+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Elliot O'Mara (Moderátor: Elliot O'Mara)
| | | | |-+  Viszontlátás
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 2 3 [4] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Viszontlátás  (Megtekintve 11993 alkalommal)

Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #45 Dátum: 2017. 06. 26. - 18:04:21 »
0




Merel ujjai hidegek voltak. Alaposan lehűlt a levegő eddigre, én is fáztam. Rá kellett volna adni a kabátomat – korholtam magamat, miközben a szabad kezemmel igazítottam egyet a hónom alá csapott csokoládétáblán. Azt is jobb lett volna inkább a hátizsákba süllyeszteni, ahelyett, hogy cipelem külön, de végülis így ott volt a lehetőség, hogy letörjek belőle egy újabb darabot, amikor csak szükségesnek éreztem.
Közben hallgattam Merel reakcióját a kis történetre, amit az imént adtam elő. Valahogy sejtettem, hogy tovább fűzi majd a dolgot, már kezdtem kiismerni a személyiségét, habár azt is tudtam: bármikor meg tud lepni, ha akar. Csendesen elmosolyodtam, ahogy elnevette magát.
Szundinak nem örülnék. Úgy kicsit nehezebb volna megtalálni a járatot – jegyeztem meg. – Igaz némán meg egymással nem tudnánk beszélni – tettem hozzá.
Feltámadt a hűvös szél, ahogy megindultunk a Szellemszállás felé egyenesen. Kicsit közelebb húztam magamhoz a lányt. Nem akartam, hogy esetleg még jobban fázzon, de a kezét sem akartam elengedni. Úgy éreztem boldog, hogy foghatja és nem szerettem volna megszakítani ezt.
Hirtelen torpantunk meg. Merel megint átölelt, mintha érezte volna, amit én. Valami mindig átszakad bennem, sőt mintha könyv lennék, amiből lapokat tépnek ki, ha csak szóba kerül a patika. Szeretek gyógynövényekkel foglalkozni, jól mennek a bájitalok is, amiket készítek... de valahogy az egész olyan idegen nekem. Bejárni mindennap kilencre és ott lenni estig túl kötött. Dean és Daniel ráadásul állandóan a sarkamban vannak, rikácsolnak, ha a vásárlókhoz szólok. „Miért nem beszélsz velük normálisan?” „Maradj hátul!” Ez még csak egy-két mondat azok közül, amit rendszeresen a fejemhez vágnak. Ők sem lennének persze türelmesebbek, mikor egy korosodó alak virágnyelven kérne tőlük „fickósító” bájitalt.
Annyira rendes vagy velem! Amúgy meg nem értem, miért kéne kevesebbnek lássalak így, hogy tudom ezt rólad. Nem az tetszett benned eddig se, hogy mi vagy, hanem az, aki. Az egész, ahogy vagy. És legalább így már nem kell éhenkórászkodnod se azokon a napokon, amikor nem rohansz bele valakibe az utcán, aki ezért cserébe meghív valamit ebédelni – a mondandó befejezéseként odaszúrt pimaszkodás illett Merelhez.
Elmosolyodtam a szavain megint. Ő az egyetlen talán, aki nem gúnyol ki ezért. Montregonak el sem mertem mondani a változást. Igaz nem is vagyunk olyan jó barátok... barátok sem vagyunk és zavarba ejtő még csak belegondolni is az utolsó kalandunkba. Volt ott aztán minden. De bizonyosra veszem, ha elmondanám neki, hogy patikus-tolvaj lettem vagy tolvaj-patikus, hónapokig hallgathatnám mennyire szánalmas vagyok... aztán jönne valami, ami miatt enyveskezűnek szólíthatna és elfelejteni.
Már régen nem hívott meg senki sem... te voltál, utánad egy pár héttel Montrego – válaszoltam elgondolkodva és kicsit átkaroltam.
Tényleg nem akartam, hogy fázzon. Mostanra szinte téliesen hűvösnek tűnt a levegő.
Ismét felé nyújtottam a kezemet, hogy tovább induljunk, a mozgás majd helyrehozza a hőérzetünket és már amúgyis annyi ölelést kaptam, amit nehéz lett volna viszonozni. Merel persze élvezte ezeket az érintéseket, így valószínűleg nem is kellett volna. Azt persze nem vette észre, hogy én mennyire zavarban vagyok... de ennek örültem. Mióta kiadta a bánatát az volt a legnagyobb gondom, hogy vidámabbnak lássam.
Egyébként is, az öcsém szerint a férfinak kell meghívni a nőt enni... még nem hallottam ilyen nevetséges állítást. Azonban talán igaza van, jobb lesz alaposan kitenni magamért ezért már most udvariasan megkérdezem: következő alkalommal meghívhatlak vacsorázni vagy ebédelni? – kérdeztem.
Már láttam a Szellemszállás öreg, nyikorgós bejáratát. Azonban nem erre figyeltem igazán. Merelre pillantottam le, az arckifejezése érdekelt. Tudni akartam, hogy sikerült-e boldoggá tennem ismét. Miért van, hogy ilyen jó őt így látnom? Nagyon imponáló volt az a csók, de nem akartam beleélni magamat. Túl idős vagyok ahhoz, hogy élvezhetőnek nevezzem... Ugyanakkor ki tudja? Lehet, hogy Merel ehhez a személyiséghez nagyon jó nő lesz pár év múlva. Röviden: igazi főnyeremény.
Ha nem is Londonban, esetleg itt egy piknik... távol a kíváncsi szemektől – mondtam és kicsit megszorítottam az ujjait.
A másik kezemmel belöktem az ajtót és előre engedtem. Közben a pálcám is előkerült és egy halk Lumos kíséretében követtem.
Naplózva


Merel Everfen
Boszorkány
*****


A Vérborz

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #46 Dátum: 2017. 06. 26. - 20:51:25 »
+1

-Akkor milyen jó, hogy csak Durin marad, mint lehetőség, ő még segíthet is a tárnaismeretben- fűzöm tovább a szavait. -Mondjuk ha most az ő szelleme száll meg minket, akkor lehet, hogy lent maradunk az alagútban törpkirályságot alapítani, amíg fel nem ébresztjük a régi világ valami démonát, ami elpi...rospacsizik minket.
Valószínűleg nem ismeri, mugli irodalom. De legfeljebb majd tudok neki olvasmányt ajánlani.
A hegyitúra miatt érthető lehet, de csak most veszem észre, mennyire lehűlt az idő közben, ahogy megölelem Elliotot. Illetve, amikor abból kibontakozok, és a testmelege után annyival hűvösebben csap meg a levegő, főleg, hogy mostmár a falu jóval lankásabb terepén vezet át az utunk. Hát na, nem tavaszodott még ki olyan régóta, hiába van meleg már napközben, az esték még mindig rendesen lehűlnek. És valóban nem öltöztem aszerint, hogy éjszakába nyúlóan idekint leszek, igazából eredetileg nem is számítottam egy-két óránál többre.
No nem azért, semmiért nem adnék egy percet se abból, ahogy ez a napom alakult, még a kevésbé vidám pillanataiból sem.
Jól is esik, amikor átkarol. Sajnos mostmár tényleg az a legjobb esélyem rendesen fölmelegedni legközelebb, amikor visszaértem a hálókörletünkbe, és ágyba bújtam, bármennyire is csábítóbb lenne Elliot fele kabátja. Elrepült az az idő. Mára legalábbis mindenképp.
-Vannak, akik ragaszkodnak ennyire az illemtanhoz. Lehet, hogy meglepő lesz ezt azután hallani, hogy én meg már kettőből kétszer hívtalak meg,- bökök vigyorogva a csokira, -de én meg teszek rá. Alakul ahogy alakul, úgyis az a lényeg, hogy magunkat érezzük jól, nem?
Ahogy felvezeti az udvarias kérdését, azért kíváncsian elhallgatok, van egy olyan érzésem, hogy ez neki fontos lépés, hogy így tegye fel.
-Hát hogy a viharba ne!- adom meg a sokkal kevésbé formális válaszomat, de mellékelek hozzá egy annál hálásabb, szorongatós ölelést.
Mostmár elég közel vagyunk a Roxforthoz, meg Roxmorts berkein belül is, úgyhogy a Szellemszállás navigálásához már én is pálcát húzok, és gyújtok egy lumost.
Elliot hozzátesz még az ajánlathoz. Miért találom olyan izgatónak a gondolatot? Talán a használt szavak és a kezem megszorítása összegétől. Talán attól, hogy az én gondolataim merre pörögnek egész esete már. Ennek mindnek az összege sem esélytelen.
-Ki kell zárja egymást a kettő? Ha ide jövünk piknikezni, az is lehet, hogy tudok én is hozni valamit. A konyha tőszomszédságában lakunk- ajánlgatom a lehetőséget sejtelmesen.
A Szellemszállás pont ugyanolyan poros, mint korábban, ellenben még sötét is mostmár. Nem tudom, mennyi idő, ameddig kutatjuk az állítólagos alagút bejáratát.
-Ez itt?- kérdezem végül, amikor találok egy sötét zugot, ami közelebbről is sötét marad, hiába a fényforrás a kezemben. Nagyon úgy néz ki, hogy a sötétség, amibe bámulok, onnan ered, hogy a pálcám fénye a távolságba veszik bele.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #47 Dátum: 2017. 06. 27. - 15:03:37 »
0



A közös étkezésre való meghívás bevált, hiszen Merel megint megölelgetett egy kicsit. Ez ma már a sokadik ilyen volt, úgyhogy el kell ismernem, ebben a vacsora dologban mégis csak igaza volt az öcsémnek. Daniel nagyon érthet a nőkhöz, ha ez még egy ilyen különleges lánynál is, mint Merel beválik.
Két pálca is kevés lett volna alaposan megvilágítani a Szellemszállást. Azonban most pont elég volt ennyi kis fény, hogy a sejtelmes hangulat – amiért egyszerűen rajongok – megmaradjon. Tetszett minden reccsenés, amit az öreg fapadló hallatott a cipőm talpa alatt.
Egy egészen kicsit remegett csak meg a pálcám, mikor megint rám jött a könnyezhetnék és az orromban megéreztem azt a csiklandozó érzést, amit már korábban is. Közel álltam a tüsszentéshez, de ezúttal minden erőmmel koncentráltam, nehogy ki is jöjjön. Nem szerettem volna még nagyobb hülyét csinálni magamból Merel előtt.
Ki kell zárja egymást a kettő? Ha ide jövünk piknikezni, az is lehet, hogy tudok én is hozni valamit. A konyha tőszomszédságában lakunk – javasolta Merel.
Közben bevilágítottam az egyik sarokban, de csak egy adag pókhálóval találtam magamat szemben. A lakója éppen nem tartózkodott otthon, vagy már elpusztult, mert az is ősréginek tűnt. Ez az egész Szellemszállás egy koszfészek volt, ami alapvetően szórakoztató volna, ha a por nem próbálna percenként megölni.
Tőszomszédság? – kérdeztem vissza.
Csak most esett le, hogy fogalmam sincs Merel melyik házhoz tartozik. Nem mintha számítana bármit is az egész. Valójában ez a beosztás is csak arra sarkallja a diákokat, hogy egymással szembe forduljanak… méghogy a Roxfort a világ legjobb varázslóképzője. Nevetséges.
Az ellenérzés persze abból fakadt, hogy az egykor olyan nagyon tisztelt iskolaigazgató egyetlen rossz döntésével tette tönkre a gyerekkoromat. Sokszor álmodoztam róla, hogy mi lett volna velem, ha ott maradhatok, ha tanulhatok, mint mások. Talán még valamit el is értem volna, ha befejezem, amibe belekezdtem.
Régen oda voltam a roxfortos kajáért – meséltem Merelnek.
Eszembe jutottak a finom mártások, a sült húsok… akkoriban még rendes étvágyam volt, valószínűleg azért mert fejlődőszervezet voltam. Ráaádsul sovány helyett inkább egészségesnek, sportosnak mondtam volna a testalkatomat. Nem véletlen, hogy Lisbeth mindjárt lecsapott a lehetőségre, mikor felajánlottam a „szolgálataimat.”
Halloweenkor az a sütőtököspite… – folytattam lelkesen. – Ha egyszer megházasodom, akkor remélem a feleségem majd tud olyat készíteni.
Ami neked sosem lesz, O’Mara. Esmének sem kellettél. A saját hangomon fogalmazódott meg ez a gúnyolódás és ez fájt a legjobban. Majdnem az az érzésem támadt, hogy ezt hangosan is kimondtam.
Talán ezt nem kellett hozzá tennem, már is az az érzésem támad, mintha a szívemet összefacsarták volna. Lehajtottam a fejemet és egy darabig így kullogtam a lány után. Nem akartam drámázni, egyszerűen most nem az a helyzet volt, habár felajánlotta, hogy zúdítsam rá az érzelmi válságomat, amikor csak akarom. Ezúttal azonban inkább lettem volna az alagútban, ami a Roxfortba vezet, hogy ismét egy kalandba találjam magamat.
Úgy tűnt még sem mondtam ki a gúnyolódó szavakat, mert Merel egészen más dologról kezdett el beszélni. Mégpedig az utunk céljáról.
Ez itt?
Egy kisebb zugot világított meg a pálcájával, vagy próbált volna meg, csakhogy kevés volt hozzá. A fény egyszerűen a távolságba esett és ebből tudtam: jó helyen járunk. Valami hosszában előre nyúló helység, de reményeim szerint maga az alagút lehetett előttünk.
Merel vállára tettem a kezemet. Nem tudtam, hogy be akart-e oda lépni, de aggódtam volna, ha most előre megy. Nagyon jól tudom, hogy nem az a gyenge virágszál típusú lány, sőt még nálam is sokkal erősebb és önállóbb.
Várj… majd én előre megyek! – mondtam.
Lassan léptem át a sötétségbe. A pálcám fénye éppen csak az előttem lévő területet világította meg. Ilyen feketeségben aztán végtelennek tűnt az egész. Ez volna az alagút, amit keresünk? – gondolkodtam el, ahogyan megvilágítottam a durván kivájt falakat.
Talán ez az, amit kerestünk – fordultam Merel felé.
Persze ott volt a lehetőség, hogy mégsem, de akkor talán még izgalmasabb lesz ez a kis kalandunk a Roxforthoz. Az sem kizárt, hogy hajnalig fogjuk keresgéli a megfelelő járatot… habár most inkább – akármennyire is vágytam rá – sötétben szerettem volna még látni a kastélyt.
Jó lett volna ismerni ezt a járatot annak idején – mondtam lelkesen és úgy sétáltam elől, mint egy jóllakott óvodás az állatkertben. Éreztem, ahogy a sötétben csillog a szememet, megint egy kalandban voltam és ez jobban éltetett, mint bármi más.
Mélyen beleszippantottam a poros levegőbe és ezúttal nem zavart a kiszakadó tüsszentés. Sőt, elvigyorodtam, ahogy enyhe visszhangot vertek a falak.
Naplózva


Merel Everfen
Boszorkány
*****


A Vérborz

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #48 Dátum: 2017. 06. 27. - 22:45:20 »
+1

16+
take a guess
-Mondhatni. Oké, lehet úgy kétköpésnyire, pluszminusz pár kőhajítás- határozom meg nagyon pontos adatokkal a klubhelyiségünk és a konyha egymáshoz képesti helyét. -A lényeg, hogy közel van. Úgyhogy akkor majd hozok neked pár finomságot legközelebb. Mit szólsz?
Felvigyorgok Elliotra a derengő pálcafényben.
Sokkal másabb így a Szellemszállás, mint az eddigi alkalmakkor amikor láttam. Először tele volt változó mértékben alkoholos állapotú diákokkal - igen, engem is beleértve, nem tagadom, - másodjára, ma délután, pedig csak simán egy porlepte, lepukkant épület volt. Mérsékelten érdekes, de akkor nem is érdekelt jobban, mint félreeső hely, ahol nyugodtan tudjuk üzletelni a kétes üzletünket, amiben hangulatmódosítószerek cserélnek gazdát fegyverekkel. Oké, ha így fogalmazom meg, még egész jól is passzol hozzá hangulatában a talán generációk óta elhagyott ház helyszíne.
Na de így. Így két lumos gyér fényében, éjjel, ahogy a hold és csillagok szórtfénye sem fér be a bedeszkázott ablakokon, na így az igazi a hangulata. Még azzal együtt is, hogy tudom, igazából csak Hapci törpe szellemétől van félnivalónk a por miatt, még így is minden árnyékba rémeket lehet látni. Király!
Ahogy keresés közben össze-összepillantunk Elliottal, úgy látom, ő is hasonlóan élvezi a kalandot.
-Akkor meg kell kérnem Meredith-t hogy tanítson meg sütni- mondom félhangosan, de annál szélesebb bájvigyorral, mintha félig abban reménykednék, hogy Elliot mégse hallja. Pedig főként csak viccelődök. Bár... -Kérjem meg a manókat, hogy csináljanak egyet, még ha nem is halloweenkor találkozunk?- ajánlom fel inkább jobban hallhatóan, hogy leplezzem az előző mondatot, meg a vele járó pirulásomat, amiből egyébként semmi nem látszik ebben a sötétben.
Minden jel arra mutat, hogy valóban sikerült megtalálni az alagutat, amit kerestünk. Bár nem lett volna semmi fenntartásom a minden további nélküli előremasírozásban, de a kérésére hagyom, had menjen Elliot az élen, végülis ketten kalandozunk most. Oké, szóval lehet, hogy az is benne volt az engedékenységemben, hogy kicsit a figyelmemet is elterelte a vállamra tett keze, és a fellegekben járást választottam erősködés helyett.
De valóban, ahogy előre merészkedünk a járatban, csak mellettünk derengenek a falak, előttünk se a helyiség, se a sötét nem akar véget érni, valóban megtaláltuk, amit kerestünk.
-Tessék, én meg a Roxfortos éveim nagyrészére ismerni fogom- vigyorgok vissza szemtelenül. Magas gurkó volt, na, le kellett ütni. De meg is kapom érte a kiérdemeltet egy kiadós összerezzenés formájában, amikor Elliot végül eltüsszenti magát, bepótolva az egész házkutatás alatt elmaradt porallergiát, ami nekem is csak most tűnik föl, hogy nem volt olyan jellemző, mint délután. Még a járat falai is összeterelik pláne a hangot. Miután a szívem visszaugrott a helyére, kacagásban török ki, csak így a helyzetkomikumon, nekidőlve a falnak is. Apropó fal.
-Egésség'. Pedig már a ház alól is kiértünk, itt nincs is már olyan por.- Meg is kopogtatom a hideg, itt már inkább köves-földes falát az alagútnak, mielőtt továbbindulunk.
Nem tudom, mennyi ideig vándorlunk a vaksötétben, csak pár lépésnyit látva akár magunk elé, akár mögé, de egyre biztosabb vagyok, hogy nem még van ma mostanra, hanem már. Hacsak nem már akkor is már volt ma, amikor a Szellemszállást értük el, vagy amikor a tisztásról kerekedtünk fel. Amióta itt van mellettem Elliot, mint ha nem is létezne idő, mint olyan. És ez engem nem csak nem zavar, de még nem is érdekel. Azt úgyis tudom, hogy van annyira késő, hogy ha összefutok egy tanárral vagy Friccsel, abból csak a baj meg a szégyen legyen, azon túl már pont részletkérdés. És nagyon értékelem, hogy nem egy távoli toronyig kell majd felcaplatnom.
Végül mintha valami minimális derengés tűnne fel a távolban előttünk, és valóban, hamarosan egy rövid, bár meredek emelkedő is feldereng, szórt holdfényben. El is suttogok egy noxot, és Elliot könyökére téve a kezem előreosonok, jelezve egyben neki, hogy épp átférkőzök mellette, meg hogy várjon meg.
Nem is kell messzire mennem, igazából egy második lépést se, az emelkedő gyökerek közt futva egyenesen az égre néz. Ágak lengedeznek át a csillagok előtt.
Nagyon egyenletesen hintázva ide-oda, mint ha unalmukban lóbálnák magukat, nem úgy, mint ha a szél fújná.
-Hát megjöttünk- suttogom hátra a jelentést, miközben tudatosul bennem, hogy ez a nap, életem eddigi legjobb napja is végetért. Nem akarom, de muszáj búcsút mondani, valahogy kihúzni a legközelebbig.
Visszafordulok hozzá, megtéve azt az egész lépésnyi utat a lejtő aljától odáig, ahol ő áll.
-Elliot,- nézek fel rá, épp csak kivéve az arcát a sötétben. Csak annyit várok meg, hogy rám nézzen ő is a megszólításra.
Mindkét kezemmel felnyúlok, és a tarkója alatt, a nyakán egymásba fonom az ujjaimat. Ha nem őt sikerül lejjebb húznom, magamat emelem fel hozzá, és megcsókolom. Ezúttal hosszabban. Ezúttal bátrabban. És nem érdekel.
Nem érdekel, hogy szabadna-e. Nem érdekel, hogy Elliot viszonozza-e, vagy hogy zavarba jön-e. Nem érdekel, hogy milyen úgyse látszó színekben játszhat az én arcom is. Nem érdekel a világ. Én így érzem, és ezúton ki is jelentem.
Valamivel csak ki kell bírni a következő találkozásunkig.

//Köszönök mindent!//
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #49 Dátum: 2017. 06. 28. - 21:52:52 »
0



Egy hümmögésszerű hangot hallattam Merel felvetésére annak kapcsán, hogy tud pitét szerezni a manóktól. Örültem volna neki, szó se róla, de még a korábbi reakciója foglalt le. A feleséges felvetést talán nem jókor hangzott el, habár a sütőtökös pite receptjén megtanulása csak érdekesebbé tette volna Merel személyiségét a férfiak számara. Ha idősebb lesz, O'Mara, Merlinre!
Az alagút a végéhez közeledett és több tüsszentés sem szakadt ki belőlem ez idő alatt. Ezért most kifejezetten hálás voltam. Talán az az egy elég volt hozzá, hogy megszabaduljak az ortomban felgyűlt portól. Ezen a ponton pedig megéreztem a friss levegőt. Tudtam, hogy addig kell kihasználnom, amíg Merel el nem búcsúzik és én vissza nem térek az alagúton át a faluba.
A Noxra kaptam fel a fejemet igazán és fogtam fel: ennek most tényleg vége. Merellel eltöltöttünk egy napot, vidáman és végre egy kis békét éreztem, ami itt, ennek a járatnak a végén lezárul. Nem akartam, bele akartam kapaszkodni az utolsó pillanatba, ezért, mikor Merel felém fordult és a nevemet is kimondta, meg akartam kérni, hogy még maradjon itt velem egy kicsit. De nem tettem és nem is tehettem, mert a tarkómba kapaszkodva lehúzta a fejemet addig, hogy könnyen meg tudjon csókolni.
Ez most más volt, mint a korábbi. Nem egy ártatlan puszi és olyan nehéz is volt ellenállni neki. Lehunytam a szememet és átadtam magamat a percnek, ami alatt az egész történt. Nem kellett volna talán, de számára az volt a tökéletes lezárás, számomra pedig az, ahogy utána pillanthattam egy rövid: – Jó éjszakát, majd küldök baglyot – szöveggel.
Hosszú percekig álltam még az alagút végén, bizsergő ajkakkal. Álmosan szívtam be a friss levegőt. Csak ekkor vettem észre, mennyit kivett belőlem a hegymászás, a séta. Hata akartam térni, így egy kis toporgás után megindultam a falu felé.
Halk morgással intettem búcsút ennek a remek napnak, ami határozottan a legjobb volt a szakítás óta. De tustam, hogy otthon csak az üres ház fogad. Az Esmé illatát őrző párna pedig sosem fog visszaölelni.

Köszönöm a játékot, az öleléseket és persze a csókit Vigyorog
Naplózva

Oldalak: 1 2 3 [4] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2018. 06. 11. - 10:59:56
Az oldal 1.394 másodperc alatt készült el 36 lekéréssel.