+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  VEGYES CSAPATOK
| | | |-+  Dakotáék
| | | | |-+  Nathaniel (Moderátor: Nathaniel Forest)
| | | | | |-+  Wychwood erdeje
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Wychwood erdeje  (Megtekintve 89 alkalommal)

Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Elérhető Elérhető
« Dátum: 2017. 09. 25. - 10:08:43 »
+1


WYCHWOOD ERDEJE

1999. április
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Elérhető Elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2017. 09. 25. - 10:11:14 »
+1


WYCHWOOD ERDEJE


Néma volt a ködös erdő. Néma súlyként telepedtek rájuk a mohás ágak. És belülről fojtogatta őket a nedves levegő. Gyilkos erdő és gyilkosok erdeje ez. Kalapált szíve a keserű gondolatok nyomán, de nem szólt semmit. Mintha órák óta nem szólt volna egyikük sem. Ők is némává váltak, akárcsak az erdő.
Pedig sírás feszítette belülről. És otromba kis hang szólalt meg minden egyes lépésnél, mintha Reagan máris a közelében lenne, mintha máris alázná és szidná. De ez nem annak a férfinak a hangja volt. A tulajdon énje ostorozta önmagát, miért is hagyta, hogy ez az egész megtörténjen… Egyedül kellett volna nekifutnia. Hátha sikerült volna mégiscsak valahogy egyszerűbben, valahogy kevesebb kockázattal kilöknie Reagant az életéből. És nem védvonalnak használni Elliotot. A valaha volt legféltettebb kincsét… A legesztelenebbül bátor kis lélegző teremtést, akit valaha is ismert. És akit most a legjobban szeretett.

Tudta, hogy Elliot terve mégis sokkal jobb, mint, amivel ő állt elő. Bár az az ő részéről járt volna több kockázattal, amit simán vállalt volna, csakhogy Elliot nem. És jobb is volt így, hogy nem kellett szétválniuk. Hogy az egészet az elejétől kezdve együtt, közösen csinálják végig. Egy pillanatra sem szem elől tévesztve a másikat. Reméli, hogy így talán a teher is elviselhetőbb lesz, amit önzőn és egyszerűen pakolt át Elliot vállaira. Mert ő gyenge volt és képtelen volt vele bármit is kezdeni. Hát most csak fogni tudja a másik gyönyörű ujjait és jelenlétével segíteni őt a terhek hurcolásában…

És bár remegett az aggodalommal vegyes félelemtől, mégis késznek érezte magát a küzdelemre. Ő nem volt sem elég serős, sem pedig elég ügyes. És bár úgy érezte terheit átpakolta Elliotra… De azt is érezte, hogy most ezért a férfiért mégis valahogy bármire képes lenne. Akár tudásán vagy tapasztalatán felül is. De nem, nem fogja hagyni, hogy ez rosszul alakuljon a számukra. Reagannak nincs többé hatalma vagy ereje fölötte. Nem fogja tudni bántani vagy megalázni… Itt, ma, nincs olyan opció, hogy ők a vesztes fél.

Megszorítja Elliot ujjait és kissé magához húzza a férfit, hogy homlokát a homlokához érinthesse, hogy érezze testét, illatát. Hogy lássa azokat a dacos barna szemeket, amik az első pillanatban levették a lábáról. Hogy egy pillanatra elmerülhessen az első, apró csókjuk emlékében, az első együtt töltött forró éjszakájukéban, az első meghitt napjaikéban… És minden olyan perc emlékében, mikor érezhette a férfi szeretetét.
Ezek voltak ők. A leghétköznapibb módon a lehető legkülönösebb pár. Ezek ők. Most is. És ezek lesznek ők holnap reggel is. Mikor, mintha rossz álomból kelnének, felébredve ott találják magukat egymás ölelő karjaiban. És soha többé nem lesz kérdés sem nekik, sem másnak, hogy összetartoznak-e.

Hoppanálás hangja tölti meg az erdőt. Sokáig ott cseng a hangja, maga alá teperve az erdő némaságát.
- Megérkezett. – Suttogta Nathaniel. De sokáig a gonosz alak képe még nem volt látható. Csak lépteinek surrogása hallatszott az avar és mohatakarón. Nat hagyja, hogy Elliot ujjai lassan kicsússzanak az övéi közül. Miközben látja a férfi szemeiben a parancsolást, ahogy elküldi, mert így volt megbeszélve. Pár pillanatig még csak nézi, nem akar elmenni, nem akarja otthagyni. De aztán mégis erőt vesz a lábain és nekiindul a fák közé. Onnan, megbújva figyeli Elliotot, ahogy áll az egymásba kapaszkodó fák alatt. Amiktől, bár butaság, de most mégis valamiféle segítséget remél… Ők összekapaszkodva állnak talán több száz éve. Hát most fohászkodik hozzájuk, hogy nekik is megadasson még sok-sok év az együttlétben.
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma / Omi bá

Elérhető Elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2017. 09. 26. - 18:55:07 »
+1

WYCHWOOD ERDEJE


[viselet]

NATHANIEL FOREST
1999. április

 
Köd vett körbe minket és némaság. A szívem pedig olyan erősen zakatolt, hogy szinte az egész testemben éreztem, hevesebben mint Nat kezének remegését. Meg akartam nyugtatni, hogy minden rendben lesz, hiszen bennem ott lüktetett az erő, amit a szalag és a levél megírása okozott. Tudtam, hogy nem lehet baj, habár talán ezt is csak az elvakultság, a túlzott vakmerőség mondatta velem. Ismertem magam a hibáimmal együtt.
Olyan szavakat használtam, amik kihozhatták Reagant a sodrából… veszélybe érezhette a Nat feletti hatalmat s igen, talán kicsit éppen őt próbáltam meg imitálni azokkal a sorokkal. Közben azonban ismertem a fajtáját, ha éppenséggel mégis rájönne, hogy ez egy csapda, ott a lehetőség arra, amire vágyik. Engem eltenni lábalól. Talán az információknak hitt, amiket tud rólam: egy hülye tolvaj… és jól is tette. Éppen csak arra nem számíthatott, hogy éppen azt fogom kihasználni ellene, ami vagyok igazán. Egy meggondolatlan, önző, mindent magának akaró tolvaj, aki az életét is kockára teszi, ha az szükséges a legfontosabb kincséért.
Ahogy megálltunk és Nat kék szemeit egészen közelről figyelhettem nem az jutott eszembe mennyire szeretem… hanem az, hogy őt is átvertem. Nem volt tervem, nem igazán akartam ilyesmivel bajlódni. Csak kitaláltam neki egy megnyugtató szöveget: „Bújj el a fák mögött, míg megismerkedünk szemtől szemben.” Valami ilyesmit mondtam, nem emlékeztem a pontos szavakra… valójában csak távol akartam tudni a bajtól.
Nem akartam finomkodni, nem akartam belerángatni. Ezt nekem kell lejátszanom Reagannel, mert akármilyen erősnek is tartom Natot valahol féltem, hogy képtelen volna erre. Valamikor vonzódott ehhez az alakhoz, talán még most is… csak most elvakítja az az újdonság, amit én csempésztem az életébe. Nem tudhattam, mit fog reagálni, ha meglátja vagy éppen Reagan. Féltem és éppen ezért gyorsan, lendületből akartam cselekedni.
A hoppanálás hangjára kaptam csak fel a fejemet.
Megérkezett. – Nat hangja suttogó volt… olyan bajlós mint a ködös erdő.
Parancsoló tekintettek néztem rá, ki sem kellett mondanom a szavakat, tudta mit várok. Utána néztem, míg eltűnt a fák között, nagyot nyelve tartottam vissza valamiféle szomorúságot. Így lesz a legjobb, O’Mara… gyorsan neki esel és vége. A gondolatra benyúltam a kabátom zsebébe. A pálcámat a ruha ujja alá rejtettem, hogy onnan gyorsan kirántva lendülhessek támadásba.
A léptek zaja egyre erősödött. A kiszáradt avar recsegett-ropogott a cipő alatt, amit hamarosan megpillantottam. Olyan fekete, olyan sötét volt, mint az alak, aki viselte. Egy sétapálcára támaszkodott, amin ott díszelgett a hollómotívum… jól esett egyenesen a szemébe néznem. Nem érdekelt, hogy nem kezel egyenlő félként. Ez ugyanis egyértelmű volt.
Elliot Lee, ha nem csal a megérzésem – mondta kimérten és még közelebb lépett hozzám.
Gyere csak közelebb! Gonosz vigyor ült ki az arcomra, habár megszólalni még nem terveztem. Magamba akartam szívni a látványt, azt a kegyetlenséget, ami ridegséggel együtt áradt belőle. Letaglozó lett volna a látványa, ha egy cseppet is érdekel ez az egész.
Úgy tudom van magánál valami, ami hozzám tartozik és…
Túl kimért volt, túlságosan más, mint ahogyan képzeltem. Ez nem tetszett.
Stupor! – emeltem fel hirtelen a karomat, de nem történt semmi.
A pálcám hegye ugyan kilógott a ruhám ujja alól és a fickó nem mozdult el egy kicsit sem… de azzal nem számoltam, hogy felkészültebb nálam. Talán mégis csak többet tudott rólam, mint hittem, mert amit mondott az arcán tartotta a tekintetemet. Későn vettem észre, hogy ott van a kezében a fegyver. Könnyedén védte ki a támadást, majd ugyanazzal a lendülettel megütött a botjával, ahogy lepillantottam a pálcájára.
A fülem csengett, megszédültem. A következő ütésre pedig földre kerültem. A pálcámat elejtettem és elgurult… de még mindig nem volt bennem ott a félelem. Tudtam, hogy nálam van a kés és az lesz a kulcsa az egésznek, csak közelebb kell csalnom magamhoz. Reméltem, hogy közben Nat nem keveredik elő a fák takarásából… mert azzal magát is bajba sodorja, s ha most érte is kéne aggódnom akkor minden nehezebb volna.
A valami az enyém és ezen semmi sem fog változtatni. – A hangom határozott volt, de közben le kellett hunynom a szememet, hogy visszanyerjem a teljes uralmat a testem felett.
Azért biztosan tudok valamit, amivel nagyon is változna a dolog… – szinte suttogóra vette a hangját és végre közelebb lépett hozzám, de még mindig nem volt olyan közel, hogy meglepetésszerűen támadjak. – Nathaniel nem mondta, hogy szeretek elszórakozni az ilyen semmirekellő férgekkel?
Úgy tettem, mint aki a pálcájáért akar nyúlni, hogy azt higgye valóban nincs más fegyverem.
Crucio! – Csupán ennyit hallottam. Aztán jött az a semmihez nem fogható, borzalmas érzés. Minden izmom görcsbe rándult, fájdalmas gondolatokat láttam magamat előtt és az öntudatom még éppen csak annyira pislákolt, hogy ezt a mondatot tudtam ismételgetni magamban: Natért kibírod… Natért kibírod ezt is… Az ujjaimmal a földbe markoltam, éreztem, ahogy a kosz fájdalmasan felgyűlik a körmöm alatt. Hallottam a saját lihegésemet, de nem akartam még ilyen állapotban sem megadni az örömöt, hogy ordítsak. Minden fájdalmat kibírtam volna azért, hogy ez jól süljön el... és azt legalább megértem az utolsó mondataiból: nem fog csak úgy megölni, így még mindig van esélyem.
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Elérhető Elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2017. 09. 29. - 22:04:39 »
+1


WYCHWOOD ERDEJE


Van, amire egyszerűen képtelenség felkészülni. Még ha önmagadnak ki is jelented, hogy most erős leszel, mindennél és mindenkinél erősebb lélekben… És nem hagyod, hogy kizökkentsenek a megtett ígéreteid súlya alól. Végigcsinálod, mert ezt kell tenned, mert tényleg megígérted. És mert a te jelenléted csak még nagyobb veszélyt hoz magatokra. Mert nem tudsz varázsolni, mert béna vagy bármihez is ebben a rothadásos életben az íráson kívül. Akkor sem megy… Mert tényleg van, amire egyszerűen nem lehet felkészülni. Még ha nagyjából sejted is, mi fog történni. Sosem ugyanaz elképzelni a szörnyűséget, mint átélni, vagy látni, ahogy a szeretted érted és miattad szenved.
De biztosan megint csak ő a gyenge. Most is mint mindig, ostorozza, szidja magát a fa takarásában. Miközben lélegzetvisszafojtva figyeli Reagan lépéseit. A két férfi aggasztó közelségét, az elhangzó mondatokat… a lejátszódó jeleneteket…

Nem. Senki sem lett volna képes felkészülni arra a fájdalomra, amit Elliot görcsbe ránduló testének látványa okozott Nathanielnek. Szíve hatalmasakat dobbant. És kezét szájára szorítva próbálta magában tartani az ordítást. De könnyei záporának így sem tudott ellentmondani. S azok csak lassan folytak végig arcán és kézfején, sós kis nyomot hagyva maguk után…
Hát, íme itt van Reagan. És az ő mindent elsöprő, mindenen áttipró, mindenkit kínzó bosszúvágya.  Szóval ilyen ez… Sejtette, hogy ilyen lehet a férfi valójában. Igazi, elfogulatlan külső szemlélőként. Ilyen egy olyan ember szemében, akit már nem köt hozzá a vágy, a kétségbeesés vagy az önmagával szembeni undor. Ez Reagan. Egy sziklányi rosszindulat, görcsös erőszakra vágyás és féktelen düh minden boldogság és hétköznapi örömmel szemben.
Legbelül mindig is tudta ezt. Mégis évek zsarnokságát hagyta uralkodni önmaga fölött. És tragédiának kellett történnie hozzá, hogy rádöbbenjen ő pont ugyanannyira ostoba volt, mint amennyire Reagan kegyetlen.

Üvöltene, de nem teszi. Keze még mindig ott van szája előtt, de másik önkéntelenül mozdul pálcája felé. Már nem ostoba. Dobban nagyot a szíve. Nem undorító. Nem béna. Aki maga mellett tudhatja Elliotot, a világ legszeszélyesebb teremtését, az nem lehet egy senkiházi. Akinek akkora sikere van, mint neki, az nem lehet egy szerencsétlen. Akinek olyan barátai vannak, mint neki, az igenis tud valamit…

Keze olyan erővel szorul rá pálcájára, mintha megannyi gyakorlata lenne átkok szórásában. Utoljára a háború előtt gyakoroltak Mariellel. De most még ebből a tudatból is csak meríteni tud… Megannyiszor hagyta, hogy Reagan eltérítse őt a helyes útról. Könnyedén megtehette. De most túlzottan elbízta magát. Kár volt azt gondolnia, hogy ha most felbukkan ő majd megint olyan egyszerűséggel térdel a lábai elé, mint ahogy azt eddig megtette. Persze, tényleg évek tapasztalatával érkezett ide, de most nagyon is csalódnia kell majd.

Nat egyszerűen lép ki a fák mögül, indul meg és lendíti átokra pálcáját. Látja Reagan arcán egy pillanatra átsuhanni a döbbenetet, miközben hátrébb repül Elliottól. Ha valamire, hát erre bizonyosan nem számított, még ha csapdára igen is. Hogy éppen az író lesz az, aki dühödt egymásutániságban szórja fénycsóváit az őrült költőre. Egyik sem túl erős, vagy igazán ártalmas, sőt… kifejezetten házi praktikaként alkalmazott bőrtisztítók is felfedezhetőek köztük. De a lényeg csak annyi, hogy amíg Elliot mellé nem ér és fel nem segíti őt a földről, addig Reagannak csak a védekezésen legyen ideje gondolkodni.
Egy egyszerű cipőfűző-csomózó bűbájjal fejezi be a kört, ami ismét ledönti a gonosz férfit lábáról, miközben végre a kezét nyújthatja Elliotnak.
- Soha többé nem érhetsz se hozzám, se hozzá vagy bárki máshoz! – Köpi a szavakat, olyan dühvel, amit még senki sem láthatott tőle korábban. Pálcáját továbbra is a férfira szegezi. Érezni rajta, hogy pattanásig feszülnek az idegei. De most cseppet sem tartja magát butának vagy bénának, ha a földön fekvő megmozdul, kész megint rohamban rászórni bűbájtárának legjavát. – Őrült vagy, Reagan! És az őrülteket előbb vagy utóbb kiveti magából a társadalom. Az ilyeneknek, mint te, veszniük kell!
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma / Omi bá

Elérhető Elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2017. 09. 30. - 10:03:52 »
+1

WYCHWOOD ERDEJE


[viselet]

NATHANIEL FOREST
1999. április

 
Alig fogtam fel hol vagyok és mit tesznek velem, csak a kín volt és én. Valami megmagyarázhatatlan, a belsőmből származó sötétség ölelt körbe, képeket, régi rémálmokat rángatott elő az elmém mélyéről… olyan emlékeket, amiket már régen elrejtettem minden más alatt. A szám íze keserű lett, nem hallottam semmit, csak a fák levelének finom kis zörgését, ahogy a szél ridegen végig simított rajtuk. A saját szívverésem lüktető ritmusát éreztem minden porcikámban. Nem nyögtem vagy üvöltöttem fel, csak hangosan kapkodtam a levegőt, ahogy az izmaim fájdalmasan feszültek meg, mintha a testemet megannyi görcs kínozná.
Aztán lépések zaja hallatszott. Fény villant, nem is egy, sok-sok fény… és puffanás hangja ütötte meg a fülemet. A kín megszűnt, de a fájdalom ott maradt minden részemben, a fejem búbjától a lábujjamig sajgott mindenem. Hangosan, hörögve vettem egy mély levegőt, mintha egy hatalmas követ gurítottak volna félre a testemről. A szívem erősen vert, a mellkasomra kellett szorítanom a kezemet, mert úgy éreztem menten kiszakad onnan. Lassan ültem fel, hogy magamhoz térjek.
Gonosz, éles hang törte meg a hirtelen beálló csendet. Egy nevetés volt, méghozzá Reagané.
Nathaniel… – mondta ki a nevet már-már örömteli hangon.
Felemeltem a fejemet és megpillantottam a mellettem ácsorgó férfit. Nem Reagan volt, hanem Nat… olyan erősnek tűnt, olyan másnak, mint általában. Nem tudtam gondolkodni, csak figyeltem őt, pedig tudtam, hogy mérgesnek kéne lennem, dühösnek, amiért kijött a fák közül, amiért elrontotta minden tervemet.
A kezét nyújtotta felém, de nem volt annyi erőm, hogy utána nyúlja. Felemeltem a kezemet, de gyengén, remegve hullott vissza és ütközött neki a hideg, avarral borított földre.
Soha többé nem érhetsz se hozzám, se hozzá vagy bárki máshoz! – Dühösen törtek fel a szavak belőle.
Kellett egy kis idő, hogy felfogjam, Reagan földre került. Ott feküdt nem messze tőlem és ha nem Natot bámulta volna áhítattal, akkor bizonyára könnyedén farkasszemet is nézhettünk volna egymással.
Biztos vagy te ebben? – A kérdés egyszerre hangzott nagyon lágynak és elképesztően megalázónak.
Beleborzongtam a gondolatba, hogy ez az alak bármivel is képes volt megfogni Natot. Talán a sötétség, ami áradt belőle valahol bennem is megvolt, de valami megmagyarázhatatlan, elborzasztó dologgal keveredett… Megmagyarázhatatlanul taszító volt Reagan. Nem akartam megérteni vagy gondolkodni rajta. A kezdetektől fogva úgy terveztem, hogy idejövök, megölöm. Minden más felesleges volt.
Őrült vagy, Reagan! És az őrülteket előbb vagy utóbb kiveti magából a társadalom. Az ilyeneknek, mint te, veszniük kell!
Megint az a hátborzongató vihogás.
Capitulatus! – Hallottam meg a hangját, de azt nem láttam, hogy sikerült-e bármit is elérnie. Mozgolódni kezdett, talpra akart állni és sikerült is neki.
Gyorsan pattantam fel, magamat is meglepve, hiszen borzasztóan reszketett minden tagom. A lábaim azonban maguktól mozogtak, ahogy Nat elé álltam. Kitártam a karjaimat is, hogy amennyire csak tudtam takarjam őt. Nem veszíthetem el… Ez volt az egyetlen gondolat, ami ott akkor a fejemben volt.
Ne merj hozzá érni! – Morgásszerű hang hagyta el az ajkaimat. Az is halk volt és erőtlen, mint az egész testem. A térdeim remegtek a testem súlya alatt, mintha nehezükre esne megtartani.
Nat maradj mögöttem, kérlek… nem lesz semmi baj… – suttogtam.
Túl kell élnem… – gondoltam erősen.
Miért, mit akarsz tenni? Most is ő védett meg téged… Tudod mi vagy te? Egy senki… – mondta Reagan olyan kegyetlenséggel az arcán, ami aztán vigyorrá alakult megint.
Senki – ismételtem meg magamban a szót. Egy pillanatra úgy éreztem még ez is erőt ad, aztán megéreztem azt az égető fájdalmat a csuklómnál. Éreztem, hogy a könnyeim kicsordulnak és ahogy odapillantottam vérvörös, sebet pillantottam meg, ami betűkké formálódott. „Egy senki” – hirdették a tényt… ami valahol igaz volt. Az az érzésem támadt, mintha kést szúrtak volna egyenesen a szívembe és azt alaposan meg is forgatták.
A fájdalomtól majdnem összeestem, csupán azért tudtam megtartani magamat, mert ott volt a gondolat: Natért bármit, bármikor meg tudnék tenni.
Véged… – nyögtem remegve, a könnyek megállás nélkül törtek fel belőlem. Szipogva nyúltam hátra az ép kezemmel a farzsebemhez. Az ujjaim a kés markolatát keresték és amint megtaláltam olyat tettem, amit eddig csak azokon a bizonyos kedd és csütörtök délutáni órákon tettem meg, felügyelettel. Hoppanáltam.
Biztos voltam benne, hogy sikerülni fog. Tudtam, hogy Natért, kettőnkért sikerülnie kell… meg sem lepődtem, hogy Reagan előtt találtam magamat. A karom lendült, olyan erősen, ahogy csak tőlem telt és szúrtam. Olyan mélyre, hogy azonnal meghalljon… belőlem hiányzik az a kegyetlenség, amivel kínozni lehet másokat. Szeretem a játékot, de ez már nem az volt. Ez valami sötét dolog volt, aminek véget kellett vetni.
Térdre rogytam. Nem láttam mi történik a másikkal, mert hirtelen elkapott a szédülés és, mint egy zsák dőltem oldalra. Nem érdekelt, hogy két bűncselekményt követtem el egyetlen nap alatt. A kezem ugyan véres volt, Reagan vére szennyezte be… de én csak azt a rövidke szöveget bámultam a bőrömön: Egy senki…
 
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Elérhető Elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2017. 09. 30. - 13:31:37 »
+1


WYCHWOOD ERDEJE


Olyan szaporán lélegzett, mintha a tüdejéből csak fogyna és fogyna az oxigén, de friss levegő nem érné… Szíve pedig olyan hevesen vert, mintha a kiutat keresné a férfi mellkasából. Bár most ő is elhagyhatná a testét, az életét vagy csak ezt az erdőt… Felkaphatná magával Elliotot és eltűnne örökre a gondok elől. És valahogy mégsem a kétségbeesés dolgozott benne. Nem. Még sosem érezte magát ennyire határozottnak és erősnek. Sosem érezte még, mire képes a düh az emberrel... Hogy hogyan árad szét a testben, mint valami méreg, teljesen felülírva az ember minden gondolatát és félelmét. Csak pumpálva ereibe az egyetlen célt, ami fontos lehet… Elliot. Zúgott az író agyában, zúgott a tagjaiban, zúgott az egész testében ez az egyetlen rövid név, ennek az egyetlen kis alaknak minden szépséges emléke.

És mintha már nem is ő irányította volna a saját testét, pálcája könnyedén lendült az átok kivédésére. És szórt egy újabbat a másik férfi felé. Persze már Reagan is felkészültebb volt, így nem tántoríthatta meg újra, igazán, de annyira elég volt, hogy magukat védje.
Ellenkezni akart, amikor Elliot elé állt. Nem, már nem érezte úgy, hogy meg kéne őt védeni. Kezével hátulról átölelte és úgy igyekezett némileg kilépni mögüle és mellé kerülni. Mert ott volt az ő helye. De szíve mintha kihagyott volna egy ütemet, ahogy megérezte a magát erősnek mutató, törékeny kis test remegését. Elképzelni sem tudta milyen kínokat élhetett át alig pár pillanattal ezelőtt. És most nem is akart ezzel foglalkozni. Bár szíve összeszorult, de tudta, hogy most nem gyengülhet el. Csak állt, pálcáját még határozottabban Reaganra szegezve.
Hallotta a szavakat. De most nem volt elég gyors, hogy az alattomos kis átkot kivédje. Csak egy pillanatra néz oldalra. Azonnal kiszúrja a gonosz, vérvörös feliratot Elliot csuklóján. És most sem tud gátat szabni könnyeinek. A düh, a fájdalom, a féltés ott dolgozik benne egyszerre, furcsa, számára ismeretlen egyvelegként kavarog. De még így is, még mindig erős maradt. Hiába simít végig gyengéden a seben… Az is csak felkorbácsolja…
- Szánalmas féreg. – Röhögi, ijesztően. És ha épp tudatában lenne önmagának, talán el is szégyellné a kifejezést arcán, az ökölbe szoruló kézfejét. De ez nem az a Nathaniel Forest volt, aki könnyedén szökik a hétköznapi alak helyébe. Ez olyasvalaki volt, akit az író sosem akart volna megtapasztalni, érezni…

És mégis újra felkacagott… Gonosz könnyedséggel élvezte a pillanatot, ahogy Elliot kése Reagan szívébe hatolt.
- Te vagy a senki! – Mondta a lassan, utolsó erejéből még felpillantó férfinak, miközben gyors léptekkel közeledett felé. – Mert miután eltávoztál… - Húzza ki a kést a testéből. - Téged senki sem fog megsiratni! – Tolja vissza olyan egyszerűen, mintha nem épp egy haldokló ember fölé magasodna. – És csak egy senkit, nem szeret senki. - Ellöki Reagant. És csak nézi, ahogy zuhanás közben a szemei végleg lecsukódnak. Puffan, ahogy földet ér, de ezt már mintha csak a távolból hallaná…

Kezeire néz, amit most az őrült férfi vére vörösre festett. De tenyerei alatt homályosan rajzolódik ki az avarban fekvő alak sziluettje. Térdei összerogynak súlyos terheket kapó teste alatt. Mit is tettek most ők? Gyilkosokká váltak, hogy életben maradjanak… És mégsem érzett egy szemernyi bűntudatot sem. Csak aggodalmat, ahogy Elliot teste felé nyúlt és remegő kezei közé vonta.
- Itt vagyok. Vége van. – Suttogta, arcát a másik férfi arcához érintve. Meleg tenyerébe fogva, azzal elrejtve megbélyegzett csuklóját. De pár pillanatig csak némán hallgatta ahogy légzésük összehangolódik. S szívük is mintha ugyanarra az ütemre törekedne. És csak utána mondta ki, ami a mai nappal még világosabbá vált a szemében és lelkében… – A mindenem vagy.
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma / Omi bá

Elérhető Elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2017. 09. 30. - 18:17:40 »
+1

WYCHWOOD ERDEJE


[viselet]

NATHANIEL FOREST
1999. április

 
A saját lélegzetvételemet hallottam. Hangos volt és reszkető… de ebből tudtam: vége. Lejátszottuk a meccset és mi nyertünk, legalábbis én mindenképpen, mert nem volt többé az az ember, aki eddig a markában tudta tartani Natot. Mégsem örültem, mégsem éreztem azt, hogy ezzel több lennék vagy boldogabb. Egyszerűen csak undorodtam a vértől, ami a kezeimet mocskolta be, a ruhám ujját áztatta és amit sosem fogok tudni lemosni magamról, akárhányszor is, szinte a bőrömet lesúrolva dörzsölöm majd a nyomát.
Egy senki – olvastam el még egyszer a feliratot, habár nem láttam rá tökéletesen. Minden porcikám fájt, képtelennek éreztem magamat a mozgásra, ezért a fejemet sem tudtam felemelni, úgy helyezni, hogy lássam. Mégis tudtam ott van, minden betűjével és ezt sem fogja semmi sem eltörölni. Talán Reagan jól látta és a megfelelő szót választotta, ami igazán illet hozzám… mintha csak belátott volna a lelkembe, mintha csak ismerte volna azokat a szavakat, amiket a saját fejemhez szoktam vágni és amikkel mindig is tisztában voltam, de sosem mondtam ki senkinek.
Nat karjai között kötöttem ki. Hagytam, hogy magához vonjon és bár szerettem volna átkarolni nem voltam képes. Remegtem és a tagjaim ugyanúgy visszahullottak, amint felemeltem őket. Minden maradék erőmet bevetettem, hogy végezzek azzal az emberrel.
Itt vagyok. Vége van. – Hallottam, amit mond. Éreztem, ahogy az arca az enyémhez simul és a csuklómra kulcsolódnak az ujjai.
A mindenem vagy.
Erősebben dobbant meg a szívem. Mély, szinte hörgő lélegzetet vettem, mintha csak visszatérne belém az élet. Tudtam jól, még nincs vége. Reagan teste ott hever alig néhány lépésnyire tőlünk és bár már nincs életben, ezután jön csak a neheze mindennek. Nem rángathatunk ebbe bele másokat, nem kérhetjük, hogy segítsék eltusolni az ügyet… nekünk kell eltűntetni és csendben várni, hogy szépen lassan elfelejtődjön a neve. Híres volt, valami költő – ennyit tudtam róla – és bizonyára lesz, aki keresse, még ha nem is olyan népszerű, mint Nat.
Rendben vagyok… – nyögtem ki rekedten.
Nagyot nyelve tartottam vissza a hányingert, ami hirtelen megtalált. Minden erőmet bevetve igyekeztem a saját talpamra állni és a tekintetemmel keresni a holttestet. Pont ugyanolyan visszataszító látvány volt, mint életében. Még akkor is áradt belőle az a különös sötétség.
Kezdenünk kell vele valami – jegyeztem meg és újra lepillantotta a véres kezemre.
A pálcámat kerestem, de az nem volt sem a zsebembe sem máshol… és akkor hirtelen észbe kaptam. Már a legelején elvesztettem – részben direkt, részben mert elbíztam magamat –, ezért visszafordultam az összenőtt fák felé, ahol korábban ácsorogtam. A pálca valóban ott volt, ott hevert az avarban, mint egy jel: itt lesz a sírja ennek a szörnyetegnek.
Oda áss egy gödröt és szedd össze a pálcámat… – kértem Natot. Nem volt elég erő a lábaimba, hogy odamenjek. –A Defodio megteszi… – tettem hozzá, habár ez egy elég egyszerű varázslat. Bizonyára ismerte.
Odavonszoltam magamat Reagan teste mellé és kihúztam belőle a kést. Beletöröltem a pulóverem ujjába, majd visszadugtam a farzsebembe. Ezt sosem temetném el ezzel a szörnyeteggel, hiszen tudtam jól: apámnak valamiért fontos és talán a jövőben jól jöhet, hogyha magamnál tartom.
Átkutattam a kabátját és egy darab papír került a kezembe. Már majdnem felsóhajtottam, hogy ez az a levél, amit én küldtem és ezzel minden bizonyítékot megsemmisíthetek, ami rám terelné a gyanút: de nem az volt. Egy másik levél volt, ronda, gyerekes kézírással.

Követtem. Ez a Lee legalább akkora befolyással lehet rá, mint az a nőcske volt… az a Mariel. Ha vissza akarod kapni, el kell tűntetned őt is.
L. W.
Nagyot nyeltem.
Szólnod kell neki… – Szólalt meg a lelkiismeretem, ahogy a tekintetem Natra téved. Nem tudtam sokat erről a Mariel ügyről, csak azt, hogy ő Ada anyja és Nat szerette, igazán szerette… ami valahol féltékenységgel töltött el, mégis megérdemelte, hogy tudja, ki fosztotta meg attól a nőtől.
Kinyitottam a számat, de nem tudtam megszólalni. Nem akartam újabb fájdalmat hozni ebbe a napba, ezért összehajtottam a lapot és a zsebembe gyűrtem. Más nem volt nála, csak a pénze, az iratai meg a fegyvere.
Nincs nála semmi érdekes – szólaltam meg és Natra pillantottam megint, hogy elkészült-e már a gödör.
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Elérhető Elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2017. 10. 01. - 21:26:10 »
+1


WYCHWOOD ERDEJE


Nem akarta elengedni Elliotot, de a férfinak igaza volt. Még nem végeztek…
Furcsa volt az az érdektelenség, amivel felállt és Reagan holttestére nézett. Pedig tudta, egy életen át kísérteni fogja. Hiszen valahol elérte, hogy igazán ocsmánnyá és bűnössé váljon. Gyilkosok lettek, hogy szabadon élhessenek. Bűn ez vagy önmagukkal szembeni hőstett? Nat nem is tudhatta, hány embert tartott ez a férfi a markában. De néha elfogta az az érzés, hogy nem csak vele csinálta ugyanezt. Ki tudja, hány embert küldött a mocsokba és őrületbe? Épp ezért nem is érdekelte mit áldozott be ő miatta. Nem, tulajdon lelke és léte innentől szabad. Ha az emlék kísérteni is fogja. A bűntudat nem. Önmaga miatt nem. De Elliot… Eddig is féltette őt, de érezte, hogy ez az erő most kétszeresen munkálkodik benne. Ahogy a szeretet is…

Némán indul a dolgára. Nem remegnek a tagjai, nem munkálkodnak lelkének hangjai és nincsenek szívének sem kérdései. Légzése egyszerű és nyugodt, ahogy lehajol párjának pálcájáért és zsebreteszi. Aztán könnyedén mondja ki a varázslatokat. És csak figyeli, ahogy a föld mintegy ásni kezdi magát, a sötét holttest pedig a közelébe lebeg. Talán még sosem volt ennyire határozottnak és tapasztaltnak tűnő, egyetlen mozdulata, egyetlen érzése sem. Mint most, hogy az, ami évekig nyomasztotta lekerült róla. Reagan már nem bánthatja sem őt, sem a családját, sem mást. Féltette tőle Adát, de még jobban féltette önmagát. Ki tudja mit engedett volna meg újra neki, ha nincs az életében ez az esztelen kis alak… Akinek most ő miatta kellett szenvednie.
Gyorsan dolgozott. Minél előbb a karjai közt akarta tudni Elliotot. Csak ölelni a fáradt, remegő testet. Megszabadítani minden mocsoktól és rossztól, aminek miatta kellett rákerülnie. Mély gödröt ásott, és beledobott mindent, ami itt és most Reagant jelentette, irat, pénz, pálca. Egy darabig csak nézte az alakot, mintha még holtában is azt akarná, hogy Nat utánamenjen. Hirtelen rázza meg a fejét és vonja el a tekintetét a sötétségről. Int pálcájával és hagyja, hogy a föld, remélhetőleg örökre, maga alá temesse. Csak most néz fel az összekapaszkodó fapárra. – Köszönöm. – Mondja csendesen, majd lábaival elrendezgeti az avart Reagan sírja fölött. – Halálom után találkozunk. De már ott sem fogsz tudni ártani nekem… - Suttogja végső búcsúként aztán gyors léptekkel visszasiet Elliothoz.

- Vége. Hazamegyünk. – Jelenti ki a férfira nézve olyan egyszerűséggel, mintha csak a leghétköznapibb dolgot közölte volna. Aztán lehajol hozzá és az ölébe emeli. Homlokát, homlokához érinti, hogy érezze Elliot bőrének melegét. – Most elvesztem volna nélküled. Magával ragadott volna és végleg a sötétségbe ránt, kitaszítva mindenkit, még Adát is az életemből. Miattad nem tudta megtenni. A legfontosabb vagy és a legtöbb. – Simít végig a férfi sérült bőrén, majd ismét tenyerébe rejti azt. – Minden vagy. – Suttogja, majd hoppanál. Csak az utolsó szó és a az apró pukkanás hangja marad még pár pillanatig mögöttük a ködös erdőben.
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  

FRPG.hu toplista!
The Age of Marauders
Napi egy kattintás a hosszú élet titka!


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország


Az oldal 0.193 másodperc alatt készült el 39 lekéréssel.