+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Mathias Montrego (Moderátor: Mathias Montrego)
| | | | |-+  Villásreggeli
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Villásreggeli  (Megtekintve 1988 alkalommal)

Mathias Montrego
[Topiktulaj]
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2017. 04. 24. - 22:33:04 »
+1



*
Villásreggeli
1999. 01. 08

*
Naplózva


Mathias Montrego
[Topiktulaj]
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2017. 04. 24. - 22:45:32 »
+1

*
zene: TB - Starchild  



'Blaire & Lyana & Elliot'

sz&sz



~~~~~~~~*~~~~~~~~


A fény az arcomba süt és eltakarom a szememet a kezemmel. Komolyan ilyen korán felkelteni vétek. Mégis mi a francért kell nekem egyálalán? Ja persze, hisz a villásreggeli... Morcosan ülök fel az ágyba és egy ásítás mellett fel is állok. Kinézek a kertre a fára és rájövök hogy nem is vagyok éhes. Emberekhez meg még annyira sincs kedvem, mint tegnap vagy azelőtt. A Lee-vel való találkozásom után meg pláne. Abba már bele se gondolok hogy apám pálcájával kell visszatérnem a Roxfortba és még ha ez nem lenne elég nyomaszt a szilveszteri balhé is. Valahogy érzem, hogy ez az időszak nem az enyém, na nem mintha annyira remekelnék alapjáraton. Plusz jön a Qcross féle ravasz vizsga. Még Jó hogy csak holnaptól kezdődik az iskola. Ahogy hallottam a húgom megint meghívta Lesrange-éket reggelire. Na nem mintha számítanék arra, hogy Athalea tiszteletét teszi. Vagy ha igen csak húzni fogja az orrát mindenre. Ez persze engem is arra késztet hogy egy fintort vágjak, miközben belépek a gardróbba. Nem lihegem túl az öltözködést. Felkapom a kezembe akadó első nadrágot, ami pont fehér és hozzá az első inget. Miközben elkezdem begombolni kezeim megállnak. Basszus a kulcs...
Most jövök rá másodjára azóta, hogy mennyire hiányzik. Hiába kutattam át tegnap azt a mocskos sikátort, sehol nem találtam. Nagyon remélem hogy nem az a húzottszemű senkiházi tette rá a kezét. Most hogy így eszembe jut feltűnik hogy hiányzik négy csokornyakkendőm is. Basszus!
Morogván pillantok a tükörbe és beletúrok a hajamba. Fene megeszi az egészet! Mérgesen indulok el, mert már hallom ahogy a húgom felüvölt értem. Mennyire nőies!
- Megyek már, na! –
Kiáltok vissza a lépcsőről és fürgén robogok le. A hallba leérve megcsap a friss croisson megmásíthatatlan illata és a kávé aromája. Hallom ahogy az evőeszközök csilingelnek és már magam előtt van a kép, ahogy hátba csapom nagyszájú barátomat, aki vidáman kezdi majd el mesélni hány csajt szedett össze szilveszterkor no meg hogy kiket fog még az Expresszen visszafele menet a suliba. Na meg majd ha lemegy a kötelező official rész jól kifaggat a szőke táncosnőről... akiről nem akarnok majd beszélni. Túl kellemetlen téma. Ahogy a két nappal ezelőtti emlékroham is. Azt azóta se tudom hova tenni és a húgomnak is csak a fél igazságot mondtam el. Elsősorban a pálca elvesztését, amin persze kiakadt. Másrészt meg hogy az apánként vagyok kénytelen használni. Persze ki is próbáltam, az ezedig jól elzárt darabot és fél nap alatt sikerült kellő rutinra szert tennem vele. De be kell valljam, nem az igazi. Így inkább visszatettem a helyére.
- Na itt is vagyok...! – lépek be vidámságot erőltetve magamra a fényes terembe. A nagy üvegcsilláron megcsillan a nap fénye amit visszaszikráznak az asztalokon lévő poharak. Szépen megterítve, kihagyva nekem az asztalfő helyét természetesen, ott ül a társaság, élén a húgommal, aki vidoran fordul felém. Felém lép és kitakarja a többieket. Lehajolok és megölelem miközben ő csókot ad az arcomra.
- Jajj Merlinre! Azt hittem sose érsz ide... Nézd csak ki jött el! Miss...
- La Clair... –
Nyögöm ki és a szívem félre ver. Azok a szemek...! Nem lehet ősszekeverni semmivel. Lepereg arcom előtt az egész szilveszter, minden ostoba részletével együtt és érzem ahogy ereimbe felbuzog a vér...  Csodálkozom hogy itt van, hisz azt hittem látni sem akar többé... Viselkedése legalábbis abszolút erre engedett következtetni és nekem eszembe se jutott ezek után őt keresni. Szemeim a lányt fürkészik, kecses alakját, kezeit amik az asztalon pihennek, finom állának ívét, szőke tincseit, melyek szépen keretezik arcát, megcsillanó tekintetét amiből hirtelen semmit nem tudok kiolvasni és ajkait... amik.. olyan puhák voltak...
- És a barátod... –
Eric! Merlin csontos bokáira, megmenekültem!
Pillantásom elszakítom a nőtől aki olyan hatással van rám mint egy sellőre a sivatag... és megállapodik a barátomon.... aki határozottan nem a barátom.
Húzott szemek, barna félrefésült gombafrizura...vékony nyüzüke alkat... Lee...
A gyomrom eddig is fel le szánkázott, most viszont egy leszúrt rittbergert vett egy dupla axel mellett. Basszus! Csoda hogy nem hányom el magam, habár tuti hogy ritka kegyetlenül meglepett képet vágok. Ereimben megfagy a vér.... Mit keres ez itt? Mit keres ez itt? MIT?
- Nem a barátom.... – szűröm ki a fogaim között. Már-már sziszegem. Kezem ökölbe szorul és megremeg. Fel se tűnik persze.
- Hogy mi? –
Húgom kérdése ott lebeg de nem válaszolok rögtön. Lassan és most már érthetően préselem ki magamból a szavakat. Hogy hallhassa mindenki.
- Ő... nem... a ... barátom. Hogy kerül ez ide? – vádló vad tekintetem a testvéremre szegezem, aki meglepve pillant rám. Nem vagyok valami udvarias házigazda. Most nagyon nem. Ajkai egy ’o’-betűt formálnak és látom hogy a levegő is benne reked. Nem tud mit mondani és nem tudja mi a helyzet. És pedig rájövök, hogy úgy festhetek mint egy félőrült. Még jó hogy nincs senki más a teremben. Eszembe jut hogy Lyana is itt van, de most ő érdekel a legkevésbé jelenleg....
- Ööö..ööö.. én azt hittem... én.. a barátod.. azt mondta... –
- Azt mondta? – Kiáltok fel keserédesen. Hangom tele van élccel és megvetéssel. Féreg!
- Ő LOPTA EL A PÁLCÁMAT! – most már üvöltök. A húgomra. Hogy lehet ilyen hülye? Hogy talált rá erre a pojácára? És hogy lehet hogy ez meg volt olyan hülye és eljött ide? Érzem hogy megfagy a levegő. Nem is baj, bennem minden megfagyott. Most bevallottam mindenki előtt a dolgot. Ennyire béna vagyok... minden téren. Minden csepp öröm odavész percek alatt. Kedvem lenne elsüllyedni, de nem akar a föld megnyílni alattam. Éreztem hogy fel se kellett volna kelnem. Tekintetem elszakítom a remegő húgomról, így még sose viselkedtem, főleg vele nem. Lyanán állapodik meg. Hiba. Rajta is látom mennyire megrettent. Valószínű túl úri neveltetésben részesült hogy ilyet kibírjon a törékeny kis lelke. Nem baj, nem számít. Amúgy is arcon öntött pezsgővel egyetlen lopott csók miatt. Így is örökre elástam magam nála, ez már csak tetézése a dolgoknak.
Nagysokára tovább vándorol róla és Lee-re esik. És érzem, nem sok választ el attól, hogy rávessem magam és behúzzak egyet neki, ugyanúgy mint akkor ott a kocsmába...  De mégis ez a saját házam...! Így kelletlen nyugalmat erőltetek magamra. De az állam feszesen megrándul, jelezve hogy nem kívánatos személy. Ó de mennyire nem!
Naplózva


Lyana La Clair
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2017. 04. 26. - 08:29:22 »
+1



A cipőm kopogására többen felkapták a fejüket, ahogy Blaire Montrego oldalán beléptem az étkezőbe. A hatalmas üvegcsillár, amit szilveszter éjszaka is megpillantottam most a téli napsugár sápatag fényében is megnézhettem magamnak. Egy pillanatra elgondolkodtam, miért is fogadtam el a meghívást és jöttem el erre az alkalomra. Mr. Montrego kiábrándítóan viselkedett, még mindig nem tudtam neki megbocsátani azt a félreérthetetlnül nyers tettét, ami elűzött azon az éjszakán az üvegházból, a mesés virágok rengetegéből.
Nem akartam látni, csak udvariasságból jöttem el. Blaire nem tehet róla, hogy a bátyja állatias módon viselkedik a hölgyekkel.
A csodaszép asztal mellé vezetett, de nem ültem le azonnal. Először még végig futtattam a tekintetemet a társaságon… végül azonban egy ismeretlen, ázsiai férfin állapodott meg a tekintetem. Ő volt az egyetlen, aki nem nézett meg magának és nem mutatott különösebb érdeklődést. Felkaptam az asztalon heverő névkártyámat és átsétáltam mellé. Az üres tányér mellé raktam a kis papírt, amin díszes betűkkel állt: Lyana La Clair.
Maga nem volt itt a szilveszteri partin – mondtam és vártam, hogy kihúzza nekem a székét.
Ahogy leültem és találkozott a tekintetünk, furcsa érzés fogott el. Veszélyes alak – gondoltam, de elmosolyodtam. Mostanában, mintha egyre több kalandban van részem és valahogy mindegyik ehhez a házhoz köt. Persze azután az éjszaka után elgondolkodtam, mégsem nekem való az ilyesmi. Az én világom a tánc, a kecsesség és az elegancia, amit Mr. Montrego egyetlen ostoba mozdulattal tett tönkre.
Lyana La Clair vagyok – mutatkoztam be és kezet nyújtottam felé. – Maga a család barátja talán?
Végig nézve az asztalon, elmosolyodtam. Nem lepett meg a csillogás, erre a pompára számítottam azután a lenyűgöző szilveszteri ünnepség után. A hajammal játszadozva hallgattam a mellettem ülő férfi válaszát. Valami megfogott benne, különösnek tűnt, mint a regények főszereplői. Nem volt különösebben erős, vagy férfias, mégis áradt belőle a kalandvágy és ez megmosolyogtatott.
Persze az a színpadias mosoly ült ki az arcomra, ami korábban. Tudtam, hogy figyelnek mások, szinte éreztem a rám tapadt tekinteteket.
Na itt is vagyok...!
Az ismerős beszédhangra hirtelen mindenki összerezzent, a beszélgetés megszakadt. Blaire felpattant az asztaltól, hogy fogadja a bátyját. Én pedig megint végig futtattam a tekintetemet a széles vállain, a barna szemeket figyeltem, ahogy az asztal felé fordult.
La Clair... – fejezte be a húga mondatát, ahogy a tekintete megállapodott rajtam.
Ahogy végig nézett rajtam, lesütöttem a szememet. Nem fogom bíztatni – határoztam el magamban. Hideg kifejezést erőltettem magamra és csak elsuttogtam: – Jó reggel, Mr. Montrego! Örömömre szolgál itt lenni.
A fülem mögé tűrtem a hajamat. Valami furcsa érzés kínzott, hogy rá pillantsak újra. Nem gondoltam volna, hogy hamarosan megbánom ennek a puszta gondolatát is.
– És a barátod... – mondta Blaire azon a kedves hangján, amin köszöntött korábban engem is.
Mr. Montrego tekintete egy pillanat alatt tova siklott a mellettem ülőre. A lágy arckifejezést hirtelen eltűnt. Azonnal nem tudtam volna megállapítani, hogy mi játszódik le benne, ennyire nem ismerem jól az embereket.
Ő nem a barátom… – sziszegte.
A mellkasomhoz kaptam a kezemet. Meglepett a viselkedése, pedig az üvegházban történtek után felkészülhettem volna, hogy nem az a herceg, akinek hinni szerettem volna. Vendégek előtt ilyen viselkedés! Felháborító – gondoltam és megrándult a szám sarka.
Ő... nem... a ... barátom. Hogy kerül ez ide? – folytatta, de a hangja hamarosan üvöltésbe fordult. – Ő LOPTA EL A PÁLCÁMAT!
Kellemetlenül éreztem magamat. Szívem szerint felpattantam volna, hogy kisétáljak az ajtón és inkább egy nyugodt helyen reggelizzek meg. Biztosan csak valami baráti csetepaté – gondoltam magamban és a szomszédom felé fordultam.
Tényleg ellopta a pálcáját? – ezt olyan halkan kérdeztem meg, hogy talán tényleg csak ő hallotta.
Nem lehetett nehéz dolga – tettem hozzá és szándékosan Mr. Montrego felé fordultam a mondatom közben.
Naplózva

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2017. 04. 26. - 11:11:31 »
+1


Talán nemet kellett volna mondanom, mikor Montregonak az a bájos kis húga rajta kapott a folyosón osonni. Persze elszúrtam, mert jobb ötlet híján arra hivatkoztam, hogy barátok vagyunk, erre komplett meghívással állt elő egy villásreggelire. A zsebemben lapuló kulcs jutott először eszembe. Vajon, mit nyithat?Ha a házban van, igen csak nehéz lenne a későbbiekben visszajönni ide – futott át abban a pillanatban az agyamon, így hát elfogadtam az ajánlatot.
Szerencsére nem én voltam az egyetlen meghívott, számos meglehetősen kirittyentett alak érkezett és csak reménykedtem, hogy egyetlen Rowle sincs közöttük. Apám persze nem mondta el nekik nyilván, hogy a gyereke vagyok, de azért jobb az óvatosság. Természetesen én sem akarom – főleg nem egy ilyen remek szilveszter után – veszélybe sodorni magamat feleslegesen.
Blaire Montrego – a kölyök csinos húga – vezetett az asztalhoz és mutatta meg a helyemet. Neki fel sem tűnt, hogy a bátyja egyik csokornyakkendőjében díszelgek. A kulcsot a nadrágzsebembe dugtam a pálcám mellé, oda talán még sem nyúlna be Montrego.
„Elliot Lee” – harsogták a csicsás betűk a névtáblán. Egy reggelihez is ültetési rend van? Nem lepett meg ebben a giccses házban. Szeretem én a szépet, a túldíszítetett, így hát ez is tetszett a maga Montregos módján. Nem csoda, hogy olyan elkényeztetett kölyök módjára viselkedett a nagyfiú.
A kristálypoharat közel emeltem a szemeimhez. A rajta lévő apró díszítéseket nézegettem. Valaki sokat dolgozhatott vele, hogy ilyen kifinomult és elegáns darabot faragjon belőle. Majd, ha nem figyel senki, Elliot – vigyodortam el és ahogy letettem az asztalra, szinte éreztem: figyelnek.
Egy szőke nőt pillantottam meg az asztal túloldalán. Kék szemeivel az arcomat fürkészte és egyre közelebb került hozzám. Hamarosan a mellettem lévő széknél állapodott meg. A mellettem lévő üres tányér mellé tette a névkártyáját – a másik félre sodorta. Lyana La Clair – mégcsak nem is volt ismerős.
Maga nem volt itt a szilveszteri partin – csilingelt a hangja, ami inkább fülsértő, semmint kellemes volt.
Nem lepett meg, hogy Montregonak ilyen „idegesítő” ismerősei vannak.
Ezt jól látja – helyeseltem, miközben várakozóan nézett rám.
Hümmögvel keltem fel a helyemről és húztam ki a széket. Valami szolgának nézhetett elsőre, de mikor bemutatkozott és a kezét nyújtotta, hagyta megcsókolnom azt. Ez egy kicsit meglepett, a legtöbb hölgy igencsak távolságtartó velem elsőre, de persze megvannak a magam módszerei, hogy meglágyítsam a szívét. Azt persze pontosan tudtam: ez a nő egy cseppet sem érdekel. Irritáló kis fruskának tűnt.
Elliot Lee – mutatkoztam be és egy félszeg mosolyt is megengedtem magamnak.
Alig vártam, hogy igyak egy csésze kávét vagy egy jó angol teát, azonban még várnunk kellett. Csupán az asztalfő állt üresen, ahol feltételeztem, a nagyfiú fog helyet foglalni. Vajon, mit fog szólni, ha meglátja egy régi, kedves barátját, aki átmenetileg vigyáz a pálcájára?
Persze, legjobb barátok vagyunk a kölyökkel – helyeseltem Miss La Clair-nek. – Nagyon szereti a kalandjaimat hallgatni…ó, persze, hisz maga nem is tudja, kalandor vagyok. Átkozott tárgyakat kutatok és egy könyvben tervezem megírni a történeteiket.
Elliot, te aztán igazi művésze vagy a hazudozásnak – gondoltam elégedetten, miközben megjelent Mr. Szépfiú is köreinkben. Alaposan kitett magáért, pedig annyival jobba mutatott mustáros képpel, káposztával a nyakában. Talán majd egyszer megismételjük a dolgot.
Nem is vett észre azonnal, annyira belefeledkezett a mellettem ülő fecsegő liba bámulásába. A tekintetére persze rögtön ráismertem… alig néhány nappal ezelőtt én is így bámultam Esmét. Reménytelenül szerelmesen, érezve, hogy nem kaphatom meg. Sosem gondoltam volna akkor még, hogy egyszer majd barátnőmnek nevezhetem.
Miss La Clair azonban kimértté vált, lesütötte a szemét. Kínos csend állt volna be, ha ez a Blaire nem hívja fel rám Montrego figyelmét.
Ne sértegess! Hiszen milyen jót sörözgettünk a törzshelyeden – vigyorodtam el, mikor dühöngve közölte, hogy nem vagyok a barátja.
Persze folytatta a morgolódást. Nem lepett meg, csak egy duzzogó gyerek, semmit több. Akkor sem volt más, amikor legutóbb találkoztunk.
Ez az új legjobb barátod – mutattam magamra és kissé sértődött arcot vágtam az elhangzottak miatt.
Ő LOPTA EL A PÁLCÁMAT! – harsogta. Az idióta hangja bezengte az egész ebédlőt.
Tényleg ellopta a pálcáját? – kérdezte Lyana mellettem. –Nem lehetett nehéz dolga.
Éreztem magamon megint azt a fürkésző tekintetet. Csupán ekkor értettem meg: Miss La Clair valamiféle csodálatot érez irántam, ami megmagyarázhatatlan volt annak tükrében, hogy egy sznobnak látszott, aki ráadásul Montrego szerelme.
Mielőtt válaszolhattam volna, többen felkeltek és egyszerűen, szó nélkül elhagyták az étkezőt. Alig öt percbe telt, hogy négyen maradjunk, aminek nem feltétlenül örültem. Montregonak így több esélye van kárt tenni bennem.
Hát valóban nem… – nevettem el magamat, de aztán ránéztem a kifigurázásunk tárgyára. Valahol sajnálom, én is ugyanilyen voltam, mint most ő. – De meg vannak a képességei ahhoz, hogy visszaszerezze. Pusztán a nevelési szándék vezérelt, hogy előhozzam belőle a legjobbat.
Végre az ajkaimhoz emelhettem a csészét. Belekortyoltam a finom kávéba… talán ilyen jót még sosem ittam azelőtt. Egy pillanatra lehunyt szemmel élveztem az aromát a nyelvemen, majd ahogy felmelegíti az egész testemet. Örültem, hogy levettem a kabátomat, mostanra túl meleg volna és így ingben és mellényben is tökéletesen jól éreztem magamat, habár jobban látszott a túlzott soványságom.
Egyébként egész jó varázsló – hajoltam közelebb Miss La Clair-hez. Suttogva folytattam: – El akarom csábítani néhány kalandomra majd a nyáron. Kell valaki, aki megvéd az ellenségeimmel szemben.
Naplózva


Mathias Montrego
[Topiktulaj]
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2017. 04. 26. - 20:16:30 »
+1

 
*
zene: TsfH - Flight of the Silverbird



'Blaire & Lyana & Elliot'

sz&sz



~~~~~~~~*~~~~~~~~



– Ne sértegess! Hiszen milyen jót sörözgettünk a törzshelyeden.  Ez az új legjobb barátod –
A gúnyos hangvétele totálisan felőrli az idegeimet. Még hogy a legjobb… még hogy barát egyáltalán. Aki barát, az nem lopja meg a másikat. És igen, itt totálisan megfeledkezem arról a tényről, hogy tulajdonképp részben kölcsönös volt ez a dolog mert én is megloptam őt. Vagyis szépítsük, megörzöm a pálcámért cserébe a kis szutyok nyakláncát. Ami, hozzáteszem, se nem szép, se nem finom. Totál átlagos és unalmas. És ahogy láttam, őt se izgatta különösebben, szóval gondoltam rá hogy esetleg kidobom… valamiért mégse vitt rá a lélek. Talán mert zavar az a tudat, hogy még ennek a kis ékszernek is több múltja van mint nekem… már amiről tudok. Ám jelenleg Lee gondoskodik arról, hogy maradjon valami az én emlékezetemben. Ma is. Mert akaratlan üvöltöm le a húgom fejét épp miatta és a vendégek szépen el is kezdenek kifele szállingózni. Nagyon helyes! Nincs nekem se kedvem se időm holmi naplopó csőcseléket etetni. Mincsoda abszurdum! Ebbe pedig a vágottszemű is beletartozik. Azt is egyszer megetettem és mi sült ki belőle? Semmi jó….
– Tényleg ellopta a pálcáját? Nem lehetett nehéz dolga. –
Lyana hangja leforráz. Ez az, amit már nem bírok elviselni. Nem elég, hogy szilveszterkor  elutasítja a kézcsókot megalázva mindenkivel, majd felpofoz és még pezsgővel is leönt, neki persze szem és fültanújának kell lennie annak is ami most itt zajlódik. Amit még a saját húgom előtt is szégyellek. És még ő becsérel engem.... Érzem hogy szívem összeszorul és kifacsarodik. Mérhetetlen fáradtság lesz úrrá rajtam, pedig fél órája se keltem fel... És erre még ez a pojáca is itt pöffeszkedik.
– Hát valóban nem…  De meg vannak a képességei ahhoz, hogy visszaszerezze. Pusztán a nevelési szándék vezérelt, hogy előhozzam belőle a legjobbat. –
Aha, na persze!
Felhorkantok jó hangosan. Érezheti a hitetlenségem és a sértettségem. Most már úgyis mindegy, ki is mutatom. Érzem magamon a húgom kutató pillantását, aki a vörösből visszaváltott a halványpiros arcpír színre. Remek… valami pozitívum is akad.
– Egyébként egész jó varázsló …. –
Hogy a jóédesanyád...
A cifra káromkodást megakasztja a jelenet, ahogy közelebb hajol Lyana szőke tincseihez, hogy motyogjon valamit neki, amit persze én és senki más sem hallhat. Nem csoda hogy újra elönt a fékezhetetlennek képzelt vad düh. Lassan szépen hullámokban.
Már épp mozdulnék, mikor a testvérem áll elém és néz rám nagy kérlelő szemekkel. Teljes testével nekem dől és remeg. Eleinte csak a szürkéskék íriszeibe nézek lefelé, majd egy perc múlva érzem meg  csak a kezét a csuklómon. Ujjai igyekeznek szétfeszíteni az én satuként ökölbe szorított kezemet. Némán rázza meg a fejét, és nem tudom mi oknál fogva de ujjaim ellazulnak. Keze megfogja az enyémet és szolid erőszakkal belekapaszkodva a karomba von az asztalhoz. Oda, ahova semmi de semmi kedvem nincs menni. Főleg nem leülni. Pont velük. Négyen maradtunk, eddig ez fel se tűnt. Gondolom mindenki gyorsan kitalált és a maradék teríték üresen árválkodik. Sebaj, úgysem fontosak. Lehet a húgom barátai, lehet az én ismerőseim, de nem érdekelnek. Vissza se kellett volna mennem abba a hülye bentlakásos iskolába és soha nem is kellett volna újra elkezdenem ezt az egészet. Élhettem volna egy teljesen normális, átlagos, csendes életet, mindenkitől mentesen, de nem… Dean nagy pofájának köszönhetően vagyok itt, no meg a levakarhatatlan testvérnek nevezett hisztigép jóvoltából. És a többieket meg már ne is említsük… Ha másként döntök ott és akkor, talán, de csak talán, nem lennék ennyire ideges, hogy Lyana kék szemeibe kelljen néznem. És nem viszketne a tenyerem, hogy behúzzak egy újabbat Lee-nek. Mondjuk öröm látni, hogy a múltkori nyoma sem tűnt el maradéktalanul…
De kissé korai ez az új találkozás és tudom, hogy nem véletlen… Nem vagyok hülye... Tervez valamit, a kérdés csak az hogy mit. Ahogy leülök és Blaire is, elereszt egy reszketeg sóhajt és egy halovány mosolyt.
Sejtem mit gondolhat, hogy uraljuk a helyzetet. Epésen köpném ki a szavakat, hogy na én aztán nem, de inkább csak ülök és bámulok magam elé. Egy falat se mennem le a torkomon az is tuti.
- Kóstolják meg kérem a gyümölcsöt…-
Az intésére odapillantok és szememből süt a harag.  Hogy mégis mi? Kínálni? Őket? Hova gondolsz édes húgom! Lee amúgy is a káposztát szereti mint jól tudjuk, Lyana meg… eszik bármit is? Miss La Clair-nek úgyis csak egy kis pezsgő kell, hogy valaki arcába löttyintse… arra igazán jók a kezei…
Karom, ami az asztalon van megremeg. Tudom hogy a nő észreveszi, de nem érdekel
- Nem kóstol meg senki semmit…! – hangom halk normális hangszínű de határozott. És tele van jól érezhetően elfojtott érzelemmel. Tudom, hogy képtelen vagyok ezt végigcsinálni. Kérjen bárki bármit, leugrom a legmagasabb toronyból is ha kell, vagy megküzdök hat Magyar Mennydörgővel is egyszerre, de ez… ezt… képtelenség. Nem megy. Még alapvetően is problémám lenne ha csak a lány ülne itt azok után, ami történt az újév első perceiben, de hogy ketten ők így együtt...  Na nem!
És szívembe belemar valami, valami megmagyarázhatatlan. Fura érzés. Amit féltésnek és féltékenységnek mondanak. Az, ahogyan összesúgtak... és rajtam nevettek... a mocsok!
- A reggelinek vége. –
Nyers vagyok. És a kezembe lévő szalvétát erősen megszorítom, mintha az átkozott Elliot Lee nyaka lenne, majd az asztalra dobom. Mikor került ez egyáltalán a kezembe? Fogalmam sincs, de lényegtelen.
Már épp állok fel,  hogy ezzel pontot tegyek a kis számomra egyáltalán nem kívánatos összeröffenés végére,  lenézve az órámra. Fél tíz. Hát pont halaszthatatlan dolgom támad majd a nem is tudom mivel. Ám ahogy emelem a fejem meglátom Elliot vihorászó fején a… a…mit is? .. a csokornyakkendőmet?
Érzem hogy a felismerés lassan hasít végig rajtam és amint elér valahol belül oda, ahova kell, szétrobbanok az idegtől.
Volt képe ennek a… ó hogy az a… idedugja azt a húzottszemű bilifejét, az én csokornyakkendőmben?
Jó sejtettem, hogy miatta kélt lába jó pár holminak a házba és ezt csak a saját ostobaságomnak tudhatom be, na de az azért túlzás, hogy a kedvencemet is sikerüljön megfújnia… És pont ez volt az, amibe akkor este…
Lyanára sandítok, de ő persze kerüli a pillantásom. Így is jó. Nos ebből persze azt szűröm le, hogy ő vagy nem akarja vagy szimplán egyáltalán nem veszi észre a dolgot. Persze, jobban el volt foglalva a pohár pontos célzásával azon az estén…
Elfojtok egy feltörő állatias morgást, de nem tudom megállni, hogy ne szólaljak meg és hogy ne szóljak be.
- Attól hogy más ruháit hordod és más asztalánál eszel nem leszel több, Lee... sőt...  Esetleg az alsógatyáimból is le akarsz még nyúlni párat, vagy végre eltűnsz a házamból? –
Befejezem a mozdulatot és állva maradok az asztal mellett. A nyomaték kedvéért ujjaimat szétnyitva, ujjbegyeimmel megérintem az asztalt és a mutatóval dobbantok egyet. Ideges vagyok? Nem kifejezés. És tudom hogy ezzel mindent elvágtam arra nézve hogy ez a villásreggeli az is legyen aminek titulálták... mert itt csak a dobálás megy... és az a késeké lesz.
Naplózva


Lyana La Clair
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2017. 04. 26. - 22:33:54 »
+1



Mr. Montrego pontosan olyan modortalan volt, ahogyan emlékeztem rá. Már tudom, hogy kislányos álmodozás volt csak tőlem, hogy egy herceghez hasonlítottam. A regények romantikus férfi alakjai valóban nem léteznek… pedig szerettem volna hinni bennük. Persze, ahogy felé néztem és egy pillanatra elkaptam barna szemének csillogását, úgy éreztem: jó helyen vagyok, ő az akiről álmdoztam. Akkor miért is érzem magam úgy, mint akitől erőszakosan csókot loptak? – szomorodtam.
Ahogy Mr. Lee közelebb hajolt hozzám és lágyan odasúgta: – El akarom csábítani néhány kalandomra majd a nyáron. Kell valaki, aki megvéd az ellenségeimmel szemben.
Valóban ilyennek látná ezt a férfit? Aki alkalmas a kalandokra és képes volna még egy ilyen tapasztal ember is megvédeni? Ezek a kérdések elgondolkodtattak. Elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott, milyen erős és férfias… rá pillantottam, a dacos arckifejezése ellenére most is pontosan ilyennek hatott.
Gondolja, hogy valóban képes rá? Bár igaz… elég erős – kérdeztem és még mindig mosolyogtam.
Blaire-nek persze a szikár testalkata ellenére is hagyta, hogy közelebb húzza az asztalhoz. Ahogy leült és nézett maga elé, egyszerre tűnt sértődött kisfiúnak és erős, felnőtt férfinak. Valahogy még most is magával ragadott, a kettősége ellenére.
 – Tudja, Mr. Lee – fordultam vissza felé és halkan beszéltem most én is. – Montrego úr nem bánt velem tisztességesen. Rábíztam magamat, azt gondoltam úriember, de kiderült, hogy nem az.
Éppen csak magyarázatot akartam adni a fagyos hangulatra, de közben eszembe jutott, mennyire jó, hogy nincs itt Madam Potier. Hálás voltam a sorsnak, hogy megfájdult a feje és mégsem akart elkísérni erre a reggelire. „Vajon mit szólna, ha meglátni, milyen közel ülök egy kalandorhoz és egymás fülébe súgunk mindenféléket?” Valószínűleg félreértené és megpróbálna azonnal visszarángatni a szállodai szobánkba… mintha nem is egy felnőtt nő lennék.
– Kóstolják meg kérem a gyümölcsöt… – törte meg a sutyorgásunkat Blaire és az asztalon elhelyezett hatalmas tálak felé mutatott.
Egzotikus és hagyományos gyümölcsök hevertek szinpadiasan elrendezve. Vétek lett volna megbontani ezeket a szépségeket. Éppen csak finoman kinyújtottam a kezemet, mikor Mr. Montregoból megint előtört valami alpári szöveg. A hangja persze ezúttal normális volt, bár meglehetősen erőszakos.
Nem kóstol meg senki semmit…! – mordult ránk.
Lebiggyesztett ajkakkal húztam vissza a kezemet, nem érintve az epret, ami egyébként az egyik kedvenc gyümölcsöm. Lehajtottam a fejemet és csak bámultam az üres tányéromat. „Hogy lehet valaki ennyire modortalan vendéglátó?” Már azon voltam, én is felkelek elhagyom ezt az elátkozott házat, akár csak a többi vendég.
Mondortalan alak… – válaszoltam motyogva, nem tudom, hallotta-e.
Anyám nyilván most közölné: Lyana, nyisd ki a szádat, ha mondandód van – ezt persze a lehető legszigorúbb hangon. Azonban ez nem az a nap volt, amikor ki akartam nyitni, hogy értsék mit mondok.
És én még hercegnek gondoltam – tettem hozzá Mr. Lee felé fordulva. Vajon látta rajtam a csalódottságot? Biztosan egy naiv kislánynak tart, akinek semmi tapasztalata nincs, azért dől be az ilyen alakoknak… de igaza is volna. Tévedtem, azt hittem, hogy az én életem is lehet olyan, mint a regényekben, csupán egyetlen éjszakára és könnyes búcsúval válunk el, majd hosszasan levelezünk, mire beteljesedik közöttünk valami mélyebb kapcsolat.
„A reggelinek vége.” Ezek a szavak voltak azok, amivel Mr. Montrego talán végleg elvágta volna magát nálam. Hálás voltam a sorsnak, hogy Mr. Lee-t idesodorta.
Attól hogy más ruháit hordod és más asztalánál eszel nem leszel több, Lee... sőt...  Esetleg az alsógatyáimból is le akarsz még nyúlni párat, vagy végre eltűnsz a házamból? – az alsógatya szóra elpirultam, de nem tudtam elengedni a fülem mellett ezt a megnyilvánulást.
Mr. Montrego már közel sem tűnt annak az úriembernek, akinek hittem és ez elborzasztott.
Hagyja békén Mr. Lee-t! – mondtam és a hangomban most már közel sem volt annyi lágyság, mint ahogyan azt megszokta. – Ahogy itt pocskondiázza, kettejük közül inkább maga az Mr. Montrego, akinek némi udvariasságot kéne tanulnia!
Éreztem, hogy a pír még mindig nem tűnt el az arcomról. Kedvem támadt volna felpattanni és kisétálni innen, de nem tettem.

Naplózva

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2017. 04. 26. - 22:39:46 »
+1


Nem, mintha kedvem támadt volna azokhoz a nem éppen természetesnek ható gyümölcsökhöz, de azért egy kicsit megdöbbentett, hogy a kis szerelme előtt így viselkedik a kölyök. Elmosolyodtam, ahogy közölte, senki sem ehet… a szemem láttára váltooztt meg Miss La Clair arckifejezése. Feltehetően ő nem nevetségesnek tartotta ezt a kirohanást, hanem sokkal inkább visszataszítónak – hát ebben is van valami éppenséggel.
Valamit motyogott az orra alatt a modortalanságról és mikor felém fordult, már szinte fuldokoltam. Nagyon össze kellett szorítanom az ajkaimat, erősen koncentrálni, hogy ne szakadjon ki belőlem a röhögés. Ez, mint egy herceg? – méregettem Montregot… de ahogy elnéztem azt a kétségbeesett fejét, megsajnáltam. Bevallom, nem vagyok soha túl érzelmes kifelé, de most mintha arcon ütöttek volna.
Nem kéne ilyen érzéketlennek lenned, ez a szerencsétlen tiszta szerelmes – suttogta a belső hang olyan lágyan, hogy az még az én szívemet is megmelengette kicsit. Sosem voltam fiatalon szerelmes. Az életem a menekülésről szólt, az életben maradásról és a lopásról… csak a tárgyak vonzottak, amiket a kezem közé akartam kapni. Attól még más lehet boldog… a franc esne abba az aranyszívedbe! – haragudtam magamra, de nem volt mit tenni.
Most is herceg, habár meglehetősen dacos – suttogtam vissza és a röhögés helyett csak mosolyogtam. – Adnia kéne neki egy esélyt, hogy bizonyítson…
A reggelinek vége – vágott a szavamba az a hatalmasra nőtt kölyök.
Ennyit a bizonyításról… – gondoltam kicsit ridegen. Egyik pillanatban hülyén éreztem magamat, amiért a lopás helyett az ő boldogságát választottam a mai programomnak, aztán végül is arra jutottam, valami jót én is tehetek a világért – már ha ezzel azt csinálom. Esmé most büszke lenne rám, még akkor is, ha rájönne, hogy ennél a… Montregonál van a lánca – állapítottam meg.
Kösz a kávét ebben az esetben – mondtam és végre letettem a bögrét. – Amúgy sem szeretem a gyümölcsöket, mindegyiknek olyan gusztustalan az állaga.
Elmosolyodtam, ahogy Montregora néztem. Hogy lehet valaki ennyire buta? Itt ül a szerelme, ennél az asztalnál és ha csupán egy pillanatra képes lett volna a morgása helyett férfiként viselkedni ez a kislány simán a nyakába ugrik.
Miss La Clair – fordultam ismét a beszélgetőpartnerem felé és halkan folytattam: – Azt hiszem, Mr. Montrego kicsit zaklatott miattam… ezért nem a valódi énjét mutatja. Nézze el neki!
Nem hiszem el, hogy még ezek után is a seggét mentem! – nyögtem volna ki, hogy leszidjam magamat. Azonban még erre sem volt lehetőségem, ugyanis Montrego folytatta a gyerekes hisztériát, amivel valójában csak még kellemetlenebbé tett a saját helyzetét. Engem inkább mulattatott.  – Attól hogy más ruháit hordod és más asztalánál eszel nem leszel több, Lee... sőt...  Esetleg az alsógatyáimból is le akarsz még nyúlni párat, vagy végre eltűnsz a házamból?
Az egész felvetés olyan szürreális volt, de végül is miért ne. Ha azt akarja, hogy égessem le Miss La Clair előtt, hát megkaphatja… – gondoltam, miközben a nyakamhoz kaptam. Végig simítottam a csokornyakkendőn és nagyon elégedetten elmosolyodtam. Már válaszra nyitottam volna a számat, de Lyana megelőzött.
Hagyja békén Mr. Lee-t! Ahogy itt pocskondiázza, kettejük közül inkább maga az Mr. Montrego, akinek némi udvariasságot kéne tanulnia!
Hát talán ez egy kicsit még annál is viccesebb volt, mint amit én akartam mondani. Mi a franc ez az egész, valami gyerekes féltékenykedés? Abszolút feleslegesen csinálja, engem nem érdekel Miss La Clair, de még csak a csinos húga sem… habár arról a nyakról szívesen elcsennék bármit, de nekem bőven elég Esmé és az élet, amit nem tudok leküzdeni egyszerűen.
Semmi baj, Miss La Clair! – mondtam. – Montrego nehezen érti meg, hogy manapság már tömeggyártás van a ruhapiacon.
Talán ilyen komolyan nem fogalmaztam még.
Ahogy azt sem, hogy egy hölgy előtt nem használunk olyan szavakat, mint alsógatya – mondtam és csak most tűnt fel, hogy még összevert képpel is remekül adom az úriembert.
Persze az összevert kép enyhén túlzás volna azt állítani, nagyon látszanak még a sérüléseim. Csupán halvány emlékképként derengnek még az arcomon azok a foltok. Montregon persze semmi sem látszott, én ugyanis nem ütöttem… nem vagyok a fizikai erőszak híve, hacsak nem indokolja különösebben a helyzet.
Bevallom, én sem számítottam ilyen modortalan vendéglátásra – mondtam, majd Blaire felé fordultam és rámosolyogtam. – Még szerencse, hogy van aki ellensúlyozza a kedves barátunk viselkedését.
Naplózva


Mathias Montrego
[Topiktulaj]
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2017. 04. 27. - 22:01:28 »
+1

*
zene: AR - On My Own



'Blaire & Lyana & Elliot'

sz&sz




~~~~~~~~*~~~~~~~~


Összepusmogna, újra. Nagyon nem tetszik. Nagyon de nagyon nem. Szemeim megrándulnak arra, ahogy Lee lebecsmérlőn megköszöni a kávét és ledegradálja a gyümölcsöket. Még ezt is sajnálom belé. Bár tény, hogy látszik mennyire alultáplált még mindig és épp ezért más esetben megsajnálnám... ha nem tudnám kicsoda és hogy mit is tesz azért, amit meg akar szerezni magának. Amint a csésze koppan az asztalon érzem, hogy ennek kell lennie a végszónak. Ám meglepő fordulat támad.
– Hagyja békén Mr. Lee-t! Ahogy itt pocskondiázza, kettejük közül inkább maga az Mr. Montrego, akinek némi udvariasságot kéne tanulnia! –
Hogy mi van? Még ő oktat ki? Engem? Ez most komoly?
Lyana szavai ostorként csattannak. A vörös pír, ami elönti arcát még szexibbé varázsolja, mint képzeltem. És ez baj, nagyon nagy baj. A dühöm mellé párosul valami túlfűtött vágy is, ami miatt felelevenedik bennem az a csók, meg az ajkainak íze, aminek semmi jó vége nem lett. Ez is baj, mert ettől még nehezebben tudom visszafogni magam, sőt. Egyenesen nem tudom.
– Semmi baj, Miss La Clair! Montrego nehezen érti meg, hogy manapság már tömeggyártás van a ruhapiacon. -
Megmagyarázhatatlan remegés fog el és letenyerelek az asztalra. Mindkét kézzel. A masszív asztal gond nélkül elbírja a súlyomat. Közel hajolok a nőhöz, akit oly fontosnak hittem, mert hát ha valaki a másikkal álmodik többször is az csak jelent valamit, és most az egyszer a mai nap folyamán nem kerülöm el a kék tekintetét. Láthatja, szinte már tapinthatja a haragot és a gyerekes duzzogást. Mert tudom hogy igazam van teljes mértékben, de ezt ő a csökött balerina fejével nem foghatja fel. Vagyis épp megtehetné, ha nem egy burokban nevelkedett volna. No meg egy kicsit gondolkodna. És ha tovább nézne az orránál. Ezek szerint egyik se megy.
- Ezt pont maga mondja? Nem tudom ki öntötte le a másikat egy140 galleonos pezsgővel. -
Hangomból süt a sértettség, nem is próbálom titkolni. Naná hogy szarul esett! Kinek ne esne? És mindezt miért? Mielőtt azonban tiltakozhatna Lee felé fordulva folytatom.
- Ha a tömeggyártás oly nagyszerű dolog, akkor miért is az én csokornyakkendőmet kellett megfújnod? Pont azt? -
Az egyik kedvencem, hogy a fene essen bele! Felvonom a szemöldököm, de ez költői kérdés, nem várok rá választ. Csak bosszantana bármit is ejt ki a száján. Idegsít a nagyképű  mozdulat, ahogy végig simít rajta. Szívem szerint megfognám megrántanám és hagynám hogy megfulladjon általa. Belegondolva, hogy ez volt rajtam, amikor... Lyanára pillantok, de nem látom hogy felfogta volna a dolgot, vagy felismerte.
- Bocsásson meg, hogy nem szeretek egy tolvajt az otthonomban látni miután már kétszer meglopott....! Gondolom a nyakkendője sem ismerős magának... -
A mondat végét durcásan dörmögöm. Érzem hogy kezdek egyre jobban és jobban elvörösödni, így elfordulok hogy a lehető legkevesebbet lássák az arcomból. Mély levegőt veszek és húgomra pillantok, akiről süt a harag. Összefűzött kezekkel ül a székén és hintázik rajta. Gyűlölöm ezt, tudja jól, épp ezért teszi most is. A bosszantásomra. Mintha nem lenne így is pont elég bajom. Lee fricskázása pedig tipikusan nem várt pillanatban jön.
– Bevallom, én sem számítottam ilyen modortalan. Még szerencse, hogy van aki ellensúlyozza a kedves barátunk viselkedését. -
Na nem!
Erre a mondatra kipattan az írmagja a legmélyebb ellenszenvemnek iránta. A saját húgomat hogy merészeli ez  a féreg megszólítani egyáltalán? Pláne itt bűbájkodni neki előttem? Az agyam, érzem, kezd elborulni, és józan gondolat híján talán kissé hangosabban mondom a kelleténél, de még pont nem üvöltve.
- Kifelé! -
Nem kell kétszer mondani. Mindenki felpattan. Egyszerre. Ezt az összhangot! A húgom felém hajol, ugyanazt a testtartást veszi fel mint jómagam és szigorral a hangjában kiált rám felháborodva, miközben pecsenyevörösre gyullad.
- M a t h i a s!!!  Mostmár elég!-
Nem érdekel sem ő sem az egész ostoba jelent. Csak azt akarom hogy Lee eltűnjön innen. És lehetőleg ne vigyen még el semmi mást. Semmi olyat, ami fontos lenne nekem. És nem feltétlen tárgyra gondolok...
Nem nézek rájuk mindössze megint megérzem a lány parfümjének illatát. Lyanáét. A francba! Le kell hunyom a szemem, de bármit csinálhatnék, valószínű semmi nem segítene azon hogy ne éljem újra a szilveszteri perceket. A kellemesebb részeket elsősorban. Ez még jobban felkavarja a gyomromat, mint előtte. Nem álmodtam tehát... és máskor szívem örömmel dobbanna meg a gondolat hatására, most mégis keserű epe keletkezik a számban. A sajnos szó tolul az agyamba, miközben némán állom a szürkéskék szempárral vívott csatát mikor barna íriszeim összefonódnak vele. Blaire igazi örök harcos, sose adja fel, de tudhatná hogy velem szemben nem sok esélye van. Nem tudom régen hogy volt, de biztos vagyok benne hogy sosem voltam könnyű eset.
Miután elhalnak a léptek a húgom erőteljesen az asztalra csap és cifrát káromkodik. Elszakítja tőlem a tekintetét és elfordul. A hátát látom már, a szépen felfogott haját, ahogy a két kezét a füléhez teszi, fejét pedig a plafon felé szegezi.
- Mathias, miért kell neked mindig egy ostoba csökönyös szamárnak lenned? Komolyan? -
- Nem vagyok az! -
Fújtatok, miközben kezeim összefonom véfekezően magam előtt.
- De, igenis az vagy! - ereszti le karjait és fordul felém. Szemei szikráznak, miközben rám emeli kezét. Mutatóujjával pont a mellkasom felé int és minden szónál közelebb lép.
- Merlinre, egy ostoba,idegesítő, hisztis idióta vagy, aki nem fog fel semmit! Semmit az égvilágon!-
A végén a mellkasomat üti meg az ujja hegyével. Nem tetszik. De nem szólok.
- Nem tudtam Lee-ről, és ezért bocsánatot kérek, de ettől még kibírhattál volna fél órát a társaságában, hogy utána... -
- Hogy utána mi? Meglopjon? Újra? Esetleg kockáztassa, hogy elraboljon és veled zsaroljon? Vagy...-
- Elrabolni? Megvesztél? Leátkozom a valagát is, tudhatnád! Itt volt egy lehetőség neked hogy összekapard magad, mind a társasági életben mind a... -
- Nem érdekel a társasági élet! - horkanok fel.
- Igen, azt látom! De Lyana érdekel nem? -
Csend telepszik ránk. Nem bírok semmit se mondani. A húgom telibe talált. Mint mindig. Ja tudom, a nők meg a megérzéseik... Zavartan nézek el oldalra.
- Itt lett volna az alkalom, Mathias. És elcseszed azzal, hogy nem vagy képes leadni az egodból és leülni az asztalhoz... -
Blaire hangja halkká alakul, amiből érzem a szánalmat. Amitől még rosszabbul érzem magam. Olyan ez, mint egy spirális örvény. Egyszer benyel és nemhogy nem ereszt hanem csak hatványozottabban erősebben szív lefelé, befelé önmagába.
- Még mindig van remény. - sóhajt kissé lemondóan, miközben tenyerét a mellkasomra teszi. Ösztönösen megfeszül az összefont karom egy pillanatra, majd elernyed és végül szétválva feloldódnak. Beletúrok a hajamba bosszúsan. Kedvem lenne felpofozni magam, de érzem hogy ehhez már túl késő.
- Gyere ki velem, elköszönni... -
- Na nem! Azt már nem! -
- Mathias!!!! -
Húgom hangneme olyan, mint egy dorgáló anyukáé. A szemem forgatom. Úgy érzem magam, mint egy pesztrált ötéves. Nevetséges hogy én vagyok az idősebb. A keze, amely már a karomat fonja át, lassan vonni kezd az ajtó felé. Megint az a szelíd erőszak, aminek nem tudom nem megadni magam. Jól ismer és ki is használja a gyenge pontjaim. Aljasság!
- Jó, de most mi a francot mondjak? -
Kérdezem kétségbeesetten, mert tudom hogy a totális zárlat állt be az agyamba.
- Nyugi, nem kell mondanod semmit. Lehet az lenne a legjobb... -
- Hát kösz. Ez igazán kedves...! -
 Keserűen húzom el a szám, miközben kilépünk az étkezőből és a hallban még pont meglátjuk a két alakot.
- Miss La Clair, Mr Lee! Nagyon kérem bocsássanak meg nekünk! A testvérem kissé ingerlékeny, ami a bájitalok hatáss, melyeket az amnéziája miatt szed... -
Blaire!!!! Elsápadok, és elfut a méreg meg a szégyen egyvelege. Mit kell mentegetni mit egy.. miért mondja el ezt? Be se szedem azt a sok szart... Annyira kiütne, hogy egy nyáladzó zombi lennék, és ezt tudja jól ő is.. Az sem segít hogy megpillantom Lyana szőke tincseit és nyakának ívét. Arcéle puhaságára még jól emlékszem ilyen távlatból is, mikoz végighúztam rajta ujjaim. Elfog újból az a fura érzés... mintha ezer pillangó szorult volna a gyomrodba és nem tudod kiengedni őket onnan. Pedig nagyon is szeretnéd.
- Kérem, maradjanak. Igaz hogy villásreggeli lett volna a terv, de az ebéd már mindjárt itt van és addig is, körbevezetném magukat a házban meg a kertben, ha nem félnek a hidegtől! -
Elneveti magát, bájosan. Csilingelve. Imádom ezt. És ösztönből nekem is egy mosoly fut végig az arcomon. Nem nézek senki másra, csak rá. Szeretetteljesen. Tudom, hogy ha valaki, ő mindig mellettem fog állni a maga bosszantó módján. És jöhet cunami, szélvihar, jégeső, Elliot Lee vagy Lyana La Clair... nem érdekel. Mert hálás vagyok az égnek, hogy ő ismer. Úgy igazán.
 
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2017. 04. 28. - 10:10:41 »
+1


Montrego hisztije azt hiszem elérte a csúcsát. Nem üvöltött ugyan, de éppen elég indulatosan közölte, hogy tűnjünk el a házából. Eddig sem örömömben voltam itt éppen, ezek után viszont még nekem sem támadt kedvem maradni.
Ez esetben, minden jót! – biccentettem Blaire felé. – Remélem, lesz még alkalmunk találkozni, Ms. Montrego.
Montrego felé csupán egy gúnyos mosolyt eresztettem meg és már keltem is fel az asztaltól. Csendesen felkeltem és követtem Ms. La Clair-t kifelé.
A hatalmas hallban érhettem csupán utol. Megfogtam a karját és finoman magam felé fordítottam. Egy pillanatra egyenesen a kék szemébe néztem és vártam, hogy kitörjön belőle a felháborodottság. Nem vádoltam érte, még engem is sértett az egész, pedig jóval kevesebb az önbecsülésem, mint ennek a Lyanának.
Miattam volt az egész – mondtam nagyon halkan, nem akartam még véletlenül sem, hogy meghallja Montrego.
Lehet, hogy tudok jó szívű lenni, de igazából nála majdnem teljesen felesleges ezt hangsúlyozni is. A dacossága annyira elvakítja, hogy észre sem veszi, mikor valaki jót akar neki vagy éppen csak azt is támadnak veszi. Mintha magamat látnám – állapítottam meg kicsit talán lemondóan is.
A legutóbbi találkozásunk alkalmával felbosszantottam – szinte suttogtam.
Az ujjaim megint a csokornyakkendőre tévedtek. Azért jól esett, hogy valami olyat vettem el, ami fontos neki… és el is határoztam: megtartom. Végül is nála van Esmé nyaklánca, ami bár egy egyszerű darab, többet ér a hülye pálcájánál.
Kérem, Ms. La Clair, ne dobja el magától ezt a lehetőséget… élete végéig bánni fogja – mondtam és a füléhez hajoltam. – Adjon egy esélyt Montregonak! Ő egy jó ember, mégha általánosságban ez nem is látszik.
Elhúzódtam tőle és a szemébe néztem. Finoman mosolyogtam rám.
Nem tudtunk sokáig kettesben maradni. Időközben megjelent Blaire, a nyomában pedig ott volt a testvére is. Nem akartam különösebben foglalkozni velük. Nyilván azért követtek minket, hogy egy erőltetett búcsút vegyenek… nekem aztán nem kell színészkedniük. Nem azért jöttem ide, hogy jól érezzem magamat, egyszerűen csak szerettem volna megtudni mit nyit az a kulcs. Ehelyett inkább a szívemre hallgattam és megsajnáltam Montregot, aki szerencsétlenebb még nálam is, ha szerelmes – mint az kiderült.
Miss La Clair, Mr Lee! Nagyon kérem bocsássanak meg nekünk! A testvérem kissé ingerlékeny, ami a bájitalok hatáss, melyeket az amnéziája miatt szed... – mondta Blaire.
Hát persze, hogy nem tudtam visszatartani eddigre a röhögést, ami már egy ideje ki akart törni. Hallottam, ahogy a hangom egy pillanatra betölti a teret, aztán gyorsan komolyságot erőltettem magamra. Milyen buta kifogás – gondoltam és éreztem, hogy még az arcom is kipirult a nevetséges mentegetőzéstől.
Semmi gond, Ms. Montrego – mosolyogtam rá.
Kérem, maradjanak. Igaz hogy villásreggeli lett volna a terv, de az ebéd már mindjárt itt van és addig is, körbevezetném magukat a házban meg a kertben, ha nem félnek a hidegtől! – folytatta.
Sajnos délben más dolgom van – hazudtam, bármit megtettem volna, hogy elhúzzak innen mielőtt beverik a képemet megint.
Montrego olyan, mint egy megvadult bika, ha meglát… mintha én lennék az a bizonyos vörösposztó, amit meglengetnek előtte. Ezt már a sikátoros esetünk óta tudom és nem lepett meg különösebben, hogy ez alakalommal is úgy nézett rám, mint aki képes volna azonnal nekem esni.
De köszönöm a vendéglátást… – válaszoltam. – Igazán ízletes volt a kávé.
Igaz ezért otthon is maradhattam volna, bassza meg! – gondoltam műmosollyal az arcomon. Blaire megérdemel annyit, hogy legalább vele normálisan beszéljek. Különösebben ő sem volt jó házigazda, de legalább féken tudta tartani átmenetileg az őrült bátyját és nem utolsósorban csinos – még ha nem is annyira, mint Esmé.
Adjon neki egy esélyt, kérem! – súgtam Ms. La Clair fülébe és a kabátomért nyúltam.
Naplózva


Lyana La Clair
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2017. 04. 28. - 10:36:13 »
+1



Mr. Montrego megadta a reggeli végszavát. Egy újabb ok, hogy látni se akarjam többé. Összeszorított ajkakkal álltam fel és sértetten csapkodva a lábamat indultam el a hall irányába.
Miért nekem kéne tudnom, hogy Mr. Lee az ő nyakkendőjében van-e vagy sem? Hiszen nem is érdekel! – gondolkodtam el, ahogy már megpillantottam a kabátomat a hatalmas helyiség végében. Alig vártam, hogy felkapjam és távozzak. Ennyire még sosem alázott meg senki. Megszoktam, hogy az emberek tisztelettel bánnak velem és ezt Mr. Montregotól is ugyanúgy elvárom, mint mástól. Attól még, mert olyan fene jóképű és férfias, ennyi nekem is jár.
Megértem egy gyengéd kis szorítást a karomon, így megfordultam. Mr. Lee arcáról sok mindent nem tudtam leolvasni, de hirtelen kibuktak belőlem a szavak:
Nem ismeri az udvariasságot, nem csoda, hogy azt tette szilveszterkor is – mondtam talán kicsit túlzottan hangosan is. – Le sem tagadhatja, milyen borzalmas ember és én bedőltem az álcájának. Soha többé nem akarom látni…
Mr. Lee kicsit közelebb hajolt hozzám.
Miattam volt az egész – suttogta.
Csak felsóhajtottam. Hogy viselkedhetett még ezután is ilyen jó barátként? Nem kellene védenie, hiszen semmi értelme az egésznek… előttem már régen leírta magát. Ráadásul kétlem, hogy egy ilyen okos és bátor ember miatt lenne mérges.
A legutóbbi találkozásunk alkalmával felbosszantottam – folytatta. – Kérem, Ms. La Clair, ne dobja el magától ezt a lehetőséget… élete végéig bánni fogja
A fülemhez hajolt. Éreztem a leheletét, ahogy végig simít bőrömön, miközben kimondta a szavakat: – Adjon egy esélyt Montregonak! – a folytatásra nem is figyeltem, annyira magával ragadott ez a nemes gesztus.
Ha ilyen jó barátai vannak Mathiasnak, akkor talán nem is lehet vele olyan nagy baj – gondoltam, de a következő pillanatban erre újabb megerősítést kaptam. Blaire és a bátyja ugyanis utánunk jöttek. A lány arcán némi megbántást láttam, de Mr. Montrego még mindig úgy festett, mint egy sértett kisfiú.
– Miss La Clair, Mr Lee! Nagyon kérem bocsássanak meg nekünk! A testvérem kissé ingerlékeny, ami a bájitalok hatáss, melyeket az amnéziája miatt szed...
Szóval akkor még is az a herceg lenne, akinek hittem? Vagy legalábbis minden esély megvan rá – néztem végig Mr. Montregon. A dacos arckifejezést leszámítva még mindig ott csillogott barna szemeiben az a kisfény, amit elsőre is észrevettem. Megdobbant a szívem a látványától és annyira szerettem volna hinni Mr. Lee-nek.
– Kérem, maradjanak. Igaz hogy villásreggeli lett volna a terv, de az ebéd már mindjárt itt van és addig is, körbevezetném magukat a házban meg a kertben, ha nem félnek a hidegtől!
Köszönöm, de én sem maradhatok – válaszoltam, még mindig ott csengett a sértettség a szavaim mögött.
Mr. Lee megint a fülemhez hajolt. Újabb esélyt kért Montregonak, amitől a szívem heves ritmusra kapcsololt.
De mielőtt távoznék… Mr. Montrego, válthatnánk kettesben néhány szót? – kérdeztem és beléptem az ebédlőbe, remélve, hogy követ.
A gyönyörűen feldíszített asztal, amin még mindig ott sorakozott az érintetlen ételek sokasága. Ahogy végig néztem rajtuk, szinte sajnáltam, hogy egy falatot sem ettem belőlük és persze ott voltak az eprek. Olyan szívesen ragadtam volna meg egyet.
Tudja nagyon hálás lehet a sorsnak… – mondtam, de végül nem mondtam ki Mr. Lee nevét. – Habár a mai viselkedése alapján közel sem tűnt annak az embernek, akinek megismertem… vagyis akinek meg szerettem volna ismerni.
Közelebb léptem hozzá. Madam Potier most bizonyára tombolna – gondoltam, hiszen nem erre neveltek. „Lyana, nem illendő egy hölgynek közelednie egy férfihoz. Várd meg, míg ő udvarol neked és akkor is légy nagyon elutasító!” – anya szavai csengtek a fülembe, ahogy az arcára csúsztattam a kezemet, remélve, hogy nem üti félre és küld el újra.
Nem, anyám, azt már egyszer megtettem és mi lett a vége! – gondoltam a szilveszter éjszaka történtekre. Éreztem, ahogy elpirulok, részben a csók emlékétől, részben pedig az arca érintésétől.
Tudja, sosem teszek ilyet – néztem egyenesen a szemébe. – Nem erre neveltek.
Az arcához hajoltam, lehunytam a szememet és hagytam, hogy az ajkaim hozzá tapadjanak. Nem húzódtam el azonnal, ez nem csupán egy puszi volt. Átadtam magamat a pillanatnak. A mellkasom az övéhez nyomódott, hagytam, hogy érezze milyen erősen ver a szívem. Vajon az övé is ilyen heves ritmust diktál? Minden porcikámat átjárta a forróság, ahogy elöntöttek az érzelmek és megszűnt a külvilág. Ez volt a tökéletes pillanat a csókra, nem az a szilveszter éjszaka… habár a körülmények jóval mesésebbek voltak.
Naplózva

Mathias Montrego
[Topiktulaj]
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2017. 04. 29. - 13:56:49 »
+1

*
zene: JM - Sunshine



'Blaire & Lyana & Elliot'

sz&sz




~~~~~~~~*~~~~~~~~



A gúnyos nevetése belém mar és ez szinte felöklel. Nehezen állom meg, hogy ne verjem ott helybe állon. Mégis érzem húgom kezét az enyémen, aki erőteljesen belém kapaszkodik. Mintha még ajándékként, hogy teljesen uraljam az indulataimat, finoman belém is csíp. Ennek persze megvan a hatása, mert az éles, hirtelen jött fájdalomra elszakítom a tekintetem a vihorászó Elliottól, aki elég komikusan néz ki. A húgomra pillantok. Most már közel sem szeretetteljesen, sokkal inkább bosszankodva. A szám egyetlen vékony vonallá préselem össze, hogy véletlen se jöjjön ki rajta semmi. Semmi indulat, semmi tény vagy közlés esetleg káromkodás. Mert érzem, hogy minden csak rontana a helyzeten, főleg ha én mondanám. A helyzet iróniája hogy igaz, én vagyok a férfi, mégis egy ócska bábnak érzem magam. Ugyanakkor itt a húgom, aki magambiztosan mindent kézben tart. Nő létére.
– Sajnos délben más dolgom van –
Kedvem lenne epés megjegyzéseket tenni, mint hogy ó mily nagy kár vagy  szomorú hallani, hogy újabb meghívásod akadt egy nagy házba ahonnan kedvedre lopkodhatod el a csokornyakkendőket és hasonlók. És ha ez nem lenne elég, megint a szőke hajtincsekhez hajolva pusmog valamit, egy felém villantott szemtelen mosoly keretében. Elpillantok oldalra, ki a nagy ajtó irányába. Tűnne már el a fenébe!
Igaz hogy húgom mindent bevetett a marasztalásra, de hát a történtek után nem csoda ha nem élnek a lehetőséggel. Én se maradnék a helyükben. Mondjuk ezt Lee esetében nem is bánom. Már az is rossz, hogy itt láttam a saját házamban, az meg végképp, hogy egy asztalhoz üljek vele. Annak vagy kajadobálás lenne a vége, mivel szeret a büdös szószokban fürdeni, vagy verekedés. Tapasztalat, s az ember pedig inkább nem kísérti a sorsot.
A fény, amely besüt a nagy üvegablakon élesen a szemembe világít és kénytelen vagyok hunyorítani. Oda se figyelve a dolgokra eltűnődöm azon, hogy muszáj lesz ma este is találkoznom Eric-kel, aki még csak egy baglyot se küldött azzal kapcsolatban, hogy nem jön el. Mi a fene lehet vajon vele?
– Köszönöm, de én sem maradhatok. –
Lyana szavai zökkentenek vissza a kegyetlen valóságba. Csalódottság fog el, de ez nem olyan mint szilveszterkor. Itt azért számítottam rá. Épp ezért lep meg, hogy mégiscsak elönt ez az érzés. Hisz mit is vártam mást? Pont abban a pillanatban vágtam el mindent, mikor ő mozdult. Magam előtt látom a kezeit, finom ujjait, ahogy már majdnem megérintik az epret. Olyan mintha ezer éve történt volna nem pedig negyed órája vagy talán csak tíz perce...
- De ragaszkodom hozzá! -
Hallom a húgom makacs felkiáltását és érzem, hogy most mindannyian baromi nagy slamasztikába kerültünk. Ők még nem tudják azt, amit én. Hogy nála nincs menekvés és jobb, ha beadod a derekad.
- Kérem Mr. Lee, ne legyen ünneprontó és... -
Nem tudja folytatni a mondatot mert a másik női hang a szavába vág.
– Mielőtt távoznék… Mr. Montrego, válthatnánk kettesben néhány szót? –
A húgomban is benn reked a levegő, hát még bennem. Érzem a hirtelen támadó sugárzó örömét Azt, ahogy megszorítja finoman, szinte alig láthatóan kézfejével a karomat. Rám mégsem ragad  ez az öröm. Gyomrom újra megrándul és úgy érzem magam, mint egy gyerek, akit rajtakaptak valami csintalanságon. Lassan szakítom el tekintetem az ablaktól és a fénytől és hunyorogva pillantok a nőre. Kell egy fél pillanat hogy befókuszáljam és felmérjem, mennyire komolyak a szándékai.
Ezer meg egy kérdés merül fel bennem, de leginkább az, hogy mégis miért? Nem tudok kinyögni semmit sem, és jobb is így. Nem beszélni. Biztos ami biztos. Szóval sután bólintok csak és egy sötét pillantás kíséretében, amit Lee-nek címzek, indulok el vissza az étkezőbe. Közben már fel is csendül a húgom kellemes túlzottan is vidám hangja, amint magyarázni kezd valamit a tolvajnak. Nem tetszik a gondolat, hogy kettesbe hagyjam a testvérem vele, de nem lehetek egyszerre két helyen. És a szívem mégiscsak ide húz.
Sután megvakarom a tarkómat hogy oldjam a feszültséget, amint a félig nyitott ajtón belépek. Rájövök, hogy ha tehetném visszapörgetném az idő kerekét. Van egy olyan érzésem hogy ez a gondolatot nem először kívántam, bárcsak valóra válna. Hisz semmi nem változott s olyan, mintha csak most lenne reggel és arra várnánk, hogy mindenki megjöjjön. Pedig senki nem fog már. Ma legalábbis. Mondanám hogy sajnálom, de ez csak részben igaz. Lyana miatt igen, de Lee miatt... na nem. Magamban újra arra jutok hogy igenis jól tettem amit tettem. Még ha ennek az az ára, hogy...
– Tudja nagyon hálás lehet a sorsnak… –
Hálás? Mégis ugyan miért?
– Habár a mai viselkedése alapján közel sem tűnt annak az embernek, akinek megismertem… vagyis akinek meg szerettem volna ismerni. -
Fél percnyi csend telepszik ránk és pont mielőtt kínossá válna töröm meg azt.
- Mert ugyan mégis milyennek szeretne megismerni? -
A kérdés vagy talán már inkább kifakadás költői. Nem várok rá választ, hisz tudom hogy ő maga sem tudja. Gondolom, hogy valami idilli festői kép él benne, aminek köze sincs a valósághoz. Gyerekes dac és a sértett hiúság egyvelege érződik a hangomból, ez mintha most mégse gátolná. Keze fellendül, de most nem olyan sebesen, mint a legutóbb. A mozdulat sokkal lágyabb és finomabb. Megborzongok, amit nem mutatok ki, mikor ujjai megérintik arcomat. Mindössze ajkaim nyílnak szét ahogy újra belélegzem a magával ragadó az illatát, s a lelkem belesajdul a dologba. Mindenbe. Az egészbe. Lehunyom a szemem és elveszek ebbe az egytelen finom mozdulatban.
- Tudja, sosem teszek ilyet. Nem erre neveltek. -
Milyet?
Tolul agyamba a kérdés s mire kinyitom a szemeim arca elmosódik, annyira közel van. Mielőtt felfoghatnám mi történik ajkai az enyémhez érnek. Újra.
Lélektükreim egy percig közelről fürkészik őt, s látom hogy lehunyt pillákkal, élvezettel adja át magát a pillanatnak. Elfog a vágy és a bizsergés, amely mindig, ha vele vagyok. Ösztönösen mozdulok, kezeim a derekára fonódnak és egy határozott mozdulattal húzom őt közelebb magamhoz. Ez a csók, noha nem vad vagy túlfűtötten szenvedélyes, mégis határozott. Mert már rég túlléptem a finomkodáson. Annak egy pofon volt a vége meg egy kis száraz pezsgő, ennek vajon mi lesz az ára? Nem akarok belegondolni. Lehunyom a szemem és átadom magam neki. Teljesen. S most nem kell győzködni őt sem, ajkai maguktól válnak szét, megadóan, és hagyja hogy birtokba vegyem. Szelíd határozottsággal teszem. Nyelvünk játékán túl megérzem szíve dobbanását magamon, ami mintha bennem visszhangozna. Mélyen szívom be illatát miközben az egyik kezem továbbra is öleli, a másik viszont a szőke puha tincsekbe túr. Közel sem olyan lágy, mint képzeltem, mert még attól is jobb és több. Selymesen puha, szinte már csiklandozóan. Hiába képes lennék órákig is elveszni benne, megtöröm az összhangot azzal, hogy finoman elhúzódom tőle. Nem hagy nyugodni a kérdés....
- Miért? -
Miért csókolt meg? Miért pont most? Mit akar tőlem? Az őrületbe kergetni? Nos ezzel már rég célt ért... És mi lesz akkor ezután?
Pillantásom az ő kékjeit keresik, orrommal hozzáérek az övéhez és végig simítok hegyével az rajta. Igaz hogy nem ez volt az első csók vele, mégis olyan, mintha az lett volna. És nem akarom hogy megszakadjon a folyamat.
- Ne menj el! - Suttogom. Fel sem fogom hogy tegezem. Mondjuk ezek után nem lehet már mást... Nem teszem hozzá, hogy kérlek, mert szavaimban benne van. Szinte már szánalmasan könyörgőnek hat, de ez sem érdekel. Csak hogy még öt percet vele tölthessek, ameddig csak lehet. Mert nem akarom elengedni, főleg nem most hogy végre a karjaim között van. És hogy elmossam a maradék tiltakozását is, újra megcsókolom.
Naplózva


Lyana La Clair
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2017. 04. 30. - 10:13:06 »
+1



Az a csók olyan finom volt, olyan lágy… össze sem lehetett hasonlítani azzal a durva sértéssel, amit szilveszterkor éreztem. Hirtelen mindent felülírt a pillanat varázsa és újra hercegként tudtam a szemébe nézni, mikor a szenvedélyes csókot megszakítva elhúzódott tőlem.
Hát igaza volt Mr. Lee-nek. Talán tényleg csak erre az esélyre volt szüksége, hogy bebizonyíts, tévedtem – gondoltam és mosolyogva simítottam végig a borostás arcán. Barna szemeibe néztem és átadtam magamat a csillogásnak, ami már korábban is megbabonázott. A szívem újra és újra erősebben dobbant, nem akartam itt hagyni. Nem lett volna szabad Madam Potiernek elígérkeznem ebédidőben… de első a kötelesség, ahogy mondani szokták.
Miért? – bukott ki belőle a kérdés.
Vajon lehet az ilyesmire válaszolni? A regényekben azt mondják, nem… hiszen a szerelemnek miféle oka lehetne? Semmilyen, megtörténik és beszippantja az embert, ahogy engem is, mikor az ajkaink finoman egymáshoz simultak. Még mindig remegtek a térdeim a gondolattól, hogy ilyet tettem, még sem bántam meg. Ez a reszketés jó volt, kellemes és magával ragadó.
Azért, mert adtam egy esélyt – válaszoltam és mélyen beszívtam az illatát.
Nem érdekelt, hogy megint egy üveg parfümöt öntött magára… nem zavarta meg az érzékeimet. Engem a valódi illata foglalkoztatott, amit még senki máson nem éreztem korábban. Talán ő nem is tudja, mennyire vonzó és finom az, amit el próbál fedni.
Ahogy az orrával végig simított az enyémen, lehunytam a szememet. Ez volt a tökéletes pillanat, aminek senki sem akarhatta a végét… de talán épp azért olyan magával ragadó és gyönyörű, mert tudjuk: nem tarthat örökké. A szépség ugyanis elmúlik, az csak egy állapot, de ez a pillanat ennek ellenére is örökké élni fog bennem és bíztam benne, hogy erőt ad kibírni a szürke hétköznapokat.
Ne menj el! – kérlelt suttogva.
Szerettem volna azt mondani, hogy maradok, de nem tehettem meg. Nem mondhattam ellent az életnek, amire kislány korom óta készítenek fel. Furcsa, hogy nem rég még azt gondoltam, jobb is lesz elmenni, most azonban legszívesebben örökre itt ragadtam volna.
Nem maradhatok – válaszoltam és végig simítottam az izmos mellkasán. Megéreztem a kezem alatt a szívverését. Önkéntelenül mosolyodtam el ezúttal, nem voltam kimért, vagy megjátszott, egyszerűen csak Lyana La Clair, a fiatal lány, aki életében először szerelmes. Nem zavart, hogy tegezni kezdett, sőt kifejezetten jól esett, hogy a bizalmába kerültem most már teljesen.
Madam Potier be akar mutatni néhány embernek – ezúttal én suttogtam. – Azoknak, akik körül vesznek a karrierem az első… nem mondhatok nemet.
Reméltem, hogy nem bántódik meg. Nem akartam elutasítani, nem annak szántam az egészet, inkább csak elmondtam neki, hogy miből áll az életem valójában. Estélyekből, találkozókból és véget nem érő próbákból. Azonban mindennél jobban szerettem volna, ha ő is helyet kap ezek között. Egy kiemelkedő helyet, amilyen a páholy a színházban.
Ha megígérném, hogy meglátogatlak és mindennap írok… akkor el tudnál engedni? – kérdeztem és elhúzódtam tőle annyira, hogy egyenesen a szemébe nézzek.
Nem akartam én sem elmenni, de ez az életem. Neki is tudnia kell, mennyi lemondással jár a tánc és el kell fogadnia, ha engem akar magának. „Bár csak ne kéne így lennie” – gondoltam szomorúan és lebiggyesztettem az ajkaimat egy pillanatra. Talán észre sem vette annyira gyorsan történt az egész.
Szeretnélek minél gyorsabban újra látni – mondtam őszintén. – És persze ezt a kedves barátodat, Elliotot is megismerném még jobban… és persze a húgodat. Mindketten nagyon szimpatikusak.
Mosolyogtam rá, habár nem voltam benne biztos, hogy meg kéne említenem Mr. Lee nevét. A regények lapjain is minden barátságban vannak hullámvölgyek… én nem tudhatom, hiszen nekem a legjobb barátom egy porcelánbaba volt, amit anyám hozott külföldről még gyerekkoromban. Azonban örülnék, ha egy ilyen jó szívű emberrel nem lenne rosszban Mathias. Csak neki köszönhetjük, hogy nem ellenszenves érzésekkel hagytam el a Királyságot.
Naplózva

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2017. 04. 30. - 12:49:25 »
+1


Montrego, istenem, most aztán tuti örül az a hülye fejed – nevettem el magamat, ahogy elvonultak kettesben az ebédlő irányába. Persze nem akartam hallgatózni. Bár nem vagyok oda a túlzott romantikáért, de most egy kicsit az én szívem is ellágyult, ahogy Montrego gyerekes hisztériával próbálta meg elkendőzni a csalódottságát. Fogalmam sincs, mi történhetett szilveszterkor, de semmi jó, az már biztos az elhangzottak alapján.
Nem volnék ünneprontó Miss Montrego – feleltem és közben a kabátomba bújtam. – Azonban távoznom kell, semmi keresnivalóm ezen a helyen ma már. A bátyja amúgy sem lát szívesen.
Egy kicsit elmosolyodtam, ahogy találkozott a tekintetünk. Ez a Blaire Montrego egész csinos nő, habár Esmé közelébe sem ér, azért szívesen legeltettem rajta a szemeimet. Meg sem mondaná róla senki, hogy annak az elkényeztetett alaknak a húga – állapítottam meg, ahogy végig mértem a testét.
 – Miért hazudott nekem, Mr. Lee? – érdeklődött.
A hangja most dacos volt. Hirtelen nagyon is hasonlított a bátyjához, annak ellenére is, hogy nem vesztette el a nőies báját.
A kérdés kicsit meglepett, nem hittem volna, hogy rákérdez. Eddig ő volt az udvarias, az igazi házigazda, aki marasztalni akarta a vendégsereget. Ez jelen esetben két embert tett ki, hiszen a többiek már Montrego első hisztérikus kirohanása után távoztak… nem csoda. A kifinomult társaságnak már sok volt egy tolvaj jelenléte az asztalnál.
A dolgok mostani állása szerint… – böktem a fejemmel az ebédlő felé. – Mr. Montrego örülhet, hogyha a barátjának nevezhet. Jók voltak a megérzéseim, mikor azt a felelőtlen kijelentést tettem.
Begomboltam a kabátom gombjait és a galléromat kezdtem igazgatni. Közben le sem vettem a szememet a csinos lányról, aki még mindig ugyanazzal az arckifejezéssel állt előttem, de mintha aggódott is volna egy kicsit. Pedig aztán tőlem nem kell félteni Montregot. Egyszeres sem ütöttem meg és éppen csak annyit tettem, amennyit szükséges volt, hogy magamnál tartsam a karkötőt és a pálcáját. Nem ártottam neki komolyan, ha csak az ő köreikben a rohadt káposzta nyakba dobása nem számít súlyos testisértésnek.
Mennem kell – mondtam és már indultam volna kifelé.
Ahogy a lány mellé értem, megfogta a karomat és gyengéden jelezte, hogy még nem fejezte be a társalgás. Vajon apám rokonai is ilyenek? Remélem igen, mert megérdemeli őket mindegy szálig. Felesleges finomkodás, nagyzolás… szeretem én a szépet, hiszen ez a Blaire is egy kis ékszere volt ennek a háznak a szemembe. Montrego azonban nem illet ide. Jobban mutatott a kukák között a szemétben.
 – A bátyámnak apánk… mindegy. Egyszerűen csak szeretném, ha visszaadná a páclát neki – mondta és a szemembe nézett, ahogy felé fordultam. – Fizetni is hajlandó vagyok érte, nem is kis összeget.
Ez esetben két rossz hírem van: A bátyja bármikor elvehette volna tőlem azt a nevetséges pálcát… a pénz egyébként nem érdekel – mondtam. – És sajnos akármennyire csinos is, kedvesem, nem engedhetem meg magamnak, hogy a mással fizessen.
Ezt ugyan viccnek szántam, de a célozgatás egyértelműen Esmé miatt hangzott így. Blaire valószínűleg komolyabban vehette nálam a dolgot, mert pofon csattant az arcomon.
Köszönöm a vendéglátást – mondtam mosolyogva és megsimogattam a vöröslő foltot az arcomon.
Nem csoda, hogy megfogott a szépsége, a kisugárzása. Esmé is pofon vágott az első találkozásunk alkalmával és lenyűgözött a bátorsága. Talán már akkor belészerettem, fogalmam sincs, kusza érzések kavarogtak akkor bennem.
Viszlát! – hajoltam közel hozzá, gyorsan megpusziltam az arcát, egészen közel az ajkaihoz.
Esmé le fogja vágni a fejemet – állapítottam meg vigyorogva. Még mielőtt újra felpofozott volna kirohantam a házból és alig vártam, hogy a közelbe lerakott seprűmmel távozzak.

Köszönöm a játékot és a puszit! Vigyorog
Naplózva


Mathias Montrego
[Topiktulaj]
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2017. 05. 01. - 22:55:39 »
+1

*
zene: AR - In Too Deep



'Blaire & Lyana & Elliot'

sz&sz




~~~~~~~~*~~~~~~~~


– Azért, mert adtam egy esélyt –
Milyen válasz ez? Feltenném a kérdést, de nem érdekel. Mindegy, nem fontos. Minek firtatni azt, aminek semmi értelme nincs? Esély… esély mindig volt, mindig is lesz. És fura, nagyon is fura, hogy itt és most lett Lyana elfogadó és adta meg az esélyt. Sokkal inkább tűnt azon a szilveszteren olyannak és ott sokkalta jobban adta magát a hangulat is, ám az új év első percei persze átcsaptak a másik oldal végkimenetelébe. Hiába csókolom meg újra, mégis ellenállásba ütközöm. Noha nem a viselkedése az, ami változik hanem a szavai szabnak újra gátat. Nem enged, és nem lehet. Persze megértem, és valahol nagyon de nagyon sajnálom is őt, mert érzem a hangszínén a fájdalmat. Hogy mennyire nincs kedve valójában elmenni. Lehet ez nem nekem szól, mégis vagyok annyira önző hogy feltételezem hogy ez miattam van. És a szívem úgy érzem szétrobban az örömtől. Elmosolyodom őszintén, miközben magamhoz húzom és egy puha csókot lehelek az arcára. Ott ahol érintem megborzong finoman és elönti a pír, amitől még nehezebben állom meg hogy ne folytassam a dolgot. Ajkaimon érzem puha selymes bőrének érintését, ám ahelyett hogy újra felé hajolnék inkább halkan, rekedten szólalok meg.
- Megértelek...! -
Érezheti a túlfűtött vágyat a hangomból, ugyanakkor azt is hogy komolyan is gondolom, amit kimondtam. Egyetlen röpke szó, de ez sokat jelent mégis. És igen, tudom hogy, na ez lenne az a pillanat mikor ha ilyesmit mondanék valaha a húgomnak, akkor ő rögvest felpattanna örömében és táncra perdülne. Főleg ha pasi-ügyekről van szó. Mert szerinte ilyen soha de soha nem hagyja el a számat és mégis, tessék itt van. A pláne meg az a dologban, hogy jelen esetben tényleg halálosan komolyan is gondolom!
- Talán elengedlek ezekkel a feltételekkel... -
Nevetem el magam halkan, miközben ő komoly tekintettel pillant rám. Megbabonáz és szinte érzem hogy csöppet s elesz a minden napos egy bagolyváltás, de legalább ez is több mint a semmi. Több, mint ami fél órája volt az életemben úgy egzáltalán. Most kezdem el érezni azt, hogy milyen is úgy igazán élni és milyen az ha nem kínzó semmitmondó kérdésekre keresi az ember szüntelen a választ. Hanem vár valami sokkal többre és jobbra. Hogy megélhesse. Csodálhassa és részese lehessen. Mint én Neki. A lényének, a szépségének, a bájának. S mintha csak ezt akarná bizonyítani, az ajakbiggyesztést nem lehet nem észrevenni. Ez egyszerre varázsolja át igazi érett öntudatos nőből egy dacos kislánnyá, s még is így is eszméletlenül kívánatos marad, sőt, még jobban fokozza. Nehezen állom meg, hogy ne csókoljam le a szomorúságot róla. Édes melegség jár át, mikor újra megszólal lágy hangon. Ám a mondat második felére ösztönösen megmerevedek. Érezheti az enyhe rezdülést a testemben, ami végig sugárzik a karomban is, egészen az ujjaim hegyéig, mely az ő arcán pihen és megrándul finoman.
- Nem a barátom... -
Továbbra sem...!!!! Halkan szűröm ki a fogaim közt, mert nem akarom elrontani a pillanatot ugyanakkor a tiltakozás mely telve van mélységes felháborodással ösztönösen tör elő. Mindössze az élén tudok változtatni, abból se teljesen úgy, ahogy igazán akarnám.
- Mindegy, hagyjuk... ne beszéljünk róla. Bármikor szívesen látunk. Hisz tudod! -
Udvarias mosoly ül ki arcomra, ám most a szemeim nem vesznek részt az arcomra kiült érzelem visszatükrözésében. Elengedem a lányt hiába szeretném még tovább húzni a pillanatot és fura ürességet érzek azon a ponton a mellkasomon, ahol eddig keze pihent. Ujjaim az övébe kulcsolódnak miközben elindulunk kifelé, és még egyszer utoljára, mielőtt végleg kilépnénk az étkezőből, magamhoz húzom. Egyetlen utolsó lopott csókot váltok vele, ami csak a miénk marad.
Kint már kimértek vagyunk, túlontúl udvariasak és visszatér a magázás. Nem tudom miért, de ez ösztönösen alakul így. Nem mintha titkolni akarnám, és mégis... jobb ez így. Egyelőre. Örömmel állapítom meg hogy Lee már elszelelt, testvérem dühös arca viszont aggaszt. Mosolyt erőltetve köszön el Lyanától és amint elindulunk vissza a szalonba faggatni próbálom. Persze nem sok sikert érek el, sőt semmit sem. Annyira ingerlékeny, hogy még az sem tűnik fel neki, mennyire széles vigyorokat eresztek meg. Csak egy fél óra múlva, mikorra kipuffogta magát eszmél fel és onnantól egészen késő estig legalább huszonötször kell neki elmesélnem a történetet, minden apró részlettel együtt természetesen miközben a kanapén fetrengünk, ölem a fejében és a hajamat babrálja. Úgy mint régen. Állítólag. És még a szilvesztert sem érzem kellemetlennek szóba hozni és elmesélni... a pofonnal és a pezsgővel együtt. Igaz, meglepve tapasztalom hogy ő is mennyire belepirul, mikor azt az estét felhozom. Ám ezt betudom a túlfűtött érzelmeknek, az immár szinte viccesen nevetséges sztorinak és a sok drága pezsgőnek.... amit csak megérte az arcomba kapni.




Köszönöm a játékot!
~~~~~~~~*~~~~~~~~
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 09. 07. - 06:31:29
Az oldal 0.11 másodperc alatt készült el 44 lekéréssel.