Véletlen (bal)szerencse

Irvinestown

Irvinestown egy észak-írországi kisváros, az ország nyugati határánál.
Lakossága alig kétezer fő, mágusok nem is lakják viszont kitűnő hely
a mindennapok forgatagából kiszabadulni vágyó művészeknek. A nyugodt környezet
mindenkire jó hatással van, és feltölti energiával.

~ set ~

          El se hiszem, hogy egy ilyen eldugott helyen vagyok, mint Irvinestown. Mi vett rá, mikor úgy döntöttem, hogy eljövök ide? Nem is jó a kérdés, mert nem mi, hanem ki? Az egyik iskolatársam már régóta jár ide, ha ihletre van szüksége, vagy csak kikapcsolódásra. Azt mondta, hogy nekem is szükségem lenne a kikapcsolódásra. Nem tudja mi történt karácsony óta, de érzékelte a változást, és a feszültséget is. Damien egy évfolyammal jár felettem ugyanazon a szakon, volt már közös projektünk is, és nem titkoltan érdeklődik irántam, de eddig minden próbálkozását hárítottam. Eddig, és most is csak azért fogadtam el a felajánlását, mert igaza van.
          Egy kávézóban ülünk, meghívott erre is, mint oly sok mindenre a szállást is beleértve. Sétáltunk már, megmutatta a fontosabb látnivalókat, amiből igazán nincs sok, de annál élvezetesebbek. Kicsit át is fáztunk, kinn még nagyon hideg van, ami nem szokatlan. Gondolataim rendre elkalandoznak Elliot felé. Azt mondta, hogy dolga van, nem tudunk találkozni pár napig, ezért is döntöttem úgy, hogy eljövök. Meséltem neki a kirándulásról, bár láttam rajta, hogy nagyon máshol jár.
          - Mi lesz a következő, ahova megyünk?
          - Majd meglátod. De először most egy fürdőbe megyünk. A hotel fürdőjébe, mert az igazán jót fog tenni neked.
           Ezzel nem igazán tudok vitatkozni. Kilépünk a kávézó ajtaján, és egy hátulról ismerős üstök fogad az utca másik oldalán egy ékszerbolt kirakata előtt állva. Elnézést kérek jelenlegi társamtól, majd átrohanok az úton és sikeresen leszólítok egy idegent, újra. Csalódásom kiül az arcomra, mikor visszacammogok mentoromhoz, aki persze elmosolyodik a dolgon.
          - Nagyon hiányozhat ez az Elliot, ha mindenkiben őt látod.
          - Igen, hiányzik, és… és hiányzik.
          Nem akartam beavatni szerelmem valódi kilétébe, ezért csak ködösítettem valamit arról, hogy mivel is foglalkozik, de persze tudom, hogy a kalandor álarca mögött egy tolvaj rejtőzik, nincsenek ezzel kapcsolatban illúzióim. De én így szeretem, és ezen még Phillip Rowle vagy Nyström vagy akárki más sem tud változtatni.
          Végül bevetem magam a kádba, a lágyan ringatózó habok, és a gyertyákból áradó melegség közé. Gondolataim egyre csak az előttem álló kihívások körül forognak, és nem is tudok nyugton maradni. Nem sokkal később már a szobám közepén állok, felöltözve, és sétára készen. Bekopogok Damien szobájába, aki ugyanazt a programot tűzte ki magának, mint én, de mikor nem kapok választ, hagyok neki egy üzenetet a recepción. Sétára indulok, és igyekszem leküzdeni magamban azt az érzést, hogy azonnal egy varázslók lakta helyre menjek és bagolypostával üzenjek Elliotnak.
          Letelepedek egy kőre a város határában, majd onnan nézem a távoli fák koronáját, ahogyan fújja őket a szél. A hajam még kicsit vizes, nem szárítottam meg teljesen, és arra gondolok, hogy vajon ki vihette el még szilveszterkor a nyakláncom. Vajon, amíg mi a karddal voltunk elfoglalva, addig ő belopózott a szobába? Önkéntelenül nyúlok a nyakamhoz, mint az elmúlt időben olyan sokszor. Az egyetlen igazán fontos emlék apától. Nem mozdulok hosszú percekig, egészen addig, amíg lépéseket nem hallok magam mögül.
           - Damien, azt hittem, később fogsz majd előkerülni. Tudom, hogy neked a fürdés egy rítus, sajnálom, hogy megzavartam valamit a kopogásommal.
           A lépések zaja elhal, az utca forgalma váltja fel helyette. Várom, hogy megszólaljon, de csak a légzését hallom. Mintha zihálna, amit nem értek, hiszen olyan messzire azért nem jöttem el a szállodától, és nem is nehéz megtalálni. Innen még én is rálátok a szobám ablakára, ha megfordulok. És megfordulok…

[viselet]

A ház ajtaja súlyosan csapódott be mögöttem, mintha még egy kis szélroham is rásegített volna. A seprűmet a falhoz támasztottam, mielőtt még jobban körbe néztem volna. Már jóval a falucska előtt leereszkedtem, lakott területen kívül, de most nem szerettem volna az egyetlen közlekedési eszközömet hátra hagyni. Nem… nem jelentettem be az érkezésemet, ezért nem ragaszkodtam a hopphálózat használatához és amúgy is kedvem támadt a repüléshez.
Lassan néztem végig az előszobán, ami régi barát módjára ölelt körbe. Még szinte érezhető volt anyám kezének munkája a vidékies függönyökben, a kiakasztott, ostoba – mégis olyan kedves – családi képekben.
Egy pillanatra elöntöttek az érzések.
Otthon – sóhajtott fel bennem egy kis hang, mintha biztonságot éreztem volna újra legalábbis. Esmé csókjai és ölelései, a kezének lágy érintése keltett bennem hasonló benyomást legutóbb… s most a szülői ház – ha én is nevezhetem így. Magamba szívtam az illatokat, amik még mindig ott éltek a gondolataimban. Talán itt megállt az idő, annak ellenére is, hogy éreztem a változást.
Daniel jutott eszembe, ahogy napokon át unszolt, menjek, látogassam meg a mostohaapámat, mert látni akar. Már a felvetés is őszintén meglepett. Dean elfogadott, megkért, hogy próbáljunk meg úgy élni, ahogyan anya szeretné. A bocsánatkérése, amiért nem viselkedett soha igazán az apámként még akkor is ott csengett a fülemben, mikor az elhagyatott úton sétáltam a számozás nélküli kis kunyhó felé. Most valahogy még magányosabbnak tűnt ez a hely… régen legalább megtöltötte az élet.
A könnyek nem folytak ki a szememből, még mielőtt teljesen átadhattam volna magamat az érzelmeimnek, zörejt hallottam. Hamarosan a ház belsejéből előkerült Dean.
– Daniel nem mondta, hogy máris jössz – morogta el és zavartan kivette a kezemből a poggyászomat.
Azt hiszem, azért nem használt varázslatot, hogy kifejezze: örül nekem. Valójában nála az ilyen aprógesztusok többet jelentenek egy ölelésnél vagy hatalmas mosolynál. Ezt már gyerekként megtanultam. Egy ideig nem értettem, mit látott benne anyám, hiszen Dean általában mogorva és egykedvű volt… de aztán lassan összeállt a kép. Az apróságokat kellett csak jobban megfigyelnem, hogy ráeszméljek, a mostohaapám a legtisztább szívű ember, akit csak ismerek – annak ellenére is, hogy engem sosem fogadott el.
– Én sem tudtam előre – ismertem el.
Hirtelen felindultságból vágtam neki az útnak és Esmének is csak egy rövid üzenetet hagytam, hogy most pár napig nem érek rá. Nyilván azt hiszi, hogy éppen ellopni készülök valakitől valamit, esetleg az apám akart velem beszélni.
– Máskor küldj egy baglyot, mielőtt meglátogatsz. Nem készültem semmivel – őszintén meglepett, hogy két mondatot elmondott egyhuzamban. A szűkszavú ember, akinek ismertem egyszerűen beszélt s keveset.
Lassan indult a ház belseje felé, én pedig követtem.
– Nem vagyok olyan nagy ember, hogy készülnöd kelljen – emlékeztettem. –  Miért nekem kellett idejönni? Miért nem volt jó Daniel? – kérdeztem rá a lényegre.
– Az ráér… nem kérsz egy teát? – érdeklődött.
A konyhába léptünk. A helyiség közepén még mindig a régi, fából eszkábált asztal ácsorgott, körülötte négy székkel. A közepén most nem egy csokor virág volt, ami tavasszal megszokott volt, hanem egy hatalmas gyertya. Ilyesmire nem emlékeztem azelőttről, de beleillett a ház szedett-vedett kinézetébe.
– Nem, Dean, nem kérek teát – mondtam kissé háborogva, de a következő pillanatban egy pálcaintéssel gondoskodott is a víz felforralásáról. – Ha nem mondod el, miért vagyok itt, akkor akár el is mehetek…
Leült az asztal mellé és finoman jelezte, hogy inkább én is tegyek így. Nem kellett kétszer megismételni a mozdulatot, most már hallani akartam, miért jöttem ide.
– Daniel azt mondta van valami barátnőd… örülök, hogy meg akarsz állapodni – jegyezte meg.
Az persze csak egy dolog, hogy ezt még valaki nagyon meg fogja bánni, viszont meglepett a mondandója. Mi az, hogy megállapodni? Mármint nyilván komolyan gondolom ezt a dolgot Esmével, nem is kicsit, de a megállapodás elég erős szó néhány hét után… még akkoris, ha én máris örökre tervezek. Azért furcsa volt ezt hallani, azelőtt senkire sem gondoltam így.
– Hogy jön ez ide? – kérdeztem értetlenül.
– Elliot, iszonyatos hibát követtem el – valahogy egy ilyen mondatra végképp nem számítottam tőle. Olyan volt, mintha villám csapás érne és nem tudnék normálisan magamhoz térni.
– Ó… – ez volt az egyetlen hang, ami kijött a torkomon.
– Amikor anyáddal összeházasodtunk, én komolyan gondoltam az örökhűséget. Mármint nem addig, amíg meg nem hal… és biztosra vettem akkoriban amúgy is, hogy én megyek el előbb – könnyes lett a szeme. – Annyira szeretem még most is, hogy szinte hallom a hangját csengni a szélben reggelente, ha felkel a nap a mosolyát látom magam előtt. Az illatát még most is érzem a párnákon. Tudom, hogy elment, de még is itt marad velem örökre.
Remegő kezeire tettem az enyémet, hogy érezze, nincsen egyedül. Mellette állok és bár nem vagyok az anyám, egy ilyen szerelmi vallomás sokat jelentett még nekem is, mint a fiának. Neki talán nem is mondott soha ilyen nagy szavakat, így még meghatóbb volt.
– Sajnálom, hogy ilyeneket mondok neked – suttogóra vette a hangját hirtelen. – De meggyaláztam anyád emlékét…
– Csak nem barátnőd van? – ha nem lett volna ilyen a hangulata, biztosan röhögve teszem fel a kérdést.
– Most mondtam el, mennyire szerettem az anyádat – emlékeztetett. – A minap Irvinestown-ban voltam, egy kedves fickónál. Kártyázgattunk, meg iszogattunk… valami buta muglijátékba kezdtünk, mert Billy legjobb barátja közülük való. Mindenki feltett egy kis pénzt és nálam is volt néhány olyan érme. Nyerésre álltam egész este, ráadásul elég sokat is ittam. Az éjszaka végére persze mindenemet feltettem, ráadásul a gyűrűmet is. Nem féltem, hogy elveszíthetem.
– De gondolom megtörtént – állapítottam meg hűvösen. –  Meg sem fordult a nyertes fejében, hogy visszaadja? Mégis csak nem rég veszítetted el a feleségedet!
A düh, mintha hirtelen egyszerűn elöntött volna és úrrá lett volna a tesemen. Az asztalra csaptam és már értettem Dean érzését, bár én nem őt korholtam anyám emlékének meggyalázásért, hanem azt aki elvette a gyűrűt. Az az ékszer sokat jelentett a mostohaapámnak.
– De te érted ennek a módját… vissza tudod szerezni.
– Úgy érted lopjam el neked? – javítottam ki dühösen.
– Csak vedd el, ami az enyém!  – mondta kicsit erőszakosabban ő is.
– Hogy hívják azt, aki elvette? Billy volt? – kérdeztem és felkeltem az asztal mellől.
– Hová mész?
– Irvinestown-ba… mi a neve? – ismételtem meg.
Dean feszengve nézett rám. Valahogy az az érzésem támadt, hogy nem gondol teljesen épelméjűnek, hiszen én jobban felhúztam magamat a gyűrűn, mint ő maga.
– Megváltoztál, régen nem öltöztél ennyire sötéten és nem voltál ilyen indulatos.
– Ezt te is tudod, hogy nem igaz – morogtam válaszként. –  Mindig is indulatos voltam.
– Ha megmondom a nevét, akkor… akkor nem ölöd meg, ugye?
A kérdés őszintén meglepett. Bár ma Dean egészen eltért a megszokottól, amit gondolom a gyűrű elvesztése és az érkezésem váltott ki.
– Ha ez megnyugtat, még sosem öltem meg senkit. Na, mi a neve? – kérdeztem már harmadjára.
– Brendan McDermott, viszont ő nem varázsló, szóval megkérnélek, hogy…
Csak sóhajtottam egyet és megráztam a fejemet.
– Nem hiszem el, hogy egy mugli kopasztott meg… mindegy is! Vacsorára megpróbálok visszajönni.
Kisétáltam az ajtón a seprűmmel a kezembe.
A felhők között egy pillanatra úgy éreztem magamat, mintha minden gondot levetkőztem. Csupán akkor jutottak eszembe újabb tervek, mikor a kisvároson kívül leereszkedtem és gondosan elrejtettem a seprűmet.
Gyalog sétáltam be a városba és valahogy olyan furcsa érzésem támadt. Nem tudom megmagyarázni mi, de különös volt. Persze mielőtt megfejthettem volna, önkéntelenül a csuklómhoz érintettem a kezemet és megérintettem a szalagot. Kéjes öröm futott át a testemen… Legalább ez a kincsem nálam van.
Nedvesség.
Elhúztam az ujjaimat, amik most véresek voltak. Nem lepett meg, Merel nyakán is hasonló tűnetek bontakoztak ki a pántot viselve és biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb nálam is működésbe lép… eleinte nem hordtam sűrűn, elég volt a tudat, hogy megcsodálhatom a lakásba. Aztán a zsebembe került, amikor csak akartam megérinthettem és januárban már azon kaptam magamat, hogy mindennap viselem. Csak a fürdés idején vettem le és utána is azonnal visszatettem a méltó helyére: a csuklómra.
Hangosan kapkodtam a levegőt, ahogy megindultam a városka felé. Meglehetősen messze ereszkedhettem le, hiszen itt jóval több mugli él, mint Cranagh környékén.
Hirtelen megálltam, mert úgy éreztem hallucinálok. Egy nőt pillantottam meg ücsörögni a város szélén, aki a fák felé bámult. Nem érdekelt különösebben az, hogy mint néz… inkább az, hogy kísértetiesen hasonlít Esmére hátulról. A haja, az alakja. Jól tudtam, hogy nincs még egy ember, aki ennyire tökéletes a szememben. Hirtelen, mintha még az illatát is megéreztem volna – pedig nagyon távol volt tőlem.
Nem bírtam magammal, gyorsabbra vettem a lépteimet. A szívem hevesen vert, míg oda nem értem és meg nem álltam mögötte. Annyira örültem, hogy láthatom.
A szavai azonban minden boldogságomat távoli emlékké változtatták. Ahogy felém fordult a legértelmetlenebb arcot vághattam, ami dühvel keveredett.
– Damien? – fakadt ki belőlem az indulatos kérdés. –  Egyáltalán ki a franc az a Damien?
Eddig nem rendeztem féltékenységi jelenetet – legalábbis nem a jelenlétében –, holott egy fickó a szemem láttára kezdett ki vele. Azt az alakot lerendeztem, mikor nem volt ott… bár amikor az történt, már tudtam, hogy nem óhajt semmibe sem belebonyolódni vele. Ez viszont más volt. Egy másik férfinak hitt, akit ráadásul Damien néven szólított tehát tudtam, hogy egy nyálas alak lehet.
– Ne haragudj, hogy betolakodtam! – folytattam egy kissé dühösen. –  Nyilván a szőke herceget vártad.
Nem értettem, miért mondom ezeket a szavakat. Tudtam, hogy bocsánatot kéne kérnem, amiért így neki estem, de elöntött a féltékenység. Pontosan olyan volt, mint a tomboló düh, amit a mostohaapám kifosztásának hallattán éreztem korábban.
– Csak véletlenül tévedtem erre, majd úgy csinálok, mintha itt sem volnék… – jegyeztem meg.
El akartam rohanni, hogy tovább ne égessem magamat legalább, de amint hátat fordítottam valami fiatal gyereket találtam ott. A tenyérbemászó, szépfiú képéből persze azonnal biztos voltam benne, hogy ez a híres Damien. Pontosan olyan volt, amilyennek elképzeltem a neve alapján.
Ahogy fölém tornyosult kedvem lett volna megütni. Részben ezért is örültem, hogy nem túl izmos első ránézésre, vele szemben még talán nekem is lett volna esélyem. Éreztem, ahogy ökölbe rándul a kezem. Üsd meg! Üsd meg! - jelent meg az a gonosz kis hang, amit a szalagnak köszönhetően ismertem meg.
– Szóval ő az...

~ set ~

          Sok mindenre számítok, de arra nem igazán, ami történik. Ahogy megfordulok, leesik az állam és fülig vörösödöm. Nem is értem igazából a reakciómat, mert a legkevésbé számítottam arra, hogy ma itt fogsz megjelenni, de hogy pont előtted beszélek így Damienről, arra még nem voltam felkészülve. Említettem már neked fél szavakkal őt, de nem neveztem nevén. Nem tudom miért, hiszen biztos voltam benne mindig is, hogy előbb-utóbb be fog következni a találkozás közöttetek. Sőt, én akartam volna, hiszen Damien fontos szerepet tölt be az életemben az iskola szempontjából. De végül semmi sem lehet fontosabb nálad.
          - Elliot, te… - hirtelen csak ennyit tudok kinyögni, aztán egy pillanattal később már észhez is térek. - Damien a mentorom az egyetemen. Meséltem már neked róla, igaz nem sokat.
          Valami megváltozott benned, és még nem tudom beazonosítani, hogy mi. A lelkem mélyén azonnal odarohannék hozzád, és hosszasan csókolnálak, de most valami mégis távol tart. Összehúzom magamon a kabátot, leszállok a kőről, amin ülök, de nem mozdulok el mellőle, csak nekitámaszkodok. A következők viszont még jobban meglepnek. Nem is értem, hogyan juthat ilyen az eszedbe, és legszívesebben megpofoználak, de egyelőre visszatartom magam. Az erőszak nem vezetne sehova, így előveszem leghiggadtabb arcomat, és azzal fordulok újra feléd.
          - Ha éppen tudni akarod, akkor rád gondoltam. Hiányoztál egész nap, egyszer még le is szólítottam valakit, annyira hasonlított rád. Azt mondtad, dolgod van, nekem pedig kellett ez a kis kikapcsolódás. Vége a vizsgáimnak, és szerettem volna kiengedni a gőzt. Én tehetek róla, hogy nem értél rá?
          Kicsit vissza is támadok, de csak azért, mert olyan igazságtalannak érzem ezt az egész helyzetet. Soha nem kértem tőled olyat, hogy csukd be a szemed, ne nézz más nőre. Tudom, hogy nem tudnád megtenni, és egyébként sem figyeltetlek meg, hogy a megjárt kalandjaid során is tudjak mindenről és mindenkiről, akivel kapcsolatba kerülsz.
          - Azért, mert veled járok, másokkal már nem találkozhatok?
          Jogosnak érzem a kérdést, bár a kifakadásod után úgy gondolom, hogy nem. Más férfiak innentől kezdve tabuk számomra. Válaszolnék a következő felvetésedre is, talán el is küldenélek, de akkor megjelenik Damien, akinek mutattam rólad képet, így azonnal tudja ki áll vele szemben. Nyelek egy nagyot, ahogy így ott állnak.
          - Elliot, ő Damien. Damien, immár élőben is láthatod azt, akiről annyit áradoztam neked – mutatom be őket gyorsan egymásnak. – Damien be akar venni egy nagy projektbe, amit az egyetem bízott rá, és…
          - Hagyd csak, nem hiszem, hogy értené. Ezeket a dolgokat csak az olyan művészek érthetik meg, mint mi is vagyunk.
           Felhúzott szemöldökkel nézek a művész társamra. Hogy képzelhet ilyet szerelmemről? Talán nem tudsz annyit a művészetekről, mint én, de egyre többet igen, és te más szemszögből is láthatod a dolgokat. Szeretem megmutatni a kész munkáimat, mert akármit is mondasz, az arcodra van írva a véleményed. Volt olyan, hogy ezért változtattam egy kész kompozíción és úgy sokkal jobb is lett.
          - Damien! – szólok rá, de a férfi megindul felém.
          - Szeretnéd, ha tényleg úgy tennénk, mintha itt se volna?
          Már ezt is hallotta? Mióta lehetett mögöttünk? Annyira rád koncentráltam, hogy nem is tűnt fel a jelenléte. Pedig nem az a típus, aki olyan könnyen eltűnik szem elől. Meglep, hogy Damien így közeledik felénk, mert mindig is támogatott, és bár megegyeztünk, hogy nem kísérlek el a kalandjaidra, nem is tudnálak, ő mégis erősködött, hogy legalább egyszer meg kéne próbálni, hogy milyen. Azt mondta a szilveszteri nem volt az igazi a luxus miatt, amiben laktunk.
          - Damien, menj most vissza a szállodába, majd később beszélek veled, és erről az elfogadhatatlan viselkedésről. Én azt hittem… én…
          Elfordítom a fejem, úgy teszek, mintha óriásit csalódtam volna benne, pedig a lelkem mélyén tudom, hogy talán nem csak a projekt megbeszélése miatt jöttünk ide, és akkor még hálás is lehetek szerelmem felbukkanásának. Egy kis idő múlva újra felemelem a fejem, és egyenesen a szemedbe nézek.
          - Ami pedig téged illet. Most megérdemelnél egy hatalmas pofont, amiért kinézed belőlem, hogy megcsalnálak, holott úgy gondolom már elégszer bizonyítottam, hogy mennyire szeretlek!

[viselet]

Esmé látványa elsőre talán boldoggá tett, talán azt éreztem csoda történt s bár nem akartam belerángatni a családi ügyeimben, örültem neki. Aztán jött ez a Damien és a kicsit sem elfogadható magyarázkodás. Valószínűleg elhittem volna, hogy valami elcseszett egyetemi feladat hozta őket Irvinestownba kettesben és nem egyéb, ha nem motoszkált volna az a kis hang a fejemben végig.
– Hát jól kiengedted a gőzt azt látom – hangom még magamhoz képest is gúnyos volt és kemény. A többire még csak reagálni sem szerettem volna, főleg arra nem, hogy én nem értem rá. Való igaz, hogy nem értem rá… de nekem ez a munkám, vagyis inkább a dolgom, az utazás és néha el is tűnök emiatt.
Csupán ekkor vettem észre, hogy szinte apám hangján beszélek. Egy pillanatra a fülemre szorítottam a kezeimet, mintha nem akarnám hallani, de olyan gyorsan engedtem vissza őket a testem mellé, hogy Esmé talán észre sem vette. Mi van velem? – értetlenkedtem, de hamar elengedtem a kérdést… ez nem az a helyzet volt, amikor ilyesmit kéne fejtegetni.
Azért, mert veled járok, másokkal már nem is találkozhatok? – hangzott el Esmé kérdése. Nem, nem akartam válaszolni, mert dühös voltam és nem akartam tovább rontani a helyzetet. Valóban nem akarta a kis hang, hogy találkozzon másokkal, más férfiakkal, de tudtam, nem tilthatom meg neki. Nem vagyok az apám, aki parancsokat osztogat és úgy rángatja az embereket, ahogyan neki tetszik.
Jobb lett volna, ha elrohanok és nem találom szembe magamat a vitánk alapjával. Nyilvánvaló volt, hogy fiatalabb nálam és jobban megért egy Esmé korabeli nőt. Jóképű is volt, de gusztustalanul nyálasnak látszott.
Ahogy álltam vele szemben és végig mértem biztos voltam benne, csak egy jól irányzott ütés és annyi neki… ha pedig mégsem, még mindig nálam van a pálcám.
– Nem érdekel, hogy ki a franc ez a kölyök, már amúgy is tudom a nevét! – háborogtam, ahogyan Esmé bemutatott minket egymásnak.
Még véletlenül sem nyújtottam kezet Damiennek s utólag sem bántam meg. Hadd higgye magát olyan nagy művésznek, bár ez mit sem változtat azon, hogy tiszteletlen és még csak meg sem próbálja eljátszani, hogy hátsószándék nélkül rángatja ide valaki másnak a barátnőjét.
A jobb kezem megint ökölbe szorult. A ballal még finoman a csuklómhoz értem, ahol a szalag volt. Éreztem, hogy még mindig nedves a bőröm a vértől, de most nem zavart… már csak a puszta érintése is erőt adott. Tudtam, ha szükséges simán, minden gond nélkül kiütöm, ha sokat járatja a száját még.
Esmé megpróbált rá szólni ugyan, de még is minek?
Ahogy megindul felé Damien, kedvem lett volna kitenni a lábamat, hogy elgáncsoljam, de nem tettem. Utána fordultam.
– Ha hozzá mersz érni, véged! – fenyegettem meg.
Hatástalan volt persze minden szavam, erre volt biztosíték a következő kérdés is. Nos, általában szeretek feltűnés mentesen felbukkanni a világ egyes pontjain, de ha a kincseimet veszélyben érzem, akkor nem érzek kegyelmet. Már pedig ez a kölyök éppen a legértékesebb dolgot próbálja meg elvenni tőlem.
– Tegyél csak úgy, mintha nem lennék itt, legalább könnyebb lesz kiverni azokat a szép fogaidat… – morogtam. Az indulat megint fellángolt bennem és egyre nehezebben tudtam uralkodni magamon.
Szinte el is felejtettem, miért jöttem Irvinestownba, annyira elkapott a hév. Nem érdekelt Esmé szidás, hogy mennyiszer bizonyította a szerelmét. Ha megcsalt, ha nem akkor is elképesztő naivságra utal, hogy egy ilyen emberrel jött kettesben vidékre. Damien mindennek látszott csak éppen ártatlan báránykának nem.
– Nem rád haragszom, hanem rá! – mutattam a „nagy művészre”.
Ez persze nem volt igaz. Esmére is dühös voltam, amiért egy ilyen alakkal tölti a szabadidejét. Nincs egy barátnője, akivel elmehetne vásárolni meg kávézni, amikor én úton vagyok? Hirtelen az az érzésem támadt, hogy már soha többé nem fogok nyugodtan utazgatni. Állandóan aggódnom kell majd, hogy mikor tűnik fel egy újabb Damien.
– Hát nem látod, hogyan néz rád? – értetlenkedtem és most Damienhez fordultam: – Nyilván a magadfajták azt hiszik bármit megkaphatnak, de majd én megmutatom mi jár az ilyen alakoknak, mint te!
Csak úgy ontottam magamból a szót, egyszerűen annyira távol állt tőlem az ilyesmi. Ha sokat is beszéltem, nem ilyen értelmetlenül egymásra hányt szavak hagyták el a számat. Az ilyennel még csak le sem álltam volna vitatkozni, hanem ráküldtem volna valami undok varázslatot, amivel aztán elszórakozhat néhány óráig, én meg remekül mulatnék… erre itt állok és a fejéhez vágom azt, ami amúgy teljesen egyértelmű.
A gallérjánál fogva kaptam el és közelebb akartam rángatni magamhoz.
– Azt is megbánod, hogy ránéztél Esmére! – fenyegettem tovább.
Megláttam a vért a csuklómon, ahogy a kabátom ujja félrecsúszott. Nem folyt, éppen csak maszatossá tette a bőrömet. Valamiért tetszett a látvány, vagy legalábbis nem undorodtam tőle. Csak üsd meg szépen! – szólt megint a dühös belső hangom.
Azt persze végig sem gondoltam, hogy ezt higgadtabban is megoldhattam volna. Egyetlen fenyegető szó vagy ütés nélkül. Talán az igazi, érdektelen Elliot csak fogta volna magát, egy gúnyos kis szöveggel, kegyetlen mosollyal lezárta volna az ügyet… de most mintha ő eltűnt volna. A testem felett átvette az uralmat a düh és a kétségbeesés, hogy ilyen gyorsan el is veszíthetem Esmét… és ott volt az a cseppnyi sötétség, ami egyre inkább átvette felettem az uralmat. Betegségként terjedt végig a testemen, először a szívemet, aztán az agyamat borított el. Ezért adtam ki magamat, az érzéseimet és a félelmeimet ilyen könnyen.
– Csak a gusztustalan emberek akarják elvenni azt, ami másnak fontos… – ahogy ezt kimondtam, rájöttem, hogy nem is Damiennek szól, hanem sokkal inkább magamnak. Hiszen én is ezt teszem: elveszek dolgokat, amik másoknak fontosak lehetnek.
Már nem tudtam eldönteni hirtelen kire haragszom. Esmére, Damienre vagy magamra?
Elengedtem a gallérját… és el akartam tényleg menni, de megtorpantam. Muszáj megtennem… – gondoltam és Esmére néztem.
– Sajnálom… – suttogtam olyan halkan, hogy talán nem is értette.
Gyorsan fordultam vissza és a karom már lendült, hogy Damien arcába üssek.

~ set ~

          Nem hiszem, hogy annyira félreismerhetek egy embert, mint jelen állás szerint szerelmemet. Biztos vagyok benne, hogy történnie kellett valaminek, ami miatt így kifordultál magából. Tudom, hogy már szilveszterkor is verekedtél miattam, de most úgy érzem, ott egy teljesen más ember táncolt velem. Nem tudom elsőre eldönteni, hogy mérges legyek, csalódott vagy egyszerűen ismerjem meg ezt az oldalad is, és barátkozzak meg vele. Egy dolog viszont biztos. Akármennyire is szeretlek, nem tűrök el bármit, még tőled se.
          - Csak egy hajszál választ el tőle, Elliot O’Mara, hogy a hangsúlyod miatt egy akkora pofont kapj, ami átrepít a falun.
          Nem csak a hangsúly. Már a feltételezés is bánt, hogy azt hiszed, ennyire könnyűvérű vagyok. Hihetetlen, hogy alig egy hónappal az édesapáddal való találkozás után máris felvetted a stílusát. Pedig azt hittem, elég elrettentő volt, és elég példát mutatott arra, milyen ne legyél. Tévedtem, és ez a legszomorúbb ebben a történetben, úgy tűnik. Az egész lényed mintha azt mondaná, mennyire nem akar látni. Mennyire taszítalak, és nem is tudom, mi fáj jobban. Ennek a lehetősége, vagy az, hogy talán nem is csak egy lehetőség. Magamba temetkezem a beszélgetés hatására most csak inkább a nézője vagyok a két férfi párbeszédének.
          - Nem hiszem, hogy bármit is tudnál tenni ellene. Mi lesz, ha hozzáérek? A törpe haragja elér majd?
          Damien közelebb lép, meg akarja fogni a kezem, de határozottan ellépek mellőle. Gusztustalannak tartom azt, amit tesz. Őt se ilyennek ismertem meg. Mi történik az emberekkel körülöttem? De mindig mikor közbe akarok szólni, valahogy elterelődik a figyelem, és újra azon kapom magam, hogy csak nézem az események alakulását. És még valami. Érzem azt is, ahogy egyre idegesebb leszek. Már nem is hallom igazán, hogy miről vitáznak.
          - Hallgassatok már el! – kiáltom el magam.
          Kérdőn nézek a gallérjánál fogott Damien és Elliot párosára. Miről maradtam le az elmúlt pár pillanatban? Imádkozni kezdek, nem akarom azt látni, ahogy megütöd őt. Elliot, kérlek, ne tedd meg! Mintha meghallanád, egy hatalmas kő esik le a szívemről, mikor elengeded. De valami nem stimmel. Tudom, hogy ezzel még nincs vége, ha másért nem is, akkor azért, mert Damien ezt nem fogja hagyni. Láttam már hasonló helyzetben, és akkor gondolkodás nélkül ütött. Ő is az a védelmező típus, csak nem a jó embert szokta megvédeni. Szerencsére nem állok olyan messze tőlük, így mikor lendül a kezed, megindulok, és beállok közétek.
          - Elliot! Elliot, ne tedd! Ez nem te vagy!
          Ahhoz már későn érek oda, hogy megakadályozzam az ütést, így engem talál el az ütés. Pont telibe kapom a jobb egyenest. Érzem, hogy eltörik az orrom, vér is szivárog belőle. Leguggolok, hogy eltakarjam előlük a sérülésem.
          - Dabieb, begy ibbeb!
          Kiáltok rá, bár nem tudom, érti-e, amit mondok. Megismétlem, mikor érzem, hogy a keze a vállamra téved. Kirántom magam a kezeiből, amitől el is esek.
          - Begy bár!
          - Esmé! - Egy pillanatig csönd van, aztán újra ő szólal meg. - Ez a te hibád, idióta! És még azt mondod, hogy szereted? Remélem, hamar ráébred majd, hogy rossz embert választott.
           Előkapom a pálcám, és felé tartom. Remélem nincs egyetlen mugli se a környéken, de még akkor is megoldanánk valahogy, amíg nem varázsolok. Damien viszont tudja, hogy ha már pálca van nálam, akkor tényleg ideges vagyok.
          - Begy bár el vagy begátkozlak úgy, hogy az agyád se isber rád!
          Még küld egy fenyegető pillantást feléd, aztán távozik. Szívem szerint megátkoznám még így hátulról is, de az ellent mondana az elveimnek. És most te jössz, de csak miután helyrerakom az orromat. Magam ellen fordítom a pálcámat, majd egy roppanás kíséretében szerencsésen helyreáll minden. Nem rakom el a fegyverem, ahogy felállok. Kicsit ellépek, de nem veszem le a szemem rólad.
          - Mi a franc ütött beléd? – kiáltok rád. – Mégis mire volt jó ez a féltékenykedés és felesleges erőfitogtatás? Elliot, mi a fene ütött beléd?

[viselet]

Ahogy a kezem meglendült, hallottam Esmé kétségbeesett hangját: „Elliot! Elliot, ne tedd! Ez nem te vagy!” Nem foglalkoztam vele, be akartam verni annak a majomnak a képét, ki akartam élvezni a pillanatot, ahogy elered a vére, és ha elsőre ezt nem is sikerült volna elérnem, készen álltam volna egy újabb ütésre.
A sértései a mozdulat közben is visszhangoztak a fülemben. Nem gondolhatta komolyan, hogy nem tudom megakadályozni. Nem érhet hozzá, nem, nem és nem! – ellenkeztem magamban, még mindig láttam magam előtt, ahogy meg akarja fogni Esmé kezét és ettől mintha még nagyobb erő költözött volna testembe.
Éreztem, ahogy az ütés csontot ér. Reccsenés hangja követte a becsapódást.
Hosszú ideig csak álltam és nem fogtam fel, mit tettem. Láttam, hogy Esmé áll előttem vérző orral és Damienhez beszél. Azt nem tudom hogyan esett el, de tudtam, hogy az a bájgúnár az oka. Segíteni szerettem volna neki, de a testem még nem akart mozdulni.
Hogy történhetett ez? – néztem le a véres kézfejemre. Egy pillanattal a történtek előtt még méterekkel odébb állt, nem is láttam, mikor lépett közénk, annyira elöntött düh. Túlságosan átadtam magamat az érzéseimnek, képtelen voltam parancsolni a testemnek és most pont az a személyt bántottam, akinek sosem tudnék magamtól ártani.
Ahogy Damien kimondta Esmé nevét, majd vádlón felém fordult újra feldühített. A pillanatnyi zavarom, mintha soha nem is lett volna, készen álltam megfojtani is akár, ha szükséges. Hogyan kérdőjelezhette meg, hogy szeretem-e őt… persze, hogy szeretem, egyébként nem akartam volna kitekerni egy vetélytársam nyakát.
– Semmi közöd az érzéseimhez, te kis… – mordultam rá.
Arra nem reagáltam, hogy Esmé rossz embert választott. Ezzel én is tisztában voltam. Sosem voltam az a fickó, akihez illenek a komoly kapcsolatok vagy éppen egy olyan, akihez egy ilyen rendes lány vonzódhat. Még most is, ha csak visszagondolok a történtekre, olyan hihetetlennek és távolinak látszik… mintha nem is velem történtek volna meg ezek a dolgok.
– Takarodj innen! – üvöltöttem rá, mikor már Esmé is ráfogta a pálcáját.
Damien – láthatóan nem örömmel – távozott. Hosszú ideig néztem utána, mintha félnék, hogy visszafordul. Minden zsigeremben éreztem a vágyat, hogy kövessem és egy sötét sikátorba rángatva lejátsszuk ezt a menetet. Végül is el akartam venni valakit, ami hozzám tartozik, és ahogyan arra már sokszor utaltam, valóban nehezen viselem az ilyesmit. Ráadásul Esmé még csak nem is olyan, mint egy tárgy, mert nem simán ragaszkodom hozzá, hanem érzelmi szálak kötnek hozzá. A legdrágább kincsem, amit ha valaha elveszítek, biztosan megszakad a szívem… de küzdelem nélkül nem adom fel.
– Hadd segítsek! – fordultam Esmé fel, mikor rendbe tette az arcát.
A kezemet nyújtottam felé, remélve, hogy segíthetek neki talpra állni. Haragudtam rá is – bár az aggodalom most ezt az érzést kicsit felülírta –, amiért eljött ide ezzel az egyetemi szépfiúval. Egyértelmű volt, hogy akar tőle valamit és az ilyennel óvatosnak kell lenni. Persze nem tudom, mi játszódott le Esmé fejében és egy részem még mindig félt, hogy tetszik neki Damien és a próbálkozásai.
Valószínűleg én sosem fejeztem ki ennyire egyértelműen a szerelmemet. Nem szoktam őt szavakkal kényeztetni, egyszerűen csak vele szerettem lenni, megölelni, megszagolni a haját, élvezni a finom illatát és csendesen ücsörögve figyelni őt.
– Nem ütött belém semmi… de nem fogom elviselni, hogy egy ilyen alakkal, kettesben töltesz egy napot vidéken! Még csak nem is tudtam róla! – a szavak csak úgy ömlöttek belőlem, pedig nem akartam kimondani őket.
– És nem akartalak bántani… – suttogtam. Kényszerítenem kellett magamat, hogy a normális hangomon beszéljek, és ne törjön fel belőlem a düh.
Közelebb akartam lépni hozzá, megsimogatni az arcát. Azonban ahogy felemeltem a kezemet megpillantottam a szalagot és a véres csuklómat… tetszett a látvány, de az indulatom is hirtelen úrrá lett rajtam.
Hosszasan fújtam ki a levegőt. Meg akartam nyugodni, nem akartam még véletlenül sem kárt tenni Esmében… főleg, hogy már egyszer megtörtént.
– Ugye megbocsátasz nekem? – kérdeztem.
A sötétség, ami elöntött, a düh, ami az imént tombolt bennem csak nem hagyott nyugodni. Most mégis a magam hangján hagyott megszólalni. Talán azért, mert Damien eltűnt, és mert Esmé vérétől volt nedves a kézfejem. Utóbbiért még mindig nagyon szégyelltem magamat.
  – Megcsókolhatlak? – kérdezgettem tovább, mintha elveszítettem volna az önbizalmamat teljesen.
Nem mertem odalépni hozzá, hogy az ujjaim végig simítsák a haját, hogy addig csókoljam, amíg jól esik. Talán elrontottam mindent, hiszen megütöttem és az ilyesmit képtelenség megbocsátani. Anyámról nem tudom például, hogy bántotta-e apa, Mr. Rowle fizikálisan, de szavakkal biztosan és nem volt képes elfelejteni neki ezt.

~ set ~

          Ahogy a kontinensek vándorolnak, úgy változik minden a világon, csak valami gyorsabban, valami kevésbé. Nem hiszem, hogy a kapcsolatunk Elliottal csak eddig tartana, de az biztos, hogy most van mit megbeszélnünk. Nem gondoltam, hogy majd valami ennyire meg tud ijeszteni, mint ez a helyzet.
          - Tudom, hogy Damien nem szent – mondom, mikor iskolatársam már hallótávolságon kívül van. – De nem gondolod, hogy tudok vigyázni magamra?
          Indulatos vagy, mégse kiabálok. Igyekszem uralkodni az érzéseimen, mert az úgyse vezetne jóra, ha most úgy egymás torkának esnénk, hogy aztán napokig nem beszélnénk, vagy talán hetekig. Mégis felháborít, hogy kinézel belőlem olyat, ami azt bizonyítja, nem tudok vigyázni magamra, nem vagyok elég óvatos vagy bármi hasonló. De még ha így is lenne, olyat sohasem tennék, ami fájdalmat okoz neked. Legalábbis igyekeznék elkerülni azokat a helyzeteket.
          - Nem gondoltam, hogy minden lépésemről be kell majd számolnom neked, annak fényében, hogy egy-egy kincskeresésed alkalmával ki tudja, merre jársz, és mit csinálsz. És ne mondd, hogy az úgy van jól, mert nem fogom elhinni, és nem fogom elfogadni. Szeretlek, de nem hagyom, hogy megköss és kalitkába zárj!
          Talán elég erős kifejezés ez így, de jelenleg úgy érzem, csak egy felelőtlen tinédzser vagyok, aki nem képes vigyázni magára, és szüksége van rá, hogy apuci minden lépését figyelje és felülbírálja. Apa soha nem volt ilyen, azt hiszem. Legalábbis nem ennyire látványosan, ezért nem is szoktam hozzá, és nem is fogom elfogadni senkitől! Soha!
          - Megbocsájtok, tudom, hogy nem akartál bántani. Én voltam az, aki közétek ugrott, pedig látni lehetett, hogy nem tudom majd megakadályozni az ütést.
          Nem árulom el mennyire meglepett mikor pont olyan stílusban beszéltél, mint az apád. Nem árulom el, mennyire megijesztett, hogy talán jobban hasonlítasz rá, mint gondolnád te magad is. És nem árulom el azt sem, mennyire aggódok, mert láthatóan történt valami, és ennek nem Damien az oka, bár való igaz, hogy kellett az ő felbukkanása a látszólagos tükör összetöréséhez.
          - Nem csókolhatsz meg. Azért annál jobban haragszom, mint hogy minden olyan legyen azonnal, mint volt.
          Hogy nyomatékosítsam ezt, el is távolodom kicsit. Az esélyét sem szeretném megadni annak, hogy a testbeszédem miatt esetleg félreérts valamit. Főleg mert nagyon vágyom arra, hogy hozzám érj, hogy én hozzád érhessek, de az nem lenne helyes. Addig nem, amíg rá nem jövök mi áll az egész hátterében.
          - Miért jöttél ide? Nem miattam, nem tudtad. Akkor mi van itt olyan fontos?
           Lennének tippjeim, a családjától kezdve, egy ékszer vagy értékes tárgy, vagy egy barát. Még egyikükkel sem találkoztam Phillipet leszámítva, de őt nem tudom mennyire kéne szerelmem családjának tekintenem. Ahogy kivettem a beszélgetésből, teljesen kimaradt az életéből, és csupán mecénásként vállalt szerepet a háttérből az életében. Még egy kicsit hátrálok, mert hirtelen elfog valami különleges érzés, mikor végignézek rajtad, és a szemem megakad a karodon.
          - Elliot, te vérzel! Hogy? Mikor sérültél meg?
          Azonnal elugrik belőlem az aggódó anyatigris, és nem is meglepő, hiszen Damien nem bántotta, de akkor honnan ered ez a vér? Előkeresek egy zsebkendőt, hogy bekössem valamivel a karod. Odalépek hozzád, és megfogom a kezed.
          - Ne mozdítsd meg, kérlek, gyorsan végzek majd.
          A szalagért nyúlok, látszólag nem bizonyult praktikus megoldásnak a vérzés csillapítására. A zsebkendő után majd megpróbálom valahogy helyrerakni varázslattal, de ahhoz távolabb kell menni majd a falutól. Ez a terep itt túl nyílt, és túlságosan is átlátható. Nem örülnék neki, ha lebuknánk. Egy embernél még nem okozna gondot az, hogy kitöröljem az emlékeiből, amit látott, de soknál már igen.

[viselet]

Még mindig nem hittem el, amit tettem. Lehet, hogy Esmé magát okolta, amiét közénk lépett, de felkészülhettem volna ilyesmire. Bár Damient akarta védeni és egyszerűen nem értem miért. Ő talán nem hallotta azokat a szavakat? Kicsit sem zavarta, hogy megsértette… így hát miért is nem állthattam ki magamért? Azt akarta a kölyök, hogy féltékeny legyek... sőt azt akarta elhitetni: minden esélyemnek annyi.
Esmé nem engedte, hogy megcsókoljam és ez egy kicsit megrázott. Most valóban mindent elszúrtál, te ostoba! – korholtam magamat, erősnek kellett maradnom, hogy nem szálljak vele vitába vagy dacoljak gyerek módjára.
Koncentráltam, hogy ne mondjak butaságot. Ökölbe szorítottam a kezeimet, az körmeim a bőrömbe mélyedtek. Ez a kis fájdalom tartott még két lábbal a földön.
– Remek… – morogtam.
Talán kicsit meg is sértődtem, amiért nem engedte meg, hogy hozzáérjek. Az, hogy távolabb lépett tőlem csak olaj volt a tűzre, ami egyre nagyobb lánggal égett bennem. Ismét éreztem, ahogy az indulataim kezdenek túlnőni rajtam.
– Azért vagyok ezen a helyen... ezen az átkozott helyen, mert meglátogattam a mostohaapámat – indulatosak voltam a szavaim, de nem volt végül is okom titkolózni ezzel kapcsolatban. – Itt lakik egy közeli faluban, ahol én is felnőttem.
Csupán ekkor jöttem rá, hogy Esmé ugyan tudott a családomról, de talán sosem említettem neki, hogy pontosan hol éltünk. Egyszerűen nem volt neki alkalmam megemlíteni, vagy csak annyira élveztük egymás társaságát, hogy nem került szóba. Hát itt volt az alkalom, hogy megtudja, pontosan merre nőttem fel.
– Megkért, hogy hozzak el valamit Irvinestownból – tettem hozzá. – Egy nagyon fontos dolgot, amit nem tud magának megszerezni.
A részleteket – elsősorban a lopásra gondolva – inkább meg sem említettem neki. Valamiért az az érzésem támadt, hogy a jelenlegi helyzetben talán erre nem kéne kitérnem… bár Esmével már közösen is elcsentünk már egy igencsak értékes tárgyat, amihez Dean jegygyűrűjét hasonlítani is bűn volna.
– Egyébként sem értem, hogy miért olyan fontos, én miért vagyok itt… miközben te ezzel a Damiennel jöttél ide… – magyaráztam kissé ingerülten, de Esmé hirtelen felkiáltott. Már nem is tudtam hozzá tenni, azt amit eddig is szajkóztam: „Az a kölyök a nyilvánvalónál is jobban érdeklődik irántad.” Talán jobb is, hogy egy újabb féltékenységi roham nem tört ki belőle.
Azt hiszem nem is értette, amit mondtam, mert még egyszer hátrébb lépett időközben és nagyon bámulta a kabátujjamat. A kiáltás akkor tört ki belőle, amikor felemeltem a karomat, hogy elsimítsam a hajamat az arcomból. Valami aggodalmas, riadt hang hagyta el a száját és az érdekelte, mikor és hogyan sérültem meg.
– Vérzek? – értetlenkedtem és persze egyből a kezeimet emeltem fel – hiszen azt bámulta olyan mereven –, hogy láthassam, miről beszél.
A kabátom ujja félrecsúszott. Megint megláttam a szalag alól kilátszó véres foltot a bőrömön. Nem tűnhetett még távolról sem túl komoly sérülésnek és nem is volt az… hiszen nem esett komoly bajom, sőt még csak nem is éreztem fájdalmat. A nyakék – ami az én esetemben inkább egy karkötőféleség – hatására jelent meg a vöröslő maszat rajtam.
Merel nyakán pontosan ilyen tüneteket okozott és már akkor is érdekelt, mi váltotta ki mindezt. Abban a pillanatban, ahogy a saját csuklómra néztem, megint elfogott a kíváncsiság és csak Esmé következő mozdulata és mondandója terelte el a figyelmemet.
– Esmé, ez nem az, aminek hiszed… – magyaráztam.
Természetesen megfogta a kezemet és az ujjai már majdnem a szalagot érték. Már a puszta gondolattól is féltékenység fogott… hiszen: rajtam kívül senki sem érhetett a nyakékhez, mióta a magaménak mondhattam.
– Nincs semmi bajom! – ütöttem félre a kezét. – Nem szeretem, ha piszkálják a kincseimet – tettem hozzá, ekkora már mérgessé vált a hangom.
Reméltem ugyan, hogy nem okoztam neki fájdalmat, még sem tudtam uralkodni magamon. A zsebembe dugtam a kezeimet, nem akartam, még véletlenül sem ártani neki újra.
Te idióta, mit csinálsz már megint? – ez most nem az a dühös kis hang volt, amit a nyakék váltott ki. Ez az igazi Elliot volt, aki sosem tenne ilyet. Ő volt az, aki most odabent szégyellte magát minden mai tettért, amit elkövettem. Ahogy Deannel, ahogy Esmével beszéltem, de leginkább azt, ahogy ártottam az utóbbinak. Hogy lehetek ennyire hasonló az apámhoz? – folytatódtak a gondolataim.
– Sajnálom… – nyögtem ki és Esmére néztem.
Egy kicsit előre dőltem, mélyen próbáltam beszívni a levegőt, majd lassan kifújni. Nyugalmat akartam magamra erőltetni. Az az ember akartam lenni, aki voltam a bálon, még ha nem is az a herceg, akinek talán Esmé látott… de Elliot O’Mara, a tolvaj, aki elbénáz mindent, de sosem árt a kelleténél jobban senkinek.
– Borzalmas ember vagyok. Pont olyan, mint ő… – motyogtam, ahogy a kőre ültem, amin Esmét találtam korábban.
A mondat nekem szólt inkább, mint neki. Tudtam, a legrosszabb rémálmom éppen most válik valóra és a legszörnyűbb az egészben, hogy nem tudtam irányítani a tetteimet, az érzéseimet, a gondolataimat. Hol dühös voltam, hol pedig a valódi önmagam… és ennek az egésznek Esmé csupán ártatlan áldozata lett.

~ set ~

          Azt hiszem nem értettél meg. Nem tudod, miért álltam közétek annyira dühít az, amit Damien tett. Pedig csak oda kellene figyelned a jelekre, amiket küldtem neked. A mondatot, amit akkor kiáltottam, nem iskolatársam miatt mondtam, hanem téged féltettelek. Még most is féltelek, de hogyan mondhatnám meg, ha most minden szavam és tettem, még a legártatlanabb kérdésem is ilyen haragot vált ki belőled?
          Nem büntetés az, hogy nem engedlek megcsókolni, hiszen mindennél jobban vágyom az ölelésedre, a puha ajkaid forró simogatására, de amíg ezt nem rendezzük le, amíg nem nyugszol le, addig nem tudom, hogyan engedhetlek közel magamhoz. Ennyire intim közelségbe.
          - Én… nem tudtam. Elmegyünk majd hozzá utána?
          Nem is tudom, miért mondom ezt. Bemutatkozni a családnak még nem az a pontja a kapcsolatunknak, amikor ezt nyugodtan megtehetnénk. Pedig szeretném már megismerni azt a férfit, aki szerelmem számára annyira fontos.
          - Segítsek megkeresni azt a nagyon fontos dolgot?
          Próbálok kicsit puhatolózni, tudom, hogy ez most egyikünknek sem az a pillanat, mikor letámadhatjuk egymást a heves érzelmeinkkel.
           Bár csak egy pillanatra látom a vért, annyi elég is, hogy felismerjem. Az eddigiek mind a háttérbe szoruljanak az eddigiek. Ha látnám a sérülést és egy kicsit félrevonulnánk, vagy feljönnél a szobámba, akkor hamar meggyógyítanám, ez nem kérdés. Úgy tűnik egy pillanatra, hogy sikerül is elérnem, amit akarok, mikor félreütöd a kezem. Nem is ez a legnagyobb meglepetés, amit okozol, hanem az, amit utána mondasz.
          - „Nem szeretem, ha piszkálják a kincseimet.” – ismétlem meg halkan. – Előfordult csak egyetlen egyszer is, hogy szemet vetettem a kincseidre? Nem is tudom, milyen kincseid vannak. Nem is érdekelnek a kincseid. Soha nem is érdekeltek.
          Nagyon elszomorít a feltételezés, hogy bármidet elvenném engedély nélkül. De ezek alapján talán azt is meg kéne kétszer is gondolnom, hogy csak egy pillantást is vessek rájuk. A kincseid… A nyakamhoz nyúlok, még mindig nagyon hiányzik a nyakláncom, és félek tőle, hogy már sohasem fog előkerülni.
          - Igazad van. Egyre inkább hasonlítasz Phillipre. Mi lesz a következő? Megátkozol, mert nem cselekszem úgy, mint ahogy akarod? Hol van az az Elliot, akivel a szellemházban ismerkedtem meg? Hol van az, akivel a szilveszteri bálon táncoltam?
           Csak a tekintetemmel követem a mozdulataidat. Már nem tudom elhihetem-e az arcodra kiülő bűnbánatot. Már azt sem tudom, én hogyan reagáljam le ezt az egész helyzetet úgy, hogy ne rontsak rajta még jobban.
          - De tudod mit? Te sokkal jobb vagy, mint az apád. És elmondom, miért. Mert még akkor is, ha egy kicsit bolondos, ügyetlen és nem egy párbajhős, akkor is aranyból van a szíved. – Oké, ez talán túlzás, de most nem ez a lényeg. – A te kezedbe gondolkodás nélkül adnám az életem, Phillipébe nem.
          Habozok ugyan, de közelebb lépek. Lassan haladok, hogy halld minden egyes mozdulatom, ahogy a hó ropog a lábam alatt. Végül pedig a kezemet a válladra csúsztatom lassan. Így állok egy pillanatig, majd inkább hátulról átölellek, államat a válladra helyezem.
          - És van még egy óriási különbség köztetek. Én téged szeretlek, és megértem, ha most rossz időszakod van, átvészeljük valahogyan, rendben? Csak mondd meg, miben segíthetek. - kezem közben lejjebb kúszik, hogy megnézhessem azt a sérülést a csuklódnál, mert csak nem hagy nyugodni.

[viselet]

Túl ingerülten mondtam ki, hogy Deanhez jöttem és Irvinestownba sem véletlenül érkeztem. Esmé persze úgy reagált erre, ahogyan azt egyébként ki is néztem volna belőle: segíteni akart, majd meglátogatni a mostohaapámat.
Talán említettem neki, milyen fontos számomra anyám második férje. A kapcsolatunk sosem volt hibátlan. Volt, hogy kettesben maradtunk otthon és kellemetlen csend telepedett ránk, ez azonban cseppet sem változtatott az érzéseimen a mostohaapám iránt. Igazából Phillip Rowle megismerőse csak megerősített a hitemben: Dean az igazi apa számomra.
Valahol a szívem mélyén mindig tudtam, hogy az a gát nem feloldható, ami elválaszt minket egymástól. Mindezek ellenére egész eddig életemben az vártam, Dean mikor ölel magához, nevez a fiának. Időnként elnyomtam magamban ezt a vágyat és akkoriban még erősebben koncentráltam apám kilétének felkutatására. Általában a gondolatokig, a kis nyomok elemzéséig jutottam el fejben ilyenkor, aztán történt valami, ami elterelte a figyelmemet s csupán a következő, éhezéssel teli éjszakán elmélkedtem ismét apámon.
Bércsak Esmé ne akart volna megérinteni! – kívántam magamban. A térdeimre könyököltem és a tenyerembe hajtottam az arcomat. Teljesen kitisztultak végre a gondolataim és tudtam, hogy Esmének igaza van. Olyan vagyok, mint az apám, egy gonosz teremtménye a világnak és már csak egy hajszál választ le, hogy teljesen a sötétség rabja legyek.
– Lehet, hogy ez az igazi Elliot… – mondtam, mikor ismét ránéztem. – És az is lehet, hogy máskor is bántani foglak, pedig minden erőmmel ez ellen vagyok.
Sóhajtottam egyet és közben felkeltem.
Hátat fordítottam Esméne és elnéztem a távolba. Csodálattal töltöttel a hóval borított ír táj képe. Mélyet szippantottam a hűvös levegőből, hagytam, hogy átjárja a testemet, mielőtt folytatom. Igen, ez az igazi otthon, nem a bűzös nagyváros – ez a gondolat félbeszakította a bennem tomboló harcot. Már nem volt sötétség és fény, csupán Elliot O’Mara, aki eddig megbújt ezek mögött.
Szégyelltem magamat, még jobban, mint eddig, így nem is fordultam hátra. Nem mertem a szemébe nézni, hiszen most tényleg mindent elrontottam. Kész csoda volt, hogy elismert.
– Szeretnék az lenni, akivel a bálon táncoltál… – suttogtam. – De azt hiszem az sosem voltam én igazából.
Esmé közelebb lépett hozzám. Hallottam, ahogy ropog a lába alatt a hó és megéreztem a vállamon a kezét.
A szívem heves ritmusba kezdett, mintha most értettem volna csak meg igazán: ő az, a nő, akibe szerelmes vagyok az első közös kalandunk óta. Talán szerencsének kellett volna gondolnom, hogy itt van és újra láthatom… de nem, én bolond neki estem, amiért egy pojáca szemet vetett rá. Nem az ő hibája, hogy ennyire gyönyörű.
Túl jó hozzám. Ezzel a gondolattal érintettem meg az ujjait.
– Nem akarom, hogy félreismerj… – engedtem el és hagytam, hogy átöleljen hátulról.
Az állát a vállamnak támasztott, éreztem a leheletét a bőrömön. Ez is megnyugtatott. Hagytam neki, hogy végig csúsztassa a kezét a kabátomon és elérje a csuklómat. Kirázott a hideg, ahogy elért a szalagig, egy kissé talán meg is remegtem. Az érzések, hogy meg kell védenem a szerzeményemet, most is tombolni kezdtek… nagyot kellett nyelnem, mintha ezzel visszaküldeném őket a testemnek abba a sötét zugába, ahonnan ilyen hirtelen előtörtek.
– Elmehetünk Deanhez… ott terveztem tölteni az éjszakát – hunytam le a szememet, hogy arra tudjak koncentrálni, amit mondani akarok, nem pedig Esmé mozdulataira. – De nagyon mogorva ember és nem biztos, hogy kedves lesz hozzád.
Nem mindennapi család miénk. Anya nélkül mi hárman már régen nem alkottunk egyetlen csapatot, amikor hazatértem, elhatároztam: mindent megteszek, hogy egységet alkossunk. Ma már persze tudom, hogy ez jóval nehezebb úgy, hogy az ország különböző részein lakunk… és időnként el is gondolkodom, milyen lenne visszaköltözni Észak-Írországba. Bizonyosan békésebb volna, mint a londoni lakásomban meghúzni magamat, ha az ellenség közel jár.
– El kell neki lopnom valamit – vallottam be kicsit rekedten.
Hirtelen fordultam felé és megcsókoltam. Reméltem, hogy nem lök el és viszonozni fogja. Kit érdekel az a hülye szalag? Csupán az volt a fontos, hogy akkor ott állt Esmé a közvetlen közelemben és éreztetni szerettem volna vele, mennyire fontos nekem. Elborult az agyam, nem gondolkodtam, pontosabban: nem tudtam gondolkodni. Egyszerűen csak szerettem volna azt hiszem ilyen formában is bocsánatot kérni tőle.
– Azt hiszem, nem lesz túl tisztességes, amire készülök - avattam be. Azt akartam, hogy tudja, teljes mértékig bízom benne és a korábbi kiborulásomat nem gondoltam komolyan. – Dean egy mugli kártyajátékon veszítette el a jegygyűrűjét és most vissza akarja kapni. Ezért kellett idejönnöm, hogy ellopjam.

~ set ~

          Nem érzem úgy, hogy valahol hibázott volna bármelyikünk is. Óvatosabbnak kellett volna lennem, mikor elfogadtam Damien felkérését. Most már viszont tudom, hogy ezt a hibát nem követhetem el még egyszer. Tudom, mi mindenre lenne képes, és abban is biztos vagyok, nem csak a projekt miatt hívott ide. Elvégre még itt lettünk volna egy kicsit, és a szétszórtságom, hogy örökké Elliotra gondoltam, gyengévé tett, nem láttam a jeleket. Az én hibám, hogy ilyen helyzetbe kerültünk.
          - Nem örülnék neki, ha újra bántanál, és ez lenne az igazi Elliot. – Hangom nyugodtan, és csendesen szólt. – Nem örülnék neki, mert az azt jelentené, hogy eddig egy fantomba, a képzeletem szüleményébe voltam szerelmes, pedig tudom, hogy nincs így. Tudom, hogy nem vagy ilyen.
          Nem értem, hogy miért kerül szóba újra és újra a bál, hiszen semmi sem történt. A nagy részén nem is voltunk ott, és bár tényleg jó volt herceg és hercegnő módjára táncolni, mégis azt élveztem a legjobban, hogy te vagy ott. Te és nem más. Akkor ott, abban a pár percben úgy éreztem, nem takargatsz előlem semmit. Remélem, egyszer majd elismered magadnak, hogy az, aki a bálon táncolt ugyanúgy Elliot O’Mara, mint az, aki itt áll velem szemben. Értsd meg kérlek, nekem akkor is herceg maradsz, ha minden erőddel azért küzdesz, hogy lerombold ezt a látszatot.
          - Nem foglak félreismerni, mert biztos vagyok benne, hogy nekem sohasem mutatnád másnak magad, mint ami benned van. Nem fogsz hasonlítani apádra, amíg tudod, hogyan legyél önmagad. És ezt sikerül is elfogadnod.
          Ezúttal nem rántod el a karod, nem kiabálsz velem, mégse érek hozzá a szalaghoz, hogy levegyem. Bízom benne, hogy tudod, mit csinálsz, és a legkevésbé sem akarom még egyszer azokat a pillanatokat átélni. Látszólag már nem vérzel, a szalag segített abban, hogy jobb legyen, de akkor is aggódom.
          - Egy O’Marával és egy Rowle-lal már elbántam. Mit nekem még egy O’Mara? – jegyzem meg játékosan. – Ne aggódj, nem zavar, ha nem lesz kedves. Nem hozzá akarok… Nem az ő barátnője vagyok.
           Tudom, hogy ez most nem lesz olyan könnyű, mint amilyennek tűnik. Néha nagyon a határokat feszegetem, de nem akarom, hogy olyan miatt érezd kényelmetlenül magad, amiről már tudok. Herceg vagy, a tolvajok hercege. De tudom, milyen nehéz kimondani néhány szót, és pont ezért nem is erőltetem soha. Majd kigurulnak azok maguktól, mikor eljön az ideje.
           Hagyom, hogy megcsókolj. Már olyan régóta vágytam rá és, most alig tudok betelni vele. Remélem, sokáig tart még a pillanat, mert ki tudja mikor lesz alkalmunk rá legközelebb. Belemarkolok a fenekedbe, mikor homlokom hozzáérintem a tiédhez. Nem csókollak már, de nem is akarlak elengedni.
          A lopás sohasem túl tisztességes, de gondolom, ezt már tudod. Viszont nem is látok rá más módot, ahogy visszaszerezhetnénk ezt a gyűrűt. Hacsak… Hacsak nem…
          - Hívjuk ki azt a férfit. Nem kell más tét, csak a gyűrű. Van nálad valami, amit felajánlhatunk?
          Ha megnéznénk, akkor lehet, hogy lenne nálam valami cserébe. Viszont nem tartom valószínűnek, hogy a szállodába akarsz menni, ahol összetalálkozhatunk Damiennel. Hmmm, ez elég patthelyzet.
          - Hol van az… Van egy ötletem. Megyünk a kocsmába!
          Határozott léptekkel indulok meg a hely felé, majd először a bárpulthoz lépek. A pohár kólával a kezemben körbenézek, valahogy muszáj lesz kiszúrnom az alakot és ez sikerül is. Rád nézek, majd bízva a szerencsémben, megindulok az alak felé.
          - Kihívom magát egy partira. A tét pedig legyen az a gyűrű!
          Rámutatok a kezén lévő gyűrűre. Remélem tényleg az a gyűrű az, és az a pasi. Még ki kéne találnom azt is, hogy miként fizethetem meg a tétet. Aztán eszembe jutott egy nagyon egyszerű, nagyon őrült ötlet, de mindennél jobban szeretném, ha Elliotnak ezt az ékszert nem kéne visszalopnia.
          - Felteszem magam tétnek. Ha maga nyer, magával töltöm az éjszakát.

[viselet]

Elbánni Deannel? – kicsit megmosolyogtattak Esmé szavai. Úgy hangzott, mintha valami hatalmas vízi szörnyet kéne megszelídítenie. Azonban ha jobban belegondolunk a helyzetbe, egyértelműen én vagyok a veszélyesebb alak. Dean persze mindig is mogorva, dörmögős típus volt, aki nehezen mutatta ki az érzéseit mások iránt, ennek ellenére mindenki tudta, milyen melegszívű valójában. Talán én vagyok az egyetlen személy, akinek nem sikerült közel kerülnie hozzá, de tudtam jól: Esmének sikerülni fog.
Amikor beleszerettem ebbe a csodálatos nőbe azt gondoltam, pontosan olyan, mint az emberek, akik között felnőttem. Fájdalmas a múltja, de kedves és melegszívű, pont, mint anya vagy Dean. Igaz a mostohaapám fiatalkoráról semmit sem tudtam, mégis biztos voltam benne, neki is sok fájdalmon kellett keresztül mennie. Ezért is voltak olyan jó páros az anyámmal. A két megtört szív begyógyító egymás sebeit.
Olyan jó volt újra érezni az ajkait az enyémen. Megnyugtatott az érzés, ahogy végig simítottam a haján, az arcán, közel éreztem magamhoz a testét. Nem tudtam érzi-e, hogy most is olyan hevesen ver a szívem, mint azon a Szilveszter éjszakán. Szinte az az érzésem támadt, mintha újra belészerettem volna, holott erre nem volt semmi szükség. A gondolataimat szinte mindig ő töltötte ki, ha nem voltunk együtt és tudtam, nagyon nehéz lesz elmennem úgy bárhová, hogy magam mögött hagyom.
Jól esett ilyen közel lenni hozzá és kicsit elfelejteni a keserűséget, amivel Észak-Írországba érkeztem.
– Ha Deannel nem is bírsz el egy könnyen, idővel közel fogtok kerülni egymáshoz. Nagyon melegszívű ember… és én azt akarom, hogy megszeressen téged – mondtam halkan.
Reménykedtem benne, hogy ebből érzi, komolyan gondolom ezt a kapcsolatot. Ha nem lenne túl direkt azonnal magamhoz láncolnám valamilyen módon, még ha az nem is a házasság. Nem nekem való a kiöltözős, nagyesküvő, azok a komoly szövegek, még akkor sem, ha sziklaszilárdan ki tudom mondani egy hónap után: ezzel a nővel akarom leélni az életemet.
– Nagyon kevesen élnek már a családomból… mármint abból a családból, akiknek az életemet valójában köszönhetem. Csak Dean, Daniel és az unokahúgom maradt. Segítenem kell őket mindenben és vissza kell szereznem a gyűrűt – magyaráztam el.
Valóban nem tisztességes egy elnyert tárgyat visszalopni… de nem értettem magamat. Mármint, hogy miért ezt a szót használtam. Tisztesség? Mikor érdekelt az engem ilyesmi, szerintem soha és valószínűleg ez nem változna meg továbbra sem.
– Te most komolyan vissza akarod nyerni? – rökönyödtem meg a felvetésén.
Azt eddig is tudtam, hogy Esmé kreatív. Nem véletlenül készül művésznek – vagy most is az, nem tudom hogy megy náluk az ilyesmi. Ezt az ötletet viszont abszolút nevetségesnek tartottam.
– Nincsen semmim, amit neki akarnék adni – jegyeztem meg egy kissé hűvösen.
Esmé meg sem várta, hogy komolyabban meg akarjam győzni. Csupán közölte, hogy indulunk a kocsmába és már sietett is előre.
Alig tudtam tartani vele a lépést, pedig valószínűleg én viseltem a kényelmesebb lábbelit kettőnk közül. Persze az is hátráltatott, hogy régen voltam már Irvinestownban és alaposan körbe is néztem. Volt itt pár kisebb-nagyobb mugli üzlet, mint régen, mégis minden megváltozott.
A kocsma volt talán az egyetlen, ami egy cseppet sem változott. Ugyanaz a füstös hely volt, ahová gyerekként egyszer elkísértem Deant. Akkor meg kellett ugyan várnom kint, de amikor kinyílt az ajtó láttam az öregecske bárpultot, a régi asztalokat a rogyadozó székekkel. Még a kocsmáros is ugyanaz volt talán… ezt nem tudtam megállapítani.
– Esmé, ez nem jó ötlet – próbáltam meggyőzni, de eléggé elszántnak látszott.
A kocsmáros már kinézett minket. Gondolom túl jól öltözöttek voltunk egy vidéki kocsmához, de én biztosan nem fogok fizetni egy fontot sem azért, hogy kiszolgáljon. Nem szokásom mugli mulatókban iszogatni.
Esmé hirtelen indult el az ablak felé, ahol egy fickó ücsörgött. Az ujján valóban ott csillogott a karikagyűrű, de nem tudtam ezt keressük-e. Sokszor láttam Deanen az ékszert, de nem tanúsítottam neki különösebb jelentőséget, nem vizsgálgattam meg. Ez volt az egyetlen aranygyűrű anyámén kívül, ami valaha tabunak számított. Sosem vetettem rá szemet.
– Brendan McDermott? – kérdeztem.
– Én vagyok… – helyeselt és belekortyolva a sörébe bámult minket.
Láttam, hogy ott van nála egy kártyapakli is – a piszkos asztallapon pihent –, biztosan nagyjátékos a vén mugli. Vajon hány embert foszthatott már meg az ékszereitől? Ha a családom nem volna érintett az ügyben, még le is nyűgözne a képessége… most azonban a kártyák láttán is mérges lettem.
Még mielőtt megszólalhattam volna Esmé már ki is hívta. De nem ez volt a döbbenetes, hanem a folytatás. Egy éjszakát ajánlott fel ennek az alaknak… a szavak hallatán megkapaszkodtam az asztalban – csoda, hogy nem estem össze.
– Na nem… – morogtam.
Igen, én nem vagyok tisztességes, de Esmé az és valószínűleg ezt teljesen komolyan gondolta. Azonban, ha ebből a partiból vesztesként jön ki, én minimum leütöm a fickót, hanem átkozom szét – amivel ugye elég komoly bajba is sodorhatnám magamat – és akkor belekezdeni is felesleges volt az egészbe.
– Benne vagyok, az asszony éppen vidéken van – magyarázott vidáman McDermott.
– Maga fogja be vagy kiverem az összes fogát! – mordultam rá, mit sem foglalkozva azzal, hogy az épületben lévő összes mugli tekintete rám szegeződött.
– Esmé, hogy tehetted ezt? – éreztem, hogy elönt a méreg, pedig nem akartam.
Inkább loptam volna el a tudta nélkül azt a hülye ékszert – vádoltam magamat és ököllel az asztal lapjára csaptam. Fújtatva próbáltam nyugalmat erőltetni magamra, nem tombolhattam ennyi ember előtt… és Esmé előtt sem, ha meg akarom tartani.
– Ha veszítesz… – kezdtem, de nem fejeztem be.
Nem akartam megbántani, de nekem ez már túl sok féltékenység volt egy napra. Hát direkt csinálja ezt velem? Direkt játszadozik az érzéseimmel? Szerinte öröm nekem ilyet hallani a szájából? Az a hülye gyűrű nem ér annyit, mint ő… és ezt Dean is megértené.
Távolabb sétáltam az asztaltól, de még annyira, hogyha szüksége van rám Esmének nyomban itt teremjek. Leültem az egyik asztal mellé és onnan figyeltem. Olyan közel voltam hozzá, hogy még beszélgetni is tudtunk volna, de nem sok kedvem volt megszólítani a történtek után.
Inkább intettem a mugli kocsmárosnak, hogy rendeljek valami erőset. Ezt képtelen lettem volna teljesen józanon végig nézni és még volt nálam elég pénz, hogy kifizessem.

~ set ~

          Annyira a gyűrűre koncentrálok és arra, hogy Elliotnak ne kelljen lopnia. Ne egy családi ékszert, hogy igazából fel sem fogom, mit mondok a férfinak. Tudom, hogy valami olyasmivel kell előállnom, ami itt van, kézzel fogható, és biztos ráharapnak. Ilyen pedig én magam vagyok csak. És bízom benne, hogy ha el is veszítem a partit, még azelőtt véget tudok vetni a bohóckodásnak, hogy lekerülne rólam az első adag ruha.
          Szerelmemtől a kocsmába érkezésünk utáni első hang igazából akkor jut el hozzám, mikor ingerülten szól rá Brendanre. Csak ekkor fogom fel, hogy miközben olyan nagyon meg akarom védeni, a lehető legmélyebben sértem meg. Éppen csak sikerült megbékélned Damien után, és most ez. Mégis mi a fene ütött belém? Mintha nem tudnám, hogyan érzel? Mintha pont ugyanazt csinálnám, amit szilveszterkor is.
          - Elliot – nyúlok az arcod felé. – Sajnálom, de…
          Egy pillanatra becsukom a szemem, ahogy az asztalra csapsz. Meg is ijedek, összefonom a karomat magam körül. Nem akarom, hogy megint olyan legyél, mint az előbb kinn. De vajon vissza tudnám mondani a partit? Nem, már nem. A férfi keveri a lapokat, és még szerencse, hogy nem arrafelé fordultál, mert így nem látod, mennyire legelteti rajtam a szemét. Gusztustalan.
          - Nem fogok veszíteni. De nem akarom, hogy… Azt szeretném, hogy tisztességesen jusson vissza Deanhez. Ne mocskold be a kezed.
          Akár magamnak is mondhattam volna, olyan hamar elmész, és leülsz a szomszéd asztalnál. Sóhajtok egyet, ahogy követlek, beülök az öledbe, és megsimogatom az arcod. Adok egy csókot is, ha hagyod.
          - Bízz bennem, kérlek. Tudom, mit csinálok. És segíthetnél egy kicsit, ha van kedved. Van egy kevés Felix Felicis bájital a bőröndömben. Jól jönne most egy plusz adag szerencse, nem gondolod – mosolyodom el, miközben a kulcsot a kezedbe ejtem. – Gyors legyél, hogy érdemes is legyen meginni.
           Remélem, beválik a tervem, és nem futsz majd össze Damiennel. Ha elég gyors vagy, akkor sikerül elhúznom kicsit a kártyapartit annyira, hogy legyen még időm. Mikor megérkezik az italod, gyorsan én is rendelek magamnak egy whiskeyt. A kocsmáros elismerően bólint, majd átülök a játékos partnerem mellé. Mikor felveszem a lapokat egy féltő pillantást küldök feléd, amivel igyekezlek megnyugtatni, majd egy hörpintésre meg is iszom az abban a pillanatban megérkező italom.
            Veszettül égeti a torkom az alkohol, de ez kell ahhoz, hogy kicsit magamhoz térjek a távolodó alakod láttán. Biztos vagyok benne, hogy nem lesz nehéz megtalálnod majd a fiolát. Felveszem az első kört. Nem állok valami jól, de vesztes pozícióból a legjobb nyerni.
          - Akkor öt körig játszunk, aki a többet nyeri meg, azé a gyűrű.
          - Vagy éppen te, kislány.
          Gusztustalan a röhögése, amit produkál. Kicsit meg is fagy az ereimben a vér. Remélem, gyorsan megfordulsz majd, mert nem akarok egy percnél is többet veszteni ebben a csehóban a kelleténél. Főleg, mivel úgy tűnik, kell az a plusz szerencse, azok után, hogy az első kört elvesztem. Még négy lehetőségem van, és muszáj összeszednem magam, mert már csak egyszer veszthetek.
           Egy pillanatnyi szünetet tartunk, amíg rendel egy italt, és megkeveri a paklit. Már itt gondolná az ember és üvöltve kiáltana fel, hogy csak csalás lehet a vége, de nem törődök vele. Mennem kell tovább, nem vonulhatok vissza.
           A második és a harmadik kört megnyerem, aminek szemmel láthatóan nem örül. Rendelek magamnak egy italt, azt viszont lassan kortyolgatom csak el, mert ez a döntő játszmánk. Ha én nyerek, akkor megnyertem a partit, ha ő nyer, akkor le kell játszanunk az ötödik játékot is. Izzadni kezd a tenyerem, és biztos vagyok benne, hogy nem csak én tekintem úgy ezt az egészet, mintha az élete múlna rajta.
          Oszt, kiterülnek a lapok az asztalon. Két ász van a kezemben, ha lejönne a asztalra még kettő mellé, akkor nyertem. Az ász pókert nem sok minden üti. Fohászkodni kezdek, pedig nem nagyon szoktam. Ekkor jelenik meg szerelmem a látóteremben. Pillanatok választanak el attól, hogy vége legyen ennek az egésznek.
          - Nyertem! – pattanok fel, mikor kiteríti lapjait, és kiderül, hogy bár csak egy drillem van ászból, neki csak egy párja királyból. – Nyertem! Kérem a gyűrűt!
          A kezem tartom az ékszerért, és meg is kapom, de csak miután közelebb húz magához. Az ajkai szinte az arcbőrömet érintik, és gusztustalan módon fröcsög rám a nyála. Nem is érdekel, hogy mit mond, csak kirántom magam a szorításából, elkapom a félig levetett gyűrűt, és megindulok szerelmem felé.
          - Indulunk! Most! – megfogom a kezed és kivezetlek a helyről.

[viselet]

Esmé az ölembe ült, de nem karoltam át. Az nem az a pillanat volt, mikor hozzá szerettem volna érni… még mindig fájdalmasan vert a szívem. Egy játékszernek éreztem magamat a kezei között, akit elkényeztet a figyelmével, majd egy pillanattal később megunva a sarokba dobja. Ahogy végig simított az arcomon és elmondta, mire van szüksége, mintha a sértettség csak még jobban belém égett volna. A csókot most nem viszonoztam.
Örültem, hogy megérkezett az italom, mert azonnal lehúztam az egészet. Állandóan azzal a szöveggel jön, hogy bízzak benne… de hogy a francba tegyem, ha valahogy mindig ilyen helyzetbe kerül? Nem hiszem el, hogy pont egy ilyen gyönyörű nőbe kell szerelmesnek lennem. Én hoztam magamra a bajt, vagyis sokkal inkább az érzéseim, amit képtelenség irányítani.
– Elhozom a bájitalt… – mondtam rekedten és nem néztem a szemébe.
Szerencsére átült a másik asztalhoz, hogy játsszon, én pedig a következő kör whiskey után felkeltem. Reméltem megtalálom azt a bájgúnár Damient és beverhetem a képét. Lényegében ez a gondolat elég volt ahhoz, hogy még egy utolsó pillantást vetve Esmére, elhagyjam a kocsmát.
A kinti levegő sem tisztította ki a fejemet. Még mindig tomboltak bennem az érzések, a szívem úgy kalapált, hogy szinte kiszakadt a mellkasomból… ez nem a szalag volt, az már jó ideje nem kerített hatalmába: most igen is féltékeny voltam. Sosem viselkedtem még így, sosem voltam még ennyire sértődött s nehéz volt elfogadnom, hogy az a nő tette velem ezt, akit az anyám mellett valaha a legjobban szerettem.
Mit tehetnék? – álltam meg egy ékszerbolt kirakata mellett. A szemei a jegygyűrűkre terelődtek, ezek nem a hagyományos ír Claddagh gyűrűk voltak, hanem az amerikai filmekből ismert hatalmas kővel díszített példányok. Nem tetszettek… de olyan elgondolkodtató volt az egész.
Vajon, ha megkérném? Változna is bármi? – faggattam magamat. Most nem érdekelt, ha elkések a kártyapartiról, véget akartam vetni az állandó bizonytalanságnak, így besétáltam az üzletbe.
Az ajtó feletti kis csengő éles hanggal jelezte az érkezésemet. A pult mögött pedig azonnal megjelent egy vigyorgó alak. Kerek arcát hosszú vörös haj és szakáll keretezte, ettől függetlenül egyébként rendezett külseje volt. Frissen vasalt inget és nyakkendőt viselt, a zakója a szék háttámláján pihent, amint éppen csak láthattam a magas pulttól.
– Jó napot, uram! Segíthetek? – érdeklődött.
Bizonytalanul bólintva léptem közelebb hozzá.
– Hagyományos Claddagh gyűrűt keresek… – magyaráztam, de közben az árakat néztem. Minden jóval meghaladta azt az összeget, amit el tudtam volna költeni ilyesmire.
– Számos példányunk van – vette elő a lelkes hangját és kitett elém egy tálcán.
Volt benne mindenféle. Vörös, kék, zöld, fehér és még ezernyi színben pompázó kövekkel díszített szépség. Lassan néztem végig őket, egyet fel is emeltem, ami azonnal megfogott… annyira illett Esméhez. A méret lényegtelen volt – egy kis varázslattal lehet rajta módosítani –, csupán az ára volt az, ami elbizonytalanított. Nem ismerem annyira a mugli pénzt, mármint mi számít soknak és mi kevésnek, de ennyi biztosan nem volt nálam.
– Nagyon szép darab – magyarázta, mikor megnézte.
– Igen, csak…
– Ennél is finomabbat szeretne? Azonnal hozom a többit! – mondta és elvonult hátra egy kis ajtón. Valószínűleg a raktárhelyiségbe vezethetett az út, így gyorsan zsebre vágtam az ékszert, majd úgy rendezgettem el a tálcán a többit, hogy ne látszon az üres hely.
Hamarosan visszatért a fickó és még sorra mutatott néhány gyűrűt. Egyik sem volt olyan, mint az első. Egyik sem illet volna Esméhez. Megkértem, hogy rakjon el nekem egyet, míg visszatérek a pénzzel – holott ez nem állt szándékomba.
Az utcára lépve azonnal megtorpantam. Hát hülye vagyok én? Egy hónapja vagyunk nagyjából együtt… nem kérhetem meg, túl hirtelen lenne és a mai viselkedésem után… az ő viselkedése után vajon igent mondana? Biztosan nem. – a homlokomra csaptam a tenyeremmel, mintha észhez akarnám téríteni magamat. Ráadásul én egy hatalmas esküvőn… ez olyan, mintha valaki azt mondaná, hogy piroshó esik. Azt éreztem, hogy már megint hülyét csináltam magamból, ráadásul teljesen feleslegesen.
Lassan mentem csak tovább. A szállodát gyorsan megtalálom és a folyosót is, ahol Esmé szobája van. Inkább nem gondoltam addig sem a zsebemben lapuló gyűrűre… ami csak még jobban idegesített, mint az, hogy a barátnőm felajánlotta magát egy ilyen gusztustalan embernek.
A kulcsot a zárba illesztettem, mikor valami hangot hallottam a hátam mögül. Nem beszéd volt, inkább mintha valaki megköszörülte volna a torkát.
Azonnal megfordultam.
Damien állt mögöttem és persze úgy festett, mint aki valami magazinból lépett elő. Hogy lehet valaki ilyen gusztustalanul nyálas? – elmélkedtem és minden gondolkodás vagy szó nélkül behúztam neki egyet. Nem tudom hol találtam el, de jól esett, még vigyorogtam is, míg nem jött egy öklös válaszul.
Éreztem, ahogy eltompul az agyam tőle, sőt azt is láttam, ahogy elmegy mellettem. Nem tetszett, hogy nem az enyém az utolsó szó, hogy nem vertem be neki még egyet, pedig nagyon is megérdemelte volna. Előre görnyedve fogdostam a szemem környékét. Ez bizony csúnyán meg fog látszani – állapítottam meg, de nem volt időm rendbe rakni magamat.
Beléptem a szobába és egy invitoval pillanatok alatt megtaláltam a bájitalt. Egy pálcamozdulattal összepakoltam Esmé ruháit is, el fogom vinni magammal Deanhez, ott majd megint kipakolhat… viszont a parti végéig jobb lesz, ha itt maradnak a dolgai. Az ugyanis még szörnyűséggel is végződhet, ha Esmé véletlenül veszítene –nem tudok felelősséget vállalni a tetteimért egy olyan helyzetben.
Visszasiettem a kocsmába, direkt alaposan elkerülve az ékszerboltot.
Ahogy beléptem a füstös helyiségbe Esmé hangját hallottam meg először: „Nyertem! Nyertem! Kérem a gyűrűt!” Fel is pattan kiáltozás közben. Valahol örültem a sikerének, de még mindig sértett voltam az ajánlat miatt, ráadásul teljesen feleslegesen mentem el a Felix Felicisért.
Nem volt időm végig gondolni a sérelmeimet. A fickó megragadta Esmé és közelebb húzta magához… és én ezt nem tűrtem. Dühösen indultam meg feléjük: – Vedd le róla a mocskos kezedet, mugli! – mordultam rá.
Esmé azonban kiszabadult a kezei közül és a kezemet megragadva elkezedett kifelé rángatni.
– Ezt még megbánod! – üvöltöztem visszafelé, de hamarosan kint voltunk az utcán és becsapódott mögöttünk a kocsma ajtaja.
Elhallgattam és már csak magamban folytattam le egy sor káromkodást. Közben úgy vettem a levegőt, mint aki kilométereket futott… meg akartam verni valakit.
– Miért kellett ezt ajánlanod? – kérdeztem ingerülten. – Ennyi nem ér egy rohadt gyűrű… az csak egy tárgy.
Döbbenetes volt, hogy éppen én mondtam ki ezeket a szavakat és hogy komolyan gondolom őket. Magamat bármikor szívesen beáldoztam volna ilyesmiért, de Esmét sosem és reméltem, ő is így gondolja. Egy részem csalódott volt, ugyanakkor nagyon hálás is, hiszen nálunk volt Dean és anyám szerelmének egyik jelképe.
Nem figyeltem merre mentünk, még mindig dühös voltam a történtek miatt. Tombolni tudtam volna, visszarohanni és behúzni Dean nagy barátjának egyet… mi a francnak kártyázik egyáltalán ilyen semmirekellő alakokkal?