+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Esmé Fawcett (Moderátor: Esmé Fawcett)
| | | | |-+  Si vis pacem, para bellum
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Si vis pacem, para bellum  (Megtekintve 84 alkalommal)

Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Elérhető Elérhető
« Dátum: 2017. 06. 17. - 15:06:23 »
+1

"Elliot George Lee" lakása

Az aprócska, meglehetősen régi ház romosnak látszott, habár a háború óta már valamennyire helyrehozták kívülről is. Az ütött-kopott ajtón fekete táblácska hirdette, arany betűkkel: Elliot George Lee tulajdonában áll a lakás. A férfi elővigyázatosságból születéskor kapott nevét használta, nehogy ellenségei rábukkanjanak.
Naplózva


Esmé Fawcett
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2017. 06. 17. - 17:55:20 »
+1



          Miután anyu hozzám költözött, mert megtudta az igazságot, a hónap eleji balesetemről, minden a feje tetejére állt. Ennek köszönhetően valamennyire helyre jöttem, bár azért nem tökéletesen. Erőszakoskodni kezdett, hogy járjak el megint a pszichológusomhoz, de hiába próbálom elmagyarázni neki, hogy a gondomon nem tud segíteni. Az egész annyira fojtogató és egyre jobban szorul a hurok a nyakam körül. Főleg, mert van egy olyan sejtésem, hogy Phillip megfigyeltet valakivel és néhányszor már Keant is láttam a főiskola körül. Mondjuk úgy, hogy az életem cseppet sem tért vissza a normális kerékvágásba, és még jól sem sikerül megjátszanom, mintha mégis megtörtént volna. Legalábbis Bria igen hathatósan felhívta rá a figyelmem.
          Két napja viszont megint egyedül vagyok, és megint úgy telt el ez az idő, hogy nem tudok alkotni. Semmit. Pedig nyakamon vannak a határidők, és ahogy anya felhívta rá a figyelmem, akár van mecénásom, akár nincs a számlák nem fogják befizetni magukat. Köszönöm a semmit. Szóval, lényegében ahelyett, hogy nyugodtabb lenne az életem csak még kaotikusabb.
          Miért van az, hogy a lelkiismeret már teljesen felfalta a lényemet és igazából csak szellemként járkálok a saját lakásomban? Hogy a megnyugvás helyett csak még rosszabb lesz a helyzet? Akármiért is, ideje lesz elindulnom. Bria keresett, hogy töltsem nála a hónap utolsó hétvégéjét. Azt mondta jót tenne, ha kicsit kimozdulnék, csak nem tudom, hogyan gondolta. Felöltözök rendesen, ahogy kell és végül el is indulok, de aztán soha nem érek oda hozzá. Londonban egy másik irányba fordulok.
          Tudom mit kockáztatok és tudom, hogy soha többé nem tehetem jóvá a tettem, de azt akarom, hogy megtudd az igazságot. Szeretlek, és mindig is így lesz, de nem akarom, hogy bántódásod essen. És ezért tényleg képes voltam meghozni azt a pokoli döntést, de nem tudom elviselni a súlyt, amit ezzel a vállamra tettem. És nem csak a vállamra. Egy kis heg még mindig látszik, és szerintem soha nem is fog már eltűnni a csuklómról. Nem is baj, szeretném, ha lenne valami, ami mindig emlékeztet arra a tettemre.
          Mintha a sors vagy nem is tudom mi ráérezne erre, mert egy Rowle áll meg velem szemben az egyik utca sarkánál. A takarásából Lisbeth lép ki.
          - Sejtettem, hogy a hónap eleji találkozó után nem fogod majd kibírni. Fordulj vissza most vagy megbánjátok mind a ketten.
          Nem valószínű, hogy elég volt neki az, amit eddig velem tett, kell még most is a földön fekvőbe egy jól célzott rúgással betalálnia. Nem szólok vissza neki, inkább hagyom, hogy kiélvezze a percet. És meg is teszi.
          - Tudtam én, hogy jó kutya leszel – kiabál utánam, mikor elindulok az ellenkező irányba, mint az úti célom, ahol van. Persze hallom magam mögül a lépteket, de az cseppet sem érdekel. Kicsit megszaporázom a tempóm, meg akarok szabadulni az illetőtől, de nem megy.
          Szerencsére még mindig tudom az útvonalat, ahogy eljutok oda hozzád a város bármely pontjáról. Ezt próbálom másodszor kihasználni, de nem megy. Egyszerűen nem tudom lerázni az alakot. Odaérek igaz, de a lakásban sötét van. Talán alszol csak, bár nincs még olyan későn. Bekopogok és be is csöngetek.
          - Elliot engedj be, kérlek, beszélnünk kell. Én… Én el akarom mondani a teljes igazságot.
          Az ajtónak beszélek, és bár többször is kopogtam, nem érkezik bentről válasz. Akkor talán nem vagy itthon? Folyamatosan a hátam mögé nézegetek közben, mert fenyegetően lelassult a férfi, és a pálcájáért is nyúl. Már nyúlnék én is az enyémért, mikor egy levelet vesz ki a zsebéből és felém nyújtja. Eddigre már teljesen az ajtóhoz tapadok.
          Meglepődve nézek a felém nyújtott papírlapra, majd ahogy elveszem tőled, úgy el is tűnik. Kinyitom, de csak egy rövid üzenet van benne. „Elköltözött.” Lis tudta, hogy eljövök majd, és ki akarok tálalni, ezért elintézte, hogy ne legyél itt.
          Sírva könyörgök, hogy engedj be, nem akarom elhinni, hogy tényleg elköltöztél, bár elég valószínű. Én se biztos, hogy ott akarnék élni, ahol annyi közös emlékünk van. Egy idő után azonban elfogynak a könnyeim, nekivetem a hátam a falnak és azt az egy szót nézem a lapon. Nem akarom elhinni, itt kell lenned. Ide köt minden, tudom. A kincseid.
          Leülök az ajtó tövébe, a falnak támaszkodom. Már rég besötétedett, Bria talán már keres is. Ő is sokkal nagyobb felügyelet alatt tart azóta. A fejem nekitámasztom az ajtónak, talán hallok bentről valamilyen mocorgást, de semmi. Néhány szomszédod megnéz magának, de nem foglalkozok velük. Csak a bentről jövő zajokra figyelek, amíg úgy hajnali egy felé el nem nyom az álom.

Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Elérhető Elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2017. 06. 18. - 09:41:08 »
+1



Három órát mutatott a karórám, mikor a kandallóból kilépve végre otthon találtam magamat. Fáradtan nyújtózkodtam, miközben Zeusz lustán elheveredett előttem a szőnyegen. A hasát mutatta várva a kényeztető simogatást.
Lassan guggoltam le hozzá és finoman megcirógattam. Most is olyan selymes volt a bundája, mint máskor. A dorombolás pedig még hangosabbá és monotonabbá vált. A karomba vettem és elindultam vele a hálószobába.
Megint te leszel a hálótársam, Zeusz – mondtam neki gyengéden.
Ahogy letettem a takarómra, azonnal felült. Vékony hangon nyávogott fel és közben le sem vette rólam a világító zöld szemeit. Tudtam jól, mit vár: a szokásos kis beszámolót arról, hogy merre jártam. Nem volt persze nagy titok, legalábbis ennek a lakásnak a falai között.
Esküszöm, nem tettem semmi meggondolatlant – jegyeztem meg, miközben már az ingemet gomboltam. – Egy vidéki múzeumba hatoltam be, egy megbízás végett… amit már korábban említettem. Tudod, az a szokásos banya adta, aki mugli ereklyéket gyűjt. Sajnos ezúttal tévedett. Nem volt már ott az a pecsétgyűrű.
Sóhajtottam egyet.
A felesleges küldetés emléke kicsit felzaklatott. Minek is vállaltam el? – merült fel bennem újra kérdés. Szívem szerint mindig elkerülném a muglikat, de hát a megfelelő összegért persze hajlandó vagyok kivételt tenni. Tudom, hogy már van munkám és persze ott van apám ígérete is. A fizetésem azonban meglehetősen kevés, és ha ezt a lakást élhetővé akarom tenni, akkor bizony mindent összeget rá kell fordítanom. Ha Esmé nem is akar már velem lenni, magamért akkor is meg kell tennem. Rendeznem kell a körülményeimet.
Amint megszabadultam a felesleges ruhadaraboktól, elvonultam a fürdőbe. Gyorsan zuhanyoztam le és kényelmesebb öltözetre váltva tértem vissza a hálószobába. Pillanatok alatt elaludtam, magamhoz ölelve Esmé egykor párnáját. Már majdnem teljesen eltűnt róla az illata, de a tudat, hogy valamikor az övé volt, ezúttal pont elég megnyugtató volt.
Nem álmodtam. Egészen olyan volt, mintha sötétben lebegnék. Nem érzékeltem az idő múlását és ez volt a legpihentetőbb érzés, amit valaha is éreztem. Hirtelen riadtam fel, valamikor hét óra körül. Nem tudom, mi történt, de mire feleszméltem már ültem az ágyon és Zeusz ott ücsörgött a lábaimnál. Megint hangosan nyávogott.
Mit akarsz? – kérdeztem rekedten és megdörzsöltem a szemeimet.
Leugrott az ágyról és elindult kifelé.
Lassan én is felkeltem az ágyból és elindultam kifelé. Hűvös volt odakint, hiszen nem raktam meg a kandallót estére. Gyorsan végig dörzsöltem a karomat, majd a fotel támláján hagyott szürke köntös után nyúltam. Úgy rángattam magamra, de nem kötöttem meg… Zeusz elvonta róla a figyelmemet. Mi a fene ütött ebbe az állatba?
A bejárati ajtó elé ült és kétségbeesetten nyávogott. Nem értettem ezt a viselkedést. Ha el is ment itthonról általában magától megtalálta a megfelelő kiutat, nem én nyitottam ki-be neki az ajtókat, mint valami komornyik.
Majd később kiengedlek… még nagyon korán van – dörmögtem.
Átvonultam a fürdőszobába, hogy kicsit magamhoz térjek.
Langyos vízzel mostam meg az arcomat, ami jól esett ebben a hűvös időben. A hajamat is gyorsan megfésültem, hogy legalább emberi külsőm legyen. Nem terveztem ma sehova sem menni és vendégeket sem vártam. Egy éppen csak a saját szépérzékemnek szólt – amiből valljuk be nincs is túl sok.
A fogmosással elidőztem egy kicsit. Közben a tükörben bámultam magamat. Ahhoz képest, hogy milyen keveset aludtam, nem festek rosszul – gondoltam kissé önelégülten, ezen vigyorognom kellett, így a fogkrém kifolyt a számon egyenesen bele a mosdótálba. Inkább megengedtem a vizet és gyorsan kiöblítettem a számat.
Valami zaj ütötte meg a fülemet. Elzártam a csapot, hogy jobban halljam.
Kopogás – ismertem fel. Őszintén szólva meglepett a dolog. Az ajtón – mióta itt élek –, talán egy ember jött be összesen és az is meg akart ölni. Semmiképpen nem volt tehát bíztató a felvetés, hogy onnan érkezik egy esetleges vendég.
Sietve vágtam át a nappalin, a pálcámat a köntösöm hatalmas zsebébe süllyesztettem. Nem kockáztattam volna meg egy újabb támadást fegyver nélkül az előszobában.
Zeusz még mindig ott ült a komódon. Ezúttal még hangosabban nyávogott, mint korábban. Talán ő is jelezni szerette volna, hogy a kopogás bizony tényleg a bejárati ajtótól jön. Gyorsan fordítottam el a kulcsot. Az öreg zár nyikorogni kezdett és egy halk kattanással kinyílt.
Úgy téptem fel az ajtót.
A küszöbön volt valaki… egy nő, akit azonnal felismertem. Nem csak a belőle áradó illat, de a gyönyörű barna haj is elárulta, hogy Esmé az. Csak ezután emeltem a tekintetemet az illetőre, aki valószínűleg kopogott.
Egy középkorú nő volt. Egyszerű ruhát viselt, kockás köténnyel. Az arca eléggé rémült volt, sőt kifejezetten aggodalmas, ahogy lepillantott Esmére.
Jó reggelt…
Jó reggel, Mr. Lee! Ezt a hölgyet a férjem vett észre, mikor jött hazafelé az éjszakai műszakból – magyarázta dadogva.
Csak biccentettem köszönés gyanánt, hogy szólt. Letérdeltem Esmé mellé, a karomba vettem, úgy hogy lássam az arcát. Valószínűleg csak aludt, méghozzá elég mélyen.
Esmé… – mondtam. Meg akartam ütögetni az arcát, de akkor vettem észre, hogy még a fogkefe is a kezemben maradt.
Ha szükséges tudok segítséget hívni – jegyezte meg a szomszédasszony.
Megoldom – válaszoltam és szerencsére távozott is.
Közben sikerült kicsit megcirógatnom az arcát, habár valószínűleg nem kellett volna ennyire gyengédnek lennem. Már nem vagyunk olyan viszonyban és velem is elég sok minden történt, amióta nem találkoztunk. Mondhatni, elkezdtem tovább lépni, még ha időnként újra és újra elő is tőr belőlem az érzés, hogy nem bírom ki nélküle.
Esmé, térj magadhoz! – suttogtam.
Naplózva


Esmé Fawcett
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2017. 06. 18. - 16:04:49 »
+1



          Valakik beszélgetnek körülöttem, de azt hiszem, csak álmodom. Bár mostanában inkább a földön alszok, mert nem akarom a csodálatos emlékeim elrontani azzal, hogy egyedül bemocskolom az ágyam. Milyen fura, hogy máskor pont fordítva gondolják az emberek.
           Egy kellemes illatra ébredek, és arra, hogy valami cirógatja az arcom. Odanyúlok, és igyekszem elhessegetni, de akkor megérzem egy másik kéz jelenlétét és azt, hogy már nem a hideg kövön ülök. A nap is süt már. Kinyitom a szemem és kicsit álmoskás mégis csillogó szemeddel találom szembe magam.       
          - Nem költöztél el – buggyannak ki a könnyeim. – Tényleg nem költöztél el.
          Szorosan ölellek meg, közben igyekszem a lábammal újra a talajon állni. Érezheted, hogy egyre jobban nedvesedik a válladon a pólód. Szokatlan, hogy így látlak, de azt hiszem, a korai időpont miatt még könnyen belefér. Kicsit befelé noszogatlak, nem akarom, hogy bárki meglásson. Bárki olyan, aki nem illetékes. Elengedlek, fejemet lehajtva, a hátamat az ajtónak vetem.
          - Tudom, hogy most talán meg vagy zavarodva – törlöm meg a szemem, csak utána nézek fel. – Nem bírom tovább. Sajnálom. Annyira sajnálok mindent.
          Leguggolok, és zokogni kezdek. Nem tudom, hogyan fogom így elmondani majd a történteket, de majd összeszedem magam. Percek telnek így el, ha vigasztalni is próbálsz, hatástalan. Végül nagyjából öt perc után sikerül úgy lehiggadnom és nem hüppögve vennem a levegőt, hogy beszélni is tudjak.
          - Ezt… Ezt mindenképp el akartam mondani. Én… Én szeretlek. Az életemnél is jobban. Soha… soha nem tennék olyat, hogy ilyen aljas módon hagyjalak el, de…
          Jobban átgondolva a szavaim, már meg is tettem, és honnan tudnád, hogy nem tennék ilyet, ha pont ilyen módon tettem meg? Ez kicsit paradoxon, és nem várom, hogy megértsd, nem várok semmit csak annyit, hogy hallgass meg.
          - Tudom, hogy most legszívesebben elküldenél, de hallgass meg, kérlek. – Nem adok lehetőséget arra, hogy elküldj vagy megtagadd ezt a kérésem. A cirógatásból tudom, hogy egyébként se tennéd. – Aznap mikor elhagytalak… Én… Én találkoztam Lisbeth Rowle-lal. Tudom, hülye voltam, hogy elfogadtam a meghívását, de azt mondta, élet-halál kérdése.
          Kiegyenesedem, és inkább a szemedbe nézve mondom a többit. Nem lenne fair hogy nem így teszem, akkor azt is hihetnéd, hogy hazudok.
          - Megfenyegetett, hogy megöl téged, ha nem hagylak el. Láttalak megsérülni is, mikor nem álltam kötélnek. Azt mondta, hogy az csak a kezdet abból, ami rád vár. Azt is mondta, hogy egy Rowle-lal vagy akkor is, és ha nem szól időben, akkor meg fog ölni pár percen belül. Én féltem, és inkább megígértem neki, hogy elhagylak. Nem akartam, hogy meghalj. Én bármit feláldoztam volna az életedért cserébe.
          És lényegében meg is tettem, hiszen a saját életem is feláldoztam ezzel. Bizonyos szempontból legalábbis. Nem várom el, hogy megbocsáss, és azt sem, hogy visszafogadj, de szerettem volna, ha tudod az igazat.
          - Azt is megígértette velem, hogy nem árulom el neked a találkozásunk, a beszélgetésünk. Valahogy rájött arra, hogy találkoztunk a hónap elején, és azt hazudta, hogy elköltöztél. Pont mielőtt idefelé jöttem. És nagyon megijedtem, hogy talán mégis elköltöztél vagy megölt, mikor az este nem nyitottad ki az ajtót. Nagyon sokáig hallgatóztam, de nem volt benn mozgás. Én… Én nem várom, hogy megbocsáss, azt pedig… azt pedig még kevésbé, hogy visszafogadj, csak ennyit akartam mondani. Most már pedig mindent tudsz, ha akarod, akkor el is megyek.

Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Elérhető Elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2017. 06. 20. - 08:11:46 »
+1



Némán vártam, míg Esmé magához tér és ráeszmél kivel is néz farkasszemet. Fogalmam sem volt, mióta heverhetett az ajtóm előtt, az okát meg még úgysem értettem. Persze valahol örültem, hogy megint láthatom, ugyanakkor, mintha egy ördögi körbe csöppentem volna. Ez volt legutóbb is, mikor találkoztunk. Azt éreztem, hogy talán túl tudok lépni a történteken, mire a találkozó újabb sebeket felszakítva rohanta meg a lelkemet.
Ezúttal, mintha minden megismétlődött volna. Megint megölelt, sőt úgy csimpaszkodott belém. Közben éreztem, hogy köntösöm mellett kissé kilógó pólórész alaposan átnedvesedett. Mi folyik itt? – értetlenkedtem magamban, szólni ugyanis nem tudtam.
Csak néztem, ahogy elengedve engem, háttal az ajtónak támaszkodik. Az az érzésem támadt, hogy valami nincsen rendben és egyre kevésbé tetszett ez a játék. Legutóbb is ezt űzte velem a kávézóban.
Nem biztos, hogy megzavarodás a tökéletes szó arra, amit érzek – válaszoltam érzelemmentesen.
Közben körbe néztem. Nem sokan tudják, hogy itt lakok, de a Kasinkov ügyből kiindulva mégis csak szívesen lettem volna odabent, zárt ajtó mögött. Azt nem gondoltam végig, hogyha valaki igazán meg akar ölni vagy legalábbis ártani nekem és kiderítette hol lakom, valószínűleg nem jelentene neki akadályt az ajtó.
A szavak dőltek belőle, de mintha lassan formálta volna őket. Ismét rá kellett döbbennem, hogy cseppet sem igazodok ki Esmén. A legutóbb még kiszeretett belőlem, most meg hirtelen az „életénél is jobban”… Nem, nem, nem! – ellenkeztem és üvölteni tudtam volna a fájdalomtól, amit a mellkasomban éreztem.
Nem tettem, csak ökölbe szorult a kezem. Olyan erősen nyomódtak a körmeim a bőrömbe, hogy szinte éreztem, ahogy felszakítják a felszínét. „Sosem tennék olyat, hogy ilyen aljas módon hagyjalak el” – a mondatrészt többször megismételtem magamban. Ez fájt talán a legjobban, hiszen ez hazugság volt. Megtette, mindketten tudtuk.
Inkább nem vágtam a szavába. Hallgattam a monológot… nem lepett volna meg, ha Lisbeth ilyet tesz, de az igen, hogy Esmé nem mondta el azonnal. Azt hittem, volt olyan erős a kapcsolatunk, hogy mindent átvészeljen… megoldhattuk volna közösen a problémát. Biztosan buta voltam, mert mindig is azt hittem, hogy egy kapcsolatban a felek nem önálló döntéseket hoznak meg, hanem közösen lépnek fel.
A mellkasomra kellett szorítanom a kezemet. A lelki fájdalom fizikailag is megviselt. Mély levegőt vettem, majd hosszan kifújva próbáltam rendezni a gondolataimat, de nem ment. Kavarogtak bennem az érzések, a mondatok és nem tudtam, mit kéne kimondanom belőle.
Vágjam most komolyan az arcába, hogy nem bocsátom meg? – tört elő belőlem a düh. Nem tudtam már visszafogni az érzelmi hullámot, ami elért. Remegett a testem, a mellkasomban úgy zakatolt a szívem, hogy már majdnem ki is szakadt. Kedvem lett volna belerúgni valamibe, hogy milliódarabra törjem, azonban nem volt éppen semmi sem kéznél és pizsamában meg köntösben még nevetségesen is festettem volna.
Hogy hihetted azt, hogy Lis ennyire könnyen el tud velem bánni? – értetlenkedtem, a hangom remegett közben.
Esmé nagyon jól ismert. Tudta nagyon jól, hogy mindent túlélek… majdhogynem elpusztíthatatlan vagyok, mint egy csótány. Ha pedig bajban vagyok, Phillip kirángat belőle. Ő az utolsó mentsváram és sosem hagyott még cserben.
Tudod… azt talán megbocsátottam volna, hogy már nem szeretsz. Az érzéseidről nem te tehetsz. Az az én felelősségem, ha nem tudtam elérni, hogy eléggé szeress – mondtam és remegett újra a hangon. – De azt hogyan tehetnénk semmissé, amit műveltél? A hátam mögött hoztál egy döntést egyedül kettőnkkel kapcsolatban.
A keserűség hullámként ért el és keveredett a dühvel. Úgy éreztem szétrobbanni készül a szívem, ami már nem tud elviselni ennyi érzelmet egymagában. Az én szívem ugyanis gyenge. Nem bírja a nehéz érzelmeket, hiszen már annyit kellett elviselnie… hát most ezt is meg kellett érnie? Hogy az egyetlen ember, akinek még a kulcsát is a kezembe adtam félrelökött a gyávaság miatt?
Tudod, ha Lis meg is ölt volna, inkább haltam volna meg abban a tudatban, hogy valaki szeret… semmint egyedül ücsörögjek odabent naphosszat azon gondolkodva, mit szúrtam el! – mutattam az ajtóra. – Ez rosszabb, mint a halál.
Éreztem, hogy majd beleszakadok ezekbe a szavakba. Sosem mondom ki az érzéseimet, de most a saját hangomon hallani mindezt borzalmas volt. Feldolgozhatatlan szavak tömegeként csapott le rám a valóság. Egyedül vagyok és most már egyedül is maradok – zártam le magamban.
Igen, csalódtam benned – tettem hozzá összefoglalásként.
Naplózva


Esmé Fawcett
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2017. 06. 23. - 18:45:30 »
+1



          Talán meg kéne lepnie annak, amit érzek áradni belőled, de nem. Túlságosan is megsértettelek ahhoz, hogy egy szimpla bocsánatkérés ne legyen elég. Jogos a kérdés, és nem is tudom így hirtelen megválaszolni. Lehetséges lenne, hogy valami, amiről azt gondoltam megvédelek vele, valójában nem volt más, mint egy önző döntés egy nehéz helyzetben? Igazából kit is akartam akkor ott menteni? Téged vagy magam?
          - Láttalak megsérülni, és eltűntél. Azt hittem elkaptak – mondom lehajtott fejjel.
          Ennél jobb érvem úgysem lenne arra, miért hittem azt, hogy Lisnek igaza van. De jobban hittem abban, hogy ők képesek megtalálni és elintézni, és bár Phillip meg tudna védeni, mi van, ha olyan helyzetbe került, ami miatt nem tud? Nem bízhatsz benne ennyire? Még úgy se, hogy…
          - Hogy lehetek ennyire marha? Ha a lánc rajtad volt, márpedig rajtad volt, mikor elmentél, akkor az a sérülés nem is történhetett meg. És én belesétáltam a csapdába. Sajnálom.
          Még jobban lesokkolódok, ahogy ez eszembe jut. És az sem segít igazán abban, hogy jobban érezzem magam, amit mondasz. Teljesen jogos a felvetésed. Nem lehet semmissé tenni, és ezt mindig is tudtam. Akkor viszont miért vagyok itt? Mi vezetett ide?
          Az igazság. Azt akartam, hogy tudd az igazságot, de nem egy levélből, vagy egy elrohanó alak hátrahagyott lebegő szavaiból.
          Zúdulnak rám a szavaid, kicsit a haragod és a megkönnyebbülés is, és nem teszek ellene semmit. Jogos. Minden érved, minden szavad, minden, amit a fejemhez vágsz. Ha reménykedtem is benne, hogy majd talán előröl tudjuk kezdeni – mert folytatni biztos nem -, akkor ez most elszállt. Nem tudom mit kéne csinálnom most.
          - Csalódtál? – nézek fel rád.
          Bár a sírásom már abbamaradt, a könnyeket nem tudom eltűntetni a szememből. Most is lefolyik egy csepp és nem törlöm le. Azt sem akarom, hogy te töröld le, ezért ellépek mellőled, kicsit beljebb a lakásba. Nem tervezem, hogy sokáig maradnék. Emésztenem kell ezt a szót, mert eddig talán meg volt a reménye annak, hogy talán újra együtt lehetünk, de ezt a szót soha nem fogom tudni lemosni magamról. Soha nem fogom már visszanyerni a bizalmad.
          - Nem gond, ha használom a mosdót?
          Elindulok arrafelé. Nem akarom tudni, milyen lehetek most, de annál sokkal jobbat érdemelsz, mint ami most veled szembe néz. Egy szörnyeteg. Mert csak ezt a szót tudom használni magamra. Megmosom az arcom, nem gond, mert sok smink úgysincs rajtam, a rúzsom pedig újra tudom kenni. A hajam igazítom meg kicsit, aztán rájövök, hogy még kabátban vagyok, és valószínűleg már nem is kerül le rólam.
          Mikor kilépek a helyiségből, egyenesen hozzád megyek. Megjön a hangom már ettől a felfrissüléstől, és nem is habozok kimondani azokat a szavakat, amikre gondolok.
          - Nem tudom, mi járhat most a fejedben, és azt sem, mi volt eddig. Nem győzök elégszer bocsánatot kérni, erre egy élet nem lenne elég. Én…
          Egy pillanatra elgondolkodok rajta, hogy visszatámadok, hiszen kinézhetted volna belőlem, hogy nem játszadozok veled, de végül ezt elvetem. Nem foglak még jobban bántani.
          Veszek egy mély levegőt, majd megölellek újra. Az én lelkem ugyan könnyebb lett egy teherrel, viszont sokkal nehezebb egy másik miatt. Remélem valahogy te is így érzed majd. Talán idővel ez már segít a megnyugvásban.
          - Azt hiszem, én most elmegyek, és hagylak – suttogom a füledbe. – Elég dolog van, amit emésztenünk kell, és tudom, hogy ez most menekülésnek tűnik, de nem akarlak még jobban megsebezni. - Elengedlek, majd az ajtó felé indulok. Mielőtt viszont még elérném, megfordulok.
– Egy szörnyetegnél sokkal jobbat érdemelsz.

Naplózva


Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Elérhető Elérhető
« Válasz #6 Dátum: Tegnap - 13:10:59 »
+1



Jobb lett volna, ha nem dörgölöm Esmé orra alá, hogy mekkora csalódást okozott. Nem akartam én gyötörni vagy éppen méltónak tartani magamat arra, hogy bárkire is megsértődjek. Nincs hozzá jogom, hiszen általában én vagyok az, aki minden erejével törekszik arra, hogy mások lelkébe tiporjon és Esmével ezt nem akartam megtenni.
Valahol persze jobban megértettem volna, ha magamért hagy el. Azonban egy ilyen indokkal könnyen megbocsátottam volna… de egy ilyen döntéssel igazából valóban csak csalódást tudott okozni.  Meg kellett volna beszélnünk, akármit is látott – ami nem mellesleg gyenge átverés volt – és nem a nyakamba zúdítani az elcseszett döntésének az eredményét.
–  Nem gond, ha használom a mosdót?
Tudod hol van – válaszoltam kissé érzéketlenül.
Utána néztem, ahogy eltűnt a mosóba és igazából csak álltam a szoba közepén. Nem mozdultam el, a helyiség ajtaját bámultam, várva, mikor kerül elő. Elképesztően hiányzott, de most mintha nem ugyanaz a nő lenne, aki annak idején elment innen. Az az Esmé hiányzik nekem, aki volt… most szétesettnek, gyengének és betegnek látszott.
Az én szívem is beteg, mióta kitette a lábát a lakásból, mégsem mutatom ki. Nincs értelme a fájdalmammal foglalkozni, főleg mert úgy érzem, már nincs visszaút. Nagyon szeretem őt, minden porcikámmal rajongok érte… de valami befurakodott közénk, amiért nem tudom azt mondani: „Megbocsátok.”
Hamarosan nyílt a fürdőajtó és kilépett rajta Esmé. Most sokkal összeszedettebbnek látszott, de mégis másképpen festett, mint ahogyan megszoktam. Persze a szépsége a régi volt, inkább a kisugárzásával volt valami szokatlan.
Nem kell bocsánatot kérned, ugyanis az csak kimondott szó – válaszoltam. – Nem jelent annyit, mint az idő, amennyire szükségem van, hogy újra megbízzak benned.
Sosem voltam ilyen őszinte az érzéseimmel kapcsolatban… habár nagyon hiányzott a közös életünk, nem tudtam megerőszakolni magamat és engedni neki. Ráadásul azt is tudatni akartam vele, hogy neki kell lépéseket tenni a megbocsátásért, de nem szavak hajtogatásával. Arra én is képes vagyok, akár úgyis hogy nem gondolom komolyan.
A hirtelen ölelést nem tudtam, mire vélni. A búcsúzás azonban jobban meglepett. Kimondta azt, amit gondolok és hiába is tagadta, nem is lehetne más, mint menekülés. Milyen hülye indok már az, hogy nem akar még jobban megsebezni? Hiszen már megtette… most minek visszakozna.
Az ajtóból fordult vissza: – Egy szörnyetegnél sokkal jobbat érdemelsz.
Odamentem hozzá és elkaptam a karját, hogy ne tudjon elmenni. Nem sétálhat állandóan ki az életemből csak úgy, nem engedem. Nem akarok megint napokat alvással és önsajnálattal tölteni, vagy a párnája szagolgatásával. Nem teheti ezt velem. Nem sétálhat ki állandóan, ha kellemetlen a téma vagy nem olyan választ kap, ami tetszik… vagy meg sem várja a választ igazából.
Nem csinálhatod ezt velem! – mondtam idegesen.
Talán egy kicsit túlzottan megszorítottam a karját. Nem érdekelt, habár ott lüktetett bennem az érzés, hogy csak apám lenne ennyire agresszív, h a nem úgy lenne valami, ahogyan éppen neki tetszik. Nem akartam Phillippé változni, nem akartam engedni a bennem tombol dühnek, de megtettem egy pillanatra.
Nem sétálhatsz ki, akárhányszor olyanra fordul a téma, ami kicsúszik a kezeid közül!
Elengedtem és reméltem, hogy nem rohan el. Azt akartam, hogy végig hallgasson és ha most nem fog, akkor talán már nem is lesz rá lehetőségem.
Nem tartalak szörnyetegnek… – folytattam. – Egyszerűen csak gyengének.
Éreztem, ahogy gyengédebbé válik a hangom, ahogyan ránézek. Szerelmes vagyok, még mindig és ezt le sem tudom tagadni… és nem is akarom. Nem fogok többé sem az érzelmeimnek, sem másnak hátat fordítani, nem akarok olyan lenni, mint Esmé.
Kérlek, maradj itt… beszélj hozzám… vagy csak érezzük jól magunkat. Nem tudnálak megint elveszíteni.
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  

FRPG.hu toplista!
FRPG Top Sites - Magyarország The Age of Marauders
Napi egy kattintás a hosszú élet titka!



Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon Ma - 06:05:52
Az oldal 0.643 másodperc alatt készült el 38 lekéréssel.