A tavasz első sugarai

[A TAVASZ ELSŐ SUGARAI]

A TAVASZ ELSŐ SUGARAI

[viselet]

NATHANIEL FOREST
1999. április

 

– Akkor játsszunk mocskosan – sziszegte.
A sár az arcomon hideg és nedves volt, még is olyan melegem volt, mintha egy sivatagban lennék. Az, hogy Nat kibillent a gyengeség bölcsőjéből hirtelen engem is kibillentett az állandóan rideg, ellenséges állapotomból. A saját hangom, amivel azt mondtam neki: akarom, most ott csengett a fülemben, talán még erőteljesebben, mint hangosan formálva a szavakat alig egy pillanattal korábban.
Hagytam, hogy maga alá gyűrjön, erősen szorítson a földre, a második adag sár után. Már nem ellenkeztem, nem volt rá szükség többé. Végre az a Nat volt, akinek lennie kellett, aki mindig is volt. Tudta mit akart és készen állt elvenni azt. Kicsit magamra emlékeztetett, mikor egy kincset hajkurászok. Tetszett az arckifejezése, a csillogás változása a szemében.
A csókja sár ízű volt, furcsa, még is forróságot keltett volna bennem. Ha nem szorította volna le a kezeimet, biztosan átölelem és magamhoz húzom, hogy többé el sem engedjem.
– Akarsz engem?
Az elválás jóformán csak az ajkainkat érintette. Az arca olyan közel volt, hogy éreztem a bőrömön a leheletét. Már nem volt visszaút, rabul ejtettek a kék szemek és a testem olyan forróságban fürdött, mint tavaly Olaszországban. Ha az ajkaim hazugságot formálva is mondták volna: nem akarom őt, a testemmel képtelen lettem volna elhallgatni az igazságot.
– Mit és mennyit? – faggatott tovább, miközben felgyűrte a pólómat.
Megéreztem közvetlenül a bőrömön a hideg szellőt, mégsem attól rázott ki a hideg. Nat ujjainak érintése szinte égetett, úgy éreztem, nem tudom megszólalni és közben ott volt az a szégyenféle is. Tudtam, hogy látja milyen vézna vagyok és ott a heg is… de ezt hamar elnyomta a vágy bennem, mintha korábban nem is létezett volna.
– Mindent… – A hangom rekedt volt, mintha sírás fojtogatna, de valójában a forróság kínzott már annyira, hogy csak őt akartam. Véget akartam vetni ennek a várakozásnak, hogy a játékunk a komoly, megmásíthatatlan valóságba torkoljon.
– És itt tegyem közszemlére a vágyaidat vagy talán máshol?
Nem tudtam válaszolni, csak nyeltem egyet, felkészülve mindenre. Tudtam, hogy ami most történni fog nagyon új lesz, félelmetes is talán, még sem akartam véget vetni neki. Besétáltam ebbe az erdőbe is ugyanúgy, mint korábban és nem retteghettem az előttem álló kalandtól, ami talán egy egész életre szól.
Újabb csókban forrtunk össze, ami sóhajtásban végződött. Hirtelen, mintha a külvilágot egy gombbal lekapcsolták volna körülöttünk és csak mi lettünk volna, semmi más. Nem hallottam többé a tenger hangját, nem éreztem a hideg szellőt. Nat foglalta le minden érzékszervemet. Finoman kihúztam a kezeimet a szorításából, csak reméltem, hogy elenged és közelebb húzhatom magamhoz.
– Akarlak Elliot… Nem tudom láttam-e már valakit is, ennyire gyönyörűnek.
Az ujjaim a hajával játszottak, ahogy a szemébe néztem.
– Akárhol is történik meg, nem érdekel… csak az számít, hogy veled – suttogtam és közelebb húztam magamhoz. Érezhette, hogy a szívverésem milyen heves, miatta kapkodom a levegőt és már nem akartam elengedni. Tudtam, hogy őt képes lennék szeretni, mert minden hibámmal együtt is engem akart. Ma kapott tőlem jót is és nagyon rosszat is, mégis itt volt, mégis döntött, mellettem.
– Menjünk hozzám… – súgtam a fülébe, mert az eső hirtelen még jobban eleredt. Nem magam miatt aggódtam, sosem érdekelt, hogy esetleg vizes leszek vagy koszos. Attól féltem, hogy megfázik… éppen én. Furcsa érzés volt megint, hogy szorult belém valamiféle gyengédség.

Köszönöm a játékot!