+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  VEGYES CSAPATOK
| | | |-+  Fényes Kompánia
| | | | |-+  Nathaniel (Moderátor: Nathaniel Forest)
| | | | | |-+  Tengerszem
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 2 [3] 4 5 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Tengerszem  (Megtekintve 1406 alkalommal)

Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #30 Dátum: 2018. 03. 24. - 22:54:51 »
+1


A TÉKOZLÓ FIÚ

Újabb billentyűt nyomtam le az írógépemen. Nem mintha értelme lenne bárminek is, amit írok… Lényegében fogalmam sincs mik ezek, vagy, hogy milyen címet is adhatnék nekik. Levelek Mindenhez? Talán… Bár talán most már nem szívesen mutatnám meg senkinek sem. Még amikor a legelsőt kezdtem el legépelni, azt gondoltam fogok egy baglyot és elküldöm vele a nagy semmibe. Vajon lett volna értelme? Ugyan… Ha valamit sejtettem Elliotról az az, hogy ha el akar tűnni előlem, akkor azt könnyedén meg tudja tenni. Talán soha többé nem fogom látni. Már a legelső pillanatban is így gondoltam, amikor felfedeztem, hogy több dolog hiányzik, mint abban az esetben, ha csak inni tűnik el… Mindegy. Már mindegy. Érzem megint a keserű könnyeimet, amiknek nyoma már pirosra csípte a szemem környékét. De ez éppúgy mindegy, mint minden más is.
- A fenébe! – Lökném arrébb az írógépem, mintha kifejezetten könnyű darab volna ahhoz, hogy ezt megtehessem vele. Csak lehajtom a fejem és hagyom, hogy a könnyeim ugyanúgy végigfolyjanak arcomon és eláztassák a billentyűket. Nautilus odasétál, és az ölembe hajtja a fejét, úgy nyüszít. Nem tudom neki is Elliot hiányzik-e, mint Zeusznak, aki hozzám hasonlóan hátramaradt, vagy engem sirat, a gazdáját, aki napok óta ki se mozdult a dolgozószobából. Nincs hobbi, nincs munka, nincs gyerek. Csak a szomorúság van, amit hagytam, hogy leteperjen. Igen. Mert boldog voltam, végre nagyon-nagyon boldog. Minden nehézség ellenére úgy éreztem végre helyrebillentek a dolgok és révbe értem a sok átutazás és átutazó között. Aztán valahogy, valahol mégis elrontottam. Olyannyira, hogy egy pillanatnyi magyarázatot, egy levelet vagy egy elköszönő szót sem érdemeltem meg. Bezártam és mégsem voltam elég erős, hogy bent tartsam. Szánalmas… Annyira szánalmas…

Felállok és simán elvetem magam Elliot kuckója előtt a szőnyegen. Már van itt egy pokróc, meg egy díszpárna a kanapéról. Nagyjából ennyire voltam képes. Nem mintha itt könnyebben jönne az álom a szememre, mint máshol. Fennen hirdeti is ezt egy gyógynövényes altató üvege, ami üresen hever mellett. Mégis elhatároztam, hogy nem veszek többet. Nem teszem magam tönkre. Nem tehetem, mert van egy lányom, aki alig várja, hogy hazajöhessen. Aki alig várja, hogy visszatérve ebbe a házba, itt találjon mindent és mindenkit, akit szeret. Hogyan fogom elmondani neki, hogy valaki megint elhagyta? És én, hogyan fogok visszatérni ahhoz az önmagamhoz, aki vigyázni és ápolni tudta azt az ártatlan kis teremtést?
Most aztán minden vagyok, csak egy jó apapélda nem. Bűzös ruhák, a nem fürdéstől, bozontos szakáll, karikás szemek a nem alvástól, mégis napokig fekvés az altatóktól. Gyönyörű… Sóhajtom és megint hagyom, hogy a könnyek csak eláztassák a szőnyeget, mert persze a kuckóból úgy árad ki Elliot illata, mint ahogy hullám veszi birtokba a homokos partot.

Remek. Fekszem és bámulom tehetetlenül a plafont, ismételten otthagyva egy levelet az asztalon, amit Elliotnak írtam és címeztem meg. Bocsánatkérések és könyörgések, amelyek a végére fenyegetésbe és keserű otrombaságokba mennek át. Én is tudom jól, hogy nem minden szavam igaz. Talán csak azokat vélem annak, amikben önmagam ostorozom. Szeretnék tökéletes lenni. De vagyok amilyen vagyok… Csak ne éreztem volna úgy az elmúlt időben, hogy végre ezzel együtt is szeretni lehet engem… Tudom, hogy nehéz eset vagyok. De attól még igazán, testestül-lelkestül szerelmes voltam és vagyok. És most úgy érzem nagyon is elárultak. Nem Elliot. Ő csak szabad akart lenni. Az élet. Mert megint olyat ígért, amit végül nem is akart megadni…

Nem is tudom most sem, hogy mennyit fekhettem ott a földön. A napok múlását már a reggel és este váltakozása se igazán jelentette. Talán csak nevelőanyám minden nap, délben történő felbukkanása volt a jelző. Csak csacsogott. Mindenről, bármiről. És lerakott egy halom ételt az asztalra, hátha majd valamelyikből eszek. Kicsit rendet rakott, rám parancsolt, hogy fürödjek és kezdjek valamit hajótörött szakállammal, majd elment. Vigyázni akart rám, de nem akart zavarni. Már rég elmúl dél. Vagyis, nem tudom rég volt-e, de annak tűnt. De csak feküdni volt jó, csak akkor érezhettem azt, hogy a talaj még alattam van, mert ha felállok, érzem, ahogy csúszik ki a talpam alól…
Zeusz a nagy gondolkodásom közepette sétált be a szobába. Fensőséges mozgásával most is éreztette, hogy ő akarna lenni a világ ura. És persze a ház állatai, és igen szerintem az emberei is, ezt simán hagynák is neki. Olyan sértődött gőggel állt az arcom előtt, mintha legalábbis kárpótlást követelne valami elmaradt kaja ügyében. Pedig biztos vagyok benne, hogy az öntöltő nem fogyott ki… Nincs kedvem megmozdulni, és ugyan ezt jelzem a macskának is, hát eszében sincs elfogadni az általam vallott tényt. Megint közel sétál és addig piszkál, míg végül fel nem ülök. Akkor a konyha felé indul, hátra-hátra fordulva, hogy követem-e.
- Megyek már, te átokfajzat… megyek már… - Persze megdobban a szívem, mikor észreveszem, milyen névvel illettem. De már úgyse tudom visszaszívni…

És mindegy is. Mert a nappaliban felnézve a padlóról, szívem immáron olyan zakatolásba kezd, hogy talán ki is szakad mellkasomból. Elliot ott áll előttem teljes valójában, koszosan és bűzösen, de mégis szívfájdító gyönyörűségében.
- Szia. – Préselem ki magamból ezt az egyszerű kis szót. Küszködve azzal, hogy ne boruljak a térde elé és könyörögjek sírva azért, hogy velem maradjon, bármiért is jött ide most… Nem is tudok többet szólni. Csak nyelek egyet és inkább elfordulok, a konyha felé, hogy bevett rutinként főzzek egy kávét. Vagy lehet, hogy most inkább kettőt és alkoholosat…


Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #31 Dátum: 2018. 03. 25. - 14:01:10 »
+1

A  T É K O Z L Ó  F I Ú


[viselet]

NAT
1999. május

Mintha megfagyott volna körülöttem a levegő. Fülemben hallottam saját szívverésem, ahogy távolról meghallottam Nat morgós, csendes hangját. Azt nem értettem mit mond, de ennyi is épp elég volt. A lélegeztem is elakadt, ahogy léptei visszhangja ért el tudatomig.
Elkerekedett szemmel bámultam a dolgozó irányába, amerről érkezni vélt s amerre Zeusz is elszaladt. Nyeltem egyet várakozás közben, mintha a torkomat fojtogató érzésektől akarnék megszabadulni. Nagyokat pislogva próbáltam elrejteni gyülekező könnyeimet… féltem látni őt, féltem belenézni azokba a kék szemekbe, amikben bizonyára ott csillogott a bánat akkor is. Miért nem vagyok képes én magam boldoggá tenni az embereket? – futott be a keserű kérdés minden gondolatom elé.
És akkor, pontosan ezzel az önostorozással egyidőben megpillantottam Natot. Magas volt, széles vállú, erős… csak a haja volt kócosabb, a szakálla bozontosabb, mint máskor. De ő volt a fáradt pillantásával. Nem tudtam semmit leolvasni az arcáról, még meglepettséget sem, fájdalmat sem. Valahogy túlságosan megőrizte a szenvtelenséget vagy csak én voltam annyira kimerült az utazás viszontagságai miatt, hogy képtelen voltam átlátni a ridegség álarcán.
Hirtelen az az érzés kerített hatalmába, hogy talán nem is hiányoztam neki… hogy már nem akar engem.
Szia – köszöntött röviden. Aztán egyszerűen elfordult és elindult a konyhába, mintha nem is álltam volna ott előtte egy hét elteltével, koszosan megviselten, szinte azt kiáltva: itt vagyok, a tied vagyok, szeress. Nem, láthatlannak éreztem magamat.
Ledobtam a táskákat a padlóra. Vártam, hogy a nagy csattanás, miként rázza meg a szoba csendjét. Úgy éreztem magam, mit Nat előtt, az első randink előtt… magányosnak, egyedülállónak a hatalmas világgal szemben. Hiába néztem rá, ahogy a konyhában pakolászott, olyan volt, mintha már nem az enyém lenne.
Nyeltem egyet megint, nem akartam sírni. Lassan, sáros nyomot hagyva magam után indultam meg felé. A pultnál megálltam, hogy legalább az közöttünk legyen, nehogy odarohanjak és magamhoz öleljem.
El kellett mennem – jelentettem ki. – Muszáj volt megtennem. Sajnálom.
A hangom halk volt, éppen csak megtörte a közöttünk beálló csendet. Úgy csendült fel, mintha a háznak a része volna… ide tartozott. Ezt még én is tudtam, az a szabadságra váró madár, akit hiába engedtek el, visszatért az otthonába és most szinte csicseregve követeli, hogy megbocsátó gazdája rázárja a kalitka ajtaját.
Leültem a pult mellé, lenéztem a koszos cipőnyomra, amit én hagytam a padlón. Mocskosnak éreztem magam, aki bepiszkolta Nat életét… mégis tudtam, az én helyem Tengerszemben van, nem pedig egy erdőbe, ahol a szabadság illata vesz körbe.
Nem bírtam ott ülve maradni. A szívem odahúzott Nathoz… meg akartam érinteni őt. Megmondani neki, hogy bezárt engem, megmondani neki mindent, ami nyomja a szívemet olyan régóta és ő tehet róla. Szinte észre sem vettem, ahogy a szalag lüktetni kezd a csuklómon és vadul késztet kegyetlen szavak kimondására. Csak reménykedtem, hogy Nat érti, mindezek ellenére itt vagyok.
Be voltam zárva… – mondtam, közbe odasétáltam elé, elhúztam a kávétól és magam felé fordítottam. – Miért zártál be?  Miért?
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #32 Dátum: 2018. 03. 25. - 17:10:47 »
+1


A TÉKOZLÓ FIÚ

Összerezzenek a csattanástól. Pedig csak egy táska hullott le a földre, de az éppen olyan volt, mintha arcul csaptak volna. De már ez is mindegy. Éppúgy, mint minden más is… Nem fájt jobban, mint a visszatartott könnyeim, vagy a szemem alatt a bőr… De inkább nem is nagyon törődtem, vagy mertem volna törődni a táska tartalmas jelentésével. Vajon ez még az otthona? Vajon a táska visszahozta-e hozzám őt és a cuccait, vagy épp most készül elvinni tőlem teljesen? Nem merek az előbbire gondolni és nem akarok az utóbbira gondolni. Tartogatnám még egy ideig a pillanatot ami most van. A semmi és mégis a bizonytalan valóság, ami talán a mindent tartogatja. De nem akarom, hogy megint csak ígérjen valamit és újra hazudjon. Azt nem viselném el…
Csak leveszem a bögréket a polcról. Elliotnak ugyanazt a fekete, egyedi cica mintás darabot, amibe minden reggel megfőztem a kávéját. Hogy tudatosan-e? Magam sem tudom. De amíg nem beszéltük meg a dolgot, nem vagyok hajlandó másképp érezni vagy gondolni, csak úgy, mint eddig. Ez Elliot otthona. Így talán mégis érthető, hogy tudatalattim is görcsösen ragaszkodik a mindennapi rutinhoz, amit pár napja mellőznie kellett…

Hozzám szólt. Úgy erőszakoltam meg tagjaim, hogy ne fordítsam oldalra a fejem. Hogy elrejtsem a könnyeim, amik persze újfent előtörtek könnycsatornáimból. Talán bele is pottyant pár a kikészített bögrékbe… Nem mintha számítana…
- Nem baj, Elliot. Tudom… Látom… - Mondom csendben, bár nem tudom ezek közül a szavaim közül melyik számítana igaznak. Vajon most megbocsájtónak tűnök vagy inkább lemondónak? Mert úgy érzem mindkettő vagyok egyszerre, mert éppenséggel nem tudom, hogy mire is kéne most reagálnom. Mit vár most tőlem? Mit tegyek, mit mondjak? Amikor nem vágyom másra csak ölelni, és nyakába rejteni megállíthatatlanul zúgó könnyeim. Hisz érzem őt… Érzem az illatát, egyszerűen nem tudja elnyomni a kosz és a sár, ott van, az az édes, mindent felülíró finom illata. Hallom a hangját, a csendben, ahogy minden levegővétellel szusszan egyet tüdeje, és én annyira szeretem ezt a hangot, amikor ölelem és csak hallom fülem közelében. Annyira, de annyira imádom őt…

És újra megtöri a csendet. Mert én egyszerűen nem vagyok képes sírás nélkül megszólalni vagy a szemeibe nézni. Sosem voltam elég jó hozzá, sem elég erős. Miért is akarna éppen engem?
Óvatosan kúszik fel tekintetem a padlóról, mikor maga felé fordít. Nem akarnám, hogy lássa teljes jelét kétségbeesésemnek, de tudom, hogy fájdalmas szemekkel nézek rá. – Bezártalak, ez igaz. Még, ha önkéntelenül tettem is, mert szeretlek. – Sóhajtok fel kissé, miközben próbálok könnyeimnek gátat szabni. És csak állni Elliot előtt, nem pedig magamhoz ölelni, könyörögni vagy megcsókolni… - De nem tudom, hogy meg tudnám-e ígérni, hogy innentől másképp lesz, még ha ezt is akarnám, mindennél jobban. Örülnék, ha hazudni tudnék, csak azért, hogy vissza gyere hozzám. De te vagy az, akinek nem tudok és nem is akarok hazudni.

Letörlöm a könnyeim és próbálom megakadályozni, hogy újak bukkanjanak elő, alattomosan elfoglalva az előzőek helyét. Csak nézek mélyen a gyönyörű sötétbarna szemekbe, amik most is épp ugyanúgy megigéznek, mint az első találkozásunkkor. Akkor nem mertem őt nézni. Nem akartam rá vágyni, mert úgy gondoltam az bűnös vele szemben. Most viszont már nem akarok másra vágyni, mert az már nem élvezet lenne, csak kín…
- Nem akarnálak bezárni. Úgy szerettelek meg, amilyen akkor voltál, szertelennek, csapongónak, erősnek. De úgy szeretlek, ahogy vagy most is és amilyen leszel a jövőben. – Mondom majdhogynem tárgyilagosan, mert egyszerűen csak így tudom tartóztatni magam, hogy ne kapaszkodjak belé és könyörögjek azért, hogy ne hagyjon el. – De az ember sajnos önző teremtés. Nyilván én sem vagyok különb. És épp a legnagyobb kincseit őrzi vagy őrizteti mindig a legvastagabb falakkal. Mi lehetne hát nagyobb kincs egy ember életében, mint valaki, akit úgy nevez, hogy Minden? - Nem akarok, de önkéntelenül is felé nyúlok. Nem merem ölelni, vagy igazán érinteni, de ujjaim felsőjének anyagával játszanak, vágyakozva azután, mit egy hete hiányolnak. A legszeretettebb ember érintéséért...
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #33 Dátum: 2018. 03. 28. - 17:56:50 »
+1

A  T É K O Z L Ó  F I Ú


[viselet]

NAT
1999. május

Ujjaim erősen fúródtak a ruhája ujjába. Szorítottam, mintha félnék újra elengedni és kilépni azon az ajtón vagy be a kandalló lángjai közé. Nyeltem egyet, remegve bámultam a könnyes szemekbe. Eddig láthatatlannak éreztem magamat, de ő sírt… vajon miattam? Csendesen nyeltem egyet, ahogy a fájdalmasan csillogó tekintetében időztem el, szinte várva azokat az egyszerű szavakat: „szeretlek, maradj!”
Csak egy sziával illetett addig, meg pár jelentéktelen mondattal, mintha az addigi szenvedélyes nappalok és éjszakák sosem lettek volna… mintha sosem öltem volna meg miatta Reagant. Úgy szerettem volna, ha megragad, odahúz a bozontos szakállához egyetlen csókért. Nem történt semmit. Éreztem, hogy ujjai hozzám érnek, bökdösnek, talán el akarnak taszítani.
Elcseszted, O’Mara… – súgta szinte a gonosz kis hang, mely olyan mélyről jött. Egy sötét helyről, egy olyan erőből, ami a részem volt és azt akarta, ne jöjjek vissza többé. Engedjem el most, amíg nem erőszakkal választanak el tőle… csakhogy ott volt a szerelmes Elliot, aki megragadta volna Nat kezét, a kalitka ajtajához vezette volna, hogy kényszerítse, zárja be újra, fossza meg a szabadságtól, ami mindig is az övé volt, ám ezúttal könnyedén taszította volna el magától.
De nem tudom, hogy meg tudnám-e ígérni, hogy innentől másképp lesz, még ha ezt is akarnám, mindennél jobban. Örülnék, ha hazudni tudnék, csak azért, hogy vissza gyere hozzám. De te vagy az, akinek nem tudok és nem is akarok hazudni.
Hazudj, Nat, kérlek! Újra könnybe lábadó szemeibe néztem. Egyetlen mozdulattal szabadult meg az apró, csillogó cseppektől, de én közben még mindig vágyakozva néztem. Bár kimondta volna, hogy nem zár be többé, akkor az a sötét kis erő, nem izzott volna fel. Nem vágyott volna rá, hogy egyszerűen félre lökje a ruhámmal babráló, eltaszításra szánt ujjakat.
Nem akarnálak bezárni. Úgy szerettelek meg, amilyen akkor voltál, szertelennek, csapongónak, erősnek. De úgy szeretlek, ahogy vagy most is és amilyen leszel a jövőben. – A hangja egyszerűen csengett, de valahogy mégis megtört és gyenge volt. Olyan gyenge, mint az elején, amikor kettesben sétáltunk a „mi” kastélyunk felé.
Éreztem, hogy a kis erő egyre jobban izzik és pislákol bennem. Egyre inkább átvette az uralmat a szerelem felett és szinte számon kérő ritmust kényszerített szívemre. Éppen ő kell neked? Ő illene hozzád, aki még csak le sem tud győzni? Kérdések sora került a felszínre, amiken sokszor elgondolkodtam, de aztán egy pillanat alatt felül tudta múlni minden más érzés, a vágy, a szeretet, a rajongás. Ezek most is ott voltak valahol, minden kétség alatt.
De az ember sajnos önző teremtés. Nyilván én sem vagyok különb. És épp a legnagyobb kincseit őrzi vagy őrizteti mindig a legvastagabb falakkal. Mi lehetne hát nagyobb kincs egy ember életében, mint valaki, akit úgy nevez, hogy Minden?
Felmordultam, félre ütöttem a kezeit és tettem egy lépést hátrafelé. Nem akartam érezni azt a bódító Nat-illatot. Egész testemet csupán az a sötét erő, amitől lüktetni kezdett a szalag a csuklómon, próbálta elszakítani éppen tőle.
Akkor miért nézel levegőnek? – Csattantam fel. – Én visszajöttem hozzád, besétáltam azon az ajtón, egyetlen ölelést várva… erre itt állok egy emberi roncs előtt…
A hangom morgásszerű volt, de cseppet sem hangos. Még egy lépést tettem hátra, neki ütköve valaminek. Nem láttam mi az, mert a hátam mögött volt s nem foglalkoztatott annyira, hogy a zaj irányába forduljak.
Gyenge vagy! – vágtam a fejéhez. Azon a hangon szóltam, amit annyira utáltam és amit sokáig a szalagtól eredeztettem, de már tudtam, hogy az én saját részem. Valami sötét dolog, amit régen el tudtam nyomni, most viszont egyszerűen kitört belőlem és erőszakosan próbált mindenkinek fájdalmat okozni körülöttem… sőt még nekem is…
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #34 Dátum: 2018. 03. 28. - 22:49:06 »
+1


A TÉKOZLÓ FIÚ

Talán most megint nem hoztam jó döntést… Sóhajtottam, miközben hagytam, hogy ellökje a kezeim és hátralépjen. Igen, ismételten csak gyengeségem bizonygatom előtte és még mindig nem azt az erőt, amit látni akar. Nem kellenek potyogó könnyek, nem kell a mellkasomban lüktető, rémisztő és üres fájdalom, amit ő hagyott hátra. Sosem éreztem még ilyet, mégis napok óta lüktet és mikor már épp kezdtem megszokni, hogy innentől a részem lesz, akkor bukkant fel Elliot ismét. De vajon tudok-e én az lenni, akinek ő akart volna engem? Hogyan lehetnék egyszerre erős, de mégsem fogva tartó?
Mert tény, ami tény, hogy kalitkát, sőt bilincset vonnék köré, hogy soha többé ne mozduljon el közvetlen közelemből. Azt akarnám, hogy mindig ott legyen, ahol én. Csak épp jogom nincs ezt kérni, Elliot, hát nem érted? Ha el akarsz menni én miért, milyen jogon gátolhatnálak meg benne? Szánalmas voltam eddig is, szánalmas is maradok. Nélküled pedig végképp azzá válok.

- Akkor gyenge vagyok! – Rivallok rá, bár több erővel, mint amivel szerettem volna. Érzem is, ahogy könnyeim megint kihullnak, ezúttal valahol a düh is játszik bennem. De közelebb is lépek, tartva az eddigi távolságot. Tudom, hogy bármi is legyen, én már a vonzáskörzetében vagyok, és bármi is lesz, ma már nem engedem, hogy kisétáljon azon az ajtón. – Ja, itt találtál egy emberi roncsot. Meglepődtél talán? – Kérdezem, miközben közelebb is hajolok hozzá, önkéntelenül is érzékeltetni akarom, méreteink közötti különbséget, mintha ettől kevésbé tűnhetnék vacaknak a szemében… Bár, tény, hogy immáron akarom, hogy érezze, mi is az, amit ő ad meg nekem, amilyenné ő tesz… És milyen az a Nat, aki előtte voltam, amilyenné az ő hiányától válok. – Elmész egy szó nélkül. És azt várod talán, hogy boldog mosollyal várjalak haza? Keresztülnéztem rajtad? Mégis melyik részre gondolod ezt? Amikor könnyeimmel küszködtem, hogy ne vessem magam eléd, hogy ne könyörögjek, hogy maradj velem, hogy gyere haza? – Kiabálok immáron teli torokból, holott nincs közöttünk akkora távolság, hogy ez indokolt legyen. Ezt is nyugodtan felírhatom azon listára, amin a nem érdekel megnevezésű dolgok szerepelnek. Van ez így… - Mellesleg még te vagy felháborodva? Szerinted hány megírt levél van az íróasztalomon elküldetlenül, neked címezve? Elküldtem volna én, csak épp nem tudtam, hogy hova is kéne küldenem! Az elején még szépen könyörögtem, hogy bocsáss meg, bármit is vétkeztem. A végén már csak szidtalak, hogy hova a francba mentél, szó nélkül. Ennyit érdemeltem? Ez az, amit szerinted megérdemeltem mindazért, amit adtam? Már ne haragudj, de úgy érzem számtalanszor biztosítottalak róla, mennyire imádlak! Szóval, ha valami nem tetszett neked, akkor egy bocsi, most inkább mégse akarok a férjed lennit hozzám vághattál volna! De okés, itt vagy, visszajöttél. De akkor hol voltál? És akkor miért nem lehetett azt mondani, hogy Nat, helló, egy hétig kérlek ne keress! És akkor mondjuk frászt se kapok, hogy elhagytál, te hülye! Szóval, akinek tetvesül van min üvöltenie és felháborodnia, az én vagyok! Az pedig, hogy nem öleltelek át, annak tudható be, hogy nem igazán vágtam, hogy csak a maradék ruhádért jöttél vagy netalán haza!

Elhallgattam. Csak ott álltam némán és mintha tulajdon szavaim és indulatom hallottam volna visszacsapódni a túlmodern házam, túlmodern falairól. Bűnösnek éreztem magam, amiért immáron mindent Elliotra zúdítottam, amit rá lehetett. De ahogy néztem a sötét, dacos szemekbe, nagyon is tudtam; Én vagyok itt a többszörösen legyőzött fél. – Szeretlek, te hülye! – Mondom, miközben egész erőmmel és testem minden porcikájával magamhoz szorítom, még ha ellenkezne is, még ha rúgna, ütne, harapna is. – Sose hagyj el… - Súgom a fülébe, továbbra is úgy ölelve, mintha immáron az életem múlna rajta. És talán az is múlik. – A Mindenem vagy…
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #35 Dátum: 2018. 04. 01. - 10:36:19 »
+1

A  T É K O Z L Ó  F I Ú


[viselet]

NAT
1999. május

Keserűen csengett Nat minden szava a ház csöndjében… én pedig aprónak, rossznak éreztem magam, ahogy közelebb hajolt hozzám. Kék szemeibe néztem egyenesen, nem fordultam el, nem léptem hátrébb. Hagytam, hogy fölém magasodjon és ő is az arcomba vágja: mindent mindenkor elcseszek. Én erre vagyok képes. Míg másból egyenesen árad a szeretet, addig belőlem csak elutasítás és sötétség szakad ki. Mintha én nem tudnék igazán szerelmet adni, sem kedvességet, sem gyengédséget. Egy elcseszett fa vagyok, ami kívülről kemény, de belül ott lüktet az élet.
Elmész egy szó nélkül. És azt várod talán, hogy boldog mosollyal várjalak haza? Keresztülnéztem rajtad? Mégis melyik részre gondolod ezt? Amikor könnyeimmel küszködtem, hogy ne vessem magam eléd, hogy ne könyörögjek, hogy maradj velem, hogy gyere haza? – Kiabálta rám a vádakat.
A testem megremegett bűneim hallattán. Éreztem, hogy minden egyes szóra nagyot, fájdalmasat dobban a szívem. Szinte feszítette a mellkasomat, közben pedig, szinte alig észrevehetőn ott lüktetett a csuklómon a szalag is, megpróbálva felvenni a kínzó ritmust.
Mit tettél, Elliot, mit? – fakadt ki lelkiismertem, testemet eddigre majd szétfeszítette az ideg. Egyszerre voltam felháborodott és ijedt. Fel akartam emelni a kezemet, hogy megragadjam az én hatalmas Natomat a gallérjánál fogva, ajkait közelebb húzva csak csókoljam és nyugtassam: nem hagytam el, itt vagyok neki örökre… de aztán jött a keserűség, a szabadság vágy, ami elől ugyan visszamenekültem hozzá. Talán pont ez a szánalmas állapot váltotta ki a sötétséget, ami a szerelmes szívem minden érzését pillanatok alatt írta felül. Ez az érzés ütni akart, bántani és fájdalmat okozni, amiért számon mert kérni, amiért be akart újra zárni és ami követelni akarta, hogy legalább hazudja a szemembe: minden a legnagyobb rendben van már.
Mellesleg még te vagy felháborodva? Szerinted hány megírt levél van az íróasztalomon elküldetlenül, neked címezve? – Vágta a fejemhez a tényeket. Fájdalmas információk voltak ezek, amik a mellkasomba döfött kést egyszerűen megforgatták… – Ennyit érdemeltem? Ez az, amit szerinted megérdemeltem mindazért, amit adtam? Már ne haragudj, de úgy érzem számtalanszor biztosítottalak róla, mennyire imádlak! Szóval, ha valami nem tetszett neked, akkor egy bocsi, most inkább mégse akarok a férjed lennit hozzám vághattál volna! De okés, itt vagy, visszajöttél. De akkor hol voltál?
Újabb hatalmas dobbanás a mellkasomban. Éreztem, ahogy a sötétség – talán éppen csuklómtól indulva – átöleli a testem, átveszi felettem a hatalmat. Józan eszem még próbálta megragadni a karom, jelezve, hogy: Ne, ne üsd meg! Vegyél mély levegőt! Hangosan, hörögve kaptam hát a friss oxigén után, remélve, hogy az megnyugtat és visszatér a szerelmes, csókolni vágyó érzés. Ám zakatoló szívem csak nem akart nyugodni. Hiába ölelt, szorított és mondta mennyire szeret. Mételynek éreztem magam, ami tönkretett egy rendes ember életét… szabadulni akartam ettől, menekülni előle.
Sose hagyj el… – Súgta a fülembe. – A Mindenem vagy…
Nem bírtam tovább. Eltaszítottam – éppen csak sikerült, mert túl erősen tartott –, majd tettem hátra egy lépést. Neki mentem az asztalnak, illetve egy széknek, ami mellette állt. Nem volt tovább, nem tudtam ennél messzebb kerülni tőre, őrjítően jó illata felém tört, magával ragadott, vágyat ébresztett bennem… még a sok keserűség közepette is, ami egyre jobban mart belülről. Mégis csak meg kellett volna ütnöd, te idióta! – ez már nem a józanész hangja volt. Ez már egy kegyetlen, lüktető düh, ami a számonkérés nyomán született.
Akkor most jól jegyezd meg: én azt csinálok, amit akarok. Ha kimegyek azon az ajtón kimegyek és akkor jövök vissza, amikor akarok! – Háborogtam, de közben nem ismertem saját hangomra.
Nat felé ütöttem, de nem találtam el. Túl gyenge voltam és fáradt a hosszú úttól. Már az önmagában csoda volt, hogy képes voltam az imént eltaszítani magamtól. Minden tagomban éreztem a visszaút fáradalmait, mintha minden kilométer nyomot hagyott volna bennem. Az izmaim remegtek tőle, gyenge voltam, éhes, piszkos… felvágytam az emeletre, az ágyba, hogy aztán a párnák között hosszú órákat aludjak… de közben ott volt bennem a sértettség. Nat a szabadságom kérte számon rajtam, azt amiért szeretett, amiért rajongott valamikor.
Elég volt ebből! Elég! – ismételgettem és a hajamba markoltam.
Ez a mondat inkább nekem, a belőlem előtörő ismeretlen hangnak szólt. Szabadulni akartam ettől is, ám ahogy tekintetem végig siklott Nat magas testén és megállapodott a kék szemein, újra elöntött a düh. Azért, mert elvette azt, ami vagyok és azért, mert láttam, neki is csalódást okoztam. Egyszerre utáltam és szerettem, akárcsak magamat. Ütni és csókolni vágytam, közben pedig távol akartam tartani magamat, ezt a beteges valami tőle. Féltetettem saját magamtól… akárcsak Adát.
Mit akarsz még elvenni tőlem, Nat? Elvetted a szabadságom, az egyetlen dolgot, amim valaha volt… – Morogva beszéltem, fájdalmas, de ezúttal saját, ismerős hangon.

Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #36 Dátum: 2018. 04. 05. - 14:02:45 »
+1


A TÉKOZLÓ FIÚ

Nem tudom, mi ez az egész. Jobban fáj, mint minden, amit valaha is éreztem. Mariel halála, talán csak az vetekedhetett azzal a sötétséggel, ami most átjárta testem-lelkem. Zsarnoknak éreztem magam és jól tudtam, az is vagyok. Talán csak egy hajszállal jobb, mint Reagan volt anno. Egyszerűen nem akartam, hogy Elliot másé legyen. És lényegében ebbe az érzésbe már nem csak az emberek tartoztak, de épp ugyanúgy a végtelen kék vagy a végtelen zöld is, mint égbolt és mezők, erdők. Azt akartam, hogy velem legyen. Fogtam valakit, akit szerettem és teljesen lecsupaszítottam, hogy ráaggathassam a saját dolgaimat. Remek. Bizonyosságot nyert ismét, milyen jó ember is vagyok. Talán régebben ment volna nekem is egy egyszerű kaland. Simán engedtem volna, hogy azt tegyen amit akar és akkor, amikor akarja. Azt hiszem ez az apaság dolog jócskán felülírt sok-sok dolgot a személyiségemen. Talán ez is tett gyengévé. Hogy furcsamód, de gyengéd lettem. És hozzászokhattam a birtokláshoz, mert a kislány, akire vigyáznom kell, elvárja, hogy birtokoljam. És ugyanígy birtokolni akarom Elliotot is. Ezt nem tagadhatom. Akarom, hogy ugyanúgy, ahogy én testem és lelkem az övé. Úgy az ő teste és lelke csak az enyém legyen.

Hagytam, hogy eltaszítson. Gyenge akartam lenni. Annyira gyenge, hogy el tudjam engedni, akár örökre is. Gyenge akartam lenni annyira, hogy ne szorítson az az erő engem sem, amivel meg akarom ragadni Elliotot újra és többé nem elengedni, bármennyire erősen ki is akarjon szabadulni. De nem voltam sem kellően gyenge, de talán kelően erős sem. Valahol a félúton állhattam az ideálistól. Azt hiszem. És már azt sem igazán tudtam Elliot mit akar? Ragadjam meg és zárjam tényleg be? Vagy eresszem el? És akkor mennyire és milyen messze?
Gondolataimból ismét az ő hangja rángatott ki. El akartam kapni a kezét. De nem mertem. Mit is mondhatnék most? Mit is tehetnék most? Ez egy olyan helyzet, amiben nincsenek jó válaszok, de talán jó érvek sem. Csak van két ember, akik minden nehézség ellenére szeretik egymást. Hiszen így kell lennie. Látom a dühét, hisz felém üt, pont úgy mint mindig, ha baja van velem. De tényleg, látom azt is, hogy itt van. Érzem a furcsa kettősségét a dolognak, amit rajtam kér számon, úgy érzem joggal. ő akarja a szabadságát és a szerelmet is, épp ugyanúgy, mint én…

Megint megragadom. Szorosan és erősen, immáron fel is emelve a földről, hogy feltegyem a konyhapultra gyönyörű kis testét, és csak szorítsam arcom a mellkasához. Érzem a heves szívverését, aminek mintha minden ritmusát próbálná követni légzése. De én csak szorítom őt erősen, hogy ne akarjon ellenkezni, hogy érezze az én szívem, ami mintha az övéhez igazodna, mindig. Kitölti a csendes ritmusokat, vele együtt létezik, ő élteti.
- Már nem csak a szabadságod van. – Jelentem ki, bár a mellkasába dünnyögöm, így nem tudom, hogy hallja-e. – Menj él és gyere vissza, amikor akarsz. De ne mondd azt, hogy az egyetlen dolog, amid van az a szabadságod. Gondolj csak Deanékre. Van egy családod, akik szeretnek. Vannak barátaid, Esmé például vagy az a séróbajnok akárhogyishívják. És vagyunk mi. Ada és én, az új családod, akiket választottál. – Ujjaim úgy vezetem, hogy az ő ujjain megtaláljam a gyűrűt, amit tőlem kapott és megérinthessem. – Tehát, ha elmész, gondolj arra, hogy mindig van hova hazatérned. És ne hazudj magadnak, mert nem igaz az, hogy nincs semmid. Mert tele vagy fényes palotákkal, csillogó arannyal, de ami a legfontosabb; szeretettel.
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #37 Dátum: 2018. 04. 07. - 18:13:32 »
+1

A  T É K O Z L Ó  F I Ú


[viselet]

NAT
1999. május

Nem akartam, hogy hozzám érjen. Nem akartam, hogy most gyengédséggel akarjon meggyőzni… nekem az erejére volt szükségem, ami igazából nagyon ritkán mutatkozott csak meg. Itt volt ez a majd’ kétméteres fickó, szakállal, izmosan, olyan adottságokkal, amikről én sosem álmodhattam igazán… és gyengébb volt, mint én. Sokkal gyengébb.
Hagytam, hogy felültessen a pultra, de égett a bőröm minden simítás, minden finom érintés alatt. Tudtam, mire van szükségem. Tudtam, hogy mi lüktet a csuklómon és ontja belőlem a kegyetlenséget, ami valóban a részem volt, mégis könnyen elnyomtam korábban. Most már nem ment. Más ember voltam, a szalag által keltett érzések annyira az enyémek voltak, mint minden mást, csak most erősebben törtek fel, kegyetlenebbül vették át felettem az uralmat… és Nat, mintha képtelen lett volna azzal a sötétséggel küzdeni, ami engem átölelt, ami bennem tombolt. Olyan volt, mint egy pislákoló láng, ami már alig-alig tudja életben tartani magát. Én pedig hiába kapaszkodtam belé, ő maga szakította el a melegségét tőlem.
A mellkasomnak támaszkodott. Hallhatta, milyen őrülten ver a szívem, mintha kiakarna szakadni. Hol fájdalmas volt, hol egész testben lüktető.
Már nem csak a szabadságod van. – Halkan beszélt, alig értettem a szavakat. – Menj él és gyere vissza, amikor akarsz. De ne mondd azt, hogy az egyetlen dolog, amid van az a szabadságod. Gondolj csak Deanékre. Van egy családod, akik szeretnek. Vannak barátaid, Esmé például vagy az a séróbajnok akárhogyishívják. És vagyunk mi. Ada és én, az új családod, akiket választottál.
Finoman érintette meg a kezemet, ujjai a gyűrűsujjamra csúsztak, végig simítva a tőle kapott ékszert. Szerettem azt a darabot, ahogy meg-megcsillant a fényben, emlékeztett arra, ahogy lényegében kizsaroltam tőle… ő pedig boldogan teljesített a vágyamat. Akartam, mert így hozzám kötné magát, nem kéne félnem az elvesztésétől… habár úgy adtam elő, mintha neki lenne fontos, valójában nekem volt. Azt akartam, hogy csak az enyém legyen. Akkor nyertem és a szavai alapján most is így történt.
Tehát, ha elmész, gondolj arra, hogy mindig van hova hazatérned. És ne hazudj magadnak, mert nem igaz az, hogy nincs semmid. Mert tele vagy fényes palotákkal, csillogó arannyal, de ami a legfontosabb; szeretettel.
Gyyőztél, O’Mara! Ujjongott bennem a szokásos belső hang, még is keserű volt a szám íze. Annyiszor vágytam az én erős Natomra, arra aki fölém tud kerekedni, aki ki mondja: az övé vagyok és nem mehetek el, csak ha ő elenged. Ez kellett volna nekem. Egy erős hang, aki kimondja, hol a helyem és nem taszít vissza abba a bizonytalanságba, amiben az út előtt is voltam. Nem találtam a helyemet, mióta visszatértem az országba és úgy tűnt, hogy Nat nem az, aki képes lesz megmutatni merre keressem. Egyszerűen azt mondta menjek, ha akarok, de térjek vissza hozzá… és mi lesz, ha egyszer az a hang győz, ami nem akar visszatérni hozzá? Az, amelyik folyton gúnyol miatta?
Végre beláttad, hogy igazam van – mondtam.
Olyan hang tört fel belőlem, amire alig tudtam ráismerni. Túl komoly, túl hideg volt, mintha Phillip beszélne. Nem volt benne semmiféle érzelem, inkább csak valami felsőbbség érzet, ami a Rowle családra olyan jellemző és amit eddig csak az annyiszor előkerülő belső hangtól hallottam.
Most pedig eressz el, tusolni akarok… – Löktem félre a kezeit, hogy lemásszak a pultról.
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #38 Dátum: 2018. 04. 14. - 20:59:03 »
+1


A TÉKOZLÓ FIÚ

Egészen biztos voltam benne, hogy megint csalódást okoztam. Megint ott volt az az érzés, hogy semmire sem vagyok jó. Annyiszor próbáltam legyőzni. De mintha Reagan bélyege még mindig ugyanúgy rajtam lenne. Nem ez kéne, Elliotnak nem erre van szüksége. Nagyon is jól tudtam. De valahogy mintha azzal, hogy az erőmre vágyik, még inkább elbizonytalanítana. Amíg nem akartam ilyen komolyan megtartani senkit, amíg nem akartam szeretni, könnyebb volt azt mondani, hogy ez van, ezt kell szeretni. Most mintha sakkot játszanánk, vagy táncolnánk. Egyikünk lép, igazodik a másik, és így tovább. Lehet én igazodom többet… Lehet végül én vagyok az, akit uralkodás alá vontak. És mindig győznek. Holott maga az is, aki uralkodik, azt várná, hogy ő fölötte uralkodjanak. De bármit teszek, bármit mondok, a végére, mindig én vagyok az, akit utálni lehet. És ebből lassan talán már elegem van.

- Nem. – Szorítok ismét Elliot csípőjére, ott tartva őt a konyhapulton. Bár hirtelen én sem tudom, hogy milyen célom is van ezzel. Erősnek lenni? Ugyan… Elliot úgyis mindig, de mindig a szemembe röhög, hogy szánalmas vagyok. Hát, íme. Szánalmas létem ellenére is itt van és öntelten dacos szemeivel néz a szemembe. – Egyszerűen kikerülöd, ha probléma van. Ha valami nem tetszik, csak megsértődsz, mintha mindig más lenne a hibás. De most, ebben a helyzetben, nem én voltam a ludas. Te mentél el. Még, ha vissza is jöttél. Örülök, de nem fogok örömujjongásban kitörni. Tudom, hogy nem veszed természetesnek azt, hogy van otthonod, de eljátszod. Csak félig az én kiváltságom az, hogy velem vagy, de félig a te kiváltságod az, hogy veled vagyok. Röviden. Nincs igazad.

Most húzódom csak el tőle. Már se nem kapaszkodok gyönyörű alakjába, se nem szorítom azt tovább, béklyót vonva rá. – Maradj ott! – Fordulok vissza a félig elkészített kávékhoz, azt se tudom, hogy Elliot hallgat-e rám, bár készülök rá, hogy elkapjam, ha mégse. Próbálom éreztetni, hogy most az lesz, amit én akarok. Csak kiöntöm egy-egy bögrébe az italt, majd a konyhapolcok egyik legmagasabbikában kezdek el kutakodni, hogy aztán elővegyem a régi üveget, benne az ugyanolyan régi rummal. Még egy öreg írótól kaptam, hát szóval nem épp a két szép szememért… Volt is mit meghálálnia… Tulajdonképpen fogalmam sincs, miért is őriztem meg ennyi éven keresztül, sőt egy felújításon átívelve is. Talán emlékeztetett rá, milyen is volt anno lázadni Reagan ellen. Azt hiszem akkor, amikor ezzel a pasival összeálltam hódítónak és erősnek éreztem magam. Olyannak, mint aki tényleg szabad és tényleg bármit megtehet. Elliottal épp ugyanígy akartam érezni magam, de csak néha sikerül. Pedig azt szeretném, hogy vele, enyém legyen a világ is. A bögréket Elliot mellé teszem az asztalra, majd töltök a rumból is, nem keveset, mindkettőbe.

- Tessék! – Tolom felé az egyiket, miközben számhoz emelem a másikat és belekortyolok. Jól esik az alkohol égetése a torkomon, párosítva a még majdhogynem forró kávééval. Aztán leteszem, és megint mélyen Elliot szemeibe nézek. – Egy kávényi időd van, hogy megfogalmazd a bocsánatkérésed. Mert igen, lehet engem hibáztatni, hogy bezártalak. – A gyűrűjére mutatok, amit tőlem kapott és nem épp kis vásári ajándékként… - De azt hiszem ezt a fogságot közösen vállaltuk.
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #39 Dátum: 2018. 04. 16. - 16:28:47 »
+1

A  T É K O Z L Ó  F I Ú


[viselet]

NAT
1999. május

Még mindig a korábban feltörő hang hatása alatt remegtem. Az ujjaim szerettek volna a fülemre vándorolni, hogy ne halljam azt a sok kegyetlenséget, ami belőlem jött fel. Tudtam, hogy az is az én részem, de már nem akartam Nat ellen használni… nem akartam elüldözni magamtól. Sőt, minden erőmmel bele akartam kapaszkodni, odahúzni magamhoz és kérlelni, hogy mondja meg: ide tartozom. Nem vitatkozni, ne sírjon, ne drámázzon. Csak vegye elő a komolyember hangját és közölje a tényeket. Érezni akartam, hogy erős, ha már egyszer én ennyire gyenge vagyok.
Ő nem fél boldognak lenni… ő nem olyan, mint én… Talán, mert nem ugyanazokon a nehézségeken mentünk át. Ő korábban nem érezte azt, hogy jó helyen van, hogy igazán boldog és aztán nem szakította ki valaki azt az egészet az ujjai közül. Az enyémből ráadásul nem is egy ember tépte ki. Mert nem csak Lis volt felelős a történtekért… annyi minden történt, ami miatt már korábban is megtörténhetett volna a szakítás. Hiszen sok más férfi volt közben képben… és én csak arról tudtam, ami közvetlenül az orrom előtt történt. Ráadásul valakivel már a kapcsolatunk idején és levelezett… akivel most együtt van. Ha tudnám ki volt az, beverném a képét gondolkodás nélkül még most is… de ez nem változtatna azon, hogy az a dolog halálra volt ítélve. Félve néztem Nat kék szemeibe. Mi van, ha ez is arra van ítélve?
Éreztem, ahogy a kezei a csípőmre szorítanak, egyszerűen ott tartva a konyhapulton. Ha szerettem volna sem tudok mozdulni, de közben ott volt a mindent letaglozó keserűség is, amiért megint én nyertem meg egy vitát… amiért megint nekem kellett, hogy igazam legyen.
Egyszerűen kikerülöd, ha probléma van. Ha valami nem tetszik, csak megsértődsz, mintha mindig más lenne a hibás. De most, ebben a helyzetben, nem én voltam a ludas. Te mentél el. Még, ha vissza is jöttél. Örülök, de nem fogok örömujjongásban kitörni. Tudom, hogy nem veszed természetesnek azt, hogy van otthonod, de eljátszod. Csak félig az én kiváltságom az, hogy velem vagy, de félig a te kiváltságod az, hogy veled vagyok. Röviden. Nincs igazad.
Nyeltem egyet.
Szóra nyitottam a számat, önkéntelenül feleselni akartam… de nem tudtam. Képtelen lettem volna erre az utolsó mondatra válaszolni. „Nincs igazad.” – ismételtem meg magamban újra és újra. Közben persze a szalag lüktetni kezdett, éreztem megint, ahogy a sötétség felkúszik a karomon. Most azonban nem engedtem neki. Még egyet nyeltem és megpróbáltam a keserűségét visszaparancsolni oda, ahonnan jött. Nem sötétséget akartam, hanem az én egyetlen fénysugaramat, aki éppenséggel ott állt előttem és olyan erősen szorított, hogy az akár fájhatott volna.
–  Maradj ott!
Ahogy elengedett szinte éreztem az érintése hiányát. Kinyújtottam a kezem, hogy megfogjam, de addigra már túl távol került. Az ujjaim csak a levegőt érték… a karom pedig egyszerűen visszahanyatlott a saját combomra. Őt nem szabad elveszíteni… Már kezdtem kétségbeesni, hogy nem néz rám újra, de akkor hirtelen újra megfordult. Megint rám nézett kék szemeivel… és alig tudtam elszakadni tőle, hogy végre befókuszáljam a kávésbögrémet.
Elvettem.
Egy darabig csak szorongattam, élvezve az ital kellemes melegét. Csendesen figyeltem, ahogy belekortyol a saját adagjába. Egy pillanatra összeszorult a torkom, az az érzésem volt, mintha nem is egy hétre hagytam volna itt… hanem sokkal, sokkal hosszabb időre.
Egy kávényi időd van, hogy megfogalmazd a bocsánatkérésed. Mert igen, lehet engem hibáztatni, hogy bezártalak. De azt hiszem ezt a fogságot közösen vállaltuk.
A gyűrűre néztem.
Pont ez a biztosíték arra, hogy mindig hazajövök… – válaszoltam. – Haza. – Ismételtem meg. Azt akartam, hogy érezze, amire én gondolok.
Belekortyoltam a kávéba. Jól esett az erdőben töltött idő után, na meg a hosszú utat követően is. Elfáradtam, koszos voltam, minden tagom csak a puha párna és Nat testének finom melege után vágyakozott. Lettem végül magam mellé a bögrét. Megragadtam őt a gallérjánál fogva és odahúztam magamhoz. Lágyan karoltam át, de azért érezhette, most nem szabadul.
És talán pont az a jó, ha bezársz. – Suttogtam, egészen közel hajolva hozzá. – Imádom, ha megmondod, hol a helyem.
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #40 Dátum: 2018. 04. 18. - 19:38:56 »
+1


A TÉKOZLÓ FIÚ

Csak nézem Elliot ujján a gyűrűt, miközben észre sem veszem, hogy egyre közelebb és közelebb húzódom hozzá. Hiába… Még mindig ugyanúgy vonzz, mint a legelső alkalommal. Akarom őt. Akarom érezni, hogy csakis az enyém. Birtokolni akarom, nem csak az ajkait, de az egész testét és lelkét. Önkéntelenül nyúlok a kis tárgy felé és piszkálom meg az ujjaimmal, miközben tekintetemmel párom tekintetét keresem. Akarom látni bennük azt az erőt, ami engem akar erőssé tenni. Látni akarom azt a dacot, amellyel egyenesen vágyik rá, hogy legyen aki uralkodik felette. Furcsamód érzem, tudom, hogy azt akarja, amitől én menekültem. Mármint annak nyilván egy sokkal, de sokkal szeretőbb és szerelmesebb és boldogabb formáját. De akkor is egy bizonyos mértékig majdnem ugyanazt. Zsarnokká tesz. Akaratossá. De igen, végre valóban meg kéne mutatnom azt az erőt, ami itt lakik bennem. Ki kéne mutatnom mennyire is akarom őt. És nem csak magamban táplálgatni ezt az érzést.

Mélyet szívok a levegőből, aztán újra az ajkaimhoz emelem a bögrém, hogy kortyoljak belőle egyet. Persze közben abbahagyom ujjának piszkálását. Próbálok úgy tenni, mint aki haragos, nagyon haragos. Legalábbis úgy fújom ki a levegőt, mint aki jelzi, a másik messzire ment. Bár tény, hogy valóban messzire ment. Szó szerint… Na, ilyen vicces is rég voltam… - Haza. – Ismétlem meg én is a szót, amit kiejt. De ezt is erősen teszem. Nem csak úgy bele lehelem a levegőbe. – Nem akarom, hogy biztosíték kelljen, arra, hogy hazajössz. – Jelentem ki és várom szavaim következményét. El is csodálkozom rajta, amikor nem akad ki…

Közelebb hajol. Immáron tényleg érzem illatát, ami, bár magával vegyíti a mocsok bűzét, de így mintha csak még kívánatosabb lenne. Franc. Nyelek nagyot, és tekintetem megint tekintetébe fúrom. Leteszem a bögrém. Még jócskán van benne a rumos kávéból, de sose szerettem túlzottan, így nem zavar ha kihűl. Arrébb is tolom valamelyest, szinte meg sem hallom a hangot, amit csúszás közben okoz. Teljesen elveszek Elliot ajkainak a csodálatában és abban a piszkos illatban, ami körüllengi. Bódító. Mámorító. Rászorítok egyik kezemmel a combjára, másikkal a bögréjére. És miközben elhúzom gyönyörű ujjaitól az ő italát is, egészen közel, combjai közé tolom magam. Már érezheti, mit akarok. Tisztában kell vele lennie, mennyire hevíti is a testemet a közelségének minden pillanata. Most pedig, hogy ennyi ideig kellett hideg ágyban aludnom, amúgy is szinte megőrülök azért, amit ő adhat.

- Akkor megmondom, hol a helyed. – Suttogom, belemarva bőrébe. – Féltékeny vagyok, nem csak minden emberre, de a fákra, dombokra, kastélyokra és kincsekre is. Azt akarom, hogy engem mindig és mindenkor jobban akarj, mint azokat. Azt akarom, hogy csak az enyém legyél. A helyed mellettem van. – Hajolok immáron egészen közel ajkaihoz és oda lehelem szavaimat. – A helyed, mellettem van. – És mikor megérzem forró leheletét az ajkaimon, ami úgyszintén árasztja magából Elliot minden illatának tökéletességét, akkor érzem, hogy az egész hetes rémület tovaillan és felváltja a vágy. Ajkaival vadul kapok ajkai után, és csak hevesen csókolom…
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #41 Dátum: 2018. 04. 19. - 11:02:12 »
+1

A  T É K O Z L Ó  F I Ú


[viselet]

NAT
1999. május

Egészen közelkerült a teste hozzám. Éreztem, ahogy a kellemes meleg árad szinte minden tagjából egyenesen felém. Az ereje egészen magával ragadott. Láttam a tekintetén és hallottam a hangján, amivel kimondta a szavakat. Nem tudtam ellenkezni. Csak végig futtattam ujjaimat a karján, a ruhája anyagán, nem martam bele. Nem akartam vele éreztetni, hogy én vagyok az erősebb. Csak egy vágyam volt: hogy mutassa meg mennyire akar engem.
Megéreztem a combomon a szorítást. Beleremegett a testem és engedelmesen engedtem el a bögrémet, hagyva, hogy még közelebb kerüljön hozzám. Éreztem, milyen forró és mennyire vágyakozik utánam. Megdobbant a szívem és nem volt erőm szólni, ott voltam, elvehetett tőlem bármit, megparancsolhatott bármit… önként és dalolva hódoltam volna be neki… mert én csak egy madárka vagyok, aki elmenekül, mégis visszatért hozzá, vágyva a bezártságot. Csakhogy én nem magokon akartam hízni, hanem érezni őt, miközben újra és újra bebizonyítja: hozzá tartozom, az övé vagyok.
Akkor megmondom, hol a helyed. – Suttogta. Keze közben óvatosan marta a bőrömet. Halk, nyögésszerű sóhaj hagyta el ajkaiamat, de a tekintetemet ugyanúgy az ő, erőtől csillogó kék szemeire függesztettem.
Igen… mondd meg… – gondolataim szinte őrült módon várták a folytatást. Nem foglalkoztam a csuklómon lüktető szalaggal vagy felszínre kívánkozó kegyetlen kis gondolatokkal. Nem… csak a vágy volt, ami Natot akarta. Még közelebbről érezni a forróságát, ölelni, csókolni, szeretni, szorítani.
Féltékeny vagyok, nem csak minden emberre, de a fákra, dombokra, kastélyokra és kincsekre is. Azt akarom, hogy engem mindig és mindenkor jobban akarj, mint azokat. Azt akarom, hogy csak az enyém legyél. A helyed mellettem van. A helyed, mellettem van.
Hirtelen csókolt, erősen, birtoklón, én pedig átkarolva a nyakát, beletúrva a hajába viszonoztam azt. Elviselhetetlenül égetett a hiány még most is, amit egész úton próbáltam elnyomni magamban. Épp csak egy pillanatra húzódtam el, csendesen sóhajtva ajakainak: – Melletted.


Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #42 Dátum: 2018. 07. 17. - 12:28:20 »
+2


AJÁNDÉK II.

Kinyitom a szemem. A korareggeli napfény az első, amit érzékelek, miközben orromat átjárja Elliot édes illata. Hozzábújok még jobban, egészen magamhoz ölelem. S csak hallgatom, ahogy szuszogása keveredik a szikláknak csapódó tenger zúgásával.
Ilyen egy tökéletes reggel. És ilyen lenne a tökéletes boldogság is, ha a világ hagyná végre, hogy mi csak azok legyünk, amik lenni szeretnénk. Egy egyszerű szerelmespár. Kár, hogy talán sosem lesz ennyire egyszerű az életünk. De még mindig bízom benne, hogy megoldjuk a nehézségeinket. Finoman végigsimítok Elliot karján, megcirógatom a nyakát, az arcát, belesimítok gyönyörű sötét hajába, s csak nézem közben, csodálom, ahogy csak szerelmes férfi csodálhatja rajongása tárgyát. Aztán óvatos csókot lehelek ajkaira. Nem akarom felébreszteni még a hívogató kávé illatáradata előtt. Korán van még, de a csókja most is édes és imádnivaló, mint mindig…

Felkelek és gyorsan felkapom magamra futónadrágom, pólóm és a csöves sapim. Bár nekem nincs vele bajom, egyesek szerint elég ízléstelen… Gyorsan le is szoktam venni, mielőtt még Elliot meglátná rajtam. Nekem viszont kell a futáshoz, hogy a fülemnek ne legyen baja az olykor hevesen süvítő tengeri szélben. Jelzek Nautilusnak, hogy indulás van. Nem mintha nagyon kéne neki, mert mikor elkezdem felvenni a futócipőm már türelmesen vár az ajtóban. Legalábbis türelmesen kellett volna várnia az ajtóban. Így tanítottam neki. Ez volt a megszokott, ez volt, amit tennie kellett volna. De helyette vonyítani és ugatni kezdett, közben pedig úgy kaparászta az ajtó alját, mintha a karmaival utat törhetne rajta magának. Meg is látszottak nyomai a fán. Érzékeltem szemem sarkából, miközben a pálcámért nyúltam és magam elé emeltem.
- Nautilus! Hozzám! – Harsogom hangosan, hogy kutyám esetleg a saját hangján keresztül is meghallja parancsom. Arról nem is beszélve, hogy valahol kicsit reménykedem benne, Elliot is meghallja a zajt. Mert itt valami nem stimmel. Én pedig egészen hozzászoktam már, hogy mindig a rosszra számítsak és ne esetleg csak valami kerti törpére, ami zavarja Nautilus személyes terét.
Amikor kutyám mellém ért, együtt indultunk el az ajtóhoz. Ő ugyanúgy ugatott és nyüszített, mint eddig, de mellettem maradt. Egészen addig, amíg a kilincset le nem nyomtam és kinyitottam az ajtót. Akkor halkabb nyüszítésbe kezdett, s farkcsóválva rohant ki a résnyire nyitott ajtón.

Sok dologra számítottam. Sok dolgot elképzeltem, mit fogok odakint találni. De amit végül láttam, az messze nem közelítette meg egyik elképzelésemet sem.
Egy csecsemő.
Mózeskosárban feküdt az apró kicsi test, épphogy letakarva egy nem túl vastag anyaggal. A küszöbömön. Az én küszöbömön. A nem hétköznapi levélküldemény után számítottam rá, hogy hamarosan látni fogom a babát, aki vélhetőleg a fiam. De ő volna az? Egyáltalán az volna? És miért hagyták így itt? Még csak be sem csengettek. Nem is jeleztek. Mióta lehet odakint? Hűvös reggel van, rajta pedig alig van valami kis ruha. Ó jajj…
Sóhajtok és egy pillanatra lehunyom a szemem. Nautilus ugyanúgy vonyít, de immáron nagyon halkan, miközben orrával a takarót gyűri feljebb a babán. Mintha csak érezné, hogy fázik és segíteni szeretne rajta. Én viszont megremegek. Érzem, ahogy a remegés végigfut a testemen és erőteljesen érkezik ujjaimba. Nem tudom megfogni. Nem tudom felemelni. Ki ez? Ki csinálta ezt? Miért? Érzem, ahogy kétségbe esésem nyomán könnyek gyűlnek a szemembe. Egy pillanatra még az is megfordul a fejemben, hogy valahogy elrejtem. Elviszem Ballardékhoz, hogy Elliot ne is lássa… De ez sem jó megoldás. Őszintének kell lennem. Vele a leginkább, hisz a párom, a férjem. Neki nem hazudhatok…

Végre elég erőt gyűjtök magamban, hogy a pálcát görcsösen szorongató, remegő ujjaim megmozdítsam, majd a pálcát eltegyem. Lehajolok a babához és kiemelem a kosárból, gondosan átölelve, hogy kicsit felmelegítsem. Jéghideg minden tagja… Csordulnak ki könnyeim, miközben felemelem a mózeskosarat is, betessékelem Nautilust az ajtón, majd a lábammal becsukom magunk mögött. Mikor leteszem az asztalra a fonott kosarat, akkor látom meg, hogy az egyik fülére kis cédula van tűzve.

Név: Nat Forest
Született: 1999. május 15, London
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #43 Dátum: 2018. 07. 19. - 15:13:56 »
+1

A J Á N D É K  II.


NAT
1999. június

.outfit.

18+ / csúnyán beszélek… újdonság?

Egyik álomból a másikba zuhantam, mintha valami sötét kéz rántott volna vissza azok kellemes világába. Egyszer felkeltem, láttam, hogy Nat felül az ágyon… de szinte azonnal lecsukódtak a szemeim. Saját szuszogásom hangja ringatott mély álomba, hogy megint szembe nézzek Phillip köpenyébe bújt önmagammal. Kezeim újra és újra nyúltak a ruhadarab felé, remélve, hogy bőrömön érezhetem a bársonyosságát. Le akartam tépni az előttem haladó énem fejéről, csakhogy akármilyen közel jutottam hozzá, ő messzebbre rohant. A hátam mögött pedig recsegett-ropogott minden… szó szerint minden. A falról hullani kezdett körülöttem a vakolat, a padló beszakadt.
Lihegve, izzadva rohantam előre. A térdeim remegtek, annyira fájtak az izmaim a rohanástól. Már régóta nem szoktam az ilyesmihez… a combomban viszont csak nem jelent meg a kín. Vártam, szinte sóvárogtam a szenvedés iránt, hogy arra fogva vehessek magamhoz egy korty whiskyt. Azonban nem történt semmi továbbra sem. Rohanás közben egy pillanatra lenéztem a lábaimra… még mindig bírták a tempót, én pedig megérkeztem a másik Elliot elé. Ezúttal felém is fordult és egy kegyetlen vigyorral az arcán bámult meg. Láttam, ahogy a keze fájós combjára siklik… én pedig ösztönösen tettem hátra egy lépést tudván, hogy az a valóság, amit a fekete csuklya alatt látok és nem az, akinek én magamat hiszem. Csakhogy elvesztettem az egyensúlyom és zuhanni kezdtem. Éreztem, ahogy a szél süvít az arcomon. A testem az ijedtségtől megremegett. A szemem pedig kipattant.
Ott feküdtem az ágyon, a fehér ágyneműbe fúrva az arcomat. Az egész beleremegett abba, amit az álom váltott ki a testemből. Minden tagom reszketett a zuhanás emlékének nyomában. Ezért utáltam a magasságot… ezért tartottam tőle, mert ugyanezt az érzést keltette bennem, csak jóval kisebb mértékben. Már vége, O’Mara… szedd össze magad! – parancsolt rám a kegyetlen hang.
Kurvára elegem van belőled, te hang… – morogtam, ahogy felkeltem az ágyból. Közben egyszer a szalagra pillantottam, végig simítottam vörös bársony felületén. Aztán elkezdtem ruhákat keresni. Valami kényelmeset, ami megfelel arra, hogy a reggeli kávémat a magamévá tegyem és Nat se kapjon éppenséggel kangörcsöt a meztelen látványomtól.
Kicsit nevetve a gondolattól léptem be a fürdőbe, megmostam az arcom a fogam és éppen csak egy pillanatra meredtem a tükörbe. Megint sokat aludtam a szemeim alatt még is ott feketéllett a fáradtság árnyéka. Ujjaimmal végig simítottam a jobb szemem alatt húzódó bőrön, ahogy közelebb hajoltam. Tekintetem kissé kiszáradt ajkaimra tévedt. A franc… Egy kis vízzel dörzsöltem át őket, hogy ne ijesszem meg Natot. Neki nem kellett tudnia ezekről a borzalmas álmokról. Mostanában annyi szörnyűség ért minket… olyan sokat kellett harcolnunk. Legalább ostoba álmok ne állhassanak közénk. Csak bólintva jeleztem magamnak, hogy így lesz a legjobb. Valljuk be, akármit is láttam ott, az összezuhanni készülő folyosón, nem volt több, mint egy felismerés. Én vagyok Phillip. Igen, az ő leképezése, ami ellen minél jobban küzdök, annál jobban előtör belőlem.
Zajokat hallottam lentről. Nem tudtam, miféle hangok lehettek azok, de önkéntelenül is a pálcámért nyúltam. Úgy indultam el lefelé. Még mindig nem pillantottam meg, egészen addig, míg le nem értem teljesen. Mert ott volt Ő és valami, amit nem tudtam kivenni pontosan, de nem illett a házba...
Nat? Mi folyik itt? – kérdeztem még mindig álmosan.
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #44 Dátum: 2018. 07. 20. - 11:48:55 »
+1


AJÁNDÉK II.

Csak állok a babával a kezemben és bámulom azt a néhány leírt szót. Mintha a halálos ítéletemet mondták volna ki, úgy érzem magam, megint. Holott az apaság az, aminek örömnek kellene lennie. De nem így. Nem ebben a formában. Adát örömmel és büszkén vállaltam, hisz a legjobb barátom vagy barátaim bízták rám imádott lányukat. Rám, éppen rám, aki önmagában sem hitt. S ők mégis hittek énbennem. Ada megváltoztatta az életemet. Nem számítottam rá, de szerettem őt és jó dolognak tartottam, hogy vigyázhatok egy olyan kincsre mint ő. Ez a helyzet viszont megalázó és fájdalmas. Nem csak magamnak okozok vele fájdalmat, de Elliotnak is. Ráadásul csak gyűltek bennem egymás után a tucatnyi kérdések aminek a végén mindig ott volt ugyanaz az egy szó is: Miért?
Úgy éreztem nem tudok mit tenni. Úgy éreztem megint nincs beleszólásom a saját életembe. Csak úszok egy rossz árral, aminek nem kéne a közelemben lennie. Vagy nekem kéne megtanulnom végre az árral szemben úszni. Belekapaszkodom az apró kis testbe. Magamhoz szorítom, hogy érezzem, hogyan melegszenek tagjai, s hogy halljam, ahogy aprón szuszog. De közben könnyek csordulnak ki a szememből, s immáron zokogásban tör ki testem, miközben ujjaim a barna kis takaróba mélyesztem.
Nem ezt érdemeltem. Nem ezt érdemeltük. És nem akartam Elliotot megint megbántani. Még az Ansonos képeket sem heverte ki a kapcsolatunk, ez egyenesen olyan, mintha egy tőrt döfnék magunk közé. Visszatarthatatlanul potyognak könnyeim, miközben a zokogás nyomán meg-megremeg a testem. Érzem, ahogy megfájdul minden tagom, mint anno a mérgezés nyomán, ahogy éreztem, hogy átjár a szer. A testem erős, de a lelkem haldokló. És, ha elveszíti Elliotot, talán soha többé nem gyógyulnak be a kapott sebek. Azt hittem ha legyőzzük Reagant és Nyströmöt, az életünk végre elkezd felfelé lépdelni a boldogság felé. De csak lejjebb nyom minket a gondviselés. Jelezve: Melegeknek nem itt van a helyük. Ők nem léphetnek be a boldogság kapuján, mert nem érdemlik meg. Holott de, megérdemelnénk. Mert mi sem akarunk többet csak egy családként, szeretetben élni.

Hallom, ahogy Elliot lépked lefelé a lépcsőn. Halogatom a pillanatot, hogy a szemébe nézzek. Nem akarom. Nem tudom. Nem tudom neki megmondani, hogy íme, ő az, akitől rettegtél és most itt van. Én pedig nem tudom visszaküldeni a feladóhoz rögtön. Mert esélyt sem adott rá. Nincs követelés, nincs üzenet, nincs levél. Csak a neve és a születési dátuma egy babának, aki az én felvett nevemet kapta. Nat…

- Az ajtó előtt találtuk. – Suttogom magam elé, miközben szememmel még mindiga  csöppséget nézem. – Az ajtó előtt találtuk. – Ismétlem hangosabban, s tekintetemmel végre Elliot tekintetét fürkészem. Nem lettem bátrabb vagy jobb, de ha az ember fél valamitől, akkor talán jobb ugrásszerűen túlesni rajta… Elengedem a mózeskosarat. Biztonságban áll az a konyhaasztal tetején és Elliot felé lépek párat. – Biztos ugyanaz küldte, aki a csomagot is, de nem tudom kicsoda. Viszont ki fogom deríteni és akkor meg tudom, hogy mi is ezzel a küldeménnyel a szándéka. Nem hagyhatja itt. Nem teheti ezt csak egy szó nélkül. Még levél sincs, Elliot. Egy üzenet sem. Semmi. Csak a neve. Elliot hidd el, annyira sajnálom. Nem akartam ezt. Semmiképpen sem akartam ezt. Kérlek bocsáss meg. Sosem gondoltam volna, hogy egy régi hibám majd így visszaüt. Béna voltam, elismerem, de kérlek, csak bocsáss meg nekem. Kérlek… Kérlek…
Naplózva

Oldalak: 1 2 [3] 4 5 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2018. 08. 26. - 19:08:33
Az oldal 0.181 másodperc alatt készült el 47 lekéréssel.