+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  VEGYES CSAPATOK
| | | |-+  Fényes Kompánia
| | | | |-+  Nathaniel (Moderátor: Nathaniel Forest)
| | | | | |-+  Wychwood erdeje
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Wychwood erdeje  (Megtekintve 288 alkalommal)

Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2017. 09. 25. - 09:08:43 »
+1


WYCHWOOD ERDEJE

1999. április
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2017. 09. 25. - 09:11:14 »
+1


WYCHWOOD ERDEJE


Néma volt a ködös erdő. Néma súlyként telepedtek rájuk a mohás ágak. És belülről fojtogatta őket a nedves levegő. Gyilkos erdő és gyilkosok erdeje ez. Kalapált szíve a keserű gondolatok nyomán, de nem szólt semmit. Mintha órák óta nem szólt volna egyikük sem. Ők is némává váltak, akárcsak az erdő.
Pedig sírás feszítette belülről. És otromba kis hang szólalt meg minden egyes lépésnél, mintha Reagan máris a közelében lenne, mintha máris alázná és szidná. De ez nem annak a férfinak a hangja volt. A tulajdon énje ostorozta önmagát, miért is hagyta, hogy ez az egész megtörténjen… Egyedül kellett volna nekifutnia. Hátha sikerült volna mégiscsak valahogy egyszerűbben, valahogy kevesebb kockázattal kilöknie Reagant az életéből. És nem védvonalnak használni Elliotot. A valaha volt legféltettebb kincsét… A legesztelenebbül bátor kis lélegző teremtést, akit valaha is ismert. És akit most a legjobban szeretett.

Tudta, hogy Elliot terve mégis sokkal jobb, mint, amivel ő állt elő. Bár az az ő részéről járt volna több kockázattal, amit simán vállalt volna, csakhogy Elliot nem. És jobb is volt így, hogy nem kellett szétválniuk. Hogy az egészet az elejétől kezdve együtt, közösen csinálják végig. Egy pillanatra sem szem elől tévesztve a másikat. Reméli, hogy így talán a teher is elviselhetőbb lesz, amit önzőn és egyszerűen pakolt át Elliot vállaira. Mert ő gyenge volt és képtelen volt vele bármit is kezdeni. Hát most csak fogni tudja a másik gyönyörű ujjait és jelenlétével segíteni őt a terhek hurcolásában…

És bár remegett az aggodalommal vegyes félelemtől, mégis késznek érezte magát a küzdelemre. Ő nem volt sem elég serős, sem pedig elég ügyes. És bár úgy érezte terheit átpakolta Elliotra… De azt is érezte, hogy most ezért a férfiért mégis valahogy bármire képes lenne. Akár tudásán vagy tapasztalatán felül is. De nem, nem fogja hagyni, hogy ez rosszul alakuljon a számukra. Reagannak nincs többé hatalma vagy ereje fölötte. Nem fogja tudni bántani vagy megalázni… Itt, ma, nincs olyan opció, hogy ők a vesztes fél.

Megszorítja Elliot ujjait és kissé magához húzza a férfit, hogy homlokát a homlokához érinthesse, hogy érezze testét, illatát. Hogy lássa azokat a dacos barna szemeket, amik az első pillanatban levették a lábáról. Hogy egy pillanatra elmerülhessen az első, apró csókjuk emlékében, az első együtt töltött forró éjszakájukéban, az első meghitt napjaikéban… És minden olyan perc emlékében, mikor érezhette a férfi szeretetét.
Ezek voltak ők. A leghétköznapibb módon a lehető legkülönösebb pár. Ezek ők. Most is. És ezek lesznek ők holnap reggel is. Mikor, mintha rossz álomból kelnének, felébredve ott találják magukat egymás ölelő karjaiban. És soha többé nem lesz kérdés sem nekik, sem másnak, hogy összetartoznak-e.

Hoppanálás hangja tölti meg az erdőt. Sokáig ott cseng a hangja, maga alá teperve az erdő némaságát.
- Megérkezett. – Suttogta Nathaniel. De sokáig a gonosz alak képe még nem volt látható. Csak lépteinek surrogása hallatszott az avar és mohatakarón. Nat hagyja, hogy Elliot ujjai lassan kicsússzanak az övéi közül. Miközben látja a férfi szemeiben a parancsolást, ahogy elküldi, mert így volt megbeszélve. Pár pillanatig még csak nézi, nem akar elmenni, nem akarja otthagyni. De aztán mégis erőt vesz a lábain és nekiindul a fák közé. Onnan, megbújva figyeli Elliotot, ahogy áll az egymásba kapaszkodó fák alatt. Amiktől, bár butaság, de most mégis valamiféle segítséget remél… Ők összekapaszkodva állnak talán több száz éve. Hát most fohászkodik hozzájuk, hogy nekik is megadasson még sok-sok év az együttlétben.
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma / Omi bá

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2017. 09. 26. - 17:55:07 »
+1

WYCHWOOD ERDEJE


[viselet]

NATHANIEL FOREST
1999. április

 
Köd vett körbe minket és némaság. A szívem pedig olyan erősen zakatolt, hogy szinte az egész testemben éreztem, hevesebben mint Nat kezének remegését. Meg akartam nyugtatni, hogy minden rendben lesz, hiszen bennem ott lüktetett az erő, amit a szalag és a levél megírása okozott. Tudtam, hogy nem lehet baj, habár talán ezt is csak az elvakultság, a túlzott vakmerőség mondatta velem. Ismertem magam a hibáimmal együtt.
Olyan szavakat használtam, amik kihozhatták Reagant a sodrából… veszélybe érezhette a Nat feletti hatalmat s igen, talán kicsit éppen őt próbáltam meg imitálni azokkal a sorokkal. Közben azonban ismertem a fajtáját, ha éppenséggel mégis rájönne, hogy ez egy csapda, ott a lehetőség arra, amire vágyik. Engem eltenni lábalól. Talán az információknak hitt, amiket tud rólam: egy hülye tolvaj… és jól is tette. Éppen csak arra nem számíthatott, hogy éppen azt fogom kihasználni ellene, ami vagyok igazán. Egy meggondolatlan, önző, mindent magának akaró tolvaj, aki az életét is kockára teszi, ha az szükséges a legfontosabb kincséért.
Ahogy megálltunk és Nat kék szemeit egészen közelről figyelhettem nem az jutott eszembe mennyire szeretem… hanem az, hogy őt is átvertem. Nem volt tervem, nem igazán akartam ilyesmivel bajlódni. Csak kitaláltam neki egy megnyugtató szöveget: „Bújj el a fák mögött, míg megismerkedünk szemtől szemben.” Valami ilyesmit mondtam, nem emlékeztem a pontos szavakra… valójában csak távol akartam tudni a bajtól.
Nem akartam finomkodni, nem akartam belerángatni. Ezt nekem kell lejátszanom Reagannel, mert akármilyen erősnek is tartom Natot valahol féltem, hogy képtelen volna erre. Valamikor vonzódott ehhez az alakhoz, talán még most is… csak most elvakítja az az újdonság, amit én csempésztem az életébe. Nem tudhattam, mit fog reagálni, ha meglátja vagy éppen Reagan. Féltem és éppen ezért gyorsan, lendületből akartam cselekedni.
A hoppanálás hangjára kaptam csak fel a fejemet.
Megérkezett. – Nat hangja suttogó volt… olyan bajlós mint a ködös erdő.
Parancsoló tekintettek néztem rá, ki sem kellett mondanom a szavakat, tudta mit várok. Utána néztem, míg eltűnt a fák között, nagyot nyelve tartottam vissza valamiféle szomorúságot. Így lesz a legjobb, O’Mara… gyorsan neki esel és vége. A gondolatra benyúltam a kabátom zsebébe. A pálcámat a ruha ujja alá rejtettem, hogy onnan gyorsan kirántva lendülhessek támadásba.
A léptek zaja egyre erősödött. A kiszáradt avar recsegett-ropogott a cipő alatt, amit hamarosan megpillantottam. Olyan fekete, olyan sötét volt, mint az alak, aki viselte. Egy sétapálcára támaszkodott, amin ott díszelgett a hollómotívum… jól esett egyenesen a szemébe néznem. Nem érdekelt, hogy nem kezel egyenlő félként. Ez ugyanis egyértelmű volt.
Elliot Lee, ha nem csal a megérzésem – mondta kimérten és még közelebb lépett hozzám.
Gyere csak közelebb! Gonosz vigyor ült ki az arcomra, habár megszólalni még nem terveztem. Magamba akartam szívni a látványt, azt a kegyetlenséget, ami ridegséggel együtt áradt belőle. Letaglozó lett volna a látványa, ha egy cseppet is érdekel ez az egész.
Úgy tudom van magánál valami, ami hozzám tartozik és…
Túl kimért volt, túlságosan más, mint ahogyan képzeltem. Ez nem tetszett.
Stupor! – emeltem fel hirtelen a karomat, de nem történt semmi.
A pálcám hegye ugyan kilógott a ruhám ujja alól és a fickó nem mozdult el egy kicsit sem… de azzal nem számoltam, hogy felkészültebb nálam. Talán mégis csak többet tudott rólam, mint hittem, mert amit mondott az arcán tartotta a tekintetemet. Későn vettem észre, hogy ott van a kezében a fegyver. Könnyedén védte ki a támadást, majd ugyanazzal a lendülettel megütött a botjával, ahogy lepillantottam a pálcájára.
A fülem csengett, megszédültem. A következő ütésre pedig földre kerültem. A pálcámat elejtettem és elgurult… de még mindig nem volt bennem ott a félelem. Tudtam, hogy nálam van a kés és az lesz a kulcsa az egésznek, csak közelebb kell csalnom magamhoz. Reméltem, hogy közben Nat nem keveredik elő a fák takarásából… mert azzal magát is bajba sodorja, s ha most érte is kéne aggódnom akkor minden nehezebb volna.
A valami az enyém és ezen semmi sem fog változtatni. – A hangom határozott volt, de közben le kellett hunynom a szememet, hogy visszanyerjem a teljes uralmat a testem felett.
Azért biztosan tudok valamit, amivel nagyon is változna a dolog… – szinte suttogóra vette a hangját és végre közelebb lépett hozzám, de még mindig nem volt olyan közel, hogy meglepetésszerűen támadjak. – Nathaniel nem mondta, hogy szeretek elszórakozni az ilyen semmirekellő férgekkel?
Úgy tettem, mint aki a pálcájáért akar nyúlni, hogy azt higgye valóban nincs más fegyverem.
Crucio! – Csupán ennyit hallottam. Aztán jött az a semmihez nem fogható, borzalmas érzés. Minden izmom görcsbe rándult, fájdalmas gondolatokat láttam magamat előtt és az öntudatom még éppen csak annyira pislákolt, hogy ezt a mondatot tudtam ismételgetni magamban: Natért kibírod… Natért kibírod ezt is… Az ujjaimmal a földbe markoltam, éreztem, ahogy a kosz fájdalmasan felgyűlik a körmöm alatt. Hallottam a saját lihegésemet, de nem akartam még ilyen állapotban sem megadni az örömöt, hogy ordítsak. Minden fájdalmat kibírtam volna azért, hogy ez jól süljön el... és azt legalább megértem az utolsó mondataiból: nem fog csak úgy megölni, így még mindig van esélyem.
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2017. 09. 29. - 21:04:39 »
+1


WYCHWOOD ERDEJE


Van, amire egyszerűen képtelenség felkészülni. Még ha önmagadnak ki is jelented, hogy most erős leszel, mindennél és mindenkinél erősebb lélekben… És nem hagyod, hogy kizökkentsenek a megtett ígéreteid súlya alól. Végigcsinálod, mert ezt kell tenned, mert tényleg megígérted. És mert a te jelenléted csak még nagyobb veszélyt hoz magatokra. Mert nem tudsz varázsolni, mert béna vagy bármihez is ebben a rothadásos életben az íráson kívül. Akkor sem megy… Mert tényleg van, amire egyszerűen nem lehet felkészülni. Még ha nagyjából sejted is, mi fog történni. Sosem ugyanaz elképzelni a szörnyűséget, mint átélni, vagy látni, ahogy a szeretted érted és miattad szenved.
De biztosan megint csak ő a gyenge. Most is mint mindig, ostorozza, szidja magát a fa takarásában. Miközben lélegzetvisszafojtva figyeli Reagan lépéseit. A két férfi aggasztó közelségét, az elhangzó mondatokat… a lejátszódó jeleneteket…

Nem. Senki sem lett volna képes felkészülni arra a fájdalomra, amit Elliot görcsbe ránduló testének látványa okozott Nathanielnek. Szíve hatalmasakat dobbant. És kezét szájára szorítva próbálta magában tartani az ordítást. De könnyei záporának így sem tudott ellentmondani. S azok csak lassan folytak végig arcán és kézfején, sós kis nyomot hagyva maguk után…
Hát, íme itt van Reagan. És az ő mindent elsöprő, mindenen áttipró, mindenkit kínzó bosszúvágya.  Szóval ilyen ez… Sejtette, hogy ilyen lehet a férfi valójában. Igazi, elfogulatlan külső szemlélőként. Ilyen egy olyan ember szemében, akit már nem köt hozzá a vágy, a kétségbeesés vagy az önmagával szembeni undor. Ez Reagan. Egy sziklányi rosszindulat, görcsös erőszakra vágyás és féktelen düh minden boldogság és hétköznapi örömmel szemben.
Legbelül mindig is tudta ezt. Mégis évek zsarnokságát hagyta uralkodni önmaga fölött. És tragédiának kellett történnie hozzá, hogy rádöbbenjen ő pont ugyanannyira ostoba volt, mint amennyire Reagan kegyetlen.

Üvöltene, de nem teszi. Keze még mindig ott van szája előtt, de másik önkéntelenül mozdul pálcája felé. Már nem ostoba. Dobban nagyot a szíve. Nem undorító. Nem béna. Aki maga mellett tudhatja Elliotot, a világ legszeszélyesebb teremtését, az nem lehet egy senkiházi. Akinek akkora sikere van, mint neki, az nem lehet egy szerencsétlen. Akinek olyan barátai vannak, mint neki, az igenis tud valamit…

Keze olyan erővel szorul rá pálcájára, mintha megannyi gyakorlata lenne átkok szórásában. Utoljára a háború előtt gyakoroltak Mariellel. De most még ebből a tudatból is csak meríteni tud… Megannyiszor hagyta, hogy Reagan eltérítse őt a helyes útról. Könnyedén megtehette. De most túlzottan elbízta magát. Kár volt azt gondolnia, hogy ha most felbukkan ő majd megint olyan egyszerűséggel térdel a lábai elé, mint ahogy azt eddig megtette. Persze, tényleg évek tapasztalatával érkezett ide, de most nagyon is csalódnia kell majd.

Nat egyszerűen lép ki a fák mögül, indul meg és lendíti átokra pálcáját. Látja Reagan arcán egy pillanatra átsuhanni a döbbenetet, miközben hátrébb repül Elliottól. Ha valamire, hát erre bizonyosan nem számított, még ha csapdára igen is. Hogy éppen az író lesz az, aki dühödt egymásutániságban szórja fénycsóváit az őrült költőre. Egyik sem túl erős, vagy igazán ártalmas, sőt… kifejezetten házi praktikaként alkalmazott bőrtisztítók is felfedezhetőek köztük. De a lényeg csak annyi, hogy amíg Elliot mellé nem ér és fel nem segíti őt a földről, addig Reagannak csak a védekezésen legyen ideje gondolkodni.
Egy egyszerű cipőfűző-csomózó bűbájjal fejezi be a kört, ami ismét ledönti a gonosz férfit lábáról, miközben végre a kezét nyújthatja Elliotnak.
- Soha többé nem érhetsz se hozzám, se hozzá vagy bárki máshoz! – Köpi a szavakat, olyan dühvel, amit még senki sem láthatott tőle korábban. Pálcáját továbbra is a férfira szegezi. Érezni rajta, hogy pattanásig feszülnek az idegei. De most cseppet sem tartja magát butának vagy bénának, ha a földön fekvő megmozdul, kész megint rohamban rászórni bűbájtárának legjavát. – Őrült vagy, Reagan! És az őrülteket előbb vagy utóbb kiveti magából a társadalom. Az ilyeneknek, mint te, veszniük kell!
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma / Omi bá

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2017. 09. 30. - 09:03:52 »
+1

WYCHWOOD ERDEJE


[viselet]

NATHANIEL FOREST
1999. április

 
Alig fogtam fel hol vagyok és mit tesznek velem, csak a kín volt és én. Valami megmagyarázhatatlan, a belsőmből származó sötétség ölelt körbe, képeket, régi rémálmokat rángatott elő az elmém mélyéről… olyan emlékeket, amiket már régen elrejtettem minden más alatt. A szám íze keserű lett, nem hallottam semmit, csak a fák levelének finom kis zörgését, ahogy a szél ridegen végig simított rajtuk. A saját szívverésem lüktető ritmusát éreztem minden porcikámban. Nem nyögtem vagy üvöltöttem fel, csak hangosan kapkodtam a levegőt, ahogy az izmaim fájdalmasan feszültek meg, mintha a testemet megannyi görcs kínozná.
Aztán lépések zaja hallatszott. Fény villant, nem is egy, sok-sok fény… és puffanás hangja ütötte meg a fülemet. A kín megszűnt, de a fájdalom ott maradt minden részemben, a fejem búbjától a lábujjamig sajgott mindenem. Hangosan, hörögve vettem egy mély levegőt, mintha egy hatalmas követ gurítottak volna félre a testemről. A szívem erősen vert, a mellkasomra kellett szorítanom a kezemet, mert úgy éreztem menten kiszakad onnan. Lassan ültem fel, hogy magamhoz térjek.
Gonosz, éles hang törte meg a hirtelen beálló csendet. Egy nevetés volt, méghozzá Reagané.
Nathaniel… – mondta ki a nevet már-már örömteli hangon.
Felemeltem a fejemet és megpillantottam a mellettem ácsorgó férfit. Nem Reagan volt, hanem Nat… olyan erősnek tűnt, olyan másnak, mint általában. Nem tudtam gondolkodni, csak figyeltem őt, pedig tudtam, hogy mérgesnek kéne lennem, dühösnek, amiért kijött a fák közül, amiért elrontotta minden tervemet.
A kezét nyújtotta felém, de nem volt annyi erőm, hogy utána nyúlja. Felemeltem a kezemet, de gyengén, remegve hullott vissza és ütközött neki a hideg, avarral borított földre.
Soha többé nem érhetsz se hozzám, se hozzá vagy bárki máshoz! – Dühösen törtek fel a szavak belőle.
Kellett egy kis idő, hogy felfogjam, Reagan földre került. Ott feküdt nem messze tőlem és ha nem Natot bámulta volna áhítattal, akkor bizonyára könnyedén farkasszemet is nézhettünk volna egymással.
Biztos vagy te ebben? – A kérdés egyszerre hangzott nagyon lágynak és elképesztően megalázónak.
Beleborzongtam a gondolatba, hogy ez az alak bármivel is képes volt megfogni Natot. Talán a sötétség, ami áradt belőle valahol bennem is megvolt, de valami megmagyarázhatatlan, elborzasztó dologgal keveredett… Megmagyarázhatatlanul taszító volt Reagan. Nem akartam megérteni vagy gondolkodni rajta. A kezdetektől fogva úgy terveztem, hogy idejövök, megölöm. Minden más felesleges volt.
Őrült vagy, Reagan! És az őrülteket előbb vagy utóbb kiveti magából a társadalom. Az ilyeneknek, mint te, veszniük kell!
Megint az a hátborzongató vihogás.
Capitulatus! – Hallottam meg a hangját, de azt nem láttam, hogy sikerült-e bármit is elérnie. Mozgolódni kezdett, talpra akart állni és sikerült is neki.
Gyorsan pattantam fel, magamat is meglepve, hiszen borzasztóan reszketett minden tagom. A lábaim azonban maguktól mozogtak, ahogy Nat elé álltam. Kitártam a karjaimat is, hogy amennyire csak tudtam takarjam őt. Nem veszíthetem el… Ez volt az egyetlen gondolat, ami ott akkor a fejemben volt.
Ne merj hozzá érni! – Morgásszerű hang hagyta el az ajkaimat. Az is halk volt és erőtlen, mint az egész testem. A térdeim remegtek a testem súlya alatt, mintha nehezükre esne megtartani.
Nat maradj mögöttem, kérlek… nem lesz semmi baj… – suttogtam.
Túl kell élnem… – gondoltam erősen.
Miért, mit akarsz tenni? Most is ő védett meg téged… Tudod mi vagy te? Egy senki… – mondta Reagan olyan kegyetlenséggel az arcán, ami aztán vigyorrá alakult megint.
Senki – ismételtem meg magamban a szót. Egy pillanatra úgy éreztem még ez is erőt ad, aztán megéreztem azt az égető fájdalmat a csuklómnál. Éreztem, hogy a könnyeim kicsordulnak és ahogy odapillantottam vérvörös, sebet pillantottam meg, ami betűkké formálódott. „Egy senki” – hirdették a tényt… ami valahol igaz volt. Az az érzésem támadt, mintha kést szúrtak volna egyenesen a szívembe és azt alaposan meg is forgatták.
A fájdalomtól majdnem összeestem, csupán azért tudtam megtartani magamat, mert ott volt a gondolat: Natért bármit, bármikor meg tudnék tenni.
Véged… – nyögtem remegve, a könnyek megállás nélkül törtek fel belőlem. Szipogva nyúltam hátra az ép kezemmel a farzsebemhez. Az ujjaim a kés markolatát keresték és amint megtaláltam olyat tettem, amit eddig csak azokon a bizonyos kedd és csütörtök délutáni órákon tettem meg, felügyelettel. Hoppanáltam.
Biztos voltam benne, hogy sikerülni fog. Tudtam, hogy Natért, kettőnkért sikerülnie kell… meg sem lepődtem, hogy Reagan előtt találtam magamat. A karom lendült, olyan erősen, ahogy csak tőlem telt és szúrtam. Olyan mélyre, hogy azonnal meghalljon… belőlem hiányzik az a kegyetlenség, amivel kínozni lehet másokat. Szeretem a játékot, de ez már nem az volt. Ez valami sötét dolog volt, aminek véget kellett vetni.
Térdre rogytam. Nem láttam mi történik a másikkal, mert hirtelen elkapott a szédülés és, mint egy zsák dőltem oldalra. Nem érdekelt, hogy két bűncselekményt követtem el egyetlen nap alatt. A kezem ugyan véres volt, Reagan vére szennyezte be… de én csak azt a rövidke szöveget bámultam a bőrömön: Egy senki…
 
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2017. 09. 30. - 12:31:37 »
+1


WYCHWOOD ERDEJE


Olyan szaporán lélegzett, mintha a tüdejéből csak fogyna és fogyna az oxigén, de friss levegő nem érné… Szíve pedig olyan hevesen vert, mintha a kiutat keresné a férfi mellkasából. Bár most ő is elhagyhatná a testét, az életét vagy csak ezt az erdőt… Felkaphatná magával Elliotot és eltűnne örökre a gondok elől. És valahogy mégsem a kétségbeesés dolgozott benne. Nem. Még sosem érezte magát ennyire határozottnak és erősnek. Sosem érezte még, mire képes a düh az emberrel... Hogy hogyan árad szét a testben, mint valami méreg, teljesen felülírva az ember minden gondolatát és félelmét. Csak pumpálva ereibe az egyetlen célt, ami fontos lehet… Elliot. Zúgott az író agyában, zúgott a tagjaiban, zúgott az egész testében ez az egyetlen rövid név, ennek az egyetlen kis alaknak minden szépséges emléke.

És mintha már nem is ő irányította volna a saját testét, pálcája könnyedén lendült az átok kivédésére. És szórt egy újabbat a másik férfi felé. Persze már Reagan is felkészültebb volt, így nem tántoríthatta meg újra, igazán, de annyira elég volt, hogy magukat védje.
Ellenkezni akart, amikor Elliot elé állt. Nem, már nem érezte úgy, hogy meg kéne őt védeni. Kezével hátulról átölelte és úgy igyekezett némileg kilépni mögüle és mellé kerülni. Mert ott volt az ő helye. De szíve mintha kihagyott volna egy ütemet, ahogy megérezte a magát erősnek mutató, törékeny kis test remegését. Elképzelni sem tudta milyen kínokat élhetett át alig pár pillanattal ezelőtt. És most nem is akart ezzel foglalkozni. Bár szíve összeszorult, de tudta, hogy most nem gyengülhet el. Csak állt, pálcáját még határozottabban Reaganra szegezve.
Hallotta a szavakat. De most nem volt elég gyors, hogy az alattomos kis átkot kivédje. Csak egy pillanatra néz oldalra. Azonnal kiszúrja a gonosz, vérvörös feliratot Elliot csuklóján. És most sem tud gátat szabni könnyeinek. A düh, a fájdalom, a féltés ott dolgozik benne egyszerre, furcsa, számára ismeretlen egyvelegként kavarog. De még így is, még mindig erős maradt. Hiába simít végig gyengéden a seben… Az is csak felkorbácsolja…
- Szánalmas féreg. – Röhögi, ijesztően. És ha épp tudatában lenne önmagának, talán el is szégyellné a kifejezést arcán, az ökölbe szoruló kézfejét. De ez nem az a Nathaniel Forest volt, aki könnyedén szökik a hétköznapi alak helyébe. Ez olyasvalaki volt, akit az író sosem akart volna megtapasztalni, érezni…

És mégis újra felkacagott… Gonosz könnyedséggel élvezte a pillanatot, ahogy Elliot kése Reagan szívébe hatolt.
- Te vagy a senki! – Mondta a lassan, utolsó erejéből még felpillantó férfinak, miközben gyors léptekkel közeledett felé. – Mert miután eltávoztál… - Húzza ki a kést a testéből. - Téged senki sem fog megsiratni! – Tolja vissza olyan egyszerűen, mintha nem épp egy haldokló ember fölé magasodna. – És csak egy senkit, nem szeret senki. - Ellöki Reagant. És csak nézi, ahogy zuhanás közben a szemei végleg lecsukódnak. Puffan, ahogy földet ér, de ezt már mintha csak a távolból hallaná…

Kezeire néz, amit most az őrült férfi vére vörösre festett. De tenyerei alatt homályosan rajzolódik ki az avarban fekvő alak sziluettje. Térdei összerogynak súlyos terheket kapó teste alatt. Mit is tettek most ők? Gyilkosokká váltak, hogy életben maradjanak… És mégsem érzett egy szemernyi bűntudatot sem. Csak aggodalmat, ahogy Elliot teste felé nyúlt és remegő kezei közé vonta.
- Itt vagyok. Vége van. – Suttogta, arcát a másik férfi arcához érintve. Meleg tenyerébe fogva, azzal elrejtve megbélyegzett csuklóját. De pár pillanatig csak némán hallgatta ahogy légzésük összehangolódik. S szívük is mintha ugyanarra az ütemre törekedne. És csak utána mondta ki, ami a mai nappal még világosabbá vált a szemében és lelkében… – A mindenem vagy.
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma / Omi bá

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2017. 09. 30. - 17:17:40 »
+1

WYCHWOOD ERDEJE


[viselet]

NATHANIEL FOREST
1999. április

 
A saját lélegzetvételemet hallottam. Hangos volt és reszkető… de ebből tudtam: vége. Lejátszottuk a meccset és mi nyertünk, legalábbis én mindenképpen, mert nem volt többé az az ember, aki eddig a markában tudta tartani Natot. Mégsem örültem, mégsem éreztem azt, hogy ezzel több lennék vagy boldogabb. Egyszerűen csak undorodtam a vértől, ami a kezeimet mocskolta be, a ruhám ujját áztatta és amit sosem fogok tudni lemosni magamról, akárhányszor is, szinte a bőrömet lesúrolva dörzsölöm majd a nyomát.
Egy senki – olvastam el még egyszer a feliratot, habár nem láttam rá tökéletesen. Minden porcikám fájt, képtelennek éreztem magamat a mozgásra, ezért a fejemet sem tudtam felemelni, úgy helyezni, hogy lássam. Mégis tudtam ott van, minden betűjével és ezt sem fogja semmi sem eltörölni. Talán Reagan jól látta és a megfelelő szót választotta, ami igazán illet hozzám… mintha csak belátott volna a lelkembe, mintha csak ismerte volna azokat a szavakat, amiket a saját fejemhez szoktam vágni és amikkel mindig is tisztában voltam, de sosem mondtam ki senkinek.
Nat karjai között kötöttem ki. Hagytam, hogy magához vonjon és bár szerettem volna átkarolni nem voltam képes. Remegtem és a tagjaim ugyanúgy visszahullottak, amint felemeltem őket. Minden maradék erőmet bevetettem, hogy végezzek azzal az emberrel.
Itt vagyok. Vége van. – Hallottam, amit mond. Éreztem, ahogy az arca az enyémhez simul és a csuklómra kulcsolódnak az ujjai.
A mindenem vagy.
Erősebben dobbant meg a szívem. Mély, szinte hörgő lélegzetet vettem, mintha csak visszatérne belém az élet. Tudtam jól, még nincs vége. Reagan teste ott hever alig néhány lépésnyire tőlünk és bár már nincs életben, ezután jön csak a neheze mindennek. Nem rángathatunk ebbe bele másokat, nem kérhetjük, hogy segítsék eltusolni az ügyet… nekünk kell eltűntetni és csendben várni, hogy szépen lassan elfelejtődjön a neve. Híres volt, valami költő – ennyit tudtam róla – és bizonyára lesz, aki keresse, még ha nem is olyan népszerű, mint Nat.
Rendben vagyok… – nyögtem ki rekedten.
Nagyot nyelve tartottam vissza a hányingert, ami hirtelen megtalált. Minden erőmet bevetve igyekeztem a saját talpamra állni és a tekintetemmel keresni a holttestet. Pont ugyanolyan visszataszító látvány volt, mint életében. Még akkor is áradt belőle az a különös sötétség.
Kezdenünk kell vele valami – jegyeztem meg és újra lepillantotta a véres kezemre.
A pálcámat kerestem, de az nem volt sem a zsebembe sem máshol… és akkor hirtelen észbe kaptam. Már a legelején elvesztettem – részben direkt, részben mert elbíztam magamat –, ezért visszafordultam az összenőtt fák felé, ahol korábban ácsorogtam. A pálca valóban ott volt, ott hevert az avarban, mint egy jel: itt lesz a sírja ennek a szörnyetegnek.
Oda áss egy gödröt és szedd össze a pálcámat… – kértem Natot. Nem volt elég erő a lábaimba, hogy odamenjek. –A Defodio megteszi… – tettem hozzá, habár ez egy elég egyszerű varázslat. Bizonyára ismerte.
Odavonszoltam magamat Reagan teste mellé és kihúztam belőle a kést. Beletöröltem a pulóverem ujjába, majd visszadugtam a farzsebembe. Ezt sosem temetném el ezzel a szörnyeteggel, hiszen tudtam jól: apámnak valamiért fontos és talán a jövőben jól jöhet, hogyha magamnál tartom.
Átkutattam a kabátját és egy darab papír került a kezembe. Már majdnem felsóhajtottam, hogy ez az a levél, amit én küldtem és ezzel minden bizonyítékot megsemmisíthetek, ami rám terelné a gyanút: de nem az volt. Egy másik levél volt, ronda, gyerekes kézírással.

Követtem. Ez a Lee legalább akkora befolyással lehet rá, mint az a nőcske volt… az a Mariel. Ha vissza akarod kapni, el kell tűntetned őt is.
L. W.
Nagyot nyeltem.
Szólnod kell neki… – Szólalt meg a lelkiismeretem, ahogy a tekintetem Natra téved. Nem tudtam sokat erről a Mariel ügyről, csak azt, hogy ő Ada anyja és Nat szerette, igazán szerette… ami valahol féltékenységgel töltött el, mégis megérdemelte, hogy tudja, ki fosztotta meg attól a nőtől.
Kinyitottam a számat, de nem tudtam megszólalni. Nem akartam újabb fájdalmat hozni ebbe a napba, ezért összehajtottam a lapot és a zsebembe gyűrtem. Más nem volt nála, csak a pénze, az iratai meg a fegyvere.
Nincs nála semmi érdekes – szólaltam meg és Natra pillantottam megint, hogy elkészült-e már a gödör.
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2017. 10. 01. - 20:26:10 »
+1


WYCHWOOD ERDEJE


Nem akarta elengedni Elliotot, de a férfinak igaza volt. Még nem végeztek…
Furcsa volt az az érdektelenség, amivel felállt és Reagan holttestére nézett. Pedig tudta, egy életen át kísérteni fogja. Hiszen valahol elérte, hogy igazán ocsmánnyá és bűnössé váljon. Gyilkosok lettek, hogy szabadon élhessenek. Bűn ez vagy önmagukkal szembeni hőstett? Nat nem is tudhatta, hány embert tartott ez a férfi a markában. De néha elfogta az az érzés, hogy nem csak vele csinálta ugyanezt. Ki tudja, hány embert küldött a mocsokba és őrületbe? Épp ezért nem is érdekelte mit áldozott be ő miatta. Nem, tulajdon lelke és léte innentől szabad. Ha az emlék kísérteni is fogja. A bűntudat nem. Önmaga miatt nem. De Elliot… Eddig is féltette őt, de érezte, hogy ez az erő most kétszeresen munkálkodik benne. Ahogy a szeretet is…

Némán indul a dolgára. Nem remegnek a tagjai, nem munkálkodnak lelkének hangjai és nincsenek szívének sem kérdései. Légzése egyszerű és nyugodt, ahogy lehajol párjának pálcájáért és zsebreteszi. Aztán könnyedén mondja ki a varázslatokat. És csak figyeli, ahogy a föld mintegy ásni kezdi magát, a sötét holttest pedig a közelébe lebeg. Talán még sosem volt ennyire határozottnak és tapasztaltnak tűnő, egyetlen mozdulata, egyetlen érzése sem. Mint most, hogy az, ami évekig nyomasztotta lekerült róla. Reagan már nem bánthatja sem őt, sem a családját, sem mást. Féltette tőle Adát, de még jobban féltette önmagát. Ki tudja mit engedett volna meg újra neki, ha nincs az életében ez az esztelen kis alak… Akinek most ő miatta kellett szenvednie.
Gyorsan dolgozott. Minél előbb a karjai közt akarta tudni Elliotot. Csak ölelni a fáradt, remegő testet. Megszabadítani minden mocsoktól és rossztól, aminek miatta kellett rákerülnie. Mély gödröt ásott, és beledobott mindent, ami itt és most Reagant jelentette, irat, pénz, pálca. Egy darabig csak nézte az alakot, mintha még holtában is azt akarná, hogy Nat utánamenjen. Hirtelen rázza meg a fejét és vonja el a tekintetét a sötétségről. Int pálcájával és hagyja, hogy a föld, remélhetőleg örökre, maga alá temesse. Csak most néz fel az összekapaszkodó fapárra. – Köszönöm. – Mondja csendesen, majd lábaival elrendezgeti az avart Reagan sírja fölött. – Halálom után találkozunk. De már ott sem fogsz tudni ártani nekem… - Suttogja végső búcsúként aztán gyors léptekkel visszasiet Elliothoz.

- Vége. Hazamegyünk. – Jelenti ki a férfira nézve olyan egyszerűséggel, mintha csak a leghétköznapibb dolgot közölte volna. Aztán lehajol hozzá és az ölébe emeli. Homlokát, homlokához érinti, hogy érezze Elliot bőrének melegét. – Most elvesztem volna nélküled. Magával ragadott volna és végleg a sötétségbe ránt, kitaszítva mindenkit, még Adát is az életemből. Miattad nem tudta megtenni. A legfontosabb vagy és a legtöbb. – Simít végig a férfi sérült bőrén, majd ismét tenyerébe rejti azt. – Minden vagy. – Suttogja, majd hoppanál. Csak az utolsó szó és a az apró pukkanás hangja marad még pár pillanatig mögöttük a ködös erdőben.
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma / Omi bá

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2017. 12. 17. - 19:08:52 »
+1

B E M O C S K O L Ó D V A
II.


[viselet]

NAT
1999. április

Előzmények

Talán igaza volt Natnak abban, hogy Garm közel sem volt olyan hűséges Reaganhez… de akkor sem kellett volna magát belekevernie ebbe az egészbe. Akárhogy is nézük az a fickó veszélyes lehet, a pénzforrását veszítette el. Nathanielnek otthon kellett volna maradnia
Igen, volna megint. Hiába kértem, hogy hadd cselekedjek egyedül. Engedje meg, hogy a dolgomat tegyem, mert ehhez én értek. Ő egy jó ember, nálam sokkal ártatlanabb. Nem kellett volna belevonnom sem a gyilkosságba, sem a nyomok eltűntetésébe.
Nat ruhájába markoltam, amikor felfogtam mit tesz. Még akkor is, amikor a lábam talajt ért és a sötét erdőben. A fák közül morajlás hallatszott, mintha számtalan lélek keringne ott. Csak bebámultam a törzsek közötti sötétségbe, de semmit sem láttam. Talán egy-egy ezüstös fénypont felbukkant a távolban, mégis lezártam annyival, hogy a szemem káprázik. Az egymásba kapaszkodó fák érdekeltek. Pontosan ugyanolyan gyönyörűen, mégis borzongatóan nyúltak egymásfelé.
Hirtelen elöntött a düh. Nat illata csapta meg az orromat, ezért azonnal ellöktem magamtól.
Normális vagy? – Egészen felemeltem a hangomat. Nem tudom mennyire csengett ki belőle az aggodalom, de az indulataim egészen biztosan.
Megint ugyanazon a helyen kellett aggódnom Nat életéért. Már nem volt Reagan, helyette valaki más, aki minden titkunkat tudta… akinek a kezében volt valami olyan, amivel lényegében el tudott volna szakítani minket egymástól. A szívem összevissza kalapált. Meg akartam ütni, hogy észhez térjen, hogy vegye észre mibe sodorta magát.
Miért nem engeded meg, hogy megoldjam?
Kétségbeesett üvöltés szakadt ki belőlem.
Nat persze tudhatta, hogy általában nem tör ki belőlem ilyen hevesen az indulat. Inkább sziszegek, morgok vagy egyszerűen faképnél hagyom… most azonban tényleg féltettem őt. Magamat nem, mert tudtam ki vagyok és mire képes. Nat viszont ártatlan, nem véletlen, hogy egy ennyire gonosz alak ki tudta használni.
Közelebb léptem hozzá, hogy megüssem, helyette csak meglöktem. Olyan lendülettel, hogy én is megtántorodtam. Hátra kellett lépnem, visszanyerni az egyensúlyom. Ehelyett megcsúszott a talpam és hanyatt estem. Megint be a gödörbe… ott álltam meg az alján nagyot nyekkenve és nyögve.
Merlin rohadt szakállára! – nyöszörögtem. – Ezt nem hiszem el! Ma már másodjára!
A hangom bezengte a környéket, talán a közelbe csalva mindenféle teremtményt. Ezúttal nem érdekelt. Hangot kellett adnom annak, ami bosszantott, mert különben fújtatva vezettem volna le Naton vagy bárki máson a megaláztatásom által fokozott indulataim nagyrészét.
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2017. 12. 18. - 13:07:00 »
+1


BEMOCSKOLÓDVA II.


Kijózanítónak kellett volna lennie az erdei hűvösnek, ahogy bekúszik pulóvere alá és rémséges egyszerűségével végigsimít Nat bőrén. Az író szinte várta, hogy a libabőr majd végigfut testén, de a borzongás elmaradt. Csak az ujjakat érezte pulóverébe marva, később pedig azt sem. Nézett körbe az erdőben, nézte az összekapaszkodó fákat és furcsán üresnek érezte a lelkét. Pedig itt történt. Itt szabadult fel. Mélyet lélegzett, mert ez a tudat erőt adott neki. Nem bánta, hogy gyilkossá kellett válnia a szabadságáért, sokan megteszik. És valamiért szinte hideg közönnyel viselte a szerepét. Kétségbe kellene esnie, tudja jól. Mintha Elliot is ezt várná tőle, hogy akkor most begubózik a csigaházába és ott marad, amíg ő megold mindent. De erre képtelen. A tagjait valamiért, mintha automatikusan mozognának, viszi előre a tettrekészség. Még mindig ugyanazzal az elhatározással volt, mint Reagan megölése előtt. Elliotért, Elliottal mindenre képes. Továbbra is képes küzdeni a szabadságáért. Mindkettőjük szabadságáért. Mert valahol ez is ugyanerről szól. Előtte Reagan börtönében volt, most a bűn börtönében csücsül. Ez utóbbitól sosem szabadul már el. Mégis mintha az első pillanattól kezdve megtanult volna vele élni, elfogadni, hogy egy gyilkos lett. Talán jól gondolta Reagan és bizonyos szinten mégiscsak illettek egymáshoz… Nem. Reagan tettei gonoszságból eredtek. Ők viszont lényegében önvédelemből öltek. Tudja jól, hogy nem lett volna képes végignézni, ahogy még jobban bántja Elliotot. Ha a férfi nem cselekszik olyan gyorsan és hirtelen, akkor valószínűleg ő igyekezett volna valahogy megölni Reagant. Ezt már akkor átgondolta jó párszor, amíg Elliot csak feküdt napokig. Akkor indulatos, aggódó, féltő fejjel futtatta végig a jeleneteket. De azóta lenyugodott és tiszta, hideg, már-már közönyösen gondolta át. És igen. Ugyanúgy megtenné.

Persze a lökés rosszul esett neki. Ahogy Elliot indulatos szavai is többször visszacsengtek a fülében, ahol az egész valamiféle aggódó élt kapott. Az egész erről szólt. Az aggodalomról. Jól tudta ezt ő. Ismerte már ennyire Elliotot. De továbbra sem értette, hogy párja miért nem fogja fel azt, hogyha ő zuhan, akkor Nat épp ugyanúgy vele zuhan? Már nem lehet őt megvédeni. Bárhogy is próbálná Elliot, már mindenhogyan megsérülne. Neki csak Elliot mellett, az ő ölelésében lehet biztonsága. A férfi nélkül elveszett.
- Te pedig miért nem fogadod el, hogy együtt csináljuk végig? – Csattan fel ő is, kissé több dühvel a hangjában, mint amennyivel közvetíteni akarta a gondolatait. Közben kissé előrébb is lépett. Nem vette észre, hogy túl közel állnak a gödörhöz. És mikor Elliot ismét meglökte, az ő nagy, behemót alakja egyhelyben maradt, a férfi viszont hátrazuhant.

Nat kétségbeesve próbálta elkapni. De csak a levegőbe markolt bele. Viszont könnyedén és gyorsan ugrott utána, nem is gondolkodva azon, vagy figyelve rá, hogy abban a sírban áll, amit ő maga ásott Reagannak. És ahol most szemmel láthatóan ők tartózkodnak és nem a holttest, aminek ott kéne lennie.
- Idióta! – Sziszegi a fogai közt és egyszerűen rántja föl Elliotot az ölébe, hogy azzal a mozdulattal rögtön ki is rakja a sír szélére. – Befejeznéd azt, hogy velem harcolsz? – Böki még oda, miközben végignéz maga alatt, hátha esetleg ő lát valami mást is, valamit észrevesz, amit Elliotnak nem sikerült. De persze hiába írt detektívregényt az életben azért nem tartotta volna magát egy okos szimatnak… - Kész. Itt vagyok. Fogadd végre el. És csináljuk azt, amit csinálni kell, mert nem azért jöttünk, hogy te kitörd a nyakad egy gödör mélyén. Ha ehhez van kedved, szívesen ások neked pár meredélyt a kertbe. – Hangosan és morgolódva beszél, nem érdekli őt, hogy ki vagy mi hallja a szavaikat. Már mindegy. Elliot hangjára és a puffanásra tuti idegyűlik minden és mindenki, aki csak megteheti. Azért kimászik a gödörből és tartja a kezét Elliot felé, hátha a további tápászkodáshoz is segítségre van szüksége. – Jól vagy amúgy? – Kérdezi kissé végigtapogatva a férfi nyakán és vállán. – Gyere.  Ássuk be. – Húzza elő a pálcáját. Csakhogy abban a pillanatban erőteljes neszezést hall balról és pálcájából szinte automatikusan küldi a lefegyverző bűbájt a fák sötétje közé.
- Van itt valaki?


Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma / Omi bá

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2017. 12. 18. - 20:03:13 »
+1

B E M O C S K O L Ó D V A
II.


[viselet]

NAT
1999. április

Sokkal gyorsabban találtam magam a sírnak ásott gödrön kívül, mint hittem. Remegve ácsorogtam a hideg szélben, hallgattam az erdő kísérteties hangját. Kellett egy pillanat, hogy összekaparjam magam. Az egyik lapockám ugyanis iszonyatosan fájt. Hátra nyúltam, mintha egy könnyed kis simítás segíthetne rajta. Egy sóhajtással persze konstatáltam is: ez közel sem lesz olyan egyszerű, mint én azt szerettem volna. Még talán egy jó adag bájitalra is szükséged lesz a szunyáláshoz, O’Mara – gúnyolódott a szalagtól származó gonosz hang-
Befejeznéd azt, hogy velem harcolsz? – Érkezett meg Nat odaszúrása is.
Lehunytam a szememet. Összeszorítottam az ajkaimat, mikor egy jó adag fájdalom söpört végig a testemen. A hullám gyorsan, de annál kellemetlenebbül futott végig rajtam. Kapd már össze magad! Nem, sosem voltam egy törékeny virágszál, de ez a zuhanás olyan érzést hagyott maga után, mintha minden porcikámat sikerült volna alaposan összezúznom.
Nem veled harcolok, hanem érted, te hülye! – mordultam rá.
Kész. Itt vagyok. Fogadd végre el. És csináljuk azt, amit csinálni kell, mert nem azért jöttünk, hogy te kitörd a nyakad egy gödör mélyén. Ha ehhez van kedved, szívesen ások neked pár meredélyt a kertbe.
Megint morogtam egyet magamban. Felém nyújtotta a kezét ugyan, de nem fogadtam el. Nagy nehezen felkeltem a saját erőmből is. A térdeim még remegtek és ebben a meleg ruhában is iszonyatosan fáztam. Végig dörzsöltem a karjaimon, ami persze legalább olyan kínt váltott ki a hátamból és a vállaimból, mint az a korábbi kis hullám.
Jól vagy amúgy?
Remekül! – Vágtam a fejéhez és elhúzódtam az engem érintő kezeitől. Jelzésképpen még egy lépést is tettem hátra. Beszélni azonban nem volt kedvem.
Nem akartam jobban kifejteni. Éppen elég dühös voltam, amiért csak úgy ácsorgott előttem és elégedett, mert együtt csináljuk ez az egészet… nem érdemelte meg, hogy kitárjam az érzéseimet. Nagyon mérges voltam, mert ennyire semmibe vette az aggodalmamat és ha nem éppen a bűnünket akartam volna jó mélyre temetni, akkor biztosan az ő arcát átkozom kelésessé.
A felszólítására nem mozdultam meg. Valamit éreztem. Valami olyat, ami nem volt oda való az erdőbe és hamarosan Nat is pontosan abba az irányba fordult, amerre én néztem. Nem szólítottam fel, nem jeleztem bajt. Teljesen magától érezte meg.
Van itt valaki?
Legyintettem a kezemmel, hogy fogja már be. A pálcát persze láttam megvillanni a kezében. Én is elővettem az enyémet, védekezésként intettem csupán vele. Remélem csak egy kísértet…. – gondoltam, mégis szinte rettegtem, hogy Reagan lép ki a fák közül. Nem akartam újra látni. A pálca, amit előre nyújtottam meg remegett a kezembe. Akár Nat is láthatta, de nem különösebben érdekelt.
Homenum Revelio! – suttogtam, de még mielőtt a varázslat bármit is jelzett volna mozgást hallottam. Aztán léptek zaját, egészen pontosan távolódkat. Aztán azok egészen futássá gyorsultak.
Nem, nem, nem! – kiáltoztak a fejemben a gondolatok. Nem akartam, hogy elmenjen. Ezért mindenféle felkiáltás, vagy a „Merlin kurva szakálla” káromkodás helyett – ami amúgy a nyelvem hegyén várakozott a kitörésére – egyszerűen rohanni kezdtem. Éreztem, ahogy kapkodom a levegőt, a lapockám fájdalmas volt. Ordítani tudtam volna, de most is visszatartottam a hangomat.
Valami alakot láttam rohanni a távolban. Azt még dühösen is sejtettem, hogy nem kísértettel van dolgunk, hanem hús-vér emberrel. Nem tűnt nagytermetűnek, én még is Reagant véltem felfedezni benne. De meghalt… ugye? – szólalt meg bennem a saját bizonytalanságom, ahogy megpróbáltam gyorsabbra venni a tempót. Nem érdekelt a fájdalmam, sem az, hogy a combomon lévő heg lüktetett.
Nem szórakozhatsz velem! Ha kell ezerszer öllek meg! – kiáltottam utána, már küldtem is egy átkot utána. Nem tudom mi volt, mert fel sem fogtam a saját indulatom gyümölcsét. Csak fájdalmat akartam okozni.

Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2017. 12. 19. - 20:08:51 »
+1


BEMOCSKOLÓDVA II.


Persze Elliottal semmi sem egyszerű. Hozzá szokhatott volna már, hogy a harcuk nem csak más ellen szól, de nekik kettőjüknek is megvan a mindennapi egysoros. Most is. Nyilván komolyabb a tét, nyilván Elliot még jobban utálja, mint máskor. Hirtelen döntött, de lényegében valahol nagyon is megfontoltan és határozottan. Nem hajlandó egyedül hagyni a férfit, ezt eldöntötte már régen. És most lényegében csak ehhez tartotta magát. Ha nem hoppanál hirtelen, erősen a kezei közt tartva Elliotot, most otthon állna, vagy feküdne… Kinézi párjából azt, hogy mindenféle átkokkal a házba zárja őt, hogy nélküle cselekedhessen. Ezt nem akarta. Nagyon nem. Lehet, hogy most dühös rá, de ezzel a dühvel szembe tud nézni. Önmagával viszont már nem lenne képes rá, ha Elliotnak valami baja esik. Ha a férfi ezt nem érti meg, nem tud vele mit kezdeni. És talán nem is akar. De ezt ússzák meg végre úgy, hogy lezárhatják. És akkor majd kiengeszteli párját mindenért. Minden átélt fájdalomért, minden aggodalommal telt óráért.

És közben csak rohan és rohan előre, ahogy csak bírja. Nem foglalkozva a hideg és nedves avarral, ahol a kövek csak tépik fel meztelen talpának bőrét. Mintha nem is érezné, ahogy a fájdalom lassan átjárja az egész lábfejét. Mintha tompítana mindenen az aggodalom, az egész lábát egy merő görccsé változtatva, aminek egyetlen feladata van csak, utolérni Elliotot.
Persze nem gondolta, hogy ez könnyű lesz. Vérző lábába sorra ragadnak bele a levelek és apró gallyak, még beljebb nyomva az amúgy is húsába maró hegyes kis köveket, tüskéket. Ráadásul nehéz teste csak még többet ront a helyzetén, amikor pontosan a miatt eleve sokkal lassabb is Elliotnál. Nem eshet baja… Nem eshet baja… Mantrázza magának, miközben pálcáját szorosan kezében tartva továbbra is csak rohan a hangok irányába. Látni egyiket se látja, és néha egy pillanatra meg is kell állnia, hogy tulajdon lépései vagy légzése ne tompítson a többi hangon.

De egy ideig nem hall semmit…
Kiabálna bele az erdő okozta félhomályba de nem mer. Nehogy még többek figyelmét magukra vonják, és Elliot az előbb is leszúrta miatta. Közben a fájdalom elér a tudatáig. A csípő, maró érzés, majdhogynem könnyeket csal az író szemébe, de nem. Nem hajlandó engedni az érzésnek. Így amint hangokat hall, elkezd futni abba az irányba, amelyből sejti őket.
Szinte pár lépés kell csak, hogy elérjen egy nagyobb méretű fát és ott végre meglássa Elliot alakját. Akkor veszi észre az idegent is, akit talán Elliot nem is láthatott. Önkéntelenül löki maga mögé párját és szegezi pálcáját az ismeretlenre. Végre megáll és megfordul. Nem Garm az. Mint, ahogy az író amúgy gondolta. Messze nem. Egy fiatal srác áll előttük. Nat szinte rárivallna, hogy miért nem az iskolában van még. De látszólag annál azért idősebb. Talán húsz, ha lehet… Kék szemei messziről világítanak, fekete haja furcsán keretezi a fehér arcbőrt. Nem mozdul. Csak áll és nézi Natot. Aki kicsit hátrahőköl, mert úgy érzi, mintha a legbelsőbb énjéig átvizsgálnák a rikító szemek. 

- Ki vagy te? – Kérdezi önkéntelenül is, pálcáját olyan magabiztosan tartva maga előtt, mintha a szárító és gőzölő bűbájokon kívül valami hasznos varázsigét is tudna. És nem mozdul ő sem többet. Pont ugyanolyan mereven, de már-már haragosan nézi a fiút, mint ahogy az őt. És közben Elliot karja után kap, hogy a férfit maga mögött tartsa, vagy legalábbis megakadályozza abban, hogy válaszadás nélkül szétátkozza a fiatalt. Hiszen az látszólag nem akar támadni. Pálca sincs a kezében, legalábbis nem látni, hogy lenne, de persze ettől Nat még tudja, hogy lehet eszméletlenül gyors és alapos. Viszont sosem látta még. Legalábbis nem emlékszik rá. Így, ha Reagan embere, akkor az után került hozzá, hogy utoljára találkozott Nattal. Ez pedig korából adódóan is logikus következtetés lenne. – Ki vagy te, és mi dolgod itt?
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma / Omi bá

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2017. 12. 21. - 16:51:16 »
+1

B E M O C S K O L Ó D V A
II.


[viselet]

NAT
1999. április

Hatalmas fa mellé érkeztem. Meg kellett állnom, hogy ki tudjam fújni a levegőt, ami szinte beszorult a tüdőmbe. Éreztem, ahogy az aggodalom, a pánik és a félelem a mellkasomra nehezedik futás közben. Hiába küldtem átkokat az előttem siető alak felé, nem talált egy sem. Hol elé, hol mögé, hol pedig mellé lőttem. Túlságosan remegett az egész testem ahhoz, hogy koncentráljak. Ott zakatolt a fejemben: Meg kell mentenm magunkat, meg kell mentenem Natot…
Előre hajoltam. Végig simítottam a fájós combomon. Hörögve fújtam ki a levegőt, majd szívtam be. A mellkasom fájt, mintha a hideg levegő végig égette volna a testemet. Közben felemeltem a tekintetem és megpillantottam a sötét alakot. Ott állt előttem, a maga magas, sportos alakjával. Nem Reagan… Ez volt az első gondolatom. Közben megéreztem Nat illatát is, így azonnal felegyenesedtem. Ekkor találkozott a tekintetem azokkal a világító, kék szemekkel, a sötét fürtökkel, amik fiatal arcot öleltek körbe.
Ki vagy te? – Felismertem Nat hangját.
Láttam, ahogy mellém lép és éreztem a rántást. Maga mögé irányított, mintha meg kéne védenie… mintha bármikor is sugalltam volna ilyesmit. Egy pillanatra elfogott a gyengeség, amit Reagan megölése után napokig éreztem. A szememben könny gyűlt, nem a szomorúságtól vagy a félelemtől, hanem a dactól. Meg fogom ölni ezt is, ha kell!
Ki vagy te, és mi dolgod itt? – Ismételte meg Nat a korábbi kérdést, a pálcáját még mindig felé tartott. A fiúnál nem volt fegyver, ezt bizonyosan meg tudtam mondani… de ettől még mindenkinek megvannak a maga módszerei és én az ártatlanság álarca mögött is ravaszságot láttam és veszélyt.
Mr. Forest, hiszen ismer… – mondta vékony hangon. –  Megfogta a kezemet, mikor dedikált a könyvet… én vagyok az, Alex. Meséltem, hogy mennyire ösztönző volt a legutóbbi műve számomra, hiszen én is írónak készülök. Hogy méltó legyek magához.
Éreztem, ahogy felmegy bennem a pumpa. Félre löktem Natot, mit sem törődve azzal, hogy a szívem éppen ki akar szakadni a mellkasomból és a gyerek elé sétáltam. Most én szegeztem rá a pálcámat, de sokkal fenyegetőbben, mint Nathaniel. Velem aztán nem szórakozol! – gondoltam magamban.
Tudod te mihez leszel méltó, kölyök? – mordultam rá. – Hol van a test?
Nyelt egyet, majd elmosolyodott. Olyan közel lépett, hogy a pálcám hegye a mellkasába fúródott kissé. Meglepett és inkább kinyújtottam a kezemet, hogy Nat nehogy véletlenül mellénk képjen, ne adja az ég, esetleg megpróbáljon elrángatni tőle. Én ugyanis akármennyi fejet letépek, ha az kell a boldogságomhoz… már elegem volt, sokat tűrtem… ezúttal nem fogom hagyni senkinek és semminek, de még a sorsnak sem, hogy kirángassa a karjaim közül a Szőrmókomat, a mindenemet, a reményemet.
Maga az a kínai? – érdeklődött gúnyos hangszínnel.
Nem vagyok kínai! – Emeletem fel a hangomat és erősebben nyomtam felé a pálcát, hadd fájjon a hülyéjének.
Elvittem a testet. Jó helyen van.
Rövid, ám annál bosszantóbb válasz érkezett. Megint éreztem, hogy a szívverésem felerősödik. Vicsorogva, morogva vetettem rá magamat és kezdtem el fojtogatni. – Szívesen csinálok még egy hullát, ha szükséges!
Szinte üvöltöttem ezeket a szavakat az erdő csendjébe.
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2017. 12. 27. - 21:00:45 »
+1


BEMOCSKOLÓDVA II.


Állt némán. Némán, de nem gondolataiban némán. Ott kotorászott megannyi agytekervény között. Kutatott a név után, kutatott a tolla által hagyott nyom után, amit valahol valamikor, sőt, valószínűleg többször is papírra vetett. Alex… A név továbbra sem mondott neki semmit, csak pár rajongóját ismeri név szerint, pláne az ő névmemóriájával, még őket is keveri.
De az arc. És a történet… Igen, rémlik neki…
Leeresztené a pálcáját, csakhogy érzi a hirtelen lökést, ahogy Elliot mozdul és ő ismét a háta mögé kerül. Hiába, párja erős és makacs, ha valamit a fejébe vesz, azt keresztülviszi, akár ő rajta is keresztültrappolva. Inkább ismét felemeli pálcáját és szorosan tartja maga előtt. Úgy figyeli a furcsa kettőst, akik előtte állnak.

Alex… Megint a fiút figyeli, aki talán még Elliotnál is dacosabb tekintettel áll és nézi őt, nem a vele szemben álló férfit, hanem őt. Ebben a dacosságban viszont semmi vonzó nem volt. Párjának tekintetét kifejezetten szerette, mikor erős akarással pislogott rá. Ez viszont valahol rémisztő volt. És pont ez az, ami aztán bevillant neki… Alex… Igen. Megszorította a kezét. Mert a fiú olyan erőszakossággal tolta magát elé, amit nehéz lett volna elutasítani. Akkor egy pillanatra megfordult a fejében, hogy talán kielégíti rajta kielégítetlenségét… De aztán ahogy belenézett azokba a rikító kék szemekbe, egyszerűen valami elriasztotta. Talán éppen az a cseppnyi kis furcsa őrület, ami ott csillant a tekintetében. És, ami ott csillan most is. Nem, ez a fiú nem egy Reagan. De olyan háttérrel, akár azzá is válhatott volna. Legalábbis a furcsa fanatizmusa ezt mutatja… Persze Nat nem pszichomedimágus, hogy meg tudjon állapítani ilyesmit. Lehet csak simán lökött, vagy hülye. Azzal jól járnának, mert abban az esetben lehet vele tárgyalni. Nem akarna még egy holttestet hagyni maga mögött. Nem akarja, hogy az első tettüket folyamatosan láncként egy újabb és újabb kövesse. Pont mint Agatha Christie regényében a Gyilkolni könnyűben. Ahol a gyilkos az első tettét egy sor másikkal akarta leplezni…

Nem akart ilyen sorsra jutni. Békét akart. És még mindig reménykedett benne, hogy súlyos terhével együtt is megkaphatja azt. Persze Elliot mindig kicsit túlzásokba esik… Így most is számolnia kell a férfi imádnivalóan szeszélyes természetével. Összerezzen, mikor párja az idegenre veti magát.
Aztán mégis enyhített a testtartásán és pálcáját is leengedte maga mellé. Úgy tett, mint aki elteszi, de valójában csak félig belecsúsztatta zsebébe, hogy bármikor előránthassa. Pár lépéssel kerül Elliot mellé és könnyedén rántja fel a földről, hogy ugyanazzal a mozdulattal maga mellé állítsa. Aztán óvatosan átkarolja, kezével mintegy jelezve, hogy először talán próbálkozzanak a fiú meggyőzésével, és ha az nem sikerül, akkor jöhetnek az átkok, meg a fejletépés, szóval minden egyéb, amivel ő kezdeni próbált…

Egy kisebb szünet után nézett le a fiúra. Csak finoman, nem fenyegetőn, sőt egy leheletnyi mosolyt is megengedett magának, miközben nézte.
- Szia Alex. Emlékszem rád, persze, bocsáss meg, hirtelen nem ismertelek meg, tudod a környezet annyira más és szokatlan. – Mondja olyan csevegő hangon, amilyenen csak beszélni képes. – A páromat már ismered. Kissé heves, de épp így szeretem. – Mutat kissé Elliot felé, de a nevét direkt nem említi, holott ez egy rendes bemutatásnál mindenképp illene. De ez az az erdő, ahol Reagant megölték és eltemették, mi is lehetne itt rendes vagy normális? Már magán az Elliottal való kapcsolatán kívül? Mert azt még mindig tisztának, őszintének és szépnek látja. És igen, hajlandó érte fejeket is letépni ha kell. De azért ő még mindig Nathaniel Forest marad, az író, aki nem szeretne több gyilkolást és fájdalmat. – Tudod… Mi szeretnénk visszakapni azt a testet. Nem tudom, miért vitted el, hogy mi vele a célod, vagy a szándékod, de annak a holttestnek itt a helye, ebben az erdőben, azok között a fák között nyugodva, ahol eltemették. – Mondja szelíd, csöndes hangon, direkt elkerülve azt a tényt, hogy ők maguk temették el, és, hogy nem annyira szeretné, hogy Reagan nyugodjon. Remélhetőleg a pokol bugyraiban üvölt a kíntól. És remélhetőleg ha ő lekerül oda, majd egy másik bugyrát kapja a bűzös helynek, hogy soha többé ne kelljen látnia…

Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma / Omi bá

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2017. 12. 28. - 21:08:03 »
+1

B E M O C S K O L Ó D V A
II.


[viselet]

NAT
1999. április

Nat szorításában találtam magamat, felrángatva – illetve lerángatva az ostoba, vakítóan kékszemű kölyöktől. Nincs jogod rá nézni, haver! A gondolatok az ingerültséggel együtt törtek fel újra bennem. A szívem zakatolt az indulatoktól, amikkel képes lettem volna újra rávetni magamat és addig fojtogatni, míg el nem távozik az élők sorából. Talán, ha egyszer gyilkol az ember a második már nem is tűnik olyan nehezen meghozható döntésnek és végül is ezt is kettőnkért, de leginkább Natért tenném. Ő az, aki a Mindenem és nem veszíthetem el egy ilyen kölyök miatt.
Szia Alex. Emlékszem rád, persze, bocsáss meg, hirtelen nem ismertelek meg, tudod a környezet annyira más és szokatlan.
Nathaniel csevegő hangja úgy ért, mint egy pofon, ami éppen az arcomon csattant és égő nyomot hagyott maga után. Ezután rólam beszélt, rám mutatott… én viszont az arcát figyeltem, az ajkait, amivel formázta ezeket a szavakat. Nem akartam elhinni, hogy ez éppen belőle tört elő, hogy ennyire buta… vagy ennyire nem ismeri az embereket.
Szelíden, szinte gyermeki hangon kérte a testet. Meg akartam ragadni, megrángatni, hogy térjen észre, ehelyett csak meglöktem. A fiú éppen makogott valami arról, hogy majd ő eldugja azt a hullát.
Hülye vagy? Ezzel nem mész semmire? Nem látod, hogy bolond? Kiásott egy hullát! – üvöltöttem Nathanielre. Nem érdekelt a fiú, hátat fordítottam neki és csak is a kék szemekbe néztem, azoknak a csillogását vagy éppen fakóságát akartam látni, hogy rájöjjek, mi is forog a párom fejében. „Párom”… na ezt a szót sem használtam még Natra, pedig kétségtelenül az volt.
Nyugodjon meg, Mr. Forest maga nem kerülhet bajba, ügyeltem rá… – magyarázta ez az Alex olyan csengő hangon, mintha nem is lett volna halálos veszélyben korábban.
Megfordultam, nem érdekelt Nat válasza. Megint neki mentem a gyereknek, ezúttal minden lábfájdalmam ellenére gyomorszájon rúgtam és megvártam, míg magától hanyatt esik. A mellkasára léptem, hogy ott tartam, ahol van.
Te viszont nagyon nagy bajban vagy, kölyök! Beszélj! Hol van a hulla?
Nem jött válasz, csak bámult rám azokkal a kék szemekkel. Nem vettem észre, hogy meg mozdult, a lábam kicsit engedett, hiszen még mindig ott lüktetett benne a korábbi fájdalom. Ezt használta ki. Belemarkolt a combomba – nyilván látta, hogy sántítok – és olyan erősen szorította a sérült terült környékét, hogy azt hittem elájulok. Ehelyett csak eldőltem, mint egy zsák elcseszett krumpli, bele az avarba.
Merlin szakállára! – Lihegve fordultam a hátamra, hogy legalább lássam, mit művel... de egy ideig csak a fényes csillagok lebegtek a szemem előtt, amiket az iszonyatos fájdalom idézett meg.
Felkelt, ez volt az első lépés. Aztán fölém lépett – Natot nem láttam –, csak a pálcát, ami a kölyök kezében fehéresen megcsillant. Nem egy átlagos példány volt, talán úgy csináltatta magának. A saját pálcámat kerestem, de közben a fejemben ott forgott a legfontosabb gondolat: Vajon Nat most is higgadt marad vagy leüti végre? Tudtam, ha nem tesz semmit, akkor csak elő rántom a pálcámat és még mielőtt rám küldhetne valami borzalmas átkot egy néma Stuporral hátra repítem, hogy elveszítse az eszméletét egy pár percre.
Nat! – próbáltam kétségbeesett hangot megütni, közben ujjaim a zsebemben lapuló pálcámra kulcsolódtak, készen állva a kábításra. Bíztam Natban, tudtam, hogy megment, ha kell… de most látni is akartam.
Naplózva

Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2017. 11. 06. - 09:52:03
Az oldal 0.213 másodperc alatt készült el 47 lekéréssel.