+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Kean Rowle
| | | | |-+  Élni vagy halni?
| | | | | |-+  London
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: London  (Megtekintve 159 alkalommal)

Kean R. Rowle
Minisztérium
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2017. 05. 19. - 18:17:15 »
+1

London



Egy kincskeresés, ami katasztrófába torkollik. Egy család, ami nem nézi jó
szemmel a fekete bárányokat. Egy kincs, ami nincs. Vagy mégis?
Naplózva

Kean R. Rowle
Minisztérium
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2017. 05. 21. - 15:05:55 »
+1


London belvárosa, valahol az
utcán egy kis kávézónál



Mikre nem derülhet fény, ha kicsit jobban odafigyel a családtagjaira valaki. Még karácsony előtt, mikor volt az incidens Janus és köztem, felfigyeltem Phillipre. Gyanús volt, hogy mit akar, egy ideje már nem találkoztak, azt hittem feladta a próbálkozást, hogy visszakerül a kegyeibe. De akkor ott láttam valamit a gondolatai között, ami azóta sem hagyott nyugodni. Pont ezért két nappal ezelőttre találkozót kértem tőle. Az ügy kényességére tekintettel, a saját házamba kérettem. Tanulságos beszélgetés volt.

Sóhajtok egyet, ahogy az aktám fölött ülve átgondolok mindent, amit Phillip elmondott, és amit nem. A fejlécbe ez került: Elliot O’Mara. Az egyetlen félvér Rowle örökös, aki megérte a felnőtt kort. Így már megértem miért akar újra annyira visszakerülni a Janus kegyeibe, de őt ismerve, nem lehetnek valami könnyen teljesíthetőek a feltételei.

Egy bagoly száll le az ablakomra egy címmel a levélben. Nem értem mit akarnak tőlem, semmi üzenet, semmi egyéb. Félre is tettem, és mielőtt odamentem volna a megadott helyre, alaposan utána jártam. Egy egyszerű lakóháznak tűnt London belvárosában. Egy második levélben jött egy időpont is, így azt választottam. A szemben lévő kis kávézó teraszára ülök le, és figyelem az elhaladó muglikat.

Mióta Elsával vagyok, egyre jobban kezdem megszokni a jelenlétüket. Azért nem mondom, hogy mindent el tudok viselni velük kapcsolatban, de tény, sokkal jobb most már a helyzet. Egy kávét kortyolgatok, egy cigaretta lóg ki a számból, tökéletesen beleolvadva a környezetbe, mikor meglátok valakit közeledni. Megáll a megbeszélt helyen, de csak egy pillanatra. A férfi keres valamit a táskájában, aztán tovább is áll, mikor megtalálja. Még jó, hogy nem ugrottam neki azonnal.

Aztán eszembe jut egy apróság, ami először elkerülte a figyelmem. A partnerem, akivel találkozni kéne, biceg. Az előbbi férfi semmi esetre se lehet az, aki miatt idejöttem, de vagy felültettek, vagy… És akkor megérzem a jelenlétét pár gondolat erejéig. Nem kell már sokat várni, hogy itt legyen, csak ő is körbenézett, ahogy én. Remek, nem árt az óvatosság, és különösen örülök neki, hogy egy ilyen feladathoz egy ilyen megbízható embert kapok. Nem sokkal később meg is jelenik a látómezőmben, ahogy a kérdéses helyre siet. Felállok a helyemről, és lassan odamegyek én is.

Már messziről próbálom jelezni neki, hogy igen, megtaláltuk egymást, és nincs mitől félnie. Még úgy sem, hogy a szokásos aurori ruhám volt rajtam, mivel éppen munkából jöttem, de nem volt időm átöltözni. Veszek egy mély levegőt, majd megtámasztom magam a ház falánál. Megvárom, még ideér a közelembe, aztán fordulok csak felé.

- Szép napot, Mr. Elliot O’Mara?
Várok egy pillanatot, mielőtt tovább folytatnám, aztán rájövök, hogy amit keresek, az tényleg létezik. A pletykák, a titok, ami annyi éven keresztül rejtve volt előttem és az egész család előtt, immár biztos.
- Úgy gondolom, hogy egy közös ismerősünk hozott össze minket, Phillip Rowle. Kean vagyok – nyújtom felé a kezem.
Nem akarom megijeszteni, gondolom elég ijesztő volt rájönni arra, hogy melyik családnak a leszármazottja. És Phillip a lelkemre kötötte, hogy ne támadjam le azonnal, mert nem éppen jó még a kapcsolatuk, amit sikeresen elrontott. Végül mennyit árult el rólam a fiának, azt nem tudom.
- Van egy asztalom ott a szemben lévő kávézóban, meghívlak bármire. Közben szeretnék megbeszélni veled egy nagyon fontos dolgot. Remélem, találunk majd megoldást, hogy mind a ketten jól járjunk.
Egyelőre nem avatom be abba, hogy legilimentor vagyok. Nem akarom ezzel se megrémíteni, nem vagyok biztos benne, hogy találkozott egyáltalán ilyen emberekkel. Bár a világot járva, talán igen. De ez már egy másik történet. Most kíváncsi vagyok, mi lesz abból a kávézásból.
Naplózva

Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2017. 05. 21. - 17:50:32 »
+1



Néhány napja kezdődött az egész, mikor egy bagoly jelent meg a lakásomnál. Furcsa volt, ide ugyanis általában nem érkezik posta, csupán apám, Esmé és a közelebbi rokonság tudja a címemet… na meg persze Hannah Selwyn, akinek egy közös munka kapcsán adtam ki ezt a helyet. Talán ostobaság volt, fogalmam sem volt.
Az első levelet egy második követte – és bár Phillip Rowle-ként volt aláírva ez is –, az első perctől kezdve gyanús volt a helyzet. Már annyi levelet kaptam tőle, de sosem hivatkozott magára így. Mindig úgy írta alá: „az Apád”. A kézírás is különbözött, bár nagyon próbált ügyelni az illető, hogy egy kicsit hasonlítson legalább.
Valahogy nem tetszett az egész helyzet… olyan furcsa érzés fogott el, mintha valaki feltúrta volna a lakásomat. Az már majdnem biztosan tudtam: ez a hely nem menedék többé és nem vagyok biztonságban, ha hazatérek.
Esmének persze nem szóltam semmit – nem is örült volna, ha sántikálva akciózom –, talán csak annyit vett észre, hogy a találkozót megelőző napon feszültebb voltam a kelleténél. Literszámra ittam a kávét és megállás nélkül azon gondolkodtam: Mit kéne tennem? Mi a helyes döntés? Csupán abban reménykedtem, hogyha megjelenek az említett helyen, akkor megszabadulhatok attól, aki tud az otthonomról. Ezzel persze nem csak magamat védem, hanem az egész családomat.
Apámmal szándékosan nem vettem fel a kapcsolatot. Nem akartam bajba keverni, ha esetleg valaki más kezébe kerülne a levél… ráadásul nem kell mindenben a segítsége, meg tudom védeni magamat. A találkozón valami auror formát kell majd keresnem – már ez önmagában „bizalomgerjesztő” volt –; még az is megfordult a fejemben, hogy a Minisztérium akar csőbe húzni… de aztán elvetettem azzal, hogy ennek nincsen valóságalapja.
Távol álltam meg a kávézótól. Egy ház sarkához lapulva figyeltem a teraszt és a megbeszélt helyet. Az egyenruhás fickót azonnal kiszúrtam, nem volt nehéz dolgom. Kávézott és dohányzott, amitől meglehetősen sznobnak tűnt. Elég szarul festett abban a ruhában… Miért nem veszem komolyan az aurorokat? – gondolkodtam el, miközben egy fickó megállt ott, ahol megbeszéltük a helyeket.
Az aurorra vándorolt a tekintetem. Azt láttam, hogy megnézi magának az alakot. Talán el is meregett rajta, én vagyok-e. Ezt pozitívnak fogtam fel: fogalma sincs hogyan nézek ki… de azért örültem, hogy felvettem ezt a szemüveget egy kis megtévesztésnek.
Elindultam felé, ahogy eltűnt a – feltehetően mugli – alak.
Láttam, hogy észrevesz… azt is láttam, ahogyan felkelt és elindul a találkozásra megbeszélt pontra. Nem volt az olyan messze a terasztól, ahol ült. A hátát a falnak vetve várt. A tekintetével talán megnyugtatni próbált, nem tudom. A feszengésemet inkább elrejtettem és olyan dolgokra gondoltam, hogy magabiztos vagyok.
Nem akarod esetleg kikiáltani a világba? – érdeklődtem a nevem hallatán, a kezemmel jelezve, hogy vegye lejjebb a hangját.
A képe alapján ez is egy Rowle lehet. Az egész család fene komoly, vagy legalábbis szeretnének annak tűnni. Részemről jobb nem keveredni a korpaközé.
Örvendek… – mondtam, de zsebre vágtam a kezeimet. Jobb lesz felmérni az ellenséget – gondoltam. Végül is nem voltam róla megbizonyosodva, hogy nem ő maga akart tőrbe csalni… de nem fog, mert ébereb vagyok, mint hinné.
Én viszont úgy gondolom, hogy tévedsz – válaszoltam.
Igen, nyíltan kimondtam, amit gondoltam. Nem Phillip küldte a levelet és eszem ágában sem állt úgy tenni, mintha így lenne. A következő mondat azonban meglepett, miért akar engem meghívni és milyen fontos dolgot mondhatna el nekem? Ötletem sem volt… hiszen nem vagyok a Rowle család része. Az akaratomon kívül tartozok oda.
Oké. Kösz – egyeztem bele és persze el is indultam oda, ahol az imént ült.
Vajon meglepné, ha tudná, hogy azonnal észrevettem? Biztosan nem, az ilyen auror formák nem szoktam meglepődni.
Lehuppantam az egyik székbe, nem is figyeltem, hogy követ-e. Nem különösebben érdekelt, csak kinyitottam az étlapot és végig néztem a kínálatot. Elhatároztam, hogy a legdrágább és leghabosabb süteményt fogom kikérni.
Amint megjelent a pincér kikértem egy almáspitét fagyival és tejszínhabbal. Hozzá eddig kávét, mert az éberséget ugyebár fenn is kell tartani. Egy ideig nem szólaltam meg, csak kivettem a kabátom belső zsebéből a laposüveget, amit Dean adott. Szerencsére még volt benne egy kis whiskey és tudtam inni egy kortyot belőle. Mióta fáj a lábam rászoktam erre… igaza volt a mostohaapámnak: ennél jobb fájdalomcsillapító nincs is a világon.
Szóval mit akarsz tőlem? – tértem rá a lényegre. – Várj csak… Rowle vagy, igaz?
Ezt a kérdést már sokkal előbb fel kellett volna tennem… nem is értem, miért halogattam idáig. Lassan a süteményem is megérkezett és eddig csak mereven bámultam rá. Nem gondolkodtam, csupán figyeltem a mozgását, a viselkedését. Nem tűnt megbízható alaknak.
Beleszúrtam a villát a süteménybe és egy akkora falatot tettem be a számba, hogy a lehető leggusztustalanabbnak hasson. Vajon elviseli az ilyesmit? – ahogy elgondolkodtam vigyorognom kellett. A lehető leggonoszabb kifejezés ült ki az arcomra.
Honnan tudsz rólam? – kérdeztem teli szájjal.
Nem ez volt a legfontosabb kérdés, hanem hogy mennyit is tud pontosan.
Naplózva


Kean R. Rowle
Minisztérium
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2017. 05. 22. - 10:48:36 »
+1


London belvárosa, valahol az
utcán egy kis kávézónál



Vannak az embernek rosszabb és jobb napjai, de előfordul olyan is, mikor egy pillanat alatt lesz a jó napból rossz vagy fordítva. Nos, úgy gondolom, hogy nagyobb reményekkel indultam meg a mai találkozó felé, mint ahogy kellett volna, és még inkább nagyobb kíváncsisággal, amire van egy olyan érzésem, még rá fogok fázni. De Phillip meséi alapján muszáj volt megismernem, és akkor a levél is természetesen őt ajánlotta, szóval egyértelmű volt, hogy meg kell ismernem, ha tetszik, ha nem.
- Ha akarod, akkor nagyon szívesen világgá kürtölöm. De nem hiszem, hogy itt bárkit is érdekelne a dolog. Rajtunk kívül nincs itt varázsló, és hacsak nincs a muglik között valaki, aki pályázik rád, akkor nyugi, tiszta a terep.
Nem hiszem, hogy ezzel megnyugtattam, talán csak még jobban felidegesítettem. A kézrázás hiányától viszont megfagyok egy pillanatra. Miből gondolja, hogy nem Phillip küldte neki azokat a leveleket? Egyelőre nem támadom le ezzel az információval, talán rátalálok majd magam is az emlékeiben a válaszra.
Pont emiatt a tétlenségem miatt előre is megy, és pontosan ahhoz az asztalhoz ül le, amelyiknél korábban ültem. Jó, tehát kiszúrt korábban. Aminek csak félig örülök, de még így is jobb a helyzet, mint amire gondolni mertem valaha. Ő lesz a tökéletes társ a kalandomon, és erre a pár nap szabadság, amit kivettem tökéletes is lesz.
- Igen, Rowle vagyok. Számít ez?
Nem kérdezem meg, honnan tudja, nem hiszem, hogy olyan nehéz lenne rájönni. Phillip bár idősebb már, az egész családban nagy a hasonlóság. Egy jó megfigyelő könnyen ki is szúrhatja azt. Ez is csak jobban erősíti bennem, hogy akárki is ajánlotta a levélben őt, ha nem Phillip, elismeri a képességeit.
- Egy kincset szeretnék megkeresni veled. Ha jól tudom a gyűrű és a kard már nálad van. Nos, ez a harmadik, ha lehet még fontosabb egy Rowle számára.
Előveszem azt a levelet, amit én kaptam az idegentől, amiben több információ is van arra tekintettel, hogyan néz ki pontosan a kincs. A hollétére csak utalások vannak, az viszont biztos, hogy a közelben kell keresni az első nyomot, és ez is le van írva a levélben. Ráteszem a kezem, hogy ne tudja elolvasni a teljes szöveget, és kérdése nyomán, inkább ráteszem a másik levelet.
- Innen. Ahogy látod, ez a levél név szerint említ téged, és ajánlja, hogy keresselek fel. Megadja ezt a helyet, mint találkozó pont. Egyébként még nem tudok sokat, de percről percre többet, és úgy gondolom, hogy jól elleszünk egymással. Feltéve, ha a nap végére nem akarjuk majd kinyírni egymást. Óh, és feltéve, ha ténylegesen el is vállalod a megbízásomat.
Csak későn kapcsolok, hogy túl sok kérdésre válaszoltam, de nem gond, jobb tiszta lapokkal játszani, ha már erre kértem meg. A kiérkező pincértől kérek egy kevés vizet, a kávé utánra, majd hátradőlök. Igen, jobb lesz nyíltan elmondani, hogy mennyit is tudok róla.
- De ha pontos akarok lenni, akkor tudom, hogy Phillip az édesapád, hogy kicsaptak a Roxfortból, de neki köszönhetően megtarthattad a pálcád. A világot kezdted el járni, tolvaj lettél, és évekre eltűntél az országból. Phillip is keresett közben, és édesanyád Jia is. Aztán ahogy eltűntél, úgy bukkantál fel a háború után, de már későn. Édesanyád meghalt, Phillip segítségével megtaláltál két Rowle kincset, és… igen, nem mellesleg eljegyezted a legjobb barátom unokahúgát.
Bár sorolhatnám még, hogy mennyi mindent tudok róla, úgy gondolom ebből is megértette bőven. Most már csak az a kérdés, hogy elrohan-e vagy sem. Ha igen, akkor kénytelen leszek egyedül megkeresni azt a kincset, ha nem, akkor tudom, hogy egy megbízható társat kapok magam mellé.
- Nos, Mr. O’Mara, számíthatok rád? A jutalom nem marad majd el természetesen, és ezt hajlandó vagyok most vagy akár később is írásba adni.
Újra előre dőlök a széken, és kezemet ismét felé nyújtom. Legyen ez egy olyan megállapodás, ami mind a kettőnket bebiztosít. Én megígérem, hogy nem szólok semmit, hiszen pontosan tudom, a létezése milyen kockázat a családom számára, de ha segít, akkor egy olyan mértékű jutalomban lesz része, aminek köszönhetően elfelejtheti a nélkülözést.
 

Naplózva

Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2017. 05. 22. - 17:43:41 »
+1



Megrökönyödtem a kérdés halltán. Mi számíthatna annál jobban, hogy ő is egy Rowle? Hiszen tudtam jól, hogy apám a saját családjától még talán a varázsvilág megbélyegzésénél is jobban tart. Sosem beszélt róluk különösebben, csupán annyit mondott, hogy árthatnak nekem és neki is.
A hatalmas falattal a számban ennyit válaszoltam: – Kérdeztem volna, ha nem számítana?
Újabb nagy falatot tettem a számba és vártam a válaszokat. Nem tetszett ez az alak és az sem, ha esetleg ő maga csalt ide vagy valaki más… a végére fogok járni és pontot teszek a végére. Méghozzá olyan erősen nyomom majd rá a tollat, amitől bármelyik pergamen átszakadna. Egy dolgot ugyanis nem viselek el: ha valaki az otthonom környékén szaglászik, ahol már nem csak én vagyok egyedül. Tőlem aztán akármilyen nevet viselhet az illető, legyen Rowle vagy bármelyik beltenyészetben született „aranyvérű” alak, vége van, ha rossz helyre üti az orrát. Nem, nem öltem még embert és nem is akarok… de ha rákényszerítenek, nem fogok visszakozni.
Kincset? Hmmm… különös – jegyeztem teli szájjal. – Nincsenek nálam.
Hazudtam, mert hazudnom kellett. Mi van, ha csak ki akar belőlem húzni valamit ez a bájgúnár? – elmélkedtem és közben a kezemmel eltakartam a gyűrűmet. A biztonság kedvéért le sem pillantottam, de még csak rá sem gondoltam. Ez a legbiztosabb módja a tökéletes hazugságnak. Ezért inkább azon merengtem milyen csodás éjszakát is töltöttem együtt Esmével… ettől mosolyognom kellett és egy kis kaja kiesett a számból, vissza a tányérba.
Mivel közben elővette a saját levelét, nem is láthatta a dolgot. De ki tudja? Az ilyen auror-félékkel mindig jobb óvatosan bánni.
Bocsi, elég rossz nevelést kaptam – válaszoltam és közben a zsebembe csúsztattam a gyűrűt viselő kezemet. Szerencsére könnyen lecsúszott az ujjamról az ékszer, így ismét vissza tudtam tenni az asztalra.
Percről percre… – ismételtem meg a számomra leginkább gyanús kifejezést a mondandójában.
Közelebb hajoltam hozzá és a szemébe néztem. Valami nem tetszett ebben a fickóban és nem tudtam megmondani, mi az. A sütemény már nem érdekelt, sem a kávé. Az érdekelt, hogy ki ez a fickó valójában… de ami a leginkább foglalkoztatott: mit tehet ellenem? Ahogyan már korábban is említettem: jobb felmérni, hogy ki az ellenség.
Visszafordultam az étel felé és belenyomtam a villámat. A falatot az ajkaimhoz emeltem és hangosan csámcsogva kezdtem el enni. Közben – rezzenéstelenül – hallgattam, ahogy felsorolja az életem nagyobb fordulatait. A hangjából nem éreztem, hogy értené mit is jelentenek ezek a dolgok. Csak tények tömege volt neki, mint egy ügy, amit a Minisztériumban kell felgöngyölíteni… holott egy emberi életről volt szó. Az enyémről.
Az utolsó mondata hökkentett meg leginkább.
… igen, nem mellesleg eljegyezted a legjobb barátom unokahúgát.
Remek. Elmondtad az életemet dióhéjban – biccentettem és újabb adagot tettem a számba. – Ezzel remélem nem érzed azt, hogy eleget tudsz rólam. Éppen csak a felszínt kapargatod és azt is elég gyengécskén.
Hamarosan ismét kezet nyújtott felém, de hátra dőltem a székbe. Nem akartam megérinteni, nem akartam bizalmaskodni vele máris. Végül is továbbra sem tudtam a kérdéseimre a választ.
Segítek neked – mondtam kicsit érdektelen hangon. – De azt nem ígérhetem meg, hogyha megpillantom a kincset, nem akarom majd megtartani. A pénz nem érdekel, szóval ha ilyesmivel akarsz fizetni, akkor verd ki szépen a fejecskédből.
Megfogtam a kávés csészét és a számhoz emeltem. Csak azért tettem így, hogy kicsit eltereljem a saját figyelmemet a feszültséggel teli helyzetről.
Lényegében hajlandó vagyok kezet rázni az üzletre egy feltétellel – mondtam és szürcsölve beleittam ismét a kellemesen meleg kávéba.
Ahogy visszatettem az asztalra a csészét, nagyot koppant. Na most mit fogsz szólni, öreg? – összeszűkültek a szemeim a gondolatra. Valószínűleg így gonoszabbnak látszottam, mint általában.
Nekem jelenleg a legfontosabb a családom – folytattam határozottan. – Csak akkor segítek, ha ezután nem leszek veszélybe… és ők sem.
Közel hajoltam hozzá. Fenyegetően néztem:
Tőlem aztán akárki lehet, akármilyen képeségekkel, ha csak egy percre is megrendül benned a bizalmam, a kincs az enyém. Nem vállalok felelősséget a további tetteimért ebben az esetben – magyaráztam el.
Naplózva


Kean R. Rowle
Minisztérium
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2017. 06. 06. - 15:09:14 »
+1


London belvárosa, valahol az
utcán egy kis kávézónál



Azt hiszem, lassan fel kellene világosítanom róla, hogy a gondolatai olyan hangosan kiabálnak, amit talán csak a mugli járókelők nem hallanak meg. Lassan a fejem is belefájdul, de nem érdekes, csinálja csak, ahogy jól esik. A lényeget már legilimencia nélkül is tudom róla, szóval semmi sem fog meglepni. De tényleg semmi. És mégis valahogy érzem, hogy minél több időt töltök vele, annál idegesebb leszek. Azt hiszem, ez az egész felesleges volt, és csak az időmet vesztegetem. Ha nem kellene annyira a segítsége, biztos vagyok benne, hogy felállnék és itt hagynám.

- Óh, akkor biztos félreinformáltak a kincsekkel kapcsolatban – villantom meg a szemem.
Egyelőre rá hagyom, de nincs elfelejtve a dolog. Megértem, hogy nem akar kiadni azonnal bármilyen információt, de azért a nyilvánvalót nem kéne letagadni. Mindegy is, teszek még néhány utalást arra, hogy vigyázzon, mire gondol, és mit beszél, de lényegében ennyiben hagyom. Nem fogom az orrára kötni azt, amihez semmi köze.
- Nem azt kérdezted, hogy milyennek ismertelek meg, csak azt, mit tudok rólad. A kettő nem ugyanaz, és ha számot vetsz a saját életedről, akkor neked se lesz más csupán adatok halmaza. Hidd el, rajtad kívül senkinek sem számít, még Esmének se, hogy milyen élménynek élted meg eddigi életed.
Azért megkönnyebbülve hallom, hogy végül is segít. Nem tudom, kihez tudnék még fordulni a rejtvény miatt úgy, hogy ne keverjem bajba. Willow, Elsa, Esmé könnyedén meg tudnák fejteni, úgy gondolom, mert ők jártasak a mugli irodalomban, de én nem igazán.
Megkönnyebbülve hallom, hogy segíteni fog, és mégis egy új probléma üt szöget az elmémben. Mi van, ha tényleg nem fogjuk bírni egymást és legszívesebben megölném? Mi van akkor, ha minden ígérete ellenére, amit tesz, mégis átver? Egy tolvajban hogyan lehet megbízni? Még akkor is, ha családtag.

- Mi lenne az a feltétel? – nézek rá összeszűkített szemmel, de aztán rájövök, hogy ettől se ijesztő, se mókás nem leszek, csak egy kicsit ciki.
Abba is hagyom, mert nem akarom még jobban a renomém elveszteni, és az ajánlata, illetve a feltétele sokkal jobban érdekel, mint azt ahogy elsőre kimutatom. Mondjuk mi mással is állhatna elő, ha nem a családdal. Ez mondjuk már egy pozitív dolog, a legtöbben a saját biztonságukat féltenék. Minden elismerésem, tényleg. Akkor ki is szerepel a család listáján nála jelenleg?
- A családod alatt, Deant, Danielt és Amert érted, ha jól gondolom. Esmét is, bár ha jól tudom, akkor Phillip már megígérte neki, hogy nem esik bántódása.
Mély hallgatásba burkolózok. Nem tudom, hol vannak ezek az emberek, igazából Esmé az egyetlen, akit akár állandó figyelemmel lehet kísérni.
- Nézd, nem fogok hazudni, bár megtehetném. Nem tudom teljes egészében megígérni, hogy nem esik majd bántódásuk. Meg tudom ígérni, ha tudomásom lesz bármiről, ami veszélyt jelent rájuk, akkor megteszek minden tőlem telhetőt, de azt nem, hogy éjjel-nappal vigyázok rájuk.
Várom a választ, és mivel végül bele is megy, jöhet a második fázisa az egész találkozásnak. Előveszem újra a papírt, majd felolvasom az idézetet, vagy rejtvényt az utasítással együtt.


Első nyomod megtalálod ott, hol a nagy nyomozó lakott.
A kis rejtvényt csupán az fejtheti meg, kinek zsenije felér a nagy mesterével.

„Semmi sem olyan csalóka, mint egy fényforrás távolsága a vaksötét éjszakában.”


- Hát ez lenne az. Ha jól sejtem valamilyen irodalomról van szó vagy egy nyomozóról, és abban is biztos vagyok, hogy mugli lehet az illető, de fogalmam sincs, kicsoda.
Figyelem egy pillanatig a kalandban társam, érdekes látni azt is, ahogy járnak a fogaskerekei is, de ahhoz képest, hogy én már órák óta ülök a rejtvény fölött, ő pillanatok alatt megfejti. Ideje lesz fizetnem, magamhoz intem a pincérnőt, majd néhány perccel később már egy jól meghatározott cél felé megyünk.
 

Naplózva

Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2017. 06. 09. - 19:22:08 »
+1



Nem érdekelt, hogy mennyire teljesíthető a feltételem. Az első gondolatom az volt: erre igent kell mondania, vagy tényleg felálltam volna abból a székből, hogy aztán elmenjek. Semmilyen sütemény vagy agyon édesített kávé nem tartott volna ott, de még csak az az ostoba levél sem, ha nem kapom meg, amit akarok.
Nyilvánvaló, hogy ennek az alaknak – Keannek – vannak korlátai a családon belül. Nem azért érdekelt, hogy mit tud tenni, sőt nem is az megvédi-e valóban azokat, akik nekem fontosak. Biztosítékot akartam, méghozzá a szájából hallani. Ugyanakkor nem akartam, hogy ez a gondolat kiüljön az arcomra. Ezért visszatértem az Esmével töltött kellemes éjszaka képeire. Azokra a forró ölelésekre és lágy csókokra. A gyönyörű látvány olyan élénken élt a szemembe, hogy meg kellett köszörülnöm a torkomat. Ez a kis zaj magamhoz térített.
Időközben azonban megérkezett Kean válasza is: – Nézd, nem fogok hazudni, bár megtehetném. Nem tudom teljes egészében megígérni, hogy nem esik majd bántódásuk. Meg tudom ígérni, ha tudomásom lesz bármiről, ami veszélyt jelent rájuk, akkor megteszek minden tőlem telhetőt, de azt nem, hogy éjjel-nappal vigyázok rájuk.
Lényegében valami ilyesmit vártam. Azt azonban nem tudtam eldönteni, hogy mi nyugtatna meg jobban. Egyrészről ott van a lehetőség, hogy valahogy mégis csak kiszedte a gondolatot a fejemből vagy pedig egyszerűen ennyire őszintén gondol mindent. A kis „kalandunk” esetében mindenképpen jobb volna, ha ravasz lenne, ugyanakkor a másik velem szemben lett volna inkább tisztességes.
Megrántottam a vállamat, de ezt magamnak és nem neki szántam.
Közelebb hajoltam ismét hozzá és a szemébe néztem. Azt akartam ezúttal, hogy lássa a szemeim csillogásában: ha kell levágom a fejét, kibelezem és a legrosszabb rémálma leszek. Velem aztán egy Rowle sem fog szórakozni, pont elég, hogy évekig hagytam az apámnak a dolgot.
Legyen… – mondtam és a kezemet nyújtottam felé.
Reméltem, hogy elfogadja és ezzel él a megállapodás. Természetesen, ha megrendül benne a bizalmam – ahogyan már korábban is említettem –, akkor megtartom a kincset és felőlem aztán az egész világon át üldözhet érte. Elliot O’Marát nem olyan könnyű csőbe húzni, mint ahogyan azt hiszik. Sok ember esett már ebbe a tévhitbe és nagyot koppant a végén… vajon Kean is erre a sorsra ítéli magát? Ha van egy kis esze már most tudja, hogy nem szeretem, ha szórakoznak velem és nehéz elnyerni a bizalmamat.
Egy nyom? – kérdeztem a különös sorok hallattán.
Nem is vettem észre az újabb papírost korábban, azonban határozottan ott volt nála és láttam is a sorokat, amint közelebb hajoltam. A betűk szépen íveltek voltak, szabályosak… egyértelműen manipulált kézírással álltunk szemben.
„Semmi sem olyan csalóka, mint egy fényforrás távolsága a vaksötét éjszakában.” A rövidke idézetet végig futtattam a gondolataim között újra. Borzasztóan ismerős volt. Libabőrös lettem, ahogy a szavakat a gondolataimban ismétlődtek folyamatosan.
Hát ez lenne az. Ha jól sejtem valamilyen irodalomról van szó vagy egy nyomozóról, és abban is biztos vagyok, hogy mugli lehet az illető, de fogalmam sincs, kicsoda.
Megköszörültem a torkomat.
Semmi sem olyan csalóka, mint egy fényforrás távolsága… – motyogtam magam elé.
Sötétben tapogatóztam, de aztán eszembe ötlött a „nyomzó” szó. Mintha ez az egyetlen kis kifejezés felkapcsolta volna apró fényt gyújtott volna a fejembe. Hirtelen megvilágosodtam és elvigyorodtam. Zseni vagyok, már megint! – kiáltozta bennem örömittasan a hang.
A sátán kutyája. Kilencedik fejezet, azaz Doktor Watson második levele – hadartam el gyorsan a választ.
Kean arcán az értetlenséget láttam. Ez még komolyan nem hallott Sherlock Holmes-ról? Egy kicsit meglepett és el is vigyorodtam az arckifejezésén. Megint közelebb hajoltam hozzá, a vállára tettem a kezemet, mintha barátok lennénk, majd lassan tagoltam el: – Irány a Baker Street!
Ahogy fizetett fel is pattantam az asztaltól és elindultam végig az utcácskán. Tudtam, ha kimegyünk az Orchard Streetre, ami innen alig pár lépés volt, akkor egyenes Északnak indulva kilyukadunk a Baker Streetre. Habár ez egy meglehetősen hosszú táv gyalog az én sérült lábamnak.
Igen, ez az Orchard Street – állapítottam meg.
Valami mugli tábla volt előttem egy koszos jármű képével meg egy üvegkalitkával. Egy-két ember ácsorgott ott és elég érdekesen méregettek minket. Azt hiszem ismét bolondnak vagy turistának néztek… egyiknek sem örültem kifejezetten, ilyenkor ugyanis a varázstalanok hajlamosak megszólítani az embert.
Tudod egyáltalán ki az a Sherlock Holmes? – érdeklődtem csak úgy mellékesen, habár a választ sejtettem.
Kean legalább olyan vaskalapos lehet a mugli kérdésben, mint én. Igaz ő aranyvérű családból származik, gondolom ott ez bevett szokás. Én azonban a tapasztalat útján kezdtem el viszolyogni tőlük. Mindegyikük rendkívül furcsa teremtés és veszélyesek.
Elég messze, innen északra van egy lakásmúzeum, ami ennek a kitalált nyomozónak az életét mutatja be. Azt hiszem, erre utalhat a kis idézeted és a kicsit sem átlátszó utasítás… valahogy nehezebb fejtörőre számítottam, ha már egy nagyon fontos kincset keresünk.
Kicsit megráztam a fejemet. De miért adna valaki ennyire könnyű rejtvényt? – gondolkodtam el és Kean szemébe néztem egyenesen. Vajon gondolt ő is erre? Persze nem tudta, ki is a „nyomozó” ugyanakkor láthatta, szinte gyerekjáték volt kitalálni.
Gyanús egy kicsit… – suttogtam inkább magamnak semmint neki.
Időközben megérkezett egy muglikat szállító, kétszintes busz. Olyan tömeg szállt le róla, hogy szinte félre kellett ugranom és ez kissé elterelte a figyelmemet a saját zsenialitásomról és a gyanúról. 
Naplózva


Kean R. Rowle
Minisztérium
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2017. 06. 18. - 12:37:35 »
+1


London belvárosa, Orchard Street


Nem tagadom, nagy megkönnyebbülés lesz úrrá rajtam, mikor kezet rázunk a közös kalandunkra és sikerül is elkezdenünk. Bár fogalmam sincs, hogy miről van szó, de ez szemmel láthatóan téged meglep. Csak figyelem, ahogy kattognak a kerekeid, és fogalmam sincs, hogy mire kéne rájönnöm nekem is. Végiglapoztam az összes könyvet, az összes emléket, amihez valaha szerencsém volt, de eddig semmit sem találtam. Eddig. Te viszont úgy tűnik, hogy jó úton haladsz. Látom a fejedben a megvilágosodást.

- A minek a micsodája?
Még életemben nem hallottam a Sátán kutyája könyvről, mert ezek szerint tényleg egy könyvben volt benne, nem egy valódi ügyben, amit mi vagy a muglik derítettek fel.
- Ki az a Doktor Watson?
Még nem sokszor fordult elő olyan velem, hogy ennyire teljesen ne értsem, mi történik körülöttem. Legutóbb még Skóciában volt ilyen, de akkor méreg hatása alatt álltam, és… minek is keresek kifogásokat, elcsesztem. De ez most más, és jobb, ha figyelek, különben odavész az összes nyom és minden értékes kincs is.
- Rendben, akkor irány a Baker Street.
Intek a pincérnőnek, kifizetem a számlát és már haladunk is. Nagyon gyorsan haladsz ahhoz képest, hogy sántikálsz. Nem lenne egyszerűbb, ha hopponálnánk? Mármint elég zsúfolt a belváros és biztos vagyok benne, hogy nem tudnánk teljesen feltűnésmentesen megtenni, de… áh, akkor hagyjuk is a fenébe.
Felnézek utánad az utcanév táblára. Örülök, hogy téged ajánlottak, így biztos nem lesz semmi gond.

- Nem igazán. Mármint azt már tudom, hogy nyomozó, a muglik találták ki, de ennyi. A mugli irodalmat eddig hanyagoltam, a munkám mellett nem volt sok időm rá.
Nem kell arról tudnod, hogy a család sem éppen engedi, mikor attól kell félned, hogy bármelyik küldetésed akár az utolsó is lehet. Addig, amíg Janus nem hal meg vagy le nem csukják. Vagy bánom is én, csak tűnjön el.
Figyelmesen hallgatlak. Cseppet sem lep meg, hogy kimondasz valamit, ami nekem is csiklandozza már a gondolataim egy bizonyos szegletét.

- Nekem is gyanús a dolog, de nem tudjuk, hogy mi van még a háttérben. Talán az igazi csapda ott vár majd ránk. Jobb, ha…
Hirtelen begurul egy nagy piros valami. Olyan, mint a Kóbor Grimbusz, bár azon sohasem utaztam, csak láttam. Nagyon sok mugli száll le róla, így amennyire csak lehet, összehúzom magam. A gondolataid között még így is látom, hogy gyanúsnak tartod te is a feladvány könnyűségét, és csapdától tartasz. Erre most nem tudok rendesen odafigyelni. Hirtelen indulnak meg körülöttünk az emberek, én is sodródni kezdek velük, utánam pedig közvetlenül ott vagy te is. A lépcsőnél viszont elakadok. A nagy kerek izénél ülő ember kér tőlem valami jegyet.
- Milyen jegyet akar ez a mugli? – kérdem hátrafordulva feléd. – Szerinted már bele is sétáltunk volna a csapdába?
Értetlenül nézek rád, közben mögüled hallom az egyre hangosabb zsörtölődő hangokat és a sofőr is sürgetni kezd.
- Ha nincs jegye vagy bérlete, akkor szálljon le és ne tartsa fel a többieket.
Ostoba muglik! Mi a francnak vannak ilyen koszos, büdös és zajos járműveik? Miért nem lehet egyszerűen hopponálni?
- Hopponáljunk inkább! – jelentem ki, majd mielőtt lépni tudtam volna valamerre, a sofőr megint megszólal.
- Nem tudom mi az a hopponálás, de gyorsan csinálja.
Nekem sem kell több, hirtelen felkapom a vizet, ami látszik is rajtam. Mivel még mindig szemben vagyok veled, le se tudnád tagadni. Megragadom a zsebemben lévő pálcám. Szerencsére még időben látom meg a gondolatai között, hogy mit is takar az a jegy. Bár nehezen varázsolok azon a kis szűkös helyen, két pénzérmét mégis sikerül átváltoztatnom, így gond nélkül felmutatom a jegyemet, és a tiédet is.
- Ember, komolyan ez tartott olyan sokáig?
Még a gondolataiból látom, hogy dilisnek tart, de annak a szónak nem ismerem a jelentését. Az emeletre megyek, ott pedig keresek egy üres kettős ülést. Még szerencse, hogy kapaszkodok, mert a busz indulásakor megingok. Mikor lehuppansz mellém, fordulok feléd.
- Mi az a dilis?
Naplózva

Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2017. 06. 21. - 16:23:58 »
+1



Kean semmit sem tud a muglikról, még annyit sem amennyit én – pedig az sem töltene meg éppen egy könyvtárat. Ez volt az első dolog, amit azonnal megértettem a „ki az a Doktor Watson” kérdés után. Inkább nem is adtam meg neki a választ, hanem egyenesen kivezettem az útra, ahonnan meglehetősen nehezen, de legalább el lehet érni a Baker Street megfelelő szakaszát – tekintve, hogy az sem éppen a legrövidebb utca.
Azonban a muglik Kóbor Grimbuszát nem tudtunk eléggé eltávolodni. Kean hátához préselt egy testesebb asszonyság, illetve egy kopasz, vállas fiatalember, akire inkább rá sem néztem. Valahogy az utóbbi nem csak, hogy veszélyesnek, egyenesen vérszomjasnak látszott. 
A piros jármű ajtajában találtam magamat, olyan közel Keanhez, hogy éreztem rajta a kávé és a dohány illatának a keverékét. Hátulról azonban továbbra is nyomtak. Én azonban a fülkében ülő mugli férfi felé pillantottam, aki már a társamon követelt valamiféle jegyet.
Milyen jegyet akar ez a mugli? Szerinted már bele is sétáltunk volna a csapdába? – Fordult felém Kean, amennyire csak tudott.
A hátam mögött már egyre többen magyaráztak, hogy ne tartsuk fel azokat, akinél van minden. Nem tudtam, hogy itt a felszálláshoz külön engedély kell és ez elborzasztott. A pufók nő megpróbálta elpréselni magát mellettem, amitől majdnem összetört minden csontom, hiszen meglehetősen szűk helyen ácsorogtunk tétlenül. Ugyanakkor ez volt a megfelelő alkalom, hogy kihasználjam a helyzetet.
Ha nincs jegye vagy bérlete, akkor szálljon le és ne tartsa fel a többieket – magyarázta a fülkében ülő mugli, akinek a keze azon a hatalmas, kerek bigyón volt. Sosem utaztam a Grimbuszon, de talán azon is van ilyesmi.
Talán az utazáshoz szükséges… – súgtam oda a fülébe.
Amíg Kean a hopponálásról magyarázott valószínűleg nekem, de a vezető válaszolt neki helyettem. Én ugyanis éppen az asszonyság táskáját próbáltam megkeresni a kezemmel, hogy szerezzek egy olyan jegyet, amire annyira vágynak a felszállásért cserébe.
Túl kicsi volt a hely, még annál is kisebb, mint hittem ránézésre. A kezem ugyanis a derékmagasságban lógó táska mellé került, amikor megint mozogni kezdett. Hát nem éppen egy ilyen napra számítottam, amikor ma reggel felébredtem és elhatároztam, hogy eljövök a helyszínre. Sőt, azt hittem, hogy a kezemben van minden fegyver az irányításhoz, de egy pillanat alatt csúszott ki az ujjaim közül a helyzet.
A nő megfordult – persze közben a bordáimat majdnem összeroppantotta a szűk kis helyen, nekipréselve a busz elejének – és akkora pofont adott, hogy egy pillanatig csak csillagokat láttam.
Perverz! Valaki azonnal hívja a rendőröket! – visította, de a kezei már a galléromon voltak és rángatott.
Nem mintha kár tudtam volna tenni benne egy aprócska érintéssel, amiben még csak szexuális jellegű indíttatás sem volt. Ő azonban megállás nélkül sipákolt.
Hölgyem, esküszöm, véletlen volt… – próbáltam menteni a helyzetet, erre újabb pofont kaptam tőle. 
Valahogy jobban tetszett, mikor Esmé csinálta ezt – gondoltam és elvigyorodtam. Azt hiszem ez sem tetszhetett az asszonyságnak, mert ellökött magától, majd egyszerűen befurakodott a busz belseje felé.
Kean valahonnan szerzett jegyet. Fogalmam sem volt honnan, mert biztosan nem ügyesebb tolvaj, mint én… Az is felmerült bennem, hogy kihasználta a pillanatot, amíg a nő meg akart ölni és megszabadított a jegyétől, de akkor az sem jutott volna előbb fel a járműre, mint mi.
Hamarosan helyet is foglaltunk és érkezett a kérdés: – Mi az a dilis?
Meghökkentett már a puszta gondolat is, hogy Kean nem ismeri az ilyen szavakat. Annyira elámultam, hogy az arcom simogatás helyett csak tátott szájjal bámultam rá. Honnan a francból szalajtanak ilyen embereket? – gondoltam, de aztán összeszedtem magamat. Végül is nem lehettem benne teljesen biztos, hogy miként merült fel benne ez a kérdés.
Azt jelenti, hogy nagyon jóképű vagy – hazudtam.
A gondolataimat, amennyire lehetett, elzártam előle. Ez a kis vicc még jó szórakozás lehet később. Reméltem, hogy nem jön rá idő előtt.
Hogyan szereztél jegyeket? – kérdeztem.
Már azóta furdalta a kíváncsiságomat a dolog, hogy az asszonyság kishíján megfojtott vagy eltörte az állkapcsomat. Végül is nem ismertem Kean képességeit, lényegében semmit sem tudtam róla azon kívül, hogy auror – amit ugyebár ránézésre megmond az ember – és a nevét. Nem nyerte el a bizalmamat, de érdekel a helyzet és végül is nem válaszolt rosszul, mikor megkértem: vigyázzon a családomra.
Nagyon látszik a képemen a pofon nyoma? – kérdeztem kicsit aggodalmasan.
Lesz, mit kimagyaráznom Esmének – gondoltam. Szinte lüktetett a fájdalom az érintett területen és csak reméltem, hogy lesz alkalmam meggyógyítani… habár a következő megálló is nyilván tele lesz muglikkal, akárcsak az egész belváros.
Naplózva


Kean R. Rowle
Minisztérium
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2017. 06. 25. - 21:32:47 »
+1


London belvárosa, buszon


Hogy lehet ennyire kényelmetlen helyzetbe kerülni, mint ezen a büdös és kétség sem fér hozzá, hogy zajos mugli járművön. Hihetetlen, hogy ezen valaki még utazni tud. Bár a muglik ízlésének biztos megfelel, mert szemmel láthatóan nagyon is élvezik a dolgot. Főleg a pöttömök.
Hogy lehet az, hogy ezek a nagy asszonyságok nem látják, hol férnek el és hol nem, és legfőképp, miért ilyen tapintatlan bunkók? Nem is Elliot tehet a történtekről, ahogy látom az emlékekből. Végül azért szerencsésen átjutunk ezen az akadályon is. Csak azt sajnálom, hogy nem tudok közbeavatkozni, mert igazán könnyen le tudnám nyűgözni valamivel, aztán el is felejtené, hogy mit nem tett Elliot.

- Oké, ezt könnyen el tudom képzelni, bár akkor félek tőle, hogy elég meleg ez a hatalmas keréknél ülő férfi.
Úgy érzem, valami nincs rendben ezzel az értelmezéssel, de nincs más válaszom magyarázatként, így nem is tudom bizonyítani, hogy igaz vagy nem igaz a dolog. Vajon rájöttél, hogy tudom olvasni a gondolataidat? Mert nagyon jól leplezed, ha kényes témára kérdezek rá, de azért nem lennék biztos benne teljesen, hogy ez szándékos. Ahhoz túl esetlenek a próbálkozások.
- Két a zsebemben lévő sarlót változtattam jeggyé. Az egyik utas kezében láttam milyen a kinézete. A zűrzavar, amit okoztál pont eléggé elterelte a figyelmet ahhoz, hogy ezt gond nélkül megtehessem. Ha pedig valaki le is bukott, tudom módosítani az emlékeit.
Nem mintha túl szabályos lenne, a legilimencián keresztüli pedig túl hosszadalmas és fárasztó. De erre szerencsére nem volt szükség, így nyugodtan tudunk tovább utazni. Kérdésed nyomán alaposan meg megnézem az arcod, és bár egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy hazudok, mivel Esméről van szó, inkább nem teszem.
- Pont annyira látszik, hogy ha néhány óra múlva hazamész, akkor már ne kelljen magyarázkodnod neki.
Nagyon sokat utazunk a járművön, és a muglik nagyon cserélődnek, én már azt hiszem, nem is fogunk leszállni róla. Egy kis piti zsebtolvaj még meg is próbálja elvinni a tárcámat, de az invito hatásos az ilyennel szemben.
- Remélem ennél te ügyesebb vagy – súgom meg.
Aztán a nagy népvándorlás közepette végre elérkezett a megálló, ahol nekünk is le kell szállnunk. Furakodni kezdek mögötted, majd nagy nehezen, de sikeresen szívhatunk friss levegőt.
- Soha többet nem megyek olyan helyre, ahol kis helyen vannak nagyon sokan. Hihetetlen ez a rengeteg mugli. Honnan jönnek?
Nyilván tudom, honnan jönnek, de akkor is. Miért kell nekünk is ilyen szánalmas módon közlekednünk? Lassan kezdek nyűgös lenni, szóval pont jókor jött ez a szabadság.
- És innen merre?
Remélem már nincs messze, mert sokkal jobban örülnék egy olyan helynek, ahol kevesen vannak, mint egy olyannak, ahol még többen. Azt hiszem, innen majd útba ejtünk egy pubot is. Muszáj innom valami idegnyugtatót.
Naplózva

Elliot O'Mara
Varázsló
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: Tegnap - 14:26:51 »
+1



Oké, ezt könnyen el tudom képzelni, bár akkor félek tőle, hogy elég meleg ez a hatalmas keréknél ülő férfi.
A válasz kicsit meglepett, azt hittem lezártuk ezt a dilis témát, ami egyébként tökéletesen körül írta őt. Én varázsló vagyok, mégsem tűnik nekem éppen „nem dilisnek.”
 – Minden bók jól jön egy magadfajtának, nem igaz? – kérdeztetem.
Nem formáztam gúnyosra a szavakat, egyszerűen csak kimondtam, mintha természetesek volnának. Ha minden Rowle úgy fest, mint ő, akkor örülök, hogy anyám vonásaiból örököltem többet... a magasságáról nem is beszélve. Nem sokkal kisebb nálam, de azért elég törpe. Damien vajon őt hogyan gúnyolnán? Gnóm? – gondolkodtam el.
Tetszett Kean megoldása a jegykérdésre, ugyanakkor felmerült bennem a kérdés: Nem volt egy kicsit túl egyszerű? Nem szeretem az ilyen megoldásokat, én legalább vállaltam volna a veszélyt, hogy ellopjak egy jegyet, ő meg csak egyszerűen trükközik. Szerettem magam is az ilyen kényelmes megoldásokat, de valahogy Kean nem ennek a típusnak tűnt. Őt inkább tudtam volna olyannak elképzelni, aki megveszi a jegyeket... nem tetszett az érzés, hogy ezúttal nem sikerült kiismernem valakit alaposabban.
Egy aurornak szabad átvernie a muglikat? – érdeklődtem.
A hangom még mindig olyan volt, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról beszélnénk. Érdekelt még mindig hol van Kean tűréshatára és egy ilyen mugliktól zsúfolt helyen talán könnyebb dolgom is volt. Nem fordultam volna már ellene, hiszen megállapodtunk és amíg megbízhatónak látszik, addig nekem sincs gondom a dologgal. Egyszerűen csak szeretem tisztázni a viszonyokat.
Hmm, remélem Esmé tényleg nem szúrja ki – mondtam.
Az ujjaim az arcomra siklottak, ott ahol megsérültem korábban a tenyerestalpas asszonyságnak köszönhetően. Nem hittem el még hosszú percekig, hogy képes volt ilyen odasózni, de aztán a leszállás mámorító érzése elterelte a figyelmemet. Csak azután reagáltam le Kean és a zsebtolvaj esetét, hogy már mindkét lábam a betonon volt és a muglik tömege szétszéledt a hosszú utcában.
Nem egy pitiáner zsebes vagyok... vagy ezt Phillip nem mondta el? – érdeklődtem. – Sértés, hogy ilyesmit feltételezel rólam.
A ruhámat poroltam, mintha mugli jármű bepiszkolta volna. Mire nagy nehezen megigazítottam mindenhol magamat, már annyira lecsengett a tömeg, hogy láthattam alig pár méterre tőlünk az múzeumot. Az ajtaja most is nyitva volt, egy rendőrnek öltözött fickó és egy korabli ruhákat viselő nő ácsorgott ott, várva a látogatókat. A mellette lévő ajándékbolt ajtaja is folyamatosan nyílt és csukódott, pedig nem is volt olyan sok ember.
Soha többet nem megyek olyan helyre, ahol kis helyen vannak nagyon sokan. Hihetetlen ez a rengeteg mugli. Honnan jönnek?
Most az ő környékükön vagyunk... nincs ezen semmi meglepetés. Van nálad még mugli pénz? – kérdeztem.
Elindultam a múzeum felé és a kérdésére az ajtó felett díszelgő, mímelten régies, aranyozott betűkre mutattam. Meg kell hagyni, szépen megcsinálták az épületegyüttest. Valószínűleg meg is érte nekik, hiszen a turisták rendszeresen látogatják, én magam is egy szórólapon pillantottam meg még tavaly ősszel.
Jól emlékszem, három hete voltam csak Londonban és éppen az öcsémet vártam az egyik utcában, mikor a lábam elé sodort a szellő egy papírost. Néhány nappal később pedig magát az épületet is láttam, ezért sem volt idegen a környezet. Egyedül a fecsegő muglik zavartak, akik megállás nélkül méregettek engem, ha félreugrottam előlük – ami mellesleg sérült combbal meglehetősen szép mutatvány volt.
Ott lehet jegyet venni… – mutattam az ajándékból felé. – Megvár…
A tekintetem azonban tovább vándorolt. Egy kávézó volt ott, ahol frissen sült édességeket ígértek egy jó adag kávéval. Tudom, hogy Kean alig egy félórája etetett meg, legalábbis félig-meddig és közben a szivatsára, semmint az evésre koncentráltam.
Ezúttal hagytam, hogy minden gondolatom könnyen kiolvasható legyen. Kíváncsi voltam, mit reagál, mert ha azt, amit gyanítok, akkor bizony igazam lesz. Semmi gondom az ilyen képességekkel megáldott személyekkel, de inkább a saját fejükben olvasgassanak, semmint az enyémben. Elliot O’Mara egy dolgot gyűlöl, ha oda nem illő személyek kotorásznak a cuccai között, mint például egy auror a fontos gondolatai között – újabb nyitott elmélkedés, tudja csak, mi a véleményem róla.
Direkt nem szóltam, azt vártam, hogy ő reagáljon valamit.
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  

FRPG.hu toplista!
FRPG Top Sites - Magyarország The Age of Marauders
Napi egy kattintás a hosszú élet titka!



Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2017. 06. 26. - 19:46:40
Az oldal 0.234 másodperc alatt készült el 41 lekéréssel.