+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Reed Lancaster (Moderátor: Reed Lancaster)
| | | | |-+  A rózsák gyorsan hervadnak...
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: A rózsák gyorsan hervadnak...  (Megtekintve 153 alkalommal)

Reed Lancaster
[Topiktulaj]
*****


x A Hugrabug ház vezetője x

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2017. 08. 12. - 18:49:33 »
+2

Henry Edward Lancaster szobája a Szent Mungóban



1999. március
Naplózva


Reed Lancaster
[Topiktulaj]
*****


x A Hugrabug ház vezetője x

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2017. 08. 12. - 18:50:51 »
+1




Apám nevét dőlt, aranybetűkkel írták ki a szoba ajtajára, mintha tényleg fontos ember volna. Talán a Mungó életében valóban az volt, hiszen az egyetlen fia – én – vagyonokat is képes lett volna kiadni azért, hogy a megfelelő körülmények között töltse beteg napjait. Tudtam, hogy ugyanaz a tapéta váll a falon, amit legutóbb is láttam, az ágy ugyanúgy megvan vetve és a fehér kis asztalkán, egy kupac könyv mellett – amiket apám sosem olvasott – már üresen várja a váza, hogy belepréseljem a kezemben szorongatott csokrot.
A jó körülmények ellenére sem szerettem a gondolatot, hogy Batsával az oldalamon kell átlépnem a küszöböt. Nem akartam belerángatni a családi problémákba és a ténybe, hogy az apám aztán mindennek megfelel, csak éppen annak nem, amit várna az ember. Azt szerettem, ha rend van körülöttem, tisztaság és ezt a magánéletemben is legalább annyira fontosnak tartottam, mint a munkában. A múltban azonban képtelenség volt rendet tartanom és talán jobb is volt, ha Batsa mindent tud rólam… hiszen csak idő kérdése mikor rángatnak elő valamit rólam azok az újságírók a meccsről.
„Az apám beteg… és havonta meglátogatom” – olyan bután hangzott, mégis ezt mondtam. Látni akarta valamiért az öreget a következő alkalommal, én pedig képtelen voltam elutasítani… pedig, ha valami igazán mocskos velem kapcsolatban az a múltam. Nem csak azért, mert táncoltam. Valószínűleg azt sok egyetemista megtenné a tandíjért. De ott van egy elbukott aranyvérű család a hátam mögött, a szüleim meglehetősen közeli rokonsága és még sorolhatnám mennyi minden. A titkok nagyrészét fel sem tudnám sorolni kapásból, nem hogy Batsának elmondani. Nem azért, mert nem akarom, mert nagyon is szeretném… egyszerűen képtelenség mindenre kitérni.
Tanácstalanul ácsorogtam az ajtóban és csak a kilincsre tettem a kezemet. Az ujjaim alatt éreztem, hogy valaki már bizony megérintette az izzadt tenyerével jóval előttem. Kedvem lett volna azonnal elrántani a kezemet és megtörölni a zsebkendőmbe… ehelyett azonban inkább csak hátra fordultam, hogy Batsa csinos alakja megnyugtasson.
Annyival komolyabbnak tűnt a kapcsolatunk, hogy itt van mellettem ebben a helyzetben is. Szinte furcsa volt, hogy egy hónapja ismertem csak meg… más nő nem ragaszkodott volna ahhoz, hogy a Mungóba jöjjön velem az apámhoz.
 – Biztosan be akarsz jönni? – kérdeztem halkan.
Nem akartam elvenni feleslegesen a kedvét ettől az egésztől… de már akkor eszembe jutott, mikor lent vártam rá a recepciónál. A finom csók, amit a szájára leheltem sem feledtette el velem a kérdést, amit eddigre tudtam csak kipréselni magamból. Túl későn kaptam valószínűleg észbe és nem a szobaajtajában kellett volna rákérdeznem a dologra.
Nyeltem egyet, tovább húzva az időt. Lepillantottam a kezemben lévő csokorra. A papír, amivel betekerték a virágok szárát undorítóan átázott a víztől. A gusztustalan látvány kissé felbosszantott, csak a rózsák vörössége nyújtott szép látványt. Az undoromat próbáltam visszatartani, ahogy megint Batsa tekintetét kerestem.
Tudod… mindig hozok neki egy csokor vörösrózsát – mondtam rekedten. – Erről a család jut eszébe és olyankor büszke.
A folytatást inkább visszanyeltem magamba és finoman lenyomtam a kilincset. Elengedtem a kilincset és abba a kezembe vettem a virágot. A másikkal a zsebembe nyúlva előrángattam a zsebkendőmet, hátha azzal könnyebben megy majd az ajtónyitás.
Tényleg be akarsz jönni? – zavaromban újra megismételtem a kérdést, mintha korábban esetleg Batsa nem hallhatta volna.
Egyszerűen csak nem akartam, hogy lássa apám a hófehér ágyneműben, kék csíkos pizsamájában feküdni, amint görcsösen belekapaszkodik a kezembe. „Kérd meg Philippát, hogy látogasson meg!” Ezt mondogatja mindennap, mintha valami varázsige lenne, aminek skandálásával anyám egyszerűen csak megjelenik a szobában. Nem érti meg, hogy az asszony, akivel olyan borzalmas kapcsolatban volt mindig is, már elhagyta… sőt valószínűleg meg is halt.
Naplózva


Batsa Welch
Manifesztálódott Művészetek Mágikus Magasiskolája
***


A játékos

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2017. 08. 13. - 13:56:10 »
+1


REED LANCASTER
Mindig melletted

Igaziból nem tudtam, van-e jogom ilyesmit kérdezni. Ennyire hamar. De egész egyszerűen természetesnek tűnt az az érzés, hogy részt akarok venni Reed életében. Az életének minden szegletében. Legyen az akár kellemes, akár kellemetlen, akár boldog, akár szomorú, akár kötelesség, akár szórakozás. Valójában egy társsá akarok válni, akire mindig támaszkodhat. Ezért is vált olyan hirtelen egyértelművé, hogy mellette a helyem, ma is. És már másra sem vágytam, csak hogy foghassam a kezét, és biztosítsam a felől, hogy mennyire komolyan is gondolom kettőnket.

Mikor beléptem a Szent Mungóba, láttam, hogy néhány tekintet rám szegeződik. Érdekes, hogy kissé mást váltott ki az emberekből a pletyka miszerint egy professzorral járok, mint azt vártam volna. Valahogy mintha nem akarnák elhinni és mégis mintha kicsit mássá váltam volna a szemükben. Egy komoly nővé… A firkászok persze a nyakamra járnak, mivel még mindig csak a meccsen készült képek és cikkek vannak rólunk. Semmi új, semmi megerősítés, semmi nyilatkozat. De eldöntöttem, hogy nem teszek nagy bejelentéseket. A figyelemnek most lenne jobb, most lehetne belőle nagy híreket lehozni és reklámként felhasználni. De én csak szépen majd rászoktatom az embereket, hogy együtt vagyunk. Hogy szépen lassan ők is olyan természetesnek vegyék majd, ahogy én veszem a csókunkat, mikor engem üdvözölve édes ajkai az enyémhez értek.

Nem nagyon beszéltünk. Éppen csak üdvözölt. Én pedig feszengve szorongattam a süteményes dobozt, amit ajándékba hoztam. Talán mégsem kellett volna ilyen korán Reed családjának az ügyeibe kotnyeleskednem. Míg végigsétáltunk a folyosókon az édesapjának szobájáig végig az járt a fejemben, hogy most talán túl sokat kértem. Nem akartam, hogy miattam érezze magát feszélyezve, de ez az érzés mégis kissé tompábban lüktetett bennem, mint az, hogy támogatni akarom. Még nem tartoztam az ő családjához, ahogy ő sem az enyémhez, viszont bennem már így is megvolt az az érzés, hogy ő is a családom. És ezt éreztetni akartam vele minden egyes percben, amit csak együtt tölthettünk. Ami még így is túl kevés volt ahhoz képes, mint amennyit vele akartam tölteni…

-  Biztosan. – Válaszoltam határozottan és finoman végigsimítottam karján. Szemeibe nézve láttam, hogy talán megint csak miattam aggódja túl a dolgot. Persze, hiszen alig egy hónapja ismerjük egymást… érzésekben mégis olyan az egész, mintha sok-sok hónap lenne már a hátunk mögött. Furcsa így lavírozni az időben elvárt dolgok és az általunk képviselt meghittség között. Kissé hozzábújtam Reedhez és arcomat kedves arcához érintettem. Mélyet lélegeztem, hogy érezzem kellemes illatát. Aztán újbóli kérdésére, csak bólintottam és elhúzódva tőle, kezemmel segítettem lenyomni a kilincset.

Vettem egy mély levegőt, mielőtt beléptem a szobába. Izgultam, ez igaz. Bennem volt a szándéka annak, hogy jó benyomást tegyek, bár elképzelni sem tudtam, hogy azt miként. Eddig valahányszor fontos találkozóra készültem, valaki mindig segített felkészülni rá, mit mondjak, mit ne mondjak, miket tegyek, hogyan öltözzek, hogyan mozogjak. Reed mellett az életem kissé olyan, mintha eddig egy csecsemő lettem volna, aki csak most tanul meg járni. Bár azt egy cseppet sem bánom, hogy ő az, aki kézen fog és segít az utamon… 
Most is csak erősen megszorítom a kezét, miközben körülnézek a szépen berendezett szobán, s tekintetemmel megállok a fehér ágyon.
- Jó napot, Mr. Lancaster. – Köszönök halkan, miközben a férfi tekintetét keresem. Aztán csak állok és várok. Megszólalni már nem merek, csak félve kapaszkodok Reed kezébe.

Naplózva


Reed Lancaster
[Topiktulaj]
*****


x A Hugrabug ház vezetője x

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2017. 08. 15. - 08:39:50 »
+1




Batsa nyugtató simítását éreztem a karomon. A megerősítés nem lepett meg… valószínűleg nem jött volna el a Mungóba és sétált volna végig velem a kihalt folyosókon, ha nem ezt akarta volna tényleg. Valahol azt is biztosan tudtam, hogy nem kérte volna ez azt egészet, ha nem így gondolja. Meg akarja ismerni az életemet, tudni akarja a múltamat, ahogyan én is az övét. Mégis olyan nehéz volt ott állni az ajtóba, hogy bemutassam neki az apámat.
A zsebemből kirángatott zsebkendővel nyúltam a kilincs után megint. Finoman nyomtam le, majd löktem be az ajtót.
Előre engedtem Batsát és csupán utána léptem át a küszöböt magam is.
A sápadt, öreg zöld tapéta egészen azt az érzéset keltette, mintha az ember egy kastély egyik szobájába érkezett volna. Az ágynemű hófehér volt, talán éppen ma cserélték le kora reggel. Az ágy mellett álló asztalon a vázába már friss vizet készítettek, mintha csak sejtették volna: egy látogató érkezik, csokorral a kezében.
Apámra pillantottam, aki elveszett szinte a hatalmas párnák és takarók között. Az egykor szélesvállú, izmos alkatú férfiból egy lesoványodott varázsló maradt. Apám nem volt túlzottan idős, szinte még ő maga is gyerek volt, mikor én a világra jöttem. Azonban abban az ágyban úgy tűnt, mint aki már az élete végén jár. Szőke haja már szinte teljesen kifehéredett, kék szemeinek fénye pedig egészen megfakult.
Jó napot, Mr. Lancaster.
Batsa halk köszönése töltötte meg a szobát. Közben a karomba kapaszkodott, mintha félnivalója volna. Szerettem volna megvédeni, megnyugtatni, hogy nem lesz baj… de furcsa érzésem volt ezzel a nappal kapcsolatban. Nem szerettem volna ezt kimutatni, hiszen mégis csak közelebb kerülünk egy ilyen élmény miatt a másikhoz.
Jó újra látni, apa… – mondtam én is hasonlóan halkan és az ágy mellé sétáltam. Reméltem, hogy Batsa nem enged el, hanem belém kapaszkodva közelebb merészkedik apámhoz. Már itt vagyunk, hozzuk ki belőle a legjobbat… – gondoltam.
A csokorral bajlódtam, eltávolítottam róla a papírt, amivel körbetekerték a virágok szárát. Ahogy lekerült becsúsztattam az üvegvázába a növényeket. Vörös színük élettel töltötte meg a kopár szobát. Valahogy olyan volt ez a csokor, mint Batsa. A kisugárzása képes volt megváltoztatni egy pillanat alatt az ember addig hangulatát. Egyetlen mosolya képes volt a szürkeséget ragyogó színekkel megtölteni.
Igazából örültem, hogy ott van mellettem. Csupán a szobába belépve értettem meg: Batsa melegségére van szükségem egy ilyen rideg helyen. Magabiztosabbnak, erősebbnek éreztem magamat. Hálásan pillantottam rá. Örülhetek, hogy egy ilyen fantasztikus nő van mellettem még ebben a helyzetben is. Igen, jól tudtam, hogy más már fejvesztve menekült volna.
Philippa… – nyögte apám hirtelen. – Hát eljöttél végre?
Felé fordultam és láttam, hogy egyenesen Batsát nézte. Nem értettem, hogyan keverhette éppen őt össze anyámmal. Semmilyen külső vonásában nem hasonlított rá, de még csak a hangja és a mozdulatai sem. Batsa valahogy sokkal nőiesebb volt, mint ahogy anyámra emlékeztem, aki csupán egy megkeseredett nő volt. Őt igazán tönkre tudta tenni a házasság.
Apa, ő Batsa Welch. Írtam neked róla egy levélben – mondtam és közelebb léptem hozzá. – Ő az apám, Edward Lancaster. – Mutattam be az apámat.
Kicsit közelebb léptem az ágyhoz és megfogtam a takarón pihenő, idős kezeket. Finoman megszorítottam az ujjait, mint gyerekként. Mindig örültem, ha láthattam, még a gyerekkorom ellenére is, ami valljuk be, sosem volt tökéletes. Valahol mindig ott húzódott a feszültség anyám és apám között, amit én nem érthettem meg, csak sokkal később.
A Welch családból származik, kedvesem? – érdeklődött apám és hirtelen olyan tisztának tűnt a hangja. – Reednek egy rendes aranyvérű feleségre van szüksége.
A pániktól hirtelen megmerevedtem. Nem gondoltam volna, hogy ilyesmit fog Batsa fejéhez vágni már a bemutatkozás után. Elengedtem apám kezeit, inkább a mellettem álló nőt húztam közelebb magamhoz és karoltam át a vállát.
Apa, fogd vissza magadat! – váltottam kérlelő hangra. – Sajnálom, Batsa, hogy ilyen modortalan…
Naplózva


Batsa Welch
Manifesztálódott Művészetek Mágikus Magasiskolája
***


A játékos

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2017. 08. 15. - 14:08:57 »
+1


REED LANCASTER
Mindig melletted

Azt hiszem, kirekesztettem valahol az életet félúton. Egy színpadi kellék voltam, akinek annyi volt a feladata, hogy mosolyogjon. Ezt pedig teljesíteni tudtam, mert nem nagyon ismertem már a bánatot és a problémákat…
Igen, a testvérem és rokonaim egy részének elvesztése szürke emlékként élt a mindennapjaimban. De az élet haladt. Mi pedig megtanultunk ismét nyugodtan, békében és boldogan élni, ahogy mindig is tettük. Olykor sírtunk, olykor veszekedtünk, olykor nevettünk. De mindig ott voltunk egymásnak mind, sokan, ahogy mindig. Nemcsak édesanyám izraeli rokonsága, de apám egész Welch családja. Mindenki, aki elmenekült mi velünk és mindenki, aki sosem költözött vissza. Jelenleg én vagyok az egyetlen Welch a családomból, akinek Anglia az otthona… Ez talán kissé elszomorítana, a magány, de már nem szomorít, mert a hátam mögött ott a sokaság, ami teljes mértékig engem védett és véd a jövőben is. Pont, ahogy azoknak a leveleknek a soraiban, amikben Reed Lancasterről érdeklődnek. Érdekes mód Flavien nem váltott ki ekkora pennaragadási kényszert… Ez pedig elégedettséggel tölt el, ami bátorságot visz tagjaim felé.

És így nyugodt léptekkel sétálok Reed oldalán közelebb az édesapjának ágyához. Bár a látvány elszomorít… Láttam már beteg embert. Miron felépülésének a napjai igencsak hosszúak és nehezek voltak, de tudtuk, hogy rendben lesz. Itt a párnák közt azonban egy megtörtnek tűnő ember feküdt, akinek talán már sosem adatik meg az igazi élet…
Hálásan néztem Reedre, ahogy a papírt tekerte le a rózsacsokorról, én pedig felé tartottam a vázát, hogy legalább ennyivel is segítsem őt. Egész egyszerűen az ő létezéséért, lényéért vagyok hálás. Azért a bizalomért, amit megszavazott nekem, azért a jóért, amit kapok tőle. Csak remélni tudom, hogy mikor szemeimbe néz, látja bennük a szándékot, hogy én egyszer mindent visszaadok neki.

Aztán hirtelen kaptam vissza tekintetem az édesapjára, mikor hallottam, hogy halkan egy néven szólít. Philippa… Tudtam, hogy Reed édesanyját így hívták, mesélte, de nem gondoltam, hogy éppen bennem látja meg a nő képét. Kissé megint ijedten fürkésztem az idős férfi arcát. Aztán csak elidőztem a hasonló vonásaikon Reeddel. Valaha ez az idős, elnyűttnek tűnő arc is ugyanolyan kellemes lehetett, mint amilyen a fiáé még mindig. De remélem, hogy Reed arcát a béke és szeretet még jó sokáig megtartja ilyennek. Ahogy azt is remélem, hogy azt a békét és szeretetet én szolgáltatom majd neki.  
- Üdvözlöm, Mr. Lancaster. – Mondtam egyszerű mosollyal arcomon a bemutatás után. De enyhe zavaromban még mindig Reed karjába kapaszkodtam és szorongattam a süteményes dobozt. Csak tekintetemmel követtem a finom kezet, ahogy hozzáér és megszorítja az idős ember kézfejét. Annyira békésnek tűnt most így. És annyira furcsa ezzel együtt a tudat, hogy Reed gyermekkora és családi háttere messze nem ennyire meghitt… Egy burokban nevelkedtem. És talán az is egy burok, amiben a kviddics miatt éltem. Mégis tudom, hogy a leendő gyermekeimnek majd ugyanazt a védelmet és szeretetet akarom megadni, amit én is kaptam. Hogy egy élet teljen el békés kézszorítások közt, és ne csak a létezés vége…

Aztán ismét a férfi arcára vezettem szemeim, mikor családomról kérdezett. Bólintottam kérdése után és megremegtem, mikor a származást említette. Tudtam, hogy ez lesz. Mégsem lehetett rá felkészülni, hogy azonnal, a nevem kiejtése után a nem éppen tiszta véremet hozza fel, mint a nem megfelelőség indokát. Kissé mindig is túlzásnak éreztem a mágusvilág aranyvér imádatát… Egész egyszerűen ez a dolog sosem érdekelt. De persze távol álljon tőlem a gondolat, hogy direkt elrontsak egy ilyen becses leszármazási vonalat. Csakhogy a szerelem nem válogat. Nekem pedig eszemben sincs feladni az érzéseimet csak azért, hogy Reed ismét szabaddá válhasson és egy aranyvérű asszonyt kereshessen maga mellé…
Szememben egy pillanatra harcias düh jelenhetett meg. Mintha a kviddics pályán kéne megküzdenem az ellenféllel. De aztán Reed átkarolva közelebb húz magához. És ez a mozdulat mintha valahogy legyűrte volna minden indulatomat egy pillanat alatt.
- Hoztam egy kis édességet, úgy tudom ezt szereti. – Vettem elő a jó modorom, ami végtére is jobb, mintha akár csak szavakkal is, törni-zúzni kezdenék, és letettem a dobozt finoman az ágy szélére. – Lehet a származás azt mondatja, hogy igen, Reednek aranyvérű feleségre van szüksége. - Kezdem halkan, nyugodtan. – De úgy hiszem, Reed élete azt mutatja, hogy egy rendes, gondoskodó feleségre van szüksége. Valakire, aki egy életen át szeretni tudja. – Mondom határozottan, de továbbra is megtartva a nyugodt, kellemes hangnemet. – Nem vagyok aranyvérű. De egy Welch vagyok. A családom manufaktúrája a mai napig gyönyörű, egyedi és drága seprűket szállít a világ minden tájára. Szóval a nevünk népszerűsége töretlen, ahogy a gazdagságunk is helyreállt már a néhány nehézkes év után. Viszont, ami számomra a legfontosabb az az, hogy hűségesek vagyunk egymáshoz, óvunk, védünk, szeretünk és segítünk mindenkit, aki hozzánk kíván tartozni. Nekünk nem számít a vér, nekünk ezek az értékek a fontosak. És sajnálom, ha ezzel csalódást okozok. De nem fogom elengedni Reedet, csak azért mert nem felelek meg bizonyos elvárásoknak. De erről azt hiszem, amúgy is Reed dönt... 
Naplózva


Reed Lancaster
[Topiktulaj]
*****


x A Hugrabug ház vezetője x

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2017. 08. 17. - 09:06:46 »
+1



Éreztem, ahogy Batsa megremeg apám cseppet sem kedves szövegétől. Mindig ilyen volt, ha komolyabbra vette a hangot, kegyetlen, sértő és megalázó… mégis szerettem. Tudtam, hogy nem ilyen valójában, meggyőzhető, pont azért, mert tisztában van vele, milyen is szeretni. Megcsalta anyát, nem is egyszer, mégis ő utána vágyakozott még most is.  Pontosan ezért, tudhatta, nem hoztam volna ide egyetlen nőt sem, ha nem szeretem az illetőt igazán – persze abban sem lehettem biztos, hogy apám felfogja hol is van és miért.
Batsa hangja kedves volt, a modora pedig makulátlan.
Hoztam egy kis édességet, úgy tudom ezt szereti – mondta és letette az ágyszéléra az addig szorongatott dobozt. Apám kedvenc süteménye, egy adag mézescsók volt benne, amit gyerekkoromban annyiszor ettünk. Szinte vágytam rá, hogy felbontsa valaki az édességet rejtő dobozkát és megérezzem azt a finom illatot és visszahozza a gyerekkori emlékeimet, amikor még nagyapa is élt.
A folytatás azonban elterelte a figyelmemet az egészről: – Lehet a származás azt mondatja, hogy igen, Reednek aranyvérű feleségre van szüksége. De úgy hiszem, Reed élete azt mutatja, hogy egy rendes, gondoskodó feleségre van szüksége. Valakire, aki egy életen át szeretni tudja.
Batsa felvette a kesztyűt. A hangjában némi harciasságot éreztem, annak ellenére, hogy nyugalmat árasztott magából alapvetően.
Azt hiszem, ismét rá kellett döbbennem: tökéletesen tudja, mire van szükségem. Apámmal ellentétben én az aranyvér fenntartásában egy család bukását láttam. A túlzottan tisztavér hajszolása késztette arra az őseinket, hogy egymás között házasodjanak s bár a szőkés fürtök és a kék szemek fennmaradtak, de sem a hírnév, sem a vagyon nem maradt mellettük kísérőként. A Lancaster vér nem tiszta lett, hanem elfeledett, megalázott, sőt már-már száműzött. A család hírnevét pedig félvérként is fenn tudjuk tartani, ha visszaállítjuk a régi rendet, az arborétumokat, a gyógynövényes kerteket, amikről híres volt a család. A feldolgozott termékeket pedig el lehet adni, amiből az egykori vagyonos helyzetet is vissza lehet állítani. Én ebben látom a jövőt, nem a régi elvekben, amik tönkretették azt, amit mi olyan hangosan szerettünk volna hirdetni: hogy a Lancaster család él és virul.
Nem vagyok aranyvérű. De egy Welch vagyok. A családom manufaktúrája a mai napig gyönyörű, egyedi és drága seprűket szállít a világ minden tájára. Szóval a nevünk népszerűsége töretlen, ahogy a gazdagságunk is helyreállt már a néhány nehézkes év után. Viszont, ami számomra a legfontosabb az az, hogy hűségesek vagyunk egymáshoz, óvunk, védünk, szeretünk és segítünk mindenkit, aki hozzánk kíván tartozni. Nekünk nem számít a vér, nekünk ezek az értékek a fontosak. És sajnálom, ha ezzel csalódást okozok. De nem fogom elengedni Reedet, csak azért mert nem felelek meg bizonyos elvárásoknak. De erről azt hiszem, amúgy is Reed dönt...
Ezt én döntöm el és nem Reed… hiszen egy család sorsáról beszélünk, aminek én vagyok a feje – vágott vissza apám.
Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Nem jöttek a szavak a számra, mintha megnémultam volna. Megint gyereknek éreztem magamat, akinek meg akarják mondani mit tegyen… azóta azonban határozottan van önálló döntésem. Negyvenegy éves vagyok nem tizenkettő, hogy elviseljem az irányítást.
Nem apa… én döntöm el. – A kijelentés határozottan érkezett a számból. – Szerelmes vagyok Batsába és nem érdekel a származása.
Egy kicsit megszorítottam Batsa vállát, jelezve, hogy én öt választottam. Apám mondhat akármit, nekem ő az első. Én már döntöttem. Az a kviddics meccs csak megerősítette ebben: nincs az a pletyka, az az újságíró vagy az a „másik férfi”, aki miatt eldobnám magamtól a lehetőséget a boldogságra. Voltak barátnőim, nem is kevés… de most érzem először, az első pillanattól kezdve: Ezt a nőt nem szabad elengedni.
Tudja, kedvesem, Reed már nem fiatal. Bele kell húznia az utódgyártásba, ha boldoggá akarja tenni. – Újabb szúrás. Ez annyira apámra vallott, áradt belőle az aranyvérű gőg, aminek mellesleg semmi féle alapja nem volt a család helyzetét tekintve. – Egy negyvenegy éves férfi már nem várhat a csodára, fiam és látszik, hogy Ms. Welch még jóformán kislány.
Nem az… – A hangom elhalkult a meglepettségtől. Hogy mondhat ilyeneket? A döbbenet valószínűleg kiült az arcomra is. Nem tudtam, mit mondjak, hiszen Batsával nem beszéltünk erről még soha sem. Valahol igaza van apámnak, hogyha gyereket akarok, akkor nem ártana összeszednem magamat… de annyira nem akarok gyereket, mint amennyire Batsát akarom.
Naplózva


Batsa Welch
Manifesztálódott Művészetek Mágikus Magasiskolája
***


A játékos

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2017. 08. 17. - 20:53:27 »
+1


REED LANCASTER
Mindig melletted

Talán az arcul csapás fájhat ennyire. De nem tudhatom, sosem kaptam visszakézből pofont… És most talán mégis megérdemeltem az öregember szavait. Egy pillanatra igaza volt. Ott álltam Reed karjával vállamon és megint egy kislánynak éreztem magam, aki nem gondolkodik racionálisan. Lehet, hogy csak egy gyermeteg álmot követtem az elmúlt hónapban. Valamit, amit mindig is nagyon szerettem volna és, amit sosem kaphattam meg. Hát nyúltam érte és kapaszkodtam belé, abban a pillanatban, amikor elém vetette a sors. Lehet tényleg csak egy kislány volnék? De hát szeretem Reedet… Mégis mennyit tudnék megtenni érte? Készen állok én már erre?

Félve Reedre pillantok, bár nem akarom, hogy lássa a pillanatnyi zavart arcomon… Az első találkozásunk, legelső pillanatában tudtam, hogy körülbelül tíz év lehet közöttünk. Egész egyszerűen látszott az a sokévnyi komolyság a férfi arcán, amiről tudtam, hogy az enyémről nagyon is hiányzik… Nem véletlen gondoltam őt házas embernek, aki mögött egy kedves nő tartja fent a nyugodt hátteret. Aztán mégse kérdeztem meg sohasem a korát. Nem érdekelt, mert így is boldog voltam, a számok úgy gondoltam nem jelenthetnek nekünk túl sokat. Talán önzőség volt tőlem. És ettől éreztem magam annyira gyermetegnek és zavartnak. Lehet más gondolt volna rá, hogy Reed nem ér rá várakozása. Nem ér rá arra, hogy egy nő felnőtté érjen az ő kedvéért.
Én viszont már egyszer bebizonyítottam, hogy ha az álmaimat követem, be tudom teljesíteni őket. Nem akarták, hogy kviddicsezzek, sokan voltak, akik ott álltak fölöttem várva a kudarcom. Gyerek voltam, mégis nyertem. És most már nem vagyok gyermek. Az álmaim igenis reálisak és teljesíthetőek voltak. Én pedig bármit megtettem volna értük.

Elhúztam ujjaim a sütis doboztól és a vállamat átkaroló ujjak közé fűztem őket. Tekintetemben megint ott volt az elszántság, amivel kész voltam harcolni értünk. Érte. A férfiért, akihez foghatóval sosem találkoztam, és akit boldoggá akartam tenni. Boldoggá és elégedetté, minden téren. Nem vágytam másra, csak, hogy mindent megadhassak neki.
Ismét az öregemberre néztem. Próbáltam nem túl harcias lenni, szóval kifújtam a levegőt és remegő énem is próbáltam lecsillapítani, mielőtt halkan megszólaltam.
- Ne haragudjon, Mr. Lancaster, de ez igenis Reed döntése. Maga után, ő lesz a család feje. Amiért most küzd, küzdünk, azt ő és az ő gyermekei fogják látni. – Megint mélyen kifújom a levegőt, miközben másik kezem Reed dereka köré fonom és megszorítom. Csak érezni akarom őt. Erőt meríteni abból, amik mi vagyunk. Mert mi együtt vagyunk, egy számomra most szétszakíthatatlannak tűnő kötelékben, amiért nagyon is kész vagyok megküzdeni. Még, ha az ellenségem egy testiekben és elmében ennyire meggyengült ember is… - Én pedig nagyon szeretném, hogy azok a gyermekek, az én gyermekeim legyenek. A mi közös családunk. A jövőnk. – Tekintetem egy pillanatra Reedre emelem, remélem látja szemeimben azt a boldog elhatározást, ami az első pillanattól kezdve olyan erőssé tett mellette. Őt akarom. Mindennel együtt. - Hogy fiatal vagyok, lehet. És igen bevallom nem gondoltam bele abba, mennyi időm is van kiélvezni a boldogságot kettesben. De Reed társa kívánok lenni. Ehhez pedig hozzátartozik egy bizonyos fokú kötelesség is, amit azt hiszem könynedén teljesítek… Szeretem Reedet. Szóval, ahogy maga fogalmazott, bármikor szívesen belehúzok abba az utódgyártásba. Kérem, jelezze, hogy mennyit kíván és milyen neműeket, illetve, hogy hány éven belül vagyok köteles felmutatni az egész eredményt. – Lehunyom a szemem és belemarkolok Reed derekába. Egy pillanat alatt elönt a pír a szavaim nyomán, de már nem tudom visszaszívni őket. Szemeimbe könnyek gyűlnek és a fejem is lehajtom, hirtelen annyira dühös leszek önmagamra. Igen. Mint egy gyerek aki dacosan harcol, mert valamit ellenezni akartak neki… És közben nagyon is tudom, hogy messze nem a gyermek szól belőlem. Hanem az őszinte felnőtt, csak talán nem kellett volna ennyire gúnyos formában megnyilatkoznia... – Elnézést. – Nyögöm ki zavartan. – Úgy érzem megvan a kellő szeretetünk, meghittségünk, bizalmunk, sőt még vagyonunk és segítségünk is a gyermekvállaláshoz. Reedért megtenném, bármikor. Így azt hiszem ez, pont úgy, ahogy a vérem sem, nem indok arra, hogy távol tudjon tartani tőle. Bár úgy hiszem erre, nem létezik megfelelő indok. 
Naplózva


Reed Lancaster
[Topiktulaj]
*****


x A Hugrabug ház vezetője x

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2017. 08. 18. - 08:12:56 »
+1



Éreztem, hogy Batsában némi feszültség dolgozik, ám nagyon is próbálja magában tartani. Nem, nem akartam, hogy ez legyen… szerettem volna, ha bebizonyítja apámnak: igenis egy pár vagyunk és nem tud semmivel sem szétválasztani. Azonban elhangzott egy olyan mondat, amitől féltem. Sosem beszéltük meg, hogy mennyi idős vagyok s én is csak az újságok lapjain szembesültem azzal a bizonyos huszonhetes számmal, ami rá vonatkozott. Tudtam, hogy túl fiatal hozzám, más vágyai vannak és nem is erőltettem volna soha rá azt, ami a célom volt. Ha választanom kell egy gyerek, egy nagy család és Batsa között, gondolkodás nélkül ragadnám karon őt és vonnám magamhoz.
Nem gondoltam volna, hogy léteznek ilyen érzések. Minden olyan természetes volt vele, olyan könnyű… Flavien ellenére is úgy éreztem, összetartozunk, már a kezdetektől fogva. Nem követeltem tőle semmit, sem házasságot, sem gyerekeket, egyszerűen csak vele akartam lenni és támogatni a munkájában. Ha pedig nem voltunk együtt, akkor csak álmodoztam róla vagy éppen a következő találkozásunkat terveztem. Azt hiszem boldog voltam igazán a helyzetemben és nem vágytam sokkal többre, habár apám szavai pofonként értek. Valahol jogos volt a felvetése – ha nem lett volna erőszakos és bántó mellé –, hiszen én vagyok az utolsó Lancaster, akinek még talán van esélye gyermekre.
Én pedig nagyon szeretném, hogy azok a gyermekek, az én gyermekeim legyenek. A mi közös családunk. A jövőnk.
Batsa felé fordultam. Valami különös elhatározást láttam az arcán, mégis különös volt az egész helyzet. Nem erre számítottam tőle, hiszen egy gyerek nála a karrierje végét is jelenhetné… és én azt nem szeretném. Jó abban és tudom, hogy szereti. A legfontosabb, hogy ő legyen boldog – futott végig az agyamon.
Hogy fiatal vagyok, lehet. És igen bevallom nem gondoltam bele abba, mennyi időm is van kiélvezni a boldogságot kettesben. De Reed társa kívánok lenni. Ehhez pedig hozzátartozik egy bizonyos fokú kötelesség is, amit azt hiszem könnyedén teljesítek… Szeretem Reedet. Szóval, ahogy maga fogalmazott, bármikor szívesen belehúzok abba az utódgyártásba. Kérem, jelezze, hogy mennyit kíván és milyen neműeket, illetve, hogy hány éven belül vagyok köteles felmutatni az egész eredményt.
Elmosolyodtam az utolsó mondaton. Éreztem, ahogy megmarkolja a derekamba, a kardigánt kicsit meggyűrte. Ahogy ránéztem, láttam, hogy elpirul a kifakadása nyomán. Erre semmi oka nem volt, a legszebb dolgot mondta… soha, senki sem áldozta volna be a saját dolgait azért, hogy az én célomat teljesítse és ez valahol meghatott. Megmerevedtem, mintha sóbálvánnyá változtattak volna. Csak figyeltem őt, a szépívű arcát és közben megint értetlenkedtem egy rövidet magamban: Megérdemlem én ezt a csodát?
A düh azonban áradt belőle és láttam, hogy a szemei is könnybe lábadtak. Ezt nem akartam… hogy apám ennyire megsértse, tudom jól mire képes. Én ezt hallgattam gyerekkoromtól kezdve. Megszoktam, így szerettem őt, de Batsának ez idegen. A bátyjával való találkozás után ugyan csak feltételeztem, hogy szerető, támogató családból származik. Neki egy igazi Lancaster gőgje és ridegsége már-már tényleg bántó lehet.
Semmi baj, nyugodj meg – mondtam és csókot nyomtam az arcára.
Közben ott dolgozott bennem az az érzés, hogy igen: ez a nő kell nekem. Elhatároztam, hogy akármi is lesz, akármit is mond apám, már nem fogom elengedni. Mindent meg fogok tenni, hogy magam mellett tartsam és igazán boldoggá tegyem. Soha senki sem állt ki mellettem, a kapcsolatunk mellett ilyen szépen, akárhány nővel is volt dolgom korábban.
Velem nem szoktak így beszélni… – dörmögte magában az apám és vékony ujjaival a takarót gyűrögette. – Én Lancaster vagyok, nem tűröm az ilyesmit.
Batsa hangja zavartá vált. Nem hiszem, hogy apám pampogása miatt, inkább a korábbi kirohanás miatt – ami egyébként teljesen jogos volt részéről.
Úgy érzem megvan a kellő szeretetünk, meghittségünk, bizalmunk, sőt még vagyonunk és segítségünk is a gyermekvállaláshoz. Reedért megtenném, bármikor. Így azt hiszem ez, pont úgy, ahogy a vérem sem, nem indok arra, hogy távol tudjon tartani tőle. Bár úgy hiszem erre, nem létezik megfelelő indok.
Csakhogy maga még mindig nem aranyvérű, Ms. Welch – magyarázta apám és már jött volna a folytatás.
Megköszörültem a torkomat és kicsit megemeltem a hangomat: – Apa, elég legyen! – nyomatékosítottam a tény, hogy ebben akkor sem fog ő dönteni. – Batsát szeretem és nem fogom megváltoztatni a véleményemet még a te kedvedért sem.
Egy pillanatnyi csend állt be. Az öreg rám emelte a kék szemét, ami pont ugyanolyan volt, mint az enyém. Éreztem, hogy egy kicsit végre zavartá válik. Nem válaszolt, csak lassan bólintott. Fintorgott is egy kicsit, de ettől a perctől kezdve biztos lehettem benne, hogy némi morgás mellett ugyan, de nem fog beleszólni a kapcsolatunkba.
Mikor látogat meg anyád? – váltott témát és ezért őszintén hálás voltam végre. – Őt is meg kéne ismernie, kedvesem. Remek asszony. – Fordult Batsa felé.
Nagyot nyelve vettem tudomásul, hogy megint itt tartunk. Megint nem tudok semmit sem mondani, csak hallgattom, ahogy anyámat még mindig a feleségének hiszi és az egekbe magasztalja. Valahol tudtam, hogy ő már nem él. Minden porcikám érezte, a nevére kihagyott egy ütemet a szívem.
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2017. 09. 27. - 07:28:22
Az oldal 0.135 másodperc alatt készült el 39 lekéréssel.