+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Roxfortos diákok
| | | |-+  Hollóhát
| | | | |-+  Emmeline Smethwyck (Moderátor: Emmeline Smethwyck)
| | | | | |-+  In the hospital
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: In the hospital  (Megtekintve 106 alkalommal)

Emmeline Smethwyck
[Topiktulaj]
*


V. ~ Hajtó ~ _@/" Booksnail "\@_

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2017. 05. 20. - 17:34:07 »
+2

Alexis és Augustus


Először a fényt érzékelem. Erős, szúrja a szemem. Aztán jönnek a hangok is, nem tudom mitől, vagy kitől. Úgy érzem otthon vagyok Cardiff-ban, a saját ágyamban, ám lassan rájövök, hogy ez lehetetlen, hisz most iskolaidő van. Elgondolkodok, vajon a hálókörletben miért van ennyi fény? Mi ez a nagy zsivaj? Lemaradtam volna valamiről? Meglehet, hiszen mindig is szerettem sokáig aludni. Átfordulok az egyik oldalamra és hirtelen éles fájdalom hasít a bordáimba, felnyögök a kíntól és azonnal visszahelyezkedem előbbi pozíciómba. Lassan kinyitom a szemem és próbálom felismerni a körülöttem lévő teret, közben lassan minden tagomba visszatér az élet és ugyanakkor a fájdalom is. Ahogy felismerem, hogy egy kórterembe vagyok, ledöbbenek. Mit keresek én itt? Mi történt? Behunyom a szemem és próbálom helyreállítani a ködös emlékeimet kisebb nagyobb sikerrel, és miközben fintorgok, az arcom is elkezd sajogni. Nézzük csak: vacsoráztam, Fawley leöntött, követtem, hogy megátkozzam, a tömeg feltorlódott, nagy füstgomolyaggá vált egy gyerek...
Hirtelen kinyitom a szemem és rettegve meredek a plafonra. Már mindenre emlékszem. Az obskurus, a törmelék,
Alexis, az ütközés, a felemelkedés, a zuhanás, a fájdalom. Rettegve idézem fel azt a pár pillanatot, amikor egy vértócsában feküdve lassan elsötétült minden. A saját véremben. Aztán eszembe jut Alexis. Vajon túlélhette ezt az egészet? Elég kicsi esély van rá, de hátha... Elfordítom a fejem a mellettem lévő ágy felé, minden mozdulat egy kínnal ér fel. A másik ágyon megpillantok egy ismerős alakot, és rögtön megkönnyebbülök. Alexis él.

Naplózva


Alexis P. Dullahan
Griffendél
*


IV. - Griffendél

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2017. 05. 21. - 18:15:30 »
+2



Line & August


          A sötétség egy olyan mély és félelmetes dolog, amiből ha nem ébredsz fel magadtól, akkor örökre magába zár. Nem akarom, hogy magába zárjon. Utálom a sötétséget, soha többé nem akarok itt lenni, de nem találom a kifelé vezető utat. A fene a rossz tájékozódási képességembe, utálom, hogy folyton eltévedek. Hogy örökké kell lennie valakinek mellettem, mert elveszek.
          Hamarosan meg is kapom a segítséget a sötétségből való kivezetésre. Apu hangját hallom. Közel van, tudom. Nem olyan messziről jön, mint nem sokkal korábban a sikítások és a sírás. Azt kérdezi, mennyi idő, míg felgyógyulok. De én nem vagyok beteg. Nincs nekem semmi bajom. Aztán hirtelen eszembe jutnak a dolgok, és felriadok. Szinte beleugrok apa karjaiba, ahogy itt ül mellettem az ágyon. Záporoznak a könnyeim, és szinte leszakítom róla a ruháját, annyira kapaszkodok belé.
          - Ugyan, kincsem, már nincs semmi baj, minden rendben lesz.
          - Hogy mondhatod…. Ezt… ezt ilyen nyugodtan?
          Egyszerűen nem tudom megérteni, hogy tud ennyire nyugodt lenni. Hogy képes szinte mosolyogva simogatni a fejem és magához ölelni. Annyi galibát okoztam már a nyáron és egész előző évben a háború alatt, hogy anya biztos el fog tiltani a Roxforttól. De én ezt nem akarom. Ott van Hannah, Bess, Cael és Minerva is. Nem akarom otthagyni a sulit.
          - Tudom, hogy miért aggódsz, de nem fog bekövetkezni. Most az a legfontosabb, hogy élsz és rendbe fogsz jönni. Csak pihenj egy kicsit, rendben?
          Óvatosan visszanyom a párnák közé. Ekkor látom csak meg az igazságot a hangjában csengő boldogság miatt. Az ébredésemig sírt, és csupán nekem akar jót azzal, hogy nem mutatja ki mennyire aggódott addig.
          - A lábad hamarosan rendbe jön, és akkor visszamész az iskolába is. Nem fogsz sokat hiányozni.
          - Mi lett azzal a lánnyal? – Kérdő tekintetük látva úgy gondolom, kiegészítésre szorul a kérdésem. – Aki miatt bekerültem a Mungóba.  Lutece professzor nem mondott semmit vagy valaki az iskolából?
          Nem mondanak semmit, de tudom, hogy apa kapott tájékoztatást a történtekről. Nem gyakran fordul elő, hogy az ember leánya a Mungóban köt ki egy roxforti baleset miatt. Visszahajtom a fejem a párnára, megfogom apa kezét.
          - Az egyik diáktársad szerint, akivel… - közbevágok, mert biztos nem fogom elhinni, hogy beszélt bármelyik diáktársammal.
          - Ugye nem akarod tényleg az egyik diáktársamra terelni a témát, miközben tudom, hogy nem tőlük szerezted az információd?
          Elmosolyodik, és megsimogatja az arcom. Olyan jó érzés, még szerelmem karjaiban sem éreztem magam ennyire biztonságban, pedig csináltunk mi is néhány húzós dolgot.
          - Igazad van. El is felejtettem mennyire okos vagy. McGalagony professzorasszony szerint a melletted fekvő lány az, aki megpróbálta megmenteni az életed, de történt valami, ami miatt nem jutott ki az előcsarnokból.
          Elfordítom a fejem a másik ágy irányába. Ott egy nálam idősebb lány fekszik, láttam már a folyosókon, Cael évfolyamtársa. Ha jól tudom, Emmeline-nak hívják, de leginkább Line néven emlegetik szerte az iskolában. Visszafordulok apa felé, és a nyugodt tekintetét kutatva szép lassan elalszom újra. Biztonságban érzem magam, bár erősnek mutattam magam az álmom nem annyira édes, mint ahogy azt próbálom a környezetemmel elhitetni. Újra ott vagyok az omladozó falak között, de ezúttal már a történések kezdetén cserben hagy a lábam. Összemegyek… nem is, inkább zsugorodok, mint Alice, mikor belép Csodaország kapuján.
          Hirtelen rémülök fel, mikor azt látom magam előtt, hogy egy hatalmas cipő éppen eltaposni készül. Sírva keresem a biztonságot nyújtó kezet, de sehol sem találom. A lábaim még mindig nem gyógyultak meg, ahogy megmozdítom őket, furán rendellenesen mozognak. Ettől csak még rosszabb hangulatba kerülök, és csak későn veszem észre, hogy Line is felébredt közben.
          - Szia!
          Elmosolyodom, még akkor is, ha az arcomon végigfolyik a könny még néhány maradéka. Olyan rossz érzés, hogy nem tudok odamenni hozzá, hogy megöleljem, pedig most nagyon vágyom rá. Inkább csak megmarkolom a kedvenc plüss pandám. Valószínűleg apa hagyta itt, és bár mindig szívat ő is és anya is, hogy ilyen nagylánynak nincs szüksége ilyenre. De nekem most van és mindig máskor is lesz.
          - Én… Köszönöm, hogy megmentettél. Nem igazán tudom, mi lett volna velem nélküled. Apa mondta, hogy megsérültél. Sajnálom, ha miattam.
           Nem tudom, mit mondhatnék még. Tényleg nagyon sajnálom, és nem akarok neki ártani. Kicsit jobban magamhoz szorítom a plüss, elbújtatom mögötte az állam, de mikor újra megszólalok, akkor kibújok mögüle.
          - Nagyon fáj?
          Azt hiszem, egy jót fogunk sátorozni itt, bár jobb lenne, ha inkább máshol tennénk ezt meg. Mondjuk nyáron a Temze partján vagy a Loch Nessnél vagy bárhol máshol, ahol lehet. Oxfordban is sok szép hely van. Aztán nyílik az ajtó, tekintetem oda fordítom, míg meg nem látok egy magas, nagyon is jóképű, fehér taláros férfit belépni. Újra elrejtem az arcom a plüssöm mögé, és onnan figyelem a ténykedését, de egy pillanatra még Line felé fordulok, és igyekszem lassan, artikulálva elmondani neki, mennyire helyes a doki, aztán visszafordulok felé, és úgy várom az utasításokat, vagy akármi is legyen az, ami miatt meglátogat minket.

Naplózva


Augustus D. Pye
Varázsló
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2017. 05. 22. - 14:03:14 »
+2

Emmeline és Alexis


 öltözék


A takrómat masszírozgattam a kezemmel. Még mindig olyan merev volt az egész nyakam és a fejem is sajgott. „Nem hiszem el, hogy megtettem” – gondoltam, ahogy a türköbe néztem. A csapból még mindig folyt a víz, a hideg cseppek pedig az arcomról egyenesen a mosdótálba csepegtek. Éppen csak visszatértem egy konferenciáról a Szent Mungóba és máris a munka kellős közepén találtam magamat.
Smethwyck éppen csak a kezembe nyomott egy kartont és már rohant is tovább a maga dolgára. Persze előtte még sietve hadarta: „A Roxfortban történt valami… azt hiszem egy obskurus, a részleket kérdezze meg az ápolóktól!” Hát megkérdeztem tőlük és felületesen már, de beavattak a történtekben. Kissé meg is lepett a dolog… mikor lett a Roxfort ilyen izgalmas és veszélyes hely egyszerre? Gyerekkoromban jó formán semmi nem történt ott, csupán azok a gyerekes csínyek.
Mielőtt még bementem volna két kamaszlányhoz, akiket rám bízott a felettesem, visszatértem az irodájába. Nem ültem le a székbe, ha bár hellyel kínált – annak ellenére, hogy csak egy gyors kávézás miatt tért vissza ő is.
Smethwyck az egyikük vezetékneve… – mondtam és felé nyújtottam a megfelelő lapot, amit éppen csak kiszedtem az aktából. – Emmeline valamelyik rokona?
A Smethwyck azért nem éppen gyakori név. Gondoltam azért adja át nekem ezt a beteget, mert a rokona és nem tudná ugyanolyan higgadtsággal kezelni, mint bármelyik másik személyt. Nem lepett volna meg, hiszen a legtöbben így csinálják, ha éppen nem esnek pánikba vagy tesznek meg mindent a gyógyulásért. Én sem tudtam volna apám kezelésében részt venni, ha esetleg azon az osztályon dolgoznék.
Nem – zárta le a témát, mintha valami rosszat kérdeztem volna. – És nem érek rá ilyenekre, menjen dolgozni vagy igyon velem egy kávét! Döntse el!
Nem lepett meg a morgása, ő már csak ilyen volt általában. Ezúttal azonban attól tartottam, hogy tényleg valami családi dolog lehet a háttérben. Nem sokat tudtam a rokonságáról, tudtam még csak nem is házas és gyerekei sincsenek… de aztán honnan tudhatnám éppen én, hogy mi az igazság? Gyakran viselkedett az apámként, főleg mióta az igazi nem tud magáról semmit sem, és ezért hálás voltam neki. Annyiszor hallgatta meg a problémáimat és annyiszor állt mellettem, mikor szükségem volt rá. Szerettem volna én is így tenni.
Bocsánat… de ne aggódjon, vigyázok a rokonára – mondtam.
Pye, mi baja van? Mondtam, hogy ne zaklasson felesleges dolgokkal most! – förmedt rám. Egy cseppet meg is ijesztett, hogy így felemeli a hangját. – A szülőket bízza rám, a lányaikat pedig gyógyítsa meg! Engem pedig felejtsen már el!
Elnézést!
Nem nézem el! Menjen a dolgára! – mutatott az ajtóra.
Már meg is bántam, hogy rákérdeztem az egészre. Visszatettem a lapot a barna dossziéba (nem fűztem vissza, csak betettem a többi papír közé) és elindultam kifelé. A cipőm kopogását nem lehetett hallani – az általában teljesen kihalt – folyosón. Hatalmas tömeg volt. Szülők, nagyszülők és rengeteg ápoló, medimágus mászkált mindenfelé. Az egyik ajtón éppen kijöttek, a másik ajtón éppen mentek be. Sokan sírtak az aggódalomtól, pedig már lenyugodtak a kedélyek – legalábbis az információm alapján.
Beszélgetés hangját hallottam, ahogy benyitottam az elfekvőbe. Ezt már bíztató jelnek fogtam fel. Ha van erejük a fecsegésre, akkor csak nem lehetnek annyira rossz bőrbe. Az egyikük éppen egy plüss mögé rejtett az arcát, elmosolyodtam rajta és csupán ezután néztem a másik lányra.
Üdvözlöm a kisasszonyokat! – köszöntem nekik a lehető legudvariasabban. – A nevem Augustus Pye, Smethwyck gyógyító rám bíztak benneteket.
Direkt mondtam ki a nevét, hátha látok valami reakciót egyikük részéről. „Mikor lettem ilyen kíváncsi?” – gondolkodtam el rajta, miközben lenéztem a kartonra. Inkább nem kerestem további szemkontaktust, talán tényleg csak véletlen az egyezés és Smwethwyck a sok munka miatt volt ideges. Tudom, hogy nem kedveli a kamaszokat, rendszerint rám bízza az ilyen ügyeket. Nem csoda, ha éppen a rengeteg diák bosszantotta volna fel.
Na akkor nézzük meg kihez melyik szépséges név tartozik – folytattam játékosan. Végül is nem vagyok olyan öreg és nem kéne még jobban rájuk ijeszteni. El sem tudtam képzelni, min mehettek keresztül. Azt persze tudom, hogy ide gyakran sokkos állapotban lévő, zokogó emberek kerülnek, megtanultam kezelni az állapotot. De talán, ha látják, hogy én a barátjuk vagyok, akkor könnyebben helyre jönnek.
Alexis Dullahan – olvastam fel a nevet és vártam, hogy valamelyikük jelezze, mi történt. – A lábaid törtek el, az akta szerint már megkaptad a szükséges főzeteket. Remélem nem volt nagyon keserű… szerintem kifejezetten undorító – tettem hozzá suttogva és megint elmosolyodtam.
A fiatalabbaknak az ilyen esetekre rendszerint cukrot vagy csokoládét szoktak adni a bájitalok bevétele után. Persze egy tizenévesnél nehéz eldönteni, hogy még beletartozik-e az édességosztogatós kategóriába.
A kisgyereknek szoktunk ilyenkor csokibékát adni… kérsz egyet? – kérdeztem és az egyik szekrény felé mutattam. – Nem tőlem tudjátok, hol van az édesség – kacsintottam rájuk.
Csupán a gyerekekkel, a fiatalokkal tudok így bánni. Vajon Ainsley mit szólna, ha ilyennek látna? Biztosan meglepődne… de nem tudok mit tenni. A gyerekek képesek meglágyítani még engem is. Furcsa érzés, hogy nekem sosem lesz sajátom, de talán éppen ezért is szeretem annyira őket.
Te volnál… Emmeline Smethwyck, igaz? – kérdeztem és tovább lapoztam a papírok között.
Azt az oldalt kerestem, amelyiket az imént még a felettesem orra alá. Most nem volt sehol és már kezdett enyhén kommikussá válni a helyzet, ahogy széttúrtam az összes papíromat.
Mi is történt veled? – kérdeztem, de közben megállás nélkül forgattam a lapokat. Sehol sem találtam.
Naplózva


Emmeline Smethwyck
[Topiktulaj]
*


V. ~ Hajtó ~ _@/" Booksnail "\@_

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2017. 06. 04. - 16:42:48 »
+2

Alexis és Augustus


Ahogy megpillantom Alexist, én is elmosolyodom. Ezek szerint nem volt hiába való az egész, a végén mindketten élve kijutottunk. Ettől a gondolattól egy kicsit jobb hangulatba kerülök: még sem vagyok teljesen haszontalan ember, mint ahogy azt páran gondolják rólam. Nyelek egyet, a torkom mintha fel lenne kicsit dagadva. Mi is történt velem? Volt valami nagy törmelék, ami rám zuhant… de azt blokkoltam nem? Próbálom helyre rakni az emlékdarabkákat, de valószínűleg itt és most tök mindegy. Egyszer csak helyreáll minden.
- Én… Köszönöm, hogy megmentettél. Nem igazán tudom, mi lett volna velem nélküled. Apa mondta, hogy megsérültél. Sajnálom, ha miattam.
Ahogy meghallom a lány hangját, felhagyok a visszaemlékezéssel és rá figyelek. Nem igazán jut eszembe semmi, amit mondhatnék. Így, hogy az egész esemény homály, végképp. Azért mégis összeszedem a gondolataimat és megszólalok. Hangom egy pillanatig érdesen cseng, de egy kis köhögéssel helyre is áll.
- Nincs mit megköszönnöd. Csak azt tettem, amit kötelességemben állt megtenni. Elvégre egy embernek segítenie kell a másikon, nem? Ez hozzátartozik az alapvető emberséghez. - Nem is tudom honnan szedtem ezt a választ. Mintha Apu egyik könyvében lett volna valami idézet erről… Simán lehet, hisz számos mugli könyv boncolgatja az alapvető emberség témáját, vagy épp annak elvesztését. Hirtelen beugrik Wells Láthatatlan embere, és hogy mi lett a főhősből a történet végére…
Rádöbbenek, hogy túlságosan elkalandoztam, és áttérek a másik témára:
- Bármi is történt velem, nem a te hibád. Nehéz megmondani kinek a hibája, de azt biztosra tudom, hogy nem a tied.
Egy darabig figyelem, ahogy Alexis magához öleli a plüss játékát. A szülei biztos itt voltak már. Jut eszembe, Anyu és Apu egyáltalán tudják mi történt? Vajon mennyi ideig tart mire értesítik a mugli szülőket egy ilyen helyzetben?
Alexis újra megtöri a csendet, ezúttal egy rövidebb kérdéssel. Megpróbálom megmozdítani a nyakamat, egy kicsit felszisszenek. Mitől sérülhettem meg ennyire?
- Nos, voltam már jobb állapotban is. - megeresztek egy lusta vigyort. - Nem igazán emlékszem, mi történt. Mintha a törmelék rám zuhant volna…kell még néhány perc mire minden összeáll.
Ekkor kinyílik az ajtó, és egy fiatal férfi lép be rajta. Alexis szájtátogását látva elmosolyodok, és jobban szemügyre veszem a dokit. Valóban nem néz ki rosszul, bár ha így belemegyünk egy férfi szépségversenybe, akkor én Mr. Angifiliusnál teszem le a voksom. Ő aztán tényleg jóvágású férfi, ha eltekintünk hisztis természetétől és attól, hogy meleg. Most jut eszembe, még mindig nálam van egy tincs a hajából. Az a tincs, amiből nekem diagnosztikát kellett volna állítanom, hogy nem mérgezték meg semmilyen bájitallal. Hoppá… Kíváncsi vagyok, mi lehet a fickóval, bár ezek után nem biztos, hogy jó ötlet találkozni vele.

- A nevem Augustus Pye, Smethwyck gyógyító rám bíztak benneteket.
Hirtelen felkapom a fejem, persze nem fizikailag, hisz alig tudok mozdulni. Tényleg úgy hívják az egyik gyógyítót, hogy Smethwyck? Elég érdekes egybeesés, tekintve, hogy nem egy gyakori név. Furcsa, hogy létezik egy varázslócsalád is ezzel a névvel.
Figyelem, amint felolvassa Alexis diagnosztikáját, és édességgel kínálja. Ha belegondolok, hogy épp a desszert vége felé alakult át az a gyerek obskurussá, ez egy elég morbid tréfa. Tekintve, hogy le is nyúltam egy kis süteményt aznap este. Milyen vicces lenne, ha kinyitnám a talárom zsebét és még mindig ott lenne benne a tökös derelye.
Mikor végre rám pillant a doki, izgatottan várom, hogy felolvassa a diagnózist, de csalódnom kell:

– Mi is történt veled?
Hát ez elég nehéz lesz, tekintve, hogy annyit fogok fel a történtekből, mint egy közönséges ékszerteknős a Roxfort történelméből . Na jó, azért annyira nem rossz a helyzet. Behunyom a szemem és lassan végigmegyek a történteken.
- Rám esett egy nagydarab törmelék, úgy emlékszem blokkoltam, de lehet, hogy mégsem. Sötétség. Felkeltem, négykézláb odakúsztam Alexishoz, többen rám tapostak. Felemeltem Alexist, elindultam. Aztán…aztán…nem tudom. Valami nagy ütést éreztem. - Ránézek a doktorra.- Nem emlékszem.
Nem hiszem, hogy túl nagy segítséggel szolgáltam, viszont nem tudok többet nyújtani. Meg amúgy is, ez egy kórház. Nekik kell kideríteni mi bajom.


Naplózva


Alexis P. Dullahan
Griffendél
*


IV. - Griffendél

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2017. 06. 18. - 13:51:58 »
+2



Line & August


          Máskor biztos sokkal jobban élvezném a közös szobát Line-nel, és abban is biztos vagyok, hogy a Mungóba se akarok majd soha többé visszajönni. Már tavaly is megfogadtam, miután apa kikerült innen, de úgy tűnik a sors nagyon kiszámíthatatlan. De legalább kicsit lazíthatunk azzal, hogy itt vagyunk. Persze biztos lesz mit bepótolnunk a suliban, de az most nagyon nem érdekel. Inkább az, hogy minél előbb felépüljek, mert tudom, hogy anya nem szeret ide jönni, és nem is biztos, hogy beengedik. Szeretném megnyugtatni, és ezt csak úgy tudom megtenni, ha minél előbb meggyógyulok.
          Tekintetem Line felé fordítom. Nem örülök neki, hogy szerénykedik, hiszen nem mindenki lett volna képes arra, amire ő.
          - Igen, elvileg így kéne lennie – ismerem el -, de nem biztos, hogy ténylegesen mindenki képes is rá. Örülök, hogy te igen.
          Azért nagy kő esik le a szívemről, mikor megtudom, hogy nem engem okol. Valahogy másnak érzem a közöttünk lévő légkört is. Pont időben, mert megérkezik az a jóképű idegen, aki a medimágusunkként mutatkozik be. Így már biztos, hogy nem fogok félni még akkor sem, mikor idekerülök legközelebb. Bár, azért direkt nem teszek majd olyat, ami miatt meg kéne látogatnom még egyszer ezt a helyet.
          A nevem hallatán magasra emelem a kezem, mint a Roxfortban, ha jelentkezek. Kicsit el is pirulok, így hamar újra a macimat kezdem el szorongatni.
          - Elég rossz volt az íze – ismerem el szerényen, majd kuncogok is egyet. Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy mit suttog, de az is elég, amit hallottam. – Tényleg főzhetnék másmilyenre azt a főzetet.
          El is fintorodom kicsit, majd inkább elbújok a macim mögé, amíg Line-nel beszélget. Nem válaszolok azonnal az édesség felajánlásra, de most igazán jól jönne valami, amitől kicsit megnyugszom.
          - Igen, kérek – motyogom a plüssöm fejébe, majd hangosan is megismétlem.
          Figyelem Line és Pye bácsi beszélgetését, közben majszolom a csokibékát. Aztán egyik pillanatról a másikra elkezdek sírni. Hirtelen eszembe jut, hogy ha nincs Line vagy nincs egy kis szerencsém, akkor talán nem ehetnék többet ebből a finom édességből, vagy Bagoly Berti drazséiból, vagy töklevet se ihatnék.
          - Saj… nál… om – hüppögöm.
          Nem akarok gondot okozni egyik szobában tartózkodónak sem. Leteszem az ágyra az édességet, majd igyekszem arra gondolni, hogy milyen boldog voltam nyáron, és akkor mikor beválasztottak a kviddics csapatba, de ettől csak még jobban kétségbe estem. Mi lett volna, ha Caelt se látnám többé vagy nem kviddicsezhetnék? Még úgy se, ha most pont rosszban vagyunk szerelmemmel, de biztos vagyok benne, hogy kibékülünk majd. Elvégre nem olyan nagy dolog miatt kaptunk össze.
          - Biztos, hogy… biztos mindenki jól van? Senki sem halt meg? Nem akarok egy újabb háborút.
          Inkább érzem magam nyolcévesnek, mint tizennégyévesnek. Nem gondoltam, hogy ennyire ki tudok akadni bármin is. Azt hittem, rendben vagyok, de talán tévedtem, és csak az asztal alá söpörtem valamit, amit szem előtt kellett volna tartanom.
          - Mindenki meg fog gyógyulni, igaz, Pye bácsi.
          Szinte könyörgőn nézek rá, aztán Line-re. Mondja meg valaki az igazat, bárki. Mi is meg fogunk gyógyulni, igaz? Olyan lesz, mintha nem történt volna semmi.
          - Line, ugye… ugye nem akarják lerombolni majd az iskolát megint?

Naplózva


Augustus D. Pye
Varázsló
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2017. 06. 25. - 10:33:51 »
+2

Emmeline és Alexis


öltözék

Alexis kérésére a szekrényhez siettem és miközben Emmeline mesélt nekem az eseményekről, lehajoltam, hogy belássak a megfelelő polcra. Már nem sok csokibéka maradt, holott nem is fordul meg nálunk túl sok gyerek. Volt egy olyan érzésem, hogy az egyik éjszakás asszisztensünk keze van a dologban, Smethwyck nem véletlenül emlegette ezek szerint Maggie-t állandóan: „Csokoládé szagú banyaként.” Mindig is ellenséges volt a nővel, én azonban igyekeztem kimaradni a gyerekes vitájukból.
Parancsolj! – léptem a lány ágya mellé és mosolygva nyújtottam át neki a csokibékát rejtő dobozt.
A pálcámat előhúztam a talárom zsebéből és egy intéssel visszazártam a szekrényt. Csupán ezután fordultam Emmeline felé, aki éppen csak befejezte a történetet. Láttam rajta, hogy nehezére esett újra visszaidézni a történteket. Nem csodálkoztam rajta, még egy felnőtt, tapasztalt varázslónak is gondot okozott volna a helyzet.
Értem… – bólintottam. – A másik medimágus nem említette, hogy pontosan milyen sérüléseid vannak?
Megint a kezemben lévő aktát kezdtem lapozgatni. Emmeline neve mellett éppen csak a születési adatai, a szülei neve és a korábbi kortörténete szerepet meglehetősen szűkszavúan. Az az oldal továbbra sem került elő, ami a korábbi kezeléséről szólt volna.
Bocsáss meg, hogy ennyit faggatlak, de véletlenül elhagyhattam egy lapot… – emeletem fel az aktát.
Éreztem, hogy enyhe pír jelenik meg az arcomon. Valószínűleg ettől a pillanattól kezdve egy szánalmas kezdőnek fognak tartani mindketten, akit csak úgy a nyakukba varrtak, mert éppen nem jutott jobb. „Remek, megint alaposan elástam magamat a betegek előtt… nem véletlen, hogy Smethwyck felügyel rám még mindig” – gondoltam és zavartan még egyszer átlapoztam az aktát. Valójában csak nem akartam Emmeline szemébe nézni egy ilyen amatőr hiba beismerése után.
Hirtelen szipogás, majd zokogás ütötte meg a fülemet. Nem a Smethwyck lány fakadt sírva, hanem a fiatalabbik, Alexis. Még ott volt a kezében a csokibéka maradéka.
Aggódva huppantam le az ágy szélére.
Saj… nál… om – hüppögte.
Közben a zsebembe kerestem a tiszta, alaposan kivasalt vászon zsebkendőt. Pontosan az ilyen esetekre hordok mindig magamnál egyet. A betegek képesek sírni, ami nem csoda, hiszen a legtöbben komolyan megsérültek és ezek a lányok eléggé sokkoló eseményeken estek át. Csodálkoztam, hogy Emmeline nem fakadt sírva a történtek felidézése után.
Nyugalom! Nem lesz még egy háború… – mondtam, habár nem tudtam, igazak-e a szavaim. Azonban első most a megnyugtatás volt. Finoman megtöröltem az arcát és hagytam, hogy elvegye a zsebkendőt, ha szeretné.
Alex, nyugalom, nézz rám! – kértem gyengéd hangon.
Közelebb hajoltam hozzá, hogy a szemébe tudjak nézni. Nyugalmat akartam sugározni és reméltem, hogy ez elég lesz neki. Végül is én voltam a felnőtt a helyiségben, ráadásul a medimágus is, aki kezeli, talán bízik bennem ennyire.
Mindenki meggyógyul, köztük ti is.
Zavartan végig simítottam a hajamon. Ez volt a szokásos pótcselekvésem, ha nagyon nehéz helyzetbe kerültem. Ráadásul ezt most az is megkönnyítette, hogy az aktákat és a pálcámat át tudtam csúsztatni az ágy melletti éjjeli szekrény szélére.
A következő kérdéstől azonban még a hideg is kirázott: – Line, ugye… ugye nem akarják lerombolni majd az iskolát megint?
A gondolta, hogy a Roxfortban esetleg bárki megint kárt tehet még engem is szíven ütött. Annak idején is megviselt a csata híre, hiszen én magam is ott nőttem fel, ott lettem az aki. Az iskola nem csupán egy hely, ahol tanulni lehet, hanem egy új családot ad az embernek és megformálja a személyiségét.
Senki sem fog lerombolni semmit – nyugtatgattam tovább.
Eddigre már teljesen ki is ment a fejemből a támadás, amit korábbam Smethwyck ellen intéztem. Nem foglalkoztam azzal, hogy Emmeline esetleg a rokona és valamilyen különös okból tagadni próbálja ezt. Jobban érdekelt, hogy Alexis megnyugodjon.
A másik lány felé fordultam, hogy megnézzem, rendben van-e. Végül is ugyanazon ment át, mint Alex. Fel voltam rá készülve, hogy a sokk miatt esetleg ő is elsírja magátt.
Veled minden rendben? – kérdeztem aggódva. – Kérsz egy csokibékát? Még akad egy-két dobozzal a szekrényben.
Naplózva


Emmeline Smethwyck
[Topiktulaj]
*


V. ~ Hajtó ~ _@/" Booksnail "\@_

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2017. 06. 26. - 14:52:25 »
+1

Alexis és Augustus


Miután mindent elmondtam, amit tudok, kérdőn nézek a dokira. Nem igazán értem, miért nem mondja meg egyszerűen a diagnosztikát. Ahogy ide-oda lapozgatja a dokumentumait, azon tűnődök, hogy valami adminisztrációs hiba történt-e.
– A másik medimágus nem említette, hogy pontosan milyen sérüléseid vannak? - kérdezi végül, mire én felvonom a szemöldökömet. Miről beszél ez? Hisz tudhatná, hogy most tértem magamhoz! Lehetséges, hogy még csak kezdő a szakmájában, így ezt figyelembe véve lassan, tagoltan válaszolok, nyomatékkal a hangomban, hogy valamit elnézhetett.
- Tessék megmondani, miféle másik medimágus? Tudja, én kb. 10 perce tértem magamhoz, így nem tájékoztattak engem a sérüléseimről. Viszont nem bánnám, ha ön ezt most itt helyben megtenné.

Már-már kissé szemtelenül nézek rá, de speciel a jó modor érdekel most legkevésbé.  Nézem, ahogy egyre zavarodottabban kutat a papírok között, majd amikor pirulva közli, hogy sikerült elhagynia a kórlapomat, enyhén lesújtó pillantást vetek rá, majd elkezdem bámulni a falat. Még sosem voltam a Mungóban betegként, így mindig is azt képzeltem, hogy a varázsvilágban a kórházak is jóval „varázslatosabbak”. Hisz, a mágia alkalmazásával annyi mindenben előrébb vannak a mugli társaiknál, viszont úgy látszik, a pontatlanságban teljesen megegyeznek, sőt…
Alexis hüppögését hallva átnézek a másik ágyra. Sírni látni őt eléggé felkavaró látvány ilyen helyzetben. Az orvos nyugtatgatása ellenére is látszik a rettegés a szemében.

– Line, ugye… ugye nem akarják lerombolni majd az iskolát megint? - kérdezi tőlemkönnyes szemekkel, mire én bíztatóan elmosolyodok, és nyugodt hangon válaszolok.
- Nem kell aggódni, Alexis. Senki sem intézett támadást az iskola ellen. Aki ezt az egészet okozta, az egy obskuráló diák volt. - itt elhallgatok egy kicsit, majd összeszedve a gondolataimat, újra megszólalok. - Tudod, egy olyan diák, aki elnyomta a mágikus képességét. Ez az egész csak egy szörnyű baleset volt. Senki sem tudja, ki a felelős ezért.

Elgondolkodok egy pillanatra. Vajon ki tehet az egészről? A gyerek szülei? Családtagjai? Ezek tűnnek a legésszerűbbnek. De mi van akkor, ha valaki más? Mi van, ha valaki előre tudta ezt? Lehetséges lenne…
Ahogy a gyógyító odalép az ágyamhoz, én felnézek rá. Gondolom, arra számít, hogy én is elkezdek sírni. Bár megtehetném! Túl sok gondolat zakatol jelenleg a fejemben, hogy a sírással tudjak törődni. Talán majd a Roxfortban, egy olyan helyen ahol senki sem látja. Majd, később…

- Nem köszönöm. - utasítom vissza az édességet, majd a szemébe nézek. - Viszont egy diagnózist szívesen elfogadnék.
A hangom talán túl ridegen cseng, talán túl kegyetlen vagyok, de minél hamarabb tudni akarom, milyen súlyosak a sérüléseim. Ha esetleg nem kviddicsezhetek többet, azt itt és most akarom hallani, ugyanis idő kell, hogy azon túltegyem magamat.


Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  

FRPG.hu toplista!
FRPG Top Sites - Magyarország The Age of Marauders
Napi egy kattintás a hosszú élet titka!



Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2017. 06. 26. - 08:05:57
Az oldal 0.191 másodperc alatt készült el 39 lekéréssel.