+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Esmé Fawcett (Moderátor: Esmé Fawcett)
| | | | |-+  A mély felé zuhanva
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: A mély felé zuhanva  (Megtekintve 199 alkalommal)

Esmé Fawcett
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2017. 06. 11. - 22:09:08 »
+1


+ 18



          Most úgy szeretném ugyanazt a sötétséget átélni, mint mikor beestem a fagyos tóba. Azt hiszem, ha a mostani lelkiállapotommal történik meg az az eset, akkor nem akarnék felébredni. Mindenki jobban járna. És talán önző tőlem ez a gondolat, hiszen neked akkor is hiányoznék, de mit számítana az, ha már úgyis megszakadt a szíved? Talán könnyebb is lenne elviselni a gondolatot, hogy nem vagyok ott, mint így. Mert tudom, hogy most nagyon szenvedsz, de hidd el, nekem sem könnyebb. Ha elmagyarázhatnám… ha csak egy részét elmondhatnám annak, amit valójában érzek, akkor talán megértenél. De nem, még ehhez sincs jogom.
          Két napja csupán kétszer mozdultam ki a lakásból, akkor is csak az iskolába, mert le kellett adnom néhány rajzot, amiket szerencsére már korábban elkészítettem. Ekkor igyekeztem úgy tenni, mintha minden rendben lenne, de Bria azonnal kiszúrta. Nem véletlenül nem tudok eltitkolni előle semmit. Számon is kért, de nem mondtam el neki mindent, csak annyit, hogy elhagytalak, és jobb, ha kimarad belőle. Őt ismerve úgyis megtalálja a módját, hogy megtudja, mi történt.
          Fura, hogy magamban még mindig hozzád beszélek, pedig nem is hallod, és még a testbeszédemből se olvashatod ki, hogy mire gondolok. Hiányzol, és azt hiszem, ezt az űrt már soha nem leszek képes betölteni, senkivel. Még akkor sem éreztem ezt, mikor Mathiasszal mentünk szét, bár mikor üres tekintettel nézett rám a sírkertben, akkor közel járt ehhez az érzéshez.
          Kinn már sötétedik, már második napja nem voltam kinn és nem is hiányzik. Pedig hétfő van, a kiadóba is be kellett volna mennem, de inkább beteget jelentettem. Nem tehetem ezt tovább, azzal nem csak magamnak, hanem a környezetemnek is ártok. Anya leveleiből pedig egyértelműen kiderül, hogy aggódik. Syren pedig szintén most nem ér rá, hogy beszélgessek vele egy jót. Vagy csak eljöjjön hozzám, és itt aludjon, hogy hozzá bújjak, mint kiskorunkban. Csak feküdtünk az ágyon, ha nagyon féltünk és egymás kezét fogtuk. De néha akkor is előfordult, mikor csak egy jót dumáltunk. Nem akarom, hogy azok az idők is elmúljanak.
          A nyakamban lógó lánchoz érek. Most olyan jó lenne, ha itt lennél, Apa. Csak odabújnék hozzád, és megvigasztalnál, és leszidnál, mert megint ostoba voltam, pedig okosnak tartasz. Mert megint kisodortattam az életem, ahogy a Roxfortban is egyszer, de akkor ott voltál, hogy vezetgess. És ennek köszönhetően vissza is találtam a helyes útra. Ezért lehetek most a főiskola hallgatója, és csinálhatom azt, amit annyira szeretek.
          Összegömbölyödök az ágyon, a pulóvered van rajtam, így érzem az illatod. Belengi az ágyat és kicsit az egész szobát is, így pont olyan, mintha még itt lennél. Még Felix is hiányol, látom rajta, ahogy a kandallót nézi. De nem jössz, többet nem jössz, és ezt igyekeztem megértetni vele. Bár annak is az lett a vége, hogy a végén magamhoz öleltem, és zokogtam a nyakába, pedig már nagyon szabadulni akart.
          Kiveszem a bonbonos dobozból az utolsó darab csokit, de vissza is rakom. Nincs étvágyam, ahogy inni sem sokat iszok. Azt hiszem, ha most meglátnál, akkor nem ismernél fel. Vagy ha mégis, akkor nem akarnál soha többé ismerni, legfőképp nem elvenni.
          Egy pillanat alatt omlik össze körülöttem minden. A pszichológusom jut eszembe, hogy múlt hónap elején, mikor Berwickben voltam, még felnyitotta a szemem arról, hol is kéne lennem. És igen, ott is voltam utána, de Lisbeth… Igazad volt, nem szabad újat húznom velük. Ugyan vigasztal a tudat, hogy élsz, és nem eshet bántódásod, de most valahogy nem érzem úgy, hogy ez tényleg megoldás lenne.
          Felállok az ágyról, átlépek a ruha halmokon, a kiömlött festékes tubusokon, és egy kis csomagra téved a tekintetem menet közben. Csak egy pohár vízért akarok menni, de a dobozka megragadja a tekintetem. Odalépek hozzá, a kezemmel végigsimítok a benne lévő kulcson. A szemem egyre fátyolosabb lesz, majd a kezem a szám elé teszem. Hányingerem támad a tettemtől, de leküzdöm. Ezt már rengetegszer leküzdöttem. Nem vagyok jobb én sem, mint Lis vagy bármelyik Rowle.
          Tovább indulok a konyha felé, csupán pár lépés az egész. Ezúttal viszont nem állok meg. Még a műterembe se nézek be, pontosan tudom, mi fogadna ott. Hogy pont ezért, vagy másért, nem tudom, de benézek. Teszek még egy kitérőt. Még ott van az egyik vázlatom rólad, amint az egyik kincsed megszerzésének körülményeiről beszélsz. Bár, sejtem, hogy csak egy mese, a valóságot nem árulnád el, mégis olyan boldog voltam akkor. Csak ültem a kanapén a válladnak dőlve, és figyeltem, ahogy nagy hévvel mesélsz. Milyen jó is volt.
          Végül tényleg nem időzök itt sokat, csak kitépem a lapot a füzetből, és magammal viszem a konyhába. Ott előveszek egy bögrét, csak egy kis vizet töltök bele, de aztán teljesen mást csinálok. A bögre mellett egy kés fekszik a pulton. Kezem rátéved a nyelére, ujjaim játékosan csiklandozzák, míg nem rá is markolok. Jobb lesz így. Anya persze szenvedni fog egy kicsit majd, de jobb lesz így. Mindenkinek jobb lesz így. Nem volt fair, amit tettem veled.
          A vér lassan folyik végig a csuklómon, ahogy felszakítom a bőrt. Azt hittem jobban fog majd fájni, de nem. Még egyszer megteszem, bár eddigre remeg a kezem, így bizonytalanabb lesz a vágás. A kibuggyanó vérrel együtt mégis, mintha minden kétségem és gondom elszállna. Remegő lábaim is hamar feladják a szolgálatot, összecsuklanak, én pedig a földön ülök pár pillanattal később. A látásom is homályosodik már. Igen, jó lesz így. Még hozzáérek a papírlaphoz ép kezemmel, és elbúcsúzom, ezúttal végleg.

Naplózva


Esmé Fawcett
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2017. 07. 10. - 22:37:15 »
+1




          A sötétség olyan kedves, hogy magához ölel. Ha kérem még a hideget is elzavarja. Az igaz, hogy nem sokat látok, de aztán egy távoli pontról fény szűrődik felém. Úszok felé. Vagy legalábbis olyan mintha úsznék. A fény pedig lassan kibontakozik, és rájövök, hogy az valójában egy mozi. Életem történetének mozija. Itt van, mikor először találkoztam Syrennel, mikor apa elvitt a mugli óvodába, mikor anya könnyezve búcsúztatott a Roxfort Expressznél. Itt van minden, és én olyan kényelmesen nézem végig, ahogy csak lehetséges. Talán túl kényelmesen is.
          Aztán az időben eljutok odáig, ahol megjelensz. Be akarnám hunyni a szemem, de nem tudom. Egy erő nem engedi, hogy kihagyjam. Itt van ebből is minden. Ahogy megismerkedünk, ahogy elmenekülünk a hotelből, ahogy letérdelsz, és megkéred a kezem. Aztán az is, ahogy az ágyon fekve, félholtan találok rád. És igen, a vége is. Minden. Óh, bárcsak meg tudnám változtatni a végét, másodszorra nem követném el ezt a hibát.
          Felriadok. Körülöttem minden fehér. Elvakítja a látásomat, így hunyorognom kell. Hallom, ahogy szuszog mellettem valaki, egy másik ember pedig szipog. Nem tudom, hol vagyok, csak azt akarom, hogy kapcsolják le a lámpát. Csörgést is hallok, aztán rájövök, hogy az a csörgés valahonnan nagyon közelről ered. A szipogás is abbamarad és mocorgás következik. Hamarosan egy idősebb nő arca néz velem szembe. Szemei vörösek, gondolom a sírástól. Tudom, hogy anya az, csak nem értem mit keres itt.
          Egy férfi hang kerül előtérbe, mikor meglátják, hogy mocorogni kezdek. Ez a férfi hang azonnal kiküld mindenkit valami olyasmire hivatkozva, hogy négyszemközt szeretne beszélni velem. Lábak dobogása hangzik fel, aztán néma csönd. Csupán papírok zörgése töri meg ezt a némaságot.
          - Jó reggelt, Ms. Fawcett – köszönt, amit a látómezőmbe ér.
          Legalábbis ő azt hiszi, hogy a látómezőmbe, mert foltokon kívül még nem sok mindent látok. Aztán persze tisztulni kezd, ahogy egyre jobban koncentrálok az alakra, aki egy poharat tart felém.
          Amint megérzem a víz illatát kapni kezdek utána. Ki vagyok száradva, ezt a testem egyértelműen jelzi, de valami megakadályoz abban, hogy ténylegesen el is érjem. A csörgés megint visszatér, nekem pedig sípolni kezd a fülem tőle.
          - Ne olyan hevesen. Sajnos az állapota miatt a karjait le kellett kötöznünk. Csak emelje fel kicsit a fejét, és segítek inni.
          Leragadok annál a gondolatnál, hogy le kellett kötözni. Milyen állapot miatt? Mi történt velem, és ha ténylegesen történt, akkor hol vagyok? A Mungóban vagy egy mugli kórházban.
          Felnézek a férfira. Lassan derengeni kezd, honnan ismerem. Tényleg a Mungóban vagyok, de azt nem tudom, miért kellett ide behozni.
          - Hol… hol van Elliot?
          Az utolsó emlékem arról szól, mikor ott hagylak a lakásban, és biztos vagyok benne, hogy hazamegyek, de nem emlékszem rá, hogy valóban ki is léptem a kandallóból.
          - Mr. O’Mara nincs itt. Jelenleg más dolga akadt, de amint tud, jönni fog.
          Fogalmam sincs, miért hazudja ezt az orvos. Tudom, hogy szakítottam veled. Tudom, hogy Lis felkeresett, és emlékszem mindenre, csak arra nem, hogy mi miatt kerültem kórházba. Teljesen megiszom a felém tartott vizet, majd a láncokra nézek. Akkor látom meg, hogy az egyik kezem be van kötözve. Az orvos abban a pillanatban jön rá, hogy tudatosul bennem a cselekedetem, ahogy valójában tudatosul is.
          - Ne ijedjen meg, sikerült megmentenünk az életét, és… - hirtelen elhallgat, ahogy meglátja kibuggyanó könnyeim. A kezét a karomra rakja, mintha ezzel akarna megnyugtatni. – Egy szerelmi bánat nem ér ennyit.
          - Nem… Nem tud maga semmit.
          Dühös vagyok, mert semmit se tud rólam, és nulla információval ítél meg. Azt mindenesetre tudom, hogy nem fog egyelőre elengedni, szóval nem is látom értelmét annak, hogy rángassam a karjaim. De honnan tudja a vezetékneved? Nem érdekes. Biztos valamelyik rokonomtól vagy barátomtól tudta meg. Elfordítom a fejem, ő pedig érti.
          Hamarosan távolodó, majd közeledő lépteket hallok. Először Briát látom meg, ahogy leül az ágyam szélére. Ő az, aki sírt, pedig azt hittem, anya volt az. Felnézek szülőmre, és látom, hogy ő a megkönnyebbülés mellett inkább dühös.
          - Úgy rám ijesztettél, mikor rád találtam a konyhádban. Azt hittem, már későn érkeztem.
          - Bria, magunkra hagynál egy kicsit?
          Anya hangja kimért és hideg. Nem is ismerek rá. Mindig is mondta, hogyha egy férfi miatt csinálok ostobaságot, akkor nem fog egy percig sem aggódni az épségem miatt, de nem gondoltam, hogy ezt ténylegesen be is tartja.
          - Bria, maradj csak. Nem hiszem, hogy olyan hangzana el itt, ami miatt el kéne menned.
          Barátnőmön látszik, hogy nem szívesen menne el, de egy esetleges vitának se lenne fültanúja. Ezért valószínűleg a maradás mellett dönt egészen addig, amíg el nem fajul majd a helyzet. Bár nem tudom, mi fajulhatna el olyan módon, hogy ő már nem akarhatja látni vagy hallani.
          - Rendben, akkor ne menj. Ez esetben ne gondold, hogy majd megúszod. Az orvos szerint, pár napon belül kijöhetsz, amint beszéltél a pszichológusoddal. Addigra odaköltözöm hozzád.
          - Anya! Hova akarsz abba a lakásba odaköltözni? Ugye nem gondolod, hogy majd…
          - Van ott annyi hely, hogy elférjek. Majd az állványokat és a képeket kicsit összébb rakom a műteremben és máris…
          - Ne érj hozzá a holmimhoz!
          Ez volt az a pillanat, mikor kicsit fenyegetőbben sikerül kimondanom a szavakat, és ez meghökkenti mind a kettejüket. Azt hitték, hogy majd megváltozom a történtek után? Hogy majd kezes bárány leszek?
          - Menjetek el! Most menjetek el! – emelem fel a hangom, mire az orvos is visszatér.
          - Kérem, hagyják pihenni Ms. Fawcettet.
          Elfordítom a fejem, nem akarom látni, ahogy távoznak. A nap úgyis még csak most kezdődött el, van egy olyan érzésem, hogy ma még találkozom velük.

Naplózva


Augustus D. Pye
Varázsló
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2017. 07. 12. - 07:35:07 »
+1

A MÉLY FELÉ ZUHANVA



Napokkal ezelőtt – miután elmúlt a vérveszteség okozta veszély – engedtek haza a Mungóból. Nagyon jól tudtam, hogy ez mit jelent: Ainsley állandó kérdéseit, újabb veszekedést. Ráadásul ma délelőtt még a fenyegetés is megérkezett. Ha nem kezelteted magadat, én elmegyek – A mondat sokáig csengett a fülemben. Fájdalmasan tépte fel az összes sebet, amit Newton okozott.
Hogy szerethetek valakit, aki meg akart ölni? Persze valószínűleg ő is mentett meg… de akkor is. Bármikor végezhet velem hirtelen felindulásból, én meg úgy vágyom rá, mint egy láncdohányos a cigarettára. Képtelen voltam elfelejteni az illatát, az érintését. Szükségem volt rá, hiszen minden gondolatom mögött ott bujkált… mégis úgy éreztem, most aztán komolyan képtelen volnék neki megbocsátani. Tudtam, hogy bosszút kell állnom a történtekért és ha visszatér az erőm, valamilyen módon, de a nyomára bukkanok.
Mr. Hay remek szakember – jegyezte meg Ainsley, mikor belökve az ajtót, beléptünk az Elmeosztályra.
Engem ugyan cseppet sem nyugtatott meg, hogy ezúttal nem látogatóba, hanem az én kezelésemre rángatott ide. Tisztában voltam a változással, de Baxter erőszakossága nem segített azon, hogy ezt hangosan is beismerjem. Nem akartam ott lenni, inkább feküdtem volna a párnák között, mint az elmúlt napokban, hogy kipihenjem a történteket.
Aham… – nyögtem ki kicsit rekedten és a kezeimet a zsebembe csúsztattam.
A folyosón alig lézengett egy-két ember. A furcsa csend eléggé zavart. Veszélyben éreztem magamat, a remegésemet sem tudtam palástolni.
Neki mindent elmondhatsz, ha már egyszer nekem nem tudsz megnyílni – magyarázta.
Nos, ha én megváltoztam, akkor Ainsley is, mindenképpen. Elképesztően komor volt az elmúlt napokban és ez komolyan aggasztott. Nem akartam vele vitatkozni, ezért inkább nem szólaltam meg. Nem akartam egy vadidegennek beszélni, még akkor sem, ha az illető medimágus és a teázóban már minimum találkoztunk.
Tudom, hogy haragszol rám, amiért megzsaroltalak, de ez a te érdeked is. Két hónap alatt elképesztő változásokon mentél keresztül – folytatta és rám pillantott a szeme sarkából. – Nem bírom nézni a rettegést a szemedbe és ha már egyszer a munkámat képes vagy hátráltatni, legalább a saját egészségedet ne hagyd veszni. Olyan akarsz lenni, mint az apád?
Megrántottam a vállamat.
Valójában semmi kedvem nem volt ehhez a témához. Nem akartam itt lenni és akármennyire is fontos volt nekem Ainsley, ezt a szöveget még tőle sem viseltem jól. Tudtam, hogy aggódik értem, hiszen mindennap elmondta, de azzal a zsarolással valóban túllőtt a célon, még akkoris ha ezt ő nem vallotta volna be.
Egyáltalán nem változtam meg. Egyszerűen csak neked nem tetszik, hogy nem tudom a választ a kérdéseidre. Fogalmam sincs, ki támadott meg… – Újabb hazugság, és annak is milyen rossz. Még egy bolond is kiszúrta volna, hogy nem az igazat mondom, hiszen megremegett a hangom.
A javadat akarom – hangoztatta a szokásos gondolatot.
Inkább nem válaszoltam neki. Egyszerű, hümmögéssel zártam le a beszélgetést. Mérgesen kullogtam mögötte. Nem érdekel azt egész és legszívesebben menekülőre fogtam volna. Megállás nélkül azon kattogott az agyam, hogyan tudnék elbújni valahová, míg le nem jár a rendelési idő.
Egy kicsit lemaradtam. Nem tudtam tartani Baxterrel a lépést. Nem volt meg hozzá az erőm egyszerűen. Ez persze kapóra is jött, hiszen, míg nem figyelt, benyitottam az egyik kórterembe és beslisszoltam az elsőre üresnek látszó szobára. Az ajtó melletti falhoz lapultam. Éreztem, ahogy a szívverésem mennyire felgyorsult a szökés okozta szégyen miatt. Kicsit kapkodtam a levegőt, de azért körül néztem.
Csupán akkor döbbentem rá, hogy nem vagyok egyedül, mikor megpillantottam az ágyban egy barna hajú nőt. Nagyon ismerős volt, de valahogy mégsem. Mintha ugyanaz a lány lenne, akit februárban kezeltem odahaza lábtöréssel, de valami megváltozott rajta. Ő is lefogyott, mint én és a kezeit kikötözték az ágyhoz. Hirtelen, mintha a saját tükörképemet láttam volna, kirázott a hideg, ahogy kimondtam a nevét: – Esmé.
Össze kellett szednem magamat. A hangom rekedt volt és ijedt.
Te meg mit keresel itt? – értetlenkedtem.
Persze jól emlékeztem, hogy akkor is volt benne valami furcsa. Nagyon ki volt borulva a vőlegénye miatt, de nem gondoltam volna, hogy mungós eset.
Naplózva


Esmé Fawcett
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2017. 07. 12. - 12:13:55 »
0




          Anya nagyon bosszantó. Nem értem miért kerít ennek az egésznek nagyobb feneket, mint amekkora valójában. Bár, nem hiszem, hogy olyan kicsi lenne ez a helyzet. De soha senki nem fogja megérteni, hogy mi történt. Nem is érdemes elmondani még a medimágusnak se, akire most várok. Valószínűleg innen már nem kerülök ki vagy csak nagyon szigorú felügyelet mellett.
          A könnyem kicsordul, ahogy arra gondolok, hogy talán így még rosszabb helyzetbe hoztam magam, mintha sikerrel járok. Nem tudom eldönteni, hogy most örülnöm kéne Bria érkezésének vagy sem. Utálom az egész helyzetet, talán el kéne mennem innen egy kis időre. Persze, ha… De nem lehet. A projekt. Mr. Forestet nem hagyhatom cserben. De hát már most is cserbenhagytam.
          Ettől a gondolattól még rosszabb lesz a hangulatom. És még a nyamvadt könnyeim sem tudom letörölni. Tehetetlenségemben elkezdem rángatni a láncaimat, de hamar rájövök, hogy azzal csak magamnak ártok, és így még kevésbé fognak elengedni. Más is van, ami miatt abbahagyom. Közeledő lépések zaja üti meg a fülem. Inkább az ablak felé fordítom a fejem, és próbálom elképzelni, hogy mi is lehet kinn most. Sokkal jobb lenne nekem is, ha inkább a rajzasztal mellett ülnék.
          Nyílik az ajtó, tuti megjött az új pszichológusom. Azt mondták, hogy a régi átadott valaki másnak, aki jobban tud kezelni. Gondolom ő az, aki majd jön és bemutatkozik, és meg fogja magyarázni, hogy nincs értelme az öngyilkosságnak, és az élet szép, és minden hasonló. Már készülök is elmondani a véleményem erről, hiszen többször is átbeszélték velem, mikor kicsit vakmerőbb dolgot tettem, de ez szerintem mindenkinél kiverte a biztosítékot. Nem érdekel, nem tartozok csak egy embernek magyarázattal.
          A nevem hallatán felnézek az ismeretlen férfira. Akiről kiderül, hogy nem is annyira ismeretlen. Összezavarodom, én eddig azt hittem, hogy ő nem pszicho-medimágus.
          - August? – kérdezek vissza.
          Tényleg te vagy az, akire a legkevésbé számítok, hogy majd megjelensz itt, és mégis neked van a legnagyobb esélyed, mert itt dolgozol az ispotályban. Hihetetlen milyen véletleneket tud produkálni az élet. A kérdésedre viszont nem akarok először válaszolni. Visszagondolva arra, hogy milyen állapotban voltam februárban, ez most talán rosszul venné ki magát. De valamit mégis válaszolnom kell. Végül megkeresem a tekinteted és megzörgetve a láncaimat felemelem a bekötözött karom.
          - Nos, mint látod, már nem bírtam cérnával az életem egy bizonyos momentumát. Azt gondoltam, hogy könnyebb lenne úgy mindenkinek, mert nem okoznék több problémát.
          Ha most kimondanám azt, hogy tévedtem és ezt be is látom, akkor hazudnék, ezért inkább nem is teszem. Inkább a te irányodba terelem a témát. Szerintem ennyiből is érted, illetve ezekből is fogod érteni, hogy mi a helyzet.
          - Te leszel az új pszicho-medimágusom?
          Félek tőle, hogy akkor az ismertség miatt nem lehetne megvalósítani, pedig sokkal jobban örülnék neki, ha egy ismerősnek önthetném ki a szívem néha. Bár, az ismeretlen is pont annyira megfelel. Ő legalább nem akar beleszólni annyira, mint valaki, akit ismerek és közel is áll hozzám.
          - Azt hiszem, ha eddig normálisnak is tartottál, ez most megváltozik majd. Sajnálom, igyekeztem tényleg annak mutatni magam.
          És nem ártana kitérni még egy fontos kérdésre. Ha nem te vagy a pszicho-medimágusom, akkor ki? Illetve, akkor te miért vagy itt? Bár, azt hiszem, ez már egy elég diszkrét kérdés, így nem valószínű, hogy fel fogom tenni. Talán csak látogatóba jöttél ahhoz, aki előttem ebben a szobában feküdt. Vagy talán egy teljesen más oka van annak, hogy itt vagy.
          - Hogy vannak a többiek? Greg megtalálta élete párját?
          Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha egy semleges terepre terelem a beszélgetést. Legalábbis azt hiszem, hogy semleges terepre. Addig sem tépünk fel egymásnak mélyen beivódott és csupán csak gyengén behegesedett sebeket.

Naplózva


Augustus D. Pye
Varázsló
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2017. 07. 12. - 13:01:36 »
+1

A MÉLY FELÉ ZUHANVA



Hosszasan bámultam Esmét. Nem értettem, mi történt vele és miért van megkötözve. Természetesen a februári találkozásunk után egyértelmű volt, hogy lelki bajok gyötrik. Nem figyeltem azonban eléggé rá, hiszen a saját gondjaim már akkor is olyan mélyen gyökereztek, hogy nehezen lehetett volna kigazolni az életemből. Mostanra pedig egyszerűen lehetetlenné vált.
Elborzasztott a gondolat, hogy Baxter egy ilyen helyre hozott. „Az akarja, hogy én is így végezzem?” – merült fel bennem a legelemibb kérdés. Nem tetszett a látvány, a felvágott csukló bekötözött képe. Nem hiszem, hogy valaha tudnék ártani magamnak – legalábbis egyelőre –, ha meg is akarok halni… mert ez az érzés valóban gyakran fog el, akkor is inkább Newtonra bíznám magamat. Én ehhez gyáva vagyok.
Nos, mint látod, már nem bírtam cérnával az életem egy bizonyos momentumát. Azt gondoltam, hogy könnyebb lenne úgy mindenkinek, mert nem okoznék több problémát.
A válasz legalább annyira szörnyű volt, mint Esmé helyzete. „Milyen bizonyos momentum?” Egyre több kérdés merült fel bennem, de nem volt lelkierőm kimondani őket. A látvány és a saját problémáim keveréke egy pillanatra elnémított. Lehet, hogy ezt ő is láttam, mert újra megszólalt.
Te leszel az új pszicho-medimágusom?
Ha teljesen magamnál lettem volna, biztosan elnevetem magamat. A lehető legrosszabb választás lennék pszicho-medigmágusnak, hiszen én sem vagyok teljesen „normális”, anyám már gyerekkorom óta hangoztatja ezt a tényt és kezdek komolyan hinni is neki. Valószínűleg már akkor is látta bennem az őrület csíráit, azt, hogy mennyire más vagyok, mint a többi ember.
Nem vagyok pszicho-medigmágus… ráadásul fehér talár sincs rajtam – nyögtem ki rekedten.
Már azon járt a fejem, hogy Newton örülne, ha én is ilyen helyre kerülnék. Biztosan idejött volna, hogy aztán megöljön és lássa azt, amit annak idején nem hagytam neki apámmal kapcsolatban. Élvezné minden pillanatát, én meg boldog öntudatlanságban kerülnék a másvilágra.
Egy kicsit elborzadtam a saját gondolataim természetességén. Valahogy semmilyen zavar nem volt, egyszerűen csak törtek elő és egyre nehezebben tudtam napirendre térni felette. Azonban, mintha megbotránkozó Augustus hangja egyre jobban elveszett volna a gondolatok mögött. Nem tudott előtörni újra és újra, talán el is tűnt egy kicsit.
Azt hiszem, ha eddig normálisnak is tartottál, ez most megváltozik majd. Sajnálom, igyekeztem tényleg annak mutatni magam.
Ezen most már tényleg elmosolyodtam, habár a gondolataimat nem tudtam rendezni.
Mondod ezt a másik nem normálisnak – mondtam szelíden és odasétáltam az ágya mellé. – Azért ezek a láncok kicsit túlzásnak tűnnek.
Hirtelen elhallgattam, mert léptek zaját hallottam. „Ainsley ki fog csinálni, ha megtalál” – gondoltam. Fülelésközben persze eszembe jutott, hogy hazudhatok is megint. Már nem lepődne meg rajta és hát az embernek időként ki kell mennie a mosdóba. Erre még ő sem mondhatná, hogy felesleges kifogás.
Szerencsére azonban nem is nyílt az ajtó még percekkel később sem. Ettől egy kicsit megnyugodtam és sóhajtva fordultam vissza Esmé felé.
Hogy vannak a többiek? Greg megtalálta élete párját?
A kérdés valahogy túl hétköznapinak tűnt. Én nem tudtam ilyen könnyen visszazökkenni abba a kerékvágásba, ahol februárban hagytuk abba. Az a gondolat járt a fejemben, hogy vajon látszik-e rajtam az az egyre erősödő őrület, ami miatt idekerültem. Ha igen, lehet Esmének fel sem tűnt. Hiszen neki is megvolt a maga baja.
Nem tudom, egy ideje nem beszéltem vele – ismertem el.
Baxter ugyan beköltözött a házba, de a többiek elkerültek. Nyilván Londonban ők hármasban összefutottak és alaposan kibeszéltek engem. Azóta a fegyelmi tárgyalás óta nem tekintenek rám úgy, mint korábban és ez egyre csak fokozódott. Úgy éreztem, hogy szép lassan kitaszítanak maguk közül… pedig én csak Ainsleyt, sőt őket és apámat is védeni akarom. Addig jó, amíg Newtont csak én kötöm le.
Mindenki dolgozik… és elfoglaltak – lehajtottam a fejemet. – Ainsley nálam lakik.
Tömören foglaltam össze az elmúlt hónapok eseményeit. Nem akartam túlságosan kivesézni, hiszen én sem tudom igazán hogyan állnak a dolgaim. Ainsley mellett vagyok majdnem egésznap és ha el is kell mennie dolgozni, ebédre mindig visszatér, hogy aztán kifaggasson és megnézze, nem tettem-e kárt magamban. Ismerhetne annyira, hogy tudja, én erre képtelen lennék.
A vőlegényed is itt van? Ő hozott be? – próbáltam elterelni magamról a témát.  
Naplózva


Esmé Fawcett
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2017. 07. 12. - 14:50:12 »
+1




          Nem gondoltam, hogy a segítség egy olyan személy képében érkezik majd, akiről bár reméltem, nem hittem, hogy valaha újra találkozunk. Talán pont azért is vetett erre a sors. A kérdés már csak az, hogy a sorsod vagy az enyém. Lehet, hogy mind a kettőnknek jót tesz ez a találkozás, talán csak egyikünknek. De ahogy látom, téged is megviselt az élet. Jobban, mint engem. A legjobb fogyókúra, igaz?
          - Nos, a láncok szerintem arra hivatottak, hogy ne tegyek több kárt magamban. Más okát nem látom.
          Megrántom a vállam, ahogy tudom. Tényleg nem látom más okát, de szinte abban is biztos vagyok, hogy anyám kérte ezt. Nem vagyok őrjöngő őrült, akit az ágyhoz kell szíjazni. Mindegy, majd rákérdezek anyámnál, ha visszajön. Feltéve, ha az még ma lesz. Úgy utálom ezt az egész helyzetet, hogy azt elmondani se tudom. Szerencsére itt vagy, és ettől kicsit jobb a kedvem. Biztonságban érzem magam, jobban.
          De hogy ne csak rólam essen szó, inkább más irányba terelem a témát. És mivel sejtem, hogy nem csak nézelődni jöttél, és főleg hozzám benézni, inkább a barátodra kérdezek rá.
          - Értem – foglalom össze röviden a helyzetet. – Mindenkivel így van mostanában. Túl sok a munka, és túl kevés az idő.
          Kicsit azért elkomorodok. Szomorú, hogy ilyen barátságokat is képes szétszedni a munka. Olyan jó volt nézni a fesztelenségüket. De mint minden, semmi sem tart örökké. Még a szenvedés sem. Kérdésed nyomán pedig egy kis kés döfődik belém, de erről persze nem tudhatsz. Válasz helyett azonban visszakérdezek.
          - Oldozz el, kérlek. Legalább az egyik karom, mert nagyon rossz ez így. Meg tudod tenni?
          Kérlelőn nézek rád pár pillanatig, aztán akár eloldozol, akár nem belefogok a történetbe.
          - Nem, a vőlegényem… Nos, ő már nem a vőlegényem. Szakítottam vele.
          Szándékosan emelem ki, hogy én szakítottam. Ezzel el akarom terelni a figyelmet egy olyan ostoba lehetőségről, hogy ezmiatt kerültem be ide. Ami végül is valahol igaz, de nem ez az egyetlen oka. Illetve nem a legfőbb oka.
          - Jártál már úgy, hogy hoztál egy döntést, aztán a következményeivel már nem tudtál megbirkózni? Nálam most erről van szó.
          Tudom, ez még így is nagyon ködös, de nem akarok beszélni róla. Úgyis elő kell majd még vennem a pszichológusomnál, az anyámnál, Briánál. Nem az utolsó kettőnél biztos nem.
          - Tényleg, ismered az itteni pszicho-medimágusokat? Jó lenne egy kicsit felkészülni, ha már a régi az első nagyobb problémánál faképnél hagyott.
          Megint megrántom a vállam, mintha nem is érdekelne a dolog úgy igazán. Ami persze nem igaz, mert mikor megtudtam, hogy leadott a doki, akkor sírni kezdtem. Nagyon sok mindenen segített át, az unokatesóm is ő kezeli, és csak úgy leadott azok után, hogy februárban csupán fél szavaival rá tudott világítani dolgokra. Nem érzem fairnek, hogy nem szólt nekem erről korábban. Igaz, én se jártam hozzá egy ideig, ami meg részemről nem annyira fair.
          - August, tényleg őrültnek nézek ki? Mi lesz, ha soha nem jutok ki csak mert elkövettem egy butaságot? – nézek rád könnyes szemmel.
          Megrémít a gondolat, hogy tényleg ennyi elég ahhoz, hogy az embert egy életre elítéljék. És nem más, mint a tulajdon anyja. Óh, ha Elliot itt lenne, már biztos a képembe röhög, hogy ne szórakozzak tovább, kelljek fel, mert a végén még elhiszem, hogy van valami bajom, pedig nincs. Nem, lehet, hogy ő is már megvetéssel nézne rám a tettem miatt.
          Fel-le ugrál a vállam, ahogy sírok. Olyan jó lenne most valakihez odabújni, és csak hagyni, hogy az ölelésével megnyugtasson. Hát olyan nagy kérés ez?

Naplózva


Augustus D. Pye
Varázsló
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2017. 07. 16. - 08:28:27 »
+1

A MÉLY FELÉ ZUHANVA



Kicsit megköszörültem a torkomat, mielőtt a láncokhoz értem volna. Ezek nem egyszerű, mágiával idézett eszközök… csupán a medimágusok tudják eltávolítani őket. Nem kell hozzá pálca vagy bármilyen eszköz, egyszerűen elég a Mungó dolgozójának lenni. Persze mióta ellátásban részesültem és Smwthwyck is erősen javasolta pszichológiai kezelésemet, nem tudtam, hogy egyáltalán van-e még bármilyen jogosultságom ezekhez a dolgokhoz.
Nem tehetem – mondtam halkan.
Nem voltam abban a helyzetben, hogy felül bíráljam egy másik medimágus döntését a betege kapcsán. Ráadásul éppen én, aki a saját életével úgy játszott, mint Esmé, amikor kést ragadott. „Tényleg őrült vagyok…” – gondoltam és a tekintetem önkéntelenül is a nő bekötözött csuklójára vándorolt.
Már én is inkább beteg vagyok itt… – rekedten feleltem, miközben lehajtottam a fejemet. A combomat néztem, ott ahol Newton a vágást ejtette rajtam. Könnyedén megölhetett volna, mégis megmentett az utolsó pillanatban. Nem értem a mai napig miért tette, de valószínűleg ez is a játék része, amit annyira szeret velem űzni.
Már majdnem maguk alá temetettek az érzelmek, amikor Esmé szavai visszarángattak a kórterembe és egyben a valóságba. Ez kellett nekem, hogy ne süppedjek vissza a gondolatok tömegében, ugyanakkor meglepett a válasza. A legutóbbi találkozásunkkor úgy tűnt, hogy nagyon nagy a szerelem, ehhez képest most kijelentette: ő szakított. Bár talán még túl fiatal is volna egy házassághoz.
Jártál már úgy, hogy hoztál egy döntést, aztán a következményeivel már nem tudtál megbirkózni? Nálam most erről van szó.
Lehajtottam a fejemet ismét. Egy könnycsepp folyt ki a jobb szememből. Nem zokogtam, közel sem… csak a hirtelen emléktömeg váltotta ki belőlem. Az első találkozásom jutott eszembe Newtonnal. Ha akkor nem hazudok mindenkinek és nem próbálom meg védeni, akkor a többi rossz döntést sem kellett volna meghoznom és élnem a mai napig a következményeket. Esmé egy szakításról beszél, de én gyilkosságban vagyok bűnös. Az Azkabanban a helyem… ez világos, csakhogy minden porcikámmal Newtont védem még most is. „Miért vagyok ilyen hülye?” – tettem fel magamban a kérdést, miközben gyorsan megtöröltem a szememet.
„Anyámnak igaza volt, sosem leszek normális még a saját szótáram szerint sem” – állapítottam meg.
Én… – hebegtem kicsit. – Nem ismerek itt senkit. Ainsley kezelésre hozott ide engem, de ez az első alkalom.
Apám gyógyítóját ismertem persze. Ő azonban más típusú betegekkel foglalkozott, kétlem, hogy Esmé mellé rendelték volna az öreget. Neki a sokkos emlék-illetve személyiségvesztés a szakterülete, nem véletlenül foglalkozott olyan behatóan az apám ügyével.
August, tényleg őrültnek nézek ki? Mi lesz, ha soha nem jutok ki csak mert elkövettem egy butaságot?
A kérdésre megint ránéztem és finoman megráztam a fejemet. Közben az én szememből is kibuggyant még egy könnycsepp és már a következőt sem tudtam visszatartani. Soha senki előtt nem sírtam még… de most egyszerűen nem tudtam megállni. Nem tudtam erős maradni, pedig arra volt a leginkább szükségem. Szinte éreztem a változást, ami folyamatosan dolgozott bennem. Ezek inkább búcsú könnyek voltak, amikkel a régi Augustot sirattam meg. „Sosem leszek már az az ember.”
Nem vagy őrült – válaszoltam és biztatásként megfogtam a kezét. – Esmé, te csak hoztál egy rossz döntést, amihez éppen a rossz megoldást választotta orvoslásnak.
Nyeltem egyet és közben úgy zokogtam, mint egy gyerek. Valóban tíz éves korom előtt voltam utoljára ilyen, talán akkor, amikor anya elhagyott minket. Utána csendes lettem, az érzelmek mélyen bennem dolgoztak… de most egyszerre feltört minden és tudtam: inkább nekem kéne ott lekötözve feküdnöm, nem Esmének.
Ha nem jól döntöttél… mert biztosan nem jól, ha a következmények ennyire megviselnek, akkor meg kell próbálnod változtatni rajta…
Csak ekkor jöttem rá, hogy nem azért sírok, mert hazudtam vagy mert bűnt követtem el. Megint rájöttem, hogy szerelmes vagyok abba az elviselhetetlen alakba. Az érzelmek úgy törtek rám, mintha valaki tarkón csapott volna. Letaglóztak, megráztak és leginkább elborzasztottak. „Ő sosem fogja ezt úgy viszonozni, mint Ainsley” – a felismerés súlyos teherként nehezedett a mellkasomra.
Naplózva


Esmé Fawcett
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2017. 08. 03. - 19:41:01 »
+1




          Pont azt a választ kapom tőled, amire számítottam. Nem szabadíthatsz ki, és meg is értem, de muszáj volt megpróbálnom. Ha nem, akkor nem. Természetesen nem szeretném, hogy felülbírálja a kollégája döntését, de akkor tényleg jó lenne legalább egy kicsivel több mozgást végezni. Már elértem azt a pontot, mikor a fekvés is fáj. Nem vagyok én ehhez hozzászokva, és nem tudom, hogyan fogom bebizonyítani, hogy nem vagyok őrült, és többet nem fogok ilyet csinálni.
          Teljesen meglep, amit mondasz. Hogy lehet, hogy már te is betegként vagy itt? Nem szólok, várom, hogy elmeséld, de talán nem annyira fontos, vagy nem tartozik egy idegenre. Mert lehet szépíteni a dolgot, a valóság attól még az, hogy az együtt töltött éjszaka ellenére is, mi még idegenek vagyunk.
          - Aranyos vagy, mikor így habogsz – mosolyodom el.
          Ettől kicsit jobb kedvre is derülök, de nem sokáig. A kérdésem valami olyan folyamatot indít meg benned, amit hirtelen nem tudok hova tenni. Felülök, amennyire tudok, és bár akarnék, nem tudok hozzád érni, hogy az ölelésemmel megnyugtassalak. Olyan pocsék helyzet ez. Mikor nekem volt rád szükségem, akkor ott voltál, de most, hogy én tudnék segíteni, most még erre a minimumra se vagyok képes.
          Felnézek rád, mikor megérzem a kezed az enyémen. Tudom, hogy csak vigasztalni szeretnél, de nem vagyok benne biztos, hogy most pont úgy sikerül, ahogy azt el is képzeled. Egy valamit azonban nagyon is jól tudok. Nagyon jól esik, hogy itt vagy, és nem szörnyetegként tekintesz rám.
          - Nem… Én igyekszem megtenni majd mindent, de nem csak rajtam múlik majd… sajnos.
          Eddig minden olyan egyszerű volt, de aztán jött a háború, apa és most ez. Mikor már azt hittem, hogy minden rendben lesz, akkor jött ez az egész, és én már azt sem tudom, hogy mit akarok. Pontosabban kezd egyre jobban körvonalazódni, de nem tudom, valaha lesz-e még esélyem rá.
          - Mi történt veled, hogy betegként jöttél vissza? - Az ujjammal igyekszem cirógatni a kézfejed, ha már másként nem tudlak elérni. – Ne aggódj, minden rendbe jön majd, legyen akármi is az a hatalmas nagy probléma.
          Önző dolog lenne tőlem, ha nem kezdenélek el vigasztalni. Februárban még olyan jól voltál. Legalábbis úgy gondolom, hogy jól voltál, de nem tökéletesen. Kíváncsi vagyok mi lehet az, ami ennyire rövid idő alatt kikészített. Remélem nem a munka, mert akkor egy nagyon jó orvost veszít el a varázsló társadalom.
          - A gyógyítással is felhagysz? – kérdem kicsit félve a választól. – Én örülnék neki, ha nem tennéd. Bízok benned, most is megnyugtattál. Nem minden medimágus mondhatja el ezt magáról. Hidd el nekem.
          Valamiért van egy olyan érzésem, hogy a te gondod sokkal nagyobb lehet az enyémnél. Lenézek a kezemre, amelyik be van kötve, és rájövök, hogy bár teljesen összetörtem, és talán így utólag sem változtatnék a tettemen, kívülről elég nevetségesnek tűnhet az ok, amiért ezt tettem. Remélem egyszer lesz majd valaki a családomból, aki megérti, hogy milyen folyamat játszódott le bennem.

          - August, én nagyon hálás vagyok neked mindenért, és remélem, jóra fordulnak majd a dolgaid, mert rossz ilyen állapotban látni. És szeretnék még együtt teázni veled egy nyugodt délutánon, ha lehetséges.
Naplózva


Augustus D. Pye
Varázsló
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2017. 08. 04. - 08:04:08 »
+1

A MÉLY FELÉ ZUHANVA



Esmé kezét szorongatva még mindig elképesztően nehéz volt visszafognom az érzelmeimet. Fájdalmas volt visszatartanom a könnyeimet, de megtettem. Nem akartam sírni, miközben ő feküdt ebben a borzalmas ágyban, megkötözött kezekkel. Talán ez az én jövőm is, most mégsem rólam szól a dolog.
A beszédem azonban képmutatás volt. Olyan szövegeket mondtam, amit én magam sem tudtam betartani. Hiszen én magam sem tudtam harcolni azok ellen a következmények ellen, amiket Newton megismerés váltott ki. Egyszerűen belefeledkeztem a bánatomba, a gyávaságomba, a félelmeimbe… és nem tudtam szabadulni. Olyan volt, ez mint egy börtön, aminek a rácsain csak akkor jutok ki, ha valaki kívülről a zárba helyezi a kulcsot és elfordítja… de talán még akkor sem. Nem lett volna bátorságom kilökni azt az ajtót és távozni. Akkor Newtont is elveszítettem volna, amire nem vágytam, pedig szenvedtem valóban a helyzetben.
Mi történt veled, hogy betegként jöttél vissza? – kérdezte Esmé, közben a kezemet cirógatta.
Soha senki sem volt velem ennyire gyengéd és figyelmes, még talán Ainsley sem… pedig ő aztán tényleg mindent megtett, hogy megnyugtasson. Annyira meghatódtam, hogy nem jöttek ki a szavak a torkomon, némán tátogva néztem Esmé barna szemeibe.
Ne aggódj, minden rendbe jön majd, legyen akármi is az a hatalmas nagy probléma – folytatta.
Őszinte akartam lenni, de tényleg nem tudtam megszólalni… pedig olyan jó lett volna legalább egy embernek elmondani. Csak bámultam Esmére nagy szemekkel és közben azt gondoltam, bárcsak az anyám lett volna valaha velem ilyen gyengéd… akkor talán nem egy ilyen beteg ember lennék. Talán akkor medimágusként állhattam volna itt és nem páciensként, aki arra vár, hogy rakják rendbe.
A gyógyítással is felhagysz?
A kérdés szinte mellbevágó volt. Nem gondolkodtam rajta, pedig már régóta nem dolgoztam rendesen. Igazából, ahogy már korábban mondtam, nem is biztos, hogy egyáltalán medimágus számban vesznek még itt. A fizetésemet persze megkaptam, de talán csak az apám iránti tiszteletből. Láttam most is a folyosón, ahogy a kollégáim rám néztek. Sajnálat volt a szemükben… mindenki tudja, hogy megváltoztam és ezt már sosem fogom lemosni magamról.
Lehajtottam a fejemet, de már nem jöttek a könnyek. Sosem voltam az a sírós fajta, mindig inkább csak magamba zuhanva bámultam a semmibe. Nekem ezt jelentette a bánat, ürességet, olyan fájdalmat, amit mással nem lehetett megosztani egyszerűen.
Nem hiszem, hogy gyógyítani fogok ezek után… már nem vagyok képes segíteni másokon. Magamon sem tudok – ismertem el a tényeket.
August, én nagyon hálás vagyok neked mindenért, és remélem, jóra fordulnak majd a dolgaid, mert rossz ilyen állapotban látni. És szeretnék még együtt teázni veled egy nyugodt délutánon, ha lehetséges.
Megint ránéztem és közben tudtam nagyon is jól: nekem már nem lesznek nyugodt délutánjaim, amiket egy tea mellett költhetek el. Valójában azt sem hiszem, hogy bármi olyan dologra alkalmas lennék, ami a nyugalommal kapcsolatos. Azt hiszem, Esmének még mindig több esélye van a gyógyulásra, mint nekem. Ez az ágy az enyém kéne, hogy legyen és nem az övé.
„El akarom neki mondani” – ott lüktetett bennem az érzés. Talán azért, mert Esmét nem is ismertem annyira, jobb hallgatóságnak bizonyult, mint Ainsley vagy bármelyik barátom. Valószínűleg más szemszögből is látta volna a dolgokat és tanácsolt volna valamit.
Tudod, van egy férfi, aki… – kezdtem, de valaki kopogott az ajtón.
Riadtan néztem abba az irányaba. Amikor nyílni kezdett, átsiettem az ágy másik oldalára, mintha el tudnék ott bújni, de nem tudtam és nem is lett volna túl okos ötlet. Ainsley volt az persze, tudtam, hogy a nyomomra bukkan. Végül is ezzel foglalkozik és ismer már engem is annyira, hogy tudja milyen módszereim vannak… igaz a problémák elől csak nagyon ritkán szoktam elmenekülni.
Mr. Hay már vár – közölte nyugodt hangon.
Tettem hátra, a fal irányába egy lépést. Jelezni akartam, hogy nem akarok most vele menni… és szerencsére rólam hirtelen Esmé felé fordította a tekintetétt. Halk sóhajt hagyta el az ajkaimat, miközben őt figyeltem. Lassan fogta fel, ki fekszik az ágyban. Talán azért, mert a lány sokkal összetörtebbenek tűnt, mint legutóbb.
Esmé? – lepődött meg.
Csak gondoltam, benézek hozzá… – próbáltam hazudni valami, de már megint nem ment.
Ainsley persze rám nézett és meg is indult felém. Hamarosan a karomon éreztem az a szorítását és csak hagytam, hogy az ajtó felé rángasson el. Ott állt csupán meg a küszöbön és nézett vissza a szoba belseje felé. Láttam, hogy ugyanazzal a sajnálkozó tekintettel néz a lányra, amivel rám szokott.
Bocsáss meg, de Augustusszal időpontra jöttünk – mondta őszinte, érzelmes hangon.
Én csak biccentettem a lány felé és hagyva, hogy kirángassanak az ajtón. Mr. Hay volt az utolsó ember, akit látni szerettem volna persze, inkább ücsörögtem volna Esmé ágya mellett, hallgattam volna órákig, mi is történt vele. Az legalább el tudta volna terelni a figyelmemet a történtekről.

Köszönöm a beugrási lehetőséget! Mosolyog
Naplózva


Esmé Fawcett
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2017. 08. 06. - 17:23:19 »
+1




          Ha lehet azt mondani, hogy a rossz csak rosszabb lehet, akkor határozottan kijelentem. A rossz csak nagyon ritkán hoz jó fordulatot. Olyan váratlan fordulat félét. De el kell fogadni és legfőképp megbarátkozni azzal, amit ezúttal a sors dobott nekem.
          Azt hiszem egy olyan dologba tenyereltem bele a kérdésemmel, amibe nem kellett volna, így nem tudok mást tenni, minthogy megpróbállak megnyugtatni. Bár, úgy hiszem, kettőnk közül én vagyok az, akinek nagyobb szüksége lenne a nyugalomra, a jelek szerint talán még el is törpül a problémám a belső válságod mellett. Ezért, amíg lehet, csak cirógatom a kezed. Ahogy látom, ettől kicsit megnyugszol.
          Érdeklődve nézek rád, mikor végre belekezdesz a történetbe. Miért most kell bejönnie valakinek? Remélem nem a dokim az, mert a végén még elküldöm. August története most sokkal érdekesebb, mint az hogy én meséljek valamiről, ami nem is tartozik rá, vagy ha igen, akkor sem fog már normálisnak bélyegezni. Csak Mr. Forestet sajnálom. Rá korábban is gondolhattam volna, de igazából már mindegy is.
          Végül nem egy idegen, hanem egy nagyon is ismerős arc lép be a nyíló ajtó résén. Ainsley, ha jól emlékszem. August szerelme, ha jól tudom. Érdeklődve figyelem a jelenetet, és nem értek semmit. Olyan, mintha félne tőle vagy talán csak attól, amit képvisel? Ennyire félne az orvostól, akihez megy?
          Hátradőlök, egyenesen a párnába csapódok. Ennél már biztos nem lesz majd rosszabb. Persze, biztos ki tudna találni valami olyat az élet, ami miatt rosszabbnak érezném, de most így érzem. Már első alkalommal is kényelmetlen volt a helyzet, mert nem a legjobb formámat látták, de most… Ainsley biztos elkönyvel majd valami fura drogos művésznek.
          Mosolyogva bólintok felé, mikor a nevemet mondja, de mielőtt mást is mondhatnék, esetleg nekiállnék mentegetőzni, hogy ez nem is, mint aminek látszik, már August veszi át a szót. Hát, eddig tartott a látogatás. Talán nem is olyan nagy baj. Jobb lesz összeszednem magam, ha hamar ki szeretnék jutni innen. Nagyon hamar. Vagy akkor, ha ezeket a láncokat le akarom vetetni valahogy.
          - Semmi gond, menjetek csak.
          A tekintetemmel követem a mozgásod. Pont olyan, mint aki a vesztőhelyére készül. Ez adott is egy jó ötletet egy új képhez. Ebben a félévben úgyis inkább a fényképezés különböző formáit fogjuk mélyebben elemezni, mihez nem igazán füllik a fogam. Az nem az én terepem. Más sokkal jobban ért hozzá.
          - Azért szeretnék még találkozni veled, August. Ha kikerültem innen, jelentkezem. Fejezd be azt a mesét légy szíves, amit elkezdtél.
          Becsukódik mögötted az ajtó, és ezzel együtt újabb néma időszak veszi kezdetét. Nem szeretem, mert ilyenkor olyan, mintha a gondolataim és az emlékképeim visszatükröződnének a falakról. Pokoli helyzet, de remélem, hamar megváltozik majd ez már, mert nagyon ki akarok menni. Ki akarok szabadulni, elfelejteni mindent, ami az elmúlt napokban történt. Ha lehet, akkor végleg.


Köszönöm a beugrást.  Puszi
Naplózva


Esmé Fawcett
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2017. 08. 14. - 09:41:54 »
0




          August korábbi felbukkanása nagyon meglepett, és hogy ezért, vagy másért, de jóra fordult a napom. Nem sokkal később a pszichológusom is meglátogatott, és a beszélgetésünk után már a bilincs is lekerült rólam. Annyira jól esett, hogy végre szabadon mozoghatok. Még akkor is, ha csak feltételekkel, amik ma reggel le is jártak. Egyelőre. Az orvos állandó felügyelet mellett, de kienged. Szerencsére. Egy ideig viszont biztos nem mehetek majd iskolába és a kiadóba se, otthon kell boldogulnom, és maximum a konzultáció idejére beugrani a munkahelyemre. Alig egy órája közölte velem ezt a jó hírt anya. Az viszont tény, hogy az első pár napban csak pihenni fogok. Bár a sok bájitalnak köszönhetően, amit megitattak velem, hamar rendbe jöttem, még mindig gyengének érzem magam.
          Nyílik az ajtó, szinte sugárzó arccal nézek rá. Talán a ruháim érkeznek, hogy haza tudjak menni. Ez a köntös kezd már kényelmetlen lenni, szeretnék végre kinézni valahogy. Hamarosan úgyis hazamehetek, csak még egy utolsó beszélgetés van vissza a doktorommal. Az ajtóban azonban nem az áll, akire számítok, hanem Bria.
          - Mit keresel itt? A főiskolán kéne lenned.
          - Tudom, de valamit még azelőtt el akartam mondani, hogy hazamennél.
          - Miért? Félsz tőle, hogy majd újra megpróbálok öngyilkos lenni, ha meghallom, amit mondani akarsz?
          Nagyot nyel, ebből tudom, hogy elég komoly a mondandója. Felülök az ágy szélére úgy, hogy ide tudjon ülni mellém. Félek ettől a mondandótól, de ha nem azzal a hírrel jött, hogy Elliot is itt van valahol a Mungóban hasonló dolog miatt, mint én is, akkor annyira nem is lehet rossz a dolog. De abban biztos vagyok, hogy róla van szó, csak azt nem tudom, hogy milyen formában. Leül mellém, de nem néz rám. Láttam már ilyennek, akkor egy dologról mesélt, amit akkor csinált, mikor nem szabadott volna. Mondhatni tilosban járt.
          - Arról van szó, hogy… - Csak egy vagy két dolog lehet, amiről ennyire nem tud beszélni, de abból egyik sem olyan, hogy ennyire rosszul érezze magát miatta.
          - Mi történt? Nem lesz semmi bajom, ha elmondod.
          - Arról van szó, hogy aznap, mikor bekerültél ide, Elliot az iskolában járt. Téged keresett.
          Nem lep meg. A helyében én is ezt tettem volna. Biztos a kiadóhoz is elment, de mivel egyik helyen se fordultam meg olyan gyakran, nehezen találhatta volna el azt a pár percet, mikor mégis felkerestem azt a két helyet.
          - Mit szeretett volna?
          Igyekszem megkeményíteni a vonásaimat, feleslegesen. Mind a ketten tudjuk, hogy miért kerültem be ide. Azt is, hogy valószínűleg soha többé nem fogjuk látni egymást, hogy tisztázzuk a helyzetet. Szóval idővel jobb lesz majd a közérzetem, az emlékeim megszépülnek, és ahogy a doki is mondta, már nem fog ennyire rosszul esni a döntésem következménye.
           A fenyegetésről is meséltem neki, és azt mondta, hogy bár ő nem így döntött volna, mivel nem mondtam neki nevet, azért nem meri ezt teljes egészében kijelenteni. Pedig a név majdnem kicsúszott a számon. Rosszul esett, hogy ellenem ítél, de be kell látnom, úgy nem is várhatom el a szimpátiáját az ügyben, ha nem mondok el neki mindent. Erre fel is hívta a figyelmem, de annyira még nem bízok benne. Nem lenne jó dolog, ha kiderülne, hogy nekik dolgozik, vagy legalábbis ismeri őket.
          - Ostoba kérdésed van. Téged akart látni. Nem volt szép, ahogy otthagytad. Legalább…
          - Nem tartozik rád. Bőven elég az, amennyit tudsz és érd be azzal. Talán nem a jó döntést hoztam, de most már úgyis mindegy.
          Nem tudom mit várt a találkozástól, de az tény, hogy ott nem tudtam volna olyan könnyen lerázni. Főleg Bria jelenlétében nem. De biztosra veszem, hogy történt ott még más is, mert ez nem annyira érdekes, hogy elmesélje. Ráadásul ennyire idegeskedve.
          - Mi van még? Ezért nem lennél… - ingatja a fejét, tehát nem tévedtem a megérzésemmel kapcsolatban.
          - Addig beszélgettünk és próbáltam megnyugtatni, míg kicsúszott a számon, hogy mit tett veled Damien.
          - Bria, mondtam, hogy…
          - Tudom, ne haragudj, de… - De, utálom az ilyen helyzetekben elhangzó det. Mindig valami rosszat vagy még rosszabbat sugall, mint a lehetséges végkifejlet normál esetben. – Damien még az iskolában volt, és mikor meglátta, akkor…
          Lehunyom a szemem. Tudom milyen, így nem kell végighallgatnom a történetet ahhoz, hogy kitaláljam a folytatást.
          - Mikor meglátta, akkor idegesen odarohant hozzá, és megütötte.
          Barátnőm bólint egyet, mire mélyen felsóhajtok. Ezt akartam elkerülni, ezért nem mondtam el neki, hogy mi történt. Bár, lehet, hogy sejtette, mert ugyan nem volt teljesen magatehetetlen a baleset után, és igyekeztem eltüntetni az ütés nyomait, de nem volt tökéletes. Így viszont maradt az izgalom. Ránézek barátnőmre, és legszívesebben elnevetném magam az ábrázatán, de inkább nem teszem, és a feloldozást is hamar megadom neki.
          - Nincs semmi baj. Azt hiszem, már nincs jelentősége, hiszen többé nem beszélünk, ő pedig legalább levezette a feszültséget, ami felgyűlt benne.
          - Ami azt illeti, van még valami, amiről tudnod kell.
          Tekintete a mellettem lévő könyvre vándorol. Anya hozta be, alig egy napja jött ki a nyomdából. Elliot és az én megismerkedésünknek a közös története. Nem tudom, mi lehet annyira fontos még ezeken túl.
          - Küldtem egy üzenetet a nevedben neki. Egy találkozó miatt, ahol megbeszélhetitek a történteket – ad át egy papírt, amin az üzenet másolata szerepel.
          - Bria! – kiáltok rá. – Mi a fenének avatkozol bele olyanba, ami nem is a te dolgod?
          Fújtatok kicsit, de aztán hamar lehiggadok. A könyvre nézek én is. Így legalább lesz alkalmam személyesen odaadni neki a saját tisztelet példányomat. Kemény dió lesz, biztos nem lesz olyan könnyű, de legalább túl leszek rajta. Kell ez a találkozás most nekem is, és nem akarom lemondani sem, ha már így csapdába lettem csalva.
          - Egyszer biztos meghálálom majd ezt a cselekedeted, de nem most.
          Nyílik az ajtó, és megjelenik anya és a pszichológusom. Az utolsó konzultáció, mielőtt még elengednének. Magamhoz szorítom a könyvet, Bria pedig feláll, hogy elmenjen. Azt hiszem, ennél többet ma már nem tehetne hozzá a napomhoz, és zaklatott arcomat látva az ablak tükröződésében, biztos kapok majd néhány kérdést. Biccentek barátnőmnek, aki távozik is. Majd az iskolában találkozunk legközelebb, addig is, ideje azon dolgozni, hogy kijussak innen. A találkozó, a levél másolata alapján alig néhány óra múlva lesz.
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2017. 08. 22. - 01:20:52
Az oldal 0.662 másodperc alatt készült el 42 lekéréssel.