemző, én már ott is sütöttem a kiszemeltemnek. Igaz, soha nem adtam oda neki, hanem a barátnőimmel ettem meg.
          Hallottam olyat vissza, hogy néha azért jutott a kiszemeltnek is, de soha nem jutott el hozzám a hír, hogy végül ízlett neki vagy sem. Ha így lett volna, akkor most talán szakácsnak készülnék vagy cukrásznak és nem festőnek.
          Aggódva nézek rád, mikor újra mozdul a kés a kezedben.
          - Csak kérlek, óvatosan, mert elájulok, ha levágod az ujjad.
          Kicsit persze poénnak is szántam ezt a mondatot, tudom, hogy nem lennél ennyire figyelmetlen. Arról pedig fogalmam sincs, hogyan reagálnék, ha ténylegesen folyna a vér. Bár, nem is a vér látványa lenne sokkoló szerintem, hanem a nem helyén lévő testrész.
          Bólintok egyet, majd előveszek egy fazekat, teszek bele egy kis olajat, majd begyújtom a gázt.
          - Majd leírom neked a receptet, ha végeztünk. Ha másra nem, arra talán jó lesz, hogy el tudd készíteni. Vagy más el tudja készíteni neked.
          Mert akármi is legyen, nem szeretném, ha a fülembe jutna, hogy megsérültél főzés közben. Felelősnek érezném magam érte, és tuti megtiltanám, hogy még egyszer megpróbáld. Nem mintha lenne beleszólásom, de akkor is. Legalább a tudat, hogy ott van a lehetőség.
          - Akkor figyelj. Az olajat kicsit megmelegítettem, most belerakom a hagymát. Ezt most egy percig főzzük. – Megvárom, míg lejár az egy perc, aztán beleöntöm a krumplit. – Ilyenkor kell hozzátenni a krumplit.
          Ráteszem a fazékra a fedőt, majd kicsit ellépek a tűzhelytől. A hűtőhöz lépek és kiveszem a gyümölcslevet. Kiveszek két poharat, amiket tele töltök. Az egyiket feléd nyújtom, a sajátomat pedig egyszerre iszom meg.
          - Mielőtt még elfelejtem – mondom letéve a poharat az asztalra. – Olaj helyett használhatsz margarint vagy vajat is. Kicsit más tőle az íze, de a végeredmény ugyanaz. És időnként – kb percenként – meg kell rázni kicsit a lábost. Akarod csinálni?
           Azért kell, hogy a hagyma és a krumpli ne tapadjon le a fazék aljára. Máskülönben kihagyható lenne ez a lépés egy kis kevergetéssel, de a párolásnak pont az a lényege, hogy a fedő ne legyen levéve róla. A másik pedig, hogy a hagyma ne égjen oda, de még csak ne is barnuljon meg.
          - A kiadóban? – nézek rád érdeklődve. – Ahogy tudod, befejeztem egy projektet Mr. Foresttel, már meg is volt a könyvbemutató. Most nyugi van, kaptam pár nap szabadságot. Aztán pedig majd bevetem megint majd magam a munkába. Most úgyis Phillip kérései kötnek le elsősorban az iskola mellett.
           Kicsit megrántom a vállam. Nem olyan nagy dolog az egész. Azóta pedig semmi lényeges nem történt. Azonban eszembe jut még valami.
          - A könyvbemutatón nagyon érdeklődött felőled. Nem hiszem, hogy amiatt a két-három nap miatt, amit a Mungóban töltöttem március elején. Meséltem neki rólad, ha nem gond. De nyugi, csak jó dolgot – elmosolyodom, majd megfogom a fedőt, és nekiállok a következő lépésnek.

Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma / Omi bá

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2017. 10. 12. - 10:09:58 »
+1

ÚTKERESZTEZŐDÉS


[viselet]

ESMÉ FAWCETT
1999. április

 
Nem lepett meg különösebben, hogy Esmének normálisan teltek a tinédzser évei a Roxfortban. A legtöbbüknek ez kijár: szerelmek, barátság és persze rengeteg tanulni való. Én is megízleltem ennek az egésznek a szépségét mondhatni és igen, élveztem, de sosem úgy, mint mások. Az én kiszemeltjeim a drága ékszerek voltak, amiket a lányok a nyakukban, a csuklójukon hordtak. Távolról néztem ki őket, nem érdekeltek a külsőségek, ha valamit meg akartam szerezni, azért mindenre képes volt. A lányok pedig az esetek nagyrészében nem mertek nyíltan megvádolni, hiszen sem bizonyítékuk, sem merszük nem volt hozzá. Lisbeth kivételével mindenkivel ilyen kapcsolatom volt: elcsábítottam, kihasználtam és elvettem, ami kellett. Onnantól kezdve nem tértem vissza azokhoz a lányokhoz.
Csupán bólintottam Esmé javaslatára. Talán egy lejegyzet recept alapján könnyebben fel tudom idézni, hogy melyik lépés után mi következik. Ezért is figyeltem némán, ahogy a hagyma az edénybe kerül. Esmé minden apró mozdulatát nyomon követtem. A gyomrom közben újra és újra hangosan korgott.
Az információkra pedig lassan bólintottam újra és újra. Nem volt ehhez, mit hozzá szólni, nem is nagyon tudtam volna belekötni, hiszen életemben nem főztem semmit – bájitalokon kívül –, csupán a teavizet forraltam.
Olaj helyett használhatsz margarint vagy vajat is. Kicsit más tőle az íze, de a végeredmény ugyanaz. És időnként – kb percenként – meg kell rázni kicsit a lábost. Akarod csinálni?
Hát annak a végére nagyon izmos leszek... – állapítottam meg. Kihúztam a pálcámat a zsebemből és felmutattam, jelezve: majd ezzel megrázogatom percenként. Jobb is volt kicsit csevegőre váltani, mégha a legrosszabb ötlet is volt éppen a kiadóról faggatni.
A pohár tartalmát nem akartam meginni. Sosem rajongtam a gyümölcslevekért, túl édesek voltak és furcsák. Borzongva pillantottam rá és kicsit meg is forgattam a tartalmát.
A kiadóban? – kérdezett vissza. – Ahogy tudod, befejeztem egy projektet Mr. Foresttel, már meg is volt a könyvbemutató. Most nyugi van, kaptam pár nap szabadságot. Aztán pedig majd bevetem megint majd magam a munkába. Most úgyis Phillip kérései kötnek le elsősorban az iskola mellett.
Nem gondoltam volna, hogy apám majd a szakításunk után is találkozni akar vele és támogatni őt. Nem bánom, jobb ez így... legalább valaki áll mögötte. Művésznek lenni nem könnyű a mai világban, főleg olyan művésznek, aki megél az alkotásaiból.
A könyvbemutatón nagyon érdeklődött felőled. Nem hiszem, hogy amiatt a két-három nap miatt, amit a Mungóban töltöttem március elején. Meséltem neki rólad, ha nem gond. De nyugi, csak jó dolgot.
Közben visszatért a tűzhely mellé, én viszont értetlenül ácsorogtam. Aztán csak kibukott belőlem a legnagyobb hülyeség, ami csak lehetett: – Mármint Nat?
Hirtelen elvörösödtem, hogy éppen a becenevét sikerült kinyögnöm. Semmilyen szinten nem akartam volna elárulni magamat, magunkat... mert akkor hazudnom kell. Az igazságot nem kimondani sokkal kellemesebb, mint belehazudni egy fontos személy arcába. Ha egy dolgot megtanultam, akkor az az, hogy nagyon nehéz átverni valakit, akit az ember igazán szeret vagy szeretett valamikor. Nattal időként persze elszórakozom, csak mert vicces... de ott is gyorsan kibújik a szög a zsákból.
Akarom mondani, Nathaniel Forest? – Tettem fel ismét a kérdést, miután megköszörültem a torkomat.
Inkább azt figyeltem, hogy mit csinál. Féltem a szemeibe nézni, hogy aztán rájöjjön, rejtegetek előle valamit. Igaz, így is eléggé nagy volt az esély rá.
Ha engem kérdezel, csupán rád akart nyomulni... láttam, milyen perverz feje van...
El kellett fordulnom, mielőtt felröhögtem volna. A számra szorítottam a kezemet egy pillanatra, majd mosolyogva fordultam vissza Esmé felé.
Naplózva


Esmé Fawcett
Manifesztálódott Művészetek Mágikus Magasiskolája
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2017. 10. 13. - 18:57:58 »
+1



          Végignézek rajtad, és egy nosztalgikus érzés kerít hatalmába. Sokszor töltöttünk időt a konyhában, de általában egyedül főztem. Nem ebben a konyhában, hiszen, hamar odaköltöztem hozzád, de az a konyha sok dologról tudna mesélni kettőnkről. Sok jó dologról, de a saját konyhámban az asztalt már nem valószínű, hogy fel fogjuk avatni.
          Leveszem a fedőt a lábasról, majd mielőtt ráönteném a levet, kicsit megkavarom az egyveleget, hogy ha mégis odaégett volna, akkor ki tudjam válogatni a rossz darabokat. Szerencsére erre nincs szükség, így gond nélkül megy bele a csirkehúsleves. Maximumra állítom a gázt, majd leülök. Elmosolyodom, ahogy figyellek. Érdeklődőnek tűnsz, de fogalmam sincs, hogy mennyi fog megmaradni majd belőle pontosan.
          - Nat?
          Visszakérdezek, mert muszáj. Nem tudtam, hogy becézed, pedig meséltem már róla néhányszor. Talán eddig csak nem volt lehetőséged arra, hogy kimond. Bár, ez még nem jelentené azt, hogy így fülig kell vörösödnöd. Kicsit gyanakodva nézek rád, és ismerlek már annyira, hogy a mentésként használt kérdésed nem fog engem ennyire becsapni. Biztos van valami a háttérben, amiről nem tudok.
          - Szép mentés, de sajnos haszontalan. Honnan jött ez a Nat?
          Elhúzom a szám szélét. Szóval még mindig tereled a témát, pedig fogalmad sincs róla, hogy milyen pletykák terjednek a kiadóban. Nem hiszem, hogy lenne valóság alapjuk, de attól még érdemes megfontolni, hiszen egy pletyka nem véletlenül robban ki.
          - Nathaniel a legkevésbé sem akar velem kikezdeni vagy rám nyomulni vagy bármi hasonló, amire a piszkos fantáziád gondol. Te perverz!
          Szélesen mosolyogva, bokszollak meg a válladon kicsit, aztán felállok és megnézem a levet. Teljesen felforrt, így kicsit lejjebb veszem az intenzitását a gáznak.
          - Most ráérünk egy kicsit. El kell főnie a most ráöntött levet. Addig esetleg megnézheted a képeket vagy mesélhetsz arról, hogy honnan jött ez a Nat név.
          Igazából örülök neki, hogy így alakult, mert így legalább elterelődik a téma arról, hogy miért is voltam pár napot a Mungóban. Talán. Ha szerencsém van. Ha nincs, akkor sincs mit szégyellnem már rajta. Nem tudok visszamenni az időben, hogy megváltoztassam a döntésem. És a kesztyű jelenleg takarja is a sérülésem. Felemelem a kezem, és így látom meg, hogy a teljes sérülést nem, csak egy részét. Ha eddig nem tűnt fel, a kávézóban sem, mikor odaadtam a születésnapi ajándékot, akkor ez már tényleg nem annyira feltűnő. Csak annak, aki tudja, hol kell keresnie.
          - Na, akkor mehetünk?
          Felállok és megindulok a műterem felé. Most egy kicsit másként néz ki, mint mikor rendszeres vendége voltál a lakásnak. Itt alakítottam ki egy kis zugot, ahol Amberrel tudunk játszani és festegetni, valamint összekötöttem a hálót a műteremmel. Ennek köszönhetően könnyen át tudok járni egyik helyiségből a másikba így is.
          Mielőtt reményeim szerint meglátnád az egyik munkám, letakarom. Nem olyan nagy titok, csupán egyelőre szeretném, ha rejtve maradna előled. Közös emléken alapul, és nem a jobbik fajtából. A pszichológusom azt mondta, hogy ha úgy érzem, akkor ne csak a szép dolgokat fessem meg, és ez a kép pont nem a szép dolgokról szól.
         
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma / Omi bá

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2017. 10. 14. - 21:00:13 »
+1

ÚTKERESZTEZŐDÉS


[viselet]

ESMÉ FAWCETT
1999. április

 
Nem kellett volna elpirulnom, mint valami iskolás lánynak, mikor Natos poszterekkel ragasztja tele a klubhelyiséget. Nem mondanám magamat kifejezetten szerelmesnek, mármint nem a klasszikus, vigyorgós, föld felett lebegős formában. Inkább csak olyan természetesen, minden különösebb túlzás nélkül és nekem ez így tökéletesen megfelelet.
Láttam Esmé szemében azt a gyanakvó kis fényt, amivel méregetni kezdett. Ha valaki ismert igazán, akkor az ő volt. Neki nem tudsz hazudni, O’Mara – gondoltam és közben megpróbáltam rendezni az arcomat, hogy legalább a vörösség eltűnjön.
Szép mentés, de sajnos haszontalan. Honnan jött ez a Nat?
Sóhajtottam egyet, majd megrántottam a vállamat és egy újabb odaszúrással mentettem magamat. Finoman utalva, hogy talán a kérdezősködés nem is rám, sokkal inkább az Esmé iránti érdeklődésre vonatkozott. Nem is értem, miért gondolta, hogy mindjárt velem kapcsolatos a faggatózás, hiszen Nathaniel tudtommal a nőnek is legalább annyi figyelmet szentelt korábban, mint a férfiaknak. Egy magabiztos lánynak nyilván az lett volna az első gondolata, hogy a főnöke éppen ki akar vele kezdeni… főleg, amilyen perverz képe van.
Ezen még egyet vigyorogtam magamban, majd vissza fordultam Esmé felé.
Nathaniel a legkevésbé sem akar velem kikezdeni vagy rám nyomulni vagy bármi hasonló, amire a piszkos fantáziád gondol. Te perverz!
Széles, vidám mosollyal ütött kicsit vállon.
Miért ne? Elég jó nő vagy és ha nem vak, akkor ezt ő is észrevette. – Ismét megrántottam a vállamat és én is vigyorogtam.
A tűzhelyen állított megint valamit. Nem is figyeltem oda, hogy mit annyira lefoglalt a kellemetlen téma elterelése. A legkevésbé sem szerettem volna Natról beszélni Esmé konyhájában. Nem akartam újra felszakítani a régi sebeket, legalábbis a sajátjaimat semmiképp és valahogy úgy éreztem, egy ilyen beszélgetésnek ez lenne a vége… Lényegében nem telt el túl sok nap azután, hogy az a bizonyos randi nem jött össze, én pedig elmentem a kastélyhoz Nattal. Mondhatni gyorsan követték egymást az események.
Most ráérünk egy kicsit. El kell főnie a most ráöntött levet. Addig esetleg megnézheted a képeket vagy mesélhetsz arról, hogy honnan jött ez a Nat név.
Érdemel annyit ez a lány, hogy elmondd neki az igazat. Végül is fontos szerepet játszott az életedbe és valahol még mindig… Ez a gondolat többször is feltört a gondolataim közül. Nem szerettem volna, ha mondjuk valami elcseszett munkahelyi pletykából tudja meg mi folyik közöttünk. Akármit is gondoltam, hirtelen ez a mondat hagyta el a számat: – Nézzünk képeket…
Megijedtem. Az tartott vissza a rendes választól.
Követtem Esmét a műterem felé. Valahogy másképp nézett ki, mint ahogyan emlékeztem rá, még sem figyeltem oda eléggé. Nem néztem meg a képeket, a saját keserűségem foglalkoztatott, ami gyávamódon visszatartott attól, hogy kimondjam az igazat. Másnak könnyedén az arcába vágtam volna bármilyen bántó dolgot, de Esmében nem akartam kárt tenni semmilyen szinte, még lelkileg sem. Ezért tépelődtem magamban. A hazugság rosszabb – gondoltam.
Esmé! – fordultam hirtelen a lányhoz. A karjaira tettem a kezemet, hogy magam felé fordítsam.
Hosszan fújtam ki a levegőt és egy percre lehunytam a szememet. Beszívtam a lány illatát és hagytam, hogy megnyugtasson, mint régen. Csupán ezután néztem rá újra.
Nathaniel fogadott lánya, Ada… anyám rokona. – Suttogásnak indult a mondat, de egyre hangosodott. Ez a rész könnyű volt, olyan amit bármikor megosztottam volna Esmével.
Egy közös örökség miatt kellett találkoznom velük, amiből aztán egy kicsit komolyabb ismeretség lett. Nat és én elmentünk egy kastélyhoz… aztán együtt aludtunk. Most pedig nála élek… és nála nem kapok levest… nem ilyet… – Hadarva beszéltem és teljesen összevissza. Olyan volt, mint letépni egy ragtapaszt, furcsa, fájdalmas, de valahol felszabadító is.
Naplózva


Esmé Fawcett
Manifesztálódott Művészetek Mágikus Magasiskolája
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2017. 10. 15. - 23:55:52 »
+1



          Mikor betoppantál hozzám, akkor még nem gondoltam, hogy a legnagyobb meglepetés nem is akkor következik be, hanem majd egy kicsivel később. Hogyan lehetne arra felékészülni, ami majd akkor jön, mikor egyáltalán nem számítok rá? Sehogy. Szerintem egy ilyen hírre nem lehet eléggé felkészülni.
          - Annyira aranyos, hogy meg akarsz győzni valamiről, amiről tudom, hogy nem igaz.
          Elmosolyodom, aztán tovább folytatom azt, amit elkezdtem. Még pár perc és kicsit szabadabbak leszünk. Igaz, nem sokáig, de azt hiszem addig tudunk majd kicsit mással is foglalkozni. Úgyis van néhány kép, amit szeretném, ha megnéznél. Mindig is érdekelt a véleményed, és ez most sincs másként. A legnagyobb kritikusom vagy, és segítettél jobbá válnom.
          Bólintok egyet, miután beleegyezel, majd elindulok a műterem felé. Változott kicsit, de olyan nagyon nem. Még mindig meg van a festőállvány, a kis asztal a rajzokhoz.
          Egy rajz felé indulok, amit épp tegnap készítettem, és majd egy pályázathoz szeretném elküldeni. Ha összejönne, akkor a nyereményt félretéve, és tovább növelve, az iskolából kikerülve talán egy kiállítást is tudnék nyitni a már elkészült festményekből, rajzokból, és természetesen az illusztrációkból. Amennyiben Nathaniel hozzájárul.
          Egy mosollyal az arcomon megyek feléd, de mikor egy kép eltereli a figyelmem. Nem sokáig, csak egy pillanatra. Ez viszont bőven elég ahhoz, hogy a nevemen szólíts, és magad felé fordíts. Mindig így csináltál, ha valami nagyon fontos dolgot akartál mondani, én viszont szétszórt voltam kicsit.
          - Igen? – mosolygok továbbra is. – Nyugi, akármi is lesz az a hír, amit mondani szeretnél, nem lehet rosszabb, mint az mikor apa halálhírét hallottam meg.
          Vagy az, mikor hallottam a hívásod a szakításunk napján. Bár, én mondtam azt, hogy vége, az a nézés, az a hang, az örökre belém ivódott. Szóval akármi is jön most, az nem lehet rosszabb ennél a két dolognál.
          Tévedtem. Eleinte még mosolyogva hallgatlak, hiszen ez nagyon jó hír, és így legalább magyarázza azt is, hogy miért hívtad Natnak. A következőkre azonban nem vagyok felkészülve. Azt hiszem, arra senki se lehet felkészülve. Bár, össze-vissza beszélsz, már tudom, hogy mit kell meghallani a szavaid mögött.
          „…aztán együtt aludtunk. Most pedig nála élek…”
          Elveszem a karom, hogy már ne érezzem az érintésed. Most mit kéne mondanom? Gratuláljak? Részvétet kívánjak? Azt érzem, hogy összetörtem belülről megint egy kicsit. Odalépek az asztalhoz, hogy letegyem rá a kezemben tartott lapot. Ezzel igyekszem eltakarni az arcomat is előled.
          - Örülök, hogy már megtaláltad a boldogságot.
          Fura ezt úgy kimondani, hogy közben folynak a könnyeim egyenesen rá a papírra. De legalább nem hazudok. Tényleg örülök neki, hogy máris találtál valakit, akivel ugyanúgy el tudod képzelni a jövődet, mint ahogy egyszer velem.
          Le kell ülnöm, és szerencsére a szék pont itt is van az asztalnál. Biztos vagyok benne, hogy nem kezdtél el hirtelen a férfiak felé kacsintgatni, csupán… Csupán ez így jó neked, igaz?
          Mit kéne most tennem? Megtörölni a szemem és emelt fővel felállni, mintha mi sem történt volna? Annál azért ez nagyobb horderejű hír. A szemem mindenesetre megtörlöm, és ezzel tuti, hogy sikeresen elkenem a sminkemet is.
          - Elliot, én… Én nem tudom. Mit vársz most tőlem? - Felnézek rád, még akkor is, ha nem nyújtok éppen valami szép látványt. - Játék volt csak számodra? A lánykérés meg minden.
          Jogod lenne megsértődni, hiszen tudom, hogy ilyennel nem játszanál, de most mégis nehezemre esik elhinni. Végigsimítok a csuklómon lévő hegen. Tényleg nem tudom mit kéne mondanom, csak azt, hogy túl leszek rajta. Ezt is megoldom, ahogy a szakítás utáni időt is.  Erős vagyok, mindig az voltam. Apa halála után is én voltam az erős, most is leszek.
Naplózva

Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  

FRPG.hu toplista!
The Age of Marauders
Napi egy kattintás a hosszú élet titka!


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország


Az oldal 0.528 másodperc alatt készült el 46 lekéréssel.