+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Reed Lancaster (Moderátor: Reed Lancaster)
| | | | |-+  Én rontottam el
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Én rontottam el  (Megtekintve 97 alkalommal)

Batsa Welch
Manifesztálódott Művészetek Mágikus Magasiskolája
***


A játékos

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2017. 08. 04. - 20:44:41 »
+1



KVIDDICSMECCS

Appleby Arrows Kviddics Válogatott
Észak-Anglia


1999. március eleje
Naplózva


Batsa Welch
Manifesztálódott Művészetek Mágikus Magasiskolája
***


A játékos

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2017. 08. 04. - 20:46:25 »
+1


REED LANCASTER
Csak én rontottam el ma
Én rontottam el

Sajnálom Reed. Suttognám, de úgy sem hallja senki sem. Pedig érzem, hogy szinte némaság uralja a stadiont. Még Miron felerősített, zengő hangja is csak lélegzet visszafojtva vár. Tudom. Sok ember tekint rám, sok mágus drukkol most nekem. És ott van valahol köztük Reed is… Bárcsak kiszúrhatnám őt a tömegben. Bárcsak láthatnám őt. Bárcsak tudnám, mit gondol most, vagy mi érez… De rajtam már az sem segítene…
Érzem, ahogy görcsös ujjaim feladják a küzdelmet. Egy pillanat tört része csak az egész, az ütközéstől a zuhanásig, de én mintha lassítva élném át mindazt, amit mások egy szemvillanásnak látnak. A zajok, fények, történések, mintha ilyenkor erősödnének fel. Minden annyira tiszta és világos, ahogy Thorne egy utolsó kétségbeesett próbálkozást tesz rá, hogy elkapjon. Semmi gond. Mondanám. Hiszen ez csak pár méter. Nem félek.
Tudom, mi következik…

Halknak tűnő puffanás.
Nyilalló fájdalom.
Sötétség.

Sokszor szinte sajnálom, hogy az ájult állapot elmúlik. Mert helyébe olykor őrült fájdalom érkezik… Nem a pálya füvén fekszem már. A szemem sem kell kinyitnom hozzá, hogy tudjam, érezzem. Mégis teszek egy apró próbálkozást rá, hogy pilláim felnyissam. Majd még egyet. A harmadiknál már Miron homályos arca is megjelenik szűkké vált látómezőmben. Aztán megint minden sötétségbe borul. És mintha hallottam volna tulajdon hangom, ahogy felsikít. De, hogy honnan érkezett a mindent elsöprő fájdalom… Talán mindenem összetört…

- Batsa… Batsa. – Miron ismerős szólongatása hív ismét ki a fényre. Szemhéjam tétován megmozdítom, és most végre tisztán látom bátyám lágy vonásait. – Minden rendben. – Mondja nyugtató hangon, bár azt nem tudom, hogy ez most magának, vagy nekem szól. Kettőnk közül, ő élt már át olyan balesetet, amiben majdnem meghalt. Akkor én álltam fölötte, tartva a fejét, törölgetve tulajdon könnyeim. Nem ébredt fel. Hetekig nem ébredt fel… Én magamnál vagyok, érzem a fájdalmat, érzékelem az embereket magam körül. A medimágusok felszerelésének mindentől megkülönböztethető, érdes szagát és nekem fájdalmat okozó mozdulataikat. Minden rendben. Nyugtatom meg én is önmagam.

- Reed. – Mondom ki az első szót, nevet, ami a fájdalmon keresztül átkúszik lélegzetemen. Érdes, távoli, halk a hangom. Mintha nem is hozzám tartozna. Aztán megint belém nyilall a fájdalom. De most végre be tudom azonosítani. A vállam. A karom. Érzem, hogy a combom is fáj, de talán csak megint ráestem arra a lila foltra, ami eleve ott éktelenkedett… A karom viszont bizonyosan eltört… Van már annyi tapasztalatom a sérülések terén, hogy a fájdalomból és Miron aggodalmas kifejezéséből kikövetkeztessem mekkora a baj.
- Flavien itt van. – Simítja végig bátyám a homlokom.
- Nem Flavien. Reed. Reed Lancaster… - Nyögöm fájdalmasan, de végre kicsit megmozdulok. Már érzem a tagjaim, még ha talán túlzottan is érzem. De ez már jobb, mint a legelső gondolatom, hogy talán mindenem összetört.
- Az angol pasi, akinek ingyen jegy kellett? – Néz rám, hitetlenkedve, miközben próbálja elérni, hogy ne üljek fel. Nem mellesleg a medimágusok is ugyanezen mozdulat megakadályozásán munkálkodnak… Kevés sikerrel. Felülök, bár érzem leginkább csak az tart ülve, hogy Miron fogja a karom. Mindenesetre a gyógyítók jó munkát végeztek. Tudom, hogy tagjaim még messze nem gyógyultak és a fájdalom is alulról súrolja az elképzelhetetlent, de egyre könnyedebben mozgok, ami bizonyára a bájitalaiknak köszönhető.
Odakint még persze megy a meccs, a csapatunk épp most juttatott egy kvaffot az ellenfél karikájába. Az ujjongó tömeg hangjai áthallatszanak a gyógyítók sátra előtt feltömörült, hírekre váró emberek zaján. Ma sem haltam meg, elnézést…

- Igen. – Válaszolom egyszerűen, de határozottan és a fájdalmaim ellenére lekászálódok az ágyról. Körülöttem mindenki jajveszékel. Nem érdekel. Reedet akarom látni. Persze majdnem összezuhanok. Megint csak Mironon múlik, hogy megtartson. Érzi már, hogy felesleges ellenkeznie, hajthatatlan vagyok. Talán évek óta nem látott ilyennek. Szóval csak átkarol és tart, miközben kisegít a tömeg elé. Ott épp Flavien beszélget a firkászokkal. Nem nagyon érdekel mit mond, kissé még arrébb is lököm ép kezemmel, hogy biztosan elférjünk mellette.
- Merre? – Kérdezi bátyám, túlharsogva az arcunkba reppenő önműködő pennák sercegésén.
- Fogalmam sincs. – Válaszolom megsemmisülten, de attól még elindulok valamerre, mindegy merre, csak a tömegen át. Bár tudhatnám, hogy olyan nincs… hiszen én vagyok a majdnem meghalt látványosság. Jönnek utánunk. De semmi sem érdekel. Csak a szívemben lüktető kíváncsi kétségbeesés, hogy vajon Reed itt van-e még. Hogy vajon kíváncsi-e rám, így is, hogy látta már az igazi énem. Nem finom hölgy vagyok én, mint amilyennek ő hisz. Hanem egy vad kviddicsjátékos, aki lök, zúz, dob és harcol, vagy akit löknek, dobnak, zúznak és sajnos olykor össze is törnek…
Naplózva


Reed Lancaster
[Topiktulaj]
*****


x A Hugrabug ház vezetője x

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2017. 08. 05. - 16:45:43 »
+1



Izgatottan érkeztem meg a kviddics meccs helyszínére, ahol nem számítottam rá, hogy esetleg még találkozhatok Batsával. Valójában belenyugodtam a ténybe, hogy ő eddigre már a felkészüléssel lesz elfoglalva és legjobb esetben is csak a meccs után láthatom testközelből. Nem nagyon érdekelt a dolog, igazából szerettem volna őt a pályán látni, ahogy pontot szerez a csapatának.
Nem készültem különösebben semmivel, de a stadion előtt álló bazárban vettem egy világoskék, kötött sálat, amit ezüst nyilall díszítettek. Éppen csak a nyakamba akasztottam, úgy igazítva a vállaimra, hogy jól látszon, melyik csapatnak szól, de nem kötöttem meg. Még egy utolsó simítással eligazgattam magamon és csak ezután léptem be a stadionba.
Nem gondoltam, volt, hogy látom – ahogyan már említettem – ám Batsa ott várt és legalább egy halk „szia” erejéig ott maradt. Izgatottan néztem a csillogó barna szempárba, ahogyan egy mosoly kíséretében elváltunk.
A helyem valószínűleg elég jónak számított, de nem ismerem a kviddics stadionok elrendezését, ahogy a játékszabályokkal is igencsak hadilábon állok. Mégis örültem, hogy tökéletes a rálátásom a pályára és a csapatok bevonulásánál még egyszer láthattam Batsát. Eddigre már azt is elfelejtettem, hogy milyen koszos volt az ülés és a zsebkendőmmel le kellett tisztítanom, mielőtt helyet foglaltam.
 A tekintetemmel ugyan végig a hatos mezt kerestem, de ahogy eltávolodott a lelátótól már képtelen lettem volna kiszúrni őt. A szemüvegemet előbogarásztam a kardigánom zsebéből, gyorsan megtörölgettem és feltettem… de addigra már valami történt. Csak egy zuhanó pontot láttam, amiben pillanatok alatt felismertem őt.
Felpattantam és a szám elé kaptam a kezemet. Olyan pánik uralkodott el rajtam, amilyet még akkor sem éreztem, mikor tiszta sáros lettem az üvegházban (az elsősöket nagyon nehéz megnevelni).
Remegő lábakkal indultam meg lefelé, hogy megkeressem a medimágusokat – a talárból ítélve ők vitték le a pályáról. Éreztem, hogy minden tagom reszket, mire kikeveredtem a lelátóról és megtaláltam a tömeget, ami valamiféle sátor körül gyűlt össze. Ettől most olyan messzire volt, hogy éppen csak ki annyit hallottam: – Flavien du Bois nyilatkozik… siessünk! – mondta egy izgatott boszorkány és szinte félre lökve engem kezdett el előre furakodni.
Én csak egy világos színű hajkoronát láttam ilyen távolról, gondoltam az lehetett Flavien. Őrült féltékenység fogott el, de most már nem remegtem. Azt éreztem, hogy az izmaim teljesen megfeszülnek. Nem, nem akartam nyilatkozni, nem szerettem volna ott állni ennyi ember előtt… de úgy éreztem, nem jogos, hogy ő van ott elől és próbálja lenyugtatni a sajtót Batsa balesete kapcsán. Igaz, én inkább ültem volna mellette, míg jobban nem lesz és közben a kezét szorongattam volna.
Hamarosan azonban két közeledő alakot pillantottam meg. Egy nőt és egy férfit; előbbit már a testalkatából, a mozgásából megismertem, de az arcát is túlzottan élesen láttam. Ekkor tűnt fel, hogy rajtam maradt a szemüvegem.
Merre? – kérdezte a férfi. Éppen csak meghallottam, ahogy túl próbálta harsogni a tömeget.
Batsa válaszát nem hallottam, de hátrébb léptem az embertömegtől – ami most egészen szétnyílt előttünk, csupán egy-két riporter próbálta meg beszédre bírni őket –, úgy, hogy pont velük szembe kerülhettem, ahogy kiléptek közülük. Megpróbáltam nyugalmat erőltetni magamra, de már távolról is láttam, hogy alig áll a lábán és az aggodalom erőt vett rajtam. Szinte éreztem, ahogy megremegek, várakozva az érkezésükre.
Ilyet soha többé ne csinálj… – ez volt az első mondat, ami kiszaladt a számon. Nem akartam számon kérő, szigorú vagy éppen dühös látszatot kelteni, az aggodalmam egyszerűen ezt mondatta velem.
Szerettem volna megölelni, magamhoz húzni, de túl sok kíváncsi szempár volt itt. Ráadásul ez a Flavien is éppen játszotta az aggódó szerelmes, még csak nem is mozdulva Batsa után, ahogy elhaladt mellette. Igaz nem láttam jól, nem tudtam, ránézett-e egyáltalán...
Naplózva


Batsa Welch
Manifesztálódott Művészetek Mágikus Magasiskolája
***


A játékos

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2017. 08. 05. - 23:31:00 »
+1


REED LANCASTER
Csak én rontottam el ma
Én rontottam el

- Miért ennyire fontos? Pihenned kéne… - Érzem bátyám aggódó tekintetét arcomon, majd karomon. És végül még szorosabban karol át. Ha hagynám neki, bizonyára fölemelne és visszavinne. Pont ezért állok, amennyire csak tudok, szilárdan a lábaimon. Nem tágítok, és ezt érzi és furcsállja. Az elmúlt években mindig hagytam, hogy irányítsanak, és ezzel együtt jobbra-balra pakoljanak. Ha az a Batsa lennék, most minden bizonnyal ott feküdnék az ágyon. És teljes lelki nyugalommal tűrném, hogy sápítozzanak törött tagjaim fölött. És elintézzenek mindent, miközben én csak létezek. De most még Flavien is zavar. És rosszul esik, hogy Miron azt hiszi annak a fickónak az aggodalma kéne, hogy érdekeljen. Nem pedig, egy, az ő szemében senki, akinek elvileg csak ingyen jegyet szereztem. Tegnap érkezett Angliába, nálam szállt meg, mesélnem kellett volna Reedről. És már szégyellem is, de nem is értem, miért nem voltam őszinte. Talán csak ennyire féltem. Ennyire félek attól az érzéstől, ami ott kavarog bennem, hogy Reed túl fontos. Fontosabb, mint minden más, mint bármi, amire valaha azt hittem, hogy az. Most minden jelentéktelennek tűnik. És ezt nehéz kimondani.

Aztán… észrevettem az engem figyelő kék szempárt a jelentéktelen emberek tekintete fölött. Nem vágytam másra, csak odaszaladni, de erre most fizikailag nem voltam képes. Szóval csak megkapaszkodtam Miron vállában és kissé igazítottam az irányon, hogy a tömegen keresztül odajuthassak, ahová a szívem vágyik.
- A legfontosabb. – Mondtam halkan, úgy, hogy csak a mellettem álló hallhassa, de úgy fogalmazva, hogy ha valaki mégis meghallja, ne jelentsen a számára semmit.
Bátyám nem felel. Tudom, hogy hallotta. Tudom, hogy megértette. És tudom, hogy ez folytja belé a szót, bár általában szereti a saját hangját. És tudom, hogy ez mennyit is jelent így.

Annyira vágyom, hogy Reed magához öleljen, hogy nem foglalkozom se az emberekkel, se Mironnal, de a fájdalommal. Segítség nélkül indulok meg a férfi felé, kissé talán gyorsabban és erőteljesebben, mint azt sérüléseim miatt szabadna. Közben hallom szavait is, ami elkeserít. Mintha ez rajtam múlna… Ha nem játszanék, nem sérülnék, egyszerű a képlet. De gyanítom Reed nem kérné, hogy ne csináljam, és azt hiszem ez az a dolog, amit egyszerűen én sem tudnék feladni. Most még nem.
Persze közel sem vagyok még elég erős, ahhoz, hogy támasz nélkül sétáljak. Az arcomban közlekedő, sercegő pennák sem épp segítenek a koncentrálásban. Bár bátyám erőteljesen próbálja arrébb lökdösni az íróalkalmatosságokat. Azt hiszem most mindennél jobban örül, hogy a segítségemre lehet…
Megbotlok. Hogy valami van-e a talpam alatt, vagy csak simán a fájdalom és a fáradtság egyvelege miatt, azt nem tudom. De zuhanni kezdtem. És úgy éreztem nincs körülöttem semmi, amiben megkapaszkodhatnék, csak Reed. Nem akartam ezt. Meg akartam állni, tisztes távolban. Tartva az egyezségünket és a látszatot. De nem bánom, ha karjai közé zuhanok. Ott van az én helyem. Sehol máshol. Persze a tömeg egy pillanat alatt körül áll minket. Nem tudhatják mit jelent kettősünk képe, még van egy hajszálnyi remény arra, hogy nem látják bele azt, ami valójában. Egy szerelmes nő kapaszkodását a szeretett férfi karjaiba.
- Ugye nem riasztottalak el? Ugye nem tűnsz el? – Kérdezem halkan, mert bár tudom, hogy a játéktól el nem tiltana, az a választási lehetősége, hogy ő tűnik el, még mindig a rendelkezésére áll… - Maradj. – Suttogom, hogy más ne hallhassa és vállam sajgásának ellenére még mindig kapaszkodom.
- Gyertek. – Tör át Miron a firkászok gyűrűjén. – Vissza kell vinnünk a medimágusokhoz. – Jelenti ki erőteljesen, miközben már nyúl felém, hogy az ölébe vegyen. - Aggódott, hogy a sérülése miatt nem találsz meg minket, pedig már nagyon vártuk az újbóli találkozást. Az a múltkori látogatás is nagyon jól sikerült… - Hazugságok és hazugságok. Felnevetnék rajta, bátyám mennyire jól ismeri a játékszabályokat, ha az nem keltene túl nagy feltűnést. De minek is csodálkozom. Ő is ebben él. Bár talán nem olyan mélyen a süllyesztőben, mint én. Mégis azonnal átlátja a dolgokat és a titkunkat védve reagál. Remélem ezt Reed is észreveszi. Tudom, hogy adni kéne a formaságokra, és meg is tesszük azt, amint ismét csak mi magunk leszünk. És leráztuk valahogyan Flavient is… - Mondd csak barátom, hogy tetszett életed első meccse? Remélem nem csak a baleset marad meg emlékként. A húgom nagyon erős. Nem lesz baja…
Naplózva


Reed Lancaster
[Topiktulaj]
*****


x A Hugrabug ház vezetője x

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2017. 08. 07. - 11:22:22 »
+1



Találkozott a tekintetünk, ahogy Batsa átpillantotta az újságírók tömege felett. Egy pillanatra megremegtem, látszott, hogy nem érzi jól magát, az egész valahogy leolvasható volt az arcáról. Azt hiszem még jobban aggódtam, mint a zuhanást látva és ez mondatta velem azokat a kétségbeesett szavakat, amiket talán jogom sem lett volna csak így felhozni. Azonban a szívem beszélt helyettem.
Elborzadtam a látványtól, ahogy fájdalmak közepette, lendületből indult meg felém. Mégis olyan lassúnak,erőtlennek tűnt ez a mozdulat… mintha az az erős Batsa, aki a pályán mutatkozott korábban átalakult volna. Szerettem volna átölelni, erőt adni neki, hogy visszanyerje azt az énjét, de tudtam, ahhoz nem én kellek, hanem egy medimágus. A férfi, aki kísérte a pennákat próbálta félrelökdösni a közeléből, amiért hálás voltam. Nem volt szükség kíváncsiskodókra, habár most érettem csak igazán meg: Batsa életében mindig lesznek ilyenek és nekem el kell fogadnom, hogy ebbe csöppenek, mert én őt akarom.
Ahogy megbotlott megint megijedtem. Már nem számított, hogy meggyűrődik a ruhám, vagy vele együtt a koszos földre esek. Egy gyors lépéssel közelebb kerültem hozzá, elkaptam és magamhoz húztam.
Ugye nem riasztottalak el? Ugye nem tűnsz el? – kérdezte.
Hogy gondolhat éppen ilyesmire? – néztem rá kissé értetlenül, miközben a hátát simogatva húztam még közelebb a mellkasomhoz. Ha hallotta a szívverésemet, tudhatta, mennyire megrémültem és akkor sem engedem el soha.
Maradj – suttogta, miközben még erősebben kapaszkodott belém (vagy csupán én éreztem így, ki tudja).
Nem megyek sehová… az én helyem itt van, veled – válaszoltam ugyanolyan halkan. Nem akartam, hogy mások is hallják, még az őt kísérő, szimpatikusabb férfi sem, aki éppen csak áttörte az újságírók tömegét. 
Gyertek. Vissza kell vinnünk a medimágusokhoz.
Már nyúlt Batsa irányába, de még mielőtt megragadhatta volna, én emeltem fel. Ez az én dolgom volt, nekem kellett rá vigyázni ebben az állapotban, nem a ficsúrnak vagy ennek a férfinak – akiről fogalmam sem volt kicsoda, csupán azt értettem meg: fontos neki is.
 – Ne aggódj, most már jó kezekben vagy – suttogtam Batsának, aztán elindultam a férfi után, vissza a sátor irányába.
Aggódott, hogy a sérülése miatt nem találsz meg minket, pedig már nagyon vártuk az újbóli találkozást. Az a múltkori látogatás is nagyon jól sikerült…
Csak bólintottam. Tudtam, mi ez egy játék a minket körbevevő tömegnek, én azonban képtelen voltam részt venni benne. Nem mondtam semmit, csak hagytam, hogy a titkolózás részeként ez az alak beszéljen, én meg némán helyeseltem, mint akinek nincsenek önálló gondolatai. De hogyan is tehettem volna úgy, mint ő? Szerelmes vagyok, az ember ilyenkor kikiáltaná a világba az érzéseit, nem pedig zárt ajtók mögé bújva titkolózna. Nem megy ez a játék, Flavien-t elnézve pedig még az undor is elfogott. Hazugságok áradnak belőle, normális emberek az ilyesmire nem kíváncsiak.
–  Mondd csak barátom, hogy tetszett életed első meccse? Remélem nem csak a baleset marad meg emlékként. A húgom nagyon erős. Nem lesz baja…
„Nem lesz baja…” Ez a gondolat ott csengett bennem jó ideig.
Az maradt meg inkább, hogy milyen erős – válaszoltam a tőlem éppen kitelő legnagyobb nyugalommal.
Azonban elfogott a szomorúság, ahogy ránéztem Batsára. Annyira féltem, hogy még azzal is fájdalmat okozok neki, ahogy tartom. Sőt az is megfordult a fejemben, hogy esetleg halálosan megsérült és nem tudok rajta sem én, sem a medimágusok segíteni. Az aggodalom remegéssé fokozódott, pedig szerettem volna biztosan tartani őt. 
Miatta bármelyik meccsre elmennék és fognám a kezét, ha megsérül… és vele örülnék a győzelmének – ezt olyan halkan mondtam, hogy talán tényleg csak mi hallottuk.
Aggódva szorítottam meg Batsa testét, hogy közelebb kerüljön hozzám és még véletlenül se csússzon ki a kezeim közül. Éreztem a szívverését, a meleget, ami árad belőle és ez valahol megnyugtatott. 
Naplózva


Batsa Welch
Manifesztálódott Művészetek Mágikus Magasiskolája
***


A játékos

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2017. 08. 07. - 19:17:46 »
+1


REED LANCASTER
Csak én rontottam el ma
Én rontottam el

Azt hittem, hogy kapaszkodom. Nekem pont annyira erőteljesnek tűnt a mozdulat, ami valójában nem tett semmit. Nem volt erőm. De érezve Reed illatát, melegét és szívverését, végre tudtam, hogy biztonságban vagyok. Hát csak hagytam magam felemelni, hiszen amúgy sem vágytam már egy ideje többre, csak Reed ölelésére. Végre ott voltam, ahol lennem kellett. Hát nem ellenkeztem tovább a fájdalom és a gyógynövények egyvelege által okozott tompaságnak. Éreztem, ahogy tagjaim elernyednek és én csak létezem. Bátyám és Reed szavait is valahonnan a távolból hallom, de hallom és éppen ez a lényeg. Mellettem vannak.

- Engedjenek át. – Mondja bátyám határozottan, miközben még kissé arrébb is tol pár firkászt. – A húgom megsérült, de jól van. A többit mindenki, aki egy kicsit is figyelt a meccsre, láthatta. A lényeg a gyors felépülése, amihez nyugalom kell. A Welch család ennyit kíván nyilatkozni az ügyről. – Aztán fogja, kedves, de cseppet sem őszinte mosollyal a sátorba húzza Flavient, hogy az ő kotyogásának is véget vessen, aztán minket is bekísér.
Odabent a két medimágus dühös pillantásaitól kísérve vesz el Reedtől és helyez vissza az orvosi ágyra. De már nem fekszem le. Ismét igyekszem kissé összeszedni magam és csak az ágy szélére ülök. A fejem még mindig tompa, de annyit azért még én is tudok, hogy Flavien és Reed nem épp a legjobb párosítás egy sátorban…
- Kérlek, menj most el. – Mondom a francia férfira nézve és remélem érzékeli gyenge hangomban azt, hogy ez mégsem annyira kérés.
- Ha most elmegy, az fel fog tűnni az embereknek. – Áll ki Miron ismét ügyünk védelmében, pedig tudom, hogy Flavien neki sem éppen szíve csücske… - Gondold át. Reed hozott be, a pletykák már elindultak. Védeni akarod magatok? Akkor neki is maradnia kell.
- De nem akarom, hogy maradjon. – Mondom enyhe hisztériával a hangomban. – Tűnj már el! – Kiáltom, és érzem, hogy a bordáim sem lehetnek teljesen épek, mert a mélyebb levegő nyomán szinte az egész oldalam sajogni kezdett. De a lényeg az volt, hogy Flavien végre kihátrált a sátorból. Ezzel pedig talán megelőztem valamit, bár fogalmam sincs, hogy mit. Láttam ugyan féltékenynek Reedet, de azt hiszem messze nem láttam a legrosszabb oldalát. Most azonban inkább nekem van rá szükségem, nem pedig arra, hogy egymást átkozzák vagy öklözzék valakivel, aki egy kicsit sem számít.
A medimágusok megint a kezembe nyomtak egy fiolát. Ismertem a ronda sűrű, zöld folyadék hatását, meg az ízét… Fanyalogva megittam, ahogy az utána érkező narancssárgát is. Mindegyik szörnyű. De mindegy, mert már tudtam, hogy ezek után kicsit végre békén hagynak és majd csak ellenőrizni jönnek be ismét. Minden sérültnek külön elfüggönyözött része van. Minden apró ujjtörésesnek is. Így kívánja a sportéleti etikett. Jobb nem tudni, hogy az fekszik-e melletted, aki éppencsakhogy nem ölt meg…

- Reed, bemutatom a bátyám, Miron Welch-t. – Mutatok fivéremre. Bár valószínűleg már régen rájött arra, hogy rokonok vagyunk, ugyanaz az orr, ugyanaz a szemöldökív, hasonló fülek. Volt rá huszonhét év, hogy kivesézzük, miben hasonlítunk… - Miron. Ő a párom, Reed Lancaster. – Mutatom visszafelé is el a megszokott mozdulatokat. És végre fellélegzek, hogy ezen is túl vagyunk. Nem azért, mert féltem tőle, hanem mert végre valakinek ki mertem mondani azt, hogy a párom. Hogy az enyém és senki másé. – Gyere mellém, kérlek. – Húzom egészen közel magamhoz Reedet, hogy fejem a vállára tehessem és ujjainkat összekulcsolhassam. Karom és a vállam még mindig nagyon fáj, de tudom, hogy most már csak a forradást érzem, ahogy a főzetek lassan, de biztosan hatnak. Fájdalmas tortúrának nézek elébe, de azt hiszem, már egészen megszoktam… - Sajnálom, jobban fogok vigyázni innentől kezdve magamra. – Mondom halkan, de határozottan. - De azt egy pillanatig sem bánom, hogy kettesben láttak minket. Nem fogom bírni a titkolózást, azt hiszem ez ma kiderült. Lehet, hogy fel kell készülnünk a nehezére. Gondolom egy idő után minden könnyebb lesz… – Állapítom meg csöndesen a saját kudarcom. Hiszen én erősködtem annyira Flavien mellett és a végén mégis én voltam az, aki simán arrébb lökni készül.
- Ácsi, ácsi, ácsi. – Szólal meg hirtelen hangosan a bátyám. – Szóval azt mondod, hogy ő a párod. – Egy pillanatra rám tekint, de aztán Reed felé fordul. - Bocsáss meg Reed az őszinteségemért, de értelmesnek tűnsz. Ami meglepő, ismerve Batsa eddigi „pasijait”. De, ami egy nagy lényeg… és hatalmas kérdés. Hogy fogod ezt bírni? A húgom erős és jó. Ami azt jelenti, hogy céltábla. Ami azt jelenti, hogy sokat sérül. Félni és aggódni folyamatosan az életéért. Aztán nyilatkozni a rengeteg idiótának, akik híreket várnak. Mosolyogva megjelenni mindenhol az oldalán, akkor is, ha épp életetek nagy veszekedésének a közepén vagytok. És elfogadni minden pletykát. Nem idegeskedni rajtuk, nem félni tőle, hogy most vajon mivel rukkolnak elő. Mert elő fognak. Valamivel mindig. Szóval. Ha komolyan gondolod ezt. Akkor ezeket kell számba venned, hogy egy darabig, addig amíg Batsa jó és aktív, ilyen lesz az életetek. Aztán érdemes elgondolkodnod azon, hogy milyen szaftos pletykákat lehet rólad előrángatni. És, ha tényleg komolyan gondolod, akkor szépen elmesélni mindet Batsának.
- Miron. – Kezdem, de aztán bátyám szemébe nézek és ismét kislánnyá változom. Látom a féltést a szemében, ahogy egyszerre szakítana el Reed mellől és tolna ő felé, megvédve minket a külvilágtól. – Kicsit ez már sok. Minden rendben lesz. Csak hagyd, hogy mi döntsünk. Csak, hagyd, hogy én intézzem. – Mondom aztán mégis határozottan és csak nézek fivérem erőteljes kék szemeibe. Most megint a megértés tükröződik benne.
- Bocsánat. Nem megijeszteni akartalak. – Mondja halkan Reednek, miközben még a szemét is lesüti kissé. – Gondolhatod, hogy féltem. És még nem volt senki sem, akit párjaként bemutatott volna nekem. Sok dologtól nem tudom megvédeni. A szerelmi csalódástól sem. De ha téged felkészítelek, mert látszólag nem vagy épp közéleti személyiség, és ezzel megkönnyítem az életetek. Akkor úgy érzem, mégis megpróbáltam megvédeni őt.
Naplózva


Reed Lancaster
[Topiktulaj]
*****


x A Hugrabug ház vezetője x

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2017. 08. 09. - 17:19:08 »
+1



Üresnek éreztem a karjaimat, ahogy Batsa kikerült közülük a sátorba lépve. Egy ideig csak bámultam le a tenyereimre, mint aki nem tud rájönni, hová tűnt a legértékesebb dolog belőle, amit valaha is a kezébe vett.
Észre sem vettem Flavient, míg mellém nem lépett. Nem akartam megnézni, nem akartam felfogni, miben jobb nálam… mégsem tudtam levenni róla a szememet. Csalódott, féltékeny sóhaj hagyta el az ajkaimat, ahogy láttam: ő aztán nem ráncos, egyetlen bőrhibája sem volt talán és a haja is tökéletesen állt. Nem viselt szemüveget, mint én, és sokkal fiatalabb, erősebb volt nálam.
Elszakítottam a tekintetemet a ficsúrról és Batsát kerestem, aki fekvés helyett az ágy szélére ült. A testtartásából tudtam, hogy nem érzi jól magát és éppen ezért, nem érdekelt Flavien jelenléte. Az ágy felé léptem. Lassan leguggoltam elé – amennyire az öregedő térdeim engedték – és megfogtam a kezét. Vigyázok rá… nagyon vigyázok rá – ismételgettem magamban a gondolatot.
Kérlek, menj most el.
Hirtelen azt hittem, hogy nekem szól ez a mondat. Ezért felkaptam a fejemet és csupán ekkor vettem észre: nem engem néz, hanem Mr. du Bois-t. Lényegében a férfi, aki kitámogatta Batsát elismételte ugyanazt, amit ő maga is mondott nekem az üvegházban. Ez a francia ficsúr éppenséggel jó volna arra, hogy védjen minket… csakhogy nekem nincs szükségem védelemre. Felnőtt ember vagyok s ha valaki támadni próbál, hát megvédem magamat, vagy egyszerűen semmibe veszem az ügyet. Elég jól megtanultam kezelni az ilyesmit.
De nem akarom, hogy maradjon. Tűnj már el!
A hangja egy dacos kislányéra hasonlított. Egy kicst meglepett, de végül is megértettem. Ilyen sérülésekkel az ember nem azon gondolkodik, hogy udvarias legyen. Valószínűleg a sajtó sem az a téma volt, ami éppen érdekelte.
Felegyenesedtem és a közelebb eső kezemet finoman Batsa hátára csúsztattam. Lassan végig simítottam rajta, egyfajta biztatásként, miközben Flavien távozott. Nem érdekelt az az alak, ebben a helyzetben felőlem ott állhatott volna mögöttem órákig is… én akkor sem engedtem volna el Batsa kezét.
Hamarosan megérkeztek a bájitalok is, de az ujjaim még mindig a ruhája anyagán időztek. Azt akartam éreztetni vele, hogy igenis fontos és sosem fogom magára hagyni a bajban. Ezért mostantól – ha csak nincsen valami igazán komoly akadálya – minden meccsén jelen akarok lenni. Nem akarok elmulasztani egyetlen egyet sem. A támogatója akarok lenni minden helyzetben.
Egy kicsit távolabb léptem, ahogy Mironnal kezet ráztam. Valahol sejtettem, hogy rokonságban áll Batsával. A közös vonások és a barátságos viselkedés mind-mind őt idézték. Biccentéssel köszöntöttem őt, de közben elégedett mosoly ült ki az arcomra. Most először lettem „párként” megnevezve és ez az érzés tetszett. Megerősített abban, hogy mi valóban összetartozunk.
Az örömömből csupán Batsa érintése és a finom húzás rángatott ki. Visszaléptem mellé és hagytam, hogy összekulcsolja az ujjainkat. A fejét a vállamra hajtotta és ez annyira jól esett. Éreztem, hogy megbízik bennem és ha megtudnám gyógyítani, talán azt is rám bízná.
Odaültem mellé az ágyra, hogy könnyebben meg tudjon támaszkodni a testemben. Az ujjaim az ő ujjait cirógatták. Ha te nem is vigyázol magadra, majd én ott leszek neked, mint egy támasz vagy pajzs… – futott át rajtam ez a gondolat.
De azt egy pillanatig sem bánom, hogy kettesben láttak minket. Nem fogom bírni a titkolózást, azt hiszem ez ma kiderült. Lehet, hogy fel kell készülnünk a nehezére. Gondolom egy idő után minden könnyebb lesz…
Úgy hangzott ez, mintha ez valami kudarc lenne. Én egészen másnak éreztem.
Nem érdekel az sem, ha nehéz lesz – válaszoltam őszintén.
Miron szavai nem vágtak túlzottan mellbe. Valahol erre már régen felkészültem, attól a perctől kezdve, hogy beszélt erről a megrendezett kapcsolatból. Tudtam, hogyha meglát együtt minket valaki, akkor akár én magam is célpont lehetek. Azonban ott, a sátorban ezt képtelenség lett volna felfogni rendesen vagy megérteni a súlyát. Batsát választottam azzal, hogy a karomban hoztam el idáig… és ezzel együtt némi figyelmet is szereztem magamnak valószínűleg. Nem mondom, hogy nincsenek előránghatok mocskok az életemben, mert igenis vannak. Kezdhetjük magával a Lancaster családdal, folytathatjuk az egyetemi évek alatt folytatott „pénzszerzési kísérlettel” vagy éppen apró-cseprő ügyekkel, amikre én magam már nem is emlékszem. Valahogy ezek még sem érdekeltek.
Miron. Kicsit ez már sok. Minden rendben lesz. Csak hagyd, hogy mi döntsünk. Csak, hagyd, hogy én intézzem.
Tudom mit vállalok ezzel – jegyeztem meg. – Szeretem a húgodat.
Korai volt kimondani, de ki kellett. Mironnak hallania kellett azt hiszem az érzéseimről. Mintha csak ezzel tudnám meggyőzni, hogy nem egy futókaland vagyok, aki az újságok lapjain rövid botrányt okozva eltűnik a testévre életéből.
–  Bocsánat. Nem megijeszteni akartalak. – Sütött le a szemét a férfi. – Gondolhatod, hogy féltem. És még nem volt senki sem, akit párjaként bemutatott volna nekem. Sok dologtól nem tudom megvédeni. A szerelmi csalódástól sem. De ha téged felkészítelek, mert látszólag nem vagy épp közéleti személyiség, és ezzel megkönnyítem az életetek. Akkor úgy érzem, mégis megpróbáltam megvédeni őt.
Valahogy úgy éreztem magamat, mint aki éppen azt jelezte: „Kész vagyok átvenni a stafétát, én akarom megvédeni mától őt.” Sosem fogalmaznék így, ennyire egyszerűen, de a szavaim mögött ott voltak ezek a gondolatok. Nem foglalkoztat a közélet, ha szükséges, Batsa miatt hajlandó vagyok valamennyit szerepelni, de magamnak sosem keresném a rivalda fényt.
Hidd el, fel vagyok készülve… arra is, hogy amennyire csak tudom egy ilyen helyzetben megvédjem Batsát.
Nyeltem egyet, mintha nehezemre esne újra megszólalni. Letaglózott hirtelen a gondolat, hogy a testvére szemébe nézve vallottam szerelmet. Ezért egy kicsit félve is pillantottam Batsára. Éreztem, hogy a fülem hegye izzik a forróságtól és biztos voltam benne, hogy rák vörös. Csupán az aggodalom vonta el a figyelmemet arról, hogy éppen felforrni készül az egész fejem.
Nem akarsz lepihenni? – kérdeztem.
Naplózva


Batsa Welch
Manifesztálódott Művészetek Mágikus Magasiskolája
***


A játékos

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2017. 08. 09. - 22:07:15 »
+1


REED LANCASTER
Csak én rontottam el ma
Én rontottam el

Miron leül az egyik kis székre a sátorban. Arcát kezeibe rejti, kissé végigdörzsöl szakállán. Talán ő is azon az apró kis mondaton agyal, ami nemrég olyan egyszerűen hagyta el Reed ajkait, mintha a világ legtermészetesebb szavai lennének. Egyszerre tovatűnik a fájdalom. Biztosan ott van még, valahol, de csak tompán mardossa a vállam és karom. Érzem, ahogy arcomat pír színezi és elmosolyodom. Mégis bujkálhat valami áhítattal vegyes csodálkozás a szemeimben, hiszen talán sosem mondtak nekem még ennyire szépet. Pláne nem ennyire egyszerűen, mindenféle kertelés, köret és szépítés nélkül.

És ezt Miron is pontosan jól tudta. Ujjai közül előbb rám nézett, majd a férfira, akit talán az elsőnek tarthat most, akitől nem kell megvédenie. Tudja, mert látott egy másik Batsát, aki végre a pályán kívül is harcra készen állt. És látta a meghittséget, ami már csak abban is ott van köztünk, ahogy állunk egymás mellett. Ez egy biztos pont, egy kapaszkodó nekem, nekünk. Már nem szorulok a bátyám védelmére, ha kell, megvéd a párom, vagy ha nekem is erősnek kell lennem, akkor megvédjük magunkat. És ezt kivehette Reed szavaiból is, amikkel megerősítette gondolataimat. Vagy az én tekintetemből, ahogy ülök elszánt és végre erős kifejezéssel arcomon, de abban a tudatban, hogy innentől kezdve lesz egy társam mindenben.

Bátyám felsóhajt, majd feláll. Vége a meccsnek, hallani, ahogy a csapatunk nevét kántálják. Ehhez a győzelemhez nem sokat tettem hozzá. Én mégis győztesnek érzem magam. Persze a tagjaim azért még sajognak… nem kicsit. De boldog vagyok, mert Reed mindenre kész értem. Ennél többet pedig senki sem kívánhat.
- Megkérdezem, hogy hazaengednek-e téged, vagy felülvizsgálatra a Mungóba küldenek… – Mondja kissé zavartan, mikor elindul a sátor bejárata felé. Érzem a hangulatának megváltozását, ahogy elvesztette eddigi nagyon fontos szerepkörét, mint eszményi báty. – Amúgy se tudtatok ma még kettesben maradni. – Teszi hozzá, és még el is pirul közben, ami furcsa tőle. De eltűnik. Egy kicsit, végre. Na, nem azért, mert nagyon zavart, hanem valami már nagyon-nagyon hiányzott a napomból.

Ép kezemmel magamhoz húzom Reedet és megcsókolom. Hosszan és egy cseppet sem rejtve el mind a vágyam, mind azt a tényt, hogy minden egyes nappal egyre jobban és jobban hiányzik. Ha nem fájna ennyire mindenem, bizonyára el se ereszteném most egy jó darabig, csak elhoppanálnék oda, ahol nyugodtan lehetünk.
- Majd szeretném, ha hazavinnél, hogy a karjaidban pihenhessek. Csak szeretném, hogy átölelj, mert ott az én helyem. – Mondom halkan mosolyogva, ismét elfeledve kissé a fájdalmakat. – De biztosan fel vagy készülve az életemre? Néha sok ez ám… Amíg aktív vagyok, kíváncsiskodni fognak. Érdekelni fogja őket a múltadtól kezdve a jövőnkig, minden. – Arcomat arcához érintem, miközben ujjaim az ő ujjai közé fonom. – Csak, mert, tudnod kell, hogy mennyire szeretlek. – Komolyan a szemeibe nézek. – Érezned kell. – Simítok végig borostáján, amit úgy szeretek, hogy aztán figyelmem egy kicsit a szemeire terelődjön. Eddig nagyon fel se tűnt a szemüvege, vagy legalábbis nem éreztem fontosnak, hogy foglalkozzam vele. – Tetszik. – Érintem meg kissé ép karom ujjaival. – Valójában hihetetlenül vonzó… - Mosolyodom el gyermeteg pajkossággal. Hogy aztán kissé arrébb húzódva a belépő medimágusokra figyeljek.

Reed kezét már hazáig úgy sem engedem el, felesleges próbálkozniuk vele, de úgyis tudom, hogy csak nagy szakértően végigmérnek. És mehetek. Érezném, ha csonttörésnél komolyabb baj lenne, sőt már rég kiderült volna, így félni már nincs mitől. De azért éjszakára maradjon valaki velem. Ezt már Reednek címezték. Azt hiszem eléggé egyértelmű volt már, hogy kinek jelentős az információ. Bár kétlem, hogy én magam esélyt adnék rá, hogy távozzon mellőlem… És ezt már a világ elé állva is ki merném jelenteni. Ő az enyém. Remélem egy életen keresztül…
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  

FRPG.hu toplista!
The Age of Marauders
Napi egy kattintás a hosszú élet titka!


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2017. 08. 15. - 18:05:26
Az oldal 0.304 másodperc alatt készült el 38 lekéréssel.