+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  VEGYES CSAPATOK
| | | |-+  Fényes Kompánia
| | | | |-+  Nathaniel (Moderátor: Nathaniel Forest)
| | | | | |-+  Tengerszem
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 ... 4 5 [6] 7 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Tengerszem  (Megtekintve 5129 alkalommal)

Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
***


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #75 Dátum: 2019. 04. 10. - 13:48:03 »
+1


SEMMI BAJ

Az a mondat, mintha mindent összetört volna bennem. Pedig alig állt összesen két szóból. De benne volt minden fájdalom, amit csak egy hétéves kislány belefogalmazhat egyetlen megnyilvánulásába. Fájdalmasabb volt, mint megannyi üvegszilánk vágása. És jobban összedöntött maga körül, engem legalábbis, mint immáron mágiától töredező bútoraim.
Tehát erről szól ez az egész?  Nehezedik vállamra a felismerés súlya, és érzem szinte össze is görnyedem alatta. Sosem bírtam jól a lelki megpróbáltatásokat és akárhogy is nézzük Mariel elvesztése életem eddigi legnagyobb tragédiája volt. Csakhogy bármekkora is volt elvesztésének fájdalma az én számomra. Az meg sem közelíthette azt, amit Ada érezhetett azon a napon, mikor a rossz hírt, én, mint rémhírhozó elmondtam neki. Éreztem, napokig szinte fel sem fogta, hogy a szülei sosem térnek már vissza hozzá. Csak várt és várt és várt, ülve az ablakban… és reménykedőn fordul szinte percenként a kandalló felé. Várta őket. Míg nem egy nap megértette, hiába… Onnantól napokig szinte éreztem a keserűségét, szinte éreztem a fájdalmát, s olyan volt, mintha maga Tengerszem is érezné. A dolgok sorra mentek tönkre, mintha nem bírnák a szomorúságot. Ez is ugyanerről szól. Minden ízében és fájdalmában, csakis arról, hogy ez az apró kis, mágiával telített test, nem bírja elviselni azt a fájdalmat amit az élet rótt ki rá.

Csak állok ott, mereven és meredten. És csak hálát adok az égnek, amiért van egy társam. egy tökéletes társam, akit nem nyom maga alá most sem az élet, és aki úgy tud reagálni a történtekre, ahogyan arra azt hiszem nekem is kéne.
Finoman veszi ölébe Adát, bár már jóval súlyosabb annál semmint könnyedén emelhesse fel. És a legnagyobb szeretettel simít végig az arcán, letörölve a kislány csillogó könnyeit.
Megmozdultam. Lábam feléjük lépett, éreztetni akartam, hogy egy család vagyunk, akik mindenben támogatják egymást. Talpam alatt recsegtek a súlyom miatt még apróbbra törő szilánkok. Nem érdekelt. Az a fájdalom sem érdekelt, ami egy-egy lépés után érződött. Majd megkérem Elliotot, hogy gyógyítsa meg. Épp úgy, mint ahogy Ada fájdalmával teszi.
Leülök melléjük. Ada hátát és Elliotét egyaránt érintem, mintegy körbeölelve őket saját testemmel, érzékeltetve, hogy bármilyen káosz és fájdalom közepette a kezeim ölelésre zárulnak körülöttük és védőn ölelem át őket. Ez a dolgom.

- Minden rendben lesz. – Mondom csendesen, miközben biztatóan Adára nézek, aki még mindig küszködik könnyeivel. De már csak a vízcsapunk követi őt sírásában. Mintha minden más tárgy lenyugodott volna abban a pillanatban, ahogy Ada kis teste megkapta azt az érintést, amire szüksége volt. Ilyenkor kap értelmet az a pár apró elszólás, mikor Elliotot anyának szólította. Én Nat voltam, a nagybácsi. Elliot viszont valahogy az első pillanattól kezdve olyan szeretettel tudott felé fordulni, mintha a világ titkon nagyon is szülői szerepre szánta volna őt.

- Anyát akarom. – Hangzik az újabb kis panaszos követelőzés, miközben újra elerednek a könnyei, vele együtt ha jól hallom a lenti fürdőszoba zuhanya is. – Nagyon hiányzik… - Motyogja aztán, már teljesen Elliot mellkasába bújva. – Miért nincs itt velem? Itt kéne lennie… Mindenkinek van anyukája. Nekem csak két apukám. De én anyut akarom! A sajátomat! – Zokog ismét, és hallom, hogy az emeleten szétzuhan valami. Szinte hihetetlen mekkora mágia lakozik egy ennyire kétségbeesett, gyászos kis lényben, mint Ada. De hát ezért kifürkészhetetlen ez az egész.

Én pedig csak sóhajtok szomorúan. Majd keresem Elliot tekintetét. Tudom, ha valakiben bízhatok, hogy ezt nálam jobban megoldja. Az ő.  
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #76 Dátum: 2019. 04. 13. - 17:17:44 »
+1

Semmi baj


Nat - Ada
2000. április

.outfit.

Hülyén éreztem magam és ezt talán Nat is észrevette. Adát talán túlságosan lekötötték az érzései… ezért nem láthatta, milyen arcot vágtam. Nem voltam ehhez szokva. Ha valaki, hát én tökéletesen megértettem Adát, hiszen az én anyám is meghalt és órákat fetrengtem már az elmúlt másfél évemből a takaró alatt, hogy tehetetlenségemben csak zokogjak, görcsösen markolásszam a párnám és azt ismételgessem megállás nélkül, rekedten: Kérlek, gyere vissza, kérlek gyere vissza… Sosem történt semmi, csak a szívem szakadt bele újra és újra, hogy nem érezhettem újra az ölelését. Meleg karjainak biztonságos érintése is már csupán halvány emlék volt s nem rettegtem semmitől sem jobban, minthogy elfelejtem az illatát, a szíve ritmusát, hogy nem érzem már az arcomon a selymes, sötét tincsek érintését. Ettől pedig olyan üressé vált volna az a szó, hogy „anya.” Talán már most is az volt valamennyire, mert én tudtam, hogy emlékeznem kéne. De nem, én egy elcseszett hülye gyerek voltam, aki kitépte magát a családja biztonságából… és mindezt csak a fene nagy büszkeség csináltatta velem. Adának viszont megvolt rá az esélye, hogy ne legyen több az egész, mint egy gondolat, egy tudat az életében, hogy ne legyen benne ez a bűntudat. Ő nem cseszte el. Túl ártatlan volt ahhoz.
Ahogy megéreztem a karomban a remegő kis testet, hirtelen az egész fájdalma az enyém lett. Bár nem tudtam kezelni a helyzetet… leginkább azért nem, mert a saját érzéseimet sem tudtam igazán. Ha kiborultam, hát megállt körülöttem a világ. Úgy másztam be a takarom alá, mint valami megborult ember, aki nem akart már élni sem. Csak sírtam és sírtam, szenvedtem és szenvedtem, egészen mélyre merülve önmagam sajnálatában, míg valami be nem ütött, azt nem súgta, hogy márpedig muszáj leszek összeszedni magam.
A kanapéra huppanva próbáltam komoly lenni. Nem akartam mutatni, hogy engem is megvisel ez az anya téma. Az arcát egészen a mellkasomhoz nyomta, érezhette, milyen össze-vissza ritmust jár a szívem.
Nagyon hiányzik… – Motyogta. Éreztem, hogy még mindig remeg a megannyi érzést, ami átjárta. – Miért nincs itt velem? Itt kéne lennie… Mindenkinek van anyukája. Nekem csak két apukám. De én anyut akarom! A sajátomat!
Hallottam én is, ahogy odafent valami csörömpöléssel leheli ki a lelkét. Natra pillantottam, érezve, hogy engem néz… érezve, hogy azt várja, tegyek valamit. Megkérdeztem volna, hogy de miért én? Kettőnk közül még csak nem is én vagyok a szülő. Nekem nem született varázslatos módon egyetlen gyerekem sem… de nem érdekelt! Mordultam egyet, majd megfogtam Ada állacskáját, hogy felemelve az arcát, a szemeibe nézhessek. Nyugi, Elliot, megoldod ezt is… Nem a hang bíztatott, hanem én magamat.
Ada, nem szép így sírni. – Mondtam úgy, mintha a világ legtermészetesebb dolgát közölném, hüvelyujjaimmal letöröltem a könnyeit. – Hiszen az anyukád mindig veled van…  tudod, az enyémmel is az történt, ami a tiéddel és ha csak hiányzik, ide teszem a kezem. – A kis csuklójánál fogva vezettem a tenyerét a szíve fölé. – Érzed, hogy milyen hevesen lüktet?
Egyszerre bólintottam vele.
Ezt anyukádtól és apukádtól kaptad, ők ott élnek benned. Így, ha hiányoznak, elég csak megérezned a szíved ritmusát, olyan mintha ők suttognák: szeretlek. – Magyaráztam, még egy könnyet letörölve… s közben bántam, hogy hazudtam. Én sosem szabadultam meg attól a fájdalomtól, amit az anyám hiánya okozott. De ilyen az ember, hazudik a gyerekeknek, hogy megnyugtassa őket. Mosolyog még a legborzasztóbb időkben is, csakhogy a biztonságérzés meglegyen. Furcsa, hogy az unokatestvérem mellett tanultam meg ezt…
Most pedig szépen megnyugszunk. – Benyúltam a zsebembe, hogy egy zsebkendőt vegyek elő, majd a kislánynak adtam.
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
***


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #77 Dátum: 2019. 04. 14. - 12:02:43 »
+1


SEMMI BAJ

Bele se gondoltam abba, hogy mire kérem Elliotot. Nyugtasson meg egy árva, elanyátlanodott lelket, mikor az ő fájdalmára éppúgy nincs gyógymód. Ahogy sokáig az enyémre sem volt. Sőt, talán most sincs. Én anya nélkül nőttem fel, hogy aztán később kapjak egy családot, akikhez majdhogynem semmi közöm nincsen már, egy öröklési mutatót kivéve. Ada és Elliot viszont emlékeznek az édesanyjukra. Tudják, hogy minden szavukban, érintésükben, a tekintetükben, ott van az édesanyjuké is. Az ő kedvessége, az ő szeretete. Ők tudják, mit is veszítettek. Az ő fájdalmuk mélyebb, mert van mire emlékezni. Az enyém csak egy üres vágya volt egy szerető családnak, amiről elképzelni sem tudtam, hogy milyen lehet. Nem volt emlékem, nem volt semmiféle szívdobbanás, vagy tekintet, aminek gondolatával álomba sírhatom magam. Csak az üresség. Amit szépen lassan kitöltöttek az évek. Az ő fájdalmukat, az ő emlékeiket viszont talán elvenni készülnek azok a bizonyos évek. De nem jó az elengedés. Kell az emlékezés.

És mégsem vagyok képes megszólalni egy jó ideig. Csak ülök és átkarolom a két, számomra legkedvesebb teremtést. Sosem voltam ügyes az ilyesfajta lelki dolgokban. Sajnos… Leírni sokkal, de sokkal szebben letudom. Ha van időm megfogalmazni, tökéletes monológot tudok írni az emberi érzésekről. Kimondani, szemtől szembe, meggondolatlanul azonban sokszor féltem tőle. Elliot mellett más már. Neki szinte mindent mondok, ami eszembe jut és hát néha komplett katasztrófához is vezet a dolog. Ada viszont nem Elliot. Neki a helyes mondat kell, a legszebb amit mondani lehet. A legvigasztalóbb, amit hallani akar.

Szinte áhítattal figyelem Elliotot, ahogy kimondja azokat a mondatokat, amikre én nem voltam képes. Csak végigcirógatok az ő arcán is, éppúgy, mint Ada haján, miközben hallgatom elbűvölten. Csodás vagy, csodásak vagytok. Mondanám, de ismét belém fagynak a szavak és csak közelebb húzom mindkettőjüket magamhoz, hogy aztán Elliot lábát Adástul vessem át az enyémen és így mindkét szomorú kis lélek az ölembe kerüljön.

- Elliot jól mondja. – Suttogom én is halkan, finoman bújva mindkettőjükhöz. – Mindig itt lesznek veled. Benned. S örökké vigyázni fognak rád. Látni, hogyan cseperedsz ebből az elbűvölő kislányból csodás nővé. – Mosolygom szelíden rá, kissé felemelve buksiját, hogy végigsimíthassak arcán. De aztán ugyanúgy szívére tszem a kezem, ahogy Elioté és az övé is ott pihen most. – Mi pedig az ő segítségükkel vigyázunk rád és szeretünk mindennél jobban. – Teszem még hozzá, hátha eszébe jut a sok szép és jó kaland, amit már együtt éltünk át. És Elliot… Hát ő minden bizonnyal egy áldás a mindennapjainkba. Feldobja őket és Adával is sokkal ügyesebben bánik, mint ahogy én. De persze Elliotot sem csak ezért imádjuk…

Közben ismét hallani, ahogy valami víz áradni kezd valamerre. Gyanúsan a medence lehet az, mert időközben enyhe hömpölygéssel megérkezik a nappaliba is, hogy úsztatni kezdje az üvegszilánkokat, széttört és szétszakadt dolgokat mindenfelé. Jelenleg olyan a ház, mintha egy természeti katasztrófa sújtotta volna, és az az igazság, hogy ez nem is áll túl távol az igazságtól…

- Megkértek, hogy vigyázz rám? Hogy szeress engem? – Kérdezi most rám emelve tényleg kicsi tekintetét.
- Nem is kellett kérniük. Az első pillanattól nagyon szerettelek.
- És te Elliot? – Emeli most páromra szemeit. – Neked is nagyon hiányzik az anyukád, igaz? Rád is Nat vigyáz? Téged is szeretett, amint meglátott? – Most már kicsit csevegőbb Ada hangja, nem olyan szomorú. De ettől még az ár jön felénk, szóval felemelem mindenkinek a lábát és a kanapéra húzom, nehogy lelógjon. Előbb az összetört szíveket ápoljuk. Utána a berendezést. És te jó ég, ha tinédzser korában is ilyen hatást vált majd ki, mondjuk egy szakítás… Hát lesz dolgunk…
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #78 Dátum: 2019. 04. 17. - 14:59:02 »
+1

Semmi baj


Nat - Ada
2000. április

.outfit.

Ada az első megismerésünk óta anyámra emlékeztetett. Ugyanaz a csillogás ült a szemében, mint az övében, és az a furcsa határozottság, ami természetesen párosult a könnyedséggel, mintha csak belőle származott volna. Ebben a kislányban annyival több volt a családunkból, mint bennem, hogy időnként irigykedéssel pillantottam rá. Bennem minden ott volt, ami Rowle, éppen csak egy cseppnyi Lee vér tombolt a lelkemben. Talán attól tudtam ilyen gyengéden bánni egy ilyen törékeny teremtéssel is. Ada majdhogynem a mindenem lett, mióta Nattal élek. Ő volt az, akivel elszórakozhattam, akivel a leggyerekesebb énem is előtörhetett bármikor. Nem ítélt el, nem közölte, hogy nőjek fel. Ő így szeretett. Másnak állandóan elvárásai voltak velem szemben, de neki nem.
A szívem lassú, lágy ritmusra kapcsolt, ahogy Nat hozzánk bújt. Hát ilyennek kéne lennie, ha jól működnénk? Elgondolkodtam egy pillanatra, tudva, hogy ez az egész most Adának szól. A mi kapcsolatunk közel sem volt a helyén, nagyjából csak arról szólt, hogy elvettünk egymástól mindent. Én szavakkal gyötörtem Natot, ő pedig parancsokkal engem. Nem volt hát választásom, én behódoltam, ő pedig tűrte, amit a fejéhez vágtam. Szívszaggató, hogy idáig jutottunk. Valamikor úgy éreztem, nélküle nem forogna tovább a föld, nélküle megszűnnék létezni… most pedig itt vagyunk haragban, dühben, kétségek között. Csak ez a szerelem lehet olyan erős, hogy még így is egymást választjuk. Kidobhatna újra, elmehetnék újra… én mégis itt vagyok, hozzá, a neveltlányához bújva és családként létezve.
Mindig itt lesznek veled. Benned. S örökké vigyázni fognak rád. Látni, hogyan cseperedsz ebből az elbűvölő kislányból csodás nővé.
Vajon Nat tudta, hogy ez hazugság? Vajon tudta, hogy ugyanúgy fog fájni neki akkor is, ha belé verjük, a szülei ott vannak benne… vagy Ada más és benne tényleg ott van az emlékük? Bennem anyámból semmi sem volt. Ha mégis, hát jó mélyen lehetett, mert akármilyen mélyre ástam a lelkembe, csak újabb szörnyűséget találtam. Anyám törékenységének nyoma sem volt. Se külsőre, se belsőre.
Mi pedig az ő segítségükkel vigyázunk rád és szeretünk mindennél jobban.
Valahol megint megindult a víz. De nem érdekelt, egyelőre nem ez volt az elsődleges. Nem akartam persze akkora drámát csinálni a gyerek sírásából, mint Nat. Nem akartam mindent emiatt felrúgni. Meg kellet őriznem a lazaságom.
– Megkértek, hogy vigyázz rám? Hogy szeress engem? – kérdezte a nevelőapja felé nézve, de továbbra is az én ölembe kuporogva.
Nem is kellett kérniük. Az első pillanattól nagyon szerettelek.
Közben végig simítottam a sötét tincseken. Végig próbáltam gondolni a következő lépést, mielőtt végképp rám telepszik a felismerés, hogy egy cseppet sem vagyok Lee. Hiába az ázsiai vonások, hiába minden… csak egy nagy sötét űr voltam belülről.
– Neked is nagyon hiányzik az anyukád, igaz? Rád is Nat vigyáz? Téged is szeretett, amint meglátott? – Éreztem, hogy Ada rám néz, miközben felteszi a kérdést. Így vissza kellett fordulnom fel. Szinte éreztem, hogy ez megint egy hazugságot kíván. Talán szeretett, amint meglátott, de közel sem tartunk ott, hogy kizárólagosan kijelenthessem: Nat vigyáz rám. Azt hiszem, én vigyázok inkább rá.
Hagytam, hogy a lábamat a kanapéra húzza, amikor elért minket a víz. Tudtam, hogy ez lesz az a pont, amikor rövidre kell zárni ezt az egészet. A végén mindenünk odalesz és akkor aztán lehetünk akármilyen nagy varázslók, bizony pótolni kell a bútorokat. Főleg, hogy háztartási varázslatokban meg javításban sem vagyok éppen profi, és az utóbbiban szerintem Nat sem.
Igen, Nat vigyáz rám is. Ezért nem hiányzik az anyukám annyira, mint régen. – Bólintottam és felkeltem. A lábam beleért a vízbe, de nem számított. Szorosan tartottam Adát. – Most szépen arcot mosunk és rendbe rakjuk hármasban a házat, jó? – Kérdeztem és odasétáltam vele a konyhába. Nem érdekelt, hogy közben térdig vizes leszek a fel-felcsapódó víztől.
A pultra ültettem fel. A csapból már amúgy is ömlött a víz, csak oda kellett tartania a kezecskéjét és máris meg tudta mosni az arcát. Én is így tettem, megvártam, míg a tenyerembe felgyűlik egy kis víz, majd óvatosan végig simítottam vele az arcom.
Most aztán nagyon felfrissültem. Te is? – kérdeztem. Közben elővettem a zsebemből a pálcámat és egy intéssel elzártam minden csapot a házban.
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
***


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #79 Dátum: 2019. 04. 19. - 10:18:31 »
+1


SEMMI BAJ

Sokszor foglalkoztat a kérdés, vajon jó férj vagyok-e? És jó apa? Sajnos, ha magamnak kell választ adnom mindkét kérdés esetében a nemmel szavazok önmagamra. Próbálok erős lenni, de még mindig érzem, nem sikerül elérnem azt az erőt, amit Elliot szeretne tőlem. Sokszor összezavar, s végül erőszakosnak nevez. Most legyek erős vagy ne? Már magam sem értem, mit is kéne tennem. Ne erőszakoljam rá önmagamat, de védjem meg mindentől, amitől meg kell. És hogy vagyok gyengének titulálható, mikor minden erőmön felül is megteszem ezt újra és újra. A világ ellen is felvonulnék egymagam, ha Elliot vagy a családom biztonságáról van szó. De pontosan ugyanúgy, ahogy neki, olykor nekem is szükségem van a támogatásra. De talán ő sem jött még rá arra, hogy néha-néha többet érne egy kedves szóval, mint azzal, ha újra kritikaként fogalmazza meg hiányosságaim. Így is tudom mennyi van. Tisztában vagyok velük és minden napom egy örökös küzdelem még magammal is. Egyszerre kell helyt állnom számos olyan területen, amihez mondjuk két éve szinte közöm sem volt. Hirtelen lett komplett családom. A boldog szerelmes évek kettesben a párommal nagyon feltűnően hiányoztak. És bár sok ilyen pillanatot igyekszem lopni Elliottal a agycsaládi létünk közepén, talán nem véletlen a sorrend. Hogy az ember nem a családdal kezd, hanem a párkapcsolattal.

Szóval sajnos, így, hogy néha mindez sok mindnyájunknak. Bizony van, hogy a családi lét közepén fagyok le. És kérek segítséget attól, akitől kérnem kell; a társamtól.
És persze lenyűgöz. Ismét és minden pillantásával, mondatával, apró rezdülésével. Mert nem tudok egyszerre jó lenni mindenben. Kell, hogy néha megmondja valaki, mit tegyek, ha már egész nap mást sem csinálok csak parancsokat osztogatok. Persze tudom, hogy ez meg Elliotnak tűnik úgy, mintha nem tudnék vagy akarnék vigyázni rá, vagy rájuk. Bár ez nem így van. Itt vagyok most is. Ölelem és puszilom mindkettőjüket. A karomba zárom hangosan zakatoló szívű kis testüket. Úgy hallgatom, ahogy beszélgetnek. Úgy figyelem, ahogy Elliot lassan elmulasztja Ada apró kis könnyecskéit.

Aztán Elliot feláll, felemeli a kislányt és elindul vele a konyha felé. Kezemmel finoman érintem őket, miközben pálcámmal próbálom legalább az üvegszilánkokat kivarázsolni a vízből. Így néhány váza máris visszaszerzi eredeti alakját és felkerül régi helyére. Mindjárt egy kicsit jobb kinézetet kap a nappali, annak ellenére is, hogy a víz továbbra is mint egy ár, csak zúdul mindenfelé.

- Ússzunk egyet a házban! Az is felfrissítene! – Mosolyodik el a kislány, most először végignézve az okozott káoszon. De már nem szomorodik el. Tetszik neki a lépcsőről hömpölygő víz. – Muszáj rendbe tenni? – Derül fel a kérdéssel az arca is, miközben Elliot felé nyúl és belekapaszkodik kicsit ruhájába. Az arca megint komollyá válik, de ezúttal, mintha a világ összes bölcsessége ott rejtőzne benne. – Anyukád nagyon szeretett téged. Sosem fogod elfelejteni őt, mert kedves vagy, amilyen kedves ő volt. – Jelenti ki csendesen, mintha valami titkot mondana, amit csakis Elliot hallhat. Aztán szeméből eltűnik a furcsa, felnőttes bölcsesség, hogy aztán ismét a káosz felé pislogjon gyermeki könnyedséggel.

Én csak odakönyököltem melléjük a pultra. Már nem is érdekelt annyira a káosz. Mindennek ellenére, a nehézségeink ellenére is, most nagyon-nagyon éreztem azt, hogy egy család vagyunk. Hogy ez nem csak egy árvák gyülekezete, akiknek nincs jobb hely a világon csak ez a félszomorú házikó. Elmosolyodom, aztán puszit adok Ada homlokára, majd Elliotéra is, hogy kihúzva magam, mellé álljak és segítsek a varázslatban.
- Na figyelj! – Mondom Ada felé kacsintva. – Mert ez szerintem nagyon érdekes látvány tud lenni! – Azzal nekiálltam varázslattal felszívni a vizet. Mikor ez megvolt, ismét Elliot felé nyúltam és megfogtam a kezét, hogy magam felé húzzam és teljesen átöleljem. – Mindennél jobban szeretlek. Szeretem, hogy vagy nekem. – Suttogtam neki és mélyen a szemébe néztem. – Ma is csodás vagy. – Dicsérem meg, hogy aztán ismét a szoba felé pislogjak. – Ne újítsuk megint fel?
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #80 Dátum: 2019. 04. 22. - 16:21:15 »
+1

Semmi baj


Nat - Ada
2000. április

.outfit.

Azok a barna, könnyes szemek… mintha csak anyámat látnám rimánkodni lelki szemeim előtt. Már nem apámnak, hogy engem mentsen, nem neki, hanem nekem. Sötét tincsei rendezetlenül omlottak az arcába, ahogy azt ismételgette: „kisfiam, kisfiam, ne tedd ezt velem!” Hányszor hallottam tőle, mikor nyaranként hazamentem a Roxfortból. Sosem voltam jó tanuló, ám kifejezetten jó sem. Ezért folyton azzal volt elfoglalva, hogyan faragjon belőlem tisztességes varázslót. A jegyeimet és az érdektelenségemet nézve könnyen szöktek a szemébe. Még ott csengtek a szavai a fülemben: Csak vidd egy kicsivel többre, mint én. Furcsa, hogy ez a gondolat mennyiszer köszönt vissza, mikor fiatalok társaságában voltam. Hol Mirával, hol Merellel, de ott volt bennem az a kis indíték, hogy többet kell elérniük, mint nekem… talán azért, mert fontosak voltak vagy egyszerűen csak nem akartam végig nézni, hogy valakivel az történik, mint velem. Adával sosem kapott el ez az érzés… ő is olyan tökéletes volt, mint Nat körül minden. Ő szerette, ha tökéletes emberek vették körbe, ilyenné alakította a kislányt és ez a célja velem is, még ha nem is vallaná be magának soha a dolgot.
Ahogy a víz az arcomhoz ért, egy pillanatra elszakított a múlt árnyképeitől. Reméltem, hogy Adára is ilyen hatással lesz és végre magához tér ebből a hisztériából… mert valljuk be ez nem volt több annál. Ismertem az érzést, én is csináltam gyerekként, habár semmiféle hatással nem volt a mágiámra. Én átlagos kölyök voltam, átlagos adottságokkal. Ha kerestek nálam valamit, azt gond nélkül úgy elrejtettem, hogy anyám ne találja meg. Néha, ha valakit meg akartam ijeszteni, akkor egyszer csak az utca másik végében, pontosan a háta mögött találtam magam. Ennél többet azonban aligha érzékeltem nyíltani. Az igazat megvallva nem foglalkoztam vele, fel voltam rá készülve, hiszen az anyám minden évben elmondta, hogy most már bármikor jelentkezhet a dolog. S én tudtam, hogy jönni fog. Még csak meg sem fordult a fejemben, hogy kvibli lennék. Egyértelműbb volt, mint az, hogy kék az ég vagy zöld a fű.
– Ússzunk egyet a házban! Az is felfrissítene!
Épp csak egy lágy mosolyra futotta tőle.
Még hűvös van az úszáshoz. – Fejemmel az ablak felé böktem, a szokásos angol időjárásra. Erre még ha kicsit jobban is süt a nap, a tenger miatt hűvös szél borzolja össze az ember haját.
A következő kérdésre csak bólintottam. Nem akartam kifejteni jobban a kérdést, hiszen muszáj volt rendbe tenni. Minden ott úszott benne a maga mocskosságában a vízben, keresztül a lakáson. Emellett persze az üvegszilánkok egy része is valahol odalent volt, arra várva, hogy összevagdossa az embert. Vajon Ada direkt akart ártani másoknak? Így akarta volna elérni, hogy érezzük a fájdalmát? Fogalmam sem volt, de azt valahogy tudatosítani akartam benne, hogy az ilyesmi veszélyes és jó vége nem lehet a dolognak.
Nat homlokpuszijára ocsúdtam fel a gondolkodásból. Nem sikerült megfejtenem, hogy mondhatnám el neki, hogy legyenek akármilyen fájdalmas emlékeink is, akkor is jobb kordában tartani az indulatainkat. Ez lett volna ugyanis az igazság… én már csak tudtam. Ha felzaklattak, megsértettek úgy rohantam bele az ellenségbe, mint egy felbőszült vadállat, amit már nem állítanak meg az ösztönei. Adának nem kellett volna ilyennek lenni.
Szerencsére nem nekem kellett megküzdenem a vízzel. Így amikor Nat közelebb húzott magához, mélyet szívtam az illatából és csak figyeltem a varázslat eredményét.
Mindennél jobban szeretlek. Szeretem, hogy vagy nekem. – Súgta, miközben a szemembe nézett. – Ma is csodás vagy.
Sóhajtottam és megforgattam a szemeimet. Nem akartam, hogy ilyeneket mondjon. Nem szerettem ezeket a szavakat, mert nem akartam ilyen lenni… nem akartam egy kislány egyetlen támasza lenni. Igazából azt sem tudtam, hogy szülő akarok lenni. Már beszéltünk róla Nattal, de mintha éppen az lett volna a vízválasztó. A lehetőségeink elkedvtelenítettek, arról nem is beszélve, hogy a saját kapcsolatunkat is alig tudjuk életben tartani. Semmi szükség egy újabb gyerekre. Valahogy az egész kapcsolatunkból az az intim, kettesben töltött idő hiányzott, ami Esmével eleinte olyan jól működött.
Ne újítsuk megint fel?
Minek? Nem tudod már hova szórni a pénzt? – érdeklődtem enyhén gyúnosan és elléptem tőle. Elővettem a pálcám és elkezdtem a darabokra tört holmikat összeállítani. Volt, amelyik jól sikerült, volt amelyik kevésbé. – Varázsló vagy, minden olyan lesz, mint eddig.
Utáltam a változást és utáltam, hogy Nathaniel állandóan valamit csak még tökéletesebbé akart tenni. A házat, az életünket, engem… meg még ki tudja mennyi mindent. Úgy szerettem a dolgokat ahogy vannak, de neki soha semmi sem volt elég jó.
Pillanatok alatt ki fogunk takarítani.
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
***


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #81 Dátum: 2019. 04. 23. - 14:47:13 »
+1


SEMMI BAJ

Felhorkantok, mert ezek szerint a viccem semmilyen mennyiségben vagy mértékben nem ment át Elliotnak. Tudtam mennyire utál házat felújítani. Mennyire nem szereti az új iránt való imádatom hóbortját. És amúgy tökéletesen megértem. Ott van még bennem a gyűjtögetés vágya és szeretete. De tisztában vagyok vele, hogy bizonyos dolgokban az állandóság a legfontosabb. Ő pedig, állandó része az életemnek. És fontos, hogy ezt ő is érezze. Fontos végre belátnom, megértenem és alkalmaznom azt, hogy lássa, ő maga az állandóság a létezésemben, e miatt ő a legeslegfontosabb. És persze a családom.

Nem vagyok túl ügyes az érzelmi dolgokban. Ezt most is bebizonyítottam. Túlzottan tudom sajnálni a lelket és a szívet ahhoz, hogy felismerjem a fájdalom átadása, mikor kezd lényegében valamiféle hisztivé válni. Szigorúbbnak kell lennem. Következetesnek és nem csak egy hatalmas faltámasznak, ami lényegében vagyok. Azt hiszem. Elliotnak igaza volt, amikor egyszer a fejemhez vágta. Én vagyok a családfő, úgy is kéne viselkednem. Tényleg érdekes mennyire parancsoló és határozott tudok lenni a munkában és mennyire elveszek vagy szétfolyok vagy nem is tudom mi történik velem, mikor hazaérek. Talán tényleg igaz, hogy a főnökök otthon szeretnek alárendeltek lenni. Bár ezt is valami fantasztikus könyvben olvastam még anno… Talán a Trónok Harcában…

- Remélem tudod, hogy ezt én sem gondoltam komolyan… - Vonom fel a szemöldököm, miközben Elliotra nézek, majd vissza a katasztrófa sújtotta területre. Újabb varázsigéket mormogok el, hogy aztán lassan, de biztosan visszaváltozzon a nappalink eredeti kinézetére. Aztán hallom, ahogy a többi szobában és odafönt is kezd minden szépen a helyére varázsolódni. miközben Elliot mágiája nyomán az üvegtárgyaink is visszaszerzik eredeti alakjukat és mint kecses táncosok, visszaszökkennek helyükre.
Valójában tényleg nem több az egész, mint néhány pillanat és minden koszfolt, minden vízcsepp, minden elromlott vagy széttört apró darab visszakerül a helyére. Mint egy kirakós, ahol immáron a házad eredeti állapotát kellett rekonstruálni. Másnak erre rengeteg pénz és egy fél élet kell. Mi mágusok megcsináljuk öt perc alatt. Azt hiszem a muglik örülnének néha a képességeinknek… Az a baj, hogy én sem bíznék benne, hogy jóra használnák…

- Nos. – Fordulok immáron kislányom felé, mikor befejeztük a takarítást. – Ez az eredeti állapota a házunknak. És szeretném, ha ezentúl így is maradna. – Jelzem komolyan, miközben ölembe kapom. – Tudom, mekkora fájdalom ért téged. Ez leírhatatlan és felfoghatatlan. A varázserőd pedig nőttön-nő. De meg kell tanulnod kordában tartani. Nekem is hiányzik édesanyád. És Elliotnak is az övé. A mi mágiánk is nagy, mégsem döntjük romba a házat. – Magyarázom, miközben kézen fogom Elliotot is, majd ismét, az immáron gyöny9rű és majdhogynem újnak tűnő kanapénk felé vezetem, ahova ledőlök kislányunkkal az ölemben. – Mától kezdve. Ha hiányzik anya, ha bármi baj és fájdalom ér. Szólj nekünk. Olyan gyönyörűen el tudsz mesélni mindig minden mást is. Ezt is, csak mondd el. Mi pedig majd megölelünk. Akkor érezni fogod mennyire is szeretünk. És hidd el, minden sokkal, de sokkal nyugodtabb lesz. Rendben? – Kérdezem elmosolyodva a végére, hogy aztán a kislány felé nyújtsam a kezem. Ő persze veszi a lapot és mosolyogva megszorítja.
- Rendben. – Válaszolja gyermeki hangján, hogy aztán Elliot felé nyújtsa apró kis kezét és neki is lényegében fogadalmat tegyen ezzel a mozdulatával.

Aztán rajtam van a sor, hogy Elliot felé forduljak. És most én nyújtom felé a kezem.
- Emlékszel a véletlenül szétszaggatott ruháimra? – Kérdezem komolyan, de szemeimen láthatja, hogy ott bujkál bennük egy kedves kis mosoly. – Azért vagyok, hogy segítsek, bármi is fájjon, bárkire is legyél, legyetek mérgesek. Ha gond van. Te is csak mondd el. Meghallgatom. Bármi is legyen. – Mosolyodom persze el a végére, hogy aztán ismét kiosszak egy-egy puszit. – Hahh… Jól elfáradtam ma. – Sóhajtok egy nagyot, hisz tény, ami tény, hogy munkából hazaérve fogadott a komplett káosz. – Ki csinál Apamacinak egy nagy-nagy pohár forrócsokit?

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT
Naplózva


Ginevra P. Jadisland
Boszorkány
*****


A Próféta főmunkatársa

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #82 Dátum: 2019. 05. 11. - 11:11:34 »
+2

N A T H A N I E L & E L L I O T


2000. május 13.

outfit


Lassítva néztem végig a jelenetet, ahogy Rita távozott Cuffe irodájából. Rám pillantott, majd halvány fejcsóválással jelezte, hogy átbas*ták.. Dühös sziszegés hagyta el ajkaimat, ahogy Céliára meredtem. Ő kissé rémült fejet vágott, valószínűleg erősen tartott attól, hogy most azonnal fel fogok robbanni. Hát, ami azt illeti, nem álltam távol a dologtól.... és talán nem is lett volna rossz ötlet ezt a nyomorult kócerájt is magammal repíteni....Égjen csak a férgese alapon, ha már ilyen velejéig elcseszett az egész.
Fújtatni kezdtem, mint aki épp most futott le egy mágusmaratont, aztán fogtam a táskám és szó nélkül távozni készültem. Ez lett hát.... amire oly előre figyelmeztetett engem Vitrol. Ha jól emlékszem, gyakornokságom első fél évének végén zajlott le a következő beszélgetés köztünk, amikor már kezdtem kapisgálni a témabegyűjtés módszereit, és az írásom is egyre javult.
- Ez remek lett Ginevra - pillantott rám elégedetten sötétzöld keretes szemüvege mögül, amitől igazán macskás volt a tekintete. Illett hozzá.
- Köszönöm Rita - válaszoltam büszke mosollyal.
- Igen. Jól kitúrtad és oda is tetted ezt a sztorit. De azt hiszem jó, ha már most felvilágosítalak arról, mire számíthatsz, ha az újságíró pályán maradsz.... - dőlt hátra a székében, miközben az írásomat lazán az ölébe dobta.
- Nőként akármilyen kiemelkedő teljesítményt nyújtasz majd... Mindig inkompetens és hát igen.... az esetek nagy többségében impotenciával is küzdő férfiak keze alá fogsz dolgozni - villant dühös fény a tekintetében.
- A sajtót a mágusvilágban ugyanis dinasztiákra visszamenően férfiak uralják. És ez, sajnálatos módon aligha fog megváltozni addig, amíg vén trottyos seggű szipirtyóként visszavonulsz, hogy jobb híján tökös derelye-sütéssel üsd el a megveszekedett időt.
Tisztán rémlett, ahogy ezek után együttérző mosollyal az arcán visszanyújtja felém a Lumpsluck legújabb, meglehetősen botrányos szeretői kapcsolatáról szóló cikkemet.... egy mindössze 18 éves férfi kviddicsjátékossal, majd ahogy szokott, int egyet sötétbordó körmös ujjaival, hogy lépjek le.
- Értem... - fordultam sarkon megsemmisülten.
Ahogy elnéztem Rita arcát ma, valószínűleg ugyanolyan leforrázva érezhette magát, mint annak idején én. Amikor is szembesültem a nemünkben rejlő nemekkel... vagy ha úgy jobban tetszik, korlátokkal. Csúfos bukás ez a mostani... nagyon csúfos. És azon kívül, hogy sajnáltam Ritát, csak magamat sajnáltam jobban. Bár akkor azt mondtam, értem, természetesen fogalmam sem volt még arról, hogy miről beszél....Az igazi megértés pillanata csak most érkezett el. Úgy volt, hogy ma szerkesztővé léptetik elő Ritát Zicks helyére, aki 63 évesen végre-valahára rájött, hogy ideje a több tucatnyi unokájával foglalkoznia flekkek helyett. Vitrol eleinte csak legyintett a pletykára, hogy ő kapja majd a szerkesztői posztot. Jól tudta, hogy a férfiak nem adják ki oly könnyen a kezükből az irányítást... és hát, valakinek meg is kell írnia az újságot....
Elfuserált stratégiai lépésnek tűnt hát a részükről, hogy elengedjék az egyik legjobb igásthesztrált, akinek ezek után már csak kapcsolatépítéssel és szerkesztői feladatokkal kellett volna bajlódnia. Ami hát valljuk be, jóval lazább munkakör a riporterekénél.
Az az apró fejcsóválás egyértelművé tette számomra, hogy a vezetőség nem is dobta saját karikájába a kvaffot, és végül nem nevezték ki Ritát.... aki pedig az utóbbi pár napban már egészen beleélte magát a dologba. Láttam rajta.
A Szombati Boszorkány már le is egyeztetett vele egy interjú időpontot, hogy bemutassák a mágusvilág legsikeresebb újságírónőjének sztoriját... a borítékolható előléptetés után.
Hát, ennek a cikknek bizony most lőttek, ahogyan az én főmunkatársi posztról dédelgetett álmaimnak is.... amit ugyancsak szinte biztosra vett az egész szerkesztőség. Nem bírtam volna elviselni a Próféták szánakozó pillantásait, amiért nem lépek mégsem Rita helyére, ezért felszegtem az állam, és kicsit előbb elindultam a délutánra beiktatott Forest-interjúmra, mint kellett volna. Menet közben még beugrottam egy gyors újraélesztésre Floreanhoz, majd a cukortúladagolástól egy nagyon kicsit már jobbkedvűen hopponáltam egyenesen Tengerszem elé. Mélyet sóhajtva kopogtattam be az ajtón. Hát akkor csináljuk......... de........ miért is?
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
***


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #83 Dátum: 2019. 05. 18. - 11:22:56 »
+2


INTERJÚ A VÁMPÍRRAL

Egy lépés. Figyelem, ahogy cipős lábam koppan a nappalink parkettáján. Pont olyannak érzem magam, mint valami gyerek aki rácsodálkozik minden egyes apró lépésére. Újabb láb, újabb koppanás, majd hangos sóhaj ajkaimból, hogy aztán érkezzen egy újabb lás és újabb koppanás. Igen… Fel-alá sétálgatok Elliot által választott komolyember ruhámban. Nem mondom, hogy izgulok, csak épp nagyon. Ezelőtt sosem volt még olyan, hogy egy újságírót beengedjek a házamba. Sőt… valójában vendégeket, barátokat is alig fogadunk itt, nemhogy ismeretleneket. De most eljutottunk arra a pontra, hogy meg kellett ezt tennünk.
Nem, nem szeretjük az újságírókat. Legalábbis azokat a pletykalapoknak dolgozóféléket. Én mégis kész vagyok rá, akárhányszor, hogy mosolyogva leüljek és kellemes csevegést folytassak bárkivel. Hozzátartozik a munkámhoz, az életemhez, ezt vállaltam. Tehát minden körülmények között muszáj vagyok jó arcot vágni a dologhoz és teljesíteni a kéréseket. Persze nyilvánvalóan, ha szükséges, akkor némiképp a saját képemre formálva a dolgokat. Ezt bizonyítja az is, hogy Maggie, a kedvenc kiadóbeli fotósom ül most a kanapénkon, Adát szórakoztatva, nem pedig valami ismeretlen kontár.

Elliot viszont nem olyan mint én. Nem tudta, mire is vállalkozik, amikor a párom lett. Nem számított a figyelemre, amit kapott. Ahogy valószínűleg a kíváncsiságra sem, ami körüllengi őt. Lassan már azon sem lennék meglepődve, ha valamiféle legendás rejtélyességet gyanítanának létezése mögött. Már most is olyan történetek keringenek róla, vagy rólunk, hogy egy némelyiket szerintem papírra kéne vetni könyv formájában. Lehet meg is fogom írni… Vigyorodom hirtelen el az ötletemen, bár alapjáraton eddig feszülten komor volt a tekintetem. Mielőtt Elliotra nézek, azért megint rendezem az arckifejezésem, nehogy azt gondolja jót mulatok ezen az amúgy eléggé feszültségkeltő helyzeten.

- Minden rendben? – Kérdezem, mert nagyon is jól tudom, nem örül ennek az egésznek. bár amúgy neki sikerült egy három cikkes sorozatot ígérnie ennek a boszinak, szóval ő hozott minket ilyen helyzetbe, de hát ezen is levitatkoztuk, amit le lehetett. Marad az interjú, marad a néhány fotó, talán ledöntünk vele néhány emberek által épített falat is… Már ami a képzeletüket illeti… Szóval igaziból reményeim szerint a végén csak jól fog elsülni ez is. vagy borzalmasan, de hát arra az esetre meg ott van a tucatnyi protektorom, valaki csak megoldja majd nekem, hogy végül jóra forduljon minden.

Elliothoz lépek és finoman homlokon puszilom. – Mondanám, hogy legyél önmagad… - Mosolyodom szolidan el, majd fél szemmel az óra felé tekintek. Lassan megérkezik. – És legyél is. Csak egy icipicit ne annyira, mint amennyire velem szoktál. – Finoman megcsókolom és megfogom a kezét, miközben immáron egy pajkos vigyor jelenik meg az arcomon. – Nem akarom, hogy azt az énedet mindenki megismerje. Az csak az enyém. – Simítok végig az állán, majd jelzek Adának is, hogy lassan bizony meg kell, hogy érkezzen a vendégünk. Vagy mink…

És abban a pillanatban, ahogy Ada szépen megigazítja gyönyörű kis szoknyáját, már kopogtak is Tengerszem ajtaján. – Na az is ritka, hogy valaki így érkezzen… - Nevetek fel, persze ezzel most totálisan idegességemet leplezve, miközben az ajtóhoz megyek, majd kitárom azt. – Üdvözöllek Tengerszemben. – Mondom az aprócska boszorkánynak, miközben felé nyújtom a kezem. – Nat Forest. – Mutatkozom be, majd jelzem, hogy fáradjon beljebb. – A férjemet Elliotot már ismered. Ő a lányunk Ada, és a fotósunk Maggie. Kis Nat épp alszik. Jobb is szerintem. – Mondom, immáron azért kicsit feszültebben. – Foglalj helyet nyugodtan és válassz bármit inni, enni. – Mutatok az odakészített harapnivalók és üdítők felé. Ha már nekifutottunk ennek a dolognak, akkor csináljuk jól. Nehogy azt lehessen ránk mondani, hogy nem vagyunk elég barátságosak és vendégszeretők.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #84 Dátum: 2019. 05. 19. - 08:13:59 »
+2

"Mondanám, hogy legyél önmagad…"


Ginevra és Nat
2000. május 13.

.outfit.

Ez Nathaniel Forest… a kemény férfi, akit ha megkeres egy újságíró, azonnal meginvitálja az otthonába és még kaját is készít ki neki, csakhogy tovább maradjon. Fogalmam sem volt, miért kérdezte meg azon a napon, mikor baglyot kapott tőle, mit akarok… én ugyanis megmondtam neki, azzal a szándékkal irányítottam hozzá, hogy lerázza. Ehhez képest a kanapén ülve, kirittyentve vártam azt a cicababát… Az persze csak egy dolog volt, hogy engem belerángatott, de Adát is magával rántotta. Valószínűleg nagyjából ezeken a pontokon bukott meg Nat minden kijelentése azzal kapcsolatban, hogy boldog gyerekkort akar a kislánynak. A kisebbik kölyöknek is csak az volt a szerencséje, hogy éppen aludt, egyébként őt is puccba vágták volna. De mondatok én bármit is a nagy és zseniális Nathaniel Forestnek? Aligha. Ha mégis megtenném, úgysem fogja érdekelni.
Mire Nat elkészült, már felpattantam a kanapéról, hogy megtegyek néhány lépést idegességemben. Morcosan fontam össze a kezeimet a mellkasom előtt, úgy pillantottam végig rajta, mikor előkerült. Láttam, hogy vigyorog, amire csak egy elcseszett hümmögés futott még tőlem is. Még is mi a fasznak örül… A hang persze ott volt, nagyon is hevesen. Erről pedig eszembe jutott, hogy sem a csuklómon feszülő átkozott szalagot, sem a hegemet nem kéne látnia Miss Pletykakirálynőnek. Szóval megragadtam a felsőm ujját és óvatosan lejjebb húztam a bal kezemen. Ugyanezt megtettem jobbom esetében is.
Minden rendben? – kérdezte aztán, így nagyot sóhajtva megint ránéztem.
Hogyne, minden király! – Mordultam rá, emlékeztetve, hogy még haragszom. Szívem szerint ugyanis nem lettem volna ott ilyen vidáman, csakhogy valaki kényszerített. Valaki… pedig megmondtam neki, hogy majd lejövök később, ha már belemelegedtek. De nem… miért is lehetne úgy, ahogy elterveztem? Tök mindegy! Valakinek nagyon kényelmetlen lesz a kanapén aludni – igen, nekem…
A dühömet persze a homlokpuszi sem különösebben tüntette el. Sőt, ha lehet csak fokozta.
Mondanám, hogy legyél önmagad… – kezdte aztán. –  És legyél is. Csak egy icipicit ne annyira, mint amennyire velem szoktál. – Viszonzatlan csókkal zárt a mondatot, majd végig simított az államon. – Nem akarom, hogy azt az énedet mindenki megismerje. Az csak az enyém.
Sóhajtottam.
Nyugodj meg, nem fogja megtudni, hogy van szerethető oldalam. A rajongóid úgyis azt szeretik, ha utálhatnak. Kíváncsi vagyok mi mindent tudnak még rólam összeírogatni, kár, hogy az agresszív és a kínai szerető már ki van lőve. – Beszéltem színpadias stílusban. – Ma mondjuk lehetnék önző rohadék. Magamhoz veszem az összes kaját… mert ugyebár ki az a hülye, aki a nem kívánt újságírót ilyen luxussal marasztalná…
Már éppen előre hajoltam volna, hogy magamhoz vegyem a kikészített adag ételt, mikor kopogtak. Így hát csak megálltam a dohányzóasztal mellett és onnan figyeltem az ajtót, majd Natot. Hamarosan elő is került az a törékeny alkatú nő… mi is volt a neve? Valami Gina… vagy Ginger… ki tudja. A lényeg, hogy ne töltse itt a fél napját.
Üdvözöllek Tengerszemben.
Ez az, üdvözöld, érezd jól magad… ott a kaja, itt aludni nem akarsz? Megint mordultam magamban egyet, ahogy végig futott a gondolataim között ez a rengeteg minden.
Üdv nálunk… felteszem… – Mondtam, de valójában Natot bámultam a szemem sarkából. Egy kicsit jól esett volna bosszantani. – Van mindenféle nagyon-nagyon finom nasi. És nem is mérgeztem meg az összeset. – Közöltem komoly arccal, majd visszaültem a kanapéra a korábbi helyemhez. Hirtelen nagyon kezdtem sajnálni, hogy nem pakoltam ki egy halom pukipárnát. Nat és Ginger is megérdemelte volna.
Naplózva


Ginevra P. Jadisland
Boszorkány
*****


A Próféta főmunkatársa

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #85 Dátum: 2019. 05. 20. - 14:07:34 »
+2

N A T H A N I E L & E L L I O T


2000. május 13.

outfit


Meg kell hagyni, Nathaniel Forestnek aztán volt stílusa. Ez a ház kétség kívül lenyűgöző volt.... letisztult, mégis hihetetlenül elegáns. Az elismerés ott csillogott a tekintetemben, ahogy belépve futólag körbenéztem az otthonukban. – Üdvözöllek Tengerszemben - mondta meglehetősen kedvesen a házigazda.
- Nat Forest - nyújtotta felém a kezét, amit finoman megráztam. - Köszönöm. Ginevra Poppy Jadisland - feleltem. Bár levél útján már többször volt szerencsénk értekezni, személyesen még nem mutatkoztunk be egymásnak. – A férjemet Elliotot már ismered. Ő a lányunk Ada, és a fotósunk Maggie. Kis Nat épp alszik. Jobb is szerintem - mondta kicsit feszülten, amit nem tudtam  annyira mire vélni. De talán csak a szokásos pulyagondok voltak a háttérben, amik lassan, de biztosan minden körülöttem lévő szülőt ledöntöttek a lábukról...
- Foglalj helyet nyugodtan és válassz bármit inni, enni - folytatta meglehetős vendégszeretetről tanúskodva az író. Ha nem is volt őszinte a részéről ez a szívélyesség, a látszatát tökéletesen megteremtette.
– Üdv nálunk… felteszem… – csendült fel a háttérben Szexi hangja. – Van mindenféle nagyon-nagyon finom nasi. És nem is mérgeztem meg az összeset – poénkodott a kis édes, amire egy laza kacajjal reagáltam. Érezze csak azt, hogy milyen ellenállhatatlan. Tudtam, hogy ez kell neki. Vérbeli híresség.... Ahogy a férje is. Hát, akkor lássunk is munkához. A korábbi kiakadásomnak ebben a pillanatban már nyoma sem volt. Azzal a mozdulattal hagytam magam mögött minden feszültséget, ahogy ezüst Jimmy Choommal betipegtem az ajtón. Elvégre én profi voltam, vagy mi. Ha kellett, akkor patyolattisztára nyaltam az ezüsttálcán elém tálalt úri fenekeket a lapérdek végett. Mint most is, ugyebár...
- Örülök, hogy újra látlak - mondtam behízelgően Elliotnak, akin úgy láttam, ezzel le is tudta a bemutatkozást. Őszintén reméltem, hogy a továbbiakban hagyja majd a férjét érvényesülni.... Aki láthatóan sokkal jobban feltalálta magát a helyzetben. Megadta a módját az interjúnak, még harapnivalóval is készült, ami meglehetősen ritka volt, és be kell valljam, egy csöppet legyezte a hiúságomat. Hiába, az újságírók tényleg imádták az ingyen kaját, ezt mindenki tudta a szakmában.
- Nagyon kedvesek vagytok - folytattam továbbra is tegeződve, hisz, ha nekik így kényelmes, akkor minek fárasszam magam ’Művész Urazással’. - Örvendek Maggie - mosolyogtam a fotósra, majd integettem a kislánynak is. - Szia! De csinos a ruhád! - mondtam őszinte lelkesedéssel. Hisz ezt az egyet tényleg tiszta szívből szerettem én is játszani a gyerekekkel... öltöztetősdit. Odaléptem a kanapéhoz és leültem rá, aztán a táskámból előszedtem a füzetemet és a pulicerpennámat. Előbbit egy üres lapnál kinyitva tettem le magam elé az asztalra, utóbbit melléfektettem. Nem akartam most magam bajlódni a jegyzeteléssel, figyelmemet teljes egészében szerettem volna az interjúalanyaimnak szentelni.
- Nos.... akkor részemről kezdhetjük is. Hacsak nem akartok előbb túlesni a fotózás részén, hogy utána nyugodtan folytathassuk a beszélgetést? - kérdeztem először Natre, majd Elliotra pillantva.
- Ha már a fotóknál tartunk... Ezek szerint mégis közölhetünk Adáról fényképeket? - tettem fel a magától értetődő kérdést, hiszen a levelezésünkben még arról volt szó, hogy csakis a házat és a Forest házaspárt kaphatjuk lencsevégre. Úgy gondoltam, kizárt, hogy csak az én kedvemért öltöztették ilyen csilivili ruhába a gyermeket, de végül is még az is meglehet, hogy így volt. Türelmesen vártam a válaszukat, kényelmesen elhelyezkedve a kanapén. Közben öntöttem magamnak egy kis limonádét, és ittam belőle pár kortyot, hogy a savanyúsággal ellensúlyozzam a Floreannál elfogyasztott cukorbombát.
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
***


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #86 Dátum: 2019. 05. 28. - 15:47:15 »
+2


INTERJÚ A VÁMPÍRRAL

- Egyáltalán nem utálnak a rajongóim. Még a harmadik legszebb embernek is meg lettél választva a hírességek párjai között, szóval kétlem, hogy közelégedetlenség tárgyát képeznéd. – Mondom tárgyilagosan Elliotnak, válaszolva a morgására, miközben a kilincs felé nyúlok, hogy beengedjem vendégünket.
Nyilván sejthető volt, hogy Elliotot egy ilyesfajta interjúra kényszeríteni nem épp a legjobb ötlet. Bár volt róla szó közöttünk, hogy szükségesnek szükséges volna, de gyanítom ő maga kételkedett a legjobban abban, hogy képes is jó képet vágva végigcsinálni. Én mondjuk elhittem. Amúgy. Mert szerintem mindenre képes, amire képes akar lenni. De mivel erre az egészre a komoylabb megkérdezése nélkül bólintottam rá, hát sejtettem, hogy nem lesz kedves. Főleg mivel eleve úgy hallottam, ezzel a firkász boszival se a legjobban kezdődtek a dolgai…

Nagyon-nagyon meg kell fegyelmeznem arcizmaimat, hogy ne röhögjek hangosan fel, mikor Elliot a sütik megmérgezésével üdvözli a semennyire sem szívesen látott vendégünket. Bár én magam nem vetemedtem volna ilyesmire, Elliotból simán kinézem, hogy találomra pár sütibe valami erős hashajtót csempész. Az előbb mintha pont hallottam is volna, hogy Adát nem engedte enni az egyikből… Bár nem tudom, lehet rosszul hallottam, nem nagyon figyeltem, mert a vendégvárásra koncentráltam. Ahogy most meg még mindig arra figyelek, hogy ne vigyorogjak teliszájjal se a boszira, se Elliotra elismerően. Hogy na igen, ő az enyém. És így imádom.

Közben persze Ginevra beljebb lép, elfogadva az általunk kínált helyet és ételt, gyanútlanul. Remélem Elliot tényleg csak viccből mondta a mérgezősdit, különben rövid interjú lesz. De valójában azt hiszem nem meri megtenni. Ha nagyon erőteljesen ráparancsolok, van, hogy behódol és gyanúsan ennél az interjúnál sikerült ezt elérnem. Kedves az nem lesz. De gyilkos se. Követem hát a nőt a szobába, majd helyet foglalok én is a kanapén Elliot mellett. – Tudod Ginevra, nem dísznek tartjuk a foteljeinket. – Mutatok az egyik megnevezett bútordarabra egy ellenállhatatlan, főnöki mosoly kíséretében. Komolyember ruhámban a mai napon talán még vonzóbbnak érzem magam, mint általában szoktam. Elliot választotta és ez az érzés hihetetlenül bejön nekem. Ma egy erős, magabiztos családfő és kiadó tulajdonos képében tetszeleghetek. Talán éppenséggel ez az, amiért nem szokásom elutasítani az efféle megkereséseket. Az embereknek van egy kialakult képük rólam. És az interjúk során minduntalan sikerül megerősítenem azt. Miközben persze az egómat meg tornázza feljebb és feljebb.

- Köszönjük. De, ha éhen halnál, vagy szomjan, az nem festene túl jól az önéletrajzomban… - Mondom kissé cinikusan, mert nyilván én is át tudom venni Elliot stílusát, ha kell, még ha nem is olyan mértékben. Kezemmel átkarolom párom vállát, miközben keresztbe teszem lábaim és úgy ülök az interjúztatóval szemben. Ada mosolyogva, kissé szégyenlősen igazítja mega  ruháját, majd Elliot válla mögé bújva vigyorog a nőre. – Nem. De a megállapodásunk úgy szólt, hogy egy kicsit beszélhetsz vele, vagy jelen lehet. De aztán szeretném, ha inkább fent töltené el az időt. Épp ezért, előbb essünk túl a kérdezz-felelek részen, ha már így mind egybegyűltünk és ülünk. – Mondom, végigmutatva kis társaságunkon, Elliot válla fölött kicsit végigsimítva Ada haján. – Mondd mire volnál kíváncsi. Ez itt a házunk. Ez itt a legbecsesebb várunk. A mindenünk. Az intimszféránk legféltettebb bugyra. Ide te vagy az első és az utolsó, aki bejuthatott. Használd ki.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma / Káosz uraság

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #87 Dátum: 2019. 05. 31. - 10:32:21 »
+2

"Mondanám, hogy legyél önmagad…"


Ginevra és Nat
2000. május 13.

.outfit.

Nevess csak, míg megteheted, banya! Mordultam egyet hangosan, amikor a mérgezéses „poénomat” egyetlen kacagással koronázta meg. Nem viccnek szántam egyébként, bár tény, hogy nem öntöttem semmit a nassolnivalókra… még. Gyűlöltem, ha nem vesznek komolyan és ezt most a firkász csaj eléggé elcseszte. Innentől nyílt hadjáratot hirdetünk egymás ellen.
–  Örülök, hogy újra látlak. – Közölte olyan hízelgéssel, hogy kedvem lett volna hozzá vágni valamit. Ehelyett újabb morgás hagyta el az ajkaimat és hunyorogva méregettem, mintha csak azt keresném, mibe köthetek bele éppen. Csak akkor pillantottam félre, mikor végre mindenki a helyén volt és elkezdődött az, ami ellen minden porcikám harcolni próbált. A lábaim idegesen doboltak a padlón, szívem szerint felpattantam volna, hogy kirohanjak a házból és jó messzire hoppanáljak. Látni sem akartam ezt az egészet, nemhogy a része lenni. Nyugi, O’Mara, küldj be egy átkot a beszélgetés közepébe és mindenki vidám lesz. A hang úgy bíztatott, mintha szórakoztatónak találná a helyzetet… na igen, talán volt egy belső beteg énem, aki ezt imádta… imádta, hogy valamilyen módon bosszanthatja a púderezett cicababát és persze a Nagy „Majdénmegmondommihogyanlesz” Nathaniel Forestet.
  Nos.... akkor részemről kezdhetjük is. Hacsak nem akartok előbb túlesni a fotózás részén, hogy utána nyugodtan folytathassuk a beszélgetést? – kezdett bele a szövegébe, de nem néztem rá továbbra sem, habár azt éreztem, hogy a tekintete néha-néha rám vándorol. Oldalra bámultam, csakhogy kivonjam magam a lehető legjobban ebből az egészből. Olyan feszültek voltak az idegeim, hogy elég lett volna egyetlen rossz szó és máris elpattannak. Még az sem nyugtatott meg, amit korábban mondott Nat. „Egyáltalán nem utálnak a rajongóim. Még a harmadik legszebb embernek is meg lettél választva a hírességek párjai között, szóval kétlem, hogy közelégedetlenség tárgyát képeznéd.” Tisztában voltam vele, hogy gyűlölnek a legtöbben… egy hülye betolakodó voltam, aki elvette tőlük Natot.
Ha már a fotóknál tartunk... Ezek szerint mégis közölhetünk Adáról fényképeket?
Hogyne! A seggemről nem akarsz képet közölni? – Akadtam ki egy pillanat alatt. Komolyan ökölbe kellett szorítanom a kezeimet, hogy ne kapjam elő a pálcámat és átkozzak le mindenkit. Fújtatva pillantottam Natra, jelezve, hogy szólaljon meg, csináljon valamit vagy elszabadul a pokol.
–  Nem. De a megállapodásunk úgy szólt, hogy egy kicsit beszélhetsz vele, vagy jelen lehet. De aztán szeretném, ha inkább fent töltené el az időt. Épp ezért, előbb essünk túl a kérdezz-felelek részen, ha már így mind egybegyűltünk és ülünk. – Na igen, Nathaniel Forest még mindig képes az „én vagyok a tökéletes apa” szerepben mutatkozni. Ahogy a vállam fölött átnyúlva megcirógatta Adát bizonyára fényesebben mutatott volna a Próféta lapjain, mint az én segges beszólásom. – Mondd mire volnál kíváncsi. Ez itt a házunk. Ez itt a legbecsesebb várunk. A mindenünk. Az intimszféránk legféltettebb bugyra. Ide te vagy az első és az utolsó, aki bejuthatott. Használd ki.
Hangosan sóhajtottam egyet, majd megráztam a fejemet.
Bocsánat… ki kell mennem… – közöltem és felpattantam a helyemről. Úgy rontottam be az emeleti mosdóba, hogy aztán remegő közzel kikapjam a szekrényből a szájvizet. A leíráson az alkoholtartalmat keresgéltem, de nem találtam meg. Így csak gyorsan lehúztam a felét, amitől eltudtam volna hányni magam, mégis reméltem, meghozza a megfelelő hatást. Ezután sétáltam ki és huppantam vissza a kanapéra.
Bocs, hánynom kellett. – Magyarázkodtam vigyorogva és jól végig mértem Ginevrát. – Na kérdezz!
Naplózva


Ginevra P. Jadisland
Boszorkány
*****


A Próféta főmunkatársa

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #88 Dátum: 2019. 06. 03. - 15:22:19 »
+2

N A T H A N I E L & E L L I O T


2000. május 13.

outfit


– Tudod Ginevra, nem dísznek tartjuk a foteljeinket - kaptam vicces formába burkolt engedélyt arra, hogy leüljek, és természetesen én ezzel azonnal éltem is.
Ahogy elismerően megdicsértem az ellátást, Nathaniel Forest tovább brillírozott.
- Köszönjük. De, ha éhen halnál, vagy szomjan, az nem festene túl jól az önéletrajzomban… - ironizált a nagy író, akiről eddig nem is tudtam, hogy ennyire szeret humorizálni. Máris kedveltem. Természetesen ezt a poént is egy hálás, behízelgő kacajjal nyugtáztam, csak hogy éreztessem, már most iszom minden szavát...Tetszett, ahogy magához ragadta az irányítást, és mintegy szimbolikusan átkarolta a férje vállát. Igen, vettem az adást. Itt ő az úr, az lesz, amit ő mond. Hogyne. Rajtam biztosan nem fog múlni. 
Azért nem bírtam ki, hogy ne tegyek egy apró próbát a gyermek fotózásra, de hamar belenyugodtam a válaszba.
– Hogyne! A seggemről nem akarsz képet közölni? - kérdezte összeszorított ököllel Elliot, mire nem tehettem róla, muszáj volt elmosolyognom magam.
- Nem is rossz ötlet - kacsintottam rá, majd a férjére emeltem a tekintetem, ő mit szólna a spontán ötlethez.
- Ha nagyon akarjátok, felőlem csinálhatjuk... - lelkesedtem fel egy pillanatra, felkészülve persze arra, hogy az ötletet várhatóan hamar elkaszálja majd az illető fenék kizárólagos élvezője...Nathaniel Forest.
– Nem. De a megállapodásunk úgy szólt, hogy egy kicsit beszélhetsz vele, vagy jelen lehet. De aztán szeretném, ha inkább fent töltené el az időt. Épp ezért, előbb essünk túl a kérdezz-felelek részen, ha már így mind egybegyűltünk és ülünk – mondta határozottan, amire egy rövid bólintás volt a reakcióm.
– Mondd mire volnál kíváncsi. Ez itt a házunk. Ez itt a legbecsesebb várunk. A mindenünk. Az intimszféránk legféltettebb bugyra. Ide te vagy az első és az utolsó, aki bejuthatott. Használd ki - biztatott meglehetősen kendőzetlenül Mr. Kiadótulajdonos arra, amiért amúgy itt voltam. Hogy ízekre szedjem a magánéletüket. Nem kellett hát több biztatás....Nekifogtam. Volna... Ha Elliot nem akasztott volna meg...meglehetősen zavaróan.
– Bocsánat… ki kell mennem… – pattant fel váratlanul, hogy kínos csendet hagyva maga mögött, elvonuljon. Amíg eltűnt, addig szemügyre vettem a csodaszép nappalit, és beleharaptam az egyik szendvicsbe, ami remekül nézett ki.
- Hmmm.... ez isteni! - mosolyogtam Natra és Adára, mintha mi sem történt volna. Nem vettem komolyan a mérgezős fenyegetést, hisz tudtam, Foresték biztosan nem engedhetik meg maguknak, hogy egy újságíró szándékos megmérgezésével magukra haragítsák a Próféta szerkesztőségét és ezzel párhuzamosan az egész varázs-sajtót.... így is igen kitüntetett figyelmet „élveztek”, részben akaratuk ellenére.
– Bocs, hánynom kellett - foglalt helyet a polgárpukkasztók gyöngye, majd szemtelenül végigmérve engem, folytatta: – Na kérdezz!
- Nos... Most, hogy ismét mind együtt vagyunk....Remélhetőleg épen és egészségesen... - tettem le a kezemből a tányérra a maradék szendvicset, a hányós beszólás után erősen csökkent ingerenciával arra, hogy a későbbiekben befejezzem... - Fogjunk is hozzá! - mosolyogtam rájuk kizökkenthetetlenül.
- Olvasóink majd meghalnak a kíváncsiságtól, hogy a kapcsolatotok mélyére lássanak! Először is, az érdekelne: ki milyen szülő? Ki a szigorúbb? - pillantottam Ada felé, hogyha szeretne, ő is hozzászólhasson.
- Aztán...Ki hordja a nadrágot? - nevettem el magam színpadiasan.
- Már elnézést a klisés megjegyzésért....Hiszen tudjuk persze, hogy nem feltétlenül csak az egyik fél dominálhat egy kapcsolatban... de ha mindketten, akkor kérlek titeket, meséljétek el, ki miben irányít inkább.... És mitől működik ilyen kiegyensúlyozottan immáron hosszú ideje a házasságotok? Ha úgy tetszik, mi a szerelmetek titka? - néztem kedvesnek szánt, érdeklődő tekintettel elsősorban Elliotra, hiszen tudtam, itt őt kell megnyernem magamnak, ha egy valamirevaló interjút akarok.... majd Natre.... Akiben sokkal inkább bíztam, hogy tudni fogja a dolgát. A pulicerpenna bevetésre készen állt, én kényelmesen hátradőltem, alig várva, hogy elmerüljek szerelmük legféltettebb bugyraiban, hogy a bestseller író szavaival éljek....
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
***


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #89 Dátum: 2019. 06. 10. - 14:24:24 »
+2


INTERJÚ A VÁMPÍRRAL

Elliot hozza a formáját. Nem mintha kérdés lett volna, hogy így fog tenni. Erre én fel voltam készülve. Nem az a fajta ember volt, aki könnyedén belesimul a parancsokba. De próbálkozni azért lehet. Főképp, hogy jelenleg ő is azt csinálja. Feszeget némi határt. Nem is keveset és nem is kis mértékben. Kíváncsi vagyok majd melyik nagyszerű hozzászólása fog kicsavarva a főcímlapra kerülni. Jelenleg ugyan legnagyobb esélyét a mérgezősnek látom, de azért az se lenne rossz, ha egyszer csak úgy jelenne meg egy cikk, hogy én felajánlottam csodás hátsófelének nyilvánosságra hozatalát kép által. „Íme itt van Nathaniel Forest által Anglia legjobbjának tartott segge”. Ez olyasmi, amivel ellennének egy darabig. Még, ha amúgy ez is a legnagyobb igazság. Szerintem ritkán látni olyan formás feneket, mint Ellioté. De ja, pontosan ezért ez bizony csak az enyém. Igen azt a Christopheres esetet megpróbálom minél mélyebben elfelejteni…

Elengedem karolásomból, mikor hirtelen feláll és kimegy a szobából. Annyira jellemző rá, hogy csak egy elégedett vigyorra futja, miközben várok rá. Szépen bemutatkozik. De ez ő, nem is tagadhatná milyen. Még, ha én néha meg is próbálom. A dacossága épp olyasmi, mint a hátsója. Csak az enyém.
- Köszönjük Elliot… - Mondom némiképp gunyorosan, mikor visszatér és még egy enyhe rosszalló arckifejezést is küldök felé, miközben visszahúzom magam mellé. Ezúttal combjára teszem a kezem és annál fogva igyekszem, nem is tudom… talán kordában tartani. Már ha az ő esetében lehet ilyesmit egyáltalán. Kíváncsi leszek még milyen nagyszerű megjegyzéssel rukkol elő a mai nap. Állok elébe. Bár gyanítom Ginevra fogja a legjobban élvezni. Még ha most attól a szendvicstől el is ment az étvágya.

- Egy családban az együttműködés a lényeg. – Válaszolok egy laza, apás mosollyal, miközben kicsit Adára sandítok. A kislány boldog elégedettséggel karol, gyönyörű ruhácskájában Elliotba, pontosan úgy, mintha ezer éve azt gyakorolná, hogyan is kell újságírók előtt mutatkozni. Bár igen… Szerintem tényleg pontosan tudja ezt. – A gyerekekkel kapcsolatos döntésekben egyikünk sem lehet hangsúlyosabb vagy parancsolóbb. És én még így is sokszor belefutok ebbe a hibába, hisz egy ideig egyedülálló szülő voltam, elfelejtem, hogy ez már nem így van. De Elliot nagyobb imádatnak örvend. Mintha a gyerekek pontosan ugyanúgy rajonganának érte, mint én. De mégse tudom meghatározni, hogy melyikünk a szigorúbb… - Mosolyogva Elliot felé fordulok, bár igaziból nagyon is sejtem, hogy amit ezután kapni fogok, vagy ez esetben fogunk Ginevrával azt nem tesszük zsebre. Vagy hát én nem teszem. Mert gyanúsan Ginevra az évszázad leleplező cikkét írhatja meg. Kicsit megszorítom ugyan Elliot combját, de kétlem, hogy ez féket tenne nyelvére… Szóval inkább folytatom is gyorsan, hátha az én bőbeszédűségemre fogja majd mindenki, hogy nem hagytam szóhoz jutni a férjem… - A kapcsolatunkra is pontosan ez érvényes. Az együttműködés. Minden párnak meg kell találnia azokat a kommunikációs, úgymond fortélyokat, amik nekik beválnak. És azokkal lesznek képesek megoldani a problémákat, eldönteni egy kérdést. A lényeg mindig az egyenlőség. Tehát azt gondolom nem az a jó házasság, amiben valaki hordja azt a bizonyos nadrágot. Mindketten döntünk. Mindketten viseljük. És összeveszünk, ha a nézőpontjaink nem egyeznek. Ez így működik. A mi kapcsolatunk semmiben sem különbözik egy átlag házasságtól, még úgy sem, hogy én híres író vagyok és történetesen férfiként férjem van. A szerelmünknek tehát nincs titka. Egyik szerelemnek sincs, mind vagy működik vagy nem, a beleadott energia és a szív a lényeg.
Naplózva

Oldalak: 1 ... 4 5 [6] 7 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2019. 06. 12. - 12:12:54
Az oldal 0.107 másodperc alatt készült el 47 lekéréssel.