Αθήνα

Athén
1999. március

A tolvaj csak akkor tolvaj, ha rajtakapják.

▪ outfit ▪

Egy régen hallott görög ének járt a fejében, azóta, hogy megérkezett. Csupán egyszer hallotta. Mégis tökéletesen a fülében csengenek a szavak. Nincs szó szerinti jelentésük a számára, hiszen csak pár kifejezést ért görögül, de a szívének annál többet mondanak.  Van, amit szavak nélkül is ért az ember. Az örömöt vagy a fájdalmat nem kell lefordítani, egyezményesen ott lapul mindenkinek a szívében. Pont ugyanúgy, ahogy a halál is…

Akkor heteket töltött itt. A nyughatatlan ország rejtett utcáin zaklatott mágustársadalom rejtőzött. A furcsa mugli-mágus viszonyok és bizonyos fokú lelepleződések káoszt okoztak. Amiben sem a mugli kormánynak, sem a mágiaügynek nem sikerült megfelelően cselekednie vagy jó döntéseket meghoznia…
William akkoriban lelkes újoncnak számított. Tele volt buzgalommal, tettvággyal és magabiztossággal. Azt gondolta az ő segítségével és a megfelelő személyek megkeresésével majd képesek lesznek megoldást találni… Végül az újjáépítés és a gyász jutott neki osztályrészül. Sokat tanult már akkor is az életről. Mindez mégis kevésnek tűnik, ahhoz képest, amit végül az angliai háborúban tapasztalt.

Pedig ő még szerencsésnek mondhatja magát. Tucatnyi barát igyekezett támogatni a múltjából. S a háború után csak úgy röpködtek az érdekesebbnél érdekesebb madarak a lakása körül. Minden levél gazdája a hogyléte felől érdeklődött. Köztük Irene Papathanaszíu is. Utolsó ittjártakor a minisztériumban dolgozó asszony kérte az ő segítségét. Most fordítva. Bár ez az eset kétség kívül kevésbé életbevágó, mint az akkori puskaporos levegőben a béke meghonosításának feladata volt. William még csak nem is ismeri személyesen Mr. O’Marát. A minisztérium, valamilyen különleges, meg nem magyarázott, oknál fogva mégis úgy döntött, hogy esetében nem elég a szokásos, „Ejnye-bejnye, engedjétek őt haza, majd mi elbíráljuk tetteit és megadjuk következményeit.” levél. Hanem a Máguskapcsolatok Főosztályának vezetőjét küldik el érte. Értelmes magyarázattal Papathanaszíu asszony sem tudott szolgálni. Bár annyit azért elárult, hogy a Mágikus Tárgyak Főosztályának, Ókori Tárgyak Alosztálya valósággal dühöng. Ez persze nem hagyott kétséget afelől, hogy az eltulajdonítani kívánt tárgy, nem csekély értékkel bírt. Csak épp a tolvaj állítja azt, hogy valami félreértés történt. Na, jó, ha jól belegondolunk ezt tényleg helyben kell elintézni…

- Üdvözlöm, Mr. O’Mara. – Nyújt kezet, mikor az elzárt szobába vezetik. Nincs kifejezetten börtön hangulata, ez inkább amolyan védett szoba. Ami nem meglepő, hiszen igyekeznének elkerülni a nemzetközi konfliktust. Amire egy ártatlan ember bebörtönzése nem épp gyógyír. A férfi külsejére azonban William nem használná éppen a nem meglepő kifejezést. Barátai között igen sok olyan férfi és nő akad, akik úgymond nem őshonos szigetországbeliek. Mindig vicceltek is vele, hogy ő viszont túlságosan is az. Nos, hát ezt a férfit simán turistának nézné a belvárosban. Nem előítéletes. Ő tökéletes úriember, csak épp nem ezt várta… - A nevem William Barrow, a Máguskapcsolatok Főosztályának vezetője vagyok. Bemutatom Irene Papathanaszíut, aki ugyanezen posztot tölti be Görögországban. Ő lesz segítségünkre a tolmácsolásban, amíg itt tartózkodunk. Bár, ha jól tudom eddig is biztosítottak egyet az ön számára. – Előbb széket varázsol elő a hölgy számára, majd helyet foglal ő is. Pálcájával ismét int egyet, melynek hatására valamiféle bűbáj kúszik fel a szoba összes falára. – Nos. Így végre nyugodtan beszélhetünk. A hölgyben tökéletesen megbízom. Az ő és az én célom az, hogy hazakerüljön. A bűnössége engem igaziból nem érdekel. Bár azért jó lenne, ha ismertetné a tényeket. Vagy, amiket maga tényeknek vall. Mert állítólag igen nagy felfordulást okozott.  

 

[viselet]

Az elképesztő csendben pillantottam le a szakadt csokornyakkendőmre, amit ezúttal nem a tükörben pillantottam meg. Ott hevert azon az ágynak nevezett vacakon, ahol egy kellemeset aludni sem lehet. Persze nem is biztos, hogy ez feltétlenül a bútordarab hibája volt, ugyanis azóta a szörnyű eset óta még álmomban is gyötörtek az emlékek.
Hogy történhetett meg ez éppen velem? Ilyen kérdések foglalkoztattak, mióta bedugtak ebbe a szobába és elvették a pálcámat… mármint a felháborodás mellett. Mert természetesen véletlenül sétáltam be a bálra, azt hittem, hogy nyílt rendezvény és… hmm mi is volt a mesém vége? Ja, megvan! Szóval véletlenül meglökött egy pincér a nagy tálcával, amint kóstolókat, nem is, pezsgőt vitt, én pedig egyenesen ráestem a kupára. Aphrodité gyönyörű kupájára és mintegy pióca tapadt a kezemre.
Nos a tapadásról valóban nem tehetek. Azt hiszem elvolt látva valamiféle védelemmel, mert abban a pillanatban, hogy a lerázhatatlan csecsebecse úgymond ragaszkodni kezdett nem tudtam mozdulni sem. Rengeteg mérges boszorkány és varázsló vetett rám magát. Ahogy térdre estem kiszakadt a nadrágom, a kabátomról az az egy gomb is leszakadt és az inget is kishíján letépték rólam, miközben idegesítően vartyogtak a saját nyelvükön. Szokás szerint az ujjaimból kettőt eltörtem… ez nem volt meglepő, a bánásmód viszont annál inkább.
A pálcámat azonnal lefoglalták, nem tudtam meggyógyítani magamat. Ráadásul állandóan csak ígérgették, hogy érkezik valaki, aki segít… azóta sem jött. Az ehetetlen ételről nem is beszélve, amiből eddig egy kanálkával ettem és azt is megbántam. A tolmács pedig annyit közölt: „Az éhszég sztrájk nem szegít magán.” Valószínűleg pont annyira beszélte jól az angolt, mint én a görögöt. Egy mondatot ismételgetett ugyanis is ezen kívül állandóan: „Jön gyógyítója.”
A banyát szerencsére eltávolították a közelemből, mikor egyszer meg akartam fojtani. Nem kellett volna neki esnem akkor sem, de hát állandóan azt kérdezgette mi van a levélben, amit kaptam. Semmi köze nem volt hozzá és mivel ezt nem értette meg, kénytelen voltam drasztikusabb lépéseket tenni.
Egyébként apám levele volt. Tudtam, hogy Phillip Rowle, mint befolyásos protektor mindent képes megtenni, ahogyan korábban is, ám egymaga erőtlennek bizonyult. Annyit ígért, hogy beszél a minisztériumi ismerőseivel, addig nyugodjak meg. Hogy a fenében nyugodhatnék meg? – álladóan ezt kérdezgettem magamatól.
Lényegében a mai napig nem tudtam rájönni hogyan lehettem ilyen figyelmetlen. Ez pedig kissé bosszantott, arról nem is beszélve, mikor az a minisztériumi forma – aki igazából az egyetlen ember volt, aki végre értelmes nyelven beszélt – megérkezett megint felment bennem a pumpa. Itt engem az igazi nevemen tartanak számon és… ezzel a Minisztérium tudni fog rólam. Másfél évtizedig tudtam eltitkolni a kilétemet, egyetlen aktájuk sem volt rólam, hacsak nem titokban. Azt a Banks fickót is kiiktattam, illetve az „Elliot Lee”-ről szóló feljegyzéseit. A biztonságérzetemnek egy perc alatt vége volt és tudtam, hogy ez olyanná tesz, mint egy megsebzett vadállatot.
– Üdvözlöm, Mr. O’Mara.
Ahogy felém nyújtotta a kezét, ösztönösen eltávolodtam. Nem akartam elfogadni az ilyen fajta közeledést, benne sem bíztam, hiszen fogalmam sem volt kicsoda. Azt sem viseltem éppen kicsattanó örömmel, hogy tudja a vezetéknevemet.
– Jó látni egy emberi nyelvet beszélő valakit végre – válaszoltam, majd felemeltem a jobb kezemet, hogy lássa a törött ujjaimat. Remek indok volt, hogy miért nem fogadom el a felém tett gesztust.
Túl merevnek tűnt ez a fickó és ettől még bizalmatlanabbnak éreztem magamat. A nőnek csak biccentettem, miközben már helyet foglalt, nem terveztem odamenni és kezet csókolni. Nem voltam olyan hangulatban, plusz amúgy sem akartam túl tenni ezen a Mr. Barrow-n, akiről időközben kiderült, hogy a Máguskapcsolatok Főosztályának vezetője.
Én magam is helyet foglaltam az ágyon. Más nem nagyon volt ebben a helyiségben, gondolom azért, hogy ne kezdjek el azonnal tombolni, ahogy magamra hagynak. Az ép kezemmel benyúltam a nadrágom zsebébe és meggyűrtem apám levelét, mintha ezzel bosszút állhatnék rajta, amiért nem ő maga jött el.
– Nyugodtan beszélhetek? – háborodtam fel hirtelen. – Már ne haragudjon, de egy hetes éhgyomorral nem tudok éppenséggel nyugodtan cseverészni magával és nem is terveztem.
Nos, arra valószínűleg már abban a pillanatban rájött, hogy nem vagyok tökéletes úriember, amikor elutasítottam a kézfogást. De a kérdéseire sem voltam hajlandó válaszolni, ami nyilvánvalóan az én szempontomból rossz döntés volt. Ez az ember a kulcsa a szabadulásomnak, de az indulataimat akkor sem tudom visszafogni… legyen akármilyen nehéz is a helyzetem.
– És maguk ezt tisztességes bánásmódnak nevezik? – fordultam a nőhöz. – Nos, igen, Mr. Barrow, csak hogy válaszoljak a felvetésére, kaptam egy tolmácsot, aki öt mondatot tudott kinyögni összesen.
Nyeltem egyet és csak ezután folytattam a monológomat: – A szoba tiszta, mégha kevés bútor is van benne, de az étel ehetetlen és gyógyítót sem kaptam napok óta… és a pálcámat is elvették!
Már fújtattam az idegességtől és csak egy kicsi választott el attól, hogy megint valakinek neki essek. Mély levegő! – üvöltötte a belső hangom olyan erővel, ahogy az öcsém szokta, mikor a pánikroham kerülget hasonló helyzetekben.
– Hajlandó vagyok elmondani, mi történt… de előtte levest akarok enni – mondtam.
Mr. Barrow és ez a Miss vagy Mrs. Papaakárki jobb lesz, ha már most szembesülnek vele, hogy milyen nehéz eset vagyok. Az én játékszabályaim kell, hogy érvényesüljenek, különben botrány lesz… még nagyobb, mint eddig.

▪ outfit ▪

Alapjáraton nem az ő dolga volna, úgymond egyszerű kis fogvatartottakkal foglalkoznia. De a felső körök politikája már csak ilyen. Szívesség, szívességet követ. Láncszemekként forradnak össze az ügyek az ügyekkel, az emberek az emberekkel és ennek sosem lesz vége. Mindig ismer valaki, valakit, akit fel lehet használni vagy céljaihoz, vagy egy bukott rokon megannyi botlásának elsikálásához.

William pontosan jól tudta, hogy bár magas pozícióban van, és sok ember függ ő tőle. Épp ugyanolyan báb ő maga is, ahogy mindenki. Még a leghatalmasabbak is. Így működik ez a rendszer. És éppen azért, mert mindezzel tisztában van, tud továbbra is nyugodtan az előtte ülő szemébe nézni. Neki csak annyi a dolga, hogy hazavigye. Nem nevelőnőnek, vagy egészségügyi asszisztensnek küldték. Pláne nem illemtan oktatónak. Mr. O’Mara nyűgjei a leghalványabban sem érdekelnék őt, ha nem fenyegetőzne azzal, hogy addig nem beszél, amíg nem kap enni.
- Biztosíthatom Mr. Barrow, hogy az úr élelmezéséről megfelelően gondoskodtunk, ahogy a tolmácsunk is kitűnő. A feljegyzéseken szerepel gyógyító kérelmezése. Nem tudom, hogy ennek elhalasztása miért történhetett, de ha gondolja azonnal utána nézek. – Ajánlja föl nyugodt hangon az asszony, miközben a pergameneket vizsgálja.
William lassú fejbillentéssel jelzi, hogy erre egyelőre semmi szükség, majd tekintetét ismét a bűnös áldozatra emeli.

- Mr. O’Mara, ön több ponton is megsértette nemcsak Görögország Nemzeti Kincsvédelmi Törvényét, de a Mágusvilág Mágikus Műkincseire vonatkozó törvényeit is. Legalábbis a vádak és a bizonyítékok ön ellen szólnak. Ezek mellett pedig nem működött együtt és nem mutatott kellő alázatot sem az ügyben eljáró hivatali személyekkel szemben. Mint mondtam engem a bűnössége lényegében nem érdekel. Nem a protectora vagyok. Nekem csak annyi a dolgom, hogy hazajuttassam és átadjam a megfelelő fegyelmi eljárásoknak. Amint meg tudok egyezni a Mágikus Tárgyak Főosztályával és a megfelelő bírákkal. – Higgadtan és nyugodtan beszél, bár Mr. O’Mara pökhendi elbizakodottsága roppantul bosszantja. De ennek semmi jelét nem mutatja. Viszont ezzel is egyértelművé teszi, nem fogja hagyni, hogy parancsolgassanak neki. Ő tudja milyen az, amikor igazán rosszul bánnak az emberrel. Mikor menekülnie kell, vagy éheznie és mikor elkezdik pengével a húsába vágni azt a megszégyenítő kis szót, hogy sárvérű. Ugathat neki akármit egy ilyen szánalmas kis alak. Mit számít az ilyen emberek gondja. Semmit. És neki mégis az a feladata, hogy hazavigye. Lényegében lehet, hogy Mr. O’Mara rendkívül bájos természete ellenére fél perc alatt sikerülne mindent elintéznie, de most már azért is kivárja ennek mi lesz a vége. – Ismerem az itteniek által elmondott tényeket, mindent amit láttak, amit bizonyítottak és azt is, amit nem. Ahhoz, hogy egyezkedni tudjak, ismernem kell a maga oldaláról is az egészet. De mint láthatja nélkülem nincs alku pozícióban. Ahogy velem szemben úgyszintén nincs. Szóval nyugodtan elkezdhet mesélni. Türelmes vagyok. Annál inkább is, mivel nekem van lehetőségem megnézni az itteni nevezetességeket, amíg ön makacs mód hallgat. Nekem mindegy milyen hosszúra nyúlik a nyaralásom…

 

[viselet]

Megint rádöbbentem, hogy utálom a hivataloskodó stílust. Távol állt tőlem mindig is az ilyesmi, ugyanakkor a ridegség a természetem része volt. Ez volt az az álarc, ami mögé szívesen elbújtam, ha felszakítottak egy újabb sebet a szívemen. Azonban ez nem működött, mióta Esmé egyszerűen kisétált az életemből.
Talán a felsoroltak miatt is zavart annyira, ha valakit nem lehetett kizökkenteni ebből a túlzott modorosságból. A nő mentegetőzését is enyhén túlzásnak tartottam, nos nem azért, mert hazugsággal vádolnám. Könnyen beszél ő, hogy miről gondoskodtak, miközben naphosszat ül egy irodában és nem ő ült ebbe a szobába, várva a vacsorát. Nem rajongok az olajbogyóért, sem a nyálkás, sajtnak gúnyolt dolgokért. Egyszerű ételeket szoktam enni: krumpli, csoki… nem vágyom ezekre a flancos cuccokra. Elvégre nem a görög konyháért utaztam ide.
– Biztosíthatom Mr. Barrow, hogy az úr élelmezéséről megfelelően gondoskodtunk, ahogy a tolmácsunk is kitűnő. A feljegyzéseken szerepel gyógyító kérelmezése. Nem tudom, hogy ennek elhalasztása miért történhetett, de ha gondolja azonnal utána nézek.
Felhorkantottam a mondatra, de végül csak vállat rántok. Mr. Barrow persze nem tartotta szükségesnek…hát persze, miért is lenne szükséges? Nyilván nem izgatja magát, hiszen ő bármikor elmehet egy étterembe.
Idegesen dobolni kezdtem a lábammal és már alig vártam, hogy legalább az egyikük az ajtóhoz lépjen. A februári sérülésem ellenére is könnyedén kislisszolok mögöttük vagy szimplán félre lökdösöm őket és meg sem állok a seprűmig, ami… Ó, nem… biztosan azt is megtalálták – ez a gondolat most először futott át az agyamon és azonnal le is taglózott. Na meg aztán egy ilyen helyet biztosan alaposan őriznek.
Mr. Barrow rám nézett, én is így tettem. Nem zavar, ha azokba a ridegnek látszó, kékes árnyalatú szemeibe kell néznem. Ha játszani akar, játszok én szívesen… – gonosz vigyor ült ki az arcomra, miközben az elcsépelt monológot hallgattam. Nem most szegtem meg életemben először a törvényeket „több ponton” és éppen ezért tisztában is vagyok velük. Nem egy ostoba tolvaj vagyok, aki kimetszi az Abszol úton sétáló, gyanútlan járókelők zsebét. Én nagyban utazom és tökéletesen tisztában vagyok azzal, amit teszek.
– Nekem csak annyi a dolgom, hogy hazajuttassam és átadjam a megfelelő fegyelmi eljárásoknak. Amint meg tudok egyezni a Mágikus Tárgyak Főosztályával és a megfelelő bírákkal.
Letöröltem a képemről ugyan a vigyort, de a viselkedésemen nem tudtam változtatni. Mintha ennek a két embernek a társaságában még vastagabb falat húztam volna magam köré és még tüskéket is tettem volna rá kívülről. Nem nyerték el a bizalmamat és ezt nem is takargattam.
Egy pillanatra lehajtottam a fejemet. A sérült ujjaimat vizsgálgattam. Mindegyik gusztustalan színben pompázott, mintha legalábbis egy nagy kalapáccsal ütöttek volna rájuk. Ha csak egy pillanatra a kezemben lenne a pálcám, legalább rögzíthetném őket, míg haza nem térek, hogy meggyógyítsam magamnak.
– Ha csak ennyi a dolga, Mr. Barrow, akkor miért kéne elmondanom, hogy szerintem mi történt? – érdeklődtem gúnyosan. – Egyébként is, már többször kijelentettem: félreértés történt.
Szerencsére pont idejében kezdett el morogni a gyomrom, jelezvén, hogy éhes. Ezzel nyomatékosítottam a korábban elhangzottakat… habár egyelőre nem látszott megoldódni az ebéd kérdés, de nem adom fel. Kitartó vagyok és bizonyosan makacsabb, mint Mr. Barrow.
– Ismerem az itteniek által elmondott tényeket, mindent amit láttak, amit bizonyítottak és azt is, amit nem. Ahhoz, hogy egyezkedni tudjak, ismernem kell a maga oldaláról is az egészet. De mint láthatja nélkülem nincs alku pozícióban. Ahogy velem szemben úgyszintén nincs. Szóval nyugodtan elkezdhet mesélni. Türelmes vagyok. Annál inkább is, mivel nekem van lehetőségem megnézni az itteni nevezetességeket, amíg ön makacs mód hallgat. Nekem mindegy milyen hosszúra nyúlik a nyaralásom… – jött a válasz.
– Akkor lehet, hogy lakást is vehet magának a városban, ugyanis én is elég türelmes vagyok. Míg nem laktam jól, nem beszélek. – rántottam meg a vállamat. – Hol van ap… vagyis Phillip Rowle? Tudom, hogy ő küldte magát! Neki kellene itt lennie.
A nagy indulatomban majdnem elfelejtettem, hogy nem kéne kikotyogni a valóságot. Gondolom apám egészen más indokkal küldte ide ezt az alakot, minthogy a fattyú fiát mentse meg. Egyrészt túl veszélyes lenne még egy embert beleavatni ebbe a titokba, másrészt szégyellheti is a dolgot még mindig… fogalmam sincs és nem is érdekel. Éppen elég a tudat, hogy valószínűleg gyerekként el akart tenni a lábalól. Nem hinném, hogy többet megszeretnék tudni a belső énjéről emiatt.
Kezdtem komolyan elveszíteni a türelmemet. Együtt működő vagyok alapvetően, addig a pontig, míg érvényesülnek a szabályaim.  
Megint a nőre pillantottam, erre a Mrs. vagy Ms. Papaakárkire. A zsebéből kilógott a pálcája, amire csak még jobban felhívta a figyelmet, ahogy keresztbe vetett a lábait. Nem volt különösebben csinos – legalábbis én nem vonzódok a görög nőkhöz –, de azért rákacsintottam és megnyaltam a szám sarkát. Gyerünk… hozd csak zavarba, O’Mara! – bíztattam magamat, habár kicsit sem éreztem éppen sármosnak magamat.
Hirtelen pattantam fel az ágy széléről, ahol eddig ücsörögtem és egyenesen a nőnek rontottam. Nem akartam, hogy megüsse magát ezért a tarkója mögé tettem a kezemet, de a földre rántottam a székkel együtt. Kirángattam a zsebéből a pálcát és már azon voltam, hogy legurulok róla, hogy Mr. Barrow-ra szegezzem azt.
– Ne féljen, nem fogom bántani – suttogtam a nőnek, de a következő lendülettel megfordultam.
A pálcát most már Mr. Barrowra szegeztem. Reméltem, hogy nem fegyverez le azonnal, mert nyilván ő jobban tud bánni a saját pálcájával, mint én ezzel az idegennel. Csak annyit akartam elhadarni, hogy: – Én nem akarok bajt, csak adjanak enni és lehetőleg vigyenek ki ebből az ablaktalan helyiségből legalább addig! Ezen mi olyan nagy kérés?

▪ outfit ▪

- Nem ő küldött. – Hallani a szenvtelen választ. Titkársági parancs érkezett, hivatalos pecséttel, de ezt már nem köti a másik férfi orrára. Nyilvánvalóan ő Phillip Rowle-tól várta a segítséget. És ki tudja miért, mert erre William sem tudta a választ, de nem tőle kapja. Pedig vélhetőleg mindenki jobban járt volna úgy. Ő legalábbis bizonyosan, mert egy hisztis tinédzserként viselkedő piti tolvajhoz nem sok kedve volt. Vagy türelme… Nathaniel Forest barátságában sokat tanult ez utóbbiról, más emberek felé. Csakhogy annak a férfinak egy olyan vállalkozás volt a háta mögött, amit a semmiből tett nagyon is sikeressé. Mindezt roppant intelligenciával és ésszel érte el. De nem tűnt úgy, hogy az előtte ülő bármi ilyesmit is felmutathatott volna. Hajlandó tisztelni az embereket, bármilyen közegből jöjjenek is, ha azok az emberek megérdemlik a tiszteletét. Mr. O’Mara az elejétől kezdve öntelt, gőgös és semmibe veszi tulajdon helyzetének jelentőségét a jelentéktelenségével együtt. Nem éppen az a kategória, akit ismerősei közé akart volna sorolni…

- Remek. – Szitkozódik, mikor Mr. O’Mara felpattan és Papathanaszíu asszony pálcájáért vetődik. Feláll székéből és pálcáját az egyre idegesítőbb alakra szegezi. – Csak, hogy tudja, ilyen az, amikor valaki ront a helyzetén. – Az asszonyt nem nagyon félti, tudja, hogy tucatnyi vacak helyzetből kikeveredett már, szóval ennyitől nem lesz baja. És lényegében magáért se túlzottan aggódik. Egy apró pálcaintéssel lefegyverző bűbájt küld. Egy másik hatására pedig kötelek jelennek meg a műkincs- és pálca tolvaj mellett. William mozdulatai nagyon precízek és pontosak, mégis hihetetlen türelmet és nyugalmat sugároznak. Az angol hidegvér ugyebár. Pedig most látszik igazán mennyi tapasztalat és milyen kemény évek lehetnek a háta mögött. Amit az ingujj alól ki-kilátszó sebhelyei csak még inkább alátámasztanak. – Jól van? – Fordul a boszorkány felé, miközben a kezét nyújtja neki és felsegíti a földről. Szemét le nem véve a férfiról.

Sóhajt egyet. Elege van. Most legszívesebben valami ládába zárná és abban vinné haza Mr. O’Marát. Ebben csak az gátolja meg, hogy ez a cselekedet eléggé rossz fényben tüntetné fel. Még, ha aztán a pszichomedimágusok neki is adnának igazat. Elég csak öt szót beszélni a fickóval és valószínűleg mindenkinek az agyára menne, nem csak neki.
- Én sem igazán értem mi olyan nagy kérés azon, hogy mesélje el, mi történt… - Vonja meg a vállát, majd pálcájából kis fénycsík tör elő. Valami húsfélét és krumplit varázsol egy fatányérra. Tulajdon tartalékai közül választotta. Mindig van a táskájában efféle ellátmány. Túl sokszor keveredett fura és életveszélyes helyzetekbe ahhoz, hogy ne gondoskodjon egy út előtt mindenről. – Levessel, most így hirtelenjében nem tudok szolgálni. De ha hazaértünk gondolom Mr. Rowle szívesen meghívja magát a legnívósabb ebédre. Amennyiben a bírák szabadon engedik… Én továbbra sem kérek mást, csak a történetét. Bár vélhetőleg egy ovistól is gyorsabban kaptam volna egyet, mint magától. És lehet az még jobban is érdekelt volna…

 

[viselet]

Egy kicsit jól esett bosszantanom a nőt, de vele együtt ezt a Mr. Fontoskodót is. Nos, talán nem éppen a legmegfontoltabb döntésem volt rá támadni egy hivatalos személyre és eltulajdonítani a varázspálcáját, ezúttal azonban kijelenthetem: csupán önvédelmi szándékkal vettem kölcsön. Nem akartam én senkinek semmilyen sérülést okozni, de az éhes gyomrom már nem engedett nyugodni, ráadásul szerettem volna nyomatékot szerezni a mondandómnak, miszerint megfelelő étkezés nélkül nem fogok beszélni.
Utálom, ha valaki nem érti meg, mit akarok. A felesleges szájtépéstől pedig egyenesen égnek állnak a nem létező szőrszálak a hátamon. Mr. Barrow pedig csupán azt nem érti meg, hogy itt, legyen akármilyen kellemes is a nyaralása az én játékomat játsszuk és nem az övét.
– Csak, hogy tudja, ilyen az, amikor valaki ront a helyzetén.
Rontok a helyzetemen? – csendült fel bennem a kérdés. Hát őszintén szólva nem nagyon hittem, hogy ezen lehet rontani. Mi lehet rosszabb annál, hogy bezártak egy ilyen helyre? A válasz valószínűleg nem, mert még a halált is jobban viselném ennél az elviselhetetlen kosztnál és az ablaktalan szobánál.
– Én csak éhes vagyok, miért nem lehet megérteni? – értetlenkedtem. Szinte nyomatékosítva a korábbi, hasonló mondatomat.
Megpróbált lefegyverezni, de nem sikerült neki. Könnyedén kivédtem már egy ilyen támadást, hiszen az elmúlt hónapokban alaposan megerősödtem, ráadásul ez az idegen pálca is meglehetősen kezesnek bizonyult. Csupán a karomra sikló kötelekre nem voltam felkészülve. A szorításukban elejtettem újdonsült fegyveremet és kicsit szerencsétlenül, de ismét ülőpozícióba kerültem.
Azt akartam mondani: Ezzel nincs vége. A szavaim azonban elakadtak, ahogy Mr. Barrow-ra pillantottam, miközben felsegített azt az irritáló, görög asszonyságot. Az ingujja egy kicsit felcsúszott és kivillantak a karját csúfító hegek. Ezek szerint ő sem egyszerű aktakukac – állapítottam meg sóhajtozva.
Látszott persze rajta, hogy elege van és ez tetszett. Szeretem a saját szórakozásomnak megfelelően kikészíteni az ilyen alakokat, ezúttal azonban én is kifáradtam. Napok óta nem ettem rendesen, sérült voltam, a testem nem állt készen egy ilyen heves támadásra. A szívem iszonyatosan hevesen vert, mintha kilométereket futottam volna. Még mindig levegő után kapkodtam.
– Én sem igazán értem mi olyan nagy kérés azon, hogy mesélje el, mi történt…
A vállrándítása bosszantott. De hamarosan valami ételt tett elém, aminek legalább egy része jobbnak látszott, mint amit itt kaptam. Vágyakozva néztem a fatányéron heverő falatok után, de a kezeim még mindig a kötelek szorításában pihent.
– Nos, ha elengedne, talán megkóstolhatnám – jegyeztem meg ridegen. – De örülök, hogy végre felfogta, mit akarok.
Nem akartam gúnyos lenni, de egyszerűen már nem bírtam magamban tartani a keserűséget. Csak arra vágytam, hogy disznó módjára rávessem magamat a krumplira. Az a húsféleség nem tetszett, nem tudtam beazonosítani. Kicsit fintorogva is néztem rá, de a köret is bőven elég nekem. Sosem voltam nagyétkű, egyszerűen csak szerettem, hogyha tele van a gyomrom… persze időnként én is habzsoltam és mindent megkóstolok, amit elém tesznek. Alapvetően azonban két-háromféle ételnél nem igazán eszek meg többet.
– Levessel, most így hirtelenjében nem tudok szolgálni. De ha hazaértünk gondolom Mr. Rowle szívesen meghívja magát a legnívósabb ebédre. Amennyiben a bírák szabadon engedik… Én továbbra sem kérek mást, csak a történetét. Bár vélhetőleg egy ovistól is gyorsabban kaptam volna egyet, mint magától. És lehet az még jobban is érdekelt volna…
Kissé színészkedve sóhajtottam fel. Elkeseredett arccal néztem az ételre… persze, hogy inkább ettem volna egy tál forró levest. Elképesztően éhes voltam és kételkedtem benne, hogy a krumpli elég lesz a gyomrom helyrerakására.
– Mi az az ovis? – kérdeztem vissza.
Biztosan valami mugli dolog, vagy hasonló. Fogalmam sem volt az egészről, de nem is érdekelt igazán csupán költői kérdésnek szántam.
Nyugodj meg, most már előadhatod a mesédet – próbáltam hatni a még mindig hevesen kalapáló szívemre. Közben Mr. Barrow szemébe néztem, valószínűleg, ha hazudok is, nem fog rájönni. Egész jó vagyok benne, a színészkedés, megjátszás pedig egyenesen az én terepem.
– Nekem elveim vannak, uram, és mivel maga volt szíves teljesíteni a kérésemet, én sem teszek másként – próbáltam legalább látszólag elővenni a jobbik modoromat. – Igen, ott jártam a rendezvényen, ezért láttak annyira. A környéken utazgattam éppen, egy szerelmi csalódás után szellőztettem ki a fejemet… éppen itt, Görögországban. Az érkezésem után pár perccel történt ez a kis félreértés. Nézze csak meg, mit tudnak rólam a Minisztériumban és semmit sem fog találni. Nincs priuszom.
Azt még véletlenül sem tettem hozzá, hogy azért nincs, mert amikor egyszer megpróbáltak elkapni, talán egy éve – ami igencsak jól mutat a tizenöt éves pályafutásom mellett –, elloptam a rólam készült aktát. Nem volt túl nehéz, csak egy tizenéves lányt kellett kicsit drámázva meggyőznöm.
– Egyszerű patikus vagyok, mégis mi a fenét kezdenék én egy ilyen kupával? – tettem fel a kérdést. – Azt hittem, hogy nyitott rendezvényről van és éppen csak meg akartam csodálni azt a csodálatos alkotást… mikor az a pincér, az a magas barna hajú… nekem jött. Elveszítettem az egyensúlyomat és egyenesen a kupát tartó állványra zuhantam. A kincs pedig a kezemre tapadt.
Szándékosan változtattam el a hangomat, mintha szörnyű emléket mesélnék, holott nagyon is élveztem azt a pillanatot, amikor megérinthettem. Csupán a folytatás volt kissé kellemetlen, amit valószínűleg Phillip – azaz apa – megpróbál megoldani ennek az alaknak a személyében. Jobbat is szerezhetett volna. De beérem ennyivel.
– Aztán rám vetett magát egy halom varázsló és akkor törtek el az ujjaim… – fejeztem be a történetet lehajtott fejjel.
– Maga szerint, ha valaki lopni akar az így teszi? Csak úgy besétál a tömegbe? – kérdeztem.
Valójában a legjobb taktika elvegyülni a tömegben és míg mindenki eszik, meg iszik, könnyen el lehet emelni ezt-azt. Azonban még Cartwright sem érti meg ennek a módszernek a szépségét, holott sokkal idősebb és tapasztaltabb nálam. A klasszikus „osonjunk be” nem mindig a legjobb megoldás, még akkor sem, ha az ember olyan könnyen mozog, mint én.

▪ outfit ▪

- Hát, amennyi tolvajjal, csalóval és hazuggal volt eddig dolgom… - Mosolyodik el kissé a szomorúan előadott történet végén. – Az a tapasztalatom, hogy igen csak színes a lopás technikák terén tanúsított repertoárjuk. – Visszasegíti Papathanaszíu Asszonyt a székére, majd ő is leül ismét. Pálcájával pöccint egyet, mire Mr. O’Mara kötelei előbb a földre hullanak, majd teljesen el is tűnnek. William azonban az enyhe mosoly után, mintha nem térne vissza teljes egészében a hivatalos angolságához. Ő pont ugyanúgy megkapta azt, amit kért, mint az előtte ül. Étel és történet most gazdát cseréltek, így mindenki elégedett lehet.

Bár azt nem tudja mennyi hitelt lehet adni e történet szavainak. De ő most egész egyszerűen csak haza akar jutni. Hogy aztán már tényleg kivegyen egy kis szabadságot, mert nagyjából napi huszonnégy órában dolgozik azóta, hogy a háborúnak vége lett. Ennek a nagy része pedig külföldi kiküldetésben volt. Először az európai országokat járta végig menekültek után kutatva, hogy aztán egy kis rehabilitáció után végül hazajutassa őket. Aztán meg a csipp-csupp és az égbekiáltóan hatalmas minisztériumi ügyek színes skáláján mozogva rohangált országról országra. De, ha ezt a marhát hazaszállítja, gondosan ellátott törött ujjak nélkül, amiket majd igyekszik nem ő maga eltörni ismét… Akkor egy nyugodt, szüleinél és testvérénél eltöltött héttel adózik önmagának.
Már csak az itteni minisztériumi tagokat kell rávenni a kiadatásra… Őt legalábbis baromira nem érdekli, hogy Mr. O’Mara története igaz-e. Ő ugyanúgy tűzön-vízen keresztül ragaszkodni fog ehhez, hiszen ez a dolga, mint, ahogy a fogságba esett férfi teszi. És megpróbálja mindezt gúny nélkül a hangjában előadni majd. Nehéz lesz a szobában átélt konfliktus és a férfi lenyűgözően bájos személyisége miatt, de megoldja valahogy. Bár igaziból erősen kételkedik benne, hogy túl nagy erőfeszítéseket kéne tennie. Papathanaszíu Asszony túl régi barátja ahhoz, hogy akadékoskodjon. Ráadásul sokkal fontosabb dolgokat, bebörtönzések, előléptetések, diplomáciai problémák, tudhatnak közösen maguk mögött ahhoz, hogy épp ezen kis senkiházi ügyében ne értenének egyet. Mr. O’Mara pedig nem lehetett tisztában azzal a ténnyel, hogy a nő befolyása sokkal, de sokkal nagyobb annál, mintsem azt gondolta volna. Lévén, hogy volt olyan idő, a mikor mágiaügyi miniszterként mindent ő irányított itt. Mandátumának lejárta után, kapcsolati hálója miatt kérték fel a diplomáciai szektor vezetőjének.

- Ezt előadva a hatalmasoknak, elintézne nekünk egy haza utat asszonyom? – Néz nyugodt elégedettséggel a nőre. – Már, ha természetesen úgy gondolod, hogy mi is képesek leszünk kezelni az ügyet otthon. Bár kétlem, hogy pénzbírságon kívül komoly büntetést kapna…
- Komoly nemzeti kincs lopásának kísérletével vádolják. – Kezdte az asszony, érdekes görög akcentusával. Félig Mr. Barrownak, félig a fogvatartottnak intézve szavait.
- De láttam a bizonyítékok listáját és az kevés bármire is… - Mondta ki William a tényeket, mintha védekeznie kéne, pedig biztos benne, hogy az asszonnyal ismét azonosak a gondolataik és a véleményük.
- Pontosan. – Vette át ismét a szót a nő. – Meggyőzöm őket, természetesen. De a pénzbírságról az országaink mindenképp tárgyalni fognak. Ha a műkincs ellopása nem is bizonyítható rá, az ellenem elkövetettek megnevezésével fogjuk követelni a pénzt.
- Ezt majd a protektorok elintézik egymás közt. Mint már mondtam, engem csak az érdekel, hogy hazavigyem…

Azzal a nő felállt és kiment a szobából.
- Nos… Remélem finom volt a kaja. Magam készítettem. – Mosolyodik el valamiféle bizalmas légkör mímelésének a céljából, ha már így kettesben maradtak. – Az ügy magának még tuti nem záródott le, amint hallhatta… De, azt hiszem a feladatom oroszlánrészének vége. Mutassa csak az ujjait, szerintem azokat én is simán rendbe teszem. – Kapja elő megint a pálcáját. – Aztán, ha visszajött Papathanaszíu asszony, összeszedjük a holmiját és pár órán belül már otthon is vagyunk. Most mondja, hogy nem örül?

 

[viselet]

A történetem elmesélése talán mégis csak ért valamit, ha mást nem azt, hogy befalhattam egy adag krumplit. A kedvenc ételeim közé sorolom, de a hússal csak nem tudtam megbarátkozni, ezért diszkréten félretoltam a tányéron.
– Már, ha természetesen úgy gondolod, hogy mi is képesek leszünk kezelni az ügyet otthon. Bár kétlem, hogy pénzbírságon kívül komoly büntetést kapna…
A fontos emberek rendkívül fontos beszélgetését hallgatva csak vigyorogni támadt kedvem, de még mielőtt észrevették volna, inkább lebiggyesztettem az ajkaimat. Úgy tettem, mintha fájnának az ujjaim, nem akartam beleszólni a beszélgetésbe. Jól tudtam, hogy akármilyen büntetést is szabnak ki rám, azt apám majd valahogy elsikálja vagy kifizeti. Az előbbiben reménykedtem, nem szerettem volna névszerint szerepelni egyetlen minisztériumi aktában.
– Komoly nemzeti kincs lopásának kísérletével vádolják.
Egy kicsit megköszörültem a torkomat.
– Nos, kedvesem, azt továbbra sem tudja bizonyítani, hogy mit szándékoztam tenni – mondtam ezúttal inkább udvariasan.
Már nem volt mit túlreagálnom a dolgon. Tudtam: odahaza minden meg lesz oldva és talán egy kisebb fejmosáson kívül nem sok mindent fogok kapni Philliptől sem a történtekért. Már a Nyströmmel szemben elszenvedett vereségem miatt is dühös volt. Igen, nyilván gyengébb varázsló, mint én, mégis használ fekete mágiát, ami ellen kevés vagyok. A kis híján halálos balesetem után persze nem szólt semmit, de tudom, hogy valamit azóta is forgat a fejébe. Talán a Roxfortot nem végeztem el, nincsen semmi, ami bizonyítaná a tehetségemet, de hülye nem vagyok.
Mr. Barrow is belátta azt, amit finoman jeleztem korábban. Nincs elég bizonyítékuk, illetve, ami van arra egyszerűen nem lehet alapozni semmit. Részemről én is inkábba protektorra, azaz apára bíztam volna az ügyet. Egyetértően bólintottam és az utolsó falatot is a számhoz emeltem.
Alaposan kiélveztem az ételt. Napok óta nem jutott a gyomromba semmi tápláló vagy éppen finom. Egy tábla csokoládéval is beértem volna, de a tolmácsom tört angolsággal közölte: „Gynúsított nem kényeztetni.” Csak feltételeztem, hogy nem arra gondol, amire elsőre gondoltam, hanem a csoki luxuscikknek minősítéséről.
A nő távozott időközben a helyiségből, így csak én és Mr. Barrow maradtunk ott. A mosolyától egy kicsit kirázott a hideg, de már nem tekintettem rá ellenségesen.
– Nos… Remélem finom volt a kaja. Magam készítettem.
Teli szájjal bólintottam és felé toltam kissé a tányért.
– A húst meghagytam magának – mondtam, miután lenyeltem a falatot.
Örömmel konstatáltam, hogy már nem szédülök az éhségtől és az érzékeim is egészen megerősödtek. Nos, ha most kéne ledöntenem Papa asszonyt a székéről bizonyára nagyobbat esne és már régen odakint lennék. Azonban nem szívesen tettem volna meg újra, azt amolyan segélykiáltásnak szántam, amit nagy nehezen Mr. Barrow volt szíves meghallani.
– Mutassa csak az ujjait, szerintem azokat én is simán rendbe teszem.
Felé nyújtottam a jobbkezem kissé furcsán festő, elkékült ujjait.
– Nagyon egyszerű az ujjtörés kezelése – válaszoltam és ezúttal teljes bizalommal tekintettem rá.
Erős varázslónak tűnt, habár bizonyára neki is megtaláltam volna a gyengepontját. Azok a sérülések a karján elárulták, hogy sokmindenen ment már át életében és ez őszinte tisztelettel töltött el iránta.
 – Aztán, ha visszajött Papathanaszíu asszony, összeszedjük a holmiját és pár órán belül már otthon is vagyunk. Most mondja, hogy nem örül?
A kérdésre csak megköszörültem a torkomat.
– Csak szeretnék innen kijutni – vontam meg a vállamat.
Nem akartam érzelmeket mutatni és örömkönnyekben fuldokolni előtte. Igen, haza akartam menni, de nem a londoni lakásomba vagy Philliphez, hanem a mostohaapámhoz Észak-Írországba, legalább egyetlen éjszakára. Csak be akartam szívni az igazi otthon illatát megint.
– Rosszul viselem, ha bezárnak valahová – ismertem el, miközben ismét ránéztem egy pillanatra, majd az ajtó felé fordulva vártam, hogy visszatérjen a nő és végre hazatérhessek.

▪ outfit ▪

- Tudom. – Vonja meg kissé a vállát. – Nem véletlenül lettem magas beosztású diplomata. Egy ujjtörésnél sokkal rosszabbakat láttam. Főleg az elmúlt egy évben… - A végén úgy nyeli el a szavakat, mintha megbánta volna, hogy elkezdte azokat. És talán ez az egész mondandójára tényleg igaz is. Fáradt. Egyértelműen látszik rajta. Még a háborút sem pihente ki. És most mégis óvó bácsit kell játszania egy nem túl jó benyomást keltő alak fölött. Mindegy. Sóhajt egy nagyot és óvatosan tenyerébe veszi a kékesszín ujjakat. Varázspálcájával lassút koppint. A fehér színű bűbáj a vele szemben ülő csontjaiig kúszik, és szinte hallani, pont mikor a csont törik, ahogy most újra eggyé állnak össze. William tapasztalta már, hogy ez nem éppen kellemes folyamat, bár neki a sípcsontja tört szinte teljesen ketté. Kétszer ordított a fájdalomtól, egyszer, amikor eltört és egyszer, amikor a társául szegődött boszorkány összeforrasztotta. És végül neki mégsem sikerült megmentenie a mugli származású nőt Voldemort csatlósaitól… Akkor viszont már ereje sem volt, hogy ordítson. Záporozó könnyein keresztül csak az erdő fáit figyelte, ahogy hoppanálás után ismét rohant a semmibe.

-  Csak szeretnék innen kijutni.
Mr. O’Mara hangjára szedte megint össze magát. Igen, akkor neki sem volt egyéb vágya. Bár ez a mostani helyzet azért merőben más. Az asztalra helyezte a még kékes, de már nem törött ujjakat, aztán a nyitódó-csukódó ajtó felé nézett.
Papathanaszíu asszony lépett be. Egyik kezében vászonzsákot tartott, amit kissé Mr. O’Mara felé billentett.
- Jó benyomást tett az itteniekre… - Vonta meg a vállát. – Lehet nem is lett volna szükség önre, Mr. Barrow… A főosztályon mindenki egyöntetűen arra vágyik, hogy megszabaduljon tőle. Persze azért elégtételt akarnának, ha máshogy nem pénzösszeg formájában, mint ahogy az várható volt. De azt is, hogy minél gyorsabban elhagyja az országot. És nem tudom, ezek közül melyiket akarják mohóbban… Mindenesetre Mr. O’Mara, ha lehet, egy darabig tartsa magát távol Görögországtól. És a nemzeti kincseinktől… Nem kell sokáig, olyan tíz-húsz év bőven elég lesz, hogy a Mágikus Tárgyak Főosztálya kiheverje a maga jelenlétét. És akkor most az ártatlanságának hitével együtt mondom ezt… - A vászontáskát a férfi felé nyújtja. – Itt a holmija. – Mondja, majd miután elengedte a csomagot Williamre néz. – Innentől a maga felelőssége. Szabad az út hazáig. – Néz mélyen a férfi szemeibe. - És, vigyázzon magára. Nem csak hazafele. De mindig.

William viszonozza az asszony tekintetét. Igen, bárki számára egyértelmű lehet, hogy sötét és nehéz dolgokat élhettek át együtt. Barátokká váltak. És most Mr. O’Mara egy kicsit abba a pillanatba tekinthetett bele, amíg nem, mint hivatalos személyek, hanem mint barátok állnak egymás mellett.
- Ígérem. – Mondja egyszerűen a férfi, bár mindketten tudják mekkora hazugság is ez. William a halálraítéltek hűvös nyugalmával viseli az óvó intéseket, és éli mindennapjainak hátralévő részét. Amit ígért neki az élet, az ellen úgysem tud tenni. Tudni fogja majd, melyik létének utolsó perce és akkor majd méltóképp elbúcsúzik a világtól.
Addig viszont… Mr. O’Marára néz és szélesre tárja az ajtót. – Indulhatunk?

Köszönöm a játékot!