+  Roxfort RPG
|-+  2003/2004-es tanév
| |-+  +18
| | |-+  she didn't want him to run, he didn't want her to fear
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: she didn't want him to run, he didn't want her to fear  (Megtekintve 4910 alkalommal)

Mathias Montrego
Adminisztrátor
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2017. 09. 04. - 17:43:02 »
+1

*
zene:SG- I know you

outfit


’Vesd le ruhádat, már esik is kinn,
Már esik is kinn, már esik is kinn,
Vesd le az inged mossa az eső,
Mossa az eső össze szívünket...'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~



Nem tudom melyik az a villanásnyi időköz, ami jobban belém ég. Az, ahogy a keze súrolja a bőrömet és egyenesen a szívem fölött játszadozik egy sort, vagy a vele párhozamosan futó lehengerlő erő, ami felé vonz. Talán a kettő együttesen adja a mohóság érzetét és a szelíd vadságot, amivel csak elkapom őt. Mert igenis megtörténik, ahogy vele együtt felszikrázik valami mélyebb kapocs is köztünk. S erről valójában fogalmam sincs, de ha lenne sem most kezdenék el agyalni rajta. Mellesleg, ezek azok a megfejthetetlen dolgok, amiket eszem ágában sincs firtatni. Úgy jó esetben szinte sosem. Mert minek? Inkább csak hagyom, hogy vezessem a tudatalattim, a jó, megbízható öreg cimbora, s semmi másra nem hagyatkozhatom. Egyetlen szerencsém pedig az, hogy ő aztán igazán hű társ, nem úgy mint csalfa agyam és benne az emlékezetem morzsái, mert ő nem hagy cserben, sőt...
Lehet, kell ehhez minden más, mint mondjuk Clem abszolút odaadása. Akárhogy is, minden egyszerűen valahogy összeáll egy kerek egésszé. Túl teljesnek hat már és túl tökéletesnek. Mint egy szépre fújt buborék, amiről igaz tudod, hogy egyszer kidurran, de mégis kiélvezed a látványát és a szivárványszín varázsát. Ahhoz pedig már kellően messzire mentünk, hogy azon töprengjek, meddig fog ez így megmaradni. Meglehet másnapra mindez csak ostoba illúziónak hat majd, mint mikor a kisgyerek bebeszéli magának a csodát, hogy igenis létezik, hiába hazudják a felnőttek hogy nem, aztán hiába kapkod, piciny ujjacskái csak a nagy ürességet és a még nagyobb adag semmit markolásszák. Szomorú ez.
De nincs holnap és nincs tegnap. Még ma sem nagyon. Vagyis van, létezik, nagyon is létezik, de jelen állás szerint abszolút tizedrangú kérdés az idő fogalma maga. Sokkalta fontosabb, hogy ujjai érintését érzem magamon. Karját, ahogy körbeölel enyhén kapaszkodóan. Szelíd béklyó ez, amelyet kiélvezek egész addig, míg meg nem szűnik, mert nincs tovább szükség az ilyesfajta kényszerre, hisz célt ért velem együtt. S cserébe ezért több lehetőségem adatik meg, ahogy éppúgy fordítva neki is. Nem meglepő, hogy ezt egyikünk sem rest ki is használni azon nyomban.
Ahogy arcához érek, melybe ő belesimul megadóan, máris elkezdődik egy olyan közös tánc, melynek nincsenek előre kialakult elemei, vagy különösebb szigorúan lefektetett szabályrendszere, de még csak előre be sincs gyakorolva. Mégis valahol minden rezzenéssel érzem, mit akar. Hogy valami kevés vagy épp valami túl sok neki. Esetlegesen jelen helyzetben épp hogy pont jó. S ezt mindjobban igazolja, ahogy játékosan a hajam közé szánt kecses kezével, vagy ahogy a párja lesiklik a hátamról lágyan iramló sebességgel. Nyomában égető meleggel a bőrömön, de ez is a jóleső fajta. S talán ezek nélkül sem állnék meg egyetlen pillanatra sem, de így... így aztán szemernyi kétségem sincs semmi felől. Teljesen helyén való hát, ahogy ajkaim lassan csúsznak lejjebb a nyaka vonalán, kínozva minden egyes négyzetcentimétert amit érnek, egyenesen a válla ívéhez, majd onnan tovább a bőre alól haloványan kirajzolódó kulcscsontjához, hogy elidőzve ott egy kicsit még tovább kergesse az őrületbe. Aztán persze mikor már többnek érzem magam is az időzést, semmint kellene folytatom az utat a mellkasához, melynek domborulatai mutatják az utat. S míg a melltartó széle mentén kísérem végig az ívet, addig kezem szelíd könnyedséggel bújik a hátához, hogy az ott lévő bilincsként funkcionáló kapcsot elhárítsa az útból. Halk zizzenése szinte eltörpül a ritmikus szívverések robajába, ahogy a fehérnemű anyagának levegővel alkotott hangja is elenyésző, mikor kénytelen megadni magát, mint egy csata vesztese, mert immár semmi nem tartja össze. Én pedig könnyeden igázom le és dobom a sarokba, vagy igazából bármerre, ahol nincs többé útban. Egyetlen kósza pillanatra állok csak meg, félig megmerevedek a mozdulat után, mert a tetszetős látvány erre késztet. Tenyerem a hátán simít végig s szelíd húzással emelem meg pár centit magam felé, hogy egy elégedett félmosollyal arcomon érjek immár meztelen bőrének sima felületére. Hogy bejárhassam az új, jelenleg még ismeretlen területeket, amik innentől nem is lesznek annyira ismeretlenek. És persze így kissé könnyebben érem el. Kevésbé kell görnyednem, miközben előcsalogatom az újabb sóhajokat belőle, melyekbe az én szívem dobban bele elégedetten.
És jó eséllyel ez csak a kezdet kezdete, mert az út eleje mindig könnyű. Mindig légies és egyszerű. Percek előrehaladtával egyre nehezebb minden egyes pillanattal és érintéssel tovább megállni, hogy ne legyek követelőzőbb. Hogy ne siettessem a dolgokat még jobban annak ellenére sem, hogy elvesznék minden egyes megadatott mozdulatban. Abban, ahogy a másik kezem ujjai, melyek épp a térde körül játszanak, továbbiramodnak a lábán lefelé egészen addig, ameddig csak érem majd vissza fel, hogy újra elidőzzenek a combja puha húsán, s végül felszaladjanak a feneke ívére. Hogy aztán ott rálelve egy újabb gátló tényezőre, feszegetni kezdjék az újabb határvonalat. Az utolsó frontvonalat, ami zavaróan még ott merészel létezni közöttünk. De ha rajtam múlik biztosan nem sokáig.
Naplózva


Clementine Banks
Eltávozott karakter
*****


Napsugár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2017. 09. 10. - 18:49:54 »
0




And if I may just take your breath away
I don't mind if there's not much to say
Sometimes the silence guides our minds
So move to a place so far away
The goose bumps start to raise
The minute that my left hand meets your waist.


Őrület… őrület, őrület, őrület!
Pillanatonként, vagy inkább sóhajtásokként, szívdobbanásonként, vagy épp egy-egy váratlanul érintő mozdulatként, egyesével söprődik ki belőlem minden, ami még rávehetne, hogy valahol meghúzzak egy határt. Valami épeszű, okos határt, óvatos határt, mert én nem hagyom ilyen könnyen, hogy csak úgy, maga alá temessenek a fizikai ingerek, de talán csak azért hittem eddig ezt mindig, mert sosem próbáltam igazán. Van ebben valami kicsit keserű, a legyőzöttség érzése, de ahogy szaporodnak a pillanatok, a sóhajok, a szívdobbanások, az érintések, úgy tűnik minden, ami az értelmes világhoz, vagy épp a saját büszkeségemhez köthet, egyre kevésbé fontosnak. Nem számít. Már semmi sem számít.

Tetőtől talpig borzongat alattam a hűvös ágynemű, de persze közel sem annyira, mint Mathias ténykedése a nyakamtól a vállamig, vagy egyenesen a mellkasomig, és a hátamon. Minden olyan különösen zökkenőmentes, hogy esélyt sem adok magamnak arra, hogy gondolkodni kezdjek a dolgok hogyan-mikéntjén, vagy miértjein – legalábbis erősen igyekszem ezen. Annyira erősen nem is kell, mert ez a bájos köd, ami fogalmam sincs, honnan jött, csendre inti minden felesleges érzékemet, cserébe viszont különösen kiélez minden apró kis érintésre. Készségesen megemelem kicsit a hátamat, hogy könnyebben hozzáférhessen ahhoz, amit keres, és bár bizonyára zavarban kellene lennem, ahogy egyre kevesebb ruha rejteget előle, valahogy úgy érzem, mégsem ettől pirul ki halványan az arcom, hanem attól, amit minden mozdulat kínzó ráérősséggel hoz közelebb, és attól, ahogy egy pillanatra összeakad a tekintetünk, mielőtt véletlenül sem engedne visszahanyatlani a takaróra, hanem még egy kicsit jobban megemel.
Kétségtelenül így csak még egyszerűbb hozzám férnie, engem pedig némileg kiszolgáltatott helyzetben hagy, amitől megint csak nekilódul szegény, bolond szívem, ami attól félek egy-egy pillanatban, hogy fel fogja adni valahol félúton. Mégsem ijesztő igazán ez sem, izgatottan várom az újabb, újszerű kényeztetést, és bár egy pillanatig megint várat, hogy szinte türelmetlenül rezzenjek az ujjai felett, végül mégis megállom, végül megint csak beleolvadva minden mozdulatába.

Így hogy némileg igyekszem mozdulatlanul, homorított háttal alá simulni, eddig kalandozó ujjaim akaratlanul szintén megállapodnak rajta. Balom finoman szorítja a vállát, mintha attól, hogy belékapaszkodok, kevésbé szédítene a közelsége, de ezzel voltaképpen semmit sem érek el, főleg, hogy a másik kezem még mindig a dereka környékén időzik magamhoz ölelve, gondoskodva róla, hogy bőven legyen bőrfelületünk, ami most már szinte ismerős forrósággal simulhat össze.
Túlságosan is elveszek ebben a csendes gyönyörben ahhoz, hogy igazán érezzem a súlyát annak, amikor Mathias szinte szakértően zongorázó érintései végül az engem tőle immáron egyedüliként elválasztó anyagdarabhoz érnek. Végig sem tudom gondolni, hogy onnan már valóban nincsenek bizonytalan kérdések, esetleges visszafordulások, akkor ez pontosan az, ami, de valójában ezt tudtam eddig is, még ha nem is volt azonnal evidens. Én viszont könnyed, reflexes, alig-tudatos mozdulattal emelem meg magam a tenyere felett, hogy segítsek neki abban, amit egyébként is tenni szándékozik, nem törve meg annak csodásan meglepő egyszerűségét, ahogy idáig eljutottunk.
Eddig javarészt csukott pilláim mégis felrebbennek, amikor valami tudatosabb réteget ér a helyzet valódisága, de ettől igazából nem visszakozom, csupán pillantásom keresi a pillanat töredékében az övét, amíg talán óvatoskodna, habozna a mozdulattal, de szavak nélkül is azt sugallom neki, hogy nyugodtan folytathatja. Ahogy azonban realizálom saját tökéletes pőreségemet, úgy szinte kötelező „ellentámadásba” lendülnöm, nevezetesen a nadrágja ellen, hiszen ez így mégsem igazságos, és egyébként is… akkor már semminek sincs helye közöttünk. Lassú, de határozottan kutató mozdulatokkal keresek gombot, cipzárt, és azt is, ami alatta van, hogy mielőbb megszabaduljunk tőle, és minden porcikám a csupasz bőréhez simulhasson.
Naplózva


Mathias Montrego
Adminisztrátor
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2017. 09. 10. - 20:43:05 »
+1

*
zene:RD- Truth

outfit


’Két karodban ringatózom csöndesen.
Két karomban ringatózol csöndesen.
Két karoddal átölelsz te, ha félek.
Két karommal átölellek s nem félek.'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~



Ahogy végigfut a borzongás rajta úgy önt el a bensőséges öröm újra meg újra. Nem a kiszolgáltatottsága miatt, nem a védtelensége és az ezzel párosuló megadása jóvoltából, hanem azért, mert mindezt én csikartam ki belőle mindössze játszi könnyedséggel. Elég egyetlen tétova pillanat, amikor ujjaim megállapodnak szelíd türelmetlenséggel. Elég csak a tekintetét megtalálnom a rebbenő pillák árnyéka mögött és tudom, már a nézéséből, hogy bármit tehetnék vele, amit csak akarok. Könnyedén kiolvasható minden az aranypöttyös zöldes íriszek ragyogásában, és nem is kell több bíztatás vagy noszogatás. Ajkaim lecsapnak az övére édes táncra hívva újfent, míg végigvezetem lefelé rajta egy ujjal belekapaszkodva a csipke anyag lenge semmiségét, hogy a másik néggyel közben végigszántsak lába vonalán, mely mozdulatnál megint csak megadóan segédkezik. S mikor már semmi sem állhatná utamat s már mozdulnék is, ő megelőz. Csak az enyhén hideg ujjait érzem meg először, elsősorban a hasam vonalán a kézfeje élét, ahogy a nadrággombbal babrál, majd végül a csípőm mentén, ahol a tőle még nem megszokott sietséggel igyekszik egyenlíteni a helyzeten. Ebbe pedig most én segítek neki hasonlóan készségesen, mint ő előttem. Igaz ezzel kénytelen vagyok újra elszakadni tőle, de csak centikre távolodom el. Ez is épp elég ahhoz, hogy a levegőt súlyosabbnak érezzem, mint eddig bármikor. Mikor sűrűsödött meg ennyire? Fogalmam sincs. Miatta lenne? A helyzettől? Vagy szimplán csak a kettőnk közt vibráló szikráktól melyek félek lángra lobbantanak?
Nem találok ezekre választ, de nem is célom igazán. Szimplán csak egy dobbanásnyi pillanat múlva csókolom meg, mikor már teljesen biztos vagyok benne, hogy tudja mi következik és akarja is, mert a vibráló csillogásban tisztán benne van a szándék maga.
Könnyeden mozdulok fölé és hagyom, hogy testünk teljesen összeérjen. Magamhoz szorítom. Érezni akarom őt, szapora szívverését az enyém alatt. Vele akarok lenni úgy, ahogy soha senkivel még akire emlékezhetnék. Egyszerűen hagyom, hogy összefonódjon minden úton és módon testünk, ahogy csak lehet. Egyetlen lassú végtelen pillanat alatt tűnnek el a gátak és gátlások és tűnik el az én meg az ő fogalma. Már csak mi létezünk ketten szinte egyként, egészen összeolvadva.
Lassú, szaggatott lélegzetvételemmel együtt mozdulok, ugyanazt a ritmust diktálva. Belélegzem a cseresznyeillatát, és újra elveszek az érzékek adta mámorban. A percek egyszerre kezdenek el szikrázó gyorsasággal süvíteni és végtelen lassú örvényként lehúzni magukba. Egyszerre érzem soknak és kevésnek az egészet, egyszerre akarok többet kapni tőle, belőle, a lényéből, a lelkéből.
Szívünk heves és egyre vadabb összedobbanásával tarkított reszketeg lélegzeteink szimfóniájában érkezem meg testem és lelkem határaihoz. Oda, ahonnan már csak összemosva érzelmeinket elveszni tudunk. Hát megadom magam.
Neki és az érzéseknek.
Halkan sóhajtom a nevét, nem, nem az igazit, hanem amit én adtam neki, mert erre még futja az erőmből.
Napsugaram....  Aztán minden elmosódik körülöttem. A falak, a bútorok alakja, s mindössze egy kicsivel bírja tovább csak Clem arca. Legeslegtovább a zöldes tekintete, amiben az aranyfények járnak élénk fátyolos táncot egészen addig, amíg már az is eltűnik számomra. Részben a fekete íves pillák rabságába esnek, másrészt pedig már képtelen vagyok ténylegesen látni. Csak érezni tudok, őt körülöttem, a belőlünk és köröttünk örvénylően áramló forróságot, teste selymes puhaságát. S mindezekkel összhangban egyetlen újabb mozdulattal megadom az utat a beteljesülésnek, amelyben végleg elveszek.
A fülemben száguldozó vad véráram az első, melyet érzékelek. Ez az, ami magamhoz térít valamelyest. Csak lassan kúszik vissza minden egyéb a maga lomha nehézkes mivoltával. Elsősorban a hangok tisztulnak ki szép fokozatosan. Majd az illatok ostromolnak meg. Főleg persze Clemé, végül érzem a forrósággal keveredett izzadtságot. Legutoljára a látásom tisztul ki, de nem tudja befókuszálni őt azon nyomban. Ennek pedig oka hogy arcom szorosan az övéhez simul félig-meddig. Homlokom az övét érinti, orrom az övét súrolja. Halk sóhajjal érek hozzá és simítok ki egy tincset, ami csiklandozza az arcomat, s meglehet az övét is. Nem tudom meddig időzhettem el a félig öntudatlan állapotomban, de nem is érdekel. Csókot lehelek ajkai ívére miközben egy pillanatig még vele maradok, majd végül mégiscsak elhúzódom. Kell egy kis tér, egy kis levegő egy kis... Amint a hátamra gördülök már meg is bánom. Máris hiányzik az érintése, a melegsége, s a levegő ezen részén lévő hűvöse kellemetlennek hat hirtelenjében. Így inkább csak féloldalasan felé fordulok s karom az övére siklik s magamhoz vonom, hogy megöleljem.
Naplózva


Clementine Banks
Eltávozott karakter
*****


Napsugár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2017. 09. 10. - 21:43:05 »
+1




And if I may just take your breath away
I don't mind if there's not much to say
Sometimes the silence guides our minds
So move to a place so far away
The goose bumps start to raise
The minute that my left hand meets your waist.


Különös egyveleg, ahogy összekeveredni tűnik bennem minden ismerős, és eddig még ismeretlen érzés. Hiszen az nem újdonság, hogy vele akarok lenni. Elég lassú felismerés (és beismerés) volt ez a Borzodúban történtek előtt, és talán még utána is voltak fenntartásaim a saját döntésem miatt. Aztán rájöttem, hogy mindegy, mennyire igyekszem, mindegy, mennyire hiszem magam okosnak, a szív dolgaiban sosem mehet biztosra az ember, és soha senki nem tudja garantálni senkinek, hogy mi fog történni, ha az életébe enged valaki mást. Az a valaki más hozhat jó, de ugyanúgy rossz dolgokat is, hozhat boldogságot, vagy bánatot, vagy éppenséggel ezt mind egyszerre, hol ezt, hol azt ültetve el benned. Rájöttem arra is, hogy ezt el kell fogadnom – ahogy el kell ezt fogadnia mindenkinek, aki megadja magát a szív akaratának. Én pedig megadtam magam. Kezdetben vonakodva és egy kicsikét bosszúsan, aztán idővel minden egyre könnyebb lett, mert velünk is minden könnyen ment, pedig ha őszinték vagyunk, az esélyeink egyáltalán nem voltak olyan jók…
Most meg itt vagyunk. Szinte olyan, mintha nem is lenne valóságos a helyzet, olyan szédítő egymás-utáni gyorsaságban peregnek hirtelen az események, és a régi ismerősök mellett, most ott vannak ezek az új, perzselő érzések is. Legalább olyan forrón lüktet a szívem, amilyen melegséggel a testem reagál az övére, és sosem gondoltam volna, hogy ilyen egyszerű is lehet elengedni egyfajta kontrollt, és csak hagyni, hogy magával ragadjon a testi gyönyör, a vágy, hogy ennek sose legyen vége, a vágy, hogy az övé, és csakis az övé legyek, méghozzá teljesen.

Hát, igen… eddig sem volt újdonság, hogy vele akarok lenni, de azt talán nem tudtam, hogy ennyire, ahogy azt sem, hogy pont ma este, amikor pár órával ezelőtt még azt is hihetőnek találtam, hogy ő meg én… egyáltalán nem vagyunk jó ötlet.
De most minden jó ötletnek tűnik.
Minden akadály eltűnik, és legalább olyan mohón szorítom magamhoz, mint ahogy ő mozdul, hogy hirtelen egészen a karjaiba zárjon. Egy pillanatra a vörös ködön át felsejlik előttem, hogy talán szólnom kéne neki, hogy… hát, legalább hogy vigyázzon rám, mert hogy, de esélytelennek tartom, hogy ne tudná, és különben is – eddig sem lehetett panaszra okom egy pillanatra sem, és most is csak egy pillanatig kellemetlen, ahogy megszűnik közöttünk minden fájó távolság, és ha azt hittem, ennél már nem érezhetek többet, jobbat, akkor minden kétséget kizáróan tévedtem. Visszhangzik a fülemben a saját szívem dobogása, ahogy az övé is – vagy talán azt nem is hallhatom igazából, és egyedül az enyém ilyen fülsértően hangos, ahogy egyre szaporább sóhajok tetőzik a hangzavart, ami bizonyára csak számomra tűnik ilyen zajosnak, de valójában talán inkább sejtelmesen halk, és épp csak annyira árulkodó, amennyire az kettőnkre, és senki másra nem tartozik.

Időérzékemet teljesen elvesztve ölelem, már azt sem érzékelvén kristálytisztán hol érek véget én, és hol kezdődik pontosan ő. A gyomrom aprócskává zsugorodik, hogy olykor hirtelen hízzon vissza eredeti méretére, majd mintha az érzések hullámvasútjára pattant volna fel, megint csak összeugrik, ahogy nekem is minden érzékem. Nem is igazán tudatos, ahogy ujjbegyeim olykor a hátába vájnak, néha a nyakán tapintják a pulzusát, ahogy a tenyerem is vele együtt lüktet, ahogy néha találkozik a tekintetem az övével, melytől csak jobban szédülök, és egészen elveszek benne, vagy ahogy olykor megtalálják egymást az ajkaink, ahogy néha fogak villannak, sóhajok és nyögések keverednek, a forróság közöttünk pedig csak egyre őrjítőbb, mintha egyszerre akarna a világ végére üldözni, és itt tartani a mostban, vele, csakis vele.
De úgy tűnik, néha nem is olyan rossz dolog elérni a világvégére.
Főleg nem akkor, ha aztán onnan szépen lassan, könnyedén vissza is tér az ember, pedig voltaképpen nem ment sehova, és még mindig ott van, ahol lennie kell. Nekem pedig most itt kell lennem. A vállába fúrva az arcomat, kedves ismerősként lélegezve be az illatát minden csituló sóhajjal, eddig ismeretlen, boldog elégedettséggel, amiért most minden tökéletesnek érződik. Egészen addig persze, amíg egyetlen csók után a hátára nem gördül, ami egészen váratlanul ér, és azonnal fájó az enyémhez simuló meleg test hiánya, hogy csak nagyokat pislogva pillantok utána, odamerevedve a kispárnára, már érzékelve azt is, hogy sokkal fáradtabb vagyok, mint aminek eddig hittem magam. Épp csak annyira szedem össze magam, hogy a szelíd, karomat érő húzásra csendes mosollyal odébb csusszanjak egy kicsit, amíg a karjai közé nem tudom fészkelni magam újra, hogy egy utolsó hosszú sóhajjal hunyjam be a szemem, míg a homlokomat a mellkasának döntöm.
Naplózva

Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország


Az oldal 0.091 másodperc alatt készült el 30 lekéréssel.