+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Elliot O'Mara (Moderátor: Elliot O'Mara)
| | | | |-+  Viszontlátás
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] 3 4 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Viszontlátás  (Megtekintve 11900 alkalommal)

Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2017. 06. 14. - 14:05:49 »
0



A tüsszentés sorozatot még az orrom elé szorított zsebkendő is csak gigászi küzdelemmel tudta legyűrni. A nyakamon pedig már bizonyosan véresre kapartam a bőrt, mire sikerült kinyögnöm az ajánlatomat. Persze nem csak az én megállás nélkül prüszkölésem, hanem a lány kisebb köhögőrohama is különös akadály volt. Az az érzésem támadt, hogy a Szellemszállás maga sem örül ennek az üzletelésnek… mintha jelezném: nem egy diáklány kezébe való a kés-tőr (vagy tőr-kés).
Valószínűleg sosem lesz olyan találkozásom Merellel, ahol nem tűnök teljesen szerencsétlennek. Jobb lesz elengedned, O’Mara – szögeztem le magamban és közben még egyszer megtöröltem az orromat. Nem lett volna kellemes egy újabb tüsszentés roham közepén találni magamat.
Menjünk inkább mégis ki?
Valószínűleg igaza volt a lánynak és odakint jobb lenne mindkettőnknek a korábbi kis jelentet követően. Én részemről már minél jobban vártam, hogy friss levegőt szívjak. Azonban a gondolatok, amiket éppen kimondani készültem még mindig ott várakoztak a nyelvem hegyén.
Csak előbb zárjuk le a lényeget – bólintottam.
A hangom kissé rekedt volt és a szemeim is könnybe lábadtak. Ennek ellenére azonban nagyon szerettem volna végig mondani azt az átkozott gondolatsort. Kimondva még jobb és még egyoldalúbb ajánlatot volt, hiszen ezzel Merel némi kaland lehetőséget is kap. Azt hiszem, ő az a tizenéves lány, aki képes ezt értékelni és amilyen jól játssza Alice O’Mara szerepét én is profitálok belőle.
És akkor nekem legyen helyetted fegyvergyűjteményem, arra akarsz kilyukadni? – kérdezte.
Lassan bólintottam.
Végül is miért is ne? Merel tipikusan az a lány volt, akihez el tudtam képzelni a különlegesebb fegyvereket. Bár nem tudom, mit fog neki hozni a jövő… lehet, hogy szüksége lesz rá az élete során valamilyen formában. Ráadásul jobban is ért hozzá, mint én.
Még egyszer megtöröltem az orromat a zsebkendőben és a korábban lenyesett csokidarabot vettem a számban. Eddig ott szorongattam a kezemben, illetve még a táskámban matattam, addig a lábamra tettem. A nadrágomon legalább már nem lehet piszkosabb – legalábbis ezzel áltattam magamat.
Végül is ettem már piszkosabb ételt – rántottam meg a vállamat és óvatosan leharaptam egy kis farabot belőle. Ismét átjárt az a kellemes meleg és közben megszűnt minden fájdalom, ami az elmúlt napokban a szívemet nyomta. Bárcsak megtudnám a főzet receptjét, amit belekevertek. Abban az esetben bizonyára egésznap ezzel tömném magamat.
Most mondd, hogy nem csábító gondolat… – válaszoltam vigyorogva.
És mit gondolsz, hol férne el nálam annyi minden? Én az utazóládámba kell beférjek, az árvaház és a Roxfort között. Tetszik az ötlet amúgy, csak szóval érted.
Logikus felvetés volt, de közel sem megoldhatatlan. Egy kicsit persze gondolkodnom kellett hozzá és a legtöbb lehetőséget végig pörgetnem a fejemben.
Először a Rowle kard jutott eszembe, ami után apám küldött annak idején. Megszereztem és a mai napig nálam van… de nem véletlen, hogy olyan jól tudom rejtegetni. Még is csak egy nagyértékű ereklye, nem hagyhattam, hogy bárki megtalálja.
Hmm, esetleg lekicsinyíthetnéd őket. Az megkönnyítené a tárolást – mondtam és megettem a maradék csokit, ami még a kezemben volt.
A melegség nem szűnt, ez egy kicsit csökkentette azt a kis stresszt, amit a túlzottan poros környezet váltott ki. A nyakam persze ugyanúgy viszketett és égett a fájdalomtól egyszerre. A torkomat kaparta az elviselhetetlenül tömény por, ráadásul az az érzésem támadt, hogy hamarosan egy újabb tüsszentésroham érkezik.
Egyszer én is lekicsinyítettem egy kardot… egy értékes család ereklyét… persze ez eléggé komoly tapasztaltot igényel – magyaráztam kissé rekedten még mindig.
Kicsit zavarba jöttem, hogy ezt kimondtam hangosan. Esmén kívül senkivel sem beszéltem a kardról, hiszen ezzel együtt jár az is, hogy félig Rowle vagyok – hiszen másképpen fel sem ismertem volna – és ez egy veszélyes tudás. Senkinek sem kívánom, még a legnagyobb ellenségemnek sem, hogy éppen egy ilyen semmirekellő alak miatt üldözzék.
Nehéz még mindig felfogni, hogy valaki a puszta létezésemről tudomást szerezve gyökerestül ki akar írtani mindent. Mármint… így belegondolva Phillip évekig –sőt évtizedekig – rejtegette ezt az információt azért, hogy megvédjen. Most pedig egy hajszálon múlik minden. Nem akarok még egy embert veszélybe sodorni.
Esetleg egy tágítóbűbájjal ellátott táskát szerezhetsz az Abszol úton… – javasoltam, de a mondatom vége egy hatalmas tüsszentésbe torkollt.
Menjünk ki! – mondtam és már álltam is fel.– Nem tudsz egy kevésbé prosot helyet?
Reméltem, hogy Merel hajlandó lesz követni.
A testem minden porcikája viszketett eddigre és bár a csoki ideig-óráig békét hozott, úgy tűnt már ez is kevés. Mikor lettem ilyen érzékeny a porra, de komolyan? – gondolkodtam, miközben az orromat törölgetve a táskámért és a kabátomért nyúltam.
Naplózva


Merel Everfen
Boszorkány
*****


A Vérborz

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2017. 06. 14. - 20:47:04 »
+1

Szóval tényleg legyen komolyan egy fegyvergyűjteményem. Okkéé... Nem azt mondom, hogy nem tudok nagyon jól eljátszani a gondolattal, de magamtól ezt még én is csak félig gondolnám komolyan. Benne lehet, hogy már most túl szépnek tűnik az egész. Egy dolog áhítozni mindenféle elbűvölő és kalandos gondolatú dolgok iránt, ahogy a kirakatban nézi az ember, mint az a tőr, amit még a Borginban csodáltam órákig, - most na, más olyan cipőkért van ennyire oda, amikben még járni se lehet, annak mennyivel van több értelme? - akár még egy egyszerű mugli zsebkést is lapítani a zsebemben vagy táskám mélyén, és másik dolog hirtelen tényleg egy színarany áldozógyilkot rejtegetni a ládám mélyén, bízva az emberi jóérzésben, hogy nem túrja elő valaki onnan véletlen, és eközben épp tilosban üzletelni le egy másik hasonló kés megvételét.
Nagyon áálat, nagyon izgi, csak nagyon hirtelen ez így nagyon nagy ugrás.
-Nem méretileg van baj a hellyel, ameddig nem egy nálam magasabb pallost kell a farzsebemben rejtegetni, hanem helyileg. Ha összezsugorítom, akkor az lesz a különbség, hogy miniatürizáltan lesz még mindig egy színarany szűzkecskeáldozó szurony az utazóládám alján, csak egy szütyőbe és pár régi felsőbe rejtve. A bibi azzal van, hogy nincs otthon egy saját szobám, ahol biztonságban el lehetne tárolni ezeket. Egy árvaházban élek, amikor itt vagyok a Roxfortban, a nevelőknek szabad bejárása van a szobába, ami a szobám, amikor ott vagyok. Itt meg pláne hálókörlet van.
Ezt a szép litániát már a bölcsen kifele vezető úton adom elő, és a nagy vehemenciában még afölött is elsiklik a figyelmem, hogy valamilyen kardot említ, ami másképp megragadta volna a gondolataimmal együtt a beszédtémát is. Ugyan csak a rozoga épületen kívülig jutunk egyelőre, máris megvan az az előnye a környezetnek, hogy nem fogunk megint köhögve tüsszögni. Hapci törpe szelleme békében nyugodhat tovább a következő látogatókig.
-Inkább kéne olyan, aminek van egy zsebe, amit csak az talál meg, aki tud róla, vagy ilyesmi- gondolkodok el azért a táskás ötleten. Persze arra a zsebre is ráfér egy tértágítás, de ez amúgyis gyakori eleme a bűvös táskáknak, amiket az Abszolon kapni lehet.
-Szerintem neked van több helyismereted, én másodszor járok itt a falu környékén életemben- tárom szét szélesen a karjaimat egy vállvonásban, egyik kézzel a csokitáblát szellőztetve meg, másikkal a kést.
-Ha tudsz még olyan helyet, ahol nem azt kell bújkálni, hogy ne ismerjenek föl, akik tudják, hogy nincs kijárásom, nekem megfelel. Felőlem még túrázhatunk is, ha a lábad is bírja- intek körül a táj felé. Tényleg meg kéne próbálkozni azzal a konttyal a biztonság kedvéért. A térdeim közé fogom a táblát, a kést csak a zsebembe biggyesztem, és megpróbálom valami rögtönzött formába csavarászni a hajamat, bár kétlem, hogy azután is úgy fog maradni, ahogy kéne, hogy nem kézzel tartom ott.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2017. 06. 15. - 20:05:08 »
0



Ahogy recsegett a talpunk alatt a régi, poros parketta, kicsit megkönnyebbültem. Végre megint kaphatok levegőt és talán találunk egy kellemesebb helyett. Igaz, Roxmortsban kevés csendesebb helyről tudok, mint a Szellemszállás. Rendszerint oda nem sétálnak be az emberek csak úgy, mindenféle tervezés nélkül.
Kifelé menet végig hallgattam, Merel valódi problémáját. Na igen, nem sokat tudok az árvaházi életről, de valószínűleg nem túl sok személyes terve van az ott élő gyerekeknek. A Roxfortban is bárki belenyúlhat az utazóládába, arról nem is beszélve, hogy bizonyos alkalmakor – például ha felmerül a gyanú, hogy a láda tulajdonosa eltulajdonított egy értékes gyűrűt, amit persze nem oda rejtett el, hanem az alsójá… khöm, mindegy – feltúrhajták a tanárok is.
Még egy utolsót tüsszentettem, ahogy átléptük a küszöböt. Aztán végre felszabadult az orrom és beszívhattam a kissé még hűvös, tavaszi levegőt. Jól esett a tüdömnek végre nem a tömény port magába fogadni. A gondolataim is kitisztultak.
Inkább kéne olyan, aminek van egy zsebe, amit csak az talál meg, aki tud róla, vagy ilyesmi.
Kezdtem érteni mire gondol, így lassan bólintottam és közben még egyszer megtörölgettem az orromat a zsebkendővel. Végre az utolsó csiklandozó érzés is távozott, csak a nyakam égett még mindig a kikapart területen. Valahol örültem, hogy már nem kell arra gondolnom, mit szólna ehhez Esmé. Sosem szerettem, ha feleslegesen aggódik, bár hiányzik a túlféltés.
Nos, nem mondom, hogy könnyen lehet ilyen zsebbel ellátott táskát találni – mondtam. – Persze, ha a megfelelő sikátorban keresi az ember, szinte bármit megkaphat.
Megsimogattam az államat és közben a lányra pillantottam. Végig futtattam a szememet a kezében szorongatott késen. Különös, hogy egy ilyen fegyver nem mutat furcsán egy ilyen fiatal gyerek kezében… de valahogy Merelt nem is lehetett az átlagos kölykök közé sorolni.
Mit szólnál, ha odahaza… Londonban, kicsit körbenéznék a táskapiacon? – kérdeztem vigyorogva. – Végül is, ha elég szerencsétlen szélhámost találok még könnyen le is nyúlhatok egy szebb darabot tőle. Van kedvenc színed?
Közben körbe néztem a környéken. A tekintetemmel valami olyan helyet kerestem, amit már ismertem és biztosan elbújhatunk ott, anélkül, hogy megzavarnának minket. Nem akartam Merelt sem bajba keverni a találka miatt, szóval az olyan általános helyek, mint kocsmák, kávézó, üzletek kiestek a listáról.
Ha tudsz még olyan helyet, ahol nem azt kell bújkálni, hogy ne ismerjenek föl, akik tudják, hogy nincs kijárásom, nekem megfelel. Felőlem még túrázhatunk is, ha a lábad is bírja – mondta.
A hegyek felé néztem. A kopasz fák tömege talán nem vonzza még annyira a diákokat, mint levélbontás után, amikor mindent átjár a tavasz kellemes illata. Most még nem volt itt ennek az ideje, éppen csak átléptünk a fagyos télből az új évszakba. A környék még nem heverte ki a hatalmas havazásokat és a sok esőzés következtében is csak egy-két fűcsomó és a hideget tűrő növények bújtak el a talaj közelében.
 – Benne vagyok. Majd megállunk, ha nem bírom – válaszoltam.
Megint Merelre pillantottam meg, aki érdekes pozitúrában igyekezett valamit alkotni a hajából. Nem értettem, mire ez a nagy frizura készítés… persze lehet, hogy tőlem leste el a rejtőzködés csodálatos művészetét. Ezen elvigyorodtam.
Segítsek? – kérdeztem és odaléptem mögé.
Az ujjaim közé akartam venni a sötét tincseket, remélve, hogy nem üt le a méretes csokoládétáblával. Megcsavartam úgy, ahogyan az előbb ő csinálta, de amint elvettem a kezemet szétesett és ugyanúgy a vállára omlott, mint korábban.
Várj, ne mozdulj! – mondtam.
Ekkor ért ugyanis a felismerés, hogy itt kell valami, ami bizony egyben tartja azt a hajat. Mit szoktak erre használni a nők? – gondolkodtam el, de mire a mondat végére értem már ott is volt a válasz. Esmé egy mozdulata jutott eszembe, ahogy finoman áthúzza a haját a gumin.
Lenéztem a földre, de nem láttam semmi használhatót, így a zsebembe nyúltam. Egy értéktelen lánc volt benne, amit Londonban találtam még egy pár nappal ezelőtt. Séta közben akadtam rá és azonnal megfogott a ragyogása.
A másik kezemmel előhúztam a pálcámat. Ugyanolyan könnyedén, mint máskor átváltoztattam, csak ezúttal nem szerszámmá, amivel kinyitok egy ládát, vagy éppen megvédem magamat egy veszélyes csapdától, hanem egy csillogó, kissé giccses hajgumivá.
 – Bocsi, ennél jobbra most nem telt tőlem – mutattam meg neki.
Közben visszaléptem mögé és újra a haját kezdtem el piszkálni, remélve, hogy nem borul ki nagyon az enyhén túl csillogó darab miatt. Reméltem, hogy hagyja, hogy kontyot készítsek neki végül is rááldoztam egy bizsut. Talán értékeli…
Naplózva


Merel Everfen
Boszorkány
*****


A Vérborz

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2017. 06. 15. - 22:01:22 »
+1

-Én biztos vagyok benne, hogy vannak még ennél cifrább táskák is, és nemsikátor boltokban is, csak felteszem cifra drágák. Lenne már néhány ilyen trükkös-érdekes holmim, ha lenne arra nekem zsebpénzem.
Tudom én a dolgaimat, utánajárok annak, ami érdekel. Mondjuk tavaly óta különbség, hogy azóta már van családom is, lehet, hogy kikunyerálok valamit mondjuk Apucsekből.
Nem is szoktam amúgy érteni, hogy tudnak egyesek megfeledkezni a varázstudásukról, mint például amikor Bern kézzel rángatta az ajtót egy alohomora helyett - meg elállta az utamat ahhoz, hogy én azzal nyithassam ki - én amióta tudok erről a világról, az Abszolra járok nyaralni, hogy minnél többet felfedezzek abból, mit tud ez a világ.
-Túl elkényeztetsz, Alice még megsértődik a végén- vigyorgok szélesen a felajánlásra. Viszont komolyra váltva hozzáteszem azért: -De mondtam már, lopott holmit nem kérek, nem hiányzik, hogy rajtam keressenek bizonyítékokat.
Oké, nem ringatom magam illúziókba: amiket elfogadtam tőle eddig, azok se feltétlen makulátlan úton kerültek a tulajdonába, de akkoris. Már a tulajdonát képezték egy ideje, az különbség azért ahhoz képest, hogy közvetlen nekem lopjon valamit. Lehet, hogy nem vagyok én se a legszentebb kislány, de kifejezetten szándékom nem rúgatni ki magamat a Roxfortból valamivel.
-Majd motivállak- emelem meg a csokitáblát a séta és pihenő margóira, meg visszautalva a 'Szálláshoz vezető lejtő megmászására. Azért na, ne azt hidd, hogy úgy, hogy kapsz belőle, majd azzal, hogy messziről lóbálom csaliként. Gonosz vagyok.
-Sárgára ne színezd át. Bár mondjuk...- gondolkodok el, miközben nem sikerül maradandót alkotnom a hajamból. Végülis világos hajszínekkel is annyit láthattak engem, mint konttyal. Csak nehogy úgy maradjon.
Felemelek egy szemöldököt, hogy mit készül babrálni a hajammal, de mint kiderül, kábé pont azt, mint nekem is sikerült. Mennyivel hasznosabb lenne valamelyik hajgumim nem a hálókörletben hagyva. Hát na, azzal már így jártam. Közben O'Mara előrenyújt valamit.
Valami aranyszínű amorf fémkarika, ahogy elnézegetem, kézbe is véve.
-És ezzel így... óóó, de poén. Tök jó.
Vigyorogva visszaadom neki, miután véletlen felfedezem, hogy a fémes kinézete ellenére gumiszerűen nyúlik. Na, akkor megoldva.
Ahogy útra indulunk, a szabad, azaz csokitáblától mentes kezemmel megtapogatom az új frizurámat. Én se csinálhattam volna jobban. Egy fodrász lehet, hogy vitatná, hogy nevezhető kontynak is, de mindenesetre egy tömör kupacban van valahol a forgóm környékén, és ilyen még biztos nem volt a fejemen, a célnak tökéletesen megfelel.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2017. 06. 16. - 17:57:48 »
0



De mondtam már, lopott holmit nem kérek, nem hiányzik, hogy rajtam keressenek bizonyítékokat.
Nem gondoltam volna, hogy éppen Merelt fogja frusztrálni a dolog… mármint a lopott táska. Nyilvánvalóan senki sem szaladna a Roxfortba bűnöst keresni. Aztán, mire ismét kilyukadna az Abszol úton már nem kutatnná az eredeti tulajdonos az elveszett táskát. Persze meg is vehetném neki. Már van rendes bevételem és Phillip Rowle is valami „gondoskodást” emlegetett. Nem mondom, hogy apám pénzén szeretnék élni, sőt... az lesz a legutolsó, amihez valaha nyúlni fogok. Nincs rá szükségem, eddig is megoldottam, ezután is meg fogom.
Nos, azt hiszem ez orvosolható – mondtam végül.
Talán kicsit túl lelkes is lett a hangom hirtelen, de hát rajongok a kihívásokért és ezt elég nehéz eltitkolnom. Merel társaságában meg nem is volt szükség ilyesmire. Zseniális vagyok, mint mindig… – gondoltam nagy vigyorogva.
Tudtam, ha a következő ajánlatomat sem fogadja el, valahogy megszerzem neki az említett táskát. Nyilvánvalóan elő tudok teremteni annyi pénzt… most, hogy minden olyan abnormálisan stabillá kezd várni körülöttem. Hiányzik a bizonytalanság, az a kis félelem, hogy mi lesz másnap. Betegesen egyszerűvé kezd válni az életem és ez valahol tetszik, valahol nem.
Egy részem szimpátiát érzett Merel iránt, egy másik meg inkább sajnálta. Vajon milyen lehet árvának lenni? – gondolkodtam el. Persze olyan kérdések is felmerültek bennem, hogy tud-e bármi a családjáról és a többi körülménnyel kapcsolatos felvetés. Azonban mégis tudtam mit érez: tizenöt-tizenhat éves korom óta nem volt senkim. Nem volt támaszom és apám kis szeretetcsomagjai is akkor érkeztek rendszerint, mikor már haldokoltam az éhségtől – vagyis én úgy éreztem.
 – Megoldhatjuk, hogy senki sem ismerje fel a lopott táskát. Mit szólnál mondjuk egy kis átszínezéshez? – kérdeztem. – Ha megsúgod mi a kedvenc színed, már úgy kapod kézhez… és végre lenne valami feladatom is…
Miért lett ilyen érzelgős a hangom már megint? – üvöltött bennem a kis hang.
Hülyén hangzottak ezek a szavak így kimondva. Mármint nyilván van dolgom, de olyan régen voltam már igazán önmagam. Egyrészt a bicegés miatt, másrészt még mindig beleszakadt a szívem, ha üresen találtam azt a párnát az ágyban reggelente. Szinte minden erőm elszállt és nem tudtam kirángatni magamat a takaró fogságából. Hányszor csuktam le a szememet úgy, hogy azt hittem, ha majd kinyitom újra ott lesz Esmé.
El akarom felejteni! – ráztam meg a fejemet és közben a lány háta mögé léptem. Valóban nem csináltam még senkinek sem kontyot, de még csak egy egyszerű copfot sem… sőt azt hiszem a saját hajamon kívül még senkiét sem fésültem meg.
A lánc hajgumivá változtatása valószínűleg nem lehet az erősségem. Enyhén giccsesnek hatott azzal az aranyos fénnyel, Merelnek viszont tetszett.
És ezzel így... óóó, de poén. Tök jó.
Vigyorogva csúsztatta vissza a kezembe és hamarosan alkottam is valamit. Azt hiszem jobb is lesz gyakorolni, már nem csak az átmenetileg fogadott lányom hajat megcsináljam, de esetleg később Ambernél is szükség le az ilyesmire. Már most is elég hosszú a haja, kész rejtély, hogy az öcsém hogyan orvosolja ezt a problémát. Jobb lesz, ha erre nem kérdezek rá, Daniel tuti hülyének nézne – állapítottam meg.
Egész jól áll ez a hajviselet – állapítottam meg vigyorogva.
Csodálattal néztem meg a művemet aztán már indultam is előre. Rá akartam keveredni az ösvényre, ami a hegyekre visz fel. Már alig vártam, hogy kiérjünk a fák közé és egy pillanatra megint érezzem azt a nyugalmat, amit annak idején, mikor még a világot jártam. Annyiszor aludtam fák tövében vagy éppen fagyos talajon a tűz közelébe húzódva. Nehéz elhinni, hogy ez a gyenge test annyi nehézséget vészelt át… de valószínűleg az elhatározás és a dac, ami annyira erős bennem mindennel és mindenkivel szemben, tudott életben tartani.
Egész kellemes az idő, jó lesz kicsit megmozgatni a tagjaimat… – mondtam, ahogy elértünk a kitaposott utat.
Igazából rájöttem, hogy eddig üzleti ügyeken kívül nem sok mindent beszéltem Merellel. Nyilván tudja, hogy édességfüggő vagyok és emiatt képes vagyok hülyeségekbe keverni magamat, meg látta az otthonomat. Mindezekből azt is sejtheti, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva megbízom benne.
Hülyeség manapság olyat kérdezni, hogy milyen a suli? – kérdeztem és persze ahelyett, hogy előre néztem volna Merel arcát fürkésztem.
Bocsi, nem vagyok egy nagy dumagép… illetve igen, de vannak határaim… – magyaráztam összevissza. – Mármint érted, ha kell az csillagokat is lebeszélem az égről, de a társasérintkezés nem az erősségem és… áh!
Egy halk rendkívül férfias sikoly kíséretében hirtelen a földön találtam magamat. Azt még éreztem ugyan, hogy valamiben fennakad a cipőm orra – amit amúgy erre a „randevúra” sikáltam fényesre –, majd minden egyensúlyomat elvesztve a sáros talajon kötöttem ki.
Bassz… – kezdtem volna, de aztán észbe kaptam, hogy lehet nem Merel előtt kéne.
Naplózva


Merel Everfen
Boszorkány
*****


A Vérborz

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2017. 06. 16. - 23:37:45 »
+1

Értetlenül felvont szemöldökkel hallgatom végig a kitartóan hangoztatott ajánlatot. Kicsit a kedveskedő vagy milyen hangnem kapcsán is, amit még nem tudtam hova tenni. Már a bolt óta nem voltunk szerepben, úgyhogy csak nem annak része. Valahol igazából jól esett, ha ráveszem magam, hogy bevalljam, nagyon jól, de leginkább csak csodálkoztam rajta.
Viszont nagyobb részben azon vonok szemöldököt, hogy a válaszomnak áll ellen.
-Nem. Nem fogadom el, függetlenül a színétől. Egyszerűen nem. Az valakié.
Jó kérdés, hogy a tőrt a legutóbb, meg most ezt a kést is, miért is fogadom el akkor mégis, ezek se sokkal tisztábban kerültek hozzá O'Marához. Mitöbb, még vér is folyt mindkettő kapcsán. De valahogyan még így is másnak érzem, ezek fegyverek, helyénvalóbbnak tudom tartani az elnyerését valakitől, valamilyen formában fölé kerekedve. Akár harcban, akár a dacból ellopásban, amit Sha megszerzéséről mesélt. De egy táska az csak egy táska, az valakié, lopástól függetlenül, és nem fogom elfogadni, mert nem az enyém, és nem az övé, hogy adhassa. Nem helyénvaló egyszerűen.
Remélhetőleg ennyiből elfogadja már, hogy ez a válaszom, mert ennél többet nem tudok vitatkozni e téren. Ugyanis továbbterelődik a figyelmem a fém hajgumival meg az új frizurámmal. Kérdéses, hogy mennyi a tényleges álcaértéke azon kívül, hogy ilyen formában tényleg nem szoktam hordani, ha ne legyen az útban, csak egyszerű lófarokba fogom egyszerűen, az egyszerűség kedvéért. Úgy a legegyszerűbb. De nagyrészt amúgyis kezd tárgytalanná válni, mert egyre kiljebb érünk a természetbe, egyre kisebb esélyekkel a véletlen felismerésre.
-Ameddig egy tükör meg nem cáfolja, elhiszem neked- vigyorgok vissza a szavaira.
-Régen is pont annyira volt üres csevely, mint most. Mint az időjárásról. Nem tudom, gondolom most is pont olyan, mint régebben is volt, csak néhány tanár másik azóta.- Nem kímélem az igazsággal a kérdést illető kérdésről.
Már alakul a fejemben a következő válaszom, amikor O'Mara hirtelen eltűnik a képből. Illetve nagyon gyorsan kibukik belőle, ahogy nekem felfele kell azért nézni rá, ő meg hasraesik a domborzatban. Kénytelenül is elnevetem magam a helyzeten, de azért felajánlok egy kezet a földről felkeléshez. De csak egyet, a másikkal csokit őrzök.
-...szusgitáros? Nyugi, hallottam már csúnyábbat is, nem lett tőle bajom. Amúgy beszóltál reggel a mai napnak, hogy ennyire nem szeret?- nevetek még egyet a dolgon. A legutóbb a Szellemszállás meg a porral tormentálta. De a végét azért átkanyarítom egy bátorító mosolyba, nem akarom, hogy úgy érezze kinevetem, csak tényleg komikus volt a helyzet.
-Akkor beszélhetünk nem valami semmiről is. Mi van veled? Valami van, látom én. Vagy mi van velem, ha inkább ne firtassam. Ilyen egyszerű ez.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #21 Dátum: 2017. 06. 17. - 08:19:04 »
0



Hogy lehetek már ennyire rohadt béna? – merült fel bennem a kérdés, miközben megpróbáltam térdre verekedni magamat. A tenyerembe fúródott valami éles kő és persze máris vérzett. A térdemen pedig kiszakadt a nadrág.
Mondanám, hogy meglepett a dolog, de mióta volt az a kis balesetem, szinte naponta történnek velem ilyenek – vagy legalábbis akkor, amikor kiteszem a lábamat a lakásból. Talán tényleg bevonzom a dolgokat, talán csak figyelmetlenebb vagyok az átlagosnál. Egyszerűen most egy ilyen időszakát élem az életemnek.
Amúgy beszóltál reggel a mai napnak, hogy ennyire nem szeret?
Elfogadtam a felém nyújtott kezet, habár igyekeztem inkább a saját erőmből megoldani a talpra állást. Merel kemény lány, nem egy átlagos tizenéves, de azért jóval kisebb nálam. Nem akartam volna még véletlenül sem a földre rántani őt is.
Mostanában nem vagyok olyan ügyes – próbáltam finoman megfogalmazni, mennyire szerencsétlen vagyok.
Végre talpra erőlködtem magamat és elengedtem Merel kezét. Köszönet gyanánt biccentettem egyet felé, majd lehajoltam, hogy leporoljam a nadrágomat. Szokás szerint alaposan összepiszkoltam magamat, de ez nem zavar különösebben. Mondhatni, szakmai ártalom, hogy minden ruha szakadtan és mocskosan kerül le rólam a nap végén. Ezúttal azonban tényleg csinos próbáltam lenni, hogy imponáljak Merelnek és persze komolyabban vegyen az üzletelés kapcsán. Azt hiszem, reggel még nem gondoltam arra, hogy a legutóbbi találkozásunknál is tudok komolytalanabbul viselkedni – ráadásul akaratom ellenére.
A bátorító mosoly kicsit meglepett egyébként. Inkább számítottam volna arra, hogy kinevet… és hát minden oka meglett volna rá. Valószínűleg az ő helyében én nem tudtam volna elnyomni a kifakadni vágyó röhögést.
Akkor beszélhetünk nem valami semmiről is. Mi van veled? Valami van, látom én. Vagy mi van velem, ha inkább ne firtassam. Ilyen egyszerű ez.
Sóhajtottam egyet és lassan elindultam tovább. A kezeimet szórakozottan zsebre vágtam és azon gondolkodtam, hol is kéne kezdenem. Merellel valami karácsony környékén találkoztam, azóta pedig, mintha felborult volna az egész életem. Egyik érzelmi hullámvölgyből a másikba kerültem, közben majdnem meghaltam és kiderült, hogy a Rowle család egyik nemes tagjának a fattya vagyok. Ezt hogy tudná röviden összefoglalni az ember… ráadásul úgy, hogy ne okozzon vele kárt a másiknak?
Napokig mesélhetném, ami történt – ismertem be végül. – Érezted már úgy, mintha ezer sebből vérezne a lelked?
Lehet, hogy hülye kérdés volt egy tizenhárom éves lánynak. Igaz, Merel olyannak tűnik, aki sok mindent megált, habár pont annyit tudtam róla, mint ő rólam. Talán éppen ez volt az, amire szükségem volt. Egy félig-meddig idegennek elmondani a dolgokat… de hát mit tudna ő ezekre reagálni?
Aztán, mikor már azt hiszed, rosszabb nem lehet jön egy újabb seb… a legmélyebb.
Megköszörültem a torkomat. Úgy éreztem menten elmegy a hangom.
Nem akarok átcsapni önsajnálatba – gondoltam. A lépteimet még lassabbra vettem. Hasogatott ugyan a combom, még sem ez volt az oka. Egyszerűen megint rajta volt a mellkasomon az az érzelmi teher, amitől napok óta úgy éreztem: levegőt sem kapok.
Mióta találkoztunk, a dolgok megváltoztak – mondtam higgadt hangon. – Megtudtam, ki az apám… te persze ezt sem tudod. Az elmúlt harmincegy évem azzal telt, hogy választ kerestem arra a kérdésre, ki is vagyok én. Hát megtudtam és emiatt veszélyben van az életem… illetve nem csak az enyém.
Megrántottam a vállamat, mintha nem is volna fontos a téma. Valahol tényleg nem volt… igazából mindig is veszélyes volt az életmódom, ez csak egy újabb lapáttal tett rá a dologra. Nem menekülök senki elől sem, továbbra sem ez az én módszerem. Az igaz, hogy talán kicsit jobban meghúzom magamat és nem hangoztatom, ki nevezi magát az apámnak. Addig jó nekünk.
És akkor még elvesztettem Esmét is… – a hangom ezen a ponton csuklott el.
Nem sírtam, felesleges lett volna. A könnyek nem hozzák vissza az elmúlt szerelmeket. Egyszerűen csak nehéz volt kimondani, mintha nem is a valóság volna.
Nem vagyok benne biztos, hogy ezzel kéne terhelnem téged – suttogtam kissé erőtlenül.
Naplózva


Merel Everfen
Boszorkány
*****


A Vérborz

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #22 Dátum: 2017. 06. 17. - 11:28:04 »
+1

-Oda se rá. Egy mosás és egy reparo megoldja- beszél belőlem a tapasztalat. -Vestimentum reparo, ha biztosra akarsz menni. Mennyire vagyunk Roxmortson kívül?- Elgondolkozok visszapillantva a falu irányába. Magyarázat helyett simán pálcát fogtam volna, és elvégzem én a ruháim egyik kedvenc varázslatát, ha már eleve ki kell mondani úgyis az igéket a magyarázatban. Csak ugye már így is tilosban járok, és ha már nem számít a falunak ahol vagyunk, még be is jelez a varázslatom, hogy itt sántikálok miben. Tudom én, mit csinálok kérem, és az nem egy fegyelmi vagy kirúgatás kérvényezése lesz magam számára.
Végül O'Mara csak megadja magát, hogy kiöntse, ami a lelkét nyomja. A - lehet, hogy költőinek szánt - kérdésére megtorpanok egondolkozni.
-Éppenséggel... így talán még nem, de hogy minden fa... szóval hogy minden frászkarikával tele van egyszerre, azzal kezdtem a tanévet.
Visszafogom magam, hogy ne vágjak a szavába azzal, hogy én kezdek el mesélni, egész nap itt szenvedett valamin, végre kezdi kiadni magából. Utána is ráér.
Kicsit magamat is meglepem, most hogy így belegondolok, csak Aubrey-nak fakadtam ki erről, részegen, mert tele volt már a tököm. Még Thornsbeaknek se, ő inkább pont abban tudott ...volna segíteni, hogy ezektől elmeneküljek, ki tudjam zárni. És nem, nem érdemli meg, hogy Quinnek nevezzem, soha nem volt sehol, amikor ...Nem! Nem húzom fel rajta magam. Így járt, szarjon sünt, ugrunk tovább, következő gondolat!
Inkább O'Mara felé is fordulok, annyival teljesebben figyeljek rá, miközben kiönti a lelkét. Az említett Esmét ugyan nem ismerem, de bőven kiderül minden a szavaiból, ami ahhoz kell, hogy megértsem. Fontos volt, és most nincs.
Nem is tudom, milyen indíttatásból, de odalépek hozzá, és megölelem, lapogatom a hátát.
-Nem terhelsz vele. Csak add ki magadból, könnyebb lesz.
Lehet, hogy Maditől tanultam el véletlenül. Vagy Edwintől, amilyen hasonlóak lelkületileg, simán lehetne az ő bátyja az enyém helyett. Azt tudom, hogy még év elején a vonaton nekem is mennyit segített a válla, csak feldolgozni a sok hirtelen rámzúdult ismeretet és érzelmet. Hát na, tizenhárom év egyedüli árvaság után hirtelen a nyakamba kapni egy elég bő családot, egy testvér és egy apa, valamint három unokatestvér plusz nagynéni, nagybácsi formájában, az se volt egyszerű. Főleg a későbbiekben, amikor kevésbé idilli részei is előbújtak a teljes képnek.
Jó kérdés még így is, mitől lettem ennyire közvetlen O'Marával ...Mit O'Marázok még mindig? Ezek után, főleg hogy ismerem én a keresztnevét is. Szóval Elliottal. Maditől természetes viselkedés lenne, de ég és föld a különbség köztünk, tőlem ez szokatlan.
Mindegy, nem tudom, jött magától, és helyénvalónak éreztem. Szüksége lehet egy vállra, és az enyém itt van. Hagyok neki akármennyi időt, amennyire szüksége lehet, mielőtt megszólalok végül.
-Megvan, miért tanyáltál el az előbb- vigyorgok úgy kábé a szegycsontjába. -Egy cipőben járunk, úgyhogy kicsi a lábadra.
Az egyik lábamat térdből hajlítva még fel is emelem, mintegy illusztrációnak a képletes cipőre. Nem tartok az eleséstől, a jó egyensúlyomon kívül még Elliotba is kapaszkodok járulékosan.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #23 Dátum: 2017. 06. 17. - 13:47:31 »
0



Elvigyorodtam Merel tanácsán. Ezek szerint bőven van tapasztalata a szakadt és enyhén mocskos ruhák területén – állapítottam meg, miközben lenéztem a szakadt nadrágomra.
Ne is foglalkozz vele! – legyintettem könnyedén. – Mindennapos esemény, hogy valami majdnem leszakad rólam… khöm… és sajnos nem a jó értelemben.
Nem kellett volna ilyeneket mondanom. Persze ekkor még nem sejtettem, hogy néhány perc múlva az érzelmi kitörések közepén találom magamat. Szokatlanul könnyen megnyíltam Merel előtt, igaz az ő esetében kétlem, hogy visszaéléstől tarthatnék. Nem feltételeznék róla ilyet semmiképpen. Azért a saját biztonság érdekében inkább nem avattam bele a nagy Rowle-titokba. Annyit így is megtudott, ami a lényeget lefedte.
Nem terhelsz vele. Csak add ki magadból, könnyebb lesz.
Váratlanul ért az ölelés. Mindenre számítottam, csak erre nem. Elmosolyodtam egy pillanatra, de mintha ez a kis gesztus az éppen csak hegesedésnek indult sebeket egyszerre tépte volna fel. A torkomban megint megéreztem azt a pimasz kis gombócot, ami mindig a legrosszabb pillanatban került elő.
Az az érzésem támadt, mintha valami zokogó hang is előakarna törni belőlem. Ezt könnyedén visszatartottam. Zavartan pislogni kezdtem, de éppen az ellenkezőjét értem el vele, mint amit szerettem volna: a könnyek megindultak. Hevesen követték egymást az újabb és újabb cseppek.
Sajnálom… nem akarok ilyen érzelgős lenni – suttogtam, miközben végig simított a hátamon.
Támaszként kapaszkodtam Merelbe. Most nem volt hátsó szándékom, nem akartam tőle semmit sem elnyerni – illetve a csokit nyilván, ami ezúttal nem is jutott eszembe. Csupán álltam és vártam, hogy távozzanak a felgyűlt érzelmek, amiket eddig nem engedtem a szabadjára. Most muszáj volt, mert már olyan nehéz volt a teher, hogy menni sem tudtam rendesen… márpedig az élet nem áll meg, történjék akármi, haladni kell előre. 
Napok óta nyomasztott már minden – ismertem el, ahogy újabb adag könny tört fel belőlem.
Azt hiszem, hogy ilyen helyzetekben jönne igazán jól az a vigyorcsoki. Bár kétlem, hogy képes lenne komolyan begyógyítani az összetört szív sebeit. Ezúttal azonban bármit megtettem volna, hogy vége legyen ennek a kellemetlen érzésnek. Csak ne lenne annyi kérdés, annyi miért, amire sosem fogok választ kapni. Esmé egyszerűen faképnél hagyott és nem akarta megmutatni hol hibáztam… pedig akkor biztosan könnyebben elengedtem volna.
Hagytam magamnak egy pár percet és a halk zokogás hamarosan véget is ért. Finoman dörzsöltem meg az egyik kezemmel a szememet. A másikkal még mindig Merelbe kapaszkodtam és örültem, hogy ott volt mellettem. Egyedül sosem adtam volna ki magamból ennyi mindent, pedig igen is szükség volt rá.
A korábbi célozgatás alapján, nem lehetett neki sem könnyebb élete. Az árvaház alapján is sejtettem már, de ez csak újabb megerősítés volt. Valahol szégyelltem is magamat, hogy itt sajnáltatom magamat, miközben neki még nehezebb is lehet.
Hamarosan megtörte a meghitt csendet. Eddigre már kevésbé szipogtam és kezdtem helyre tenni magamban a dolgokat. Már éreztem is azt a kis megnyugvást, amire szükségem volt.
Megvan, miért tanyáltál el az előbb – szólalt meg hirtelen. –  Egy cipőben járunk, úgyhogy kicsi a lábadra.
Elvigyorodtam, ahogy bennem megkapaszkodva felemelte az egyik lábát. A cipő illusztrálása igazán jól sikerült. Nos, azt hiszem igaza volt. Valószínűleg amiatt a bizonyos kis lábbeli miatt törtem ki a nyakamat az imént majdnem.
Abba csak utólag gondoltam bele, hogy a félig-meddig könnyes arcommal és ezzel a vigyorgással eléggé őrült képem lehet. Na persze, Merel már látott sárga hajjal is, miközben egy banya szájon át akart lélegeztetni. Szóval nem hiszem, hogy éppenséggel meglepetésként érte volna ez az állapot. Mondjuk az emberek nem a bénázásomon vagy a dilis fejemen szoktak általában fennakadni, hanem azon, hogy vannak érzelmeim. Tény, hogy általában igyekszem őket rejtegetni, de ez nem az a helyzet volt, ahol valóban szükség volt rá.
Köszi, hogy meghallgattál – nyögtem ki rekedten.
Már megint ez az érzelgősség, O’Mara! – gúnyolódtam magamon ismét. Megrántottam a vállamat és közben Merel tekintetét kerestem. Azt akartam, hogy tudja, hálás vagyok ezért. Más valószínűleg kigúnyolt volna, akit üzletfélnek kezelek… igaz az sem biztos, hogy más előtt is elsírom magamat.
Beszívtam a friss levegőt, majd hosszan kifújtam. Ez kevés lett volna ahhoz még mindig, hogy minden feszültséget kieresszek. A zaklatottság viszont egyre inkább csökkent és közben
Mehetünk tovább? – kérdeztem.
Könnyed séta közben talán ő is meg tud nyílni kicsit. Nem vagyok én olyan önző, végül is ő meghallgatta az én gondjaimat. Bizonyos helyzetekben nagyon jól jön az a bizonyos váll – amire időnként mindenkinek szüksége volt – és hát az enyém éppen ráért egy kis meghallgatásra és némi könny felszárítására.
Szóval… neked is nehezen indult a tanév? – kérdeztem kissé této
Naplózva


Merel Everfen
Boszorkány
*****


A Vérborz

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #24 Dátum: 2017. 06. 17. - 16:22:55 »
+1

-De de de, engedd meg magadnak, és add ki- ellenkezek.
-Naugye. Ne hősködj most, úgyse lát senki, aki számonkérné.
Megint megrázkódik a háta a kezem alatt, ahogy még zokog egy újab sort vagy bekezdést a vállamba. Abba inkább csak képletesen mondjuk, nem vagyok én olyan magas, hogy felérjek addig a hobbittermetemmel. De hát na, legalább minden tulajdonságom annyival koncentráltabb, hogy beleférjen ennyi térfogatba is. Támasztom, hagyom rám támaszkodni, ameddig el nem halkul, meg nem nyugszik kicsit.
-Ugyan. Szükséged volt rá.
Még egy utolsót szorítok rajta, mielőtt kibontakozunk az ölelésből. Felnézek rá egy mosollyal, és odanyújtom neki a tábla csokit, ha valamikor, akkor most biztos ráfér, főleg, ha a boltos igazat mondott a tartalmáról. Akár tör belőle kedve szerint, akár átveszi a táblát ahogy van, igazából eleve is neki szántam. Mondjuk akkor még nem gondoltam többre, mint hogy a késért cserébe adjam, felismerve, hogy vevő lesz rá. Mondjuk ezt nem is kell erővel venni ki a kezemből, mint a múltkor a szalagot.
-Ezt te tudod. Mehetünk?
Elliot kap még egy bátorító mosolyt. Én kérem erős és menetképes vagyok most, neki kellhet összeszednie magát. Mondjuk abból, hogy kérdezte, kiderülhet, hogy ő is rendeződött mostanra. Aztán még lehet, hogy leszünk fordítva is, amennyi minden történt itt egy délután alatt, már bármit kinézek a folytatásából.
Tehát továbbindulunk a tájba.
-Mondhatni. Inkább talán bonyolultan- kezdek mesélni ezúttal én. -Mondtam az árvaházat asszem. Tizenhárom évet éltem abban a tudatban, hogy az egyetlen ismert rokonom az az anyám volt, aki meghalt, amikor születtem. Beteg volt, a doki szerint amiatt lehet ez a bibi is velem, hogy ilyen hobbit vagyok. Erre ősszel, a vonaton idefele, megtudtam, hogy az egyik hetedikes, akit kábé látásból ismertem, igazából a bátyám. Ő is csak nemrég tudta meg, hogy akit a családjaként ismert, azok a nagybátyánk-nagynénénk, meg unokatestvéreink. Bonyolult családfa. Aztán folytatólag megtudom, hogy három unokatestvéremből kettő a Roxfortot is idén kezdi. Aztán megismerkedek az apámmal, meg azzal, hogy milyen egy gyáva yIntagh, még a találkozóról is menekült volna, mielőtt odaértünk. Pláne azért kellett az árvaházban élnem, mert még csak azt se tudta rólam, hogy egyáltalán vagyok.
Megint kezdem felhúzni magam, ezúttal Apucseken, úgyhogy inkább továbbmesélek a következő pontra.
-Az ünnepeket tesóméknál töltöttem, igazából amikor a legutóbb összefutottunk, eredetileg azért mentem ki az Abszolra, hogy nézzek valami karácsonyi ajándékot. Szóval érted, ez így érzelmileg milyen sok, főleg ennyire egyszerre, és annak a tetejére, hogy egész addig én voltam a rokonságom.
Kezdek nagyon ide-oda ugrálni a gondolatokban.
-Ez a házibuli a szellemszálláson amúgy aznap volt, amikor együtt ebédeltünk Apucsekkel, nekem az volt vele az első találkozásom is. Előtte arra gondoltam, hogy nem megyek akkor a bulira, utána viszont pont amiatt mentem mégis. Úgy éreztem, amennyi minden van a fejemben, megkattanok, ha nem kapcsolom ki. Háttööö... végülis sikerült. Csúnyán berúgtam, de legalább kétoldali agyf...azt nem kaptam. Ott volt Thornsbeak is, vele olyan jól tudtam hülyülni a semmiről. Arra lett volna szükségem utána is, őrá, de persze akármikor kerestem mindenhol, semmi nyoma. Egyszer bukkant föl még, novemberben, azért mert ő akart valamit, aztán megint semmi azóta se. Hát mostmár bassza meg, mostmár inkább kerüljön is el, mert legfeljebb rontásokat gyakorolni fogok rajta ha meglátom. Ezt légyszi vedd el egy darabig, mert még megsérül valaki- veszem ki a zsebemből az új kést, és nyújtom oda Elliotnak. Csak sikerült felhúznom magam rendesen megint.
-Szóval velem meg ez van. Te meg olyan rendes voltál velem egész nap. ...Elliot. Ugye nem gond, ha..?- Igazából lehet, hogy inkább magamtól kéne kérdeznem, hogy hívhatom-e így, és nem őneki akkora ügy. Végülis még a legutóbbi találkozásunkkor ajánlotta föl ő a tegeződést. Mi kerülgeti a torkomat?
-Nem akarok hazamenni...- kerülök sorra most én a motyogva hozzátett szavakkal.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #25 Dátum: 2017. 06. 18. - 14:44:35 »
0



A kezembe vettem az egész tábla csokit és finoman törtem le belőle egy akkora darabkát, amit még viszonylag elegánsan is lehet enni. Most valahogy jobban értékeltem volna, ha nem úgy festek, mint egy megpuffadt hörcsög és az étel nem folyik ki a számon. Ez a kis falat újabb segítséget nyújtott a következő lépések megtételében.
Indulásommal jeleztem, hogy valóban készen állok a hegy megmászására.
Végül is itt legalább ki volt taposva az ösvény. Jártam én már olyan helyen, ahol sziklás lejtőkön kellett felkapaszkodni, vagy a nagy sárban az elesés elkerülése végett egyik fatörzstől a másikra haladva igyekeztem megtartani az egyensúlyomat. Sosem voltam az az ügyes túrázó, de az elmúlt tizenöt év egy dologra megtanított: akármennyire is fáj, túl kell élni.
Csendesen hallgattam Merel történetét. Nem éreztem úgy, hogy bele kéne szólnom.
Kemény dolgokat élt meg… nem lehetett egyszerű rövid időn belül tudomást szerezni egy viszonylag nagy rokonságról. Ha az ember sokáig érzi azt, hogy egyedül van, már szinte meg is szokja és sokkoló, mikor rázúdítják a valóságot. Én is így voltam apámmal. Éveken át kergettem egy árnyat, remélve, hogy legalább a nevét megtudom. Aztán hirtelen, január első napján a nyakamba szakadt egy új élet… egy olyan, ami tele volt veszélley és meglepetésekkel. Azt hiszem, Merel olyan, mint én egy kicsit, csak neki sokkal fiatalabban kellett ezzel az egésszel szembesülnie.
Az ünnepeket tesóméknál töltöttem, igazából amikor a legutóbb összefutottunk, eredetileg azért mentem ki az Abszolra, hogy nézzek valami karácsonyi ajándékot. Szóval érted, ez így érzelmileg milyen sok, főleg ennyire egyszerre, és annak a tetejére, hogy egész addig én voltam a rokonságom.
Persze, hogy értetettem. Hogy ne érteném, mikor tizenöt éven át esténként, mikor mások a családjukkal ültek le, megbeszélni hogyan telt a napjuk, én magamban voltam. Nem mesélhettem el a történteket senkinek, nem kérhettem meg anyát, hogy kötözze be a sebeimet vagy készítsen nekem meleg vacsorát. Az üres teát ittam, remélve, hogy felmelegít egy kicsit.
Gyakran feküdtem a földön, csak az eget bámultam és a csillagokat. Néha hangosan is feltettem a kérdést: Vajon odahaza is ugyanezt látják és ők is gondolnak rám? Ezeket a gondolatok mindig gyorsan elhessegettem, nem akartam belebonyolódni az érzelmi hátterükbe.
Ezek szerint az ünnepek jól teltek? – kérdeztem.
Azt nem tudom, hogy a kettőnk találkozására hogyan emlékszik vissza. Én részemről abszolút az ünnep egyik fénypontjának tekintettem. Annyival kellemesebb volt, mint Daniellel lógni azoknál a Selwynéknél – az ízetlen levesüket képtelen vagyok elfelejteni vagy nem megkapott kávét–, de éppen a Kakaóbirodalom sem volt egy leányálom az édes löttyükkel… Nem, ne hazudj magadnak! – szólalt meg a lelkiismeretem. A Kakaóbirodalomat élveztem talán a legjobban, hiszen akkor ismertem meg Esmét és még ha furcsa is volt, minden pillanata maga volt a csoda.
Úgy tűnt, mintha Merel teljesen az emlékek hatása alá került volna. Nem csodálkoztam rajta, hogy annyira megviselte. A Szellemszálláson tartott buli is előjött, amolyan vigasztalódás lehetett, vagy inkább gőzkieresztés a történtek után… egy kicsit irigyeltem, hogy neki ez megadatott. Én csak ültem magamba roskadva, miután az apám Esmé, majd a saját életem árán is képes lett volna megkaparintani a nevetséges kardját.
Ezt légyszi vedd el egy darabig, mert még megsérül valaki – mondta és felém nyújtotta a kést.
Átvettem, de nem vágtam zsebre ezúttal. A kezemben tartottam, készen állva rá, hogy bármikor visszaadjam neki.
Tudod, néha úgy érezzük szükségünk van valakire, aki meghallgatja a bánatunkat… csak azt a valakit rohadtul nem érdekli… még akkor sem, ha mi úgy gondoljuk, ő az egyetlen támaszunk. – mondtam Thornsbeak-ügy kapcsán, bár én nem rá gondoltam.
Apám jutott eszembe. Phillip februárban egészen úgy viselkedett, mintha tényleg az apám akarna lenni. Azonban a szakítás után fájdalmamat nem tudtam vele megosztani. Egy pár napig azt gondoltam szükségem van rá, hogy elmondjak neki mindent… de azt hiszem nem igazán érdekelte vagy egyszerűen csak nem tudott vele mit kezdeni.
Szóval velem meg ez van. Te meg olyan rendes voltál velem egész nap. ...Elliot. Ugye nem gond, ha..?
Elmosolyodtam, közben letörtem egy darabka csokit. A késsel a másik kezemben persze enyhén ügyetlennek tűnhettem, de nem akartam emiatt megszakítani ezt a lassú sétát. A kissé eldeformálódott kockát átnyújtottam Merelnek, remélve, hogy egy kicsit javít a hangulatán.
Szólíthatsz a keresztnevemen – bólintottam és a hónom alá csaptam a csokit, a kést pedig végül mégis csak a zsebembe süllyesztettem. Így kényelmesebb volt a séta és mindenféle hátráltatás nélkül át tudtam karolni a vállát bíztatóan.
Én igazából… nem rendes voltam, csak olyan vagyok az emberekkel, amilyenek ők velem.
Nem tudom, hogy mennyire értékelte az igazságot. Az is lehet, hogy meg sem hallotta. Valamit maga elé motyogott arról, hogy nem akar hazamenni. Én sem akartam, én sem szerettem volna újra látni az üres, élettelen lakást, ahol semmi más nem fogad csak a macska, aki egyébként nélkülem is tökéletesen jól érzi magát.
Én sem akarok… hogy az üres lakást bámulja – suttogtam és lehajtottam a fejemet. – Esmé nélkül olyan, mint egy csontváz, nincs ami megtöltse élettel.
Az utat néztem, ami most már meredekebbé vált. A földből egyre több éles kő teteje bukkant elő. Figyelni kellett, hogy ne bukjak megint orra bennük, hiszen ez nem az a helyzet volt, ahol újabb bénáskodásra volt szükség. 
Jó is, hogy kicsit kijöttünk a faluból. Akkor sem lett volna kedvem a hangzavarhoz és a diákokhoz, ha nem kell éppen „észrevétlennek” lenned – jegyeztem meg és lehunytam a szememet.
Beszívtam a friss levegőt és ahogy kifújtam, a tekintetem ismét az utat bámulta. Jól emlékeztem egy korábbi látogatásomról, hogy van erre egy hely, egy rétféleség, ahol ritkábban állnak a fák. Egy hatalmas fatörzsénél találtam meg legutóbb azt a gyógyítóbanyát, akit kiraboltam. Jó lenne ott letáborozni egy kicsit. Tudtam, hogy addig bírja a lábam még.
Van a környéken egy pihenő, ott talán most nincs senki – mondtam.
Fogalmam sincs, hogy Merel mennyire ismerős a környéken. Jó magam csak egyszer tulajdonítottam el erre egy-két értékesebb porcelángolyót. Azért reméltem, hogy megtalálom az utat, ha nem akkor bármiből tudok kényelmes ülőpárnákat varázsolni.

Naplózva


Merel Everfen
Boszorkány
*****


A Vérborz

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #26 Dátum: 2017. 06. 19. - 13:00:42 »
+1

-A legjobban, éppenséggel- mosolyodok el, a kérdésre felidézve a decemberem végét. -Nagyon sok egyszerre, de nem cserélném el semelyik korábbi évére.
Meg hát nagyon fura és esetlen-béna is volt az egész. Nekik se lehetett gondolom olyan egyszerű realizálni egy új családtag érkezését így, hogy nem egy születés értendő alatta, hanem spontán, hirtelen, a semmiből előkerülés, készen kapva. Nekem meg pláne, mert ugyanebből egy tucatnyit is kaptam egyszerre. Valahol még mindig csodálkozom, hogy nem törtem apróra az egésznek a kalibere alatt.
Nem egy bizonyos valaki segítségének köszönhetően mondjuk.
Viszont a bizonyos valaki miatt olyan köszönhető, hogy kérésemre Elliot elveszi tőlem a kést. Jobb ha nincs nálam, ha felhúzom itt magam, és kedvem támadna levezetni a frusztrációt. Mármint hogy mégjobban felhúzom, mit eddig is.
-De nem is az, hogy meg kéne hallgassa de nem érdekli- fakadok ki. -Még csak a nyűgeimet se kellett volna hallgatnia, csak velem lenni, elhülyülgetni, csinálni valamit, bármit, amihez nem az agyam kell, félre lehet tenni, és nem gondolkozza magát addig se hülyére a mindenen. És az ellen nem is volt fenntartása. Csak nem én érdeklem, csak saját maga. Szórakozott egy jót, egyszer, amikor mégis csak velem akart megint szórakozni, egyből megtalált, de bármikor máskor kismilliószor, amikor szükségem lett volna rá, és feltúrtam az egész kastélyt, soha sehol. Hát szórakozzon akkor amivel egyidős, tőlem már jobb esetben is rontásra számíthat. Mert a diffindo egy bűbáj.
Menet közben lehajolok egy kőért, amit pár lépéssel odébb teljes erőből egy fatörzshöz vágok. A találat helyén a kéreg úgy füstölög, mint én itt.
-Talán inkább kapaszkodó kellett volna legyen, mint támasz- teszem hozzá még motyogva, néhány további lépésnyi sétával odébb.
-Köszi- veszem át motyogva a kocka csokit, és üresen nézve magam elé, kis falatonként eszegetem, meg is olvad a végére az ujjaim alatt, ahol fogom. Apránként feloldja a gombócot, amit csak a dúlás-fúlás végeztével vettem észre, hogy végig szorította a torkomat már.
Ahogy átkarolja a vállamat, amennyire így séta közben lehet, megpróbálok odabújni Elliothoz. Nem is foglalkozok vele, miért, csak egyszerűen olyan kellemes. Olyan jól esik, mint... de inkább nem húzom fel magam mégegyszer.
-De akkoris de. Nem kaptál annyit tőlem, amennyit adtál, meg akartál adni, és nem is csak tárgyilag értve. Ahhoz képest én meg csak tormentállak, még ha viccből is.
Együtt tudok érezni vele, bár ezúttal nem a mostani helyzetem miatt, most pont hogy nem üres az életem, pont ellenkezőleg. De tavaly, az ostrom után a hazafelé tartó vonaton én is így éreztem, ahogy rájöttem, hogy a látszat ellenére még csak Szuttyompötty se az egyetlen társaságom az egész kocsin, nem hogy kupéban.
-De te még mindig lehetsz helyette valahol akárhol is, nekem muszáj lesz végül visszamennem. De még nem akarok, és ráér. ...Jobb itt veled...
Te meg ne kerülgesd már megint a torkomat. Mióta vagyok ilyen elérzékenyülős én?
Ezt a környéket nem ismerem, a faluban is csak egyszer jártam korábban, idáig meg tényleg most jövök ki először, úgyhogy hagyom is, hogy Elliot vezessen a tisztásra, amit mondott.
Ha leülünk végül kipihenni a túrát, még csak nem is érdekel belegondolni, milyen ötlettől vezérelve, melléülve odabújok hozzá és mindkét kézzel magamhoz ölelem a derekát. Nincs választása benne kérem. Ha ő nem szól, én csak jóllakott óvodás mosollyal ülök így mellette, behunyom a szemem, és csak a rajtunk kívüli világot kizárva jól érzem így magam. Nyugton, mozdulatlanul ülve. Szabad paradoxnak tartani.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #27 Dátum: 2017. 06. 19. - 19:32:01 »
0



Talán inkább kapaszkodó kellett volna legyen, mint támasz.
Merel minden szavából áradt a feszültség. Reméltem, hogy a csoki rajta is segít legalább egy kicsit. Nekem sem oldotta meg minden gondomat egy csapásra, pedig az lenne aztán a legjobb édesség, ami erre is képes. Mindesetre odáig eljutottam, hogy legalább nem érzem úgy, mintha a fájdalom szét akarna feszíteni belülről.
Belém kapaszkodhatsz… – jegyeztem meg.
A kezem lassan a vállára csúszott és közelebb húztam magamhoz. Nem vagyok valami jó a vigasztalásba, de hallgatni történetesen nagyon jól tudok. Megértem, milyen nehéz és megterhelő az, amin átment. Senkinek sem egyszerű egy ilyen hatalmas változást feldolgozni… de talán jobb is, hogy ennyire fiatalon tudta meg az igazat. Egy idő után, mikor az ember már szokások rabja, sokkal nehezebb megszokni a változást, az újat.
Kicsit megilletődtem, ahogy közelebb bújt hozzám.
Miért vagy az emberi dolgoktól zavarban? – értetlenkedtem szokás szerint. Ösztönösan is az jutott eszembe, amikor Esmével összejöttem, vagy éppen amikor Hannah próbált meg barátkozni. Mindig úgy éreztem magamat, mint aki egy kifordult világba keveredtem volna. Sodródtam az árral, de közben teljesen bezárkóztam.
De akkoris de. Nem kaptál annyit tőlem, amennyit adtál, meg akartál adni, és nem is csak tárgyilag értve. Ahhoz képest én meg csak tormentállak, még ha viccből is.
Elvigyorodtam a mondatot.
Nem zavart soha különösebben, hogy kicsit kínoz. Illetve nyilván az adott helyzetben elég rosszul érintett, de aztán rádöbbentem, hogy ez teszi igazán érdekessé Merelt. Ha valamit igazán kedvelek, akkor az a különös emberek figyelése. Hányszor mondtam már Montregonak is, hogy érdekesnek találom az agybaját – amit ő emlékezetveszésnek nevez?
Szeretem, mikor azt csinálod… eltereled a figyelmemet a hülyeségekről – válaszoltam őszintén.
Egy ideig csak arra figyeltem, ahogy recsegnek-ropognak a talpam alatt a gallyak. Talán volt egy kisebb vihar vagy erősebb szél a környéken, hogy ennyi minden hullott a talajra. Tetszett a táj hangulata, valahogy illett az én belső világomhoz is. Mintha a hideg tél után még éppen csak gyógyulgattak volna a fák.
Kicsit megszorítottam Merel vállát, ahogy a lejtőn felértünk. Megint majdnem megbotlottam, de végre egyenesbe értünk. Felismertem a helyet, habár most már egy-két helyen megjelentek az élet jelei. Egy-egy bokor például zöldellni kezdett.
A két göcsörtösebb fatörzset azonnal kiszúrtam. Az egyik mögé behúzódva nyúltam ki annak idején és markoltam fel egy jó adag porcelángolyócskát… illetve valami hasonló történt. Aznap lázas voltam még a sérüléseimtől, meg a gyógyszertől, amit rákentek.
De te még mindig lehetsz helyette valahol akárhol is, nekem muszáj lesz végül visszamennem. De még nem akarok, és ráér. ...Jobb itt veled...
Ettől aztán megint lázasnak éreztem magamat. Remélem, Merel nem vette észre, hogy ömlik rólam a víz. Az ilyen szituációkban mindig olyan frusztrált vagyok. Az a tizenöt év utazgatás ezt tette velem, kiölte belőlem a társasági dolgokat… egyszerűen nem tudom hogyan kezeljem a helyzetet. Amikor sírtam és megölelt egészen más volt, annyira elfoglalt a fájdalmam, hogy megfeledkeztem a körülményektől. Csak a melegséget éreztem, amit egy kis figyelmesség tud nyújtani és részben az nyugtatott meg.
Most miért vagyok ilyen rohadt béna már megint? – Legszívesebben beleüvöltöttem volna az erdő csendjébe ezt a mondatot. Azonban ehelyett inkább tétován hümmögtem egyet, majd lassítva a lépteimen átvágtam a göcsörtös fák között Merellel az oldalamon.
Tényleg jobb most így… – nyögtem ki rekedten.
A még füvesedés előtt álló terület hamarosan megjelent a szemünk előtt. Nem volt itt semmi más, csak egy nagyobb szikla, ami mellett ott árválkodott az a vastagfatörzs, amit az emberek padként használtak legutóbb is.
Itt nem takarták el a lombok az eget, így látszott, hogy közeledik a szürkület. Ennyi ideig tartott volna felérni idáig? – gondolkodtam el, miközben tovább tereltem a lányt a fatörzs felé. Nem akartam, hogy miattam keveredjen bajba, mert mondjuk esetleg valaki keresi és nem kerül elő.
Ez az erdő komfortosabb, mint amihez szoktam – mondtam és elvigyorodtam, miközben leültem. Éreztem, hogy a szél most már sokkal erősebb, mint korábban. Kifejezetten lehűlt az idő.
Kicsit kellemetlenül nyomta a hátsómat az ülőalkalmatosság, de ennyit el tudtam viselni a hosszú évekig tartó földön alvás után. Az sem volt éppen kellemes mégis túléltem és történetesen egészen meg is szoktam. Végül is azt hiszem nem az volt a legrosszabb része a természetben töltött napjaimnak. Az eső és a hó sokkal jobban megnehezített mindent.
Merel megint hozzám bújt. Ezúttal mind a két kezével átkarolt és teljesen hozzám simult. Éreztem, ahogy az arcomba tódul az összes vér, de végül is nem ellenkeztem. Csak lenéztem a lányra és láttam, hogy lehunyt szemekkel élvezi a pillanatot… mármint annak tűnt. Igazából fogalmam sincs, hogy az emberek, mit miért tesznek és ezért most csak bámultam rá.
Nem lesz baj belőle, hogy nem érsz vissza esetleg sötétedésre? – kérdeztem olyan halkan, hogy ne zavarjam meg a pillanatot.
Felnéztem megint az égre. Alig vártam, hogy előbújjanak a csillagok és csendesen figyeljem őket, mint régen. Újra átkaroltam Merelt, ahogy egy kicsit hűvösebb szél érkezett és megborzolta a hajamat. A nyakamon éreztem még azt a kis csípős érzést.
Várj egy kicsit… – mondtam és lefejtettem magamról a karjait.
Éppen csak egy pillanatra. Elhúztam a kabátom oldalát, hogy úgy bújhasson vissza. Így óvatosan be tudtam volna kicsit takarni vele, ha nem utasítja el. Nem akartam, hogy esetleg fázzon, mégis csak jóval kisebb nálam és a napnak az ereje már nem melegített fel úgy, mint néhány órával korábban. A szél is egyre csak erősödött.
Gyere, búj be alá! – biztattam mosolyogva.
Naplózva


Merel Everfen
Boszorkány
*****


A Vérborz

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #28 Dátum: 2017. 06. 20. - 01:18:46 »
+1

-Nem, te pont hogy támasz vagy ma nekem. Igazából szerintem épp mindketten az vagyunk egymásnak.
Lehet, hogy ha kívülről nézném a jelenetet, csak hitetlenkednék, hogy honnan lettem ilyen nyál, de nem kívülről nézem, úgyhogy csak megpróbálom a fejemet is odahajtani Elliothoz, bár erről hamar leteszek. Így gyaloglás közben, főleg, hogy nem is szinkronban lépünk, így nem működik túl jól.
-Na, akkor pont én vagyok neked a kapaszkodó- vigyorgok egy máris hozzámillőbbet a vallomására. Mondjuk, ha belegondolok, mielőtt elkezdtük ennyire a lelkünket öntögetni egymásra, az előtt csak elhülyültünk, főleg az Alice-féle színjátékkal. Kevésbé vettem észre így, hogy nem egy mozgalmas családi ebédről jöttem, mint a legutóbbi roxmortsi látogatásomkor, és nem frissen volt tele minden élménnyel a fejem, de valóban. Ha lett is volna, Elliot sokat segített volna a kizárásában, ideiglenes elfelejtésében is. Úgyhogy ezek szerint mindketten egyformán vagyunk támaszok, de egyben kapaszkodók is egymásnak.
Közben átvágunk az erdő maradékán, kiérve a tisztásra, amiről beszélt.
Egy kicsit megállok a tisztáson szétnézni. Szeretek kint lenni a természetben, amikor néha adódik rá lehetőségem, olyan kalandos, hangulatos. Ameddig Elliot megtalálja a szándékozott ülőhelyet, kicsit gyönyörködök a tájban. Aztán csatlakozok hozzá, leülve mellé a fatörzsre.
-Elliot,- dünnyögöm rámutatólag, -eleve tilosban járok idekint is. Nem oszt, nem szoroz már annyi különbség.
Közben el kell engednem egy kicsit, mert variál valamit, úgyhogy ha már úgyis "felkeltem", még kiegészítem.
-Csak reggel lesz gyanús a szobatársaimnak, ha még akkor is üres az ágyam, ennyi. Óóó, köszi.
Újra odaölelődöm magamat az oldalára, ezúttal a kabátján is megosztozva. Hiába vagyok csak ilyen hobbit termetű, azért kétdimenziós még én se vagyok, a kabátja meg még mindig csak egy kabátnyi kabát, úgyhogy amennyi rám jut belőle, annyival kevesebb marad rá. Úgyhogy megpróbálok mégközelebb húzódni, jobban feléfordulva lapítani magam hozzá, legalább egy picivel jobban beleférjünk a kabátba. Innen, közelről hozzásimulva beszívom azt az érdekes kombinációt alkotó illatát, amit így megérzek - kellemesnek találom, csak mondom, hogy érdekes elemek összeállítása, - és feltűnik egy erőteljes lüktetés is, ami minden bizonnyal az én szívem, ami valamiért nem akar elférni a tüdőm között. Sóhajtok egy nagyot, és egy picit mégjobban megpróbálok beletekeredni a kabátba. Há most na, ingyen adta, minek utasítsam vissza?
-De így akkor meg te fogsz fázni- jegyzem meg a híres-hírhedt bájvigyorommal az arcomon.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #29 Dátum: 2017. 06. 20. - 12:11:37 »
0



A kabát alatt összebújva, szinte éreztem Merel szívének heves dobogását. Az enyém inkább összevissza kalapált nagy zavaromban. Éreztem, hogy a fülem hegye vérvörös, talán az arcom is kipirult – habár talán szerencse ebben az esetben, hogy nem vagyok az az elvörösödő típus, akinek szinte ég a feje, ha kellemetlenségbe, vagy éppen túlzott kellemességbe keveredik.
A kabátom félrehúzása persze azt eredményezte, hogy kissé megéreztem a felsőtestemen a hűvös szellőt. Ráadásul az orromat is megcsapta az a nőies illat, amivel együtt Esmé bevágta a szekrényembe az inget. Ez keveredett a saját illatommal, amit a zuhanyzás és az a kevés pafrüm eredményezett, amit magamra fújtam.
De így akkor meg te fogsz fázni – jegyeztem meg Merel.
Ezúttal nem néztem le rá, de a hangján hallatszott, hogy vigyorog. Jobb volt ilyennek hallani őt, mint megtörtnek, habár az is az ő része. Akinek nincsenek problémái, az nem is ember igazán. Ez tesz minket azzá, amik vagyunk. Nem csak a vidámság, a viccelődés és a szórakozás, hanem a fájdalom is formál bennünket – sőt talán az a legjobban.
Fáztam már ennél sokkal jobban is – válaszoltam őszintén.
Nem voltam benne, hogy tényleg érdekelnék a részletek. Ezért nem meséltem el, ahogy napokig bolyongtam egy svéd erdőben, a fagyban kutatva Nyström ház után. Mire rábukkantam, kishíján halálra fagytam. A vodka és a forró tea, amit adott mentett meg. Jó pár órán át vacogtam még odabent is a kandalló mellett hallgatva a sületlenségét, míg végül lett annyi erőm, hogy ellopjam az ujjamon csillogó arany pecsétgyűrűt. Merel persze nem láthatta rajta a Rowle címert, azt csak az láthatta, aki a családhoz tartozott.
Aludtam fagyos földön fák tövében... – rántottam vállat és újra felpillantottam az égre.
Még ugyan nem sötétedett be teljesen, de már kezdtek előbújni a csillagok. A szél tovasodorta azt a kevés felhőt, ami még volt, így a fényük tökéletesen kivehető volt.
Hosszú percekig csak bámultam fölfelé. El sem tudtam képzelni, hogy ilyen jól fogom érezni magamat ismét egy erdőben. Mintha megint önmagam lehettem volna igazán, kötöttségek nélkül. Habár az egy kicsit furcsa állapot volt, hogy nem vagyok egyedül, ráadásul a társam hozzám is bújt.
Szeretsz csillagokat nézni? – kérdeztem.
Igazából nem vártam meg a választ és felkeltem mellől. Szándékomban állt kibújni a kabátomból és a vállára teríteni, míg szervezkedtem egy sort. Ezért reméltem, hogy ott marad egy kicsit a hatalmas fatörzsön. A táskámat is levettem, letettem Merel lába mellé a földre.
Annak idején, mikor egyedül jártam a világot... – elnevettem magamat. – Furcsa, nem is volt olyan régen, nekem mégis éveknek tűnik.
Megköszörültem a torkomat, ahogy leguggoltam a táskám mellé.
Akkoriban állandóan az eget bámultam elalvás előtt – magyaráztam turkálás közben.
Alig vártam, hogy végre a kezembe akadjon a sálam, amit reggel hanyagul bevágtam a kés mellé. Nem szeretek ilyesmit hordani, amennyiben nem feltétlenül követelik meg az időjárási viszonyok. Hamarosan megéreztem a durva, szürke anyagot és lassan húzni kezdtem kifelé.
Remélem ez az átváltoztatás jobban sikerül – jegyeztem meg kissé zavartan.
Kiterítettem teljes hosszában a ruhadarabot a földre. Nem számított, hogy koszos lesz, majd szerzek egy másikat. A híres Rowle-Elliot vagyon valószínűleg alkalmas lesz a ruhatáram frissítésére. Igaz, kicsit sem vágyom az ilyesmire. Sosem élveztem igazán az öltözködést. Ezért sem zavart különösebben, hogy szakadt térdű, piszkos nadrágban mutatkozom Merel előtt. Az, hogy beütöttem a lábamat jobban zavar.
A pálcámat a sálra szegeztem. Nem vagyok ugyan nagy tehetség az átváltoztatásban, de az alap mozzanatok azért mennek a varázslás ezen területén is. Praktikus volt elsajátítani az utam során a megfelelő módszert, ha esetleg nincsen nálam valamiféle bögre, ha éppen teát akarnék inni... na igen és ahhoz kanna is kellett.
Ezúttal erősebben koncentrálhattam, mert a durva anyagú puha sálból puha, szürke pokróc lett. Ahogy leguggoltam mellé és végig simítottam, szinte el sem hittem, hogy valóban én hajtottam végre ezt a varázslatot.
Merelre pillantottam és elmosolyodtam.
Innen kellemesebb lesz a csillagokat bámulni – mondtam.
Vártam, hogy vajon mit szól hozzá. Most aztán legalább valami értelmeset alkottam a szeme láttára. Ha neki nem is tetszik, szerintem nagyon jó. A vigyorgásom már engem zavart, ezért gyorsan az arcomhoz kaptam a kezemet és megpróbáltam ilyen formán megküzdeni az izmokkal. Szerencsére engedtek, így normális arckifejezéssel dobtam le a csokit és magamat a pokrócra.
Egy kicsit még így is éreztem a föld keménységet a hátam alatt, de nem zavart különösebben. Igazából élveztem a helyzetet, még akkor is ha Merel ölelős-bújós viselkedése enyhén meglepett és zavarba hozott.
Naplózva

Oldalak: 1 [2] 3 4 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2018. 06. 13. - 07:45:54
Az oldal 0.18 másodperc alatt készült el 46 lekéréssel.