Bretagne-i találka

[- Muszáj? –]

- Muszáj? – elég reflexes a visszakérdezésem ahhoz, hogy ne tudjam holmi udvariasságra gondolva lenyelni. Ez az egész most egy egészen más szinten kellemetlen, mint ahogy kezdődött a reggelem, és nem is igazán tudom eldönteni, hogy ha muszáj lenne, melyik kellemetlenséget választanám. Talán azt, hogy nem indulok ki reggel a kertbe reggelizni, nem is találkozom Elliottal, aztán bízza a sors az ügyességére, hogy bejut-e a házba anélkül, hogy összetalálkoznánk, vagy nem. Az lett volna az igazán jó. De hát nincs időnyerőm, ilyesmit nem tudok megmásítani, meg amúgy is, efféle apróságok miatt kár is ilyeneken túráztatni magam. Most már belesétáltam ebbe a „csapdába”, meg kell várnom türelmesen, amíg szabadulok.
Elmormogok valami „köszönöm”-félét, de végtére is, nem én adtam, vagy választottam magamnak nevet, úgyhogy úgy igazán engem nem illet semmiféle dicséret, a nevet magát meg bár dicsérni lehet, de az nem tudja megköszönni helyettem. Hovatovább… ez az egész most egyáltalán nem tűnik fontosnak. Épp azt akarják tőlem, hogy segítsek apu megrövidítésében. A kedves csevegés számomra véletlenül sem illik ide.

- Végül is, fel is forgathatja… - vonom meg sután a vállam, mert nem tudom eldönteni, hogy mi a jobb. Ha egyértelmű, hogy itt kérem valami történt, mert hát hogyan néz ki minden, vajon eltűnt valami? Vagy az, ha talán apának napokig le sem esik, hogy valami hiányzik a dolgai közül. Igazság szerint majdhogynem jobbnak tűnik, ha előbb túlesek azon, amin túl kell esni. Mert akármelyik verzió fog életbe lépni, én tudni fogom az igazságot arról, hogy mi történt, és ha már el kell mondanom, akkor inkább nem hordoznám magamban a titkot hosszú napokig… - Úgyis el kell mondanom neki, ha rájön, hogy eltűnt az aktája. Gondolom, erre is gondolt… - folytatom kissé kedvetlenül, és bár szeretném meggyőzni magam, hogy ezt nem azért mondom, mert rá akarom vezetni arra, amire korábban gondoltam, de valószínűleg ez nem így van. Halkan sóhajtok egyet, egyelőre követem, de sok kedvem nincs hozzá.

A szoba ajtajában megtorpanok, és jól is teszem, mert a következő kérdés annyira nem vág ide, hogy bár válaszra nyitom a számat, de az csak tátva marad egy pillanatra ahelyett, hogy valami hang kijönne rajta. Egy kicsit talán el is pirulok, pedig akárhogy nézzük ez a feltételezés azért egy egészen kicsikét sértő… nem mintha nem lenne igaz. De azért nekem is van önérzetem. Sóhaj, sóhaj, sóhaj - Nem. Asszem nem – hagyom inkább rá szolidan feszengve, miközben kénytelen vagyok valóban beismerni magamnak, hogy nem sokan „udvaroltak” még nekem életemben (ahogy ő mondja), de hát sosem voltam az a fajta lány, akire az olyan stílusú fiúk, mint amit ez az ismeretlen nyomott le nekem odakinn, felfigyeltek volna. A másik végletet, vagyis a nagyon-nagyon szolid udvarlást pedig azt hiszem, elmulasztottam észrevenni párszor rövidke életemben. A barátnőim szerint legalábbis, noha én ebben kételkedem.
- Nem tudom. Maga a szakértő, végül is… én viszont inkább megvárom a konyhában, amíg végez. Így is épp elég bűntudatom lesz, talán ezt megérti – mondom neki végül valami semmiből jött határozottsággal. Nem holmi túsz vagyok, aki elszenvedője ennek az egésznek, hiszen én döntöttem úgy, hogy beengedem, de ez magában foglalja azt is, hogy én is hozhatok döntéseket, nem igaz? Ideje lenne amúgy is a sarkamra állnom, nem csak itt és most… hanem egy kicsit talán egyébként is.

[viselet]

A válasz annyira ért meglepetésként, mint az információ, hogy Bretagne-ban franciául beszélnek az emberek. Egy pillanatra alaposan végig mértem Clementine-t, de nem akartam gúnyosan elmosolyodni. Az ő korában én már a világot jártam, nem is álmodoztam szerelemről, barátságról vagy nyári kalandokról. Az egész életem menekülés, éhezés és rettegés. Megállás nélkül az járt a fejemben – sőt általában még most is –, hogy tönkre tettem a családom életét.
– Nem tudom. Maga a szakértő, végül is… én viszont inkább megvárom a konyhában, amíg végez. Így is épp elég bűntudatom lesz, talán ezt megérti – mondta.
A hangja most határozottabban csengett, de én még is valamiféle keserűséget éreztem mögötte. A háttérben pedig meghúzódott a bűntudat, amit ő maga is említett. Imádni való a határozottsága. Gondolatban pofon vágtam magamat a lány helyett is, nem szoktam és nem is kéne ilyeneket gondolnom róla. A tekintete persze magával ragadó volt, de nem azért tettem egy kis látogatást itt, hogy megbámuljam magamnak.
 – Nem kell itt maradnod – egyeztem végül bele, habár nyilvánvalóan könnyebb lett volna segítséggel megtalálnom, amit keresek.
Magányos lehet… még sosem udvaroltak neki – gondolkodtam, miközben kihúztam a fiókokat. Gyorsan forgattam át mindent és ahogy Clementine kérte, kidobáltam a dolgok egyrészét. Ha ez a szíve vágya, hát én megteszem neki az már biztos. Nem fogok finomkodni, annak ellenére sem, hogy veszélyez az ilyesmi. Mr. Banks nyilvánvalóan még jobban meg akar majd találni ezek után – nem vagyok naiv, tudom, hogy az akta ellopása csupán átmenetileg nyújt biztonságot. Az is lehet, hogy hónapokon belül kézre kerít és az Azkabanban kötök ki.
A szekrényben nem volt túl sok ruha és nyoma sem volt az aktának, ahogy a bőröndben sem. Ott volt a maradék ruha. Már komolyan kezdtem feladni a dolgot. Hogy dughatta el ennyire jól? Csak egy pillanatra futott át rajtam a gondolat: talán magával vitte. Ezt nem mérlegeltem korábban. Nem volt a lehetséges forgatókönyvek között.
Kétségbeesésemben leültem az ágy szélére. A sírás kerülgetett s már majdnem a tenyerembe temettem az arcomat, mikor a szemem sarkában megpillantottam valamit. A párna alól lógott ki – azonnal odafordultam – és valami barna, lapos dolgot pillantottam meg. Ahogy megfogtam, megértem a kemény papírt és óvatosan húztam ki. Egy dosszié volt, méghozzá jó vastag.
Lassan nyitottam ki. Az első oldalon egy számomra ismeretlen alak, mogorva képe volt és a személyes adatai. Gyorsan lapoztam tovább és valahol az utolsó oldalon találtam meg egy lapot a nevemmel.
Sóhajtás hagyta el az ajkaimat.
„Elliot George Lee” – állt nagy betűkkel a lap tetején. Szerencsére nem a valódi kilétemet azonosították be, csupán a szokásos álnevemet. A születési időm ismeretlenként szerepelt és majdnem az összes adatom. Még a pálcámat is rosszul azonosították be. Engem nem is ez a rész zavart, hanem a kép, amit rólam készítettek. A kicsinyített másom egy fal mellett ácsorgott és éppen valakit nagyon figyelt. A helyszín ismerős volt az egyik dániai utamról… de nem emlékeztem volna, hogy követtek. Ennyire figyelmetlen lettem volna? Hányszor követhettek már aurorok? Ezek a kérdések csak úgy zakatoltak a fejemben.
Később át gondolom – jegyeztem meg és gyorsan kitéptem a lapot. A zsebembe gyűrtem, hogy később elolvassam, milyen bűncselekményekkel vádoltak volna meg. Gyorsan felpattantam az ágyról, az aktát a földre dobtam. Odamentem az ablakhoz, betörtem egy pálcaintéssel az üveget és kitártam. Talán ez az egy módja van, hogy ne kerüljön a lány olyan nagy bajba miattam.
– Clementine, végeztem – mondtam hangosan és elindultam kifelé, hogy megkeressem.
A konyhába mentem egyenesen. Azt ígérte ott lesz és sejtettem, hogy komolyan is gondolta.
– Az apádnak mondd azt, hogy az ablakon másztam be – magyaráztam. – Gyorsan dobáltam szét mindent, nem tudtál megakadályozni és percek alatt távoztam.
Nem érdekelt, mi a véleménye. Hazudnia mindenkinek tudni kell és aki a naivitása ellenére is tud olyan határozott lenni, mint ő, annak még inkább. Csak javaslat volt, az hogy megfogadja már az ő döntése… én a helyében nem kevertem volna felesleges bajba magamat.
Közelebb léptem hozzá. Talán ideje hálát mondanom, amiért beengedett az apja szobájába. Azokba a szépséges zöldes színű szemeibe néztem és egy pillanatra hagytam magamnak, hogy elmerüljek a látványban. Miért nem udvarolt neki senki még? Az az érzésem támadt, hogy a körülötte élő fiatal fiúk megvakultak. Az is lehet, olyan gyerekesek még, hogy észre sem veszik mi van a szemük előtt.
– Gyönyörű szemeid vannak – vettem halkra a hangomat.
Megérdemel egy-két szép szót. A kezemet finoman az arcára csúsztattam, remélve, hogy nem üti el. Közelebb hajoltam hozzá és lágy csókot leheltem az ajkaira. Csak ne taszítson el, ne kezdjen el sikítozni és üssön meg! – forogtak a fejemben az újabb gondolatok. Reméltem, hogy hagyja, elmélyítsem a csókot.
– Most megyek – még mindig halkan beszéltem és még egy pillanatra a szemébe néztem.
Nem vártam sokáig, hátha megtámadna vagy valóban sikítozni kezdene. Összeszedtem magamat és kirontottam az ajtón át az udvarra. Az udvarról pedig vissza az erdős részre, ahol a pálcámat hagytam. Furcsa volt újra az a szabadságérzés… ugyanakkor rettegtem a gondolattól: most már hazatérhetek.

Köszi, drága Clem! 

[- Jó –]

Még jó, hogy megengedi. Vagyis… na már! Nem mintha szükségem lenne az engedélyére. Mert nyilván nincs. Mondhatnám, hogy ez az én házam, de igazából még csak nem is az, hiszen a ház nem a miénk, és amúgy is csak a vakáció ideje alatt lakunk itt. De azért annyira nem szívesen vitatkoznék erről, amúgy sem igazán tudom értelmesen mivel alátámasztani azon vágyamat, hogy inkább a konyhában trónoljak, amíg hagyom valakinek, hogy meglopja az apámat. Kész vicc.
Közepesen halk sóhajjal biccentek egyet, és tüntetőleg átvonulok a megnevezett helyiségbe. (Azt mondom, tüntetőleg, de valószínűleg egyszerűen csak átvonulok. Vagy inkább csak… átmegyek.) Felcsusszanok a konyhaasztalra, valahogy nincs kedvem normálisan megteríteni magamnak, és székre ülni, amíg valaki a szomszéd szobában motoz, az túl idilli lenne a helyzethez mérten, szóval az asztal tetején való gubbasztással büntetem magam, meg hideg kávéval. Használhatnám a pálcámat, de igazából csak télen leszek nagykorú, és nincs kedvem kockáztatni, a házban pedig nincs mikro. Annyi baj legyen mondjuk, hidegen is lecsúszik, aprókat kortyolok a csészémből, és majszolgatom a croissant-t, na meg, igyekszem nem odafigyelni az apa szobájából kiszűrődő neszekre. Majdnem jól megy.

Igazából már meg sem lepődöm, hogy a reggeli sem esik olyan jól, mint gondoltam, de azért lelkiismeretesen elfogyasztom, mert mégis mi mást csinálnék? Nincs kedvem Elliot mögött lábatlankodni, és igazából azt sem akarom tudni, hol találja majd esetleg meg, amit keres, vagy hol nem. Amikor üvegtörést hallok, egyszerre ijedek meg egy pillanatra, meg örülök is. Hát, így legalább esetleg azt nem kell felfednem apa előtt, hogy mennyire indokolatlanul kedves is voltam még annak tetejében, hogy nem akadályoztam meg a tolvajt. Jó, talán egy kicsit keményebb vagyok magammal, mint ami szükséges… apa valószínűleg jobban fog örülni, hogy nekem semmi bajom, mint amennyire a papírok fogják érdekelni, és valószínűleg akkor is csak lemondóan sóhajtana, hogy „jaj, te lány!”, ha felfedném előtte az egész történetet, annak minden részletével egyetemben.
Megkönnyebbülhetnék, amikor azt hallom, hogy a férfi végzett, de valószínűleg, csak akkor fogok teljesen megnyugodni, ha már nincs itt. Igazság szerint, nekem az is tökre rendben lett volna, ha az ablakon át távozik, ha már a hangok alapján nem maradt egyben az ablaktábla a nagy hálóban. Elvégre, nekem nem igazán van mit mondanom, és ha ő esetleg nem is mondja, akkor is úgy fogom gondolni, hogy a maga módján azért biztosan hálás. Egy kicsikét, legalábbis.

Elliot viszont a jelek szerint nem távozott az ablakon át, ugyanis felbukkan a konyhában – hát igen, az én szerencsém. Bizonytalanul hunyorgok rá egy pillanatig a csuda jó tanácsot hallgatva, de inkább nem mondom ki, amire gondolok – hogy valószínűleg nem fogom ezt hazudni apának. Megtehetném, mármint, fizikailag képes lennék kimondani a szavakat, és általában elég egyszerűen tudok ijedten, vagy szomorúan nézni, hogy hihető legyen, de nem valószínű, hogy a lelkiismeretem rá fog vinni. És ez sokkal fontosabb dolog.
Már felkészültem rá, hogy akkor „istenhozzád”-ot mondjak, vagy valami nagyon hasonlót, de aztán megint csak nem történik semmi úgy, ahogy azt én gondolom, hogy fog. Elliot közelebb lép hozzám, én ösztönösen elhúzódnék persze, de jelen esetben ez azt jelentené, hogy csúszok hátrafele az asztal lapján, és hát ő… ez annyira nem természetes mozdulat, mint egyszerűen csak lépni egyet hátra. Mondanám, hogy köszönöm, vagy mondanék valami hasonlót, ha zavaromban időben meg tudnék szólalni. Talán az megakadályozhatná azt is, ami aztán történik, hiszen alig egy pislantással később a férfi ajkait az enyémeken találom. A meglepődés messze enyhe kifejezés is arra, amit érzek. Valószínűleg ez az oka annak – mert mi más lenne?! – hogy nem ugrok akkorát, mint macska, akire hideg vizet zúdítanak, és nem jut eszembe, teszem azt, felképelni, noha megérdemelné, csak maradok, ahol vagyok, szinte mozdulatlanná fagyva, és gyakorlatilag nyitott szemmel, görcsbe ránduló gyomorral várom ki a pillanatot, amikor a csóknak vége.
- Jó – alig jön hang belőlem, amikor végre Elliot elhúzódik, és elköszön, noha nem ez az az „istenhozzád”, amit korábban mondani akartam, és nem is igazán illik be annak. Díjnyertes viselkedés. Bizonyára lángol az arcom. Úgy állom a tekintetét, mint az őzek, akik autót látnak közeledni éjsötétben, és még akkor is az asztalon gubbasztok, amikor már vagy fél órája nincs is senki a házban rajtam kívül…

 

Én is köszöntem szépen a játékot!