+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Mathias Montrego (Moderátor: Mathias Montrego)
| | | | |-+  Oblivion
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Oblivion  (Megtekintve 750 alkalommal)

Mathias Montrego
[Topiktulaj]
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2017. 03. 28. - 09:45:04 »
0

*
zene: GoT- Two Swords


1998. Az ostom után

A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalmazhat!

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~



A nap szikrázóan süt. Oly annyira, hogy már szinte szemet égető. Kinézek az ablakon, a kertre, amely olyan, mint hagytam. Itt semmi nem változott. Talán nem is fog. Ez ilyen, a tárgyak és helyek ritkán alakulnak át. Az ember az, ami formálódik. Mindenféle mondvacsinált erők hatására, különböző okokért. Én magam is más vagyok. Mondanám hogy nem tudom ki, de ha belenézek a tükörbe és visszatekint onnan rám az arc, nagyon is jól tudom mivé lettem. S mintha ez nem lenne elég, még a bizonyosság is ott pihen a bal alkarom. Igen, a Sötét Jegy. Most hogy így eszembe villan, ki is gombolom a fehér ingujjamat és rápillantok. Fekete és kegyetlen. Még a bőröm barnás árnyalata sem enyhít merevségén. Újra feltekintek és eszembe ötlik a két nappal ezelőtti ostrom. A rohanás, a lélekszakadó sikolyok, a sok halál, mindenfelé. Megjelenik előttem Foley arca, komoly szemei, ahogy helyre hoz valami löttyel miközben én magam félkába vagyok. Felrémlik előttem Miyuu íves kis szeme, ami felém villan tele rémülettel. Két napja volt már? Valóban?
Évezredeknek életem meg. Állkapcsom megfeszül és az ablakon visszatükröződő arcképemé csakugyan. Furcsa ez. Összetartozunk. Mégis idegennek érzem. Idegennek saját magam, a saját testemben. Lehetséges ez?
Tudom, hogy igen. A zongorára pillantok, amin tegnap a húgom játszott. Milyen szépen tud játszani! Édes Istenem! Felszalad belőlem egy sóhaj, ahogy a tegnap estére gondolok. Ahogy elmesélte hogyan szalad el megkeresni engem, és látta, hogy Izabel-ék túlélik a csatát. Hogy hogyan kerültük el egymást és hogyan indult azonnal haza. Hogy mennyire aggódott értem és mennyire félt. És hogy csak mi maradtunk egymásnak, mert apánk meghalt.
Felnyitom a fekete testet és leülök elé. Lassan és halkan játszom, mert fent alszik végre, napok óta először két óránál többet, és nem akarom felkelteni. A dallam csendesen jár át mindent. Körbeölel és beszippant, engem is. Talán el is feledkeznék mindenről, talán el is felejthetnék mindent. Hisz sokkal könnyebb lenne úgy. Igaz, az ostrom alatt em öltem, csak halálfalót, mégis árulónak érzem magam. Kegyetlen, aljas árulónak. Hogy fogok így tovább élni? Mégis mi jöhet ezek után? Hogy áll be a régi ütem, a megszokottság és állandóság érzése?
Félem, nem, rettegek a gondolattól hogy sehogy. Valahol belül érzem, a gyerekkorom elillant és én még fel sem fogtam, de már felnőttem. Örökre. Akaratomon kívül. De hát így a jó nem? Hát nem!
Kétségbe is eshetnék de ezen a ponton már rég túl vagyok. Nagyon rég.
Ujjaim lágyan simítják a zongora billentyűit, rutinos mozgással, enyhe bizsergéssel. Még anyám kezdett el tanítani, noha nem emlékszem rá. Aztán persze jöttek a tanárok, tehetségesek és jó módúak, akik fejlesztették a tudásunkat.
Zöld fény villan, hirtelen, és váratlanul. Megállok. A dallam utolsó akkordjai visszhangot vernek a házban és mire a nő kilép a kandallóból lassan szertefoszlik az utózöngéje is.
Kecses, mint mindig és a kisugárzása is megfog. Mint ahogy mindig. Nem véletlen választották őt hozzám. Vagy engem hozzá? Lényegtelen. Arcán viszont látom, hogy meggyötört. Ó hát ezek szerint őt is megviselte valami. Az viszont biztos hogy nem az ostrom, mert ott nem volt. Tudom. Bevillan, hogy akkor láttam ennyire elnyűttnek, mikor együtt töltöttük az éjszakát. Bár akkor nem a szomorúság sütött a tekintetéből hanem a buja vadság. Na meg a vágy.
Bársonyos barna haja hullámzik utána ahogy felém lép. Ó Roxana!
Szeretnék beletúrni abba a hajba, belecsókolni abba a nyakba újra, de ugyanakkor szeretném kitépni a torkát is. Ő tehet mindenről...mindenről.. A jegy mintha megmoccanna az alkaromon de lehet csak hallucinálok. Sőt, biztosan csak hallucinálok.
- Mit keresel itt? -
Hangom érdes és kegyetlen. A szám kiszárad. Ezt hozza ki belőlem. A nyers vadságot. Nem tehetek róla elfanyarodom. Nem látom szívesen őt, itt nem. Tudhatja.... és mégis, mégis van képe ide jönni.
- Mit mondtál nekik Mathias? Tudnom kell! -
Felém indul, át a szobán, előttem áll, de a zongora teste köztünk van. Nyugodtan ülök egy percig. Tekintetem rá függesztem, szemöldököm kissé felível. Faggatni jött? Hát ez remek!!!
Elönt a harag, de visszanyelem. Valahol tetszik az enyhe kétségbeesés a hangjában. lassan, mintha évezredek telnének el felemelkedem.
- Hogy... mit... mondtam... el? - szaggatottan jönnek a szavak egymás után. Nyomatékkal. Majd felnevetek.
- Félsz? - horkantok fel. -Félsz, mi? Félted te is a segged... - gúnyosan elmosolyodom. Szánalmas, önző liba!
Lélektükreink összekapcsolódnak, és érzem, inkább kivár az idők végéig, semmint megadja magát.
- Pontosan olyan vagy te is, mint az összes többi! - közlöm nyersen. Kegyetlenül. Dühösen. Ám mielőtt tiltakozhatna, mert látom hogy már nyitná a száját, gyorsan megelőzöm.
- Ne aggódj, nem mondtam semmit. -
Nyersen köpöm ki a szavakat, majd elfordulok és újra kipillantok a napsütésbe. Nem bírom őt nézni. A nőt, akit szívem mélyén okolok, holott tudom, nem ő tehet róla. Hisz az én döntésem volt, a saját hibám. Hallom a feltörő szívet szaggató sóhajt. A megkönnyebbülését. Jó neki. Szar nekem. A francba hogy én mindig jó fej vagyok. Hogy mindig védek mindenkit. Még őt is, holott nem érdemli meg.
Áramütésként ér az érintése. Megmerevedik a testem, mert erre van most a legkevésbé szükségem. De, neki ezek szerint meg pont erre. Karjai átölelnek hátulról, érzem ahogy arca a vállamnak simul. Érzések tombolnak bennem, harag és bensőséges melegség.
- Köszönöm...-
Rekedt, halk, egyszerű hála ez, de mégiscsak hála. Vagy valami olyasmi. Érdekes, hogy ő, pont ő képes erre. Sose volt kegyetlen, ezt tudom. Mindig adott választási lehetőséget. De akkor is furcsa. Ott vannak mások, mint mondjuk Iza, aki bezzeg sosem tudta kimondani. Talán mert túl önző, vagy túl hiú. Fene tudja. Eszembe jutnak a szép őzike szemei, ajkaim pedig megrándulnak a hatására. Semmi sem lesz olyan, mint régen. Puha ajkakat érzek a nyakamon, ahogy Roxana megcsókolja azt. Meglep. De nem fordulok meg. Nem érdemli meg.
- Nem kell emlékezned, Mathias. Nem kell emlékezned semmire. - suttogja a fülembe. Nem értem hirtelen a szavakat, azok jelentését. Szemöldököm összeráncolom, és már épp megfordulnék hogy megkérdezzem, mégis mi a francot akar ez jelenteni. Ám abban a fél percben érzem, ahogy a teste eltávolodik az enyémtől. Az addigi meleg helyét a hideg veszi át, és alakját látom a szoba közepén, 3 lépéssel arrébb tőlem. A pálca hegye utólag kúszik a látóterembe, és meglepődni sincs időm. Csak a rekedt, szomorú hangját hallom, amibe mintha fájdalom is vegyülne.
- Exmemoriam! -
Villanás.
Éles.
Fehéres kék.
Esélyem sincs védekezni. És nem marad semmi, csak a sötétség.
Mert elájultam.

Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 01. 01. - 15:41:31
Az oldal 0.083 másodperc alatt készült el 31 lekéréssel.