+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Roxfortos diákok
| | | |-+  Mardekár
| | | | |-+  Mathias Montrego (Moderátor: Mathias Montrego)
| | | | | |-+  Castle On The Hill
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] 3 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Castle On The Hill  (Megtekintve 327 alkalommal)

Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma / Omi bá

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2017. 10. 02. - 15:54:43 »
+1


[viselet]

1999. április

Nem akarom… – szólt bennem a kis hang erőszakosan, ahogy a kutya még egyet vakkantott. Remegve húztam magamat össze ültömben, habár igyekeztem nem annyira idegroncsnak tűnni, mint amilyen voltam. Mogorván bámultam az állatra, miközben az Montrego ölébe menekült.
Talán ha nem ismételgetnéd folyton-folyvást a nevét még menne is! – közölte nyersen. Hosszasan sóhajtottam, ahogy a tekintetemet az éppen elégedett állatra szegeztem. Valamiért fenemód békésnek látszott ott Montregon helyet foglalva. Talán ők tényleg egymásnak lettek kitalálva… és el is mosolyodtam volna gúnyosan, ha Montrego – mint nagy háziállattartó – el nem kezdi folytatni az oktatást.
Minek hoztad magaddal épp ide ha tudod hogy nem szobatiszta?
Mert nem fogom egyedül hagyni Zeusszal órákra… – vágtam vissza, de a dac, ami a hangomban csengett inkább szólt az ostoba félelemnek, amit még mindig nem tudok leküzdeni. A zaj, az éles hangok mindig is összerezzenésre késztettek. A gyerekkoromat egy faluban töltöttem, csendben, elzárva a mugli gépek hangjától és az erdőkben való bujkálás alatt is éppen csak bele-beleszaladtam egybe.
Figyeltem, ahogy a kutydenevér vagy denevérkutya befészkeli magát Mathias ölébe teljesen.
Nem értem miért vagy ilyen ellenséges vele. Hisz csak kicsike... még sokat kell tanulnia. Meg amúgy is... mit csináljon? Nem nyávoghat! Hisz ő egy kutya...
Na nem mondod, hogy kicsike! Én azt hittem, maga Góliát ücsörög az öledben… Újabb hosszú sóhajtás hagyta el az ajkaimat. Nem akartam vitatkozni, ezért inkább nem kommentáltam ezt és a nyávogásra vonatkozó szöveget.
–  Szóval új életszakasz... – Kanyarodott vissza hirtelen az eredeti témára. – Kifejtenéd ezt bővebben?
Egy kicsit meglepett a konkrét érdeklődés. Montrego sosem látszott annak, akit úgy kifejezetten foglalkoztatnék – leszámítva az aranyvérű apa témát. Azt azonban nem gondoltam volna, hogy néhány félrecsúszott mondatfoszlány miatt majd rákérdez erre.
Talán nem volt okos ötlet úgy általánosságban megemlíteni Natot vagy a kockamániát, amit összességében az egész kiadója tükröz. Nem hiszem, hogy Mathias szívlelné az ilyesmit, hiszen ő már azon kiakadt, hogy az ágyában talált. Nem történt semmi és egy éjszakával korábban még a barátjának nevezett… majd kitört belőle az állat. Nyilván sok nő ölne azért, hogy alsógatyában lássa durmolni, hát én nem kérek belőle aztán még egyszer ezt elhiheti. Azonban egy ilyen történet után azt hinné, hogy nagyon is akartam és valóban bemásztam az ágyába – holott ez szemen szedett hazugság.
Megismerkedtem valakivel… – nyögtem ki nagy nehezen. Ezt a szót még sosem használtam. Nem, mintha nem megismerkedés lett volna, de ebben az értelemben különös érzés volt. – Nattal. Nathaniel Foresttel.
Figyeltem az arcát, vártam a reakcióját. Tudni, hogy mit gondol, bár semmi jóra nem számítottam, ezért még mielőtt megszólalhatott volna, felemeltem a kezemet. Nem akartam hallani, ahogy közli: „Már értem, miért másztál be az ágyamba, O’Mara.” Majd egy gúnyos röhögést tesz hozzá. Persze az is előfordulhatott volna, hogy mindenféle szarkazmus nélkül egyszerűen feláll és kisétál, a kutya meg a nyakamon marad.
Még nagyon új a kap… az ismeretségünk, de tudom, hogy nem csak egy múló állapot – mondtam őszintén és most egyenesen a szemeibe néztem.
Ennyire senkinek sem nyíltam meg mostanában. Talán még magának Natnak sem… bár az is igaz, hogy másnak nem is nagyon beszéltem erről az egészről. Szinte vártam az undort, hogy kiüljön az arcára.
Együtt vagyok vele… vagy ilyesmi... áh bonyolult! – tettem hozzá sóhajtva. – Ötletem sincs, milyen szót használnak mostanában az ilyesmire.
Naplózva


Mathias Montrego
Adminisztrátor
***


nyolcadéves amnéziás

Elérhető Elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2017. 10. 05. - 17:13:41 »
+1

*
zene:ES- Castle On The Hill

outfit


’ Öt érzékem de friss még,
csudáikat rávésték
sárgöröngyök és paloták,
- úgy lépj elém jelen világ:
most a csoda a mérték.'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


Na ha bárki problémázik nekem azon hogy ennek a kutyának Merlin lesz a neve (amit ő maga választott ami elég nevetségesen hangzik de mégiscsak igaz) akkor halál nyugodtan közlöm az illetővel hogy igen, van ettől rosszabb is. Hogy lehet egy állatot Zeusznak hívni? Pláne egy MACSKÁT? Kellően hiányosak az ismereteim tény ami tény, de nem hiszem hogy a görögök örülnének ennek a hírnek. Pláne hogy nem is ők voltak a macskásak hanem... az egyiptomiak? Tuti nem a kelták....
Az mondjuk bölcs hogy nem hagyja magára ezeket kettecskén. Jó eséllyel a lakása romokban lenne. Nem azért mert különösebben nagy baj lenne azzal hogy a kutya meg a macska nem fár meg egymás mellett hanem... hát azért én megnézném melyik kergeti melyiket. Eséllyel Merlin kerülne ki rosszul a helyzetből még kutya (vagy annak hazudott nagyfülű denevér) létére, tekintve hogy az a dög négyszer nagyobb mint ő. Hiába eteti túl O'Mara az meg tutira valami kisebbfajta elefánt elvarázsolt mása. Sosem felejtem el a sötéten villámló szemeit, hát még a fújását.... brrr!
Jobbnak látom inkább magamba fojtani ezeket a csöppet sem kedves megjegyzéseket mert tutira megsértődne úgy alapvető normál hangulatában is nemhogy még akkor mikor ennyire hiperérzékeny. Mert igenis szinte kézzel tapintható a lelki érzékenysége. Ez amúgy érdekes módon egyszerre irritáló is kissé (végtére is egy férfi mit rinyál ennyit? Nem tanították meg neki hogy ez a gyengébbik nem jellemzője és nekünk némán tűrni kell összeszorított szájjal? Cöh...) másrészt azért érdekessé is varázsolja a helyzetet. Nem minden nap látom ennyire megnyílni és ennyire közlékenynek lenni.
Némán hallgatom Merlint simogatva aki kicsit még ficereg az ölemben de csak hamar egyenletessé válik a légzése. Halk szuszogása biztosítja azt, amelyet csak Elliot láthat velem szemben, hogy lassan lassan a szavaiba még ő is belealudt. Én csakis azért nem nyomok el egy ásítást mert közvetlen velem szemben ül  no meg... az utolsó információmorzsákéra nem sok hiányzik hogy konkrétan felugorjak.
Eleinte fel sem fogtam hogy a Nat és a Nathaniel ugyanaz. Én Nathaliának vagy Nataliyra-nak gondoltam és értettem. Csak lassan értelmezem hogy azért érdekes számára ez a kapcsolat mert...
- Öhm... általában azt, amit az előbb akartál mondani. Kapcsolat...
Enyhén nyomom meg az utolsó szót. Nincs benne cinizmus mindössze furcsa kíváncsiság. Ez sem azért mert elítélem. Lehet egykori önmagam így tett volna, tekintve hogy a mi neveltetésünkbe és életrendszerünkbe az ilyen hát nem igazán fér bele. Ám a társadalmi rang csak részben befolyásol. Ha mással esne meg ez biztos másképp is reagálnék. Elliot azonban szabad szellemű ember, mindig is annak tartottam. Egy tolvaj nem is lehet más.... Szóval nem lep meg annyira a dolog így ha róla van szó. Vagyis, de meglep és sokkol. Bele se akarok gondolni hogy az az este mikor mellettem aludt és velem kelt...
- De egy... férfival? Mégis mi a bajod a nőkkel?
A kérdés nyerses őszinteséggel tör fel belőlem. Amennyire tudom... de amint elhagyja a szám rájövök hogy valójában semennyire nem tudom. Nem ismerem még őt ehhez eléggé. Az arcomon a meglepettséget átváltja a tudatlansággal vegyes szomorúság. Nem szép elítélni hisz végtére is, lehet nem is a nőkkel van baja hanem...
- Ez új számodra? Vagy... khm... mióta az eszed tudod...
Feszengek egy kissé, de igyekszem nem nagyon, mert a vakarcs az ölemben közel sem jó ha felébred. Addig semmiképpen sem, míg Elliot ki nem fejti részletesebben a dolgokat. Legalább ennyi nyugta legyen utána úgyis őt boldogítja meg a Zeusz nevű macskáját az Olümposz nevű házában...

Naplózva



Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma / Omi bá

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2017. 10. 06. - 08:18:26 »
+1


[viselet]

1999. április

Csak bámultam azt a gombóccá tekeredett szőrcsomót Montrego ölében. Hosszan időztem el rajta, hogy ne kelljen a szemébe néznem, míg rájön mint is mondtam neki igazából. Azt hiszem teljesen felkészültem arra, hogy esetleg kiborul, üvöltözni kezd vagy kiakadva felpattan és távozik. Nem tartottam volna vissza, nem volt jogom hozzá, még akkor sem, ha én teljesen őszinte voltam vele.
Öhm... általában azt, amit az előbb akartál mondani. Kapcsolat...
Mosoly helyett grimasz futott végig az arcomon. Nem azért, mert nem ezt vártam, egyszerűen csak a kapcsolat szó lepett meg. Még nem voltam rá felkészülve, hogy így nevezzem ezt a valamit, akkor sem, ha a lehető legjobban ragaszkodom máris Nathoz. Amennyire Montrego megnyomta az utolsó szót, én annál inkább vágytam volna azt halkan, suttogóan hallani. Egyszer neveztem valamit igazán kapcsolatnak, egyszer éltem bele magamat valamibe, aminek aztán egy szempillantás alatt vége szakadt.
Nem tudtam reagálni. Montrego újra beszélni kezdett, egészen más hangon… de nem vádló vagy undorodó módon és ez őszintén jól esett. Nem ezt vártam tőle, inkább egy újabb kirohanást, mint azon a reggelen, amikor mellette merészeltem ébredni.
De egy... férfival? Mégis mi a bajod a nőkkel?
A kérdés olyan őszinte volt és olyan nevetséges is valahol, hogy ezúttal tényleg elmosolyodtam. Nekem aztán semmi bajom nem volt a nőkkel, még mindig nagyon tetszettek és vonzónak tartom őket. Csupán egy új reményt kaptam az élettől, hogy nem kell állandóan amögött a bizonyos fal mögött ücsörögnöm egyedül. Nem kell félve kilesnem egy aprócska résen, mert van valaki aki meg tudja ragadni a kezemet erősen, hogy aztán kihúzzon a napfényre. Azt hiszem, még lehetek boldog, akkor is, ha most még inkább a kíváncsiság, semmint az érzelmek hajtanak.
Ez új számodra? Vagy... khm... mióta az eszed tudod...
Láttam Montregon, hogy feszeg. Nem akartam, hogy ez kényes téma legyen… habár valahol nekem is az volt, de nem volt kellemetlenebb, mint mondjuk egy kastélyban ülni, ami elvileg az én tulajdonomban áll, mégis rendkívül idegennek tűnik. Esélyt kell adni az újdonságnak – mégha ezt a felvetést nem is kedvelem az életem minden terén alkalmazni.
Imádom a nőket. – Őszintén válaszoltam én is. – És sosem vonzódtam a férfiakhoz.
Azt hiszem, ez volt a tökéletes válasz. Nat előtt el sem gondolkodtam rajta, hogy közel engedjek magamhoz egy fickót. Valahogy nem fordult meg a fejemben ilyesmi, habár a kíváncsiság lehet, hogy korábban is belehajszolt volna egy ilyen viszonyba… ehhez képest mindig nők voltak a szeretőim. Mindegyiket imádtam a magam módján – hacsak nem a kifosztás volt a célom – és úgy voltam boldog.
Kicsit fészkelődtem a székbe, mintha keresném a szavakat, amik leírják azokat az érzéseket, amik bennem dolgoztak. Nem akartam azt mondani, hogy egyszerűen érdekesnek találtam a lehetőséget, habár így volt… de mégis szívtelenségnek éreztem volna ezt kimondani azok után, milyen közel engedtem magamhoz Natot. A kíváncsiság hajtott arra, hogy kihasználjam a zavarodottságát, mikor rájöttem, mennyire vonzódik hozzám. Hazugság volna azt állítani, hogy nem. Eljátszottam vele, mint macska az egérrel, mielőtt felfalja… de fogalmam sem volt, hogy ezt miként fogalmazhatnám meg Montregonak, hogy ő is értse.
Eleinte szórakoztam vele kicsit, érdekesnek találtam…  – mondtam rekedten. – Aztán elmentünk egy kastélyba és megismertem. Rájöttem, hogy ő tényleg valami új lehetőség, amit az élet valamiért az ölembe dobott. Pedig azt hittem, nekem ez nem jár.
Hosszasan fújtam a levegőt. Teljesen zavarba jöttem attól, hogy így kitárulkoztam, ezért gyorsan valami téma után kutattam a fejemben.
Amúgy  az a fenevad tiéd… – nyögtem ki nagy nehezen, a fejemmel az ölében szundikáló kutya felé böktem.
Naplózva


Mathias Montrego
Adminisztrátor
***


nyolcadéves amnéziás

Elérhető Elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2017. 10. 07. - 19:22:34 »
+1

*
zene:ES- Bloodstream

outfit


’ Öt érzékem de friss még,
csudáikat rávésték
sárgöröngyök és paloták,
- úgy lépj elém jelen világ:
most a csoda a mérték.'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Nem kerüli el a figyelmem hogy mennyire kerüli a tekintetem. Igaz érthető. Talán most először vallana színt erről? Olybá tűnik. A viselkedése eléggé erre utal. Zavarba hozom mégpedig látványosan. És maga ez a tény, a felismerés meg engem hoz bizarr kellemetlenségbe. A feszengés sem sokat segít ezen, de hát mégis csak kibuktak belőlem a kérdések. Akaratlanul is, nem tehetek róla de valahol az ösztönös puhatolózó kíváncsiság vezérel. Mert hát... lássuk be, lehet hogy én magam is részese voltam valaminek csak nem is tudtam? D csak nem... ugye? Ugye?
És talán épp ezért lep meg a válasz.
- Imádom a nőket... És sosem vonzódtam a férfiakhoz.
- De hát... - kezdenék bele ám hamar elakadok. Rájövök hogy az, amit mondani akarok se nem etikus se nem olyan, ami rám tartozna. Mert a de hát akkor mégis miért kérdés nos nem biztos hogy a legjobb viszonyt szüli meg köztünk. Mellesleg ez magánügy, amit tiszteletben kellene tartani. Tartanom, hogy egész pontos legyek. És már tényleg meggyőzném magam hogy ez így jó, ezt így itt hagynom kell. Nem firtatom és mindenkinek jobb lesz. Elliot majd lerendezi magában valahogy, majd megbékél, majd elfogadja magát, az életét és a 'kapcsolatát'. Már tényleg témát váltanék, igaz nem tudom mire de bármire. Mondjuk hogy milyen rusnya is az a váza ott, a poros kandalló fölött. Vagy mennyire idegen az a nagy festmény a szobában aki nem is tudom kit ábrázol. De ezekre esélyem sincs mert ő közbevág a maga kissé fura rekedtes hangszínében.
– Eleinte szórakoztam vele kicsit, érdekesnek találtam…  Aztán elmentünk egy kastélyba és megismertem.
- Hát ez eddig kísértetiesen emlékeztet egy másik kapcsolatra valaki mással.
Dörmögésem eléggé morcos közbeszólás, de inkább vagyok cinikus a helyzet iróniája miatt semmint dühös. S a mondandómban persze magamra utalok, vagyis a velem való barátságszerűségére. Hisz az is hasonlóan kezdődött. Érdekesnek talált és végül egy kastélyban kötött ki ugyanúgy.... Ez azért hátborzongató is egyben!
- Rájöttem, hogy ő tényleg valami új lehetőség, amit az élet valamiért az ölembe dobott. Pedig azt hittem, nekem ez nem jár.
Hosszas csend áll be közöttünk. Valahol az utolsó letargikus de pozitív mondatfoszlánya kicsit meghat. Ugyan miért ne járhatna neki is az öröm? Vagy a boldogság? Meglehet nem épp a szokványos forma... sőt, mondhatom hogy nem pont az. Valószínű az én társadalmi rétegeimbe, amelybe evickélek biztosan szemet szúrna. Érdekeket rombolna és az nem szerencsés természetesen. De hát... Elliot nem ebbe a körbe esik bele még az aranyvérű apa esetén se. És elnézve hogy a kastélyában feszeng... hát nehezen tudom elképzelni itt fényes puccos partikat adva.
– Amúgy  az a fenevad tiéd…
- Aha hát tudod, szerintem... mivaaaaan?
Érzem ahogy arcom megnyúlik. Úgy jó tíz centit. Meglehet még a szám is eltátom. Bambán bámulok O'Marára aki szembe velem halálos csüggedtséggel ül és úgy közli be ezt a kis információt, mintha egy mellékes kis semmiség lenne. Ráadásul látványos nemtörődömségében teljesen úgy hat, mintha ezzel még ő tenne nekem szívességet. Hát ezt meg mégis hogy?! Lepislogok a kutyára, aki édesdeden szunyál az ölemben. Majd fel rá. És ezt megismétlem legalább kétszer mire magamhoz térek úgy ténylegesen. Még a fejem is megrázom, mint aki kábulatból ébredt.
- Ez... ez... mégis miért? És hogy? És szerinted hova teszem?
A kérdések csak úgy zsonganak a fejemben, mint egy méhkas, amelyet jó alaposan felrúgtak. Szabály szerűen érzem hogy szétreped a koponyám.
- A Roxfortba nem vihetem be, az macskateritórium. Mrs Norris élve felfalná reggelire!
Hangom akaratlanul is átmegy nyafogóba. Elég csak magam elé vizualizálnom a jelenetet. Tutira kizsigerlés lenne ez szegény denevérfülnek. Pláne hogy Dakota macskája is valamerre arra kódorog rendszerint sőt, még Granger karikaláb vöröse is ott boldogítja a diákokat. Az meg hab lenne a tortán ha McGalagony átváltozva is kiosztaná szegénykét... na nem. Azt már nem. Nem jöhet. Egyiptomba is szar volt a kutyák sorsa és ez meglepően hasonlatos ahhoz a szinthez.
- Szegény denevérfül...Ez szívás..!
Közlöm csalódottan és elfog a csüggedés. Megsimogatom a puha szőrű kis törpét aki szusszan egyet miközben a hátára fordul és alszik tovább.
Naplózva



Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma / Omi bá

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2017. 10. 09. - 20:17:29 »
+1


[viselet]

1999. április

Nem tudom, hogy a hosszas csend vagy éppen a kellemetlenség, amivel az egész téma kitört belőlem váltotta-e a ki a vágyat a témaváltás iránt. Hirtelen tévedt a tekintetem ismét az előbb még megállás nélkül vakkantgató törpefenevadra, amint Montrego ölében durmolt és megszületett a végleges elhatározás: mennie kell. Nos, senki sem mondhatja, hogy szívtelen vagyok, hiszen nem az utcára dobtam ki. Mathias olyan dolgokat adhat meg neki, amire egy magafajta kis bolhafészek nem igen számíthat, ha egyszer rablás áldozata lesz.
Aha hát tudod, szerintem... mivaaaaan?
Hirtelen állt be valamiféle változás Montrego képén. Nem bírtam ki, elmosolyodtam, némileg gúnyosan, de a gesztus teljesen őszinte volt. Már azóta terveztem a kutya átadását, hogy a kezébe nyomtam a pórázt és ez a felajánlás – vagyis inkább kijelentés – még mindig sokkal nemesebb volt, mint mondjuk az, hogy a kandallóba lépve elhúzom a csíkot, míg ő az állattal foglalkozik.
Jól áll a kezedben – válaszoltam még mindig némi szarkazmussal a hangomban.
Ez... ez... mégis miért? És hogy? És szerinted hova teszem?
Újabb kérdés érkezett, de éreztem, hogy még sokkal több van emögött. Montrego arcán még mindig ott ült a meglepettség, talán némi döbbenettel vegyülve. Tetszett, de inkább levakartam azt a vigyort a képemről. Nem sértésnek szántam, egyszerűen csak szerettem mások elképedését csodálni, akár órákon át is.
A Roxfortba nem vihetem be, az macskateritórium. Mrs Norris élve felfalná reggelire! – A hangja nyafogóvá változott.
Ezen megint majdnem elvigyorodtam, de az ujjaimmal kissé végig simítva az ajkaimon figyeltem, hogy ne görbüljenek fölfelé azok. Már-már dacosan bámultam rá jelezve, hogy: Old csak meg öregem! Ha nekem sikerült, neked is fog.
Szegény denevérfül...Ez szívás..!
A kijelentést követően óvatosan végig simított a kutya bundáján.
Van elég pénzed, bérelj fel valakit, aki vigyáz rá – válaszoltam nemes egyszerűséggel a hangomban.
Megint az állatra néztem, aki hangos szuszogásba kezdve folytatta a szunyókálást, mit sem törődve velem és Montregoval, meg ezzel a beszélgetéssel. Láthatóan élvezte az újonnan érkezett társaságot. Sejtésem sem volt róla, hogy Mathiast éppenséggel bármilyen állat kedvelheti, hiszen Zeusz tetszését sem nyerte el különösebben.
Hiszen tetszel neki, más nem számít… azok csupán apróságok, amiket meg kell oldani.
Egy kicsit megköszörültem a torkomat, de már nem tudtam visszatartani azt a vigyorgást, ami egyre erősebben próbált kitörni Montrego képe láttán.
Ha akarod odaadhatom majd a táskát, amiben ellop… amiben szereztem. Imád benne aludni és ha válladra csapod, mint egy ritkült, akkor cipelheted is bárhová magaddal. – A nevetés most már úgy tört ki belőlem, mintha korábban semmi gondom nem lett volna.
Már nem érdekelt a kastély, az apám nevetséges ötlete, miszerint ilyesmivel kéne megajándékoznia. Nem voltak problémák és talán ezt az érzést a megkönnyebbülés váltotta ki, amiért Montrego önmagához képest egészen jól reagált a tényekre, amiket megosztottam vele.
Meg akarod nézni a kastély többi részét? – vetettem fel, hátha egy kis figyelemeltereléssel egy esetleges vitát vagy ellenkezést kerülhetek el.
Naplózva


Mathias Montrego
Adminisztrátor
***


nyolcadéves amnéziás

Elérhető Elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2017. 10. 11. - 09:22:48 »
+1

*
zene:ES- Bloodstream

outfit


’ Öt érzékem de friss még,
csudáikat rávésték
sárgöröngyök és paloták,
- úgy lépj elém jelen világ:
most a csoda a mérték.'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Szörnyülködésemre csak annyi a reakciója hogy jól áll a kezemben. Jól áll a kezemben? Hát azért ehhez kicsit több kell hogy csak úgy rám tukmálja ezt a kis vakarcsot! Nem is értem miért vette magához, ha azután csak így eldobja. Szegény kis pára igazán jobbat érdemelne még a kevésbé megnyerő külleme ellenére is. Evidensen sorolom az érveimet miért nem vagyok én jó erre a nemes kis 'apa' pozícióra, természetesen kérdések formájában, amire szintén csak semlegesség a válasz na meg az a levakarhatatlan tenyérbemászó tipikus O'Mara vigyor. Ehhhh...
– Van elég pénzed, bérelj fel valakit, aki vigyáz rá.
- Felbérelni? Ez eddig eszembe sem jutott... - hökkenek meg és pislogok továbbra is bambán. Oké tény, van pénzem. Megtehetném. A kérdés az, hogy meg akarom-e tenni? A házimanókra nem bíznám. Nem kifizetődő a dolog. A többieknek ott vannak a lovak és az egyéb teendők. Nem, nem bíznék senkire egy kölyökkutyát. Túl sok figyelmet igényel. Meg kell tanítani hogy ne piszkítson mindent össze hogy normálisan viselkedjen (például O'Mara közvetlen közelében legközelebb csakis ugatni fog ha rajtam múlik az is tuti) és nem árt ha kötődik is az emberhez. Igaz a kutyák hűséges típusok, ellentétben a macskákkal vagy a békákkal, no de azért a gazda mellett érzik a legjobban magukat. Na már most minekután rám sózza hacsak teheti a velem szemben ülő, evidensen nekem kell vállalni az összes kérdéskört.
– Hiszen tetszel neki, más nem számít… azok csupán apróságok, amiket meg kell oldani.
Szavai visszarántanak a csapongva kalandozó gondolataimból. Összevonom a szemöldököm, homlokom árnyékában a ráncok megjelennek és egy szúrós, jelentőségteljes pillantást küldök felé.
- Ó valóban? Na ja neked csak ennyi! Mert az olyan rohadt egyszerű szerinted, mi? Most komolyan, halvány lila boszorkányfűkivonatom sincs mi a fenét kezdjek vele. Ő még olyan mint egy gyerek! Nem hagyhatod magára napokig... hetekig...hónapokig!
Márpedig a vizsgák a nyakamon ez igaz, de akad közel két hónap amit át kellene vészelni. És akkor arról nem is beszéltünk hogy ott a húgom (aki ki tujda hogy fog erre reagálni) meg Clem. Ha tehetem Clemmel tölteném az időmet, nem a könyvek vagy egy kiskutya idomításának elfoglaltságával. Szóval baromira nem annyira egyszerű, mint ahogy Elliot állítja.
- Ha akarod odaadhatom majd a táskát, amiben ellop… amiben szereztem. Imád benne aludni és ha válladra csapod, mint egy retikült, akkor cipelheted is bárhová magaddal.
Ez az a pont ahol a tekintetem vészjóslóan elsötétül. Tutira élvezi feszíteni a húrt, amit megértek mert én magam is ilyen vagyok, de azért... lassan pattan.
- Amiben elloptad? Micsoda remek ajándék a részedről! - fintorogva jegyzem meg epés éllel hangomban a dolgot. - Valószínű pont erre vágytam hogy egy válltáskával a karomon rohangásszam! Minek nézel te engem?
Esküszöm kedvem lenne megsértődni. Sőt... látványosan meg sem tudom állni. A valóság amúgy alapvetően az, hogy sokkalta jobban mulatok a dolgon, habár ezt azért nem fogom az orrára kötni. Tutira Blaire a hasát fogná a röhögéstől ha meglátna úgy. Valószínű még én is sírva nevetnék, mert bár hiú vagyok azért szorult belém némi humor és kellő önkritika is.
Úgyhogy valójában ez is egy felszínes pillanat, amikor kifelé az ego miatt inkább a sértett önérzetem mutatkozik meg. Olyan téren nem baj hogy legalább Elliot újabb témára evickél át. Kérdésére felvonom a szemöldököm. Csábító ajánlat tényleg, de... de.
- Mennék, de... kissé le vagyok kötve. - pillantok le az ölembe szunyókáló Merlinkére. - Amennyiben nem akarod hogy körbepisilje a kastélyodat és megugasson mindent javaslom hogy halasszuk máskorra. .
Bölcs döntés lenne, de ha ragaszkodik hozzá hát rajtam nem múlik, menten felállok és körbefordulhatunk a palotájában.
- Amúgy visszatérve egy percre az előzőhöz... - megakadok, mert kissé zavarba kerülök. Nem tudom miért de valahol kényesnek érzem a témát. - Nat. Forest. Az a Forest? Az író? A húgom mesélte hogy volt egy kiadócégnél az egyik nyáron, mert apánk elküldte oda. Valami fura neve volt a helynek... már nem is emlékszem rá.
Nem mintha meglepő lenne. Az esetek többségében nem emlékszem ezekre az aprócska mellékinformációkra. Mindössze meglep ha valóban összeérnek a szálak. Meg kell hagyni kicsi a világ. A varázslótársadalom meg még inkább! Pláne így, hogy még Clem is a fejébe vette, a Prófétához szerződik gyakornoknak. Ennyi firkászt egy helyen... hallatlan!
Naplózva



Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma / Omi bá

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #21 Dátum: 2017. 10. 13. - 07:55:46 »
+1


[viselet]

1999. április

Montregoval ellentétben nekem a denevér-kutya szőrcsomóról egyáltalán nem az jutott eszembe, hogy olyan, mint egy gyerek. Inkább tűnt valami torzszülött patkánykölyöknek, amitől jobb lett volna minél gyorsabban megszabadulni. Végül is ez a kapcsolat mindkettőnknek előnyös. Montrego dédelgetheti ezt a bolhás szőrkupacot, én meg nyugodtan alhatok, a bűntény nyomait eltűntetve.
Nem értettem a hirtelen kiülő érzéseket az arcán. Most meg mi a fenéért mérges? – gondolkodtam el.
Amiben elloptad? Micsoda remek ajándék a részedről! –kérdezte fintorogva. – Valószínű pont erre vágytam hogy egy válltáskával a karomon rohangásszam! Minek nézel te engem?
Elnevettem magamat és megrántottam a vállamat.
Ugye erre nem kell komolyan válaszolnom?
Nem tudtam volna lekaparni az arcomról azt az elégedett vigyort, amivel konstatáltam, hogy ezt már Mathias régen elveszítette. Mondhat akármit, a kutya már az övé, azt kezd, amit csak akar vele. Felőlem aztán macskának álcázva is tarthatja a Roxfortban.
A téma váltás nem sikerült, igaz annyira nem is bántam. Cseppet sem érdekelt a kastély többi helyisége és ez is leginkább a meleget ontó kandalló miatt foglalkoztatott. A kávé nem volt ugyan rossz, de nem esett olyan jól, mint általában. Talán azért, mert a keserűség még mindig ott dolgozott bennem és bár Mathias el vonta a figyelmemet a sértődöttségével… de akkor is ott volt. Ez a kastélyt váltotta ki belőlem és a tény, hogy mennyire félreismert valaki, akinek annyira vágytam a figyelmére. Már egyáltalán nem érdekelt.
Amúgy visszatérve egy percre az előzőhöz... – Kezdte lendületesen Montrego, majd azzal a lendülettel meg is akadt.
Valahol hálás voltam neki, hogy tényleg figyelt rám és gúnyolódás helyett inkább érdeklődését mutatott. Ezúttal is teljesen magától tért vissza a témára és ez meglepett. Türelmesen vártam a folytatást, végül is nem rohantam sehová és ő sem, hiszen ott aludt a Merlinnek csúfolt szőrgombóc az ölében.
Nat. Forest. Az a Forest? Az író? A húgom mesélte hogy volt egy kiadócégnél az egyik nyáron, mert apánk elküldte oda. Valami fura neve volt a helynek... már nem is emlékszem rá.
Lassan bólintottam.
Még mindig nem tudtam hozzászokni a tényhez, hogy aki nekem csak Nat az másoknak Nathaniel Forest a híres író. Engem nem különösebben foglalkoztatott a szakmája, addig a pontig, míg nem kezdenek el rólam pletykálni vagy nem kell magammal szembe nézni valami pletykalap oldalain. Miért érzem úgy, hogy ez elkerülhetetlen lesz? – gondolkodtam el, de ugyanazzal a lendülettel el is hessegettem a gondolatot.
Állítólag író… – rántottam meg a vállát. – Most elmész és eladod egy pletykalapnak az infót?
Kiszakadt belőlem a nevetés.
Nem néztem volna ki Montregoból ilyesmit igazából, mégis volt bennem egy kis félsz. Az egy dolog, hogy elszóltam magamat, de nem kellett volna a teljes nevét kimondanom. Talán jobb lett volna megtartanom magamnak az információt. Valahol Mathiast már a barátomnak tekintettem, nem lett volna értelme elhallgatni. Ő tud rólam a legtöbbet. A családomon kívül és ez bár nagyon furcsa érzés volt, akkor is örültem neki, hogy legalább egy ilyen személy akad az életemben.
Azt hiszem, nem tart ez olyan régóta, hogy említésre méltó legyen.
Nem, egyáltalán nem magyarázkodásnak szántam, inkább csak egy rövid kis hozzászúrásnak.
Ráadásul nem tenne jót nekem sem éppen, ha belekerülne az arcom az újságokba. – Sóhajtás tört fel belőlem. – Gondolj bele, minden idióta, akit valaha kiraboltam elkezdene Natnál keresni a cuccát követelve… és talán még az aurorokat is nyakamra küldenék.
Lehajtottam a fejemet, a szőnyeget bámultam, ami legalább olyan öreg és poros volt, mint minden más ebben a kastélyban. Nem tetszett a látványa, sem pedig a dohos szag, amit árasztott magából. Erről is apám jutott eszembe, meg az a fene nagy büszkeség, ami állandóan árad belőle… és ami Keanből is áradt. Beleborzongtam, hogy valahol engem is ennek a részévé akart tenni ezzel a kastéllyal. Sem aranyvérű, sem különösebben jelentős nem vagyok.
Valahogy meg kell őriznem azt a senkit, aki most vagyok. – A mondat végére a kávéskancsóhoz nyúltam, hogy feltöltsem a bögrémet ismét.
Naplózva


Mathias Montrego
Adminisztrátor
***


nyolcadéves amnéziás

Elérhető Elérhető
« Válasz #22 Dátum: 2017. 10. 13. - 11:03:47 »
+1

*
zene:ES- Bloodstream

outfit


’ Öt érzékem de friss még,
csudáikat rávésték
sárgöröngyök és paloták,
- úgy lépj elém jelen világ:
most a csoda a mérték.'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Érzem, ahogy az arcom még az előzőtől is lesajnálóbb grimaszszerű arckifejezésbe torzul. Kedvem lenne visszakontrázni valami olyasmivel, hogy ugye nem gondoltad ezt a választ komolyan? Egyrészt mert egy gonosz kérdés. Másrészt, mert baromira idegesítő ez a cinikusság. Harmadrészt meg, mert az arcom alapvetően is szerintem elárulja a véleményemet a dologról. Pocsék színész vagyok, és talán voltam is, jelenleg pedig nem is szándékszom ezt leplezni. Helyette elgyönyörködhetek O'Mara vigyorába, ami olyan széles, hogy ha a füle nem lenne az arca oldalában tutira körbeérne a szája. Kétszer. Így, mikor mosolyog, a szeme két kicsi csíkká húzódik össze, és úgy fest, mint egy bénán megrajzolt mesefigura. Talán ötéves korukba a gyerekek rajzolnak így emberábrázolást...
Jobban is járok a témaváltással, még akkor is, ha kényes. Legalább nem rajtam szórakozik meg Merlinen.
– Állítólag író… Most elmész és eladod egy pletykalapnak az infót?
Meglepetten pillantok fel rá. Eladni az infót? Ez most mégis honnan jött? Kész sértő még a feltételezés is. Ezt nézné ki belőlem? Na szép...!
- Miért is tenném ezt? - vonom fel a szemöldököm kissé kihívóan. - Nem, nem szorulok rá ilyesfajta bevételi forrásokra, köszönöm szépen. Inkább csak odafigyelek, hogy a következő elit rendezvényen amin részt veszünk ne kerüljön ez a dolog szóba...
Nem mintha én felemlegetném, és jó eséllyel ő sem tenné, de azért sosem lehet tudni milyen váratlan szituációkba kényszeredik bele az ember. Mint én Clemmel Valentin nap előtt Belby miatt. Oké, az végül jól sült el, de... hát na. Kellemetlen kényszerpálya, amit senkinek nem kívánok.
– Azt hiszem, nem tart ez olyan régóta, hogy említésre méltó legyen. Ráadásul nem tenne jót nekem sem éppen, ha belekerülne az arcom az újságokba.
Eltöprengek a szavain és azok igazságán majd a sóhaj, amelyet hallat azért mégis csak megtör bennem valamit. Szeretném ezt a fajta sajnálatot megszüntetni. Így jobb ötlet híján poénra veszem a dolgot. Az a legtöbbször beválik...
- Ó hát az valóban nem lenne tanácsos. De nem gáz, ha nekem bevallod mennyire szeretnéd a csinos kis pofidat a szalagcímek alatt díszelegve viszontlátni...!
A vigyorom újra megjelenik s egész pontosan az övének tökéletes tükörpárja. Hát igen, ilyenek vagyunk mi. Fricska ide meg oda. Ziccerhelyzetek, amiket nem hagyunk leesni.
– Gondolj bele, minden idióta, akit valaha kiraboltam elkezdene Natnál keresni a cuccát követelve… és talán még az aurorokat is nyakamra küldenék.
- Hát az valóban kellemetlen lenne... - vállat vonok, mert igazából ez is olyan dolog, ami az ő bénázásának köszönhető. - De kösz a tippet, akkor felbérelek legalább két aurort, hogy visszaszerezzék a kulcsomat... na meg a csokornyakkendőmet!!!
Szúrós pillantást erőltetek magamra, amelyet egyenesen felé küldök. Végtére is nem gondolom ezt annyira véresen komolyan csak...
- Na de várj csak, ha már itt tartunk... mi a helyzet a kulcsommal?  Jutottál vele valamire?
Nem vallom be, még magamnak se igazán, de baromira hiányzik. Megnyugtatott a jelenléte és ez volt az egyetlen kapocs az eredeti önmagamhoz. Mostanság igaz hogy lefoglal Clem, meg a suli, de ez sem egy elhanyagolandó dolog. A pálcám már visszakerült ám a háromból két dolog még mindig O'Mara zsebeit gazdagítja...
– Valahogy meg kell őriznem azt a senkit, aki most vagyok.
Ez a búbánatosság nem jellemzi őt. Szinte sose jellemezte. Vagy ha igen, hát eddig baromira nem tűnt fel. Mintha meg se hallaná a kérdésemet, annyira belesüpped az önsajnálatba. Merlinre mi van itt?
- Na héka! Ha a senki egy minőségjelző, akkor te nem senki vagy hanem inkább tiszta hülye! Ezt mondom mindig Banks-nek is. Ne legyetek már kishitűek!  Igenis vagy valaki. Értékes és fontos ember. Lehet nem mindenkinek és nem minden esetben, de valakinek biztos. Mint most lásd, Forestnek is. Clem meg neke...
Nem fejezem be a mondatot. Fura lenne kimondani, hogy nekem. Pláne hangosan valaki más társaságában. Így csak elkezdek piszmogni az óraszíjammal, mintha meglazult volna, pedig nem is. De még midig jobb ez, mint szembenézni azzal a ténnyel, hogy majdnem olyasmit mondtam ki, ami talán még soha semmikor. És azt is Elliot enyveskezű O'Marának nem pedig annak, akinek igazán szól.

Naplózva



Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma / Omi bá

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #23 Dátum: 2017. 10. 15. - 11:28:35 »
+1


[viselet]

1999. április

Túlságosan belemerült az önsajnálatba megint. Jó formán meg sem hallottam, hogy Montrego a kulcsról beszél, amivel még mindig nem kezdtem semmit. Valójában eddig bármivel is próbálkoztam az rövidtávon kudarcba fulladt és ezt nem szívesen vallottam volna be amúgy sem neki. Csupán gúnyt kaptam volna vissza és szurkálódást. Abba sem szívesen avattam volna be, hogy éppen itt a kapuban támadt egy újabb ötletem a kulccsal kapcsolatban.
Na héka! Ha a senki egy minőségjelző, akkor te nem senki vagy hanem inkább tiszta hülye! Ezt mondom mindig Banks-nek is. Ne legyetek már kishitűek!  Igenis vagy valaki. Értékes és fontos ember. Lehet nem mindenkinek és nem minden esetben, de valakinek biztos. Mint most lásd, Forestnek is. Clem meg neke...
Nem, Montrego, a senki az egy főnév és engem jelöl. Gondolatban egészítettem csupán ki ezt a kis fejtegetést. Valójában jobban megfogott a mondandójának másik fele. Hümmögés hagyta el az ajkaimat, ahogy meghallottam az ismerős nevet. Banks… az auror, akinek megfújtam egy aktáját még tavaly nyáron Franciaországban. A lányát hívták Clementine-nak… erre bizonyosan nem emlékeznék, ha nem futottunk volna össze némiképpen kellemetlen okokból Roxmortsban. Az a lány tehetséges, hiszen könnyen leterített egy nála idősebb és tapasztaltabb – bár meglehetősen iszákos – varázslót.
Clemenetine Banks? – kérdeztem vigyorogva.
Montrego éppen az óráját piszkálta, mintha szégyellni való volna. Igaz, azt még én is tudom, hogy a Banks család bizonyára nem aranyvérű, szóval meglehetősen furcsa választás egy ilyen lány valakinek, akinél ez ennyire központi kérdés. Ráadásul Lyana után meglehetősen különös választás is. Az a nő teljesen más típus volt.
Őt elég jól ismerem – Még mindig vigyorogtam, bár nem akartam gúnyolódni. Azért ott volt bennem egy kis kegyetlenség, mikor kiböktem: – Egyszer egész kellemes csókot váltottam vele.
Basszus, O’Mara! Üvöltöttem magammal fejben. Ahogy kimondtam azonnal meg is bántam, hiszen éppen a legjobbnak nevezhető barátom vérét szívtam azzal, hogy csókolóztam a barátnőjével. Igaz, hogy tavaly nyáron volt, amikor feltételezhetően ő még nem volt képben, ráadásul Clem nem is igazán akarta dolgot… vagy akarta, csak nem igazán mutatta ki.
Sajnálom… – nyögtem ki kicsit keserűen és lesütöttem a szememet.
Reméltem, hogy nem pattan fel azonnal és próbál meg eltenni lábalól vagy rám uszítani az újdonsült kutyáját. Letettem a bögrémet a kisasztalra. Közben megköszörültem a torkomat, hogy legyen időm átgondolni, milyen magyarázkodással kéne most mentenem a bőrömet. Ha egy valamit nem szerettem volna, akkor az egy újabb monokli a képemre. Az elmúlt napokban nem nagyon tudtam még úgysem végig menni az Abszol úton, hogy a vége ne torkollt volna menekülésbe… és rendszerint monoklival távoztam aztán. Pillanatok alatt el tudom persze tűntetni, de ma nem szerettem volna ilyen formában búcsút inteni Montrego barátságának.
Tavaly az akarta ellenére csókoltam meg a lányt, mikor az apjával nyaraltak Franciaországba. – Próbáltam értelmesen elmondani mi történt. – Segített nekem ellopni az apja egyik aktáját, aki éppen a nyomomban volt. Szóval a csók igazából csak amolyan köszönetnyilvánítás volt részemről… mert látszott rajta, hogy nem sok tapasztalata van.
Naplózva


Mathias Montrego
Adminisztrátor
***


nyolcadéves amnéziás

Elérhető Elérhető
« Válasz #24 Dátum: 2017. 10. 15. - 17:41:14 »
+1

*
zene:ES- Bloodstream

outfit


’Én is mintha önmagam lennék
sugárzik bennem néhány emlék,
pedig más vagyok régesten rég,
nem az mi voltam, s mi lehetnék.'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Igazából a figyelemelterelés mint olyan pocsékul megy. Mondjuk nem is meglepő. Sosem voltam ebben profi, ellentétben a húgommal. Ő szakértője annak, hogy lemélyedjen valamibe még ha az olyan is, ami abszolúte nem érdekli. Végtelen órákra el tudott veszi egy-egy unalmas könyv lapjaiban vagy mondjuk az óceán vizét bámulva  a hullámok mozgásában és azok morajában. Valahol ezért irigylem őt. Baromira irigylem. Én képtelen vagyok koncentrálni és gy tenni, mintha az órám igazgatása lenne a legfontosabb dolog s ezzel maximálisan kizárom a tényeket. Hogy mondjuk kimondtam majdnem hangosan azt, ami ott motoszkál bennem új március eleje óta. Mert igen fontos nekem Clem, ezt tudom, de hogy mennyire azt sosem tudtam igazán egészen behatárolni. Olyan ez mint egy végtelen terület ahol le kellene cövekelned a határokat de csak nem tudod melyik karót egész pontosan hova is szúrd. Nevetséges, de mikor Elliot konkrétan rákérdez rögvest felkapom a fejem.
Hát ismeri? suhan át a kérdés az agyamon és vele együtt az arcomon.
– Őt elég jól ismerem...
Érzem, ahogy a levegő hirtelen összesűrűsödik egyik pillanatról a másikra a szobában. Egyre nehezebben tudom venni, ami nagyon is aggasztóvá kezd válni.
– Egyszer egész kellemes csókot váltottam vele.
Hogy mit?
- Hogy mit?
Ösztönösen nyögöm ki azt, amit gondolok. Ösztönösen önt el valamiféle dühös irigység. Valami megfogalmazhatatlan zabolázhatatlan felháborodás. Érdekes hogy nehezen de mégis valahogy képes vagyok türelemmel visszanyelni. Talán nem is a kijelentés maga zavar úgy egészében (bár azért az is, baromira na) hanem sokkalta inkább a hangsúly ahogyan Elliot mindezt hozzám vágja. Igaz, fogalma sem lehet arról hogy Clem meg én... hát hogy köztünk van bármi is és azt kell mondjam én magam sem tudom hogy ez milyen szintű meg mélységű. Sosem foglalkoztam ezzel, korábban sem, nemhogy épp pont most. Jelen helyzetemben örülök hogy összekaparászom életem mozaikdarabkáit, nem tudok és akarok azon filozofálva elmélkedni és elemezni magam meg épphogy őt, hogy hát ugyan mégis már kérem szépen merre is tart ez a kis kapcsolatocska. És látványosan ő is így van vele, vagy legalábbis úgy, hogy nem kellően fontos a dolog számára. Lássuk be, ő nem akar közösen tervezni, ő nem akar egyetemre menni és ő az aki kijelentette, az élete nem körém igazítható kizárólagosan. Nem, ezért valóban nem hibáztatható, és igaza is van, de én nem mint holmi változó tényezőt kalkuláltam bele a jövőképembe. Kellemetlen pofon megkapni, hogy ő viszont igen.
– Sajnálom…
Fogalmam sincs milyen arcot vághatok. Mennyire is ülhetnek ki az érzéseim a képemre? Passzolom. Ám Elliot hangja megváltozik és abban az egyetlen tömör szóban úgy istenigazán benne van minden. Sajnálja a kaján humorát amivel nekem rontott. A hencegést, amivel jól irányzottan belém döfött és vagyok olyan balga azt feltételezni hogy még magát a megesett kis kontaktust is köztük sajnálja. Tényleg sajnálja. Nem mintha amúgy sokat számítana így utólag, de azért mégis csak egy picivel engedékenyebbé válok. A hencegés olyan, amivel tudok mit kezdeni. Eric mellett már maximálisan tudom hogyan is kell ezt ignorálni, mindössze... nem szoktam meg épp tőle. Tudom hogy mindenben le akar pipálni, hisz vérünkben van a versengés. Ezt még egy bolond sügér is látja, de... szar érzés azt kikapni hogy igen, ebben le is pipált.
- Ugyan kérlek, ne tedd - vonok vállat, mint akit abszolút hidegen hagy a dolog. Végtére is már megesett nem? Mit tudok vele kezdeni? - Már persze akkor, ha nem az utóbbi két és fél hónapban esett meg... - pillantok rá jelentőségteljes szúrós szemmel. Igazából azóta mondhatom, jogosan formálhatok jogot arra hogy ne enyelegjen mással...  és ez fordítva is igaz kellene hogy legyen...
És megint ott van a kellemetlenül motoszkáló érzés, hogy ejj, el kellene mondanom neki egy-két akaratom ellenére megesett dolgot mert mégis csak úgy lenne a fer. De alig hogy mindez felötlik bennem erőnek erejével elmossa a mások tény, a kegyetlen tapasztalás, ami épp Lyana jóvoltából szereztem. Hogy baromira nem tanácsos ebbe belemenni. És baromira megint magam alatt vágom a fát. Nem rózsás a helyzet így sem, minek kellene fokozni?
– Tavaly az akarta ellenére csókoltam meg a lányt, mikor az apjával nyaraltak Franciaországba.
Elliot magyarázkodása elsősorban furcsa, másodsorban indokolatlannak tűnik. Gondolom azért mégis szükségét érzi, így csak összevont szemöldökkel nemtetszésem jeléül hallgatom a szavait.
– Segített nekem ellopni az apja egyik aktáját, aki éppen a nyomomban volt. Szóval a csók igazából csak amolyan köszönetnyilvánítás volt részemről… mert látszott rajta, hogy nem sok tapasztalata van.
- Te most komolyan így hálálkodsz? - köpöm ki epésen a szavakat. Megállom hogy ne álljak fel viszont mereven ülök és azért a harag mégis csak ott forrong bennem. - Érdekes...
Az utolsó szó morogva szűrődik ki a fogaim közül.
- Csodálom hogy még megmaradt a tököd a helyén...!
Nem, Clemet nem kell félteni, habár... a Belbyvel kapcsolatos eset során az én engedély nélküli csókomat sem honorálta egy jól irányzott célbarúgással, amit megérdemeltem volna. Na majd megtanítom neki hogy hogyan is kell...
- Ettől többet néztem ki Napsugárból...
Csak halkan mordulok, mert  e g y á l t a l á n  nem tetszik a 'látszott rajta hogy nem sok tapasztalata van' című megjegyzése. Akkor sem ha igaz. Hiába tudom hogy igaz. Ó mert az. És még mennyire jól tudom is azt én! Nagyon is képben vagyok, mennyire ártatlan volt. Mennyire tapasztalatlan... Ám mindezt Elliot nem tudhatja, mindössze sejtheti. Maximum ha legillimentor (amit kétlek) vagy tökéletesen tud az én arcomból olvasni (ami azt hiszem kezd paprikavörös színt ölteni már csak a kifejezés, a szóhasználat, a tények és a saját emlékeim jóvoltából is.) akkor könnyű szerrel elkönyvelheti, tökéletes volt ott és akkor a helyzetismerete. És azt is, hogy azóta ez már meg is változott
Naplózva



Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma / Omi bá

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #25 Dátum: 2017. 10. 15. - 20:39:18 »
+1


[viselet]

1999. április

Túl sértő voltam, nem gondoltam végig a szavakat, amiket Mathias fejéhez vágtam és az utólagos bocsánatkérés nem éppen változtat a helyzeten. Csupán reménykedhettem benne, hogy nem vesz túl komolyan, esik nekem vagy nemes egyszerűséggel sértődik meg köszönetképpen.
Magyarázkodtam hát, mást nem tehettem. Fogalmam sem volt, hogy ez javít-e vagy éppen ront a helyzeten, hiszen én Mathias helyében őrjöngtem volna. Ha csak ránéztem Ansonra – Nat asszisztensére – máris elfogott a féltékenység. Nem azért, mert jobban nézett ki nálam, ott nem tartunk… de volt benne valami különös, ráadásul egésznap a társaságában volt.
Te most komolyan így hálálkodsz? – A kérdés epésen szalad ki belőle, mikor amolyan köszönetnyilvánításnak tituláltam a csókot, amint Clementine ajkaira leheltem (hábar ez enyhe kifejezés) tavaly nyáron. –  Érdekes...
Magányos voltam, tizenöt éve menekültem az elől, amit Angliában hagytam magam mögött. – Ez végül is nem volt hazugság. – Clementine megtetszett kicsit, ne érts félre, nem zúgnék belé, csak jobban nézett ki, mint az a néhány falusi banya, akiket kihasználtam. Jól esett a csók, de nekem túlságosan gyermeteg volt a maga ártatlanságában.
Mindig is az olyan emberek vonzottak, akik erősek voltak, akik képesek voltak odacsapni, ha nem tetszett valami nekik. Ilyen volt Esmé, Blaire és most Nat is… Clem azonban csak ácsorgott és hagyta magát. Rideg volt az egész, érzéketlen, mintha nem is egy csók lett volna. Hiába adtam bele én aztán mindent.
Csodálom hogy még megmaradt a tököd a helyén...!
Hümmögve pillantottam az üres kávéscsészéről Montregora. Nem akartam kiábrándítani, de ebben ugyan semmi meglepő nem volt a lány ártatlanságát tekintve. Nem azért, mert tapasztalatlan volt, egyszerűen azt az érzést keltette, mintha semmiféle indulat, de még csak kedvtelés sem lenne benne. Az egyetlen dolog, amit láttam rajta az a riadtság volt már a kezdetektől fogva.
Tolvaj vagyok, ez tény, de nincsen benne semmi olyan, ami esetleg okot adhatott volna neki az ijedtségre. Mégis ezt láttam rajta.
Hát hidd el, én nem csodálkozom rajta annyira. – válaszoltam őszintén. – Konkrétan csak állt és hagyta magát, mint egy riadt kis egér… vagy… … tetszett neki. Ez nem mondtam ki hangosan, pedig nagyon is igaz lehetett, hiszen semmiféle visszajelzést nem kaptam. – Mindegy.
Legyintettem.
Ettől többet néztem ki Napsugárból...
Egy kicsit megköszörültem a torkomat. A barátnője végül is, nyilván jobban ismeri, mint én, többet tud róla. A második találkozásunk alatt sem kötöttem örök barátságot Clementine Banksszel, habár sokkal szimpatikusabb volt, mint elsőre. Tetszett a találékonysága, amivel Nyström kiiktatását intézte. Azt magam sem intézhettem volna szebben.
Könnyen lehet, hogy megváltozott azóta. Ez tavaly nyáron történt, mint említettem.
Megrántottam a vállamat és egy pálcaintéssel újabb adag kávét öntöttem magamnak. Nem akartam Montregot méregetni, de gondolom, ha az említett két és fél hónap alatt kapcsolatban álltak, akkor már becsempészte, amit be kell, oda, ahová kell.  Könnyen lehet, hogy éppen ez a változás okozta Clementine hirtelen változását, már ami a varázslat bátor használatára utalt. A nyáron látott lányból ugyanis ezt nem néztem volna ki.
Őszintén szólva Lya után nem egy ilyen lánnyal képzeltelek el. Helyes, meg csinos, de nem az a nagyvilági fajta, mint a táncosnőd volt. – Szándékosan próbáltam inkább érdeklődőnek tűnni, semmint gúnyosnak. Montrego meghallgatott és nem, fűzött hozzá semmiféle bántó dolgot a Nattal való viszonyomhoz. Hát most én voltam a soros a megértésben.
És jól mennek vele a dolgaid?
Naplózva


Mathias Montrego
Adminisztrátor
***


nyolcadéves amnéziás

Elérhető Elérhető
« Válasz #26 Dátum: 2017. 10. 16. - 09:14:54 »
+1

*
zene:ES- Bloodstream

outfit


’Én is mintha önmagam lennék
sugárzik bennem néhány emlék,
pedig más vagyok régesten rég,
nem az mi voltam, s mi lehetnék.'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Mindig is hallottam, hogy a magyarázkodás nem segít. A húgom számtalanszor kirészletezte hogy 'aki magamagát mentegeti, magamagát vádolja'. Igen, ez az egyik kedvenc regényének lapjairól elevenedik meg és én magam is többször átfutottam Miss Christie munkáit, különösképpen ezt az egyet. Az Orient expressz esete kellően lenyűgöző és ügyes kis bújtatott utalások vannak benne, amiket a mugli hétköznapi emberek is megértenek. Mégsem írhatta, hogy ja hát igen, a Roxfortba menet kapta az ihletését a sztorihoz...
Persze olvasásom eredményeként a testvérem elhűlten nézett rám (mint aki nem is ismer), de mellette madarat is lehetett fogatni vele. Mégis nagy szó ez számára, vagy legalábbis ő így élte meg. A régi Mathiasra ugyanis sosem volt ez a jellemző. Az új meg akkor ott nem találta a helyét. Ez volt az egyetlen olyan könyv, amit kétszer is elolvastam, és az egyetlen olyan író, akinek a regényeit hajlandó voltam tényleg el is olvasni. Amúgy megrekedtem a versesköteteknél, mert azok líraiak ugyan de kellően rövidek, hogy ne unjam magam a halálba.
Kedvem lenne mindezt Elliot fejéhez vágni. Már nem a személyes tapasztalataimat a szépirodalommal, mert az baromira nem lényeges, hanem magát ezt az egy tartalmas és sokat mondó sort. Sokáig mellesleg én magam is úgy éreztem, meg kell indokolnom, mit miért teszek. Blaire szerint ez természetes, végtére is önigazolást keres az ember rendszerint (pláne az én esetemben, amnéziásan), de ez már korábban is megvolt nálunk (még nála is) miután apánk ezt - ha nem is megkövetelte -, de az erőszakos nyomása hatására pótcselekvésként megszülte bennünk. Blaire persze azóta sokban átformálta tudatosan magát, ami meglepő önuralomra és tehetségre vall, sőt még nekem is elmagyarázta a dolgokat. Hogy tulajdonképpen totálisan fölösleges addig bármit is kifejtve megmagyarázni, amíg arra tényleg nincs szükség. Energiaveszteség neked, időpocsékolás neki. Ha valami olyan van, úgyis kérdez a másik, nem? Hát de...
Én jelen esetben baromira nem kérdeztem. Jó, gondolom nem vághatok bizalmat megnyerő ábrázatot sem, és talán innen jött Elliot ihletése hogy szavakba öntse azt, amire voltaképpen csak egy bébidoxy rágtányit vagyok halálosan kíváncsi na, de ez ezért mégsem annyira nyomós indok... vagy a jelek szerint de.
Nem tudom megállni hogy a 'gyermetegre' ne horkantsak fel mérgesen. Hiába több mint jó eséllyel igaz, és hiába ez még fokozza a zavarommal vegyes vörösödésemet.
– Hát hidd el, én nem csodálkozom rajta annyira. Konkrétan csak állt és hagyta magát, mint egy riadt kis egér… vagy… mindegy.
Na ez az a pont, ahol már érzem, muszáj tennem valamit, mert képtelen vagyok tovább fenn tartani azt a merev teljes testtel feszült pózt, amiz azóta hősiesen állok, mióta szóba került ez a témakör. Arról nem beszélve, hogy azt hiszem, azzal ha kiszakadok ültömből talán, de csak talán, eltűnik az arcom elől az a kép ami velem és vele esett meg az alapítók folyosóján Belby késztetésére. Hasonlóképpen én sem voltam az az úriember forma, mint ahogy a jelek szerint Elliot sem. ami kellett vagy épphogy illett volna. Ez persze baromira zavar. Végtére is kérdés nélkül megcsókolni? Bunkóság. A saját viselkedésem is és Ellioté is. Az meg már csak hab a tortán, hogy az élénk fantáziámnak köszönhetően már nem is magamat látom ott Clemmel együtt Belby árgus tekintetének kereszttüzében, hanem épphogy a velem szemben ülőt aki a helyemre lépett. Merlin pedig talán ezt a bennem növekvő feszültséget érzi meg, vagy már amúgy is elég volt neki a közel negyed órás szunyókálás se, mert csipásan kinyitja a szemeit és laposan pislog kettőt a fejét jobbra majd balra forgatva. Terepfelmér, gondolom keresve az újabb áldozati helyet, ahova bepisilhet. Na nekem sem kell több, égi jelnek veszem a dolgot, így lendületből állok fel a kutya alá nyúlva és ölbe fogva ezzel őt.
- Na inkább hagyjuk ezt! - a hangomban önkéntelen több a sértett önérzet semmint az indokolt lenne. Nem tehetek róla, valahol azért mégis zavar a dolog. (Főleg azért, mert még beszélni sem tudok erről jelenleg Clemmel igazán.) Nem az, hogy volt bármiféle előélete előttem (de amúgy a lelkem mélyén az is baromira zavar) hanem az, hogy ezt talán egyrészt tőle kellene megtudnom nem egy poros kastélyban egy mondhatni idegentől. Elliot persze több ettől (végtére is ugyanúgy az ágyamban aludt csak nem ugyanabban a minőségben), de mégis másfajta jelentéssel bír az életemben, ,ég barátként is, mint jelenleg Clem.
- Jobb lenne kivinni ezt a vakarcsot mielőtt összepiszkít mindent.
Dörmögöm, és állva két lábon legalább annyit érek el, hogy magasabb vagyok Elliotnál, aki ül. Sem oldottabb nem lesz a hangulatom, sem jobb a kedvem. Egy tapodtat sem tudok ellenben mozdulni, mert újabb leforrázással szembesülök.
Lya.
Ha eddig nem voltam paprikavörös hát most aztán azt hiszem igencsak megadom a módját. Sőt mi több, szerintem a lila árnyalatába vált át a fejem színe. Nem a dühtől, hanem a szégyennel vegyes tehetetlenségtől. Lya mindig is ezt váltotta ki belőlem. Sosem tudtam hányadán is állok vele, mit akarok igazán tőle vagy hogy ő mit akar igazán tőlem.
- Ácsi! Kezdjük ott, hogy nem az én táncosnőm! - nyomom meg ösztönösen a magamra utaló szócskát. - És folytathatjuk ott, hogy ő... hát voltaképpen fogalmam sincs. Jól mondtad, nagyvilági. Biztos veled jobban összeillene. Úgy tudom szabad, szóval ha megunod Forestet ráugorhatsz. Neki lehet tetszene a hálás köszönőajándékod...
Epésen nyögöm ki a szavakat, sértett éllel a hangomban. Igazából sejthetően ő sem lenne vevő erre, szilveszterkor a pezsgő amivel lehűtött kellően jelezte hogy nem díjazza az ilyesféle szemtelenséget. Szeretném semlegesen kezelni a dolgot, úgy mint akit abszolúte hidegen hagy az egész. Mind Lya, mind Clem. De egyik sem megy. Clemnél még csak-csak érthető is, na de Lya? Lya azon kívül, hogy szórakozott velem nem sok egyebet nyújtott. Jelenleg most is miatta érzem azt, hogy egy szar alak vagyok, pedig... semmit nem tettem. Semmi olyat, ami igazán csak rám kenhető lenne...
– És jól mennek vele a dolgaid?
- Kivel? Lyával? Pff, dehogy! A Valentin-nap óta, amikor szintén faképnél hagyott, nem is láttam... Vagyis, de... egyszer Londonban véletlen összefutottam vele. - ahol megcsókolt. - Pont akkor mikor eladtuk a kincseket.
Tekintetem elréved egy pillanatra. Azok a napok ott márciusban kegyetlen kemények voltak. Mégis valahogy a kuszaságuk ellenére összességében szép emlékként tekintek vissza rájuk. (Meglehet azért, mert nem sok ilyen van amin igazán is érdemes nosztalgiáznom.)
- Elvileg ideköltözik és valami tánciskolát alapít. - dörmögöm a bajszom alatt Merlinke nyakörvét fixírozva. Eszméletlen ronda ez a lila. Ennyire elfuserált ízlésvilágot O'Mara... Tutira lecserélem!
- Tényleg! - pillantok fel örömittasan. - Mi lenne ha Lyáanak adnám oda? - emelem meg egy leheletnyit fentebb és Elliot felé a nagy szemeket meresztgető állatot. A füle már az égnek áll és úgy sasol Elliot irányába, mintha azon gondolkodna csak szemmel szuggerálja-e hogy beleharap a lábába vagy egyenesen másfél méteres távolságból köpje csak le...
- A suliba nem vihetem be, de... lehet ő elvállalná erre a pár hónapra, amíg levizsgázom. Utána az egyetemen meg már minden sokkal egyszerűbb lesz...
Vigyorgok egy sort, de hamar le is lohad.
Egyetem...
Valahol már nagyon várom, valahol kissé a félsz bujkál bennem. Végtére is új közeg, új élet. De kastélymentes! Legalább ott azt tanulja az ember amit tényleg szeretne és valóban akar... azért ez sok-sok mellékproblémát is szül. Például a köztem és Clem közt fellépő feszültséget. Valahol pedig ott motoszkál az attól való aggodalom is, hogy ha újra felveszem a kapcsolatot Lyával (már pedig ezeddig jobb ötletem nem született Merlin sorsát illetően) akkor az vajon mit eredményez? És miért érzem azt akárhányszor átrágom, hogy semmi de semmi jót?
Naplózva



Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma / Omi bá

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #27 Dátum: 2017. 10. 17. - 11:47:28 »
+1


[viselet]

1999. április

Inkább én is felkeltem, mert ülve bosszantóan kisebb voltam, mint a felette ácsorgó Montrego. Igaz nem sokat javította a helyzeten, hogy felpattantam, de legalább nem az övcsatjával kellett farkaszemet néznem. Nem különösebben foglalkoztatott az, hogy a kutya éppen melyik sarokban akarja összecsinálni magát a puszta látványomtól. Egészen más dolog szúrt szemet – vagyis sokkal inkább fület.
Kivel? Lyával? Pff, dehogy! A Valentin-nap óta, amikor szintén faképnél hagyott, nem is láttam... Vagyis, de... egyszer Londonban véletlen összefutottam vele. – Felelte a kérdésre, hogy miként is mennek a dolgai… habár én nem a táncosnőjére, hanem a kis barátnőjére gondoltam. – Pont akkor mikor eladtuk a kincseket.
Hogy a fenében tudsz ennyit fecsegni egy nőről, aki faképnél hagyott, öregem? Vigyorogva bámultam rá, nem érdekelt, hogy a Merlinnek nevezett denevér éppen felém nyújtogatva a nyakát próbál szaglászni.
Elvileg ideköltözik és valami tánciskolát alapít. – Dörmögve magyarázott tovább.
Már éppen gúnyolódva tettem volna fel a kérdést, hogy még is mi a francot keres Clem mellett, ha éppenséggel Lyáról fecseg megállás nélkül… mikor érkezett a folytatás. Ezúttal olyan mélységekbe bonyolódott bele, ami még engem is meglepett.
Tényleg! – hirtelen örömteli lett a hangja. – Mi lenne ha Lyáanak adnám oda?
Remek döntés… a csajod tuti örülni fog, hogy a táncosnőddel akarsz kutyát neveltetni. A megállapításra fintorogtam egy kicsit. Ennyire még Montrego sem lehetett buta. Az ilyen dolgok mindig kiderülne és akkor kiborul a forróleves… és az bizony rohadtul tud fájni. Nem véletlenül nem kedvelem a hosszú ideig elhúzódó hazugságot.
Értem… – Kissé gúnyosra sikerült ez a rövidke mondat.
A suliba nem vihetem be, de... lehet ő elvállalná erre a pár hónapra, amíg levizsgázom. Utána az egyetemen meg már minden sokkal egyszerűbb lesz...
A vigyor, ami kiült az arcára hamar el is tűnt.
Nem reménykedtem benne, hogy éppenséggel azt hallotta volna ki a szavaiból, amit én. Talán egészen máshol jártak a gondolatai, ezért intettem csak neki, hogy kövessen a vakarccsal és elindultam előre.
Clemnek is ennyit beszélsz Lyáról? – érdeklődtem csak úgy mellesleg.
Kiléptünk a fűtött helyiségből, egyenesen az előtérbe. Itt valamivel hűvösebb volt, ezért megigazítottam a kabátomat és csupán ezután léptem a hatalmas, masszív ajtóhoz, amit csak egy kisebb erőfeszítésbe került volna ismét kinyitni. Azonban megálltam és Mathias felé fordultam.
Tudod, nem helyes mások érzésével szórakozni. Szóval, ha bele vagy zúgva Lyába, akkor inkább ezt mondd meg annak a szegény lánynak.
A mondat végén sóhajtottam egyet. Szinte érződött, hogy a tapasztalat beszél belőlem. Esmé hányszor flörtölt az orrom előtt mással, vagy ami még rosszabb volt, ment el a hátam mögött Damiennel egy kis közös vidéki festegetésre. Ez utóbbi alkalommal ráadásul nagyon is tisztában volt vele, hogy az a hülye gyerek odavan érte. Keserű volt még csak felidézni is a történteket, pedig már túl voltam Esmén… erre nem is volt jobb bizonyíték, mint a Nattal való valami kezdete. Még mindig nem akartam rá a kapcsolat szót használni, ahhoz túl kezdetleges volt az egész.
Kinyitottam az ajtót és kiléptem a szeles udvarra. Összekulcsoltam a mellkasom előtt a karjaimat, hogy legalább ennyivel melegítsem magamat, míg denevér barátunk elvégzi a dolgát. 
Egyébként a kérdés arra vonatkozott, hogy jól mennek-e a dolgaid Clemmel. A válasz alapján úgy sejtem, nem…
Naplózva


Mathias Montrego
Adminisztrátor
***


nyolcadéves amnéziás

Elérhető Elérhető
« Válasz #28 Dátum: 2017. 10. 17. - 20:38:37 »
+1

*
zene:ES- Bloodstream

outfit


’Én is mintha önmagam lennék
sugárzik bennem néhány emlék,
pedig más vagyok régesten rég,
nem az mi voltam, s mi lehetnék.'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Fel sem tűnik hogy ugyanolyan gyorsan felpattan ahogyan én magam is felállok. Igazából mondjuk érthető, minek is ücsörögne ha tulajdonképpen indulunk? Mert jobb indulni. Nem csak Merlin miatt, habár tény hogy ő épp ideális ürügy erre, hanem mert alapvetően is nyomasztó ez a hely. És nem csak Elliot számára. Így összességében mikor elindul egyszerűen csak követem. Igaz kissé zokon véve hogy nem osztja a remek tervemet. Végtére is ez is jobb mint sem szegény pára egyedül dekkoljon egy ehhez hasonló kastélyban... azt hittem ha valaki, hát épp Elliot megérti a lelki világát. Súlyos tévedésemet mi sem bizonyítja jobban, mint O'Mara érdektelen szavai, amik egyenesen engem torkollanak le. Ráadásul olyan szinten hogy hirtelen köpni-nyelni nem tudok.
– Clemnek is ennyit beszélsz Lyáról?
Kilépve az előcsarnokba megcsap a hűvös. Az utolsó szava, mégpedig Lya neve ott visszganzik a mozaikos boltívek között és a hideg ki is ráz egyből. Van ebben az egészben valami hátborzongató, mintha csak a lelkiismeretem szólna.
- Sosem beszélek róla neki... nem is tudja hogy egyáltalán létezik.,, - dörmögöm bosszúsan - ...sosem beszélek soha senkinek róla...
Kivéve a húgomat ha faggatott, de ott is tőmondatokban elintéztem a dolgot. Ugyanígy jártam el Eric kapcsán is. Más barátom vagy közeli ismerősöm nem lévén pedig másnak nem részletezhettem ki a Lyanával kapcsolatos történéseket. Talán jobb is volt így, amivel persze én botor módon szakítottam és most tessék... itt az eredménye. Kár volt megszólalnom.
A kínos csend még rosszabbul érint mint az a tudat hogy Elliot meleg vagy hogy épp vele aludtam egy ágyba nem is oly régen. Néma szenvedéssel követem kifelé, remélve talán más témára evickélünk, mert hát evidensen azért is kellemetlenül érzem magam minekután igaza van. Nem kellene még csak gondolnom La Claire-re. pláne nem a megesett dolgok függvényében...
– Tudod, nem helyes mások érzésével szórakozni. Szóval, ha bele vagy zúgva Lyába, akkor inkább ezt mondd meg annak a szegény lánynak.
- Belezúgva? - hűlök el rögvest. - Nem vagyok belezúgva!
Naná hogy felesleges magyarázkodnom, de érzem hogy ez most inkább bizonygatás semmint tényleges bizonyítás.
- Mellesleg nem én szórakozom vele, hanem ő velem! Szilveszterkor pofán öntött egy adag pezsgővel, utána a leveleivel bombázott, valentin-napon persze felültetett legutóbb pedig ő csókolt meg engem nem pedig én őt, hiába tudta hogy Clemmel vagyok...
Kifakadásomra széles mozdulatot teszek, és a terrier a levegőben csápolva igyekszik stabil pontot találni, persze nem sok sikerrel. Tuti vicces látvány lehet ez így, úgyhogy morcosan csak fogom és egyetlen hanyag mozdulattal leengedem a földre. Mogorván figyelem, ahogy megrázza magát, a nyákban lévő csengettyű bárgyú csilingelése közepedte majd szaglászódóba megy át és megcélozza az Elliot körüli félméteres távolságot, ameddig csak a próáz elér.
- Szóval erről ennyit! Baromira nem én szórakozom mások érzésével!
A dacos kisgyermek énem azonnal előtör. Micsoda rágalmazás már ez? Miért hiszi mindenki hogy azért mert a férfiak többsége ilyen (mint mondjuk történetesen Eric Lestrange) akkor már az összes többi is? Ostoba sztereotípiák...
– Egyébként a kérdés arra vonatkozott, hogy jól mennek-e a dolgaid Clemmel. A válasz alapján úgy sejtem, nem…
- Micsoda bravúros elmebajnok vagy te!
Akaratlanul is keserű cinizmussal nyögöm ki a szavakat. Inkább csak összefonom magam előtt a kezem miközben a park szélére sétálok, oda ahol a kerítés mentén már az óceán látszik.
- Alapvetően mondhatnám hogy minden rendben, tökjól megvagyunk a magunk módján...de... miért van az hogy mindig te vagy a seggfej ha segíteni akarsz a másiknak?
Kifakadva rápillantok Elliotra majd választ se várva inkább lekönyökölök a korlátra másik kezemmel pedig megérintem a sima fát, mely hidegen tapad a tenyeremhez.
- Sosem értettem a nőket. A húgomon sem tudok kiigazodni. Oké, agyzsibbasztó a vizsgaidőszak, meg mindenki túlhajszolt de... áhhh. - legyintek egyet lemondóan. - Mondhatjuk úgy hogy ugyanolyan kishitű mint most te magad. Valamiért a fejébe vette hogy nem jön egyetemre, ami már önmagában bosszantó, na meg hogy mi nem is illünk össze. Persze ebbe jórészt besegédkezett a húgom is...
Unott sóhajjal pislogok a távoli felhőket szemlélve. Blaire meg a  rafinált kis ténykedései... életem megrontója.
Naplózva



Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Mucipuma / Omi bá

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #29 Dátum: 2017. 10. 18. - 08:53:37 »
+1


[viselet]

1999. április

Mellesleg nem én szórakozom vele, hanem ő velem! Szilveszterkor pofán öntött egy adag pezsgővel, utána a leveleivel bombázott, valentin-napon persze felültetett legutóbb pedig ő csókolt meg engem nem pedig én őt, hiába tudta hogy Clemmel vagyok...
És egy újabb félreértés következett… Montrego már szinte le sem tagadhatta az érzéseit Lyana iránt. Persze nem volt ezzel semmi gond, hiszen az embert, ha egyszer elkapják az érzések, még a lázárás után is, hosszú ideig nehéz túllépni rajta.
  Szóval erről ennyit! Baromira nem én szórakozom mások érzésével!
A dacos hang, amivel beszélt bosszantó volt. Végül is nem én tehettem róla, hogy két nőt hülyít egy azon pillanatban… sőt, igazából engem nem is nagyon érdekelt. Csupán a saját tapasztalatom alapján osztottam meg vele valamit.
Azt hiszem, nem is kellett volna felvilágosítanom arról, hogy én valójában Clemről beszéltem végig. Nem csupán azzal kapcsolatban, hogyan mennek a dolgaik, hanem a szórakozásról is. Kétlem, hogy Lyanával meg tudná tenni ezt, ő egy talpraesett, a szó szoros értelmében nagyvilági nő volt – legalábbis így emlékeztem rá. Nem voltunk annyira jóban és nem is nagyon kerestem a társaságát. Montregoval ellentétben nekem nem az ilyen kis finom porcelánbabák tetszenek.
Alapvetően mondhatnám hogy minden rendben, tökjól megvagyunk a magunk módján...de... miért van az hogy mindig te vagy a seggfej ha segíteni akarsz a másiknak?
Még válaszolni sem volt időm, máris megtámaszkodott a korláton. Odasétáltam mellé és én is megtámaszkodtam, végig húztam a kezemet az öreg, teljesen átfagyott fán, majd a távolba révedtem. Nem akartam zavarba hozni azzal, hogy esetleg a szemébe nézek.
Ne akard megérteni a női logikát… – suttogtam. A hangomat talán el is sodorta a süvítő szél hangja, hogy Montrego ne hallhassa meg. Szívesen hozzá tettem volna, hogy: velem is azért szakított Esmé, mert védeni szeretett volna és ezzel lényegében helyrehozhatatlan hibát követett el. Azonban nem akartam a saját problémáimra terelni a figyelmet. Most Mathias és Clementine voltak a középpontban.
Sosem értettem a nőket. A húgomon sem tudok kiigazodni. Oké, agyzsibbasztó a vizsgaidőszak, meg mindenki túlhajszolt de... áhhh.
A szemem sarkából láttam, ahogy legyint.
– Mondhatjuk úgy hogy ugyanolyan kishitű mint most te magad. Valamiért a fejébe vette hogy nem jön egyetemre, ami már önmagában bosszantó, na meg hogy mi nem is illünk össze. Persze ebbe jórészt besegédkezett a húgom is...
Sóhajtottam és megint elmosolyodtam.
És az miért akkora baj, hogy nem megy egyetemre? Akkor szakítani kell vagy mi van? – értetlenkedtem, de ezúttal nem gúnyosan.
Végre Montrego felé fordultam és megpróbáltam kedvesebb arckifejezést ölteni, mint általában. Eszembe jutott, hogy milyen idióta problémáim voltak a Roxfortban… nyilván nem az egyetem kiválasztása és összeköltözés a barátnőmmel, de a csajok még engem is állandóan lefárasztottak. Nagyrészüket persze csak kihasználtam és kiraboltam, egyedül Lis volt, akivel tényleg „jártunk” is. Az sem volt komoly kapcsolat, végül is egy aranyvérű lányt kellett szórakoztatnom, amikor éppen olyan kedve volt. Azért élveztem az együttléteket, de lényegében sosem gondoltam túl a dolgot.
Valahol irigyeltem Montregot, hogy megadatott ez neki. Ott állt egy választási lehetőség előtt, ott volt minden dráma az életében, amit ennyi idősen megélhet az ember.
Pedig biztosan összeilletek, ha már több, mint két hónapja együtt vagyok. – Megpaskoltam a vállát barátságosan. – Szerintem van olyan megoldás, amivel a Roxfort után is együtt maradhattak. Például összeköltözhetnétek és egy jó kandallóval szinte akárhová el lehet jutni.
Olyan egyszerűen hangzott a számból a megoldás. Hirtelen túl jófejnek is éreztem magamat, amitől zavarba jöttem és persze ez okozza általában a problémát.
Ne hallgass a húgodra! Tök jó nő, de kétlem, hogy releváns lenne a véleménye Clemmel kapcsolatban. – A vigyor hirtelen olvadt le a képemről. Azt hiszem, a mondandóm első felét nyugodtan kihagyhattam volna… hacsak nem akarom apró darabokra töretni az összes csontomat.
Mármint csinos lány… – köszörültem meg a torkomat.
Naplózva

Oldalak: 1 [2] 3 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  

FRPG.hu toplista!
The Age of Marauders
Napi egy kattintás a hosszú élet titka!


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon Tegnap - 02:37:41
Az oldal 1.814 másodperc alatt készült el 47 lekéréssel.