+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Mathias Montrego (Moderátor: Mathias Montrego)
| | | | |-+  Into darkness on my soul...
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 2 [3] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Into darkness on my soul...  (Megtekintve 4516 alkalommal)

Mathias Montrego
[Topiktulaj]
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #30 Dátum: 2017. 04. 23. - 12:39:16 »
+1

*
zene: EM– Bring me back to life



'I will follow you anywhere
Take my heart and lead me into darkness'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalmazhat!


’ Kicsi vagyok, olyan kicsi, hogy ha elesek, be se ütöm magam igazán. Közel a föld. Tudom, hiszen Lea olyan pici, mintha két éves lenne. Csúfolom is sokat Eric-el együtt ő pedig folyton sír. Mit kell mindig sírni a lányoknak? Annyira nem értem. Olyan dedós… én sose sírhattam. Anyu mindig megtiltotta. Bezzeg Blaire. Ő is egy bőgőmasina. Athalea most is felém szalad, kezeit széttárja, én elkapom, majd elengedem. Csillogó szemekkel néz rám, hisz tudja, itt vagyok. De nem értem, hol lehetnék? Elmosolyodom, és meghúzom a coffját. Igen, szép a haja, mindig is tetszett, de sose mondom neki. Inkább csak meghúzogatom. Puha…
Ő persze morcosan néz rám, mintha maga lennék az ördög. Néha ilyen durcás, akaratos és utálatos. Néha kegyetlen. De Lestrange. Nem lepődöm meg. Hiába nézek ártatlanul, nem érdekli, helyette nyafog. Ehh, lányok… de mielőtt bármit mondhatnék, változik a kép. Lea nem is olyan kicsi már, hanem igazi nő, mint a húgom. Gyönyörű, kecses, s hosszú haja repül utána gyönyörűen. A szám kiszárad, de emlékszem a csókra. A csókra, ami nyáron történt. Érzem az illatát még mindig az orromba, a puha bőrének a tapintását, azt, amilyen megadóan olvadt a karjaimba, s azt, amilyen szenvedéllyel ölelt át. Pedig nem lett volna szabad. Emlékszem a dühömre is, ami felemésztett, hogy hogyan is alacsonyítja le magát. A villámló tekintetemre, ami megsebezte oly sokszor, oly kegyetlenül és váratlanul, és a tópartra, ahol feküdve néztük a felhőket. A fejem az ölébe kényelmesen, és hallom a saját hangom. Beszélek, talán nem is fontos miről. Ő a hajam kócolja össze, de nem bánom….
- Ugyan Mathias… ugyan… -
Morcosan sandítok fel a szavaira. Ő pedig elneveti magát. Én az ölébe fúrom a fejem, mint egy gyerek és beszívom az illatát. Sóhajtva pillantok az égre. Tudom, most minden idilli, és hogy elmúlik, tudom, hogy kegyetlen élet vár rám. Tudom, hogy apám halálfaló és csak egyet hibázom, olyan sorsra juthatok, mint Draco… de ebben a szent percben ez se érdekel. Mert Lea itt van velem. És bár sose tudtam igazán mi is nekem, itt van… és meghallgat és csak ez számít.
Látom apámat. Kemény arccal ül a kedvenc karosszékében. Sosem értettem, mit szeret azon az ősöreg széken, de ő mindig ott ült, nyugodt arccal és nézte a kandallót. Valamiért mindig azt hittem vendéget vár. Úgy ült ott és bámult maga elé, mintha azt akarná, valaki egyszerűen kilépjen onnan és üdvözölje, hogy aztán az ő arcvonásai is megváltozzanak, de ez sosem következett be. Minden este kezébe borral vagy egyéb tömény szeszesitallal ült és nézett. Talán hat vagy hét éves lehettem, mikor meglátta, hogy a lépcsőfordulóból nézem őt. Mindig onnan lestem, ha idegenek jöttek vagy ő intézte a dolgait. Tudta, milyen vagyok, s bár haragudott, nem tudott leszoktatni. Apai kudarc? Oh… mily nevetséges lenne…
Egyszerűen intett. Én pedig egy perc tétovázás után elindultam. Tudtam mit akar, legalábbis sejtettem. Leszid, megdorgál, dühöng, de helyette….
Athalea dühöngve, csapkodva üvöltözik velem, habár fogalmam sincs miért is. Olyan, mint egy őrült, akit nem lehet lecsitítani, de azért én hősiesen próbálom...’

-NE! – kiálltok fel de hasztalan.
Mathias. Mathias. Mathias!
A hang fokozódik, egyértelműen egy finom törékeny női hang, de határozott és ellentmondást nem tűrő. Egyszerre parancsoló ugyanakkor kérlelő. Hogy lehetséges ez? Nem értem. Nem tudom…
Forgolódok hánykolódok, de túl ködös az agyam hogy tudjam merre is vagyok. Csak a fény dereng az is hol gyengébben hol erősebben. Aztán lassan fokozódik, és végül teljesen elvakít. Élesen jelenik meg a kép előttem, a fa, ami mellett nemrég a húgommal sétáltam. Tudom hogy ez ugyanaz a fa, de mégis most másabb… sokkal másabb… és megjelenik egy nő. Egy nő kinek szőke tincsei lengedeznek a szélben. A szemembe néz és szívem hirtelen megszakad… udom ki ő mégsem tudom szavakba önteni. Mindössze érzem. Nézem őt, elképedve, kétségbe esve ő pedig csak áll és mosolyog. Kezeit felém nyújtja és megszólal azon a csodálatos hangon.
- Mathias. Mathias… gyere! –
És mozdulok. Nem kell semmi több semmi más. Megfogom a kezét és várom hogy valami nagy történjen valami váratlan, de semmi nem lesz. A szívem kihagy pár ütemet és össze vissza kezd el verni újra. Valahol mélyen belül tudom, hogy ez egy fontos pillanat és hogy ez nem emlék. Vagy ha az is nem olyan, mint a többi. Hisz én vagyok itt nem a kivetülésem. Nem egy harmadik valaki, egy idegen hanem én magam. Kezeinkről arcába téved a tekintetem, a szemeibe melyek oly ismerősek és a mosolya megnyugtat. Angyalian tökéletes a mosolya. Szinte már fáj.
- Ki vagy te? –
Hangom rekedt és érdes, alig ismerek rá, pedig az enyém. Fürkésző tekintetemre egy kis huncut fény csillan meg az arcán és a mosolya mintha még szélesebbé válik, majd szégyellősen lesüti a szemét félig elfordíta tőlem az arcát.
- Ez nem fontos. –
A felkerekedő széltől megcsap a jellegzetes orchidea illat legalábbis ehhez tudnám hasonlítani. Az ő illata...
- Nem lényeges… - pillant vissza rám újra, de mosolya eltűnik és arca komoly. Szemei is.
- Mathias, csak egy számít. Meg kell tenned, kérlek…nagyon kérlek… el kell engedned engem… -
Már titlakozásra nyitnám a szám, de megelőz.
- El kell engedned! Mathias, engedj el…  -
Nem akarnám de valami elemi erővel megragad és  elhúz onnan. El tőle, hiába nyúlok utána ujjaim közül eltűnik az övé és a semmit markolom, alakja is távolodik éles fény vonja körbe. Így még inkább egy angyalra hasonlít.
- Mathias… szeretlek… -
Fülembe csengenek utolsó alig hallható szavai…
Szeretlek….
Kétségbeesésem, mely hirtelen támad fel átcsap haragba és dühbe de eredménytelen.

Forgolódom és hánykolódom és lassan tudatomhoz térek úgy félig meddig. Beugrik hogy védtelen vagyok hogy nincs semmi, ami segítene megvédeni önmagam, hogy..
- Add vissza a pálcám… -
A szavak szárazan csengenek a rekedt torkomból. De mégis érthetően törnek elő. Már amennyire persze meg tudom ezt állapítani. A homályos alak felém hajol és mintha gúnyolódna. Gyere vedd el…? Vagy meglehet egy kedves mosolyba bújtatott kapd be volt ez…
Ám ólomsúllyal nehezedik rám a fáradtság és a mentális fájdalom. A szomorúság és az értetlenség. A megannyi kérés. Elnyel a tudatlan álom, és már csak hangos hortyogásom az, ami ritmikusan szakítja meg a beálló csöndet.





Köszönöm a játékot!
~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~
Naplózva

Oldalak: 1 2 [3] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 10. 03. - 17:05:15
Az oldal 0.034 másodperc alatt készült el 31 lekéréssel.