+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Elliot O'Mara (Moderátor: Elliot O'Mara)
| | | | |-+  Útkereszteződés
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Útkereszteződés  (Megtekintve 1541 alkalommal)

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2017. 10. 17. - 09:32:51 »
+1

ÚTKERESZTEZŐDÉS


[viselet]

ESMÉ FAWCETT
1999. április

 
„Nyugi, akármi is lesz az a hír, amit mondani szeretnél, nem lehet rosszabb, mint az mikor apa halálhírét hallottam meg.” Megismételtem magamban Esmé szavait… és nem értettem, miért éppen ez jutott eszébe, mint hasonlat. Én sosem hoznám fel anyám halálát, mikor valaki el akar mondani valamit és ráadásul ki sem jelenti azzal kapcsolatban, hogy rossz. Furcsa volt, régen nem sütött belőle ennyire a pesszimizmus. Hirtelen az az érzésem támadt, hogy nem ugyanaz a lány áll előttem, akibe annak idején beleszerettem. Csupán reménykedhettem benne, hogy nem éppen én voltam ennek a változásnak az elindítója, még ha ő is döntött szakítás mellett.
Inkább hadarva mondtam el az eléggé összevissza vallomást. Nem kellett volna tétováznom azt hiszem, mert ez olyan volt, mintha bűn lenne boldognak lennem utána… úgy hangzott az egész, pedig nem éreztem annak – legalábbis eddig nem tűnt fel.
Örülök, hogy már megtaláltad a boldogságot.
Ha volt olyan mondat, amire nem számítottam, akkor ez az volt. A szemeiből szerencsére folytak a könnyek, amiből sejtettem, hogy ez csak a felszín és talán nem is ezt gondolja odabent. Nem érdekelt volna, ha veszekszik megsértődik vagy elküld a francba, csak ne titkolja el, mit érez. Fordított helyzetben, ha mondjuk ő Damiennek adott volna egy esélyt, vagy bármilyen izomagyú nyálgépnek, én összetörtem. Azt hiszem, nem is a szakítás az igazi vége egy kapcsolatnak, hanem az, amikor a másik új életet kezd valaki mással.
Nem szerettem volna, hogy egy ostoba pletykából tudd meg. – Suttogtam, miközben ő leült.
Egy ideig csak figyeltem őt. Nem szólaltam meg, hogy legyen ideje teljesen elfogadni a hírt, amit éppenséggel elég hirtelen közöltem vele. Lesütöttem a szememet, várva, hogy esetleg megszólaljon.
Elliot, én… Én nem tudom. Mit vársz most tőlem?
A kérdésre ráemeltem a tekintetét. Láttam, hogy kicsit elkenődött a smink a szeme alatt, de nem rontott különösebben a látványán. Még könnyek között is gyönyörű volt.
Játék volt csak számodra? A lánykérés meg minden.
Nyeltem egyet, mert majdnem megszakadt a szívem ettől a kérdéstől. Gombóc nőtt a torkomba, megint úgy feszített, mint gyerekként, mikor úgy éreztem, rosszat tettem és anyáék nem szeretnek. Nem akartam én rosszban lenni Esmével vagy bántani őt. Túl fontos volt ahhoz valamikor, hogy csak úgy hátat fordítsak neki… és bár ő nem keresett engem, én nagyon is szerettem volna tartani a kapcsolatot. Hiányoztak a beszélgetések vagy az, amikor csak csendben ücsörögtünk egymás mellett. Tudom, hogy ezt már sosem kapom ebben a formában vissza. De nekem elég lett volna, ha csak néha összeülünk és elmesélhetem neki mi folyik velem.
Komolyan gondoltad ezt  kérdést? – suttogva beszéltem. A kezem szinte magától emelkedett meg és törlte le a könnyeit, pont úgy, mint régen.
A saját könnyeimet visszatartottam. Nem akartam túl nagy érzelmi töltetet adni ennek a napnak. Fontos volt Esmé, de pont elég volt a saját fájdalmával megküzdenie. Nem akartam leterhelni az enyémmel, mert láthatóan megviselte volna.
Nekem te voltál a nagy szerelmem, soha senki iránt nem éreztem úgy előtted.
Még mindig halkan beszéltem, mintha ezzel is nyugtatni akarnám.
Viszont, elfogadtam, hogy ez nem működhet úgy, ahogy én szerettem volna. Valahogy az a szakítás, amit Lis kizsarolt egy jel volt… és… azt hiszem, mindkettőnknek jobb így. Túl fiatal vagy, hogy elkötelezd magadat mellettem. Túl sokat vártam tőled.
Megfogtam a kezét, lenéztem azokra a szép ujjakra és akkor megláttam azt a hegféleséget a csuklóján. Felhúztam az arcomhoz, hogy jobban megnézhessem magamnak.
Ez mi a fene? Ugye nem ezért voltál a Mungóban? – Hirtelen váltottam szigorúbb hangra.
Naplózva


Esmé Fawcett
Moderátor
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2017. 10. 17. - 17:11:58 »
+1



          Látnom kellett volna, hogy mi következik. Tudhattam volna már akkor mikor nem kérdeztél rá a csuklómon lévő sebre. Talán arra vártál, hogy én mondjam el, talán másra. Akárhogy is volt, most itt van a lehetőség, és tudom, hogy nem fogod elszalasztani. Elszóltam magam, ha eddig esetleg nem tudtál róla, és a vallomásod után nem is lesz majd erőm ahhoz, hogy hazudjak. Mert tudom mit mondasz majd.
          Tudom, hogy a kérdésemmel talán megbántalak, ezért bocsánatot fogok kérni, de akkor is hallanom kell, hogy nem tévedek. Hogy csak így hozta az élet.
          Alig láthatóan ingatom a fejem a visszakérdezésed nyomán. Annyira nem gondoltam komolyan, hiszen tudom mit mondanál majd válaszként. De ha nem is azt, amire gondolok, akkor sem probléma. Újra folyni kezd a könnyem, de ezúttal nem olyan csöndesen, mint korábban. Úgy tűnik, azzal, hogy leültem, most nem tudna másként felszabadulni bennem a feszültség csak sírás formájában.
          Rázkódik a vállam, hüppögök is néha. Úgy tűnik, eddig csak magamat győzködtem azzal, hogy köztünk nem lehet már semmi. Valahol mélyen mégis reménykedtem benne, hogy egyszer talán összejöhet. Ezzel viszont megkaptam a választ. Soha.
          - Ne… - kezdek bele erőtlenül.
          Pont ezért nem is tudlak megállítani mesélés közben. Talán nem véletlenül. Ezt mind hallanom kell ahhoz, hogy átérezzem a fájdalmat, amit okoztam. Valamivel mindig is tisztában voltam, új dolog nem nagyon lesz benne. De most mégis annyira fáj hallani ezt.
          Egy pontig. Azon a ponton inkább a harag öntött el.  Hogy okolhatod magad valami miatt, ami igazából nem úgy van, ahogy azt gondolod? Én szerettem veled lenni. Még most is szeretek, és nagyon örülök, hogy a leveleddel ellentétben mégis eljöttél ide. Ha tudtam volna, hogy meggondolhatod magad, akkor korábban felvettem volna már veled a kapcsolatot.
          Olyan jól esik az érintésed. Mint mindig mikor csak feküdtünk az ágyban, és végigsimítottál a karomon ébredés után. Vagy mikor egy nehéz nap után hazaértem, és semmi mást nem tettél, csak átöleltél, és én attól megkönnyebbültem. Úgy hiányoznak ezek a napok. Talán, ha másról lenne szó, akkor igazad is lenne, abban, hogy túl fiatal vagyok még az elkötelezettséghez. De én veled akartam, és ahhoz nem voltam az.
          Egy kicsit sikerül megnyugodnom, már csak baromira rondán nézek ki, ahogy folyik az orrom. Kihúzom a kezem a tiédből, hogy elővegyek egy zsebkendőt és megtöröljem az orrom. A szemem sikerül is, de aztán érzem, ahogy mozog a kezem. El akarom húzni, hogy ne lásd meg, miért kerültem a Mungóba, de addigra már késő.
          - Én… - Rekedten és erőtlenül cseng a hangom.
          Megijedek és ki akarok szabadulni. El a közeledből, ami sikerül is annak köszönhetően, hogy hátratolom a széket, ahogy felállok. Viszont a kijárat és köztem vagy, így biztos nem tudnék elmenni melletted. A leves pedig rossz indok lenne, hiszen még nem kell semmit csinálni vele. Egyelőre elfövi a levét csak.
          - Én…
          Magamhoz húzom a csuklóm, nem akarom, hogy még egyszer meglásd. De aztán a kezdeti pánik lassan elmúlik. Most miért drámázok, ha lebuktam. Tartozom annyival, hogy megmondom az igazat, hiszen te is így tettél. Nekidöntöm magam magam a falnak, és lecsúszok a tövébe.
          - De igen. Ezért.
          Lassan mondom ki a szavakat, mintha minden egyes betűt meg akarnék fontolni. Nem merek a szemedbe nézni. Tudom, hogy az a nő soha nem tett volna ilyet, akit megismertél. Azt is tudom, hogy ez nagyon megváltoztatott, nem is biztos, hogy képes lennél velem élni ennek tudatában.
          Tudnod kell a történetet, ezért belekezdek. Nem csak a beismerés jár neked, hanem a magyarázat is.
          - Bűntudatom volt, miután otthagytalak és folyamatosan a döntésem járt a fejemben. Az, hogy egy magyarázat nélkül otthagytalak, és ez mennyire szívtelen volt tőlem. De nem mertem elmenni hozzád. Két nappal azután történt, hogy otthagytalak. Bria talált meg, pont azt akarta elmesélni, hogy találkozott veled az iskolánál. Három napot voltam a Mungóban.
          Meg egy felügyeletet, hiszen anyu azonnal ideköltözött, és csak nagy nehezen tudtam rávenni, hogy elköltözzön. Talán kicsivel több információt árulok el, mint gondoltam, de akkor is tartozom ennyivel. Ennyivel legalább.

Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2017. 10. 18. - 09:59:41 »
+1

 
ÚTKERESZTEZŐDÉS


[viselet]

ESMÉ FAWCETT
1999. április

 
Féltem hallani a választ. Esmé zokogása amúgy is egyértelművé tette, amitől tartottam. A hozzá tartozó dadogástól megfájdult a szívem, mert én tettem ezt vele. Ő szakította el magát tőlem, de azért, mert a családom megrémítette… az ami igazából valahol belőlem fakadt és miattam került az ő közelébe. Fájdalmasan nyeltem egyet, vissztartva a könnyeimet.
Már rég nem szorongattam az ujjaim között a csuklóját, távol került tőlem. Láttam, ahogy magához húzza a kezét, a hátát a falnak dönti és lecsúszik annak a mentén. Egyáltalán nem olyan volt, amilyenre emlékeztem és ez az én hibám volt. Én tettem ilyen törékennyé azzal, hogy egyáltalán az életébe erőszakoltam magamat… mert valljuk be, ha én ott, akkor nem próbálok meg folytatást követelni azon a hülye bálon és előtte, akkor nyilván nem lett volna semmi. Végül is én reagálhattam túl azt az első csókot – ami inkább csak egy puszi volt.
De igen. Ezért.
Odamentem mellé, leguggoltam.
Nem nézett a szemembe, de én megfogtam a kezét. Finoman végig cirógattam az ujjain, hogy tudja, nekem most is fontos. Nem úgy, mint régen, de az érzések nyoma mindig ott lesz bennünk és én éppen ezért nem tudok felkelni mellől, hogy aztán hátat fordítva kisétálni innen.
Bűntudatom volt, miután otthagytalak és folyamatosan a döntésem járt a fejemben. Az, hogy egy magyarázat nélkül otthagytalak, és ez mennyire szívtelen volt tőlem. De nem mertem elmenni hozzád. Két nappal azután történt, hogy otthagytalak. Bria talált meg, pont azt akarta elmesélni, hogy találkozott veled az iskolánál. Három napot voltam a Mungóban.
Leültem mellé és megszorítottam a kezét még egyszer.
Nem érek én ennyit. – Suttogássá halkul a hangom. –Kérlek, ne tegyél magadban kárt… mert az sokkal rosszabb, mint ott állni a kandalló előtt kérdésekkel a kezed után kapva.
Közelebb húztam magamhoz. Meg akartam ölelni, hogy érezze, sosem tudnék én rá haragudni… ugyanakkor az az érzésem is támadt, hogy meg kell védenem. Én rángattam bele az életembe, Lis csak ki akarta lökni, de olyan áron, amivel összetörte a szívét. Egyértelműen felelősnek éreztem magamat. Még egy életet tönkretettem. A megállapítás mélyen belém mart.
Itt vagyok neked mindig… – Suttogtam tovább. –Nem változtam meg, ugyanaz az ember vagyok, csak most már nem melletted fekszem le esténként aludni. Ettől még fontos vagy nekem és ha szükséged van rám, bármikor jöhetsz.
Nem érdekelt Nat véleménye. Tudom, hogy féltékeny lenne, mert már bebizonyította mennyire képes erre is miattam… ami valahol jól esik, valahol szórakoztató, másrészt nem választhat el attól, hogy helyrehozzam, amit tönkretettem. Igenis tönkretettem.
Kérlek, akármi van keress meg!
Még mindig halkan beszéltem, de már kicsit hangosabban, mint eddig. Még mindig öleltem magamhoz, remélve, hogy nem bújik ki a karjaim közül.
Naplózva


Esmé Fawcett
Moderátor
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2017. 10. 19. - 20:53:06 »
+1



          Teljesen összetörtem. Ez most más volt, mint mikor a konyhában a kezembe fogtam a kést. De akkor is éreztem azt, hogy darabokban vagyok. Ebből viszont könnyebben össze tudom majd szedni magam. Tudom, hogy csalódást okoztam, de addig, amíg nem látom ezt a szemedben visszatükrözni, addig biztos nem is fog annyira megviselni. Már rég nem vagyok ugyanaz, tudom. Eleinte még szembe szálltam mindenkivel, Lisbeth-tel is, de azzal a hatalommal, amivel tényleg rendelkezik, azzal nem tudom, mit tehettem volna.
          Kicsit megrezzenek, mikor megérzem a bőröd az enyémen. Hallottam, hogy közeledsz, de nem gondoltam, hogy ezekután majd még hozzám akarsz érni. Örülök neki, és meg is nyugtat. Talán ezért kezdek bele abba a történetbe, amit elmondok azokról a napokról. Majdnem végig az egészet. Azért annyira nem akarok belemenni.
          - Nem érdemelted meg.
          Akár érsz ennyit, akár nem, ezt akkor sem érdemelted meg. Ilyet egyetlen ember sem érdemelne meg.
          Megtörlöm a szemem, mielőtt még belebújnék az ölelésbe. Zsebkendőm nincs, szóval igyekszem nem összekoszolni a felsődet. Bár az elmosódó sminkem valószínűleg nyomot fog hagyni. Van jó tisztítószerem, amivel el lehet tüntetni, ha esetleg olyan lesz.
          - Köszönöm.
          A felsődbe dörmögöm bele a válaszom, de nem vagyok biztos benne, hogy érthető voltam eléggé, de az biztos, hogy még mindig fogod a kezem, amit most megszorítok. Úgy helyezkedek, hogy normál hangerőn hallhasd a hangom.
          - Szólni fogok.
          Ami azt illeti, lehet, hogy korábban is, mint gondolnád. Hamarosan kirándulni megyek Németországba, visszaviszem a könyvet és a gyűrűt. Oda eljöhetnél velem, nagyon örülnék, de amíg nincs pontos időpontom, addig nem szeretnék előre szólni.
          Kicsit kihasználom a helyzetet, és addig nem mozdulok el, amíg teljesen meg nem nyugszom. Azt hiszem, neked is az lenne a legjobb. Akkor te is megnyugodhatnál.
          Hüppögök pár sort még, ahogy normalizálódik a légzésem, majd eltávolodok tőled. Tényleg kis sminket kenek a felsődre, amit megpróbálok teljesen értelmetlen módon a kezemmel eltűntetni onnan.
          - Várj, mindjárt eltűntetem.
          A pálcám a másik szobában van, így mindenképp fel kell állnom. Megállok veled szemben és a kezem tartom feléd, hogy segítsek felállni.
          - Be kell ugranom a fürdőbe egy percre, és hozom a pálcámat, hogy eltűntessem azt a pacát onnan. Jössz, vagy rákukkantasz a levesre?
          Hamar kisietek, nem tudom mennyi idő telt el azóta, hogy otthagytuk a konyhában a levesnek valót. A nyomomban ott vagy te is, ezért előbb inkább beugrok az ágyamon lévő pálcámért. A fürdőben azonban egy nem várt meglepetés fogad. Trehány módon nem raktam el a terhességi tesztet a kukába.
          Kissé félszegen nézek rád, de vagy nem vetted észre, vagy nem tudod mi az. Negatív lett, igazából nincs is jelentősége, a pszicho-medimágusom is megmondta, hogy előfordulhat a nagy érzelmi stressz és a bájital miatt, hogy felborul a ciklusom. De ezzel már igazán nem akarlak terhelni, hiszen teljesen a saját dolgom.
          Feléd fordulok, felkapcsolom a mosdó felett a lámpát, és először szappannal és vízzel próbálom eltűntetni a foltot, aztán a pálcámmal sikerül csak tökéletesen. Nem is tudom, miért nem azzal próbálkoztam elsőre.
          - Kész vagy  – mosolygok.
          Már csak magamat kell rendbe tennem. Mivel egy újat nincs időm felrakni magamra, úgy döntök, hogy inkább lemosom azt, ami még maradt. Te már úgyis láttál nélküle, nincs mitől félnem. Ha eddig nem menekültél el, akkor eztán se fogsz.
          - Visszatérhetünk a leveshez? – kérdem az arcomat egy törölközőbe törölve.

Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Elérhető Elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2017. 10. 21. - 08:49:10 »
+1

 
ÚTKERESZTEZŐDÉS


[viselet]

ESMÉ FAWCETT
1999. április

 
Nem tettem semmit, nem mozdultam el, csak öleltem magamhoz. Vártam, hogy kisírja magát, hogy arra van szüksége, de azt sem bántam volna, ha a fejemhez vág valamit. Iszonyatosan aggódtam Esméért és nem csak azért, mert kiderült ez a Mungós eset, egyszerűen tudtam, mennyire maga alatt van. Attól a pillanattól kezdve, hogy előkerült a szakításunk témája azt láttam mennyire, megváltozott… vagy mikor az apja halálát hozta fel hasonlatként. Közel sem az a lány volt, akibe beleszerettem, de ott volt még annak a sok érzésnek az emléke, ami erősen kapaszkodott belé és akarta megmenteni a szenvedéstől.
Nagyot nyeltem, ahogy elhúzódott tőlem és hüppögve. Az arcát figyeltem, miközben ő a kezével dörzsölgetni kezdte az ingemet. Nem értettem az okát, de jobban érdekelt, hogy rendben legyen.
Várj, mindjárt eltűntetem.
Lenéztem és megláttam egy sötét foltot az ingemen.
Nem zavar… – suttogtam megnyugtatásként.
Nem tudom meghallotta-e, mert hirtelen mozgolódni kezdett. Egy kicsit megtámasztva őt, szinte támogatva álltam fel én is. Aggódtam érte, hogy rosszul lesz és menten összeesik a lábaim előtt.
Be kell ugranom a fürdőbe egy percre, és hozom a pálcámat, hogy eltűntessem azt a pacát onnan. Jössz, vagy rákukkantasz a levesre?
Nem hagylak egyedül. – A kijelentés nagyon határozottan érkezett, még engem is meglepett a hangom csengése.
Követtem Esmét, először a hálószobába. Aggódó pillanatással figyeltem, ahogy összeszedte a pálcáját és elindul a fürdőszoba felé. Közben keserűség járta át a testemen, olyan bűnösnek éreztem magamat a történtek miatt legalább, mint anyám halálakor. Akkor is ott lett volna a helyem mellette, vigyáznom kellett volna rá és most ugyanezt a hibát követtem el Esmével. Ő mondta ki a szakítást, ő nem akart velem még sem találkozni… mégis tudtam, hogy a saját hibámból fakad ez az egész. Túlságosan belerángattam az életembe, pedig ismertem, milyen érzések uralkodnak benne az apja elvesztése miatt. Lényegében ezt a már a kísértetház óta biztosan tudtam. Talán túl sok volt neki az, amit én rákényszerítettem a Phillip üggyel és ezért tudta Lis megtörni őt. Úgy viselkedtem, mintha jogom lett volna sértettnek lenni, pedig nem volt.
Hagytam neki, hogy szappannal kenje be az ingemet. Közben öt figyeltem a kissé szétkenődött sminkkel az arcán. Én tettem ezt… – gondoltam és a bűnbánó érzést egy nyeléssel próbáltam meg félresodorni. Szerettem volna olyasmit mondani, hogy mennyire sajnálom, de nem ment. Elég volt őt néznem, pontosan tudtam, ezt nem lehet szavakkal helyre hozni. Talán majd egy új, egy jobb, egy erősebb férfi helyre tudja tenni azt, amit én egy mozdulattal rontottam el. Hiszen nem érek annyit, hogy miattam bárki is az életét adja fel.
Kész vagy – mosolygott rám.
Ezután kezdett csak el magával foglalkozni.
Köszi – mondtam ki rekedten. –De ugye tudod, hogy egy kis folttól nem lesz világvége. Simán kibírtam volna úgy is, hogy ott van.
Még mindig ugyanazzal az aggodalommal tekintettem rá, mint korábban. A mozdulatait óvatosan követtem.
Smink nélkül még szebb vagy – mondtam. Nem tudtam, miért volt szükség erre, de akartam neki valami kedveset mondani, valami igazán őszintét. Reméltem, hogy kicsit megmelengeti a szívét.
Visszatérhetünk a leveshez? – kérdezte. Az arcát beletemette a törölközőbe, hogy finoman áttörölje.
Közelebb léptem hozzá, hogy a szemébe nézhessek újra.
Már nem érdekel az a leves. Te érdekelsz… és az, hogy ne sírj miattam… – suttogássá halkult a hangom a második mondat végére. Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szememben a saját bukásom miatt, de nem engedtem nekik szabad utat.
Elfordultam, hogy ne lássa, milyen szomorú lettem.
Menjünk vissza a konyhába. – Rekedten közöltem és indultam is előre.

Köszönöm a játékot!
Naplózva


Esmé Fawcett
Moderátor
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2017. 10. 21. - 21:23:27 »
+1



          Rég éreztem magam ennyire nyugodtnak, mint most. Azt hiszem, ez a találkozó hiányzott már csak ahhoz, hogy teljes egészében le tudjam zárni a kapcsolatunkat. Nem foglak tudni, nem szeretni, de most már legalább nem akarok kárt tenni magamban, és nem fogok éjjel-nappal arra gondolni, hogy vajon mit rontottam el, amiért mégse tudsz adni egy második lehetőséget nekünk. Talán pont a párod volt az, aki miatt inkább úgy döntöttél, hogy vele jobban kijössz. Vagy talán semmi köze hozzá. Nem tudom, nem is érdekel. A barátomnak tudhatlak és ez nagyon sokat jelent nekem. Mondhatni, szinte mindent. Nagyon hálás vagyok ezért a látogatásért.
          Nagy nehezen, de eljutok odáig, hogy kitakarítsam az ingedet. Úgy tűnik, annyi tapasztalatod még nincs a párkapcsolatokból, hogy tudd, pont egy ilyen kis foltból lesz világvége. Oké, nem mindenki csinál patáliát miatta, de senki sem felejti el a kis foltokat. Főleg, ha valaki elég féltékeny természet.
          - Ugyan, semmiség. Igazán – mosolyodom el.
          Egyáltalán nem számítok a bókra, amit kapok, és ez abból is látszik, hogy fülig vörösödöm. Nem minden alkalommal, de néha nagyon sikerül elcsípni ezt a pillanatot. Nem véletlenül rejtem el most előled és reménykedek benne, hogy talán nem vetted észre eddig. Hamar végzek, és mire felnézek, már nagyon közel vagy hozzám. Nyelek egy nagyot, és szerintem csak a lélekjelenlétem az, aminek köszönhetően nem esik le az állam. Soha nem mondtál még olyat, hogy nem érdekel a leves. Az egyetlen dolog, amit bárhol és bármikor képes voltál megenni, és ha azt akartam, hogy legyen erőd, akkor mindig kellett otthon lennie.
          Kicsit össze is zavarsz. Ez nekem inkább hangzik vallomásnak, mint egy egyszerű vigasztaló szónak. A kezemmel az arcod felé nyúlok, hogy biztos érezd még hideg kezemen keresztül is annak a súlyát, amit mondani szeretnék. És mert látom, hogy a könnyek lassan kezdenek elszaporodni a szemedben. Tudom milyen vagy, mikor valamit el akarsz titkolni előlem. Igaz, hogy soha nem voltak titkaid, mindent megosztottál velem. Vagy legalábbis majdnem mindent, de láttam rajtad, mikor telepednek rád a múltad súlyai. És ez most is olyan. Miközben meg akarsz nyugtatni, mégis láncokkal kötöttelek meg.
          Sajnálom, mert nem ez volt a célom. Soha nem gondoltam, hogy majd a tettem mekkora fájdalmat okoz neked, ha kiderül. Nem tehetsz róla, én döntöttem így.
          - Menjünk – zárom rövidre inkább.
          De tudom, hogy erre még vissza kell térnünk. Mind a kettőnk érdekében.
          Félredobom a törölközőt, egyenesen a szennyesbe, majd a nyomodban megindulok én is a konyhába. Most már nem kell sok, hogy elkészüljön, és ha nem is eszel belőle, akkor is legalább vigyél belőle magaddal.



Köszönöm a játékot.
Naplózva

Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 10. 10. - 16:43:37
Az oldal 0.059 másodperc alatt készült el 36 lekéréssel.