A tavasz első sugarai

North Berwick és Tantallon vára



1999. április

[A TAVASZ ELSŐ SUGARAI]

A TAVASZ ELSŐ SUGARAI

[viselet]

NATHANIEL FOREST
1999. április

 

Azt mondják, hogy a tél után mindig kitavaszodik. Minthacsak fel kelne egy hideg éjszaka után az ember és odakint hétágra sütne a nap, erejével felolvasztva a házat, sőt a szívet körül ölelő sűrű jeget. Sokszor mondják ezt, de nem térnek ki arra, hogy mi van, ha a sötét éjszakának sosincs vége és a tavasz nem tudja áttörni a falat, amivel az ember körbe építette a házát, hogy biztosítsa a menedékét.
Ott álltam a saját falam előtt, felnéztem rá és szerettem volna azt üvölteni: Omoljon le a fal, engedjük be a tavasz első sugarati. Ám én még sem tettem így. Helyett egy kalapáccsal törtem aprócska lyukat, amin át megpillanthattam a napsugaraktól aranyló vidéket. Egy részem láthatta és vágyta, hogy elérje, egy másik pedig visszamenekült a házba rettegve. Ki akartam mászni a résen, de egyedül nem tudtam. Segítés kellett kívülről… valaki aki kihúz a magány fala mögül, amit magam építettem, de lerombolni már gyenge vagyok. A remény volt az, ami a lábaimat kivezettette a házból, s egy kandallón át New Berwickbe vitt.
A Vivacious nevű virágbolt előtt álltam, meg, ahogy Natnak ígértem. Innen is bő egy óra lesz a gyalogút a várig, ráadásul muglik is körbevesznek minket. Azonban az épülettel szemben volt a város egyetlen mágusok számára épült kávézója, ahová könnyedén érkezhetett az ember kandallóval.
Megigazítottam a hátamon a zsákot ácsorgás közben, mintha nehéz volna. Nem volt az, csak egy pulóver és egy sál volt benne, ha esetleg rosszabbra fordulna az amúgy is szeles, borús idő. Egy jó adag kávét és vizet is hoztam magammal. Ahogy a kezem átvándorolt a kabátzsebemre, vigyorogva nyugtáztam: a laposüveg is a helyén van. Whisky nélkül nem biztos, hogy kibírom a sétát. Ki is húztam a zsebből és meghúztam, mintha fel kéne készülni arra is, hogy Nat szemébe nézzek a csók után.
Lépések zaját hallottam meg, miközben visszatettem a laposüveget a helyére és megtöröltem a számat ösztönösen – habár cseppet sem lett whiskys. Lassan fordultam a hangok irányába, mintha megint csak a remény mozgatta volna a testemet, hiába tombolt ott bennem az érzés: Te már nem érdemelsz meg több esélyt, O’Mara, a létezésed egy katasztrófa önmagában. Az ilyen gondolatok ellenére is felerősödött a szívverésem, ahogy megéreztem az édes illatot és a tinta különös, egyáltalán nem bántó aromáját. Mélyen szívtam be a levegőt, ahogy felé fordultam és bár mosolyogni szerettem volna rá, nem sikerült.
– Már vártalak… – mondtam nyugodtan, mintha nem lenne jelentősége a mondatnak, holott nagyon is volt. Rendszerint elkéstem mindenhonnan, képtelen voltam magamat időpontokhoz tartani, hiszen hosszú évekig nem volt szükség ilyesmire.
Azonban akkor még is ott ácsorogtam már vagy félórája, várva, hogy ezen a borús napon megjelenjenek a tavasz első sugarai és felmelegítsék a szívemet. A szívem megint megdobbant, mint egy ostoba tininek, aki nem tud uralkodni az izgalmán, amit egy randi okoz. Nem hiszem, hogy valaha randiztam volna bárkivel is… még Esmével sem, talán a Blaire-rel való találkozásunkra ráhúzhatnám ezt a jelzőt, de az is egy más dolog volt. Valójában kizsaroltam belőle a bátyja pálcájáért cserébe. Ebben most nem volt semmilyen erőszak, ha Nat nem jön el, akkor is itt álltam volna belenyugodva, hogy így döntött. Meg tehette volna, kötöttségek nélkül. Akár korábban is lemondhatta volna, csak egy bagolyba került volna az egész.

ELLIOT O'MARA

A tavasz első sugarai

outfit

Megigazította a táskát a vállán, amikor belenézett a tükörbe. Talán még sosem készült el ennyire nehezen sohasem. Általában véve nagyon szerette a ruháit, de sokan bírálták már azzal, hogy túl színes. Kétszer is látta már Elliotot és a cseppet sem túlszínes öltözékeit. Nem akart nevetséges lenni. Bár így meg nem érezte magát teljesen önmagának. De ez Ada örökbefogadása óta így van lényegében, szóval már nem sokat nyom a latba, hogy most még a színeket is száműzte. Úgy érezte magát, mintha William öltöztette volna fel… Mindegy. A kislányra néz, akit Mrs. Sugget felügyeletére bíz mára. Ada csak bólint és mosolyog. Szóval jól néz ki. A kislány ítéletében maximálisan megbízik, mert már most jobb az ízlése, mint neki valaha is lesz. Azért azt megtudja, hogy némi szín hiányzik ahhoz, hogy Nathaniel Forestes legyen, de ez most nem zavarja. Elég sok más dolog van, amin lehet izgulni vagy zavarba jönni ezzel a nappal kapcsolatban…

Csak puszit ad a kislány arcára, majd belép a kandallóba és eltűnik. Hogy aztán a helyi kávézóban bukkanjon föl a por mögül. Kilép a rácsokon, majd elnézést kér a hangos érkezésért és az egyik ablakhoz sétál. Csak óvatosan kiles rajta. De persze azonnal fel is ismeri Elliot alakját a megbeszélt helyen. Biztosan jó ötlet ez? Hajtja le kissé a fejét. Mert jól tudja, hogy minden amit szeretne épp odakint áll és várja. Annyira izgatott lett, ahogy közeledett az időpont éppen most futamodna meg? Pedig talán most először nem magát félti… De az ő életében annyi keserűség és rossz volt már, nem akarná a saját terheit másra is átpakolni azzal, hogy beengedi az életébe. Különben is, egy kislányt nevel. Elégedj meg annyival, annyi szépséggel az életedben. Kiáltja bensőjének gonosz része. Aztán egy pillanatra kiszúrja önmaga alakját a bolt üvegében tükröződni. Elliot alakjához képest behemót nagysággal rendelkezik. Reagan mondta mindig, hogy egy ekkora ember, csakis fájdalom okozására lehet képes minden egyes mozdulatával. Hát mindig csak hagyta magát. Nehogy ő sértsen meg másokat. És így ő sérült napról-napra, évről-évre, testben és lélekben is. És bár Ada sokat segített a sebeinek begyógyításán, mert végre látta, ahogy az a nagy kéz egy apró teremtés sebeinek begyógyítására ugyanúgy képes, de még messze nem jött rendbe. Önmaga képéről újra a távolban álló férfira siklik tekintete. Viszont nagyon is sokat változott már így is… Tényleg megtanult már másra vágyni. Szeretetet keresett és nem kielégülést, ez pedig nehezebb volt ugyan, de valahol mégis kellemesebb. Még ha most a teste után kissé talán a szívét is el kell kezdenie áldozatként előre nyújtani. De már ott van benne az elhatározás, hogy megtegye. Mert Elliot érdekli annyira, hogy meg akarja ezt tenni.

Kinyitja az ajtót és elindul. Éppen most van időben, állapítja meg, ahogy gyorsan órájára néz, nehogy Elliot azon kapja, hogy leplezhetetlen mosollyal bámulja.
- Itt vagyok. – Jelenti ki egy sóhaj kíséretében. Mert sajnálja, hogy üdvözlésképp csak ennyit tehet most. Szíve szerint magához ölelné és egy darabig el sem eresztené. Kimondani úgy sem tudná, mennyire boldog is tőle, hogy itt van és ő rá várt. Hogy egy ilyen vonzó és érdekes férfi, csakis őt várta. – Nos? – Állt meg egy tisztes fél lépésre Elliottól, de leginkább csak önnön boldogsága fölötti zavarában, és onnan nézett mélyen a dacosbarna szemekbe. Persze előtte Elliot nagyon is láthatta és érezhette, ahogy a férfi kék szemei végigmérik… - Merre indulunk? – Kérdezi tettetett lazasággal, ami igazán viccesen néz ki, az amúgy komoly tárgyalásokon ténylegesen teljesen lazán viselkedő férfitól. De azok a milliárdos befektetők messze nincsenek sem a kíváncsiságára, sem a lelkére, sem testére olyan hatással mint az előtte álló gyönyörű férfi

[A TAVASZ ELSŐ SUGARAI]

A TAVASZ ELSŐ SUGARAI

[viselet]

NATHANIEL FOREST
1999. április

 

A szívem megdobbant a hangja hallattán, mintha legalább egy éve nem hallottam volna. Mégsem engedtem a mosolynak, próbáltam megőrizni a nyugalmamat. Már elkövettem egyszer-kétszer azt a hibát, hogy túlságosan örültem valaminek vagy valakinek, aztán az élet az arcomba vágta: ezt sem érdemlem meg. Most nem akartam engedni a boldogságnak, habár a Nathanieltől vártam, hogy rángasson ki a fal mögül, ami még mindig ott húzódott közöttem és talán egy új lehetőség között. Fájt felismerni, hogy megint reménykedek… és talán sérülhetek is emiatt.
–  Nos? – tört elő a kérdés Natból.
– Hmm? – Egyszerűen jobb kérdés nem volt éppen a tarsolyomban, ezért egy rövidke kis morgással válaszoltam.
Elég messze állt meg tőlem. Egy pillanatra lehajtott fejjel méregettem a közöttünk húzódó féllépésnyi távolságot. A legutóbbi találkozásunkkor úgy éreztem eléggé világosan kifejeztem, ha szorosan mellettem állna sem ütném le. Persze nem mertem megragadni a kezét és odahúzni magam mellé, még nem voltam elég bátor hozzá. A felnéztem a kék szemekbe és ki akartam belőle olvasni valamit, de nem sikerült. Csak azt éreztem, hogy végig mér. Reméltem, hogy tetszik neki a látvány… nem tudtam megállapítani.
– Merre indulunk? – kérdezte és kicsit olyan furcsán festett. Mármint másnak mutatta magát, mint amilyen.
Megfordultam és észak felé indultam, hogy kijussunk a városkából a partra. Szívesen néztem volna a hatalmas vizet, még ha ez a hosszabb út is. Néha megéri a bonyolultabb dolgokat választani azért, hogy az ember átélhessen egy pillanatnyi kis csodát. Nem érdekelt, ha elered közben az eső, mert akkor is ott van az a végtelenség érzés, amitől az ember aprónak érzi magát, mégis ennek a gyönyörű vidéknek a részeként.
– A part felé és ott haladunk végig, távol a mugli főúttól… – mondtam halkan.
A lábaim vittek előre, de közben alig vártam, hogy Nat mellém lépjen és a kézfejemet az övéhez simítsam, mint egy véletlenül a séta közben. Nem tudtam hogyan reagálna, ez pedig egy kicsit zavart. Minden újdonság rettegéssel töltött el, főleg, ha az össze tudja törni a szívemet egy pillanat alatt.
– Ez a hosszabb út… de a szebb is –suttogtam és felnéztem rá.
Úgy mondtam ezeket a szavakat, mintha jártam volna itt korábban, pedig nem. Csak térképeket bújtam és útikönyveket olvastam. Azonban ezek kevesek lettek volna ahhoz, ami a szemünk elé tárult. A gyenge szélbe elképesztő, szinte meseszerű fodrok jelentek meg a víz felszínen és időnként, mikor egy erősebb lökés érkezett neki csapódtak a part menti szikláknak.
– Gyere… – mondtam és kisétáltam a füves részre, ahol most senki sem járt. Egy kis kijjebb ugró szikla volt, amiről egyenesen a tengerbe is vethettük volna magunkat.
Lenéztem a kissé háborgó vízre. A saját lelkem képét láttam benne, ami ki akar törni a korlátai közül. A kezem, mintha magától mozgott volna, úgy indult meg Nat felé és szorította meg az ujjait. Nem akartam, hogy rám nézzen és lássa mennyire összetört vagyok egy ilyen gyönyörű látványtól, de a könnyek, amik a szemembe gyűltek a hála könnyei voltak, amiért ő adott nekem egy esélyt a boldogságra.

ELLIOT O'MARA

A tavasz első sugarai

outfit

Furcsa volt az érzés. Ahogy a tengeri szél süvít körülöttük és ő mégiscsak csendként definiálná, amit hall. Mert annyira gyönyörű volt és természetes. És mindezek mellett annyira egyszerű is a maga nemében, ahogy a városkából kiérve a zöld fű képe találkozik a tengerével. Minden nap ezt látta, ezzel kelt és ezzel feküdt, de nem ugyanez volt. Azok a hétköznapok. Ez pedig valami egészen elképesztő és más…
Odakint csönd van. Némán lépkednek egymás mellett és néha még mintha szíve is adózna ennek, valahányszor Elliot keze egy kicsit is az övéhez ér, kihagy pár ütemet. Hogy utána őrült zakatolásba kezdjen. Pont, mint a gondolatai… Mint megannyi fogaskerék zakatolnak és zakatolnak. És az író csak tehetetlenül hallgatja őket, mintha semmi sem tudná elnyomni a hangokat. Pedig pont ezek a hangok hoznak magukkal minden rossz érzést és félelmet. Hiszen néhány hónapja még minden nagyon más volt. Nem foglalkoztatta volna a gondolat, hogy vajon elrontja-e, csak felkapta volna másik férfit, megmondta volna neki, hogy akarja és már hoppanált is volna. Valahova, bárhova, csak egy éjszakára legyen kit ölelnie és csókolnia, még akkor is, ha a többi éjszakára mást kell keresnie. Azt hitte ennyit érdemel és ennyi is elég lesz neki egy életre.

Mélyet lélegzik az ismerős illatnak ható, mégis annyira más tengeri levegőből, mikor Elliot egy kijjebb ugró sziklához vezeti. Pont ugyanígy próbálja a látványt is magába szívni, ahogy elnéz a messzeségbe. Ballardék házában vagy a Roxfortban mindig annyira bezárva érezte magát. Most ahogy végignéz ezen a tájon, újra megértette, miért ragaszkodott annyira a sziklák tetejére megálmodott házához. Szabadság. Amiről azt hitte végre megkaphatja lelkestül, testestül, de amiről végül nagyon is lemondott mindig. Mert, sosem mert szabadon szeretni és ezt a szeretetet kimutatni…
Nagyot dobbant a szíve, mikor Elliot ujjai az ő kézfeje után nyúltak. Ő nem merte volna magához húzni, megérinteni, megölelni. Mindig táplálták belé, hogy ő rossz, ő gusztustalan, ő csak bántani tud. És ő nem is akart sohasem védelmező lenni vagy jó, mert azt hitte erre képtelen. Csakhogy most a tengerről a férfira fordította tekintetét, miközben ujjait az ujjai közé fonta és kissé végig is cirógatott rajtuk. Látta az apró könnyeket a másik szemében, amitől kissé megijedt. A gonosz belső hang, amely talán Reagan hangja volt, most azt kiáltotta, hogy engedje el, tűnjön el, hiszen láthatja, hogy már most könnyek járnak a nyomukban, holott még szinte alig sétáltak, szinte alig beszéltek… De ott volt egy másik hang is, halkabb, vékonyabb, mintha csak Ada szólítaná meg. Öleld magadhoz, csókold meg és vigyázz rá is, ezt akarja. És Nathaniel végre nem az erősebb, kínzóan toporgó gondolataira felelt… Csak magához vonta Elliotot és óvón, féltőn átölelte. Hiszen ő maga is erre vágyott, azóta, hogy ma megpillantotta. Sőt talán egyenesen azóta, hogy a kiadóban láthatta… - Gyönyörű. – Mondta ki egyszerűen mikor elengedte a férfit, de nem a tájat nézte. Ujjával finoman végigsimított a szeme alatt és még aprón meg is puszilta, mielőtt elindult tovább a fű mentén. Összekulcsolt ujjaikat továbbra sem engedte el, úgy invitálta maga után Elliotot. Nyilván nélküle amúgy sem mozdult volna egy lépést sem. Eddig leginkább azért nem, mert neki lényegében fogalma nem volt merre járnak és merre tartanak. Most meg már azért sem, mert valóban el merte ereszteni a szívét és Elliot felé nyújtani… Most ott van kettőjük közt. De immáron Ellioton múlik mihez kezd vele.
- Van valami különösebb oka annak, hogy ezt a várat szeretnéd megnézni? Vagy csak tényleg ennyire kalandor vagy és néha-néha ráböksz a térképre? – Kezdi csevegő hangon, mert azt szeretné, ha a kettőjük közti érdekes feszültség leomlana és nyugodtak lehetnének egymás mellett. Hiszen hangosan kavargó gondolatai is, mintha csitulnának, ahogy keze ott pihen, ahol talán mindig pihennie kellene…

[A TAVASZ ELSŐ SUGARAI]

A TAVASZ ELSŐ SUGARAI

[viselet]

NATHANIEL FOREST
1999. április

 

A szél végig simított az arcomon. A tengeri szellő egyetlen aromája sem tudta elnyomni a mellettem álló férfiból áradó illatot. Éreztem a tekintetét az arcomon, ahogy az ujjaink egymásba kulcsolódtak. Furcsa, idegen érzés volt, még sem éreztem azt, hogy nem akarom. Én akartam, én kezdeményeztem… én vágytam valaki érintésére és az a valaki ő volt.
Az ölelés meglepett, ahogy magához vont, mint egy gyereket. Évtizedek óta nem éreztem ilyesmit és most a szívem nagyot dobbant, utána pedig mintha hosszú percekre megállt volna. Nem vettem levegőt, furcsán merev volt az egész testem. Talán úgy tűnt, tartok a közelségétől és valahol így is volt. Attól féltem a legjobban, amire a leginkább vágytam abban a pillanatban.
Remegve érintettem hozzá a kezemet és szorítottam meg a ruháját. Minden erőmre szükség volt, hogy ne adjam át magamat az érzésnek. Sosem félek, most még is rettegtem attól, hogy túl sokat engedek és megint sérülni fogok.
Ahogy elhúzódtunk finoman végig húzta az ujját a szemem alatt, lágyan megpuszilt. Én meg képtelen voltam bármit mondani vagy tenni, csak bámultam rá. Még mindig nem hittem el, hogy itt az esélyem, ilyen gyorsan, ilyen hirtelen, csak egy karnyújtásnyira tőlem. Tovább indultam vele a fű mentén. Szerencsére jó felé indult el magától is. Lényegében valóban csak a part vonalát kellett követnünk.
Csendes voltam egy ideig, a fülemben ott csengett az utolsó szava: „Gyönyörű.” A szemembe mondta, nem a tájat figyelve… még sem tudtam, mire gondol. Rám ugyan senki sem használt ilyen szavakat, de a skót tájra annál inkább. Ezért ahelyett, hogy zavarba jöttem volna, ennek tudtam be.
– Furcsa… – szólaltam meg rekedten, halkabbra vettem a hangomat, hogy könnyedén jöjjenek a szavak: – Eddig a tenger közelében mindig gusztustalan szagot éreztem, de most olyan más minden.
Nem bók akart lenni neki, habár sokat számított, hogy velem van. Talán idehaza, a Királyság területén még ez is olyan más. Otthon érzem magamat, sokkal nagyobb biztonságban, mint külföldön.
– Skócia mindig érdekes és gyönyörű… – folytattam, hogy próbáljak valami féle csevegést kezdeményezni. Ebben láthatóan Nat is partner volt és végre megszakítottuk a tengerparti drámát és azt az önmarcangolást, ami tizenöt éves korom óta állandóan elő-előtör.
– Van valami különösebb oka annak, hogy ezt a várat szeretnéd megnézni? Vagy csak tényleg ennyire kalandor vagy és néha-néha ráböksz a térképre?
Ekkor döbbentem rá, hogy valójában mennyire nem is ismer engem Nat. Hiszen mit tudott rólam? Hogy Ada rokona vagyok, van egy veszélyes szalag a csuklómon és egy patikában dolgozom. Az utolsó olyannyira hazugság, hogy az már szégyenletes… hiszen én nem dolgozni járok oda, hanem a családommal tölteni az időt. A fizetés az én jövőbeli családomnak kellett volna, ami már sosem lesz, mert a sors így akarta. Ez is egy „nem, Elliot, nem érdemled meg” volt. Már feladtam, hogy bármire is igent mond nekem az élet, ezért csak tűrtem és sodródtam a magam sötét árjában.
– Tudod, amikor először megkérdeztem, hogy jössz-e arra gondoltam, esetleg lehet itt valami kincs – magyaráztam. – Nem ismerem a várat, én sem jártam azelőtt itt, a történetének sem néztem utána, mert valójában én csak veled akartam lenni.
Elvörösödtem, ahogy rájöttem ezt hangosan kimondtam. Beleborzongtam a saját őszinteségembe. Nem néztem meg inkább Nat arcát, a távolba bámultam, amerre a kanyargó part vonalát fogjuk követni az elkövetkezendő majdnem egy órában.
– Valójában különleges tárgyakat gyűjtök és nem patikus vagyok, hanem… tolvaj – mondtam őszintén. – Sosem voltam tisztességes ember, Nat, mióta megszülettem mások kárára vagyok.
Ez igaz volt, de nem akartam részletekbe bocsátkozni, hacsak nem kérdez rá. Túl hirtelen lenne csak így rázúdítani minden bűnömet. Esmének sem mondtam el őket, hogy anyám miattam menekült apám családja tény volt, de például sosem meséltem el miként zsaroltam ki játékokat gyerekektől, loptam el egy pennát Dumbledore-tól. Nehéz volt az elmúlt tizenöt év, amit nem töltöttem otthon… csak az éltetett, ha másokkal úgy játszhattam, mintha bábok volnának. Nekik pedig fel sem tűnt egészen addig, míg rá nem jöttek, mi hiányzik otthonról.
– Tizenöt évig nem voltam itthon… mikor kirúgtak a Roxfortból elszöktem anyáéktól. Abból éltem, hogy elloptam dolgokat és eladtam őket. Persze volt, hogy nagyon megtetszett valami és akkor megtartottam, még ha napokig éheztem is. Élvezem, ha elvehetek másoktól... – Őszinte voltam. Nem akartam takargatni előle, miféle ember után vágyakozik. Nem akartam jobbnak vagy többnek tűnni a szemében annál, ami vagyok. Nekem az sosem ment.

ELLIOT O'MARA

A tavasz első sugarai

outfit

- Tolvaj? – Döbben le egy pillanatra, amikor Elliot kimondja a szavakat. Még egy pillanata sem volt rá, hogy élvezze azt, amikor kimondta, csak vele akart lenni. Aztán máris rázúdította életének talán legfőbb tényét. Mintha pontosan tudta volna, mit csinál. És talán tudta is, hogy a boldogságot, hogyan kell leönteni egy vödör vízzel. Nem tisztességes ember… De vajon ez a tény, hozza-e magával teljes mértékig azt, hogy nem is jó ember. Egy pillanatra megállt, ujjai még mindig Elliot ujjai közé voltak fonva, de azt akarta, hogy a férfi rá nézzen. Látni akarta azokat a dacos szemeket, amikben annyi érzés kavargott mindig, még akkor is, amikor közömbösnek és átláthatatlannak akart mutatkozni.

Csak egy kicsit rántott rajta, éppen csak, hogy a férfi is tényleg megálljon és visszaforduljon. Utálhatja ezért, megütheti, megátkozhatja, fejéhez vághatja, hogy ne rángassa, de akkor is látni akarta azokat az ajkakat, amik kimondták, azért lop, mert élvezi. Sosem vett el semmit másoktól. Még akkor is adni próbált, amikor neki is olyan kevés minden jutott. Viszont vettek el tőle… sok mindent, szinte mindig. De talán már akkoriban is túlzott hajlamot mutatott arra, hogy megbocsásson… Végignéz Ellioton. Még mindig nem lát mást, csak azt a férfit, akit magához akar ölelni. Felőle elvihet bármit, elvehet bármit, az anyagi javak már régóta nem érdeklik, se a pénz, se a tárgyak. Nat azok közé tartozott, akit a vagyon birtoklása nem elégített ki. Eszközként használta a saját igényeinek kielégítésére, de azt az érzelmi biztonságot, amit legbelül, legnagyobb titokban mindig is akart, nem tudta megadni neki. Természetesnek vette a pénzt, de megelégedett volna egy szerény élettel is, ha az családdal és szeretettel jár együtt. Most is mindenét odaadná, ha Ada szülei élnének, még úgy is, hogy a kislány által nyújtott szeretet egy lépéssel közelebb vitte őt az elégedettséghez. És Elliothoz.

– Nem érdekel. – Vonja meg a vállát, olyan egyszerűséggel átlépve az erkölcsi hézag fölött, mintha csak a reggeli menüt vitatná meg Mrs. Sugget-tal. Aztán egész egyszerűen megint tovább indul, mert tudja, ha így haladnak nemcsak, hogy egy óra, de egy nap is kevés lesz hozzá, hogy eljussanak addig a betervezett várig. Ráadásul kissé az eső is szemerkélni kezdett. Éppen tökéletesen időzítve a kissé borongós témához. De Nathaniel teljes erőből nekiindult. Talán mégsem ment olyan könnyedén az az erkölcsi ugrás és kell néhány perc az írónak, míg kitisztul a feje. De már legalább nem az ő vacak múltjának kusza rémképei jártak a fejében. Hanem kettőjük. És ez volt az igazán ijesztő. Két találkozó után, Elliot kleptomániás énjét a saját problémájaként kezelni és elfogadni. Mert el akarta fogadni. – Nem érdekel. Tényleg nem. – Fordul kissé vissza a séta közben. – Mindenkinek kell egy tevékenység, ami csak az övé, amiben jó. Még, ha kissé furcsa is… Téged pedig eléggé megrúgott már az élet ahhoz, hogy legalább valamivel vissza akarj vágni. Kirúgtak a Roxfortból. Ezt a meghurcoltatást senki sem érdemli meg, ahogy az éhezést sem. Hogy olyasmiért bűnhődjön, ami nem az ő hibája… - Ismét a férfira néz, Elliot láthatja a szemeiben most ugyanazt a dacos akarást, amit Nat lát mindig az övében. Meg akarja ismerni. És ezzel nem tántoríthatja el… Talán semmivel se. Viszont kissé lassít léptein. Nagyon rohant eddig, bár maga is nehezen fogalmazná meg mi elől. – Amúgy pedig nem én vagyok az az ember, akinek joga van pálcát törni mások fölött. Tolvaj talán nem vagyok. De nézz rám… Én mindig olyasmit akartam, amire nem szabadott volna egy pillanatig se vágynom.

[A TAVASZ ELSŐ SUGARAI]

A TAVASZ ELSŐ SUGARAI

[viselet]

NATHANIEL FOREST
1999. április

 

„Élvezem, ha elvehetek másoktól...” Milyen kegyetlenül, de őszinte szavak voltak ezek tőlem. A hatásuk – szinte éreztem – megtörték a környék nyugalmát és furcsa keserűséget hagytak maguk után a lelkemben. Nem tudom, hogy valaha kimondtam-e mindezt ilyen formában… de mindig is tisztában voltam a saját hibáimmal. Nem akartam más lenni, másnak látszani, senki kedvéért. Sosem hazudtoltam meg magamat, talán csak azon a bálon Esmé kedvéért és azóta sem bántam meg. Abban a percben voltam a legboldogabb eddig talán, még ha most fáj is rá gondolnom, nem tenném semmissé. Ugyanis éppen itt voltam talán egy újabb legboldogabb pillanat előtt állva és reménykedve, hogy Nat nem hagy faképnél ezekért a szavakért.
Megéreztem a rántást, majdnem hátra is estem – mert kissé elveszítettem az egyensúlyomat. Lassan emeltem a tekintetemet Natra és fordultam teljesen vele szembe. Hagytam, hogy végig mérjen, átgondolja mit fog mondani erre az egészre. Már leszoktam a sürgetésről. Legyen az ember akármilyen boldog, érzelmileg zaklatott egy adott pillanatban, nem szabad túlzásokba esni. Esmének sosem hagytam időt, belebuktunk… ráadásul nem egyszer. Nem akartam elkövetni az új esélyemmel is ezt a hibát. Szükségem volt Nat fényére, hogy megint boldog lehessek, még ha a keserűség meg is próbált visszatartani és félelmet keltett bennem egy ismeretlen dolog miatt.
– Nem érdekel – vont vállat.
Túl egyszerűen hangzott az egész, pedig nem az. Nat még nem tudja, nem élte át mivel jár ez. Ha jól alakul a jövőnk bizonyára megtapasztalja s lehet, hogy nem kevés vitában lesz részünk. Engem éltet a vita, jó vagyok benne és győzni akarok… ismerem a hibáimat, egyszerűen csak változtatni nem tudok rajta.
– Mindenkinek kell egy tevékenység, ami csak az övé, amiben jó. Még, ha kissé furcsa is… Téged pedig eléggé megrúgott már az élet ahhoz, hogy legalább valamivel vissza akarj vágni. Kirúgtak a Roxfortból. Ezt a meghurcoltatást senki sem érdemli meg, ahogy az éhezést sem. Hogy olyasmiért bűnhődjön, ami nem az ő hibája…
Láttam az elszántságot csillogni a szemében. Tudtam, hogy akarja ezt az egészet. A szívem akkorát dobbant, hogy azt hittem menten kiugrik a mellkasomon. Szinte fájdalmas volt, de nem kellemetlen, szörnyű kín, hanem inkább olyan, mint amikor az ember visszatér az életbe vagy újjászületik. Nehéz és ijesztő az első levegővétel, de szükséges. Bennem ilyen érzéseket keltett az, hogy valaki minden bűnöm ellenére esélyt akar adni nekem.
– Nat, én ilyennek születtem. Nem a történtek tettek ilyenné – mondtam őszintén, de közelebb léptem hozzá.
– Amúgy pedig nem én vagyok az az ember, akinek joga van pálcát törni mások fölött. Tolvaj talán nem vagyok. De nézz rám… Én mindig olyasmit akartam, amire nem szabadott volna egy pillanatig se vágynom.
Hát nem csak az én lelkem beteg… – futott át a fejemen a gondolat. Mélyen a szemébe néztem és közelebb hajoltam hozzá. Szerettem volna, ha látja, amit most mondok, azt komolyan is gondolom.
– Kit érdekel, hogy mit szabad? – kérdeztem.
Lényegében, akármennyi fájdalom is ért, azt önmagamnak köszönhetem, mert mindig azt tettem, amit akartam. Nem hazudtoltam meg magamat, mindig azt tettem, amit elterveztem. Nem voltak az életemben kötöttségek, csak a múltam, amivel együtt jöttem erre a világra. Az egyetlen dolog, amit nehezen viseltem az a hazugság volt, amit apám védelmében tettem és amivel az érzelmeimet palástoltam, mintha nem is léteznének. Sosem mondtam ki, hogy Rowle vagyok, ahogyan sosem mondtam ki mi fáj, mi esik jól. Talán egyszer mondtam őszintén, hogy „szeretlek” és belebuktam.
– Ne ostoba társadalmi korlátok szerint éld az életedet. Ha valami fáj, az magad miatt fájjon és ne más miatt, ha valami boldoggá tesz, akkor az ne azért tegyen boldoggá, mert az „jó és normális.” Engem a gonosz dolgok tesznek azzá és ha valami igazán sebet ejtett rajtam, azt saját magamnak köszönhettem.
Megszorítottam a kezét és felemeltem, hogy lássa az egymásba kulcsot ujjainkat.
– Ha ezt nem szabad, akkor én annál jobban akarom… Tanulj meg szabadnak lenni, Nat – kacsintottam rá és egyszerűen hátat fordítva neki, elindultam tovább. Magam után húztam őt is.
Egy kicsit fáztam rövid nadrágban és most, hogy eleredt az eső is és a szél is kicsit megélénkült. Azonban a táj szépsége még erről is elvonta a figyelmemet. A tenger valóban gyönyörű volt, sokkal szebb, mint ahogy máshol láttam. Talán csak Nat jelenléte tette azzá a szememben… de olyan jó volt nem egyedül sétálni végig a part mentén egészen a kastélyig.  

ELLIOT O'MARA

A tavasz első sugarai

outfit

Szabadnak lenni… Elliot megint megállt, mikor beszélni kezdett. Nem zavarta. Jobb így, hogy a szemébe nézhet, mikor kimondja a szavait. Itt van egy sérült, megkínzott kis lélek az érzelmes, de dacos szemeivel, a gyönyörű arcával és mintha most az ő lelkéért akarna harcra kelni. Pedig Elliot gondjai nagyobbak. Legalábbis Nat most úgy érzi, hogy neki kéne harcolnia. És meg is tenné. Csak visszaadja Elliot hitét önmagában. Mert az ő szemében messze semmit sem számít az, hogy tolvaj. Menjen, lopjon, megoldják, még ha össze is fognak veszni ezen, mert össze fognak, ha hosszú távra akarnak tervezni. De a lényeg Elliot biztonsága lesz. És nem az értékek. Lebeszélni úgysem tudná erről. Ha neki ez a lénye, az egésze, akkor minek megpróbálni? Mintha tőle kérné azt bárki is, hogy ne írjon… Megőrülne, talán három-négy nap se kellene hozzá.

De szabadnak lenni? Mindig azt hitte, hogy az. Aztán Reagan megint betért az életébe, kopogás nélkül tárta szélesre az ajtaját és kényszerítette térdre egy pillanat alatt. Sok-sok éven keresztül. Miközben plántálta belé az érzést, hogy férfit szeretni és kívánni ocsmány dolog. Pedig az is lehet, hogy ha nem találkozik vele, akkor feleségül merte volna kérni Marielt. És minden másképp alakult volna… De ez most talán egy újabb esély a szabadságra. Legalábbis annak tűnik, még ha másmilyen is, mint amilyennek mindig gondolta. Csakhogy az ő szabadságával, másét elvenni, épp ugyanannyira rossz, mint társadalmi elvárások szerint megítélni a normát. Aztán megint csak nézi a dacos szemeket, miközben Elliot felemeli összekulcsolt ujjaikat. Olyan egyszerűnek tűnt és hétköznapinak. Pedig az érzések és gondolatok messze nem voltak azok…

Lassan indul a másik férfi után. Mintha mindezt meg kéne emésztenie, mintha nem is tudná, mit is kezdjen az érzéseivel és mennyit osszon meg belőlük. Mikor Elliot mellé ér, látja az apró remegést a száján, és érzi is, ahogy az ujjak kissé hűvössé válnak. Ada mellett egyszerűen csak megtanulta már kiszúrni az ilyen apró jeleket. Úgyhogy összekulcsolt kezüket a zsebébe rejtette, ezzel pedig Elliotot is a lehető legközelebb húzta magához. – Nem szabadott volna, rövidnadrágban elindulnod. Még nagyon korai a tavasz. – Jelentette ki, bár már fel sem tűnt neki, ha néha-néha átment kissé anyáskodóba. Itt és most pedig őt magát se zavarta volna, ha észreveszi. Gondoskodni akart Elliotról, minden önmagával szembeni rosszérzés ellenére is. De mély levegőt vett, miközben sétáltak és ebből lehetett tudni, hogy most ismét az ő mondanivalója jön. - Ha akkor nem találkozom Reagannal, talán egy nőt vettem volna el, talán gyermekeim születtek volna. És most egészen másképp élném az életem. Nem tudom. De nem szeretnék a te Reaganod lenni. – Mondja nagyon komoly, halk hangon. - Tudom, hogy eddig nőkkel voltál, nőket szerettél. Talán én épp a te szabadságod veszem el. Mindent, ami eddig a vágyad volt. – Felsóhajt és határozott léptei mellett, komoly arccal néz Elliotra. – Nem érdekel, ha tolvaj vagy is. Vagy, hogy úgy gondolod téged a gonosz dolgok tesznek boldoggá… Talán én is gonosz vagyok, önző. Mert hiába próbálok nem beleborzongva vágyni az érintésedre, nem megy. Igen. Félek, hogy elveszem a szabadságod. De jelen pillanatban valahol legbelül úgy érzem az én szabadságom felé, a te dacos erőd kell, hogy elmozdítson.

[A TAVASZ ELSŐ SUGARAI]

A TAVASZ ELSŐ SUGARAI

[viselet]

NATHANIEL FOREST
1999. április

 

A szél újabb erős lökéssel érkezett meg a partra. A lábamon éreztem, ahogyan végig simít fagyos kezével, de nem zavart. Valahol ez is annak a része volt, amit Natnak mondtam, csak sokkal kisebb mértékben. Hoztam egy döntést, amiről aztán bebizonyosodott, hogy hibás volt. Néha azonban a hibás döntések vezetnek valami máshoz, valami olyanhoz, ami szükséges… a kezeinkre az ő zsebében. Ez a mozdult közelebb húzott hozzá, ezzel most már teljesen elnyomva a tenger halszagú illatát.
– Nem szabadott volna, rövidnadrágban elindulnod. Még nagyon korai a tavasz.
Elvigyorodtam a fogalmazáson. Hiszen pontosan erről papoltam neki korábban. Tudtam, hogy neki idő kell, talán még több, mint nekem… pedig én kényes vagyok, finnyás, félek, egyenesen rettegek attól, ami itt történik velem és ami korábban a patikánál is történt.
Hallottam milyen hangosan szív be egy jó mély lélegzetet. Szinte éreztem, hogy valami kikívánkozik belőle, még sem lassítottam a tempón. El akartam érni a romokoig még ma. Be akartam szívni magamban a látványt, úgy hogy ott áll mellettem… Nem vagyok egyedül – végre a saját hangom szólt odabentről, távol taszítva a szalag okozta keserű, sötét lelkiismeretet.
– Ha akkor nem találkozom Reagannal, talán egy nőt vettem volna el, talán gyermekeim születtek volna. És most egészen másképp élném az életem. Nem tudom. De nem szeretnék a te Reaganod lenni.
Most az én sóhajtásom töltötte meg a táj csendjét. Éreztem, ahogy az eső cseppek nagyobbá váltak és a hajamra hullanak. Egy végig is futott a homlokomtól az arcomig. A hidegtől kirázott a hideg.
– Nem tudom, ki a franc az Reagan, de nem is nagyon érdekel – A mondatnak ez a része hazugság volt. Valahogy mégis azt éreztem, nem kell felszakítani valami olyan sebet, ami még mindig nem gyógyult be igazán. A hangján hallatszott, mélyen érinti, ami az említett férfival kapcsolatos.
– Csak legyél az a Nat, aki a zuhanyzóban voltál… mert az egy erős ember volt – folytattam.
Ha egy valamit pontosan tudtam az az, hogy az ember hogyan lehet önmaga. Ez az egy mindig jól ment. Nem azt akartam érzékeltetni vele, hogy nem érdekelnek a problémái, vagy amiket átélt. Azok formálják igazán az embert, de történjen akármi, mindig ott kell lennie a kis hangnak, ami azt súgja: Erős vagy, kibírod! Ha ez nem lenne, már nem sétálnék itt mellette és nem beszélgethetnénk olyan dolgokról, amik teljesen jelentéktelenek.
– Tudom, hogy eddig nőkkel voltál, nőket szerettél. Talán én épp a te szabadságod veszem el. Mindent, ami eddig a vágyad volt. – Éreztem, ahogy rám pillant. Nem viszonoztam a nézését.
Egyszerűen megrántottam a vállamat.
– És? Hoztam egy döntést – mondtam teljes nyugalommal.
Közben a szívem úgy remegett, mint ahogy a testem reszketett a hidegtől. Nem tudtam, hogy megérdemlem-e ezt az esélyt és éppen tőle. Féltem attól, hogy a kezembe kapaszkodva kihúz a fal mögül azon az aprócska résen a boldogságomnak megint vége szakad egy pillanat alatt. Kettőnk közül most még is úgy éreztem, bennem van több erő ahhoz, hogy kimondja a dolgokat, hogy maga után húzza a másikat.
Megint éreztem azt az elfogadást, amit korábban. Nem érdekelte, hogy tolvaj vagyok, nem ez alapján határozott meg engem. Kimondtam volna, hogy engem meg nem érdekel, ha be kell áldoznom a szabadságomat valamiért, ami most olyan sok erőt és remény kelt bennem. Ez az erő pedig az övé is, amivel remélem megadom a szabadságát.
Nem tettem így. Nem szerettem az érzéseimről beszélni. Natnak sem, kellemetlen volt, zavarba hozott. Ezért csak finoman megszorítottam az ujjait a zseb ölelésében.
– Csak élvezd ezt a napot velem, ne gondolkodj… – suttogtam és még mindig inkább magam elé bámultam.
Közben a távolban felbukkant a rom. Az eső miatt nem volt senki más a környéken. Ahogy felkaptattunk a lejtőn és elértük a sík füves területet a várhoz vezető híd előtt, nem szóltam. Élveztem a táj szépségét, a tinta és édeskés illat keverékét, amit a szellő folyamatosan az orrom felé sodort. Minden olyan békés volt. Nagyon ritkán volt ilyesmiben részem, ezért csenddel tisztelegtem a pillanat előtt.
– Bemegyünk? – kérdeztem, de választ nem várva rángattam is magam után.
A hajam közben teljesen elázott, a kabátom még tartotta annyira magát, hogy csak a nyakamon lefolyó víz jutott be a ruhám alá. Fáztam, ahogy a hideg szél megint erősebben lökött rajtam, de Nat fogta a kezemet, ezért nem tudott eltaszítani úgy, mint mások, amikor egyedül voltam. Ez az érzés hiányzott a legjobban. Megosztani valakivel a szépségeket, amik engem mágnesként vonzanak magukhoz. A titkokat, amik érdekelnek, a kincseket, amiket kutatok… és talán ezzel azt is, ami igazán vagyok.
A híd deszkáin kopogott a bakancsom talpa. Ha volt odabent egyáltalán valaki, bizonyosan meghallotta volna a lépteinket… de ott és akkor ez nem volt baj. Nem kincsért jöttem ide, hanem kinccsel, amit nem akarok elengedni. A szívem nem bírna ki még egy repedést, a
– Ez a szabadság Nat… – álltam meg a híd közepén és elengedtem a kezét. Tettem hátra egy lépést, hogy eltávolodjak tőle. A korláthoz léptem és ügyesen feltornáztam magamat rá. A bakancsom lelógott róla elől és hátul. Nehezen tartottam meg az egyensúlyomat. Egy kisebb lábakkal rendelkező embernek talán könnyebb dolga lenne, de a méreteim mellett a kissé csúszóssá vált felület sem könnyítette meg a dolgomat.
Nem volt alattunk túlságosan mélyen az árok alja. Ha le is estem volna, valószínűleg egy-két zúzódással vagy töréssel megúszom… esetleg a nyakamat töröm, de erre kisebb esélyt láttam.
– Mindig is féltem attól, hogy lezuhanok valahonnan… innen nézve még sem tűnik olyan vészesnek – magyaráztam és Nat felé fordulva széles vigyor ült ki az arcomra.
– Mi történhet? Összezúzom a testemet? – pislogtam lefelé. – Félek, még is itt állok, szembenézve azzal… neked is így kéne tenned mindennel, hogy igazán szabad tudj lenni.
Micsoda prédikáció O’Mara… – jött a maró gúny, ami leolvasztotta az arcomról a mosolyt. Mereven bámultam magam elé, mint akiből kiszállt az erő. Tudtam a szívem mélyén, sok mindenben bátor vagyok, de ott van az a gyáva énem, ami fintorog, kényeskedik, ha olyat kell tennie, amit nem akar. Nem tudtam azt sem elnyomni, de a vágyaimnak akkor sem szerettem volna egy „nem szabaddal” gátat szabni.

ELLIOT O'MARA

A tavasz első sugarai

outfit

Talán erősnek lenni könnyebb, mint szabadnak. Hiszen már csak fizikailag is az… Itt ez a nagy test, amit ha megmozdít, az erős. Régebben nem rettegett önmagától. Megszerezte, amit meg akart, de azok nem voltak egyebek, csak tárgyaknak tekintett alakok. Távol voltak tőle, az érzéseitől, vagy azért mert ők voltak ilyen módon elérhetetlenek, vagy azért, mert ő nem hagyta magát megszeretni. Csak pakolgatta az embereket, ki-be az életéből. Mert megtehette. És mert fizikailag is megtehette. Csakhogy most másképpen kell erősnek lennie. Az érzései felől kell döntenie, és elengednie őket. Már elindította szívét az útjára, mégis mintha még mindig ő kapaszkodna belé és nem engedné olyan közel Elliothoz, mint kéne… Reagant is minek említette… Ha most elhatározásra jutott, mert jutott, mert neki ez a férfi kell, ebben bizonyos volt. Akkor Reagannal szemben is erős lesz, ha újra előbukkan. Mert az érkezésében éppolyan bizonyos volt, mint abban, hogy most egy gyönyörű kastélyrom előtt áll, azzal a férfival, akit szeretni tudna.

Az eső egyre nagyobb cseppekben hullott. De Natot nem érdekelte a kopogó víz. Csak a mindent kitöltő látvány és érzetek, amik a kastélyból éppúgy áradtak felé, mint Elliot látványából. Elliot döntést hozott. Itt volt vele. Ő is döntést hozott, eljött vele. Tantallon vára bármilyen lenyűgöző is legyen, sosem tud versenyre kelni azon felismeréssel, hogy talán végre van valaki, akiért tényleg érdemes lenne erősnek és szabadnak lenni.
De nagyon is igaza volt Elliotnak. Ne gondolkodjon. Jó enne már csak úgy érezni és átélni a sok rossz után valamit, ami nagyon is jó. Hiszen most az élete nagyon is jó. Ada annyi vidámságot és szépet hozott az életébe. Ő pedig mintha végre tényleg boldog lett volna. Hát mikor, ha nem most jöhetnének el azok a napok, amikor megnyugszik a lelke?

Elmosolyodik. Furcsa, mert végre mintha szabadnak tűnne az a mosoly. Kormos és rozsdás kis látvány, de éppen olyan, mint mikor az író Adával van. Önfeledt. És bár még nem teljesen szabad, de látni rajta, hogy hamar azzá válhat. Csak nézi a másik férfit, ahogy a híd közepére sétálnak és ujjait kifűzi ujjai közül. Már most hiányzik az érintése… És bár a szíve hirtelen megáll, majd az esőcseppeknél is hangosabb vágtába kezd, mégsem állítja meg benne a férfit, hogy a korlátra másszon. Félelmetes, hirtelen és bátor mozdulat, de éppen annyira szabad, mint amennyire Elliot be akarja bizonyítani, hogy lehet az.
- Le ne ess! – Mondja, de bármilyen komoly is szeretne lenni, a mosolyát már nem tudja eltüntetni. Elliot is láthatja, amikor hátrafordulva ránevet. – Innen viszont, nagyon is vészesnek látszik… - Mondja az író, tekintetét egy pillanatra le nem véve a kis légtornászról. Egészen közel is sétál hozzá, hogy ha azt látná, hogy baj van, esetleg megpróbálhassa maga felé rántani, hogy ő rá essen és ne az árokba zuhanjon. Talán ezt is kívánná… valahol legbelül mélyen, még ha a velejáró rosszat, a fájdalmat nem is szeretné. Csak Elliotot a karjaiban.
– Igen. Pontosan attól félek, hogy összezúzod magad. Hát hogy szeresselek akkor? – Kérdezi még mindig mosolyogva, miközben a férfi kezéért nyúl és meg is szorítja azt, jelezve, hogy itt van. Bármi van, ő vigyáz rá…

Azonnal észreveszi Elliot arcán a változást. Ahogy a mosoly eltűnik és helyére komolyság költözik és a boldog szemek pedig messzibe merengenek. Nem tetszik neki ez. Kissé meg is ijed, és kezével határozottan húzza hátra a másik férfi vállát. Azt akarja, hogy ő rá figyeljen, hogy ő rá nézzen. Az eső még mindig esik és ahogy szabad kezével a korláthoz ér, érzi, hogy mennyire csúszós is az…  
- Elliot. Elliot gyere le! – Kérleli, de meg sem várja, hogy a másik döntsön és lemásszon. Tudta, ha hátrarántja, elkaphatja. Hát nem várt addig, hogy a férfi megcsússzon és zuhanni kezdjen. Most nem akarja elveszíteni, nem akarja, hogy fájdalmai legyenek. A szabadságnak nem kell, hogy ilyen fizikai formában nyerjen bizonyítást. A lelkük váljon szabaddá. Ehhez pedig jobb, ha egymás mellett is maradnak. Meghúzza Elliot vállát. Erősebben, mint eddig és érzi is, ahogy a férfi kibillen az egyensúlyából és dőlni kezd. Elkapja. Gyorsan, egyszerűen és könnyedén. Tartotta már a kezében, tudta, hogy mire vállalkozik. És bár csak egy fél pillanat volt, míg Elliot zuhant, most mégis úgy öleli át hátulról, mintha egy fél életen át várta volna. És talán így is tett…

Egyszerűen állítja vissza lábára, hogy ujjait újra az ujjai közé fonhassa. És mivel tudja, hogy senki sem lehet a közelükben, egy apró csókot ad az ajkaira. – Szerintem Ada édesanyja óta senki sem akarta ekkora hévvel megmenteni a lelkem. – Mondja, amilyen halkan csak a széltől és az esőtől lehet. – És készen állok rá, hogy megtedd. – Mosolyodik el és kissé elindul a rom felé. – Ahogy ennek a várnak a bevételére is kész vagyok! – Felnevet. Ujjait kicsúsztatja a férfi ujjai közül. – Szerinted melyikünk ér be előbb a kapun? – Kérdezi, majd kacsint és futásnak ered. nem tudja, hogy a másik férfi követi-e, de nagyon is reméli. Mert nagyon régen érezte magát valakinek a társaságában ennyire egyszerűnek és jónak…

[A TAVASZ ELSŐ SUGARAI]

A TAVASZ ELSŐ SUGARAI

[viselet]

NATHANIEL FOREST
1999. április

 

Sötétség ült a lelkemre, ahogy lepillantottam a híd alatt húzódó árokra. Hagytam az esőnek, hogy még jobban megnedvesítse a hajamat, nem bajlódtam a kapucnival. Nem szerettem azt és csak zavart volna, ráadásul a maró gúny még mindig ott dolgozott bennem. Hogy adhatnék rendes tanácsot éppen én? – gondolkodtam el, ahogy a szokásos csend telepedett rám. Talán bölcsebb volt tényleg nem beszélni.
A szemem sarkából láttam, ahogy Nat a korláthoz ér a kezével. Örültem, hogy közelebb sétált és talán lepillant ő is a „nagyon vészes” árokra. Nem veszélyesebb, mint seprű utazni, ha belegondol az ember.
– Elliot. Elliot gyere le! – kérlelő hangon szólt hozzám.
Már éppen válaszolni akartam, hogy: Nem, nem fogok lemászni onnan, míg úgy nem tartja kedvem… és akkor jött az a rántás. Éreztem, ahogy megcsúszik a talpam és hátra felé zuhanok, aztán az erős karokat is megéreztem. Biztosan tartok, elkaptak, sérülés nélkül tértem vissza a kis hídra. Eddig sosem volt senkim, aki elkapott volna. Ha pofára estem, egyedül estem pofára, nem volt senki, aki megfogja a kezemet és visszahúzzon az esésből, vagy felsegítsen a földről. De most itt volt ez az ember, aki képes volt engem ilyen erősen tartani.
Hirtelen megszólalni sem tudtam, hagytam, hogy talpra állítson. A finom csókra kikerekedett a szemem, nem számítottam rá. Kicsit dühös voltam, hiszen mindez akaratom ellenére történt, mégis tetszett, hogy ennyire erős és végre kicsit sarkára állt. Végre nem félt megtenni, amit akart.
– Szerintem Ada édesanyja óta senki sem akarta ekkora hévvel megmenteni a lelkem – mondta halkan.  – És készen állok rá, hogy megtedd.  Ahogy ennek a várnak a bevételére is kész vagyok!
Végre a rom felé fordult és mosoly ült ki az arcára.
Nem csak a lelkedet fogom megmenteni, öreg… – elvigyorodtam a gondolatra. Sosem gondoltam volna, hogy egy számomra ilyen fontos ember „öregnek” fogok magamban nevezni. Nat még nem tudta, miféle anyagot talált Dean a tisztítószerében és milyen információkat kaptam a Tintakavalkádban… de én nem csak a lelkét, de a testét is készenálltam megmenteni. Talán ezután az egész után, ha beülünk valahová egy italra, vagy egyszerűen csak áthívnám kávézni, elmondhatnám neki. Hátha ismeri azt az alakot, akit az eladó említett.
Elengedte a kezemet.
– Szerinted melyikünk ér be előbb a kapun? – A kérdésre az felnéztem rá. A játékos kacsintás és futásnak eredt.
Elmosolyodtam megint, most látszott igazán, hogy sikerült kicsit felszabadulnia. Nem kezdtem rohanásba, nem akartam a lábamat terhelni, de legyőzni sem őt. Hadd érezze magát erősnek. Gyorsabbra vettem a lépteimet és ahogy elérte a romba vezető, íves bejáratot, mögötte teremtem, magam felé fordítottam és a falhoz nyomtam. Nem számíthatott rá, ezért könnyű volt.
– Nem szeretem, ha rángatnak… – mondtam és erősen a falnál tartottam. Egyébként valószínűleg simán kitörhetett volna a szorításomból, fel voltam rá készülve.
A kezemet finoman a nyakára csúsztattam, mintha meg akarnám fojtani. Azonban nem szorítottam rá. Csak a hüvelyujjammal cirógattam végig a szakállán, de komoly arcot vágtam azért.
– Jobban szeretek én irányítani, nagyfiú – suttogtam és közelebb hajoltam hozzá. Már majdnem összeértek az ajkaink, mikor elvigyorodtam és kirohantam a másik ajtón, arra a ragyogó, zöld fűvel borított sziklára, amin egykor a vár többi része állt. A hideg levegő és az eső hirtelen csapott arcon, majd cirógatóan kellemessé vált. Sosem rajongtam a kellemes melegért, jobban szerettem a hűvös levegő érintését érezni a testemen.
Az egyik pad mellett elsétálva álltam meg a szikla pereménél. Itt még mélyebben volt a lábam előtt a tenger és tetszett a látvány. Az erős hullámok megtörtek a szikla oldalán…

ELLIOT O'MARA

A tavasz első sugarai

outfit

Nem szalad túl gyorsan. Sosem volt egy versenyzős típus. Mindig is vesztesnek tartotta magát a fizikai dolgokban, hát most sem erőltette túlzottan az egészet. Bár Elliot sérüléséről simán megfeledkezett hirtelen jött boldogságában. De amúgy is tudta, hogy a másik férfi még azzal együtt is sokkal mozgékonyabb, gyorsabb és ügyesebb ő nála.

Lehajtotta a fejét, amikor elért a félköríves kapuhoz, hogy belépjen rajta. Valahogy, mintha az ilyen várak is ki akarnák nevetni, hogy nézd, csak még a mi nagyságunk sem elég ormótlan a tiedhez képest. Lassan végigsimít az ódon köveken… És már épp egy fanyar mosoly költözne a boldogság helyére, amikor megfordítják és a falhoz nyomják. Gyors mozdulatok voltak, egyszerűek. És éppen olyan könnyedek, amilyenekre Elliottól számíthatott az író. Mégis meglepődött és csak állt. Hirtelen szólni is alig tudott, mert valahol ez volt az nagyon is, amihez szokva volt.  Kissé bele is borzongott abba, ahogy a férfi ujjai a nyakára siklottak. Érezte, ahogy végigszalad testén a vágy… Nem akarta ezt. De nem tudta visszatartani a sóhajt, ahogy lehunyta szemeit és csak élvezte a cirógatást. Csak egy pillanatra feledkezett bele az egészbe. Szíve és légzése mégis egészen szapora lett és hangos. Játszanak vele… És ő sajnos nagyon is élvezte a játékot.

De nem akarta ezt. És egy cseppet sem bánta, hogy Elliot hirtelen elvigyorodott és elment. Csak állt ott, talán jó pár percig. Mély lélegzeteket véve, majd kifújva azt. Ő nem lesz sosem Reagan. Elliot döntött, és ezt az is bizonyítja, hogy itt vannak együtt. Neki nem nagyon hagytak akkor választást. Csak sodródott és kapaszkodott valakibe. Kár, hogy az a valaki épp egy ennyire erőszakos jellem volt… De azóta már látott sok mindent és tudta, hogy ő igaziból nem is az a férfi, akivé Reagan tette vagy tenni akarta. Voltak olyan nők az életében, akikért képes volt kissé a sarkára állni, aztán nevetni, játszani és erősnek lenni. Akkor mindig hamar feladta, de próbálkozásnak a nagy ugrás előtt, lehet, hogy éppen megfeleltek. Ez az élet. egy másik élet. Újrakezdés. Elliottal épp úgy fog tenni, ahogy minden lehetőségével tennie kellett volna…

Ellökte magát a faltól és nagy léptekkel indult meg a halovány kinti fény felé. A hideg tengeri levegő, ami annyiszor terelte józan útra, most inkább csak megerősítést ad neki. Már az elejétől kezdve nem annyira érdekelte a látvány. Lenyűgöző, igen, ez egy tény. És nagyon örült neki, hogy legalább Elliot adózik a gyönyörűsége előtt, mert ő egész egyszerűen ma képtelen erre. Máskor megteszi. Majd visszajön egyedül, vagy elmegy másfelé, de ma a csoda nem ez… Hirtelen kapja el Elliot kezét és rántja magával az oldalsó kőfalak közé. Lerombolódott, alacsonnyá vált kis helyiség ez most már, de a kövek az egyik helyen épp elég magasak hozzá, hogy Elliotot felültethesse rá.
- Én se túlzottan szeretem, hogyha rángatnak, vagy irányítanak, bár túl sokáig engedtem, hogy megtegyék… - Mondja, miközben szorosan tartja a férfit, hátha esetleg ellenkezne. Bár felesleges. Ő tényleg erősebb. Arcát most ő közelíti Elliot arcához és miközben kicsit lazít a szorításon, egyik kezével végigsimít a férfi combján, ott, ahol a patikában is. Éppúgy, ahogy a patikában is. Csak most nem önkéntelen volt a mozdulat, nagyon is vágyott és akart volt az az érintés. Emléke egy talán sorsfordítóbb napnak, mint a legelső találkozásuk. – Lehet, hogy te akarsz irányítani. De én már nem akarlak elereszteni. – Kezét most fölfelé vezeti, végig a vizes kabáton, az átázott ruhákon, fel a férfi szép nyakához és gyönyörű arcához. Ott végigcirógat a bőrén, óvatosan, mégis magabiztosan. – Akarom azt a csókot, amivel odabent kecsegtettél… - Nem vár választ, nem vár engedélyt. Csak megcsókolja, hosszan, már-már akaratosan követelve magának a másik férfi édes ajkait.

[A TAVASZ ELSŐ SUGARAI]

A TAVASZ ELSŐ SUGARAI

[viselet]

NATHANIEL FOREST
1999. április

 

A zsebeimbe dugtam a kezeimet és csak bámultam a végtelennek látszó vizet. Átadtam magamat teljes mértékig a látványnak, míg meg nem éreztem Nat ujjait a kezemen és a rántást. Most komolyan harcolni akar velem? – gondolkodtam el, de szinte ösztönösen, elvigyorodtam. Szerettem volna, ha előbújik a kemény énje, azt szeretem én előhozni mindenkiből, ami valahol jó mélyen bújik meg.
Az oldalsó épületrész maradványai közé húzott be. Szándékosan próbáltam ellenállni, de valójában nagyon is érdekelt, mi lesz ennek a vége. Ficánkolni kezdtem, ahogy felkerültem akaratom ellenére egy alacsonyabban megmaradt kőfal maradványaira.
– Én se túlzottan szeretem, hogyha rángatnak, vagy irányítanak, bár túl sokáig engedtem, hogy megtegyék…
Erősen szorított, nem tudtam volna pálca használat nélkül szabadulni – azonban nem voltak ilyen vágyaim. Csak a szórakozás kedvéért próbáltam meg kikerülni a karmai közül, valójában egy cseppet még élveztem is a helyzetet. Tudtam, hogy valószínűleg pillanatok alatt leszerelhetném, de hagyni akartam győzni. Azt akartam, hogy érezze mennyire erős is ő valójában.
 – Szeretem a kihívásokat, Nat – válaszoltam, miközben kissé enyhített a szorításon. – És hidd el, nem adom fel könnyen az irányítást.
Hagytam, hogy végig simítson rajtam. Egy kicsit megszorítottam a csuklóját, ahogy elért az arcomig, mintha ezt sem akarnám. Valahol szégyelltem is túlságosan kimutatni a vágyaimat, de közel sem annyira, mint Nathaniel. Nem bújtam vissza a csigaházamba, de igenis zavarba voltam. Most is, de az arcomra ravaszságot, elszántságot erőltettem.
– Lehet, hogy te akarsz irányítani. De én már nem akarlak elereszteni.
Elvigyorodtam egy kicsit, ahogy végig cirógatott az arcomon. Talán kicsit kegyetlen arckifejezés volt ez tőlem. Ahogy közelebb hajolt hozzám én kicsit hátrébb dőltem.
– Akarom azt a csókot, amivel odabent kecsegtettél…
Felsóhajtottam és már nyitottam volna a számat valamiféle elutasításra, de megelőzött. A csókból érződött, hogy akarja, egyenesen követeli azt, amitől odabent a rom belsejében megfosztottam. Nem viszonoztam, sőt felháborodva löktem el, majd húztam be neki egyet, amennyire onnan, a rom tetején ücsörögve engedett a hirtelen jött lendület. Kétlem, hogy túl nagy fájdalmat okoztam volna neki. Az én csuklóm azonban úgy fájt, mintha legalább egy sziklafalba sikerült volna boxolnom.
Leugrottam a helyemről és tiszta erőből rávetettem magamat, hogy a földre gyűrjem. Reméltem, hogy egy ilyen ütés után elég felkészületlen. Nem érdekelt, ha mindketten vizesek és a sártól mocskosak lehetünk. Nem foglalkoztattak sosem az ilyen apróságok.
– Azt a csókot ki kell érdemelni – mondtam, egyenesen a szemébe néztem. – Én szeretek játszani… de előre szólok, sosem tartom be a szabályokat.
Közelebb hajoltam hozzá. A szemeiben nézve azt éreztem: még sosem voltam ilyen boldog, ilyen felszabadult egyszerre. Azt az ütést sem igazi bántásnak szántam, csak meg akartam mutatni, hogy fölém kerekednie egy kicsit nehezebb lesz. Ha ez kell, hát kirángatom én belőle azt az erős Natot, aki felkapott és benyomot a víz alá.
– Akarlak… – suttogtam a fülébe, ahogy egymáshoz ért az arcunk, a kezem pedig a saras füves talajba markolt.
Lassan emelkedtem fel és újra ott volt az a gonosz vigyor az arcomon. Az ő arcán pedig egy jó adag sár, amit a tenyeremről kentem rá. Reméltem, hogy ez a röpke nap megmutatja, mit kell elviselnie, ha ennyire akar engem, a csókokat és a szabadságot, amit ajánlhatok neki. Nem vagyok könnyű eset és ezt nem is tagadom.

ELLIOT O'MARA

A tavasz első sugarai

outfit

Már maga sem tudja miért, de valahogy az ütés nem lepte meg. Látta azt a dühödt rohamot, amit ellene intézett egy póló miatt a legelső találkozásukkor. Valahogy tudta, hogy a karján lévő szalag nélkül is erős, indulatos és kiszámíthatatlan. Akkor is tetszett neki. Ezzel együtt tetszett neki, már akkor is hihetetlenül vonzónak látta, amikor a zuhany alatt a hideg víz csorgott le dühös kis arcáról. Miért akarja ő mindig ezt? Valahányszor kimondja önmagában, hogy nem, abban a pillanatban nagyon is rátör a vágy valami iránt, ami nehéz. Két sérült lelkű ember, mindkettő nehéz eset és erős jellem…

Pillanatok alatt a földön találta magát. Mégsem fordult meg a fejében, hogy talán rosszat tett, vagy túl sokat akart és ez meglepte. Máskor ilyen esetben fogná menekülőre, mert nem akarná bántani a másikat, vagy megsérteni. De most nagyon is kedvére való volt a harag. Mert mindkettőjükben ott volt. Erős ő és ezt Elliot pontosan jól tudta. De, hogy Elliot mennyire erős is, az valójában csak akkor tűnt fel Nathanielnek, amikor a férfi a földre gyűrte és fölé magasodott. Hát a felől simán megnyugodhatott, hogy az ő otromba teste nem tehet kárt a másik gyönyörű tagjaiban. Elliot ütésének nyoma egy pillanatig se fájt, most mégis erősen kapott a csuklóért, amelyiktől kapta. Csak szorítani akarta. Érezni, ahogy ujjai az ő bőrét nyúzzák. Nem akart fájdalmat okozni, de már gyenge sem akart lenni.
- Akkor játsszunk mocskosan. – Sziszegi a fogai közt és persze sejti, hogy ezzel valahogy olajt önt a tűzre, de éppen ezt akarta. Mert, ahogy a dacos szemek az ő szemébe néznek, abból nagyon is látja, mit is akarnak most mind a ketten… Bár ettől még ugyanúgy kihagy egy ütemet a szíve, amikor Elliot a füléhez hajol. És hirtelen csak egy nagyot nyelni van ereje. Látta azt a vékony, szép testet, amikor a fürdőszobájában átöltözött. Még, ha csak lopva is mert ránézni, akkor is látta azt a fehér bőrt, azt a sebhelyet… Mégsem merte soha se elképzelni, se remélni, hogy valaha megérintheti…

Persze a sár az arcán némileg kijózanító volt. Bár a lényeget túl mélyre ásni, már nem tudta volna ez sem. Tudta, Elliot tehet bármit, őt eddig sem érdekelte semmi és valószínűleg ez után sem fogja. Egy tolvaj, egy gonosz kis játékos, és közben egy nagyon is törött szívű ember. Csak felnevetett. Hangos, furcsa kis kacaj volt, ami inkább tűnt gonosznak, mintsem boldognak, bár talán ez most már tényleg igazán önfeledt és szabad volt. Felprüszkölt, ahogy a sár a szájába került, de nem érdekelte túlzottan. Csak fintorszerű vigyorral törölt végig arcán, majd ami sár a kezére került azt rákente Elliot arcára.

- Rendben. Nekem jó így… – Kulcsolta körül lábaival Elliot derekát és már fordította is át magukat, hogy felülre kerüljön. Most ő ragadott meg egy adag sarat és kente végig az alatta fekvő nyakán, miközben teljes erővel ránehezedett és kezeit is lefogta, hogy ne tudjon mozdulni. Aztán megint megcsókolta. Sáros ízű volt, mocskos, de nem érdekelte. Akarta ezt a férfit. Mindenhogyan. – Akarsz engem? – Kérdezett vissza még Elliot sár előtti szavaira, mikor kissé elválik a csóktól. – Mit és mennyit? – Gyűri fel Elliot vizes és koszos pólóját, hogy végre végigsimíthasson azon a vonzó bőrön, amit az a sebhely csak még szebbé tesz. – És itt tegyem közszemlére a vágyaidat vagy talán máshol? – Visszatér a férfi ajkaihoz, de finom bőrének érintésétől már nem akar megválni. Belesóhajt hát a csókba. – Akarlak Elliot… Nem tudom láttam-e már valakit is, ennyire gyönyörűnek.