+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  VEGYES CSAPATOK
| | | |-+  Fényes Kompánia
| | | | |-+  Nathaniel (Moderátor: Nathaniel Forest)
| | | | | |-+  Tengerszem
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 3 ... 9 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Tengerszem  (Megtekintve 28493 alkalommal)

Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2017. 09. 16. - 22:56:59 »
+1


TENGERSZEM

Nathaniel mindig is vágyakozott a modernség és a tágas magánszféra iránt. Ezt azonban sem az árvaházban, sem az örökbefogadó otthonban, sem pedig a Roxfortban nem kaphatta meg. És bár ez utóbbi két helyet nagyon is szerette, titokban azért mégiscsak megfogadta, hogyha felnőttként megteheti, világos, tágas, nyugodt légkörű házat építtet magának. Valami meghökkentőt, egyedit, amilyet még nem látott a mágusvilág.
Mikor azonban könyvei sorra döntöttek eladási rekordokat, a kényelmes otthon igénye helyett a Mariellel közös vállalkozás kötötte le minden figyelmét. Legtöbb idejüket amúgy is a Kalamáris Kiadónál töltötték. Vagy országról országra, szállodáról szállodára jártak. Esetleg gazdag rajongók vendégszeretetét élvezték... Verhetetlen kettősüknek mindez rendkívül kényelmes és kielégítő volt.  
Mikor Mariel férjhez ment, Nathanielben ismét megfogalmazódott a saját, tágas otthon gondolata. Néhány hét keresgélés után bukkant rá a Polperrotól nem messze fekvő birtokra.
A füves területen valamikor ház állhatott vagy valami istálló féle. Málladozó téglarakásai ugyanis még mindig, némán figyelték és őrizték az óceán lenyűgöző látképét. Az író, ezekre a romokra építtette otthonát, nagyrészt mugli építészekkel és tervezőkkel együttdolgozva, hogy minél nagyobb, világosabb és mégis otthonos tereket hozzanak létre.
A birtokot mára számos védőbűbájjal vették körül. Még sincs teljesen elzárva a muglik elől. Polperro lakosai, ha nem is jól, de ismerik a házat és annak urát is.
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2017. 09. 17. - 08:09:21 »
+1

KELLEMES TALÁLKOZÁS


[viselet]

1999. április

 
Nyöszörgés hagyta el az ajkaimat ahogy a hátamra fordultam. Minden porcikámat kinyújtottam a puha matracon, de a szemeimet alig tudtam kinyitni. Azt azonnal érzékeltem, hogy túlzottan is világos van és valamiért az ágy közepén találtam magamat – szokás szerint Nat nélkül. Hol a fenében van? – gondolkodtam el, ahogy felültem. A tekintetem közben akaratlanul is az ágy mellé dobott a kardigánomra téved, ott hevert rajta a karórám. Már majdnem egy órát mutatott.
Általában elég korán keltem, ezért meglepett ez a késői időpont, habár ez legalább értelmet mutatott a túlzott világosságnak. A kezem a tarkómra vándorolt, hogy a helyére simítsam az amúgy teljesen összeborzolódott tincseket. A takarót lerúgva nyúltam a kardigánért, hogy azonnal belebújjak, meglehetősen hűvös lett mára, hiába sütött odakint a gyenge tavaszi nap.
Megborzongva bújtam bele papucsomba és indultam kicsit kábultan kifelé.
Odalentről már hallottam a zörgést, ahogy elértem a korlátig. Nagyot ásítva bámultam le, de bizonyára Nat és Ada is – ha egyáltalán éppen otthon volt – a konyhában lehetett, az pedig felülről kicsit sem belátható.
A lépcsőn lefelé menet összehúztam magamon a ruhát. Nem azért, mert hűvös volt, most az álmom emlékébe borzongtam bele. Otthon voltam – mármint nem itt, hanem Londonban – és a kincseim között kutakodtam. Valamit nagyon kerestem… mintha az életem múlna rajta s Zeusz is ott volt mellettem. Nyávogva jelezte, hogy amihez nyúltam nem jó, nem azt kutattam igazából. Azonban, akárhogy is kotorásztam abban a ládában, csak nem került elő az, amire igazán szükségem volt. Ráadásul a bűntudatos is elkapott, amiért még mindig nem költöztettem be Zeuszt ebbe a házba… és magára hagytam, akár napokra is a londoni lakásban.
Ma elmegyek érte… – határoztam el magamat, ahogy beléptem a konyhába.
Valamiféle készülődés jeleit tapasztaltam és közel sem voltam benne biztos, hogy nekem szólt a dolog. Már kiismertem Nat reggeli szokásait. Igaz ezúttal nem volt éppen reggel, sőt annak még csak a halvány emléke is távol volt innen.
Elaludtam kicsit… – morogtam rekedt hangon.
Nehezemre esett beszélni és minden egyes apró zaj bosszantott. Az is, ahogy pálcaintérsre kinyílt a konyhaszekrény és egy bögre került elém. Gyorsan töltöttem meg kávéval, de még ez is kihűlt. Igaz, csupán egy újabb intésre lett volna szükség, hogy felmelegítsem, én még is undorodva tettem vissza a konyhapultra, miután az első kortyot visszaköptem a csészébe.
Fúj… – nyögtem ki.
A fekete folyadékot bámultam, amihez már kicsit sem volt gusztusom, holott nagyon is szükségem lett volna rá. Ez amolyan rituálé volt, mikor végre magamhoz térek, akkor szükségem van egy pofonra reggelente, ami igazán helyre rak fejben és testben, amivel elindulhat a nap. A napjaim persze már nagyon régen nem délután egykor kezdődtek… talán utoljára akkor volt ilyen, mikor Esmé elhagyott és képtelen voltam elaludni. Csupán akkor feküdtem le, mikor végképp elnyomott az álom. Nyilván ebben a házban nem kínzott már annyira az ilyen jellegű depresszió… de valahogy sosem tudtam igazán elaludni, csak ha nagyon elfáradtam.
Ha el is aludtam, felkeltem éjjel… s csak azon járt az eszem, hogy miért ilyen nagy itt minden. Miért nem lehet barátságosabb, melegebb, otthonosabb, amiben felnőttem, amire vágytam. Csak akkor nyugodtam meg, mikor a másik oldalamra fordulva ott találtam Natot. Ő otthonossá tette ezt a helyet, ahogyan Ada is.
Konkrétan mire készülsz? – kérdeztem még mindig ugyanazon a rekedt hangon, amit egy nyeléssel sem tudtam eltűntetni. – Jön valaki?

Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2017. 09. 17. - 13:19:29 »
+1


KELLEMES TALÁLKOZÁS


Ada miatt korán ébredt, mint mindig. Már a kislány, szinte első neszére kinyílnak a szemei. Mintha csak megérezné, mikortól van ő rá szükség, mikortól kell apává és anyává válnia, a már cseppet sem magányosan alvó Nathaniel Forestből.
Most azonban nem csak a játék és a reggeli miatt volt fontos a korai időpont… Reagan újbóli felbukkanása másfajta veszélyt foglalt magában, mint eddig. Régen csak őt fenyegette. De legutóbbi találkozásukkor Ada miatt tudta olyan határozottan elutasítani és hátrahagyni őt. Persze sejtette, hogy nem ez lesz az utolsó találkozásuk. Nagyon is érezte, hogy Ada és Ballardék szerető jelenléte nemkívánatos Reagan számára. Ahogy régen Marielt is szívből gyűlölte, most úgy gyűlöli családjának többi tagját. És ő mégsem készült fel igazán egy tervvel, bármivel, amit fel tudott volna használni ellene. Hát most hirtelen és gyorsan kellett cselekednie…
Még gyorsan az éjjel írt egy levelet Ballardéknak, amiben arra kérte őket, hogy hajnalban álljanak készen egy utazásra. Gyorsan összepakolta Adát is, és mikor ébredtek, éppen csak átöltözni engedte a kislányt, már vitte is át őt nevelőszüleihez. Hogy onnan induljanak el egy találomra kiválasztott helyre Spanyolországban. Nehéz elválás volt... Nem gondolta volna, hogy ennyire nehéz lesz. Hiszen Ada mindig annyira kedves és nyugodt, most mégis óriási könnyekkel kapaszkodott Nat karjába és nem akarta elengedni azt. Az író nagyon is megértette miért nem. A szülei is csak pár napra utaztak volna el, de soha többé nem tértek vissza. Még maga Nat is félt, vajon az az ígéret, hogy minden rendben lesz, és ő itthon várja, hogy hazatérjen, tényleg betartható lesz-e. Nem tudta, mégis a szavát adta, mert hitt benne.

Még akkor is sírt, mikor hazaért. Jól esett volna magához ölelnie Elliotot, de a férfi még aludt és ő nem akarta zavarni az álmában… Hát leült csendben az íróasztalához és átnézte az aznapi leveleit. A legtöbb persze munkával a kapcsolatos papír volt. Egy kivételével, amiben jó barátja, William kérdezte hogy léte felől és érdeklődött arról, hogy meglátogathatja-e aznap délután. Pennája majdhogynem boldog könnyedséggel siklott végig a papíron, mikor választ adott. Éppen ő rá van most szüksége. Elliot mellett William az, akire mindig számíthatott és most el is fogta valami apró szégyenérzés, hogy az előbbi miatt mennyire el is hanyagolta az utóbbit. De Will sokat tudott Reaganról, tőle is segítséget kérhetnek és bizonyára fognak is kapni.

Szinte meg is feledkezett arról, hogy Elliot még nem ébredt fel. Olyan örömmel kezdett neki a készülődésnek. Szendvicseket gyártott, édességeket készített elő, teát és forró csokit főzött. A kávéról viszont, ami reggel óta várta Elliotot a kávéfőzőben már teljesen megfeledkezett a sürgölődésben.
- Szia. – Mondta egyszerűen, miközben csak egy fél pillanatot szentelt ama felismerésnek, hogy a férfi elégedetlen a kávéjával és amúgy is még pizsamában van, dél után. – Nem fúj, csak meg kell melegíteni. De ha szépen megkérsz akár újat is lefőzök neked… - Odalép azért egy gyengédebb hosszú csókra. – És igen. Jön valaki. – Közli, mikor elválik a csóktól és pálcájával a szendvicseknek int sorakozót egy tálcán. – Van egy barátom a minisztériumnál, William. Ma reggel írt egy levelet, hogy meglátogatna. Miattad kicsit elhanyagoltam és most több szempontból is örülök, hogy láthatom. Ebből az egyik az, hogy ismeri a teljes történetet Reaganról, és találkozott is már vele. Will erős és képzett varázsló. Jól jöhet a segítsége… - Kicsit végigméri az elkészült úgymond lakomát, majd szemei Ellioton is végigfutnak. – Jó lenne, ha felöltöznél, mielőtt megérkezik.

De a csengő abban a pillanatban felzendült és eljátszotta a cseppet sem hétköznapi választásnak nevezhető egyperces dallamot. Az Állatok Farsangjának, Kövületek című kis fejezete jelezte, ha az ajtó előtt mágus állt, az egyszerű ding-dong, pedig azt, ha mugli.
Nat ajtót nyitott és egy gyors köszöntés, majd egy hosszabb ölelés után bevezette barátját a nappaliba.

Talán az író észre sem vette William arckifejezését, ahogy meglátta Elliot O’Marát, vélhetőleg pizsamában, barátja házában. A hírek, amiket hozott alapjaiban nyugtalanítóak voltak, de minden érzést és gondolatot szinte azonnal kiölt a fejéből az újbóli találkozás. Nem élt még a szemében bosszantóbb ember a Földön, mint ez a férfi. Akivel soha többet nem akart még csak egy futó találkozást sem átélni. Most mégis azt látja, hogy elég otthonosan mozog Nathaniel Forest lakóterületén belül.
- Maga? – Kérdezi egy cseppet sem leplezve csodálkozását, majd barátja felé fordul. – Ti? Te meg ő? Mi ez az egész? – Fordul előbb barátja felé, de aztán inkább ismét a nem túl bizalomgerjesztő új ismerősét kezdte el méregetni. – Ugye tudod, hogy egy csaló, hazug tolvajt engedtél a házadba?

- Ismeritek egymást? – Kérdezte Nathaniel felvont szemöldökkel, érzékelve a furcsa gyorsasággal kialakult kissé barátságtalan légkört. Nem egészen így képzelte el ezt a bemutatást, de hát hozzászokhatott volna már ahhoz, hogy az élet mindig tartogat meglepetéseket… - És igen Will. – Emeli fel kicsit a hangját, mert nem egészen tetszik neki a hangnem, ami kialakulóban volt. – Tudom. De szeretem ezt a csaló, hazug, tolvajt. És Elliot, William a legjobb barátom. Kérlek titeket, ehhez mérten álljatok egymáshoz.
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2017. 09. 17. - 16:26:27 »
+1

KELLEMES TALÁLKOZÁS


[viselet]

1999. április

 
A kávés csésze visszakerült a konyhapultra  s majdnem a földön kötött ki a hirtelen csókra, amire cseppet sem voltam felkészülve. Talán még túl korán volt, vagy még mindig nem szoktam igazán hozzá, milyen nem egyedül lenni.
Akkor neki is állhatnál annak az újabb kávénak… – jegyeztem meg még mindig morgós hangon.
Ha valamit nehezen viseltem világ életemben, akkor az az ébredés volt. Felnőttként talán annyit javult a helyzet, hogy egy csésze kávé mellett könnyedében helyretettem a gondolataimat… de ha az nem volt vagy szimplán rossz volt, az tönkre tudta vágni az egésznapomat. Persze akkor még nem is sejtettem, hogy nem is a koffein teljes hiánya lesz az én legnagyobb problémám.
Van egy barátom a minisztériumnál, William. Ma reggel írt egy levelet, hogy meglátogatna. Miattad kicsit elhanyagoltam és most több szempontból is örülök, hogy láthatom. Ebből az egyik az, hogy ismeri a teljes történetet Reaganról, és találkozott is már vele. Will erős és képzett varázsló. Jól jöhet a segítsége…
Hosszasan fújtam ki a levegőt, az arcomra talán kissé ki is ült a sértettség. Nem akartam, hogy mástól kérjen segítséget, ahogyan Ansont sem akartam feleslegesen bajba keverni – habár szívesen láttam volna beverve a képét.
Jó lenne, ha felöltöznél, mielőtt megérkezik – jegyezte meg, miután alaposan végig mért.
Csak elvigyorodtam jelezve: Én ugyan fel nem veszek semmit ezen kívül… Szerencsére közben megszólalt a csengő. Az idegesítő dallam legalábbis arra utalhatott, hogy valaki érkezett, így átsétáltam a nappaliba. Nem volt különösebb kedvem jófejkedni senkivel sem, még ha Nat haverje sem. Tudtam jól, ha nem szimpatikus akkor mindenféle színészkedést félretéve kap egy adag Elliot O’Marát reggelire… illetve neki feltehetően inkább ebédre.
Megigazítottam a pólót magamon, hogy legalább egy fokkal emberibben fessek. Ezt is csak Nat kedvéért teszem – jelentettem ki, mintha valóban nem érdekelne mások véleménye.
Azzal persze nem számoltam, hogy aki szembe néz majd velem, nem lesz ismeretlen. Valójában egy bájgúnárra számítottam, valami Anson félére, akit megbámulhat Nat csak úgy kedvtelésből. Ehhez képest az a karótnyelt William B… valamilyen B-betűvel kezdődő minisztériumi csóka volt. Hát nehéz volna elfelejtenem annak a képét, aki olyan kegyesen rángatott el Athénból… persze előtte még alaposan szétokoskodva a napot.
Maga? – A kérdés meglepetten érkezett. Hát ezek szerint Nat nem egészen készítette fel a kis barátját, mit fog majd itt találni.
Éles a szeme, mint valami sasé… – vigyorodtam el gonoszan.
Ti? Te meg ő? Mi ez az egész?
Az értetlenség az arcán nagyon tetszett. Ezért a vigyor továbbra is ott díszelgett az arcomon. Hirtelen egy cseppet sem bántam, hogy pizsamában vagyok.
Ugye tudod, hogy egy csaló, hazug tolvajt engedtél a házadba?
Talán nem tetszik? – kérdeztem és odasétáltam Nathoz, hogy átöleljem a derekát. – Akkor akár el is húzhat, Mr. Karótnyelnagypapa és…
Nat értetlenkedő kérdése persze úgy vágott bele a kommunikációba, hogy el is felejtettem folytatni a gondolatomat. Nyilvánvalóan nem lepné meg, ha azt mondanám neki: el akartam lopni egy ókori tárgyat, csakhogy ennek a Williamnek nem egészen az igazat mondtam. Sőt, végig azt mondtam, nem akartam semmit tenni és az egész egy baleset volt. Ahogy elnéztem a viselkedését nem nagyon hitt nekem, de ettől még ragaszkodnom kell a mesémhez. Nem is igazán ezzel a részével volt bajom a személye kapcsán. Sokkal inkább azzal, hogy majdnem elszóltam neki magamat, arról, ki az apám. Ha olyan okos, ahogy Nat állítja – vagyis egyáltalán nem biztos az –, akkor esetleg már megfejthette a dolgot.
Ez az alak egyszer megpróbált rám kenni egy bűntényt, majd nagy kegyesen visszahozott Görögországból. –  A mese tehát maradt.
Talán további vitába bonyolódtunk volna, ha Nat nem emeli meg a hangját: – És igen Will. Tudom. De szeretem ezt a csaló, hazug, tolvajt. És Elliot, William a legjobb barátom. Kérlek titeket, ehhez mérten álljatok egymáshoz.
Hümmögés hagyta el az ajkaimat, sőt sokkal inkább egy morgás. Nekem még Nat sem mondhatja meg hogyan álljak ehhez a fickóhoz. Nem tetszik a képe és ezen semmi sem fog változtatni, az sem, ha hetente kell újra látnom… Máskor inkább lelépek, mielőtt ideérne – született meg az elhatározás.
Nos… én biztosan nem fogok senkihez sem alkalmazkodni. – A választ Natnak szántam, de közben William arcát bámultam. Az ujjaim belemarkoltak Nat ruhájába.
Inkább elmegyek és alszom tovább – mondtam és már vonultam volna el.
Nem, nem akartam elmenni az emeletre. Azt akartam, hogy Nat megállítson és ott tartson, de nem tudtam, valóban megteszi-e. Végül is itt a barátja, gondoltam kettesben is meg tudják beszélni a maguk között a vesztes taktikát Reagan ellen. Ha rajtam állna, már nem élne és mi nyugodtan feküdhetnénk le aludni. A legyőzése nagy áldozatokat fog igényelni… már majdnem biztos voltam benne eddigre.
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2017. 09. 18. - 17:13:51 »
+1


KELLEMES TALÁLKOZÁS


Tényleg hozzászokhatott volna ahhoz, hogy az élete sosem lesz egyszerű.
Szerencséjére mindig több és jobb barátai voltak, mint ahogy ő azt megérdemelte volna. Legalábbis így gondolt erre az egészre. Még, ha normális párkapcsolata nem is volt, legalább ezért hálás lehetett. Mondjuk végignézve a jelenlegi helyzeten, azért a normálistól még mindig eléggé messze voltak. De ez már legalább végre szereteten és sok-sok vágyon alapult. Ennek pedig így kellett lennie. Szóval igazán örült volna neki, ha a legjobb barátja és a szerelme, szeretője, bármije is legyen neki Elliot, bírják egymást.
De nem fogják…
Állapította meg abban a pillanatban, ahogy Elliot átölelte a derekát. Érezte azt a dühödt dacot, ami bizonyos helyzetekben annyira jellemezte a férfit. Például, ha valakit vagy valamit már élből elutasított. És Willel így tett. Persze valahol nem csodálkozott rajta… Ahogy ebből a kis szösszenetből kihallotta, érdekes kis kalamajkába keveredtek ketten. És persze nem kerülték el a figyelmét Elliot szavai, „megpróbált rám kenni, egy bűntényt”. Tehát valahol, valakik rajtakapták, amint lop, talán épp William. És persze ő megpróbálta kidumálni magát a helyzetből. Ami sikerült is, csakhogy Will okosabb, mintsem át lehessen ilyesmivel vágni. Remek…
- Nem mész te sehova! – Fogja meg a karjánál az indulni készülő Elliotot, majd a kanapé felé mutat. – Szépen leülsz oda és ott is maradsz! – Mondja parancsoló hangon, miközben pálcájának intésére elkezdtek kilebegni a konyhából az előre elkészített harapnivalók és italok. Köztük egy frissen lefőzött, Elliot ízlése szerint kevert kávé is. Ami egyenesen a férfi ujjai felé vette az irányt. – Foglalj helyet Will, ahol jól esik! – Mutat kissé körbe, bár barátja régebb óta bejáratos ide, mint Elliot, így nagyon is jól ismeri már a házat és a vendéglátási rendszert.

Még, ha ez a mai roppantul meg is lepte Williamet… Egy ideje sejtette, hogy valami egyéb is van a dologban Adán és a sok munkán kívül. A pénteki találkák furcsamód éles határral tűntek el az életéből és a levelezések is pár sorra szorítkoztak. Pedig most ő is kicsit visszavett a munkából. Többet jár haza és kevesebbet túlórázik. Pont ezért esett volna jól a barátaival is némi időt eltölteni, de egyikük sem ért rá. Már mindent ért. Reeddel nemrég eljegyzési gyűrűt vásárolt, Nathaniel házában pedig egy, sajnos ismerős, férfit talált. Persze azzal a ténnyel magával, hogy a szerelme egy férfi, nem volt gondja. Neki tényleg a barátai jóléte a fontos, az, hogy miképpen lelnek rá a boldogságra nem érdekelte. De éppen ez a fickó? Egy idegesítő mitugrász tolvaj? Ez azért felvetett pár olyan kérdést, amit bizony fel fog tenni a barátjának, amint kicsit kettesben lesznek. Például, hogy számon tartja-e a házban fellelhető értékeket. Mert nem ártana.
De nem… Fújja ki a levegőt és végignéz Nathanielen, ahogy sürgölődik Elliot körül. Ahogy önkéntelenül is megérinti, ahogy mindig a közelében mozog. És mintha a másik férfin, a kis tolvajon pont ugyanezt látná. Nemcsak ő tartja vonzásában Natot, de a helyzet fordítva is igaz. Nem… Nem mondhat itt ő semmit senkinek. Mert ők ketten boldogok… És így azonnal át is lép mindenféle ellenségeskedésen. Nem érdekli az sem, ha Elliot direkt bosszantja. Tegye. De ő akkor is, minden zokszótól és rosszindulattól mentesen elfogadja azt, amit most itt lát. Mert, ha már neki mindez nem adatik meg, hát legalább tényleg, a barátait lássa boldognak…

Tölt magának teát, majd az egyik tálcáról szendvicset vesz el, miután leül az egyik fotelbe. Végre ismét felvillan a téma, amiért eredetileg útnak akart indulni. Ha most ők együtt ketten vannak, az sok mindent megmagyaráz. A kémek jelentéseit éppúgy, mint amit aztán ő maga is kiderített. – Reagan a városban van. – Jelenti ki halkan, de egyszerűen. - Nem tudom, hogy tudsz-e vagy tudtok-e róla, de több üzletben és pubban is járt, hogy kémeket fizessen le. Valamint, hogy információkat szerezzen egy bizonyos Elliot Lee-ről. – Néz jelentőségteljesen a tolvaj felé. – De ami a nyugtalanítóbb, tegnap este felbukkant a kiadódnál… - Mondja még mindig határozott, de halk hangon. – Az emberek közvetlenül nekem jelentettek. Biztosan ő volt, de az épületbe nem ment be. Amint megkaptam az információkat, írtam neked. Mondd vagy mondjátok miben segítsek. És segítek.
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2017. 09. 20. - 10:13:33 »
0

KELLEMES TALÁLKOZÁS


[viselet]

1999. április

 
Ha volt bármi, ami rendesen el tudta rontani a mai napot a borzalmas kávén kívül, akkor bizonyára ez a fickó volt az. Attól a pillanattól kezd, hogy átlépte a ház küszöbét valamiféle sötétséget, dühöt, sértettséget éreztem, amit nem óhajtottam még csak elrejteni sem. Szívesen megmondtam volna, hogy kívül tágasabb, de ezt Nat miatt nem tettem meg.
A távozás tűnt az egyetlen biztos pontnak, amivel bizonyosan megszabadulhattam volna tőle. Szívesebben bújtam volna a takaró alá, semmint hogy végig hallgassam a baráti beszélgetésüket, de amint menekülőre fogtam, Nat a karomat érintve visszatartott.
Nem mész te sehova! Szépen leülsz oda és ott is maradsz! – mondta parancsoló hangon.
A kanapéra mutatott, amerre meg is indultam, amint intett a pálcájával. Nem akartam itt maradni, leülni pedig végképp nem, de Nat erős hangja mindent felülírt. Szerettem, mikor ilyen volt, amikor megmutatta ki is az úr ebben a házban. A kedvéért hát lassan helyet foglaltam a kanapén és végre a kávém is megérkezett. Ez már meleg volt, éreztem az ujjaimon a kellemes hőt. Éppen csak belekortyoltam, miközben William is helyet foglalt.
Morgással jeleztem, hogy még mindig nem vagyok kibékülve a helyzettel, de bővebben nem kommentáltam. Csupán csendesen figyeltem, ahogy helyezkedik a fotelban.
Reagan a városban van. – jelentette be, miközben éppen a kávémba kortyoltam.
Nyelés közben bólintottam egyet.
Ez a nagy hír? Ezt még én is tudom... – mondtam gúnyosan és színpadias sóhaj hagyta el az ajkaimat.
Nem tudom, hogy tudsz-e vagy tudtok-e róla, de több üzletben és pubban is járt, hogy kémeket fizessen le. Valamint, hogy információkat szerezzen egy bizonyos Elliot Lee-ről. – A jelentőségteljes pillantásból sejtettem, hogy ezzel valamit nekem akar jelezni. Csakhogy én már túl tapasztalt vagyok ahhoz, hogy ennyitől magam alá csináljak... sőt igazából még izgalmasabbnak találtam a helyzetet. – De ami a nyugtalanítóbb, tegnap este felbukkant a kiadódnál…Az emberek közvetlenül nekem jelentettek. Biztosan ő volt, de az épületbe nem ment be. Amint megkaptam az információkat, írtam neked. Mondd vagy mondjátok miben segítsek. És segítek.
Elvigyorodtam.
Nos, ez jól hangzik. Akkor még is csak helyben vagyunk. – Elégedetten bólintottam. – Így az a nyálgép Anson biztonságban van...
Nehezen tudtam volna letagadni, mennyire örülök ennek a ténynek. Na látod, haver, mégis csak elég jelentős vagy ahhoz, hogy rólad kérdezősködjenek. A kis hang is egészen vidámnak tűnt. A szalag a csuklómon lüktetni kezdett, ahogy a vigyor még szélesebb lett a képemen. Még arról is megfeledkeztem, ami eleinte igen csak bosszantott: hogy miért kell ennek a Williamnek ilyen dolgokba kotnyeleskednie?
Akkor most már megkereshetem, hogy megöljem? – pillantottam Natra.
Az indulat az „ölés” szó használatára elöntött. Ahogy Nat arcát fürkésztem és eszembe jutottak a kiadóban töltött estén elhangzott szavak, beleremegtem megint a dühbe. Bántották, nem most, nem azóta, hogy én ismerem, de valamikor igen és ez nyomott hagyott rajta. Nem játszadoztak vele, ahogyan én teszem, mindkettőnk szórakoztatására – remélem –, hanem megalázták.
Puszta kézzel ki tudnám tekerni a nyakát... – sziszegtem, a kezemben megroppant a csésze. Hangos recsegéssel hullott darabjaiba a maradék – szerencsére már nem forró kávé – pedig a combomra folyt.
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2017. 09. 22. - 13:00:13 »
+1


KELLEMES TALÁLKOZÁS


Ne. Ez volt az első gondolat, amit kivetett magából az agya. Mégsem szólalt fel hangosan. Csak gépiesen intett a pálcájával a szétroppantott csésze darabjai felé. Miközben rá sem nézve Elliotra csúsztatta ujjait a férfi ujjai közé.
Nem akarta, hogy ez legyen. Hogy miatta gyilkossá kelljen válnia. Pedig annyi mindent nem tudott még… De valahogy úgy sejtette vagy érezte, sőt tudta, hogy Elliot nem ölt még embert. És azt akarta, hogy ez ne változzon meg. Pláne nem ő miatta… Nem a múltjának egy ilyen alakja miatt. Bár… lehet ő is megtenné. Hiába nem elég ügyes, akkor is valószínűleg ugyanazt a dühöt érezte a felé a valaki felé, aki aznap este a késsel üzent Elliotnak. A férfi talán még nála is közvetlenebb veszélyben volt. Mégis az ő Reaganjával kell foglalkozniuk. Mert annak a görénynek épp most jutott eszébe, hogy jó pár hónappal ezelőtt kapott egy hatalmas nemet az arcába… És közben lényegében csoda, hogy nem akkor, vagy azokban a napokban törtetett bele az életébe és vett el mindent, amit akart. Sőt, talán még annál is többet…

Sajnálta, hogy ő annyira béna mindenhez. Még seprűvel repülni is fél… Mintha az élet csak az arcába röhögne, hehhe, kaptál egy dolgot az élettől, az a tehetség, mást ne várj! pedig tudta, ha valakinek, hát neki kéne vállalnia azt a szerepet, amiért már-már gonosz gyönyörrel az arcán Elliot eped. Nem akarja. Őt túlontúl félti, tenné meg más… akárki más, csak ne Elliot kockáztasson. Mert sajnos tudta, hogy a férfinak igaza van. Reagan most a mindent vagy semmit körre készül fel. És bármennyit halogatják ők az első lépést, a támadást, annyival nagyobb lesz Reagan esélye. Mert ő érte jött. És, ha most sem kapja meg, akkor nem fogja önként és dalolva átengedni másnak. Vagy ő hal meg, vagy Reagan. A képlet, teljesen egyszerű volt.
- Megkeressük, Elliot.– Fújta ki a levegőt, de furcsa mód nem remegett meg a hangja, bár attól félt. - És megöljük. – Miközben beszélt, nem Elliotot nézte. Will szemében kereste az erőt. A férfi ismerte, látta Reagant, tudta mire képes. De ami a legfontosabb, vagy tán legszomorúbb, hogy Natot is ismerte…

- Mert vagy ő, vagy te. Igaz? – Állt meg a csésze az osztályvezető kezében, mikor mélyen Nat szemeibe nézett. Furcsa volt azt az elhatározást látnia barátja szemeiben. De ami még furcsább volt az az erő, ami ott lebegett kettőjük közt. Ami egyszerűen Natot is erősebbé tette. Szóval ezt jelenti… szeretni és viszont szeretve lenni. Két példáját is látta rövid időn belül annak, milyen is az élet. Egy kapcsolat, amely egy hónapon belül egy élet boldogságát ígérte. És egy másik, amely a látszólagos nehézségekkel együtt is olyan összetartozást adott, amely hatalmas erővel szolgált. – Nem fogjátok hagyni, hogy én intézkedjek… - Sóhajtott. De persze ez egy pillanatig sem volt kérdés ez a számára. A hivatalos erők amúgy is tehetetlenek voltak Reagan ellen. Mindenki, akit valaha bántott, vagy bánthatott, lényegében önként vetette magát alá az akaratának. Nat is. Látta a férfi sérüléseit, hallotta a fenyegetéseket, volt, hogy látta a félelmet az író szemében, de látta mellette ugyanúgy a vágyat is. Nem tudott mit tenni. Sem ő, sem Mariel. Csak annyit, hogy amennyire lehetett, távol tartották tőle Reagant. Bűbájokkal, munkával, új szeretőkkel vagy akárcsak baráti szeretettel. De addig a pontig, hogy elutasítsa Reagant és kérje ellene a segítséget, neki kellett eljutnia. És eljutott. Amiért hálás volt, Marielnek, Adának és furcsa mód most ennek az esztelen tolvajnak is.
Akiből amúgy kinézte simán a testi erőszakot. Furcsálta is, hogy olyan könnyedén kapott szabad utat, miután hazaérkeztek Görögországból. Sehol egy feljegyzés, vagy egy hír tárgyalásról vagy komolyabb bírságról. De még a nevét is alig emlegették… Inkább csak sejtette, hogy miért, mert eddig nem foglalkoztatta annyira, hogy tényleg utánajárjon. De talán most megteszi. Még, ha furcsamód egészen más szájízzel indul is neki a kutatásnak. Egyáltalán nem kíván a kapcsolatukba beleszólni. Főleg, ha megvédi Natot. És ha akarja, ha nem, de ebben akkor is segíteni fog nekik. – Hivatali személyként nem tehetek semmit. – Keresi Elliot tekintetét. – És úgy sejtem, hogy a kellő kapcsolataid neked is megvannak. De ha bármi van, jelezném, hogy tényleg bármi. Szólj. Nekem vagy egy Meadowsnak. Csak tüntesd, vagy tüntessétek, el ezt az embert a közeletekből.
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2017. 09. 22. - 18:10:12 »
+1

KELLEMES TALÁLKOZÁS


[viselet]

1999. április

 
Nat kezét éreztem meg az enyémen, az ujjait az én ujjaim mellett. A melegség valahol megnyugtató volt, de az aggodalmat kiváltó düh még mindig ott dolgozott bennem. Letagadni sem tudtam volna, hogy mennyire lüktet bennem minden indulat. Nat talán érezte is, mennyire reszket minden tagom.
Megkeressük, Elliot. – Érkezett a megerősítés, amire most igenis szükségem volt.
Nem. Azt azért nem állítanám, hogy megnyugodtam tőle. Azt sem állítanám, hogy ettől könnyebb lett, de a támogatás igen is fontos volt. Már elhatároztam magamat, nem sok függött Nat válaszától, inkább csak jól esett, hogy együtt akarja mindezt végigcsinálni velem.
És megöljük.
Felé fordultam, de ő éppen a másik férfira pillantott. Úgy éreztem, mintha kívülálló lennék ebben a barátságban, ám nem is igazán akartam a részese lenni. Féltékenyen fordultam William felé, aki láthatóan jobban ismerte nálam ezt a Reagan-Nat kapcsolatot.
Nincs szükségem a részletekre… Megremegett a kezem, ahogy megráztam a fejemet. Nem sikerült odébb taszítanom a gondolatot. Valahol furcsa érzés volt, hogy mindenki iránt elképesztő gyűlöletet érzek, akinek köze van Nathoz valamilyen szinten. Kezdődött azzal a piperkőc Ansonnal és folytatódott ezzel a Williammel – igaz őt alapvetően sem kedveltem, a közös ügyünkből kifolyólag.
Mert vagy ő, vagy te. Igaz?
Itt nincsen sem ilyesmi. Reagan megy, nincs olyan hogy vagy ő vagy Nat vagy én vagy bárki… ez az egy opció van, mert én nem hagyok más lehetőséget. – vágtam közbe ingerülten, nem érdekelve, hogy ezzel félbeszakítom a nagy nyugalmat meg a nagyon értelmiségi beszélgetést arról, hogy jaj, ez a Reagan milyen csúnya fiú.
Nem itt ücsörögni kéne, hanem felpattanni és menni a dolgunkra. Ez a gondolat dolgozott bennem a kezdetektől fogva.
Nem fogjátok hagyni, hogy én intézkedjek… – Sóhajtás hagyta el William ajkait.
Lassan bólintottam. Ha Nat hagyja is, én biztosan nem. Dacos gondolat volt ez, de én akartam végigcsinálni. Én akartam véget vetni annak, ami eddig valódi problémát jelentett, ami megkeserítette Nat életét. Lehet, hogy szeretem irányítani, bántani… de sosem tenném úgy, ahogyan az a fickó tette. Nem lennék képes megalázni őt és tudja, hogy a csipkelődést tőlem nem kell komolyan vennie. Én más vagyok, bennem bízhat, ahogyan én is bízok benne.
Hivatali személyként nem tehetek semmit.
Végre a szemembe nézett ez a karótnyelt alak.
–  És úgy sejtem, hogy a kellő kapcsolataid neked is megvannak. De ha bármi van, jelezném, hogy tényleg bármi. Szólj. Nekem vagy egy Meadowsnak. Csak tüntesd, vagy tüntessétek, el ezt az embert a közeletekből.
Megszorítottam Nat kezét. Talán olyan erősen, hogy az egy kicsit fájhatott is. A másik kezemmel a pulóverem alját szorongattam. Reméltem, hogy ez a fickó látja rajtam, mennyire elszánt vagyok és én aztán pontosan tudom hogyan vonjam magamra Reagan figyelmét és csaljam olyan helyre, ahol véget vethetek ennek. Nem öltem még soha sem embert, de most biztosan tudtam: képes lennék rá. Meg tudom tenni, ha eljön az idő. Natért erre is képes vagyok.
Nincsen és nem is lesz semmi, amiben valakinek segítenie kell. Ha valaki tudja, mit kell tennie, akkor az én vagyok. – A hangom erőteljes volt, érződött benne minden energia, amivel ezt az ügyet meg akartam oldani.
Hirtelen felpattantam. Kicsit odébb sétáltam úgy, hogy mindketten jól lássanak és én is őket. Elengedtem Nat kezét is, amitől üresnek éreztem a sajátom. Most rögtön is mehetünk akár… – tettem hozzá magamban, ahogy finoman összehúztam a kardigánt magam előtt. Azonban hiába, az egyre fokozódó remegés nem szűnt meg, ebből tudtam: nem a hideg váltotta ki. Még mindig a düh dolgozott bennem, hiába lett a hangom határozott és kimért.
A jobb kezemmel végig simítottam a balkaromon míg el nem értem a szalagot. Az ujjaim szinte kitapintották azt a sötétséget, ami áradt belőle. A lüktetése sem szűnt meg, sőt egyre hevesebbé vált. A szívem legalább ilyen hevesen kalapált, és ahogy a tekintetem Nathanielre siklott, az aggodalom megint gyorsvonatként suhant át rajtam.
Elég ebből a tervezgetésből! Reagannek minél előbb meg kell halnia, különben…ártani fog neked… és nekünk. Nem tudtam befejezni a mondatot. A hangom elakadt, akárcsak a lélegeztem. Hirtelen úgy éreztem, mintha iszonyatos forróság öntenél a testemet. A szalagos kezem ökölbe szorult és amilyen erősen csak tudtam, belevertem a falba. Éreztem, hogy az ujjaim megreccsennek, a fájdalomtól pedig üvölteni tudtam volna… valahogy mégis erőt adott ez az egész.
Nem fogom végig nézni, ahogy a végén ártani próbál neked. – Rekedten jöttek ki a hangok a számon.
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2017. 09. 23. - 11:04:10 »
+1


KELLEMES TALÁLKOZÁS


- Elliot! – Ugrik fel a kanapéról és lép a férfi felé, amikor az a falba öklözött. – Az a rohadt szalag, a francba is! – Emelte fel a hangját és aggódva vette kezébe az eltört ujjakat. – Most nézd meg! Szerinted mennyire akarom, hogy te szembe találkozz Reagannal? Egészen konkrétan semennyire se! – Keresi a férfi tekintetét, miközben előveszi pálcáját, hogy rendbe tegye a férfi kézfejét. – Ha valami történik veled… - Inkább csak elnyeli amit mondani akarna, vagy amit mondhatna. Elliot úgyis tudja. Tudják mindketten, mennyire fontosak a másiknak. A kimondott és a kimondatlan szavak minden egyes nap ott lebegnek köztük, akkor amikor együtt vannak… És ott sétálnak mellettük akkor is, amikor távol vannak a másiktól.

De Reagan egy probléma, akárcsak a késsel fenyegető valaki. És most Elliot által és William engedélyével esély van rá, hogy legalább ebből az egyiktől megszabaduljanak. És meg kell tenniük. Ahhoz, hogy legalább egy aggodalomforrással kevesebb legyen az életükben. Hiszen azt szeretné, ha ők így ketten sokáig együtt lehetnének. Azt szeretné, ha túlélnék a problémáikat és átléphetnének fölötte, kézen fogva és egymás szemébe nézve. Erősen, de egyszerűen kimondva azt, hogy ezen is túl vagyunk.
- Induljunk. – Suttogja Elliot szemeibe nézve. És nem azért, hogy William ne hallja meg, hanem azért, mert a torkában összegyűlő félelemíztől csak ennyire képes most. De tényleg menniük kell. És megtenniük azt, amit ő sosem mert volna. De, amit most mégis, bár félelemmel, de határozottan vállalna.
Leereszti Elliot kezeit, pálcáját pedig a helyére csúsztatja. Egyik kezével végigsimít a férfi karján. Megint a szalagot kutatja, pont ugyanúgy, ahogy előző este. Mintha érintve, szorítva, ő is kapna valamennyit abból a dühből, amit az az ékszer áraszt. Másik kezével pedig a férfi nyakán simít végig, majd ragadja meg, hogy odahúzhassa magához egy csókra. William jelenléte nem érdekli. Nem zavartatja magát, hosszan csókolja Elliotot. És a férfi érezheti is a félelmet benne, ahogy mintegy ígéretnek, jutalomnak és búcsúnak is szánja egyszerre. Mikor elválik, homlokát Elliot homlokához érinti. – Szeretlek. – Suttogja a szavakat, majd hirtelen elereszti és gyors léptekkel a dolgozószoba felé indul. – Készülj. Pár perc múlva megyünk.

William csak ül. Meredten figyelve az egész közjátékot. És döbbenetében a csókról sem tudja elfordítani a tekintetét. Pedig az lett volna úriemberhez méltó viselkedés. Kisétálni két szerelmes férfi intim pillanatából. Csakhogy olyasmit ígértek ezek a szavak, amely nem kecsegtetett számára túl jó lehetőségekkel a nap további részére. Ő nem mehet velük. Az számon kérhető lenne. Őt ellenőrzik. Elliotot és Natot viszont nem. Mégis az ő élete ér itt a legkevesebbet, hiszen úgyis haldoklik. Bármi történjen is vele a munkában vagy a mindennapokban… Ugyan kit hatna már meg a távozása, amikor lassan mindenkit igyekszik felkészíteni rá? És mégis úgy érzi, hogy ő itt le van állítva. Neki itt nincs joga semmit se megtenni. Együtt akarnak cselekedni, kiirtani a gazt a kertjükből. És ezt nagyon is megértette. Hát letette a csészéjét és felállt, hogy távozzon. Bár mikor Nat elviharzott mellette, ő is inkább vele tartott. Bár még egyszer gyorsan Elliotra tekintett, lelkében hála volt, de nem tudta ebből mennyit adhatott át tekintete. Mindenesetre biccentett felé egyet, és belépett az ajtón.

Nat iratokat pakolászott. Fegyvere, harcra való eszköze, talizmánja, bármi ami megvédhette, segíthette… Nem volt neki. Sosem készült harcosnak.
- Vidd el ezt. – Veszi elő táskájából az apró ezüst fiolát. – Egy indiai varázsló adta. Erős átkok hatását képes visszafordítani. Sérüléseket, amikről azt gondolnád, esélytelen meggyógyítani. Működik, láttam. Azóta mindig magamnál tartom, de neked ez most fontosabb. – Mondja komolyan, majd az író ujjai közé csúsztatja. – Tedd el. És mentsd meg, ha baja esik. Csak végül gyertek haza épségben.
- Ha mégse…
- Nincs mégse, Nat. Tudod, hogy jelezz nekem gyorsan? – Kérdezi, emlékeztetve az írót egy bonyolult bűbájra, amit Marielék halála után tanított meg neki. – Várom. Ha estig semmit se kapok. Kerestetni foglak. – Magához öleli a férfit, majd az ajtó felé sétál. – A kémeim tudják merre van Reagan. Pár perc és küldöm a pontos helyét. – Teszi még hozzá, mielőtt távozik.
A szíve nehéz. Sok félelem és fájdalom van most benne. De bízik Elliotban és jobban bízik Natban is, mint a férfi saját magában. Azért egy könnycseppet így is le kell törölnie a szeme sarkáról, mikor Magdához, a kocsijához lép. Csak vigyázzanak magukra…
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2017. 09. 23. - 16:06:38 »
+1

KELLEMES TALÁLKOZÁS


[viselet]

1999. április

 
Elliot!
Nat hirtelen lépett oda mellém. Sejtettem, hogy aggódni fog, pedig nem kellett volna. Már megszoktam, hogy a heves indulatok levezetésében magamban is kárt teszek… könnyebb meggyógyítanom magamat, mint a dühöt irányítani, ami majd szétfeszít.
Az a rohadt szalag, a francba is! – Aggódalmasan vizsgálgatta az ujjaimat. –  Most nézd meg! Szerinted mennyire akarom, hogy te szembe találkozz Reagannal? Egészen konkrétan semennyire se!
Csak én tudom legyőzni… – mondtam olyan magabiztosan, ahogyan csak tudtam.
Zihálva bámultam Natra. Nem érdekelt, hogy ott van ez a William, neki szólt minden szavam, sőt még talán az ujjaim reccsenése is. Nem véletlenül mondtam neki egy éjszakával ezelőtt: én nem akarom húzni ezt, nem akarom megtervezni és nem akarok esélyt adni Reagannek, hogy nyeregbe tornázza magát. Mindennap, sőt talán minden óra felkészülési időt jelent neki. Egy ilyen alakkal akkor lehet leszámolni, ha az ember meglepi. Nem engedhetjük neki, hogy ő szabja meg, mikor óhajt előbukkanni.
Nat rendbe tette az ujjaimat. Nem álltam ellen, sőt a düh mellett, valamiféle hálát néztem, ahogy a kék szemekbe néztem egyenesen.
–  Ha valami történik veled…
Akkor történik… – fejeztem be magamban a mondatot. Tudtam, hogy ő nem ilyesmire gondolt vagy számított volna. Ő az aggodalmát akarta kifejezni és azt, hogy mennyire szeret. Én viszont túlzottan is pesszimista voltam. Tudtam, hogy a szeretet általában valami fájdalom megszakítja, elveszi az embertől… mintha az egész élet valamiféle gyötrődés kéne, hogy legyen.
Natnak azonban nem tudtam ezt így kimondani. Csak megráztam a fejemet.
Induljunk– suttogta.
A kezemet leeresztette, a pálcát pedig elrakta. Az ujjai a szalagon kötöttek ki, ahogy finoman, melegséget adva simított végig a karomon. Megint éreztem a féltékenységet, mintha a bársonydarab esetleg őt választhatná helyettem. Megint lüktetni kezdett, fájdalmasan szakadt ki belőlem újra a düh, ordítani akartam, hogy azonnal engedje el… de ehelyett közelebb húzni hagytam magamat. Az ajkaink egy csókban olvadtak össze. Hosszú, érzelmes, erőt adó csókban. Cseppet sem érdekelt, hogy ott van William, nem akartam neki megmutatni mennyire oda van értem a barátja és jól megszívta, ha ez esetleg nem tetszik neki.
Szeretlek. – Ez a rövidke kis mondat megmelengette a szívemet. Nem azért, mert még nem hallottam tőle, hiszen korábban is mondta már… hanem azért, mert ez most kirángatott abból a sötétségből, amit a szalag borított rám.
Én is szeretlek… – A hangom egészen elhalkult. Valóban csak Nat hallhatta, sőt talán még ő sem, de az ajkaimról leolvashatta.
Hirtelen távolabb lépett tőlem és elindult a dolgozószobája felé. Éppen csak ennyit mondott: – Készülj. Pár perc múlva megyünk.
Készen állok most is. A gondolat határozott volt, egészen addig a pillanatig, amíg le nem hajtottam a fejemet. Pizsamában voltam még mindig. Ha tervezgetni nem is akartam, azért meleg ruhára még szükségem volt. Bár már bőven a tavasz közepén jártunk, mégis csípős volt odakint az idő.
William felé fordultam.
Talán még látjuk egymást. – Ennyit tudtam kinyögni hirtelen.
Hazugságnak éreztem volna azt mondani, hogy viszlát. Fogalmam sincs, mit hoz ez a nap és tényleg találkoznom kell még ezzel a merev alakkal… reméltem, hogy érti miért hagyom ennyivel faképnél és trappolok fel a lépcsőn az emeletre.
Sietve löktem be a hálószoba ajtaját, hogy öltözködni kezdjek. A ruhásszekrényhez lépve a felső polcon kezdtem el matatni. Kivettem azt a fehér pólót, amibe Nattal a veszélyes kést csavartuk. Kicsomagoltam és egy ideig csak néztem. Az ezüst pengén ott csillogott a vérem. Ez kell most nekem… – gondoltam.
Keserűséggel töltött el a látványa. Egy pillanatra elkomorodtam a látványtól, de tudtam: meg kell tennem. Végeznem kell azzal az alakkal vagy folytatódik az, amit igazán senki sem tudott megállítani és én nem voltam kész arra, hogy egy rövidke részt kapjak Nat életének jelenleg is zajló fejezetében. Nem akartam átengedni senkinek, most már ő volt a kincsem, amire vigyáznom kellett és az életem árán is megvédem.
Gyorsan öltöztem fel. A kést pedig egy zsebkendőbe csavarva rejtettem a fazsebembe. A ruhámat direkt ráhúztam, hogy Nat ne vegye észre, a pólót pedig ugyanúgy visszatettem a helyére.
Kezdődhet a játszma. Ezzel a gondolattal indultam meg a lépcső felé ismét.

Köszönöm a játékot!
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2017. 11. 12. - 11:51:25 »
+1


CUKORMÓKIK


Amúgy már alig várta, hogy hazaérjenek. Nem, nem azért mert Izlandon nem volt jó. De. Egész egyszerűen tökéletes volt minden pillanata. Imádta az együtt átélt apró kalandokat. Kuszkuszt főleg, az a történetük egyenesen egy novelláskötetbe kívánkozott… És a meghitt pillanataikat. Valahogy semmi szebbet nem tudott most elképzelni az életben, mint az ágyon összebújva csak egyszerűen nézni a csodás tájat. Ott, ahogy a karjaiban tartotta Elliotot a melegben, miközben odakint még hó fúvott végig a fagyos tájon… Úgy érezte érheti a tagjait hideg, lehet odakint rossz idő, eső, hó, orkán vagy jég. Az ő szívét már nem érheti baj vagy fájdalom. Szeretni és szeretve lenni, mi mást is kérhetne többet? Semmit. Mert ez eddig hiába is volt gazdag ő, ha a szíve csak koldusként várta a megváltást. Ami most talán eljött…
Nat legalábbis így tekintett Elliotra. Tényleg a mindeneként. Hiszen olyasmit tett meg érte, amit más sosem tudott volna. De valahol azért is lehetett rá esélye, mert őt magát lenyűgözte. Elliottal összemérve Reagan csak egy eltaposnivaló bogár szintjére süllyedt a régi vágyott hatalmából. De Elliot messze nem a helyére férkőzött be. Nat szemében egyenrangú volt. Végre valaki, aki elfogadta és szerette őt, úgy ahogy van. Valaki olyan, akire ő is testestül lelkestül vágyott…

A hazatérés szóval se nem a társaság, se nem a helyszín miatt nem volt annyira sürgető. Bár Ada már hiányzott, ezt azért be kell látnia. Mostanában kissé elhanyagolta a kislányt a szerelem és ugyebár a Reagantól való félelem miatt is. De majd kárpótolja, amit nem lesz nehéz. És innentől kezdve jobban figyel. Ahogy figyel majd arra is, hogy Elliot kicsit több időt lehessen kettesben Adával. Szeretné, ha végül tényleg egy családdá kovácsolódnának így hármasban. És szeretné, ha Elliot egyszer ki tudná, vagy merné mondani azt, hogy elfogadja lányának. Hogy képes akként szeretni. Persze még nem most reménykedik ebben. De talán néhány cukormókus megléte felgyorsítja a folyamatot…

Merthogy meglepetéssel készült. És pontosan ezért nem is a ház közvetlen közelébe hoppanált megérkezésként, hanem pár szikla közé a Tengerszemhez vezető úttól nem messze. Aztán csak megfogta Elliot kezét és úgy indult el sétálva a tengerpanorámás kis úton. Itt már nem kellett hatalmas kabát, vagy óriási kesztyű. Érezhette a férfi kezének melegét és végigsimíthatott a puha bőrön. Izgatott volt. És lehet ez meglátszott rajta. Mert anno nagyon összevesztek rajta, hogy Elliot tarthat-e ilyen kisállatot. Ő akkor nemmel szavazott. Legalábbis hangosan. Mert már akkor sem volt képes túlzottan ellenállni a férfi akaratának és vágyainak, még ha az nem is ő felé, hanem két kisállat felé összpontosult is. Rögtön megvette hát a két kis teremtményt. És az állatgondozó és imádó Meadows családra bízta őket, amíg nem talál megfelelő alkalmat az átadásukra. Hát most eljött a megfelelő pillanat… Már tényleg képes elhinni azt, hogy Elliot az övé, hogy ő hozzá tartozik. Mindig azt hitte a férfi csak szórakozik, de már nagyon is látja, hogy nem. Ennyi szenvedést nem vállalt volna be az, aki csak szórakozik a másikkal. Nat boldog volt. Fájtak az elmúlt történések és napok, fájt látnia, hogy Elliot szenved. De boldog volt. Mert reménykedett benne, hogy ezek múló érzések. És végül, ami marad nekik, az a szeretet.

- Csukd be a szemed. – Mondta halkan, mikor megálltak a bejárati ajtónál, de hatalmas tenyerét óvatosan Elliot szeme elé tette. – Csak egy perc, ne aggódj, tetszeni fog. – Mosolyog Nat, arcán szétterülő hatalmas elégedettséggel, majd odahajol és apró csókot ad a férfi homlokára. Aztán három nagyot koppant az ajtón. Jelezve a bentieknek, hogy nyitja és belépnek. Mikor az ajtó tárul, ő már látja is Adát, aki az ajtó közelében áll, kezéből az egyik mókus, ruhájának zsebéből pedig a másik kukucskál ki. Nautilus azonnal Nat mellé rohan és ott csahol, de az író hamar némaságra inti és csak követi őket. Mikor végre megállnak a kislánnyal szemben Nat megint megcsókolja Elliotot, most a fülénél, majd belesuttog, miközben kezét ő is elereszti finom takarásából. – Nyithatod.


Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2017. 11. 13. - 20:19:17 »
+1

CUKORMÓKIK


[viselet]

NAT
1999. április

 
Egy újabb szakasz ért véget. Már majdnem visszarázódtam, majdnem előjött a kíváncsi, mindenhová elcsászkáló Elliot, aki aztán bármikor bármit kipróbálna – ha nem Nat nem fogná a kezét és húzná vissza. Éppen ekkor ért véget az izlandi kiruccanás, aminek még a legkellemetlenebb pillanatai is élvezettel és csodálattal töltöttek el. Valahol a szívem mélyén bántam is, hogy nem ellenkeztem, mikor Nathaniel nem akarta Kuszkuszt (Kidhuszt) megtartani házőrzőnek. Kiválóan megóvta volna Jégkockát az odatévedt varázslóktól, főleg ha azok olyan ronda bakancsot viselnek, mint Ő.
Egy kicsit távolabb érkeztünk meg a háztól, de nem zavart. Jól esett beszippantani a sós víz illatát és érezni a bőrömön az angliai szellőt. Valahol már hiányzott, honvágyam volt… csak talán nem olyan erős, mint tavaly, nyár végén, mikor elhatároztam, hogy tizenöt év barangolás után visszatérek az országba. Most nem ez, hanem egy igazi, szeretettel teli otthon várt. Valami olyan, amire nem voltam felkészülve. Esmé után elengedtem az ilyesmit, csak vegetáltam, ha éppen nem volt mivel szórakoztatnom magamat… de nem csak reményt, hanem egy igazi otthont kaptam.
Csukd be a szemed.
Nat halkan beszélt, ahogy megérkeztünk közvetlenül az ajtó elé. Hirtelen nem értettem, de nem is volt időm bármit is válaszolni, már is eltakarta a szemeimet a tenyerével. Mi a szar már megint? – bosszankodtam egy cseppet magamban. Nem erre számítottam, hanem hogy hazajövünk és csak lefekszünk és egésznap pihenünk. Lehet, hogy a varázslók nem utaznak olyan lassan, mint a muglik, de azért igenis fárasztó több országon át utazni.
Ne csináld ezt! Gyűlölöm a meglepetéseket! – mondtam és már a zsebembe kotorásztam. Ha már egyszer nem láttam, legalább legyen a kezemben a pálcám. Kicsit rettegtem, hogy mi ez a nagy titokzatosság, mert például egy halom lufival nem szívesen találtam volna szembe magamat… azok ki tudnak durranni és az hangos…
Csak egy perc, ne aggódj, tetszeni fog.
A hangján hallottam, hogy mosolyog.
Nem tetszik ez nekem. – Csókolt közben homlokon, majd hallottam, ahogy kopogni kezd az ajtón. Minden koppanás hosszúnak és vontatottnak tűnt, miközben én csak látni akartam.
Azt is hallottam, ahogy az ajtó kinyílt.
Óvatosan vezetett be, míg meg nem álltunk. A fülembe csókolt. Éreztem, ahogy a meleg tenyere eltávolodik az arcomtól és engedélyt ad rá, hogy kinyissam a szememet. Hirtelen bántónak hatott az erős fény, kellett egy pillanat, míg megértettem: Ada áll velem szemben. Valami volt a kezében, valami aprócska állt… és a zsebében is.
Szamóca!  – lelkesen kiáltottam fel, ahogy letérdeltem Ada elé. Egy puszit nyomtam a kislány homlokára, aztán megsimogattam a kezében izgő-mozgó állatkát. Csupán ezután nyúltam a zsebénél lévőhöz. Óvatosan húztam ki és fogtam az ujjaim közé. Nem akartam benne kárt tenni, ezért finoman cirógattam meg a hátát.
Szia, Bogyó… – köszöntöttem, ahogy a csillogó, fekete szemekbe néztem. Hagytam, hogy megszagolja az ujjaimat, végig csiklandozzon rajtuk az orrával.
Ezután gondolkodtam csak el azon, hogy Nat konkrétan halálos vitát vívott miattuk velem. Én csak kértem, ő meg… lényegében elutasított, utána meg úgy leteremtett, mint még soha.
Felé fordultam. Felnéztem rá és szerettem volna valamit mondani, de Ada megérintett. Így visszapillantottam rá és Szamócára, aki még mindig erőszakosan mozgott.
Ezért kellett velem veszekedned? – kérdeztem halkan. Éppen csak egy picit fordítottam a fejemet Nat irányába, hogy tudja neki és nem Adának szólt a kérdés. Az a kis keserűség viszont most ott volt bennem. Muszáj volt kimondanom ezeket a szavakat.
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2017. 11. 14. - 10:19:48 »
+1


CUKORMÓKIK


Nem gondolta volna, hogy valaha eljön egy olyan idő, amikor két személyt is el akar majd kényeztetni. Régebben azt gondolta ezt nem érdemli meg. Ada már kezdte rávezetni arra, hogy a szeretet nem mindig válogat az emberi erények között. Van, hogy annak adja magát, aki egész egyszerűen csak a közelben van. Talán az emberek többségének kiolthatatlanul kell az az érzés, hogy szeressenek valakit… Hát, van olyan is, hogy a szeretet annak adja magát, aki a legjobbat kínálja érte cserébe. És nem, ugye nem az anyagi javakra gondolt itt bárki is…
Ada mindig nagyon szerette az írót. Már azokban a pillanatokban is, amikre nem is emlékezhet. Mert Nat, bár mindig undorítónak tartotta magát, nem tudott ellenállni a gyönyörű jövevénynek. Ölelgette őt, babusgatta, dúdolt neki, mesét olvasott és később mesét is írt… Mikor Marielék meghaltak… Bár Nat sokáig nem így gondolta, de Ada bizony a legjobb helyre került. Nem egy idegenhez, hanem valakihez, akit a szülei után a legjobban szeretett. És, akit Nat is mindennél jobban szeretett…
Azt gondolta hát, hogy eléldegélhetnek így kettesben. Ez már így is több annál, mint amiben család néven reménykedhetett. Erre behuppant az életükbe Elliot. Felforgatott mindent, újraírt mindent. És a szigorú főnökből, a mára már nagybetűs APÁ-ból ás apatigrisből, ő pontosan olyan könnyedséggel csinált kenyérre kenhető figurát önmagának, mint anno Ada, édes kisbabaként. Mondjuk ezen valahol egy cseppet sem volt meglepődve, bár a cukormókusok azonnali megvételén azért valahol mégis…

Bár most még messze nem érzi úgy, hogy megbánta volna. De egyelőre nem nekik kellett gondozniuk és tisztában tartaniuk őket, hanem Meadowséknak. A száz másik állat mellett vélhetőleg fel se tűnt még kettőnek a kitakarítása. És Nat abban reménykedett, hogy itt se fognak úgymond sok többlet munkát adni, már Mrs. Suggetnak. Mert abban még bőségesen kételkedett, hogy Elliotot valaha is ráveszi a takarításukra. Adát sokkal, de sokkal előbb. Csakhogy ezek nem az ő állatkái… Így nem neki kellene a gondozásukért, tanításukért és etetésükért felelősséget vállalnia. Még, ha valószínűleg jobban is csinálná, mint felnőtt férfiként akár Elliot vagy mondjuk ő maga. A kutyákhoz tökéletesen ért. A repülőmókusos könyvet, amit a munkahelyi iratai között rejtett el, még nem olvasta… Na, majd azzal is megdobja Elliotot pár perc múlva. Tanulmányozza csak.

- Attól még, mert sajnos mindig mindent és azonnal megadok neked, úgy gondolom, hogy nem épp te lehetsz a felelős állattartás mintapéldánya. – Mondja egyszerűen, miközben ő is leguggol Ada mellé és átöleli, megpuszilgatja a kislányt, aki Szamócával a kezében boldogan bújik az íróhoz. Hiányoznak neki, valahányszor nincsenek itthon, de azért jól viseli… Az író óvatosan végigsimít a haján, majd a karján, aztán ujjával megdörzsöli kicsit Szamóca buksiját is. – Ezek Elliot állatkái. De te is akkor játszol velük, amikor akarsz. – Mondja csöndesen. – Velük azért több gond van, mint egy macskával Elliot… - Fordul a férfi felé és az ő kezében lévő Bogyót is finoman megsimizi. – Azért vesztem össze veled, mert kijelentetted, hogy nem vagy hajlandó gondozni őket. Most itt vannak. És a te munkád, a te felelősséged lesz, hogy minden rendben legyen velük. Még egy könyvet is vettem neked, amiben mindent leírnak. El is kezdheted tanulmányozni… - Kissé közelebb húzódik és kontrasztként az előbbi szigorú szavaiért lágyan megcsókolja Elliotot. – De megvettem őket, mert én mindent meg szeretnék adni neked, amire csak vágysz…

Ahogy az író kimondta ezeket a szavakat Szamóca, Ada kezéből egyenesen a térdére ugrott. Majd onnan tovább is állt Nautilus jó meleg bundájára. Nyilván vonzó egy hely lehetett a kisállatnak, de ez a mozdulat annyira nem tetszett a nagynak… Látszik Nautiluson, hogy nem tudja mi, van, de az a valami zavarja és ez egyértelmű. Először párat fordul, hogy szájával elérje a zavaró tényezőt, aztán futásnak ered, miközben szegény Szamóca teljes erejéből kapaszkodik a hátába. – Na, ez baj. – Állapítja meg az író, majd futva a kutya után ered.
Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2017. 11. 15. - 11:00:54 »
+1

CUKORMÓKIK


[viselet]

NAT
1999. április

 
Na igen, a nagy Nathaniel Forest aztán biztosan sokat tud az állattartásról. Ez a gúnyos kis gondolat foszlány futott át a gondolataim között, mikor közölte velem az addigra már mellettem guggoló  férfi, hogy ez nem olyan, mintha macskát tartanék. Hát bizonyára nem, hiszen szerencsétlen párák leginkább ketrecnyugalomban tölthetik a mindennapjaikat, míg Zeusz akár a saját táplálékáról is tud gondoskodni. Végül is ő bérlet fel egy rabszolgát, aki helyette tartja a fontot idehaza. Nyilván az én mókusaim etetése sem jelentene neki problémát, ha éppen nem vagyok a Tengerszemben.
Azért vesztem össze veled, mert kijelentetted, hogy nem vagy hajlandó gondozni őket. Most itt vannak. És a te munkád, a te felelősséged lesz, hogy minden rendben legyen velük. Még egy könyvet is vettem neked, amiben mindent leírnak. El is kezdheted tanulmányozni…
Éreztem, ahogy közelebb húzódik és a mondandójával ellentétben inkább megcsókolt, egészen lágyan. Valójában sejtettem, hogyha ezt nem tenné meg, részemről bizonyosan egy újabb vitában végződött volna ez az egész.
De megvettem őket, mert én mindent meg szeretnék adni neked, amire csak vágysz…
Elmosolyodtam volna éppen, mikor az Ada kezében pihenő Szamóca hirtelen meggondolta magát a kényelmet illetően. Egyszerűen átugrott Nat térdére, onnan pedig egyenesen Nautilus gondosan ápolt bundájára. A kutya persze azonnal megkergült ide-oda forgolódott, próbált a hátra kapni. Én pedig már nyúltam volna felé, hogy egyszerűen lefejtsem a bundájáról a kis állatot, ha már Nat nem tesz semmit. Azonban az állat egyszerűen rohanásnak indult. Legalább a házban történt mindez… – sóhajtottam fel és Nattal ellentétben egészen nyugodt voltam.
Na, ez baj.
Nat hirtelen eredt futásnak, én azonban még egyszer megsimogattam Bogyó bundáját, csupán ezután nyújtottam vissza Ada felé.
Vigyázol rá egy kicsit? – kérdeztem.
Bólintva nyújtotta felém a tenyerét. Lassan, óvatosan adtam át a törékenynek látszó aprócska állatot. Megvártam, míg kényelmesen elhelyezkedik a kislány kezében, csak ezután indultam meg a konyhába.
Nautilusszal egy ideje egészen jól szótértek. Nem azért, mert megkedveltem volna kutyákat, egyszerűen csak megtaláltam a kommunikációnk legbiztosabb módját: egy közös kis titkot. Kinyitottam az egyik felső szekrényt és jó hangosan, zörögve a csomagolással kivettem egy adag kekszet. Ez amolyan sós féle volt, amit Nat rendszeresen beszerez, de furcsa módon igencsak gyorsan elfogy. Próbáltam én már a kertben garázdálkodó gnómokra fogni a keksz megdézsmálását, de valójában én és a kutya álltunk az egész mögött. Eleinte azzal nyugtatgattam, hogy megállás nélkül a szájába tömtem valamit. Képtelen voltam ugyanis elviselni az ugatását. Aztán kiderült, hogy tényleg finom ez a keksz és nem csupán ő veszik meg érte, hanem én magam is.
Nautilus! – kiáltottam el magam és megráztam a kekszes csomagot.
Hallottam a lábak dobogását, egyre közelebbről, ezért ki is vettem egyetlen darabot, remélve, hogy a kutya éppen hozzám érkezik. Egy kellemes falattal pedig el is tereltem volna a figyelmét, hogy aztán megszabadítsam Szamócát a veszélyforrástól. Kinyújtottam a kezemet, olyan magasságra, ahonnan különösebb ágaskodás nélkül is könnyedén el tudja venni a kekszet és csak vártam.
Naplózva


Nathaniel Forest
[Topiktulaj]
*****


Az író

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2017. 11. 19. - 20:54:51 »
0


CUKORMÓKIK


Ez a legjobb, ami történhetett… A legeslegjobb. Már megint rohangál egy lény után, aki elvitt valamit, ami Elliotnak fontos. Ráadásul Nautilus fürgébb is volt, mint Kuszkusz, bár szerencsére nem megijedt a cukormókustól, csak zavarja. Ebből kifolyólag inkább csak szökdécsel, mint igazán lohol. Bár ki tudja, hogy egy cukormókus kapaszkodóképességének melyik jelent nagyobb kihívást. Mindenesetre ő aztán hűségesen és lerázhatatlanul rohangál utánuk a házban, inkább bele se gondolva abba, hogy a heti kilométereit tulajdonképpen pár nap alatt simán letudta… Mindegy. Eliotért lényegében bármire képes volt, a házban való futkosás igazán csekélységnek tűnt, ahhoz képest, amit ő már így is kapott. Egy élet is kevés a viszonzáshoz. Bár talán azért elkényeztetnie sem kéne mindenkit maga körül… Mondjuk Elliotból rendes felnőttet már aligha nevel. De Adából még csak, csak. Na jó, nyilván Elliot épp így tökéletes a szemében, ahogy van. Bár egy kicsit ehetne többet, és lehetne egy kicsit kevésbé csontos, de amúgy tökéletes.

- Nautilus! – Kiált megint az ebre, amikor a közelébe ér. – Ül! – De a máskor engedelmes kutya, most csak vakkant egyet, mintha jelezné. ’Gazdi, valami zavar, ami fontosabb, mint te vagy, szóval bocs…’ És csak megy tovább. Nat még annyira se ér a közelébe, hogy gyorsan lekapja a hátáról a megszeppent teremtményt, aki szerencsére elég erősen és magabiztosan csimpaszkodik a kutya hosszú bundájában. – Affene. – Mormogja káromkodásképp, majd ismét utánuk indul. – Ennyi. Ők voltak az utolsó állatok, akik hozzánk költöztek. – Jelenti ki Adának, miközben végignéz a békésen olvasgató Ballardékon, akik épphogy köszönni is alig köszöntek, mert nem akartak zavarni, nemhogy beálljanak kutyát és mókust hajkurászni… Öregek ők már ehhez. Bújtak ki a feladat alól, majd ismét kényelembe helyezték magukat a kanapén.

Akkor hallja meg a konyhából a zacskó csörgését és Elliot hangját. A kutya teperve változtat irányt, körmei viccesen kaparásznak a padlón. Nat láthatja, mintha a mennyei manna ígéretével kecsegtetne, mind a csörgés, mind újdonsült gazdájának a hangja. Az író ezzel tudja, hogy az ő hangja és szavai itt, immáron már semmit sem fognak érni, lassú léptekkel indul hát a pult felé.
- Á. – Néz a sós kekszre, amit párja a kezében tart és végre összeáll az elmúlt hetek rejtélyének megoldása. A keksz, amiből sosem evett, de mégsem volt sose itthon, pedig mintha ő vett volna mindig a boltban… Szóval tényleg vett. És nem volt totál feledékeny, bár már azt is kezdte volna elhinni, és az öregedés számlájára írni. Mondjuk ennyire még azért talán nem öreg… - Te a sós kekszemmel tömöd a kutyám? – Kérdezi csendesen, miközben a pultnak támaszkodva figyeli a mókus mentőakciót. Ha már Elliot ilyen csodás trükköt eszelt ki, akkor kíváncsian végigvárja a végét. Megengedi, hogy párja legyen a hős.

Az persze kérdéses, hogy Nautilus megvárja-e. Bár úgy fest, hogy a sós csemege tényleg az egyik kedvencévé nőtte ki magát, így szinte kérés nélkül pitizik érte. És csak úgy issza Elliot szavait és tekintetét, hátán a sokat tűrő és erősen csimpaszkodó Szamócával. Vakkant párat, jelezve, hogy a kekszért tényleg bármire képes, aztán leül.
- Már mindenki jobban szeret téged itthon, mint engem… - Sóhajt egyet, miközben a kis jelenetet nézi. – Eddig azt hittem csak Adának vagy te a sztár, de lassan már a hűségesnek hitt kutyám is átpártol… - Állapítja meg, de azért nem bús a hangja. Inkább csak olyan mélázó. Mert igaziból jónak látja még ezt is. Hiszen ez is csak egy bizonyítéka annak, hogy végre nem csak ő van egyedül. Hanem van még valaki, akit szeretni lehet… - Na? Szamóca megmenekül? Vagy az ordas farkas foglya lesz egy életen át? – Kérdezi mosolyogva és óvatosan közelebb lép a párjához.
Naplózva

Oldalak: [1] 2 3 ... 9 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2023. 07. 30. - 07:38:16
Az oldal 0.272 másodperc alatt készült el 47 lekéréssel.