+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Elliot O'Mara (Moderátor: Elliot O'Mara)
| | | | |-+  Villains
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 2 [3] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Villains  (Megtekintve 2582 alkalommal)

Mathias Montrego
Griffendél Godrik Akadémia
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #30 Dátum: 2017. 08. 31. - 16:31:12 »
+1

*
zene:LP- The Catalyst

outfit


’Át- s átalakult vérem, bőröm, minden
sejtje testemnek, bánatom, reményem.
Bár nekem is a vakitó veszélyben
a hűség daca volt a menedékem.'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~
A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalmazhat!



Elliot vigyora enyhén mesterkéltnek hat. A bizalmatlanságát viszont nem lep meg. Azok után, ami ma történt nem csodálkozom hogy így áll hozzám. És épp ezért lep meg engem a legjobban ahogy megborzong. Nincs hideg, igaz a nap nem süt be ebbe az utcarészbe. Itt a félhomályos derengés még az úr. Talán mindig is az.
– Majd megoldom, induljunk! Lassan megint kávéznom kell…
A mosoly helyét átveszi valami sokkalta vészjóslóbb, amit nem is tudok hova tenni.  Eleinte nem is tudom hova tenni. Aztán rájövök hogy nem is akarom. Ez a reggel, sőt ez az egész nap abszolúte nem az, ahol bármit is erőltetnem kellene. Jobb hát sodródni az árral, még ha ez az is jelenti, hogy Elliot kilép mellőlem és elindul a maga makacsul csökött módján. Én pedig jobb ötlet híján követem. Igaz arcomon izmain ott játszanak a kérdőjelek, melyek leginkább értetlen arckifejezésemmel mutatkoznak meg, de hát ezt O'Mara nem láthatja, hisz előttem jár. Két hosszabb lépéssel beérem őt s kerülök mellé így teszem fel a kérdést és az ebből következő nyilvánvaló konzekvenciát, ami úgy tűnik csak nekem teljességgel evidens.
A halk nyögvenyelős hálamorzsája, melyet elejt felé talán meglepő módon túl érzelmesnek hallom ki. Nem tudom milyen előélete volt ezeddig vagy miért is olyan nagy dolog ez neki de nem kérdezek rá erre. Pláne azért nem, mert ő elejt egy két újabb információt. Olyat, amitől kikerekednek a szemeim.
- Na hogy mi? Miiiivaaan? Várj csak! Sok pénz? És... kastély? Ráadásul cseszett?
Ez azért kissé túl új keletű dolog nekem. Hacsak nem fene olyan nagy tolvaj, aki képes egy egész rahedli kastélyt összeharácsolni magának, kötve hiszem, hogy ez lenne az ideális. Végtére is ott kellett megetetnem a az Abszol úton hogy csessze meg! Erre egy egész kastélyban tengeti az idejét? Pofám leszakad!
Azt hiszem teljes mértékben jogos is a hüledezésem. Minden épeszű embernek az lenne, aki annyit tud róla mint amennyit én. Hisz Merlin szentséges hátsófelére, lopott is tőlem! De hát, ha ennyire jó egzisztencivála rendelkezik mint most elejtette, abszolúte jogos a háborgásom:  akkor mégis miért?
Biztos valami mocskos fétis a csokornyakkendőim iránt... persze, persze!
– Menjünk tovább...
Aha persze, majd ha fagy!
- Na nem!
Ennyivel nem ráz le. Ez felejtős téma. Épp ezért, a hangom erőteljes és számon kérő. Én ugyan nem megyek és ha rajtam múlik ő sem. Egyetlen mozdulatot teszek, de azt gyorsan. Mégpedig a vállára teszem a kezem és ezzel akadályozom meg a lendületből való tovasietését. Igaz, könnyedén kiránthatja ujjaim alól magát, mert nem szorítok rá erősen, inkább csak a karom súlyát használom érzékeltetésképp hogy mit is kívánok tőle.
- Várj! Várj egy kicsit! Ha már így elböffented magad, magyarázd is meg. Tudtommal neked nincs is semmiféle kastélyod.... hacsak... nem az enyémbe költöztél bele...
Cinikus mosolyra húzódik a szám. Megeshet hogy az ágyamban való ébredésre már ennyire otthonosan gondolna? Nem, azért a másik nem ennyire ütődött. De ennek ellenére is... ott motoszkál valami rossz sejtelem a dolog mögött. És mindez megbújva bennem, bekúszva a bőröm alá bizserget meg. Fura, mert nem fázom, mégis érzem ahogy a kezemen finoman feláll a szőr. Valami bizarrul kegyetlen rossz előérzetem támad. De nem adok neki hangot, sőt esélyt sem hogy eluralkodjon rajtam. Inkább csak a kezem felemelkedik róla tétován és megáll egy percre a levegőben, majd leengedem magam mellé. Hát itt a lehetősége. Még kimagyarázhatja magát. Elmondhatja az igazat. Csak rajta áll.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #31 Dátum: 2017. 09. 01. - 07:09:07 »
+1


A hozzászólásban lehetnek "csúnya" szavak!

Na hogy mi? Miiiivaaan? Várj csak! Sok pénz? És... kastély? Ráadásul cseszett?
Nem, nem és nem! Nem fogok erről beszélni – határoztam el magamban. Valójában nem igazán gondoltam, hogy érdeklem a Rowle családot… nem követtek, nem igazán ártottak nekem. Talán az egyetlen jelet Listől kaptam a kis hisztériájával. Mégsem mondhattam el és ez az érzés most aztán tényleg gyötört. Apám, aki valójában egy halom pénzen és azon az ósdi kastélyon kívül összesen kétszer tett értem valamit. Ezekkel a dolgokkal nem tesz boldoggá, de jóvá sem az elmúlt évtizedeket, ráadásul egy olyan titokkal bízott meg, ami mindent fel tud emészteni.
Nem tök mindegy? – kérdeztem, majd megindultam előre.
A lépéseim felgyorsultak a szívverésemmel együtt. Nem akartam hazudni vagy lekezelni… de már feladtam. Elfogadtam, hogy soha, senkivel sem lehet igazán őszinte. Két ember tud apa kilétéről: Esmé, akivel lényegében semmiféle kapcsolatom nincsen már és az öcsém, aki fél róla beszélni. Nem igazán mondhatom el senkinek, miken megyek keresztül és miket kell lenyelnem. Valójában nem is várhattam el Montregotól, hogy barátként kezeljen, miután őszinte sem lehettem vele igazán.
Na nem!
Megéreztem a vállát a kezemen. Nem szorított meg túl erősen, de ez elég volt ahhoz, hogy megálljak. Szándékosan nem rántottam ki magamat az ujjai fogságából. Csak álltam és nem mertem ránézni… mintha kiolvashatná a szememből a gondolatokat.
–  Várj! Várj egy kicsit! Ha már így elböffented magad, magyarázd is meg. Tudtommal neked nincs is semmiféle kastélyod.... hacsak... nem az enyémbe költöztél bele...
Hallottam a hangján, hogy mosolyog… valószínűleg gúnyosan. Én még sem tudtam viszonozni sem a cinikus hangnemet, sem az arckifejezését. Hosszasan fújtam ki a levegőt, nekem megnyugodnom kellett, nem felhúzni magamat megint, amiért ilyen apám van. Hazudnom kell érte állandóan, örökre. Egy életet pedig nem lehet hazugságokra építeni, azt a részét semmiképpen, amiben helyet kéne kapnia valamiféle szeretetre. Deannek is elmondta az anyám, tudom, még ha ő maga nem is nagyon beszél róla…
Nem mondhatok semmit – mondtam ki egyszerűen a szavakat, de valójában iszonyatosan fájdalmas volt. – Annyit sem kellett volna mondanom, hogy van pénzem…
Végre nagy nehezen rápillantottam.
Elfogott a bűntudat, hogy nem mondhatok tényleg ki semmit. Most már tényleg sok mindenen mentünk át együtt és a feltétlen bizalmamat érezte… de más hibája miatt hazudnom kellett. Igaz, ha Phillip nem hibázott volna, valószínűleg nem ácsorognék itt és próbálnám menteni a seggét.
Az az érzésem támadt, mintha valaki a szívemet szorongatná. Nyeltem egy nagyot, hátha félre sodorja az érzést, de nem. Ne szenvedj már! Montrego szemében az ilyesmi csak rontana a megítéléseden… Ezzel próbáltam nyugtatni magamat, de tudtam: a hazugság hazugság marad. A trükközés mindig az életem része volt, a színészkedés, ha kellett. Esmé mellett viszont megtanultam őszintének is lenni és olyan jó érzés volt, mert azzal elnyertem a bizalmát. De ezentúl soha senkié nem lehet az enyém. Ez volt az a borzalmas valóság, amiről tudni sem akartam igazán.
El akarom mondani az igazat, de nem tehetem – nyögtem ki rekedten.
Hirtelen olyan nehéznek éreztem az életet, ami egyszerűen rám telepedett. Úgy álltam ott, mintha a hátamra kapott zsák még mindig tömve lenne kincsekkel és nehezen bírnám el. A lábaim nem akartak lépni.
Mély levegőt vettem, lehunytam a szememet. Tudtam: ezt most meg kell tennem magamért vagy örökre sötétben kell élnem. Egyedül és magányosan. Nem vagyok rá felkészülve, hogy még egy embert elveszítsek... de ha muszáj, akkor az igazság árán történjen így legalább. Nem fogok hazudni mindenkinek, fontos embereknek meg főleg nem.
Az apám aranyvérű… és most pénzzel akar kárpótolni azért, mert még a születésem előtt meg akart tőlem szabadulni – mondtam. Szinte érződött a düh és a fájdalom elegye a hangomon. Más volt, mint általában. Gyenge. – A családban bizonyára van egy-két ember, aki meg akar ölni, ezért többet nem mondhatok. Nem akarom, hogy te is célpont legyél, mert tudsz egy információt... nem hiszem, hogy őket meghatná az a csinos kis pofid.
Nyeltem egyet megint.
Gondolom most még jobban undorodsz tőlem...
Naplózva


Mathias Montrego
Griffendél Godrik Akadémia
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #32 Dátum: 2017. 09. 02. - 09:54:44 »
+1

*
zene:LP- The Catalyst

outfit


’Át- s átalakult vérem, bőröm, minden
sejtje testemnek, bánatom, reményem.
Bár nekem is a vakitó veszélyben
a hűség daca volt a menedékem.'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~
A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalmazhat!


– Nem tök mindegy?
Nem. Nem tök mindegy. Hogy lehetne éppenséggel ez tök mindegy? Pont ez? Nem most jöttem le a falvédőről amnézia ide vagy oda. Az egy dolog hogy elvesztettem az emlékeimet, és részben vele egykori önmagamat, de hülye sosem voltam. Ó nagyon nem. És ebben nem is volt kétségem. Aztán meg persze ott volt háttérmegrősítésként a családom. A húgom, elsősorban. Dean másodikként. Végtére is rokonok vagyunk valamilyen távoli kapocs által s ha valakit, hát őt tekintem még a családomnak. Aztán meg persze ott volt Eric is. Aki annak ellenére mennyire és milyen jót mulatott rajtam, azért valahol maximálisan mellém is állt. S tudtam jól, ez is a látszat nála. Éreztem mennyire elkeseredett hogy nem ismerem fel vagy hogy nem tudom épp mikor mit is mesél. Viszont mindennek ellenére, még így is megemberelve magát segített visszatérti a ’normális’ hétköznapok ocsmányul unalmas világába. Ám már a kezdet kezdetétől mindükből sugárzott a bizonyosság, hogy kétségük sem fér ahhoz meg tudom ugrani a dolgokat. Nem azért mert egy istenadta zseni vagyok, hanem mert nem vagyok sem ostoba sem csökött. Szóval igen, hamar át tudom látni a helyzeteket. És itt ehhez sem kell sok ész. Az ember megérzései pedig... ritkán csalnak tévútra.
Tudom, hogy Elliot titkol valamit. Tudom, hogy esze ágában sincs beszélni róla. Nem kell kimondania, mert látszik. A viselkedésén, a járásán, az arckifejezésén... A szavak már csak a száz százalékos megerősítésre szolgálnak.
Így mikor elindul s követem, azért csak nem hagyom ennyiben a dolgot. Részben persze a kíváncsiság hajt. Mindig is szerettem tudni dolgokról (még ha azok nem is tartoztak rám), de itt többről is szó volt. Úgy hiszem ez baráti kötelesség is. Nem? Végtére is... azok vagyunk. Többnyire...
Legalábbis azt hiszem.
– Nem mondhatok semmit. Annyit sem kellett volna mondanom, hogy van pénzem…
Miért?
Ösztönösen furakodik elő az egyszerű, velős kérdés a fejemben. Miért nem mondhatja el? Miért nem akarja elmondani? Nem is maga az anyagi megléte érdekel. Jó van. És? Tény, hogy nem mindennapi egy tolvaj, akit felvet a pénz és kastélyban éldegél, de mondjuk úgy hogy én már semmin nem lepődöm meg. Jobbára.
– El akarom mondani az igazat, de nem tehetem.
A beismerés nyögvenyelősen jön. Olyan nehézkesen, hogy ebből máris tudom nem szépíti a dolgokat, nem kertel és nem hazudik. Valóban nem mondhatja el. Még mindig az első, részemről ki nem mondott kérdés a helyén való itt is, de sejtem hogy ezt ő maga is érzi. Látom a vívódást az arcán, de leginkább a szemeiben, amikkel nem bír rám nézni. Valahol megértem őt. Valahol átérzem a szenvedését. Én is hasonlóképp éreztem nemrégiben, igaz sosem a származásom miatt. Karjaimat miután elengedem őt inkább összefűzöm a mellkasom előtt. Lazán, és könnyeden, kissé talán hanyagul. Nem elutasító pózt akarok felvenni, de így kényelmesebb. Plusz annyit remélek, ezáltal talán oldódik a feszültség, ami közöttünk pattog. Viszont sejthetően ostoba remény ez is a részemről. A beálló csöndet egy halk hümmögéssel töröm meg. Nem akarom ugyanis erőltetni még jobban a dolgot. Hisz egyetlen rossz kérdéssel vagy félreértett szóval máris elvágom azt, ami lehetséges lenne. Hogy ő maga valljon színt, már ha akar.
– Az apám aranyvérű… és most pénzzel akar kárpótolni azért, mert még a születésem előtt meg akart tőlem szabadulni.
Érzem hogy pislogok, mint egy kifogott aranyhal az akváriumában.
MIVAN? Ezt... most... mégis... mikor... és.. hogy? Meg amúgy... kedves apuka...!
- A családban bizonyára van egy-két ember, aki meg akar ölni, ezért többet nem mondhatok. Nem akarom, hogy te is célpont legyél, mert tudsz egy információt... nem hiszem, hogy őket meghatná az a csinos kis pofid.
Hát na itt feltörik belőlem egy horkantás. Na eddig bírom nyugodtan. Kezeim szétválnak, és megdörzsölöm az arcomat. Merlin szaros valagára! Ez azért nem semmi! Igazából percekig csak azonosulni próbálok a tényekkel. Szóval félvérnek félvér, még ha aranyvérű apukával is... hát oké. És itt ugrik be, hogy de hát... hát én ismerem szinte az összes aranyvérűt... vagyis, maradjunk annyiban hogy... ismertem. Nagy különbség.
– Gondolom most még jobban undorodsz tőlem...
Már épp kedvem lenne visszaszólni, hogy az én csinos kis pofim igazából mindenkit elbájol, s hogy ezt épp ő tudhatná a legjobban, hisz valószínű nem véletlen került ma reggel az ágyamba, mikor az utolsó elejtett gondolatfoszlánya meggátol. Érzem, hogy mázsás súlyként telepednek rám a szavai. Az előítélete. Mert ez az. Összevonom a szemöldököm és értetlenül pillantok rá enyhe fejrázás keretében.
- Ugyan miért tenném? Nem te választod meg a szüleidet. Sem a származásod.
Elhúzom a szám miközben figyelem őt. Valahol megértem hogy nem akarja felfedni a kilétét. Valahol nem is bánom ezt Valahol pedig baromira is érdekel. S tudom, hogy hihetetlenül hangzik épp az én aranyvérű számból kiejtett vallomás, de mégis igaz. Felötlik bennem a családom jelmondata, és tudom, nem várom el hogy színt valljon. Mert a vér kötelez. Szóval vállat vonok, mintha csak azt jegyezte volna meg nekem, hogy ma szép idő lesz és nem esik. Kezem újra a vállára siklik, és bíztatóan szorítom meg.
- Gyere, ránk fér egy kiadós ebéd ezek után.
Egyetlen haloványka mosoly bújik meg ajkaim szegletében. Végtére is most van egy valagnyi pénz, ami elkölthető.
- És ma te fizetsz...! - szélesedik ki a vigyorom, s ellépek mellőle hogy elinduljak, de nem jutok messzire. Ennek pedig az oka a talpamhoz ragadó mocsok a londoni utcán.
Ó anyám... na ne! még ez is!
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #33 Dátum: 2017. 09. 03. - 07:38:30 »
+1


A hozzászólásban lehetnek "csúnya" szavak!

Egyszerűen csak kicsúszott a számon az egyetlen dolog, amit Montregotól vártam. Annyiszor dörgölte már az orrom alá, hogy egy mocskos kis tolvajnál nem vagyok több… nem számítottam többre, mint az undor, ami már sokszor kiült az arcára, ahogy rám pillantott. Végül is pont az vagyok, ami tönkre teszi az aranyvérű családokat. Csak egy hiba, amit el kell tenni lábalól, mielőtt nagyobb kárt okoz.
Ugyan miért tenném? Nem te választod meg a szüleidet. Sem a származásod.
Tessék? Éreztem, ahogy értetlen arckifejezéssel bámulok rá. Ha valakinek a szájából nem számítottam ilyen kijelentésre, akkor az ő volt. Hiszen már annyiszor bizonyította be, hogy mennyire dekadensnek is véli magát csupán a vérség által. Viszont igaza volt, még ha talán nem is gondolta teljes komolyan.
Ha megválasztható lett volna az apámat, bizonyra Dean lenne most az. Nem azért, mert állandóan irigyeltem a kapcsolatát Daniellel, habár az is közre játszott az egészben. Egyszerűen ő volt az a szememben, aki tökéletesen megtestesítette az apa fogalmát. Erős volt, biztonságérzetet keltett bennem, hacsak rápillantottam… és szerette az anyámat.
Montrego megvonta a vállát.
Talán igazad van… – bólintottam.
Megéreztem a vállamon a szorítását. Jól esett a gesztus, olyan baráti volt, mindenféle ellenségeskedés nélkül.
Gyere, ránk fér egy kiadós ebéd ezek után.
A felvetés nagyon is tetszett. Nem, mintha máris megéheztem volna azok után, hogy belém tuszkolt egy csokoládés muffint. Lényegében mindig az ebéd volt az az étkezés, amit a legkönnyebben kihagytam. A napközepén van, amikor az embernek dolga van… könnyű átsiklani felette.
És ma te fizetsz...! – mondta és úgy vigyorgott, mintha karácsony lenne.
Ellépett tőlem és elindult előre, én meg követtem.
Attól még, mert van pénzem, nem kell az egészet ebédre költeni – jegyeztem meg csak úgy figyelmeztetésként.
Hirtelen fékezett le előttem, én meg egyenesen a hátának ütköztem. Nem számítottam rá, hogy alig féllépés után megtorpan a fejem meg egyenesen a kabátjába fúródik. Kellett egy pillanat, hogy felfogjam, miféle problémával küzd… aztán megéreztem azt a gusztustalan bűzt. Már éreztem hasonlót és az öklendezés helyett inkább befogtam az orromat. Tettem egy lépést hátra és csak ott mertem mély levegőt venni.
Ó… hát ilyet sem láttam még az utca kellős közepén – csúszott ki a számon a megállapítás.
Most rajtam volt a sor, hogy elvigyorodjak. Nem csak azért, mert röhejes arcot vágott… az egész szituáció abszurd volt. Addig a pillanatig nem tudtam elképzelni, hogy a mindig tiszta és tökéletesen vasalt Montergo szarba lép. A vigyor röhögésbe torkollt, még a hasam is megfájdult tőle.
Kellett egy pillanat, hogy visszaszerezzem az önuralmamat.
Így biztosan nem megyek veled ebédelni – mondtam, miközben az arcom már fájt a vigyortól, ami a röhögés nyomán maradt.
Hirtelen, miközben a pálcámat kerestem a szagról eszembe jutott az a hülye kutya, amit Hannah-nál láttam. Elég torz egy szőrmók volt. Esmé kutyája is kifejezetten bosszantó volt, de vele egészen másfajta viszonyt ápoltam a kapcsolatunk végére. Valójában már megszoktam a jelenlétét, habár szívesen szabadultam volna tőle…
Bírod a kutyákat? – kérdeztem.
Az ujjaim közben a pálcámra kulcsolódtak. Könnyedén húztam ki a zsebemből és tartottam egyenesen Montrego bűzös cipője felé.
Tudod, szerintem elég egyedien fest a szép kis fehér cipőd ezzel a barnás folttal – megint kitört belőlem a nevetés. Csak nagyon nehezen tudtam kinyögni: – Suvickus!
Naplózva


Mathias Montrego
Griffendél Godrik Akadémia
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #34 Dátum: 2017. 09. 03. - 12:14:29 »
+1

*
zene:LP- The Catalyst

outfit


’Át- s átalakult vérem, bőröm, minden
sejtje testemnek, bánatom, reményem.
Bár nekem is a vakitó veszélyben
a hűség daca volt a menedékem.'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~
A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalmazhat!


Nem lep meg a megrökönyödése, melyek egyenesen a szavaimat követik. Gondolom nem ezt várta tőlem. Sőt... biztos vagyok benne. Elég csak egy kósza pillantást vetni az arcára. A hitetlenkedés mellett kiül valami... nem is tudom mi. Nem csak a meglepettség tükröződik ugyanis vissza hanem valami, zavarba ejtő felismerés is. Talán a hála apró jelen? Ki tudja. Minden esetre tényleg nem tehet ő személy szerint a dolgokról. Más kérdés hogy ettől még az, ami és az aki. Nem tisztem megítélni őt emiatt. Sőt... igazából semmi miatt sem, node etikai kérdés a ’foglalkozása’ miatt bírálni és más a származása miatt. Tény hogy nem szívleljük a mi köreinkben a félvéreket, a sárvérűeket pedig kifejezetten rühelljük, de sosem voltam az a maradi, akit ennyire lebéklyózzon valami. Plusz, régen minden más volt. Régen voltak emlékeim, tudtam ki vagyok, mik a céljaim. Voltak vágyaim, elhatározásaim, elképzeléseim. Mára ezek mind semmisek, és ugyanolyan elcseszettnek érzem magam mint most nagy valószínűséggel az előttem álló félvér. Szóval ennyit a társadalmi különbségekről.
Valamiért ez keserűséggel tölt el. Nem is miatta van ez, sokkalta inkább mert megint eszembe jut, mennyire szar helyzetbe kerülök alkalmasint. Mindig van valami, ami emlékeztet és ami szembe köp. Hogy az vagyok, aki és mégsem...
Így hát nem foglalkozom azzal, Elliot mit is hadovál a pénz elköltéséről, csak morgok valami olyat hogy ne maradjon már len meg menjünk már mert... rég volt az a reggeli. Plusz az is gyors volt mert előtte még húzta az időnket az ágyamban való keléssel.
Aztán persze meg kell állnom, mert hát meg kell na.
És áh pfúúúúúúj!!!!
- Ez... ez... UNDORÍTÓ!
Ösztönösen ül ki a fintorgás az arcomra, immár nem is az utcát, a körülöttünk nyüzsgő embereket hanem a cipőmet nézem. Hogy lehet valaki, bárki ekkora Merlin szutyka? Itt hagyni az út közepén egy ilyen ocsmányságot, hogy bárki (jelen esetben pont én) áldozatává váljon? Leátkoznám a fejét a helyéről!!!
És végig sincs időm puffogni magamban az ismeretlennek szánt ’jókívánságokat’, mikor O’Mara hátulról persze belém rongyol. Kis híján fel is lök. Épphogy meg tudom tartani az egyensúlyom és nem tanyálok el. Na még az kéne hogy arccal beletrafáljak a szutyokba miatta!
– Ó… hát ilyet sem láttam még az utca kellős közepén...
Mit nem mondasz!!! Én sem! Kiáltanék fel epésen, telve szarkazmussal a hangomban, de épp az undort igyekszem leküzdeni. Az sem segít hogy Elliot látványosan befogja az orrát és cincogó orrhangon folytatja:
– Így biztosan nem megyek veled ebédelni.
Szúrósan pillantok rá, miközben ő már teli szájjal röhög rajtam. Remek!
- Cöh, azt mindjárt gondoltam! A finnyás kastélyos félvéres mindenedet!
Zsörtölődök, miközben azon agyalok, mit is kezdjek magammal. Fene hogy nincs itt a húgom. Ő egész jó ezekben a háztatástan bűbájokban, míg én... hát inkább nem próbálom meg a saját testi épségem érdekében.
– Bírod a kutyákat?
A fulldokló társamra pillantok, aki már ugyan kevésbé vihog, de még így is idegesítő képpel néz rám.
- Jelen esetben? Szerinted? Rühellem az összeset! Meg azt az idióta seggfejet is aki....
Nincs időm végigmondani, mert Elliot pálcájával találom szembe magam. Újra.
Ah... egye faszább ez a mai nap....
- Tudod, szerintem elég egyedien fest a szép kis fehér cipőd ezzel a barnás folttal.
Egy erőteljes acsargásra futja tőlem csak, miközben ő kimondja végül a varázsigét és segít megmenteni a helyzetet. Remek.
- Kösz!
Biccentek neki, felpillantva majd folytatom a művének szemlélését. Egész jó sikerült, sőt… meglepő hogy férfiként ennyire ért ezekhez. Szerintem nekem soha a büdös életbe nem fog ez menni. Pech.
- Ahhh, elegem van ebből a mai napból. Kell egy lángnyelv! Nem is, rögtön kettő! Menjünk a Sohoba, ott legalább van némi hangulat is.
Emlékszem, Dean mesélt a Meredező Pálcák klubjától pár utcányira egy remek lebujt, ahol még a kaja is egész jó. Ott már ilyenkor is kiszolgálnak szesszel, ami azt hiszem rám is fér… plane az eddigiek alapján. Mert ki tudja mit hoz még az este?
Ó tényleg… egy Clemmel való randevút… hogyazistennyila…! Ezt totálisan elfelejtettem!
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #35 Dátum: 2017. 09. 05. - 15:20:32 »
+1


A hozzászólásban lehetnek "csúnya" szavak!

Nehéz lett volna visszafognom a röhögésemet, miközben Montrego „úgy” festett. A szaros cipő és a bosszankodás kifejezetten jól állt neki. Még arról is elvonta a figyelmemet, hogy egy pillanattal korábban még az apámról kellett volna megnyilatkoznom.
Jelen esetben? Szerinted? Rühellem az összeset! Meg azt az idióta seggfejet is aki....
A mondat közepére már persze a kezemben volt a pálcám. Egyenesen Mathias lábára céloztam, habár szerintem sokkal viccesebb lett volna, ha így intézi a dolgait a mai nap folyamán, még ha be is kell fognom az orromat a közelében. Egy kisebb nevetőgörcs közepén nagyjából kipréseltem magamból egy egészen jól sikerült Suvickust.
Montrego cipője ezzel vissza is nyerte eredeti állapotát.
Kösz!
A biccentés most jól esett. A szó sem hangzott végre annyira gúnyosan a szájából, mint máskor.
Hirtelen az az érzésem támadt, hogy nem volt rossz döntés legalább ennyit elmondani. Apám nyilvánvalóan tombolna dühében vagy most éppen egy másik ember életével próbálna meg sakkban tartani, mint annak idején Esméjével. Azóta sem tudok benne úgy megbízni, ahogy az embernek az apjában kéne. A szívem még is elégedetten, békésen vert, nem jelezve, hogy veszély közeledne. Hiszen Montrego miért is árult volna el? Megmentette az életemet, nem volt okom nem bízni benne.
Nem ártana megtanulnod ezt a varázslatot. Nem olyan vészes… – jegyeztem meg és elindultam előre.
–  Ahhh, elegem van ebből a mai napból. Kell egy lángnyelv! Nem is, rögtön kettő! Menjünk a Sohoba, ott legalább van némi hangulat is.
Egy lángnyelv? Jól hangzik – gondoltam. Valószínűleg az ebéd mellé sem értem volna be kevesebbel… a tegnap után megérdemlek egy-két pohárkával és jobb dolgom amúgy sem akadt későbbre. Tehát éppen belefért a napomban a részegen fetrengés otthon – már amennyiben haza tudok menni utána.
Legyen – egyeztem bele. Nem tudtam igazából, hogy szükség van-e az engedélyemre… habár bizonyára a tervmódosítás ellenére is nekem kell majd fizetni.
Hagytam, hogy ő vezessen. Sejtettem, hogy ha már így felvetette a dolgot, akkor ismer is valamiféle helyet ott, ahová csak úgy beülhetünk. Valószínűleg velem ellentétben olyan helyeken is járt már, ahol nem egy csempész vagy egy bérgyilkos iszogat a sarokban arra várva, hogy lecsapjon egy újabb üzletre. Szóval talán nyugodtabban fog telni a nyilvános részegségem, mint általában.
Jól esett elmondani valakinek ezt az egészet – nyögtem ki nagy  nehezen.
Alig voltak körülöttünk emberek, ami kicsit bátorrá tett. Tudom, hogy az öcsém miket szajkóz: Mondd ki az érzéseidet, úgy könnyebb lesz! Csakhogy az én szememben már ez is egy béna szerelmi vallomáshoz hasonlított, amit az iskolában csinál az ember – igaz én ott sem jeleskedtem az ilyesmiben, minden megtörtént egyszerűen.
Ha csak a saját sorsomat érintené elmondtam volna mindent – mondtam. – Neked köszönhetem, hogy élek… – A hangom rekedtté és erőtlenné vált, azonban nem akartam olyan lenni, mint egy nappal korábban Skóciában. Egyszerűen ennek nem volt itt a helye.
Gyorsan vigyort erőltettem az arcomra és finoman megütögettem Montrego hátát: – Na, menjünk inni!
Valamiért az az érzésem támadt, hogy a nap hátralévő része jól fog telni – legalábbis addig a pontig, amíg haza nem kerülök a macskám mellé.

Köszönöm a játékot!
Naplózva

Oldalak: 1 2 [3] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 09. 30. - 02:22:34
Az oldal 0.071 másodperc alatt készült el 37 lekéréssel.