+  Roxfort RPG
|-+  98/99-es tanév
| |-+  Egyéb helyszínek
| | |-+  Skócia
| | | |-+  Kilchurn kastély
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Kilchurn kastély  (Megtekintve 340 alkalommal)

Mathias Montrego
Moderátor
***


nyolcadéves amnéziás

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2017. 06. 09. - 18:10:45 »
+1

*
zene:PoF– Lift

outfit


'Like the other day
I thought you won't be coming back
I came to realize my lackluster dreams'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


A levegő egyre sűrűbb és töményebb. Létezhet ilyen? Jó, mondjuk tény, egy koszos poros romhalmaz közepén vagyunk. Mit is várok? Nem kellene túl sokkal többet beleképzelni, mint ami a dolog valójában. És mégis... mégis az az érzésem, hogy ez nem természetes. És valamiért kiráz a hideg is. Talán épp ettől. S mintha csak igazolást akarnék lelni kételkedésemben O'Mara meg is erősít.
– Érezhető, ha valahol nagy erejű, mágikus tárgy van... talán majd te is rájössz mire gondolok, ha az alma közelébe kerülünk. Ez olyan dolog, amire talán csak én vagyok érzékeny... –
Vállat vonok. Most erre mégis mit lehet felelni? Végül is nem én vagyok kettőnk közöl a '"szakértő". És ha már itt tartunk én nemrég ismerkedtem meg a mágiával újra. Szóval legalább ez a mentségemet szolgálja.
– Éreztél már valaha nagyon erős vonzalmat? Mondjuk, gondolj csak az illatára annak a nőnek, aki ezt kiváltotta belőled. Elég olyankor beleszippantani a levegőbe és máris tudod, ki áll előtted, anélkül, hogy kinyitnád a szemedet. -
Szavaira önkéntelen eszembe jut Lyana. Lehunyom a szemem és szinte látom magam előtt. Kipirultan és haragvóan, ahogy rám öntötte a pezsgőt. Szinte gyönyörű. Angyali még a villogó kék szemeivel is. A szőke tincseiről nem is beszélve, na és a puha ajka, meg a finom bársonyos púderillata... A gyomrom görcsbe rándul hirtelen én pedig ideges leszek. Naná hogy éreztem ilyet, most minek kell ezt felhozni? Fel sem tűnik, hogy a társam a saját monológja után mennyire elszótlanodik. Bennem csak a sóvárgás él, amit ő keltett. És persze a hozzá társuló dac és harag is.
- Persze hogyne...de most minek kell ezt felhozni? Nem ugornánk témát? - dörmögöm magam elé félhangosan. Baromira nincs kedvem erről beszélni. Baromira nincs kedvem erre gondolni. Ahogy a Valentin-napra sem. Vagy utána a Clemmel történtekre. Szívem szerint elfelejtenék mindent. De az ember életébe elég egyszer egy exmemoriam...
S amint feldereng a fény, én balga, megszólalok, Elliotnak meg nem is kell több. Utasítást vakkant, és bolond lennék követni. Szépen megállok a folyosószakasz elején, míg ő bebotorkál a félhomályba a világító fényforráshoz. Fogalmam sincs ilyenkor mi a bevett szokás, de eszembe nem jutna megfogni. Ő persze nem így van vele. Mikor felém kiált, hogy álljak távolabb, már tudom mi következik. Már épp ordítanám hogy ne, de persze de. Megtörténik, amit sejtek. Elliot keze kinyúlik és hozzáér a tárgyhoz, ami mintha egy percre felizzana benne vörösesen, majd egy lökéshullám kíséretében kirobban. Még én is kapok belőle, pedig legalább három méterről szemlélem az eseményeket mondhatni tehetetlenül. Mázlira nem esek el, mindössze a koszos nyirkos kőfalnak csapódok oldalról.
Auuuuuuu. Ez fájt. És tuti belilul holnapra. Mindegy, nem nagy kaland, éltem már meg rosszabbakat is. Mint Zambini gurkója, ami a vállcsontom törte el. Ha élt ember borzalmat, akkor na az az. Pár perc alatt összekaparom magam és körbepillantok. Minden nyugodt és síri csendes. Eleinte nem látom O'Marát és elfog a pánik. Aztán a földön heverő kupac valami felé kezdek sétálni. Vagyis inkább futni azt hiszem. Közelebb érve rájövök, hogy a hangos puffanást nem is én adtam ki, hanem valószínű ő, mikor a szürke mohás kőfal másik oldalának csapódott.
– Montrego... jól vagy? –
- Én igen. -
Lihegek, miközben kinyújtom a kezem felé, hogy felsegítsem ha kell.
- És te? -
Látszólag kutya baja, habár a lökéshullám java részét ő kapta. Szóval csak remélem hogy nem tört el semmije, mert a gyógyítós varázslatokban szar vagyok. Nem garantálom hogy összerakom a kézcsontjait, ha esetleg szükség lesz rá. Nincs semmi de semmi garancia, hogy a mutatóujja nem kerül esetleg véletlen a hüvelyk helyére... Innen pedig leakasztani egy ispotályos delikvenst maga a lehetetlenség.
Naplózva



Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2017. 06. 10. - 10:31:00 »
+1




Az oldalamra szorítottam a kezemet. Biztos voltam benne, hogy egy pár bordám legalább megrepedt a becsapódásnál. Még szerencse, hogy nem alakult rosszabbul a dolog – gondoltam és közben még egyszer végig futtattam az ujjaimat a sérült felület felette.
Nehezen fogtam fel, hogy ilyen könnyen besétáltam egy csapdába. Persze nem ez volt az első ilyen alkalom az elmúlt időszakban... mint azt a mellékelt ábra – azaz a lábam sérülése – is mutatta. Valahogy, mintha elvesztettem volna az az örökké óvatos Elliotot, aki voltam néhány hónapja... vagy egyszerűen csak tényleg megzavarta volna az érzékeimet ez a hely.
Szerencsére előkerült Montrego és valóban úgy tűnt, hogy jó bőrben van. Ahogy felém nyújtotta a kezét, elfogadtam azt. Minden segítségre szükségem volt.
Köszi – mondtam, miközben nagy nehezen talpra álltam. – Áhh...
Valami értelmeset szerettem volna mondani, de csak egy nyögés jött ki a számon. Megint az oldalamra szorítottam a kezemet és kicsit előre dőltem. Mélyen beszívtam a levegőt. Nyugi, volt már rosszabb is! – emlékeztettem magamat a lábammal történtekre.
Megvagyok – válaszoltam és elővettem a pálcámat.
Kigomboltam a kabátomat. Minden mozdulat és lélegzetvétel elképesztően fájdalmas volt, de nem érdekelt. Sérült bordákkal nem lehet végig csinálni egy ilyen akciót. Ha csak repedés, akkor könnyedén meggyógyítható, azonban ha törés, akkor bájital nélkül nekem biztosan nem menne. Nem vagyok profi medimágus. Egyrészt a tudományomnak még Danieltől tanultam, a többi pedig rám ragadt az utazások során.
Viszonylag jó vagyok a gyógyításban... medimágusnak szántak annak idején – mondtam és megint összegörnyedtem.
A pálcámat gyorsan a sérülésre irányítottam, miután sikerült felhúzni az ingemet. Azonban nem történt semmi, hiába próbálkoztam a szokásos varázslatokkal. Montregot elnézve, semmivel sem jobb nálam az ilyesmiben, szóval nem volt más választásom, mint kibírni így.
Kivennéd a hátizsákomból a fájdalomcsillapító főzetet? – kérdeztem kissé hangosan kapkodva a levegőt.
Hátat fordítottam neki, hogy be tudjon nyúlni a táskámba. Könnyedén megtalálhatta, másik bájitalt ugyanis nem hoztam magammal. Egy üveg tea és egy kis szívmelengető volt még odabent, amik egyáltalán nem összekeverhetők a főzetekkel.
Nem akartam ilyen buta helyzetbe kerülni... Montrego nyilván teljesen amatőrnek gondolt, de ő nem érezte azt, amit én. Nem érthette, mi is történt. A csapda szinte hívogatott magához és  csak most tudtam megfigyelni jobban, mi is történt. Hiszen, bár Montregonak időközben háttal voltam, ahogy oldalra fordultam, megpillantottam a fényes repedés helyét. Egy hatalmas lyuk tátongott ott, ami egy újabb járatba vezetett.
Különös érzés uralkodott el rajtam a látványtól, egyszerre vonzott és taszított az egész. Arra kell menni – zártam le magamban a kétségeket és a járatot figyeltem továbbra is. Valószínűleg a védelem okozota azt az enyhe menekülési kényszert, amit még éreztem.
Ez nem csapda volt – mondtam hangosan, csakhogy Montrego is értse a helyzetet. – A hely, mintha áldozatot követelt volna azért, hogy tovább engedjen minket. Azon a nyíláson kell tovább mennünk.
Megint hangosan szusszantam fel a fájdalomtól. Ha másra nem volt jó ez az egész, akkor is legalább elterelte a figyelmemet arról, hogy Esmé elhagyott. Végül is most már nincs veszíteni valóm, ha kinyírna ez a kastély a furcsa kis járataival sem fogok egy-két embernél többnek hiányozni. És még nekik is púp vagyok a hátukon.
Ez mélyen a föld alá vezet... – mondtam, ahogy beléptem a nyíláson.
A nagyerejű mágia megszűnt, egy csiklandozó, kellemes érzés maradt utána, ami szinte megragadott és rángatott előre a járatban. Hideget éreztem, mintha megint tél volna és a fagy visszavette a helyét az esős, kevésbé hűvös tavasztól.
Lassan haladtam, mert kicsit csúszott a talaj. Gondoltam Montrego nem örülne, ha megint elvágódnánk és összepiszkolná a szép kis ruháját. Megmondom őszintén én sem szívesen tettem volna így ezúttal. Szerettem volna a végére érni ennek a hosszú folyosónak vagy legalábbis megtalálni a beugrót, ahol az alma van.
Lépésről lépésre éreztem, ahogy közelebb kerülök hozzá. Ha lehunytam szememmel megyek csak előre, akkor is könnyedén megtaláltam volna a keresett helyet. Már csupán az érzékeim vezettek.
Az is lehet, hogy a varázsló szelleme vagy valamilyen bűbáj védi az almát – suttogtam, mintha tiszteletlenség volna hangosan beszélni. – Miután a lány, akinek szánta, nem belé szeretett, hanem a helyi kovácslegénybe, a fickó felakasztotta magát. Az alma pedig akárkihez került, rosszat hozott a tulajdonosának. Általában halált vagy csonkítást.
Naplózva


Mathias Montrego
Moderátor
***


nyolcadéves amnéziás

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2017. 06. 11. - 21:53:59 »
+1

*
zene:PoF– Lift

outfit


'Like the other day
I thought you won't be coming back
I came to realize my lackluster dreams'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~



A fájdalmas nyögés nem erősíti meg O’Mara szavait. Épphogy ellenkezőleg, abszolút megcáfolja. És ahogy megpróbál felállni rájön ő maga is, hogy ez aztán egy bebukott kísérlet. Ösztönösen kap az oldalához, és húzza fel a ruhát a fájó pontot szabadon téve. Elnézem ahogy pálcával a kezében próbálja a problémát orvosolni. Fura így látni. Na nem mintha nem láttam volna korábban sebesülten, de az hogy ő maga próbál alkotni valamit…. Így még sosem láttam. Érdeklődve kissé feszülten figyelem. Remélem hogy sikerrel jár. S már épp megdicsérném hogy szép munka, de rá kell döbbennem, hogy nagyobb a baj, mint elsőre gondoltuk.
– Kivennéd a hátizsákomból a fájdalomcsillapító főzetet? –
- A franc! Hát persze… -
A káromkodás ösztönösen csúszik ki a számon. A táska mellé baktatok, ami nem messze tőlük árválkodik. Leguggolok mellé. Kinyitom és elkezdek kotorászni benne. Előveszem a szívmelegítőt. Kedvem lenne meghúzni, de megállom a késztetést és ujjaim a másik fiolára kulcsolódnak. Visszazárom a társkát és Elliot felé fordulok.
- Biztos vagy benne hogy ez használ? -
Oké, medimágusnak szánták, na de azért vannak az embernek határai. Ő még csak az iskolát sem fejezte be. Tudom sok tapasztalatot szerzett az évek alatt, részben a kényszer miatt részben a körülmények következtében, ám azért egy ilyen falnak csapódás után csoda hogy nincs mondjuk agyrázkódása vagy valami. Ki kellene vizsgálni, de gondolom nála a Mungó mint olyan szóba sem jöhet. A fene az alvilági életvitelét….
- Nem kéne lefújni esetleg az akciót? -
Amint kimondom meg is bánom. Igazából ráharapok hirtelen a nyelvemre, mert tudom hogy jön a megvető pillantás. Végtére is mit várok? Egy kapzsi tolvajjal vagyok összezárva. S miután a kezébe nyomom a fiolát ő pedig lelkesen felhajtja, vállat vonok. Ezzel utalok arra, hogy ez amolyan költői dolog volt, és rajta áll. Persze tudom hogy tutira nem fog élni vele. S mikor feláll egy sóhaj hagyja el a számat. Hát oké, ha így van akkor így lesz. Megkötni úgysem tudom ugyebár.
– Ez nem csapda volt. A hely, mintha áldozatot követelt volna azért, hogy tovább engedjen minket. Azon a nyíláson kell tovább mennünk. -
Elliot persze egy fájdalmas nyögés keretein belül el is indul a járatban. Figyelem egy percig és eltöprengek. A csábító meleg fény valamiért Clemet juttatja az eszembe. Most nagyon elvágyódok. Pont hozzá. Nem akarnék semmit, csak maximum feküdni kint a kastély falain kívül valahol mondjuk a parkban vagy a kviddics pálya környékén. Ilyenkor tavasszal mindig jobb az idő, igaz kissé szeles, de a fű zizegése megnyugtatna. Na meg persze Banks idióta sztorijai. Sosem gondoltam hogy vissza fogok egyszer vágyni az iskolába, s tessék. Itt a szutykos romok közt mégis egy másik ódon rom közé hajtana a vérem. Abszurd. Elhúzom a szám, miközben belépek a járatba. Szememmel hunyorgok egy sort, mert hol Elliot fejének sötétje, hol az egyre erősebb fény az, ami bombázza az érzékszervemet.
– Ez mélyen a föld alá vezet... –
- Remek! -
Dörmögöm cseppet sem barátságosan magam elé.
- Még jó hogy nem vagyok klausztrofóbiás. -
Vagyis jobban mondva feltételezem hogy nem vagyok az. Biztosra igazából semmit nem állíthatok.
– Az is lehet, hogy a varázsló szelleme vagy valamilyen bűbáj védi az almát. Miután a lány, akinek szánta, nem belé szeretett, hanem a helyi kovácslegénybe, a fickó felakasztotta magát. Az alma pedig akárkihez került, rosszat hozott a tulajdonosának. Általában halált vagy csonkítást. -
A másik suttogása megbizserget. A tarkóm viszketni kezd, a kezem libabőrössé válik. Minek kell itt suttogni? Olyan mintha valami rosszfajta rémtörténetet akarna beadni. A szemem forgatom a sztori hallatán.
- Hát az elég szar ügy. Nem irigylem a tulajdonosait. Főleg ha ennyire babonásak. Mondd csak O’Mara, te melyiket választod? Gondolom a csonkítást. - gonoszul elvigyorodom. - Melyik részedet áldoznád fel? -
Szemöldököm kissé felszalad és kihívó pillantást vetek rá. Vannak sejtéseim mit fog felelni, de remélem legalább ezzel is oldom a feszültséget. Én legalább nem suttogva beszélek, de tény, hogy valami oknál fogva a normális hangszínem fele az, amit megütök.




Naplózva



Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2017. 06. 12. - 20:51:32 »
+1




A főzetet lassan kortyoltam. Nem kellett belőle túl sok, de a kellemetlen, kesernyés íz most nagyon nehezen csúszott le és a fájdalom csak nem akart csillapodni. Mélyeket lélegeztem séta közben. Talán még egy darabig kibírom ilyen állapotban, aztán meg kell állnunk pihenni.
Montrego persze úgy nyafogott, mint egy szűzlány, mielőtt… khöm, mindegy. Nem bírom a hisztériát és ezekkel az akadékoskodó szövegekkel nem segítette sem a küldetést, sem pedig a koncentrációmat. Kettőnk közül feltehetőleg én érkeztem összetört szívvel. Ha Mathiasnak nem is jött össze az a kis táncosnő, nyilván egy másik már horogra akadt.
Még jó, hogy nem vagyok klausztrofóbiás.
Számítana ez, most hogy már itt vagyunk? Akkor is végig rángatlak ezeken a járatokon, ha nincs más választás – rántottam meg a vállamat. – Nem fordulunk vissza, ha már eljöttünk idáig.
Az enyhén lefelé lejtő jártban továbbra is csúszott a talaj. Kinyújtottam a kezemet, hogy a falban megkapaszkodva haladjak. Közben a sötét, mintha megint ránk telepedett volna, ráadásul egyre erősebbé vált az a furcsa morajlás, amit odakint is hallottunk.
Hát az elég szar ügy. Nem irigylem a tulajdonosait. Főleg ha ennyire babonásak. Mondd csak O’Mara, te melyiket választod? – érkezett Montrego kérdése. – Gondolom a csonkítást.
Felé fordultam, láttam a kihívó csillogást a szemében. Még ilyen sötétben is ki tudtam venni. Nem tudtam eldönteni, hogy komolyan érdekli-e a válaszom vagy csak szórakoztatja a dolog. Montregoból az utóbbit kevésbé tudtam volna kinézni. Ráadásul a gonosz vigyor is az előbbi felvetésemet támasztotta alá. Ennek ellenére úgy döntöttem rendest választ adok neki.
Valamiben meg kell halni… nem igaz? – kérdeztem vissza. – A csonkítás, amúgy is rosszabb, mint a halál. Ráadásul nekem már veszíteni valóm sincs.
Megpakoltam a combomat, egy pillanatra le is néztem rá. A még mindig sérült lábam most éppen elég jól viselte a megpróbáltatásokat, vagy csupán a törött bordák vonták el róla a figyelmet.
Hidd el, ha az ember rövid időre elveszíti az egyik testrészét, rájön mennyire hiányzik az életéből. Egy tolvajnak pedig illik nem szétesnie idő előtt – tettem hozzá.
Újabb lépést tettem előre. Ezúttal óvatosabban, mert ismét előtört az érzés, mintha valaki figyelne. A levegő fojtogatóvá vált és kesernyés illatúvá. Köhögnöm kellett, de gombóc – ami ezúttal nem a szakítás miatt növekedett a torkomban – nem akart távozni. Fájdalmasan nyeltem egyet, a kezemet ezúttal a fal helyett az oldalamra szorítottam.
A fájdalom csökkent és nem múlt el teljesen. Az újabb lépéssel, mintha lépcsőn billentem volna le. Valamivel lejjebb kerültem az eddigi talajszinthez képest és itt már föld volt alattunk, nem kő. Ez ugyan nem csúszott, de teljesen fel volt ázva. A bakancsom talpa beleragadt egy pillanatra.
Óvatosan lépj, itt lejjebb van a talajszint… – mondtam Montregonak, nehogy elessen és megint le kelljen tisztítania az a szép ruháját.
A következő lépésnél valami kattanást hallottam és éreztem, hogy valami éppen csak egy kicsit besüllyed alattam, majd visszaáll az eredeti helyére. Visszaléptem arról a területről, ami az imént besüllyedt. Gyorsan körbenéztem, de egyelőre nem láttam semmit.
Amint megálltam és feltartottam a kezemet, hogy Montrego se tudjon újabb lépést megtenni. Persze mindez csak gyenge próbálkozás volt a valódi feltartóztatásra. Ha szeretett volna, könnyedén tovább sétál.
Nem szólaltam meg, csak vártam. Füleltem, ezúttal bármilyen hang segíthet… biztos voltam benne, hogy egy csapdával állunk szemben.
Fémes hang. A suhanást pillanatok alatt azonosítottam. Klasszikus csapda típus szemből vagy hátulról érkező pengék. Ez az előbbi volt, méghozzá szemmagasságban – legalábbis nekem.
Feküdj! – kiáltottam Montregora.
Én azonnal el is dőltem. Persze a bordám megint jó nagyot reccsent, de igazából sokat már nem rontott a helyzeten. A fájdalom a főzet ellenére is visszatért. A nehéz légzés pedig felerősödött. De ahogy már mondtam: ha valami belekezdek nem fordítok hátat neki az első… illetve második akadálynál – ha az esőt nem számítjuk.
Lassan nyomtam fel magamat a földről. A tenyerem csupa kosz lett a felázott portól, de a fényben nem láthattam. Egyszerűen csak éreztem azt a kellemetlen érzést, ahogy a körmöm alatt vastagon összegyűlik a piszok és a kezemet is csak a kabátomba tudtam megtörölni.
Minden rendben? – kérdeztem Montregot.
Megint lejjebb vettem a hangerőt. Suttogás mellett könnyebben meghallhattam egy újabb csapda kattanását, azonban nem így történt. Egy fal felé sétáltunk, ahol nyoma sem volt semminek, amiből a pengék felénk repülhettek. Különös – gondoltam.
Képek voltak belevésve ebbe a falba. Egy sólyom forma ült egy csónakban, felette pedig egy hatalmas kör. Mind a kettő egy-egy különös, benyomható felületen volt. Hatalmas gomboknak látszottak. Azonban még két ilyen volt. Az egyiken egy piramis forma, a másikon pedig egy madár volt. Egészen réginek látszott az ábrázolás, akár több ezer évesnek is.
Ezt meg kell fejteni – jegyeztem meg. – A megfelelő benyomásával talán egy ajtót nyithatunk. Értesz a szimbolikához?
Montrego felé fordultam. Persze nem reménykedtem a nagy tapasztalatában, ahogy abban sem, hogy ilyesmit tanítanak a Roxfortban… de talán szokott olvasni. Én elég sűrűn. Hányszor lopdostam könyveket külföldön, csakhogy ne unatkozzak. Volt olyan, aminek értettem a szövegét, a többiben a képeket figyeltem. Szép lassan megismertem az országok kultúráját, a helyi varázslókat úgy, hogy nem is kellett kérdeznem. Egyszerűen megfigyeltem, mint mindig.
A falat figyeltem, de közben hátrébb léptem és levettem a vállamra vetett táskát. Kihúztam belőle a teásüvegemet és egy pálca ütéssel felmelegítettem az italt.
Gondolkodnom kell – jelentettem ki és a földre dobtam a hátizsákot. Lassan, óvatosan ereszkedtem le rá. – És pihennem is kell.
Naplózva


Mathias Montrego
Moderátor
***


nyolcadéves amnéziás

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2017. 06. 14. - 20:03:31 »
+1

*
zene:PoF– Lift

outfit


'Like the other day
I thought you won't be coming back
I came to realize my lackluster dreams'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~



– Számítana ez, most hogy már itt vagyunk? Akkor is végig rángatlak ezeken a járatokon, ha nincs más választás –
Baromi kedves mit ne mondjak. Magamban persze mélyen felháborodom. Valószínű az arcomra is kiül, de nem látszik a sötétben. Plusz O'Mara lelkesen megy előre, mintha csak ismerné ezt a koszos lyukat. Hogy őszinte legyek én már rég eltévedtem. Sose voltam jó felderítő vagy különösebben sosem ismertem ki magam jól egy idegen helyen.
– Nem fordulunk vissza, ha már eljöttünk idáig. -
- Oké.-
Hagyom rá, noha a hangom egy zsémbes vénemberét idézi. Valójában nekem sincs kedvem még egyszer ide visszajönni. Még fényes nappal se. Tudom hogy a helyet imádják a muglik, szeretik felkeresni, és itt bámészkodni. Igazi turistalátványosság. Noha nem értem mit esznek rajta. Oké biztos festőien syép az alkonyatban. Nem csoda hogy az a koszos Turner is megfestette. Persze közel sem ez a legnevesebb alkotása és ezt is csak onnan tudom, hogy mielőtt elindultunk volna ide átfutottam a kasély történetét. Mellesleg abszurd ezt a kőhalmazt kastélynak nevezni. Na mindegy.
Mikor a csonkításra kerül a szó, Elliot olyanná válik, mintha érzéketlen lenne a humorra. Ez bosszant. Ahogy a szavai is.
– Valamiben meg kell halni… nem igaz?  A csonkítás, amúgy is rosszabb, mint a halál. Ráadásul nekem már veszíteni valóm sincs. -
- Áh, hát akkor nem hiányozna egyik becses testrészed se mi? Még az...-
Se? Valahogy így hangozna a kérdés, de ő a szavamba vág. Jellemző.
– Hidd el, ha az ember rövid időre elveszíti az egyik testrészét, rájön mennyire hiányzik az életéből. Egy tolvajnak pedig illik nem szétesnie idő előtt –
Erre hirtelen nem is tudok mit felelni. Eszembe jut a Szellemszálláson történt kis afférunk és valahol megsajnálom az előttem haladót. A tarkóját fixírozom, miközben azon elmélkedem milyen más életet élnék, ha nem oda születtem ahova.
– Óvatosan lépj, itt lejjebb van a talajszint… –
Ahogy kimondja a szavakat a következő lépésemnél konkrétan lezuttyanok egy öt centit az új vízszintünkre. Nem nagy kaland, így hogy figyelmeztetett.
- Kösz -
Nyögöm ki, de a következő pillanatban már csak egy kattanást hallok. Na most vagy az órája mutatója ért egészre vagy....
– Feküdj! –
Elliot hasra vágja magát és egy tizedmásodperc múlva követem én is. Erőteljesen puffanok. A karom jó alaposan beverem, de azzal tompítom a földet érést, így legalább az arcom nem sérül. Egy halk bazdmeg szalad ki a számon, miközben elsüvítenek a nyilak a fejünk felett. Vagyis feltételezem azok, mert csak a suhanó hangokat hallom. Szemeimmel sűrűn pislogva látom, hogy a tolvaj feláll lassan és biztosan. Kivárok még egy fél percet. Egyrészt, mert ha van még csapda kapja csak meg ő. Plusz kell egy fél pillanat, hogy levegőt vegyek, mert a tüdőm olyan mint egy kifacsart üveg. Totál üres. Amint életet jelentő oxigént sikerül juttatnom bele már én is félig feltérdelek.
– Minden rendben? –
- Ja, persze... -
Hangom kissé elutasító és morcos. Azért nem gondoltam volna hogy a fejem kell mentem a skalpolástól. Bár evidens hogy egy kincset nem tesznek ki közszemlére üvegvitrinbe, hacsak nem egy cseszett múzeumról beszélünk. Amint a terembe érünk -ahol láthatóan nem vár már több meglepetés- kissé felold bennem a feszültség. A vállaim elernyednek és megereszkednek miközben O'Mara mellé lépek és az ábrákat kezdem el bámulni. Közel se ismerősök. Egyik se.
– Ezt meg kell fejteni. A megfelelő benyomásával talán egy ajtót nyithatunk. Értesz a szimbolikához? -
- Hát... anno értettem. Rúnatanból egész jó voltam, igaz Crasso előszeretettel igyekezett kicsinálni. Auror akartam lenni. -
Az utolsó mondatnál a másikra pillantok. Kíváncsi vagyok mit gondol erről, s hogy mit tudok leolvasni az arcáról ha meghallja ezt az információt. Vajon meglepi?
- Csak hát... semmi nem maradt meg. Tudod... - bökök a mutató ujjammal a fejemre. Pá pá emlékek, pá pá tananyag. A nyáron meg nem a rúnák voltak az elsők, amit felelevenítettem. Sőt, azóta se. Mondjuk nem is akarok már aurornak állni.
– Gondolkodnom kell. És pihennem is kell. -
Figyelem, ahogy Elliot ledobja a zsákot és leül rá. Arcom fintorba torzul.
- A koktélját ne hozzam felséges úr? - gúnyolódom. Naná hogy gúnyolódom. Azt hiszi jókedvemből dekkolok itt? Nagyon nem. Oké, megsérült, de a saját hibája. Minek fogta meg azt a világító vackot? Mindegy, már túl vagyunk rajta. Egy lemondó sóhajtás kíséretében leveszem én is a táskát és lehuppanok mellé a földre. A falra pislogok, ahol a vésések törik meg a fal egyenletes síkját.
- Lehet, hogy mágiával van lezárva? Biztosan. Az a madár olyan, mint egy nagy bagoly....-
Dörmögöm szórakozottan, miközben kezeim a térdemen pihennek összefonva.
Naplózva



Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2017. 06. 15. - 19:36:52 »
+1




Valahol sajnáltam Montregot, még akkoris, ha nem mutattam ki. Borzalmas érzés lehetett a tudat, hogy egyetlen pálca mozdulattal kitörölték azt, ami igazán jelenti őt magát. Hiszen mi tesz minket azzá, amik vagyunk, ha nem az emlékeink? Akármennyire is fáj a múltam, egyik részétől sem szabadulnék meg szívesen, hogy aztán idegenné váljak.
Az nem lepett meg, hogy Montrego auror akart valamikor lenni. Azt hiszem, ez olyan dolog, amin a legtöbb gyerek átmegy… egészen addig, míg rá nem jön, mennyit kell tanulni hozzá. Én világéletemben kviddicsezni akartam, aztán már megelégedtem volna a gyógyítószakmával is – amire a szüleim szántak mindig is – és egy pillanat alatt vált köddé az az álom is.
Ahogy lecsúsztam a fal mentén a hátizsákomra, elvigyorodtam.
A koktélját ne hozzam felséges úr? – Érkeztek Mathias gúnyos szavai.
Újabb akadékoskodás… rosszabb, mint egy nő – gondoltam. Az ujjaimmal közben letekertem a teásüveg tetejét és egy egészen kicsi kortyot ittam belőle. Már ez is elég volt, hogy kissé felmelegítse az amúgy teljesen átfázott testemet. Beleremegtem a kellemes érzésbe. Egy pillanatra lehunytam a szememet, hogy pihentessem a gondolataimat.
Esetleg pihenésként nem akarnád elővenni a kevésbé hisztérikus énedet? – érdeklődtem kissé mogorván.
A szemeim felpattantak. Ismét a sötétségben találtam magamat. Montrego pálcájának vége még mindig halványan megvilágította a közvetlen környezetünket, mégis olyan érzésem volt, hogy ez kevés. Ezt a mérhetetlen fekete árnyat, ami természetellenesen veszi körbe ezt a helyet semmilyen fény nem volt képes áttörni… legalábbis egy Lumos édeskevés volt ellene.
Lehet, hogy mágiával van lezárva? Biztosan. Az a madár olyan, mint egy nagy bagoly...
Bagoly, mi? – fakadt ki bennem valami kegyetlen érzés. Nem hittem el, hogy ennyire nem tud elrugaszkodni a Királyságtól, az országtól. A vak is látta, hogy hieroglifákhoz hasonló ábrázolásmóddal vitték fel a gombszerű kitüremkedésekre a mintákat. Ezúttal azonban nem rontottam el Montrego szórakozott hangulatát.
Valahogy olyan érzésem volt, mint még gyerekkoromban, amikor Daniel jóval kisebb volt nálam. Ha meg akartam tanítani valamire, türelmesen vártam, hogy újra és újra megpróbálja a dolgokat, míg sikerül neki megérteni. Ezt akartam most is, hogy Mathias megértse: emlékek ide vagy oda, attól még képes ilyesmire. Én például még csak be sem fejeztem a tanulmányaimat, de képes vagyok olyan varázslatok végrehajtására, amik jóval a kicsapásom feletti szinten vannak. Gyakorlás és talpraesettség kérdése minden.
De miért akarok vele rendes lenni? Ezt a kérdést ismételgettem magamban. Nem kaptam választ, egyszerűen nem volt rá magyarázat.
Megköszörültem a torkomat és felé nyújtottam az üveget: – Kérsz meleg teát?
Csupán az ajánlat után tértem vissza a felvetésére és megpróbáltam a lehető legkomolyabban venni. Nem hinném, hogy annyira buta, mint amilyennek látszik. Mégis csak ott ül mindennap a Roxfortban – leszámítva, amikor éppen velem tör be régi romokba – és nyilván sokkal több elméleti tudás lappang valahol az elveszett dolgok mögött, amiket mindössze fel kéne melegítenie.
Kétségtelen, hogy mágiával van elzárva – mondtam.
Lassan keltem fel a rövidket pihenő után. A tenyeremmel a koszos padlóra támaszkodtam, hogy fel tudjam lökni magamat. Reménykedtem benne, hogy lendületből könnye
Hörgő hangot hallattam, ahogy a bordáim nemtetszésüket fejezték ki a mozdulatsor ellen. A légzésem is elakadt, de közben minden erőmmel azon voltam, hogy még kibírjam.
Finoman léptem a fal elé és a pálcámat előrángatva eldörmögtem egy halk Lumost. Az aprócska fény elég volt, hogy még jobban megnézzem magamnak a motívumokat, de megint csak egy csalódott hümmögés futott ki a számon.
Látod ezeket? – kérdeztem. – Több ezer évesek is lehetnének, de nem így van. Valaki szánt szándékkal használt ilyen ősi motívumokat, remélve, hogy az erre tévedő nem ért belőlük egy kukkot sem.
Eszembe jutott az utazás Egyiptomba. Az egyik első külföldi kalandom volt. Először tapasztaltam meg igazán komoly életveszélybe sodorni magamat. Abdul-Azim kegyetlenül meg akart szabadulni tőlem és az a szúrás a gyomrom fölé, majdnem meg is tette a hatását.  Azóta is viselem a nyomát, mint egy emlékeztetőül: „Elliot, sose engedd túl közel az ellenséget, mert nem vagy elég erős a közelharchoz.” Ehhez azóta is igyekszem tartani magamat, habár pont Montregonál nem sikerült betartanom.
Azonban van egy kis baj ezekkel a képekkel, mindegyik napszimbólum – nyögtem ki és a pálcám végével a körre mutattam. – Ez egy napkorong lehet, a piramis pedig a felkelő napot szimbolizálja, esetleg a horizontot megtestesítő hegyet, aminek a csúcsánál megjelenik az égitest. A madár is, ha sólyom, akkor Hóruszra gondolok például… az egy isten volt Egyiptomban, ha nem tudnád.
A tekintetem a negyedik ábrára vándorolt. A hajón ücsörgő madárformára. Ez is beleillett a képbe, bár nem volt olyan jól kivehető minden részlet, mint kellett volna.
A hagyomány szerint Hórusz sérült szeme a hold, az egészséges pedig a nap… – dörmögtem, de valójában már nem ez foglalkoztatott. – Ez a napbárka volna? A madár pedig a napisten, aki az égboltot járja?
Mit nem veszek észre? – gondolkodtam el. Tudtam, hogy van valami aprócska részlet, amit nem értelmeztem, vagy ami egyetlen jelet megkülönböztet a többitől. Mindent, amit Egyiptomról és a kincsekről tudtam végig futtattam a fejemben. A Nap és a kincsek azonban sehogy sem akartak találkozni.
Arany… kincs… – Koncentráltam tovább. A kezem a tarkomra csúszott, óvatosan végig simítottam rajta, majd az egész hajamon, mintha ez segítene. Aztán hirtelen megdermedtem. Egy pillanatig csak ácsorogtam, mire megfogalmazódott bennem az egyetlen gondolat, ami még segíthetett rajtunk.
Lehetséges, hogy ez egy csónak? Lehetséges, hogy Antira utal, aki meggyűlölte az aranyat? – futott ki a számon hirtelen az a két kérdés. – Nézd meg te is!
Megragadtam Montrego karját és finoman odahúztam, ahol eddig én ácsorogtam. Tudni akartam, hogy mit lát. Azt akartam, hogy ő mondhassa ki a végszót és nyomja meg a gombot, ha szükséges. Egyszerűen csak adni akartam neki ennyit – egy kis sikerélményt –, hiszen az emlékei megtalálása egyelőre nagyobb problémát okoz, mint kéne. Semmilyen nyomom nincs és nem garantálhatom, hogy sikerrel járok. Ezt persze neki nem vallhattam be.
Naplózva


Mathias Montrego
Moderátor
***


nyolcadéves amnéziás

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #21 Dátum: 2017. 06. 16. - 13:35:33 »
+1

*
zene:DVM– Blood Wars

outfit


'Like the other day
I thought you won't be coming back
I came to realize my lackluster dreams'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~



Elliot megszólalására komolyan felhúzom az orrom. Mi az hogy hisztérikus? Szimplán csak hangot adok a véleményemnek. Komolyan már ez is baj? Ha igen, akkor mi a frásznak rángatott el magával? Ja persze mert béna a lába... jut eszembe. Meg mert a kulccsal jelenleg sehol nem tart (feltételezem) vagy nagyon is jól áll. Mindegy, ha már lassan egy éve nem sikerült nekem megfejteni, akkor tulajdonképpen mindegy is ha nála marad egy darabig. Mindössze a nyakamból hiányzik, de baromira. Szóval csak sértődötten zuttyanok le és az egyszeri megjegyzésemen kívül csöndben maradok.
Tessék Lee.. azaz O'Mara, teljesült az óhajod!
A keserű gondolatokból mindössze a felém nyújtott flaska hívogató szája zökkent ki. Egy percig vacillálok, eleinte természetesen nem akarom elfogadni. Milyen az már hogy más után igyak? Főleg egy tolvaj után? Pont utána? Áhh, a flancos higiénia, gondolom nem az erőssége. Nem akarok valami különleges kórságot összeszedni tőle... A másik oka az elsőre belém nyilalló ellenkezésnek a bennem fortyogó düh. Vagyis inkább mondanám önérzetnek, amit telibe megsértett. Ám azért a hideg mégiscsak legyőzi az akaratomat. Elveszem hát tőle és meghúzom. Igazából nem iszok sokat, de az is jó. Átjár hirtelen a bizsergető meleg és ettől még jobban hazavágyódom. Vagyis nem is haza hanem, leginkább Clemhez. Jó lenne megint a akár abba a koszos Roxfortba ücsörögni még Belby elől menekülni is, csak... Ahhh, utálom a teát! De ez... ez... csak nem?
- Earl Grey? - nézek rá elhűlve. Eszembe jut a húgom. A húgom, aki mindig ezt issza. Aki imádja. A lételeme. Tej nélkül, üresen. Ösztönösen beleszaglok a flaskába és összeszalad a homlokomon a ránc. De, ez tutira az. Már épp megszólalnék hogy kérdőre vonjam, mire Elliot már fel is áll.
– Kétségtelen, hogy mágiával van elzárva. Látod ezeket? –
Követem a példáját és én is függőlegesbe tornázom magam. Nekem nincs szükségem a manőver végrehajtására a padlóhoz. Szemeim összeszűkülnek, ahogy az ábrákat kémlelem. Pont az ujja végén, amiket mutat.
– Több ezer évesek is lehetnének, de nem így van. Valaki szánt szándékkal használt ilyen ősi motívumokat, remélve, hogy az erre tévedő nem ért belőlük egy kukkot sem. -
- Mert nem is ért a normál ember belőle egy kukkot se. -
Vonok vállat és közelebb sétálok hozzá. Kezem hanyagul zsebre vágom és tűnődve bámészkodom. Túl sík ez a fal és túl mélynek hatnak benne a barázdák. A rovátkák meg túlontúl soknak. Mintha beszélnének, de fogalmam sincs miről. Totál idiótának érzem magam és komolyan sajnálom hogy oda minden emlékem. Legalábbis, jelenleg ami a rúnatanost illeti.
– Azonban van egy kis baj ezekkel a képekkel, mindegyik napszimbólum. Ez egy napkorong lehet, a piramis pedig a felkelő napot szimbolizálja, esetleg a horizontot megtestesítő hegyet, aminek a csúcsánál megjelenik az égitest. A madár is, ha sólyom, akkor Hóruszra gondolok például… az egy isten volt Egyiptomban, ha nem tudnád. -
Grimaszt vágok a szavaira. Nem árulom el hogy tudtam-e vagy sem. Ahogy azt sem hogy elsőre mi jut eszembe az egészről. Tekintetem Elliotra téved, aki dörmög valamit még Hóruszról meg istenekről és minden egyébről. Ujjaimmal finoman érintem meg az egyik rovátkát. A hidegtől az ujjamon át a karom libabőrös lesz. Elbillentem oldalra a fejem tűnődve. Mégis mit keres itt Skócia elcseszett közepén egy romvár alján egyiptomi szimbólum sorozat? Ez... nonszensz. Hülyeség!
– Nézd meg te is! -
Egy rántást érzek a karomon és mire feleszmélek, Elliot maga mellé von.
- Mit hogy? - kérdezek zsigerből vissza és bambán pislogok egy percig. Aztán megértem mire mutogat. Valami hajó vagy csónak lehet, habár nem tudom tisztán kivenni. Közelebb tartom hát hozzá a pálcám végén lévő kis fényforrást, de... az se sokat segít.
- Hát passzolom... - vonok vállat, majd Elliotra pillantok. Látom rajta a feszült izgatottságot. Tudom hogy akar valamit csak talán nem meri megtenni. Mondjuk az előbbi fallal való kényes találkozása után nem csodálom. Belül egy hang tiltakozik bennem, és nyávog egy sort az aranyvérű énem, hogy mégis miért épp nekem kell most a piszkos munkát elvégeznem helyette, de elhallgattatom egy mély sóhajjal.
- Biztos vagy benne, hogy ez a megoldás? Mert nem szeretnék úgy járni, mint te... -
Vagy még rosszabbul. Közlöm komor arccal. A tekintetéből viszont eléggé egyértelmű választ olvasok ki, így nem hagyom válaszolni.
- Jól van, akkor legyen! Állj hátrébb! -
Dörmögöm az orrom alatt, miközben odébb hessegetem, de előtte a kezébe nyomom a teás flaskát, mert az eddig nálam maradt. Mikor úgy ítélem meg hogy elég köztünk a távolság, ujjaim ráhelyezem az Elliot által helyesnek vélt szimbólumra. Eleinte finom szelíd erőszakkal nyomom meg, a végén kissé erősebben. Az szépen enged is, egy kis halk moraj kíséretében. Komoran nézem, ahogy félig besüllyed és csak remélni merem hogy nem most szabadítottam a saját nyakamra az apokalipszist.




Naplózva



Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #22 Dátum: 2017. 06. 18. - 08:32:38 »
+1




Hagytam, hogy Montrego feldolgozza a látványt, illetve azt, amit kértem tőle. Szerettem volna, ha ő is kimondja, amit lát, de szokás szerint, ahelyett, hogy nézett volna, csak bénázott.
Sóhajtottam egyet. Sosem fogja megemberelni magát – gondoltam kissé gúnyosan. Még odébb léptem és odahúztam arra a pontra, ahol én álltam. Innen tökéletesen ki lehetett venni az ábrákat, mintha szándékosan úgy vésték volna, hogy csak középről legyen látható.
Könnyedén mutattam az ábrára, Montrego pedig odairányította a pálcája végét. A fény ezúttal egyenesen rávetült a csónakon ülő sólyomra. Ez csak is Anti lehet… ha csak nemegy kezdetleges napbárka – gondolkodtam tovább, miközben ő megnézte magának.
Szóval… csónak vagy bárka? – kérdeztem kisvártatva.
Hát passzolom... – Rántotta meg a vállát Montrego.
Éppen csak a szemem sarkából láttam a mozdulatsort és azt, ahogy rám néz. Nem foglalkoztam most vele, a tekintetem továbbra is a képen volt. Közben arra gondoltam, hogy lehet-e valami ennyire szürreális tényleg? Nem mindennapos látvány ez Skóciában. Hiszen itt aztán semmi sem kapcsolódik Egyiptomhoz… habár az is igaz volt, hogy a vésések egészen újnak tűntek. Valószínűleg nem állhat itt egy-két évnél régebben. Szándékosan rakták ide ezt az ajtót, hogy megvédjék, ami mögötte van. A jelrendszer pedig éppen csak megfejthetetlen a véletlenül erre kószáló varázslók és a boszorkányok számára.
Logikailag mindenképpen helytálló volna… – motyogtam szinte csak magamnak, de aztán megköszörültem a torkomat és hangosan folytattam: – Antiról nem sokat lehet tudni, csak azt, hogy megutálta az aranyat egy bizonyos mitológiai helyzet után. Éppen ezért lehet jó. A napszimbólumok általában kötődnek az aranyhoz, ez is közös bennük.
Montrego vállára csúsztattam a kezemet. Bátorítóan paskoltam meg.
Ezt most neked kell kinyitnod – mondtam bíztató hangon.
Biztos vagy benne, hogy ez a megoldás? Mert nem szeretnék úgy járni, mint te...
Elvigyorodtam a dolgon.
Persze igaza volt, fő az elővigyázatosság. Ugyanakkor nem hiszem, hogy csapda lenne itt. Valószínűleg a készítő arra számított, hogy a két korábbi megvédi a kincset. Ha pedig mégis van azt inkább a fal túloldalán tudtam elképzelni.
Csak csináld! – válaszoltam.
Az utasítására jó pár méterrel hátrébb léptem. Onnan figyeltem a mozdulatot, amivel benyomtam a megfelelő részt a falon.
Közben megint éreztem egy tekintetet a hátamon. A sötétség takarómódjára ölelt körbe és a szemem is kissé elhomályosodott. Valószínűleg a védelemhez szükséges bűbáj része volt. Nem lepett volna meg, ha tényleg itt van az alma és valaki igazán meg akarta védeni, akkor bizonyára mindent bevetett a siker érdekében.
A kattanás hangjára közelebb léptem Montregohoz ismét. A fal hirtelen, mintha benyomódott volna, az ábrák köddé váltak. Újabb kattanás hangja érkezett. Egy kicsit megremegett a talpunk alatt a talaj. Hirtelen el is veszítettem az egyensúlyomat, de még mielőtt elestem volna sikerült is visszanyernem.
A fal ajtó módjára tárult fel. Egy újabb, ám igen csak rövid, összekötő folyosóra nyílt. A végén látható volt a földbe vájt nyílás. Egy terem lehetett ott, amit aranyos fény töltött be és éppen csak bevilágította a rövid átvezető szakaszt.
Végre célt értünk… – suttogtam és Montregot beelőzve beléptem a rövidke folyosóra.
A talaj itt sokkal egyenletesebb volt. Alapos munkát végzett az, aki kialakította. Valami még biztosan vár ránk… – szögeztem le magamban.
Túl egyszerű lett volna csak úgy besétálni a terembe és megfogni azt, amire annyira vágytam. Lassan tettem meg minden lépést. Megfontoltan választottam meg, hogy hová teszem a lábámat, habár nem látszott semmi.
Odalépj, ahová én! – Fojtott hangon beszéltem.  
Közben megéreztem azt az erős mágiát, ami a különleges tárgyakat szokta körbe ölelni. Sokkal éberebb voltam, mint odakint. A vadászkutyák ilyenek, amikor szagot fognak. Nem akartam, de nem is tudtam volna ellenállni a vonzalomnak, ami a teremből érkezett. Vonzott magához, mintha mágnes volna és már nem is figyeltem arra, hogy hová lépek. Tettem a dolgomat, mint mindig, amikor újabb kincsre bukkanok.
Átléptem a terembe. A sötétség hirtelen megszűnt és az arany fény nyugalmat árasztó ködként telepedett ránk. Két fáklya világította meg csupán a helyiséget, ami tele volt kincsekkel. Az almát ugyan nem láttam sehol, de számos nyaklánc, fülbevaló, drágakő, diadém hevert egymáson. Az embernek szinte kedve támadt volna belenyúlni… és éppen ez az érzés volt az, ami egy kicsit magamhoz térített.
Ne vigyünk el mást, csak az almát! – javasoltam.
Az oldalamra kellett szorítanom a kezemet. A fájdalom még mindig ott lüktetett a törött bordáim környékén. Mióta hasra vágódtam éreztem, de idebent, mintha minden más érzés mellett ez is felerősödött volna.
Valami nem tetszik ezzel a hellyel kapcsolatban, jó lenne minél gyorsabban lelépni – mondtam.
Naplózva


Mathias Montrego
Moderátor
***


nyolcadéves amnéziás

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #23 Dátum: 2017. 06. 20. - 11:31:44 »
+1

*
zene:DVM– Adfectus Superi

outfit


'Like the other day
I thought you won't be coming back
I came to realize my lackluster dreams'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


Utálom a találós kérdéseket. Ahogy a rejtvényért is. Sose voltam talán az az ember, aki a türelméről volt híres. Márpedig ezekhez az kell. Szóval evidensen baromira bosszant Elliot viselkedése, meg a kioktató hangneme, amivel magyarázni kezdi a napszimbólumokat meg a csónakot és az összetartozásukat. Valamiért amúgy is hinnék neki, és nem csak amiatt, mert rá vagyok utalva a fene nagy tapasztalatára. Szemem forgatom a szövegelésén, majd végül is csak megadj a zöld utat. Mikor hátrébb lép némileg könnyebb szívvel adom meg az irányunkat, de ugyanakkor azért némi aggodalom bennem marad. Várom, hogy előtörjön valami új, valami, amit tutira nem fogok szívlelni. Ehhez képest nem történik semmi. Vagyis semmi ilyen. Történni viszont történik. Az ajtó hangos morajjal nyílik ki, és szinte beleremegnek a falak. Kissé meg is billenek, ahogy oldalpillantást vetek látom hogy O'Mara is, de egyikünk sem esik el. Kissé berogyasztott térddel ácsorgok pár percet, mikor is ő beelőz. Ó hát hogyne!
Újabb szemforgatást idéz elő a mozdulata és a tolakodása. Na nem mintha rohannék elsőnek belépni azon a koszos ajtón, de hát végtére is mégis csak én kockáztattam. Persze hagyom neki az örömöt és magam elé engedem.
– Végre célt értünk… –
Csak hümmögök, ahogy kikandikálok a válla felett. Eleinte csak a fényt látom, aztán idővel rájövök hogy ez nem is fény, hanem csillogás. Vad, sziporkázó csillogás, ami megtölti a teret. Ezernyi aprócska fénypontként villognak csábítóan, hívogatóan az arany édes sárgásvöröses pompájában.
- Wááááóóóóó -
Nyögöm ki, és ámuldozva bambázok. Már majdnem megindulnék, mikor élesen csattan a társam hangja, mint egy jól időzített ostor vége.
– Odalépj, ahová én! –
- Jól van na! -
Morgom felháborodva és arcomra kiül a rosszallás. De hülye nem vagyok, teszem, amit mond. Szépen követem, de amilyen lassan halad addig nekem van lehetőségem megbámulni a dolgokat. Van itt karkötő, nyaklánc, gyűrű, korona, diadém, és ott oldalt mintha egy egész lovagi páncél is lenne színaranyból. Tekintetem elidőzik egy tőrön, amiben smaragdok pazar zöldje csillan vissza. Olyan nagy az egyik hogy látom magamat benne a parányi fazettákon át. Mestermunka mi tagadás.
– Ne vigyünk el mást, csak az almát! –
Sértődötten pillantok fel a tolvajra.
- Hát miféle tolvaj vagy te? És mi lesz ezzel a csomó kinccsel? -
Jogos a felvetésem. Most komolyan? Itt hagyunk mindent egy koszos alma miatt? Ami talán (de csak talán) érhet is valamit. Ahelyett hogy mondjuk ezt a nagy sárkánytojás méretű köves nyakéket fújnánk meg? Hát hülye ez? Tuti a fejére ejtették. Nem csoda hogy folyton éhezik!
– Valami nem tetszik ezzel a hellyel kapcsolatban, jó lenne minél gyorsabban lelépni –
Cöh....
- Hát nekem ez a része végre tetszik! - motyogom félhangosan magam elé, de már nem is foglalkozom Elliottal sem az aggodalmával. Leguggolok az egyik ékes karkötő mellé. Szép darab, remek ötvösmunkának látszik. Mellette két sor lánc fekszik, súlyos darabok. Megcsillan rajtuk a fény, a kék és lila köveken, melyek díszítik. Véletlen veszem csak észre a halovány púderszínt. Nem tudok ellenállni a csábításnak, na meg a kíváncsiságnak és megérintem. Ujjaim ráfonódnak a gyűrűre és előhúzom azt. Óriási rózsaszín gyémánt sziporkája tölti meg a látóterem. Ámulva nézem, még a szám is nyitva marad. Egyszerűen lenyűgöző a kő belsejében lévő élet, ami egyetlen aprócska mozdulatra keletkezik. És fel se fogom mi történik körülöttem, annyira elvarázsol és lenyűgöz  a látvány.
Naplózva



Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #24 Dátum: 2017. 06. 22. - 10:35:33 »
+1




A kincsek hatalmas kupacokban csillogtak. Nagy volt a kísértés, hogy jó nagy marékkal vegyek belőlük és a zsebembe dugjam. Azonban valami nem stimmelt: nem volt ebben a helyiségben semmiféle csapda vagy bármi, ami megpróbált volna minket megállítani. Ha valaki védeni akarja a kincseit, minden eshetőségre felkészül és nem egy „ál-régi” kombinációval próbálja meg védeni azt.
Hát miféle tolvaj vagy te? És mi lesz ezzel a csomó kinccsel? – Érkezik a kérdés.
Az a fajta, aki nem felejtette otthon az ép eszét… – dörmögtem válasz gyanánt.
Besétáltam a kupacok között éppen csak szabadon maradt felületen. A talpam alatt egy-két ékszer megroppant. Talán a gyengébb, régebbi darabok meg is sérültek, de nem érdekelt. Nem viszek el semmit – Érkezett belülről az elhatározásom is.
Egy kicsit meg is fájdult a szívem, ahogy lepillantottam a bakancsom orra elé és egy halványkék kővel díszített fülbevaló párt pillantottam meg. Nem voltak különösebben hivalkodó darabok. Talán éppen ez fogott meg bennük. A világoskék drágaköveket éppen csak körbevette valami ezüstös.
Montrego valamit matatott a hátam mögött, nem figyelt rám. Csak lehajolok és felkapom, ő meg észre sem veszi… de akkor sem jó ez… baj lesz – állapítottam meg, de annyira vonzott magával. Ahogy megböktem az egyiket a cipőm orrával a másik szinte mágnesként követte. Valami különös erő összekötötte őket. Ezt még akár az eredeti tulajdonosa tehette vele, egy jó bűbáj és sosem veszíti el az ékszer párját.
Hát nekem ez a része végre tetszik!
Felhorkantottam a mondatra.
Még hogy én vagyok a szarka… – dörmögtem és lehajoltam.
Könnyedén a kezembe vettem a fülbevaló párt, de próbáltam úgy tenni, mintha csak a cipőmet tisztogatnám az ujjaimmal. Hozzáteszem, az ilyesmi teljesen felesleges volt, hiszen már vastagon állt rajta a por, a sár és a kosz.
Ahogy felemeltem a fejemet, valamit megpillantottam az egyik kupac mögött. Ez nem csillogott, szürkés-fehéres színe volt és az alakja kivehetetlen. Valószínűleg sokat romlott a szemem mostanában – nem ez volt az első, hogy nem tudtam valami kivenni távolról –, ezért közelebb kellett sétálnom hozzá.
Egy csontváz volt, úgy tűnt, mintha leperzselődött volna róla a hús. Borzalmas látványt nyújtott, de nem bámultam tovább. A tekintetemmel újabb csapdát kerestem, ami az égést okozhatta. Nem láttam sehol semmit, de akár egy rosszul végződő párbaj is okozhatta a vesztét. A tekintetemet vissza emeltem a maradványokra. Volt valami fekete golyó az ujjak között.
Gyorsan elővettem a pálcámat. Semmi pénzért nem értem volna a csontvázhoz. 
Invito golyó! – mondtam halkan.
A tárgy könnyedén repült az ujjaim közé. Nehéz agyagból volt és valami különös hangot halltatott. Az ujjammal finoman megdörzsöltem a felületet. A korom egy kicsit halványodott. Minták rajzolódtak ki. Almafák, amikről kisfiúk szedték a gyümölcsöt.
Ez az töltött el a mámor – ahogy a fülemhez emeltem. Kicsit megráztam és hallottam is a folyadék hangját. Ez nyugalommal töltött el.
Na nézd mit találtam – mutattam Montregonak.
Már el is indultam vissza, felé eddigre, hogy megmutassam a kincst. Reménykedtem benne, hogy őt is majd annyira lenyűgözi, mint engem. Nem sok látszott belőle, de egy kis tisztogatás után gyönyörűen fog csillogni.
Azonban a mosoly pillanatok alatt eltűnt a képemről. Megláttam nála valamit. Az ékszer ragyogása szúrt először szemet, majd felismertem: egy gyűrű volt.
Nem azt mondtam, hogy ne nyúlj semmihez? – emeltem fel a hangomat. – Tedd le!
Erőszakos lett a hangom, ami általában nem jó jel. Montrego meg persze a szemem láttára vágta zsebre a darabot. Az egy dolog, hogy én elveszek valamit és egy halálos átkot szabadítok a nyakamba, de ez nem azt jelenti, hogy neki is kéne.
Nem fogod fel, hogy… – vertem vállba ököllel, csak éppen azzal nem számoltam, hogy a kezemben van az alma.
A porcelán megroppant, a benne lévő folyadékból egy nagyobb adag Montrego nyakára és állkapcsára fröccsent, a maradék pedig az én kézfejemre. Nem számítottam rá, hogy ennyire törékeny, hiszen próbáltam a lehető legkisebbet ütni. Montrego szemébe akartam nézni, hogy figyelmeztessem: „Nem jó úton jársz, haver” ehelyett azonban valami egészen más érzés fogott el és a kérdés is jött: Mindig ilyen szépen csillogtak a szemei?
Naplózva


Mathias Montrego
Moderátor
***


nyolcadéves amnéziás

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #25 Dátum: 2017. 06. 25. - 11:55:50 »
+1

*
zene:DVM– Adfectus Superi

outfit


'Like the other day
I thought you won't be coming back
I came to realize my lackluster dreams'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


O'Mara dörmögéseit fel sem veszem. Részben mert nem érdekel. Végtére is, tolvajnak tolvaj és eléggé rossz fajta, ha ezek a kincsek nem érintik meg a lelkét. Bezzeg az én kulcsom és egyéb tulajdonom jobban vonzotta! Érdekes...! Szóvá tehetném, de inkább túllapozok a témán. Végtére is, nem igazán érdekel az oka. Megtörtént és már nincs mit tenni. Az viszont érdekes, hogy ami tálcán kínálkozik (mert az elég sok minden, elég csak körbepillantani) mind böjt téma. Miért? Mégis miért?
Nem értem. Feltételezem csapdát sejt de hát mi lenne ebben a csapda? Csomó szajré elejtve...? Ebben nem látok semmi veszélyeset, hacsak az nem hogy könnyen elcsábul az ember. Épp mint most jómagam is.
Nem figyelem mivel piszmog vagy éppen mit kontárkodik a terem másik szegletében. Leköt a gyémánt csillogása. Szinte megbűvölve nézem az aprólékos munkát. A tökéletes szimmetriát. A fényt, ami beesik a kőbe, majd megtörik benne, hogy végül épp az én szemembe érkezzen vissza, ezernyi színre szétesve. Optikai illúzió ez, olyan, amire még a muglik is képesek. Mégis, eszméleten lenyűgöző ez a miniszobrászat. És tudom, mennyire tökéletesen nézne ki ez a finom ékszer egy női ujjon. A kérdés csak az kinek is az ujján?
Teljesen kizárom a külvilágot, vagy talán az engem. Elveszek a percben, a pillanatban, a kő tüzében, a vakító csillogásban. És ebből még Elliot felháborodott szövegelése sem zökkent ki. Még az sem elég erőteljes, hogy magára vonja a figyelmemet.
– Nem fogod fel, hogy… –
A reccsenés és az ütés az, ami elemi erővel szakít ki az addigi nyugodt burokból. A vállam sajogni kezd a másik öklével való találkozásnak köszönhetően. A reccsenés pedig...
Hirtelen nem is azonosulok a dologgal. Oldalra pillantok róla, a kezére, és a jobb vállam irányába. És ez itt a hiba. A legnagyobb hiba, mivel... mivel valami édes de ugyanakkor aszott szag beáramlik az orromba. A ruhám tiszta nedves ragadós nyálka lesz. Más esetbe undorodnék ettől. Már attól, hogy mocskos legyek. O'Mara amúgy is sokat írt már fel a számlájára, erre itt egy újabb. Ám mégsem tudok haragudni, mert... mert miért is? Magam sem értem. Magam is meglepődöm rajta. Valahogy teljesen is aprócska semmiségnek hat. Mindössze azért, mert ő tette. Hisz neki minden megbocsátható. Hisz ő..
Kezemet felemelem, és felé nyúlok. Már épp megérinteném az arcát, talán túlzottan is barátian, túlzottan s több és mélyebb érzelemvilággal, mintsem illene vagy kellene. Egyedül a gyűrű akadályoz meg benne. Miután az az első ujjpercemre húzva pihen, félig elfordulva, hirtelen besziporkázik a fényben. Egy percre el is vakít. Ösztönösen grimaszolok ennek hatására és az idilli pillanat elszáll. A késztetés ugyan nem, de a kő csillogása megint mind jobban és jobban kezd vonzani. Hirtelen egyre jobban Elliot élénken és kíváncsian csillogó lélektükreire kezd el emlékeztetni. És valahol mélyen bennem rám tör az érzés. Az, amit nem tudok megállítani és nem is akarok. Hogy igazából nem is lánynak akarom én ezt adni. Egyik nő sem érdemli meg. Hanem neki. Csakis neki, mert...
Nos nem érdemli meg, de őt juttatja az eszembe és amúgy is, sokkal jobban értékeli azt a nagy rózsaszín kacsit mint bármelyik csitri a földön.
Ösztönösen fordítom meg a gyűrűt a hüvelykujjammal a kővel felfelé és felé nyújtom. Nem mondok semmit, csak rá tekintek. Sokat mondó, jelentőségteljes pillantással. S ebben minden benne van. Minden fontos, minden lényegi. Hisz minek a szavak, ha az ember a másik tekintetéből is ki tudja szűrni a dolgokat? Mint most ő az enyémből?
Mert hát lássuk be, az igazi lelki társak így működnek. És mik vagyunk mi, ha pont nem azok? Hisz tudtam, mindig is tudtam. Miért küzdöttem hát eddig oly erélyesen ellene? Fel nem fogom...!
Naplózva



Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #26 Dátum: 2017. 06. 26. - 16:44:43 »
+1




A gyűrűt figyeltem, ahogy Montrego felém nyújtott. Nagyon csillogott ebben az aranyozott ragyogásban, szinte magával ragadta az ember tekintetét. Hosszasan bámultam a rózsaszín követ, majd a szemébe néztem.
A tekintete még kifejezőbbnek tűnt, mint máskor. Ott pislákolt benne az a korább zavaró fény, amit most vonzónak és szépnek találtam. Órákig el tudtam volna nézegetni, ha nem tartja már legalább egy perc felém a gyűrűt, várva a beleegyezést.
Nem kellettek szavak, tudtam, hogy mit akar tőlem. Az az érzés fogott el, mintha ez így rendben volna, mintha mindig is erre vágytam volna és az életem egyetlen célja az volt, hogy őt megtaláljam. Hogy lehettem eddig ilyen vak? Hiszen végig itt volt előttem – gondoltam és közben felé nyújtottam a kezemet. Az is természetes volt, hogy beleegyezek az el sem hangzott, de annál többet jelentő ajánlatba.
A gyűrű nem ment rá a gyűrűsujjamra. A felénél kétszer is megakadt egymás után. Ezért csak elmosolyodtam – magamhoz képest szokatlan gyengédséggel – és inkább a kisujjamat nyújtottam oda. Arra könnyedén felcsúszott az ékszer. Általában nem szerettem az ékszereket magamon, vagy legalábbis nem az ilyen monumentális hatásúakat.
Nem szólaltam meg, egyszerűen csak közelebb léptem hozzá és hagytam magamat elveszni a tekintetébe. Lassan, de óvatosan került hozzá egyre közelebb az arcom. Éreztem a leheletét, ami a hűvös kincseskamrához képest meleg volt. Az ujjaimmal végig simítottam a borostás arcán és már csak arra vágytam, hogy egyetlen forró csókban olvadjunk össze… de kiesett a másik kezemből az alma maradványa.
A hatalmas zajtól és a visszhangtól, amit vert összerezzentem. Végig futott a hátamon valami furcsa hideg, hiába kapaszkodtam Montregoba, megint magával ragadott az az érzés: figyelnek. Egy pillanatra megmerevedtem és csak bámultam a sötét járat felé, ahonnan magunk is érkeztünk. Mozgást érzékeltem, ami lassúnak és vontatottnak tűnt.
Maradj mögöttem! – suttogtam.
Meg kellett mentenem őt. Nem veszíthetek el még egy ilyen fontos embert – gondoltam és a pálcámat előre szegeztem. Fogalmam sem volt, mivel nézek farkasszemet, hiszen odakint, még mindig elképesztően sötét volt.
Hirtelen az az érzésem támadt, mintha egy jégverembe kerültem volna. Minden porcikám remegett a helyiségre telepedett hidegtől. A leheletemet is látszott, a pálca pedig úgy izgett-mozgott a kezembe, mintha nagyon ideges lennék. Valójában csak reszkettem.
A jeges szellő újra megcirógatta az arcomat, ahogy tettem egy lépést a nyílás felé. A pálcámat továbbra sem eresztettem le, de kissé megijedtem a zajtól, amit – mint kiderült – én magam okoztam. Belerúgtam az alma darabjaiba, amik messze repültek és csak a szemközti fal állította meg. Ott aztán még kisebb darabokra tört.
Valami közeledik… – suttogtam és hátrapillantottam Montregora. – Valami nagyon nem jó… – tettem hozzá aztán.
Lassan indultam meg előre, remélve, hogy csak egy szellemmel vagy egy mumussal találom szembe magamat. Mindkettő megkönnyítené a dolgomat, ahhoz képest, ami elsőre fordult meg a fejembe. De nem is akartam belegondolni, inkább elhessegettem mindent és csak folytattam az utamat előre.
A bal karomat kinyújtottam, nehogy Montrego elém vágjon. Itt most én vagyok az idősebb, ráadásul a tapasztaltabb is, na meg akinek több emléke van… tehát nekem kell megvédenem, ha valami történne. Főleg azután, amit tett értem – lepillantottam a gyűrűre. Egy kis melegség járta át a szívemet. Ez az érzés elég volt ahhoz, hogy erőre kapjak és ne csak reszketve battyogjak a lyuk felé.
Bízz bennem és megvédelek! – fordultam meg hirtelen.
Montrego szemébe akartam nézni, hogy biztosítsam, valóban megteszek mindent s ha én meghalok, akkor ő elmenekülhet. A testem azonban neki ütközött az övének vagy valami megmagyarázhatatlan erő miatt veszítettem el az egyenesúlyomat. Éreztem, ahogy kicsúszik a lábam alól a talaj, pedig minden energiámmal azon voltam, hogy megtartsam magamat.
Naplózva


Mathias Montrego
Moderátor
***


nyolcadéves amnéziás

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #27 Dátum: Tegnap - 18:31:00 »
+1

*
zene:PotC(i)– Swords Crossed  

outfit


'Like the other day
I thought you won't be coming back
I came to realize my lackluster dreams'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


Elnézem, ahogy tekintetében megcsillan a kő fénye. Ó igen, pontosan illik hozzá. Igaz, így még inkább hogy szőke a haja. Aranyló szőke, mint a tárgyak körülöttünk, vagyis egy kissé világosabbak attól. Ugyan csöppet piszkos, már a sártól meg az esőtől, de... kit érdekel? A rózsaszín mindenképp élénken kiadja a személyiségét, a valóját. Be kell valljam a barna volt eddig az ideálom, de nála ez a szőke... Miért nem hordja mindig így?
Elvigyorodom mikor elveszi a gyűrűt. Szavak nélkül, látom mennyire tetszik neki. Izgalomba jövök, hogy vajon jó-e. Naná hogy nem. Elfog egy percre a csalódottság, de... Elnézve, ahogy bénázik... hát totálisan el vagyok ragadtatva a látványtól. Vigyorom még szélesebb lesz az esetlenkedésen, és az még inkább magával ragad, ahogy kuncogni kezd. Saját magán. Ha nem lennék alapvetően a keményebb fajta biztosan csöpögnék egy sort, így csak magamban olvadozok, mint egy jéghegy a nyári hőgutában. Érzem, hogy ez a meleg, talán a bensőséges hangulat miatt rám is átragad. Úgy érzem magam, mint egy sárkány torkában, miközben körülöleli őt a saját forró lehelete. Ezt pedig csak tetézi az a pillanat, mikor a keze megemelkedik és hozzám ér. Az ujjai alatt bizseregni kezd a bőröm és ösztönösen többet akarnék, vagy akarok is. Kissé elbiccentem a fejem és hagyom, hogy arcom belesimuljon a tenyerébe. De időnk nincs kiélvezni a perc adta örömöt, mert Elliot figyelmét elvonja valami más. Valami, amit én később érzékelek csak, egy vagy talán két perccel.
Mégpedig a hideget. És a hőérzet hirtelen megváltozásától kiráz a hideg.
– Maradj mögöttem! –
Hallom az utasítását és most nincs különösebb késztetésem ellenkezni. Ez is furcsállatra méltó. Nem is értem saját magam korábban miért is ellenkeztem mindig. Talán jól esett hogy ezzel is borsot török az orra alá, mert eszméletlen cuki mikor mérges. Vagy amikor kioktat. Ó igen, amikor előadja, hogy mennyire bölcs és sokat tapasztalt. Mint mielőtt bejöttünk ide is.
– Valami közeledik…– Valami nagyon nem jó… –
Ez már nem tetszik. Nagyon nem. És ábrándos bámulásomból az ő figyelmeztető aggódó pillantása ébreszt fel. Összevonom a szemöldököm, homlokomon megjelennek a ráncok. A kezemben a pálcára rámarkolok, erősen. Szinte olyan erővel, hogy elfehérednek az ujjbegyeim. És elindulok utána. Csak pár lépést, de ő ezt megérzi, mert kitárja a karját és utamat szegi vele. Igaz még a közelébe se értem, de...
– Bízz bennem és megvédelek! -
Ebben egy percig sem kételkedtem. Én is megvédeném őt. Akár az életem árán is. Végtére is, ő meg én... mi... egyek vagyunk. De nem érzem helyén valónak hogy ő vállalja a kockázatot egyedül. Főleg úgy nem hogy fáj a lába hisz még mindig biceg. Valószínű bordája is törött. Ilyen állapotban hogy akarhat megvédeni? Nemes gesztus nem vitatom, de... ostobaság. És már épp kinyögném, hogy na nem, nézzünk szembe a nemistudommivel együtt, mikor... Mikor valami történik. Nem tudom egész pontosan beazonosítani, hogy mi egészen pontosan. Az viszont biztos, hogy Elliot-ot bajba sodorja. Oly formán biztosan, hogy megbicsaklik és mint egy rongybábu esik össze. Ösztönösen kapok félig utána, de magával ránt a saját esetlenségem, na meg az, ahogy ő belém kapaszkodik.  
Nem sokon múlik, hogy konkrétan teljes súlyommal rá ne essek. Mondjuk így is jobban megüthetem, mint szeretném, de tény ami tény a testem súlyának jó részét a padló fogja fel. Az alkarommal sikerül kitámasztanom magam, így az kapja az ütés jó erejét és tomítja el az élét. Nem mondom, hogy nem fáj. Főleg, mert sikerül egy-két éles kincsre is ráesnem, melyek előszeretettel fúródnak a húsomba. Még így a ruhán keresztül is fájdalmas. Sőt, ki is szakad. Na nem mintha ez most Kölnösebben jobban izgatna a kelleténél. Főleg, mert nagyobb problémám is van. Egyrészt Elliot-ért való aggódásom, hogy vajon egyben van-e a társam. A másik meg az egyre fokozódó hideg. Csak egy hördülés tör felé belőlem, ahogy összekanalazom a testrészeim, amik mind mozóképesek és kissé feljebb emelem a fejem a padlószinttől.
- Jól vagy? - kérdezem krákogva kiköpve a szavakat, de torkomra is forr a mondat, mert érzem hogy mintha egy jeges kéz szorulna a nyakam köré, képtelen vagyok többet kinyögni. Sőt... még a levegővétel is nehezen megy. Elönt a pánik. Az aggodalom hogy mi lesz velünk. Hogy hogy is jutunk ki innen és leginkább hogy ne essen bántódása, csak neki ne essen...!
Naplózva


Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  

FRPG.hu toplista!
FRPG Top Sites - Magyarország The Age of Marauders
Napi egy kattintás a hosszú élet titka!



Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2017. 06. 26. - 07:37:27
Az oldal 0.161 másodperc alatt készült el 41 lekéréssel.