+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Mathias Montrego (Moderátor: Mathias Montrego)
| | | | |-+  Into darkness on my soul...
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 3 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Into darkness on my soul...  (Megtekintve 4518 alkalommal)

Mathias Montrego
[Topiktulaj]
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2017. 02. 20. - 10:42:22 »
+1

*
zene: tb- into darkness



'I will follow you anywhere
Take my heart and lead me into darkness'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


Érzem a szelet az arcomon, de nem törődöm vele. Mondanám, hogy jól esik, de ez hazugság lenne. És ugyan mi értelme lenne hazudni bárkinek is. Főleg önnön valódnak. Nem. Ennyire naiv nem vagyok. Inkább szorosabban húzom össze magamon a kabátot. Sötétbarna bőr, kellően elegáns, de nem kirívó. A muglik is egy mosollyal ajkukon nyugtázzák jelenlétem. Főleg a hölgyek, mily meglepő. Egy félmosoly kúszik ajkamra, miközben összehúzott tekintettel pillantok előre. Az embertömeg csak nem oszlik, pedig azt hittem így január elején még mindenki a szilvesztert piheni ki. Ostoba bolond vagyok hogy pont most jöttem Londonba, de senki nem tudhatta előre hogy a minisztériumba is ekkora tömegnyomor lesz. Utálom a tömeget, és a bámészkodó embertömeget. Még akkor is ha az én fajtámból áll, nemhogy az ostoba muglikból. Habár meg kell hagyni, nekik is megvan a maguk életének varázsa.
Megállok hogy előhalásszak a zsebemből egy kis noteszt, amire a teendőlistámat írtam fel. Meg persze a neveket, helyeket és hasonlóak. Ez a jó az amnéziában, mindenki ismer és tudja ki is vagy, te meg úgy érzed magad mint egy ostoba hülyegyerek. Nevetséges és egyben szánalmas is. Utálom ezt, mondanom sem kell. Pár perces kotorászás után a kezembe simul a fekete kis alakos könyvecske, s ahogy felcsapom, húgom szépen ívelt betűivel találom szemben magam. Nem kell sok idő meg is találom az oldalt, amire szükségem van, s a tömegben araszolva próbálok kiigazodni.
Nem megy.
Mérgesen húzom össze szemöldököm, miközben felpillantok fél pillanat erejéig, majd úgy döntök hogy nem, ez tényle nem megy. Éles jobbost veszek egy szűkebb utcába, ahol harmadannyi ember közlekedik. A közérzetem fél perc alatt jobbá válik, ám ugyanakkor egy lendületes ütés érkezik a bal vállamra és oldalamra. Fél percre hátralök a másik test jóvoltából, egy percre meginog lendületem, s a levegő is kiszalad hirtelen a tüdőmből.
A franc essen bele!
- Elnézést uram! - dadog egy idegen és már tovább is áll. Csak morgok az orrom alatt, valamit, ami se nem elnéző se nem udvarias. Hát igen, mondtam már hogy utálom a tömeget?
Fél perc telik el talán így vagy lehet több is kicsivel, mire összerendezem magam. Még jó hogy a noteszt nem hagytam el. Jól is néznék ki anélkül. Ahogy megnyugszom újra belepillantok majd fel az utcatáblára. Naná hogy legalább három sarokkal odébb szálltam le a buszról, mint ahol kellett volna. Ez a tömegközlekedés sem igazán az én világom… de legalább fejlődőképes vagyok. Egy mosolyt erőltetek arcomra miközben a velem szembejövő emberhez fordulok, hogy segítséget kérjek a lehető legkevésbé cikibb módon.
- Elnézést uram, meg tudná mondani merre van a… - megakadok. A tekintetem ösztönösen vonza egy megcsillanó dolog, ami a mellettem lévő kirakatban mozdul meg. Nem látom teljesen jól, de belém hasít egy érzés, hogy ezt már láttam valahol. Korábban. De ha megfeszülök sem tudom megmondani mikor. Tizedmásodperceim vannak, majd felemelem a kezem megadóan és bocsánatkérő arccal szólalok meg újra az idegennek, de mindeközbe a szemem le nem veszem a kirakatüvegről.
- Tudja mit, nem fontos! Bocsánat… -
Azzal már el is lépek útjából, aki lehet dörmögve tovasiet a londoni nagy forgalomban. Én viszont ezt nem látom mert íriszeim a kirakaton keresztül a boltot vizslatják. Pontosabban azt az ázsiai férfit, akit épp profilból láthatok és elég elszántan magyaráz valamit. Nem telik el fél pillanat, mire az ajtó felé indul, én pedig eldönthetem mit teszek. Vagy épp mit nem. A kezembe lévő fekete noteszre pillantok benne a névvel és címmel.
Oh, merlin kénköves szakállára, hisz ez várhat. De az, hogy végre végre valahára előtört valami bennem, nos ez evidensen nem a várhat kategória. Sőt. Ígyhát megindulok a férfi után, lemaradva de úgy hogy ne tévesszem szem elől. Sose követtem még senkit, és most sem tudnám megmagyarázni miért is teszem. De úgy érzem magam mint egy terápiás nyúl, aki a ketrecén keresztül próbálja megszerezni az elé helyezett répát. Csakhogy az, akár az én esetemben a múltam és az emlékeim olyan mintha karnyújtásnyira lennének, pedig talán rohadt messze sodródtak.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2017. 02. 21. - 15:03:47 »
+1


Hogyan mehetnék ki újra az utcára? Képtelen vagyok összeszedni magamat – elmélkedtem a tükör előtt ácsorogva. Beletúrtam ismét az amúgy is kócos hajamba, ami csak tovább rontotta az elviselhetetlen kinézetemet. Betegnek éreztem magamat és annak is tűntem.
Még mindig nem hiszem el, hogy az ember, akiben annyira hittem… akinek reménykedtem a szeretetében ennyire más, mint amit elképzeltem. Sokszor ráeszméltem az évek során, hogy talán csak álomkép az egész és jobb nem is bízni az ilyesmiben, ugyanakkor szembesülni mindezzel megrázó volt. Az élet, amit addig éltem megváltozott, még akkor is, ha egyelőre semmi komolyabb esemény nem történt ezzel kapcsolatban. Egyszerűen csak ott bujkált bennem az a kis érzés: minden más lesz mostantól.
Esmétől elválni ugyan nehéz volt, de szükségem volt erre a kis időre egyedül. Át kellett gondolnom a történteket és tisztázni magamban a dolgaimat.
Nem, nem akarok megváltozni… – határoztam el, ahogy a sápadt arcomat fürkésztem.Remegő kézzel emeltem fel a pálcámat a mosdó széléről, hogy legalább egy egészen kicsit rendbe tegyem magamat.  
A levélre próbáltam koncentrálni, amit alig néhány napja kaptam. Ezúttal nem egy ismeretlen alaktól, hanem Danieltől. Megmondom őszintén, pont ő volt az, akitől a legkevésbé számítottam ilyesmire, ugyanis egy különleges ékszerre hívta fel a figyelmemet. Valami üzletben pillantotta meg a karkötőt, a leírás alapján díszes darab lehetett és természetesen a drága öcsém – mivel mindenhez remek érzéke van – megemlítette, a sorai zárásaként, hogy szerinte mágikus képességekkel is bír. A címet is finoman a sor végére biggyesztette, mintha csak tudná, muszáj kirángatnia valahogy a négyfal közül.
Zeuszt magára hagyva szinte pillanatok alatt értem ki a zajos utcára, ahol bűzös mugli járművek száguldoztak. Szokás szerint rettegtem átmenni előttük vagy közel menni a járda széléhez. A kirakatok sora mellett haladtam, az emberek időnként úgy ugrottak el előlem, ez most nem különösebben érdekelt, a gondolataimba mélyedtem.
Szedd már össze magadat, Elliot! – szóltam magamra, mikor megálltam a kirakat előtt, ami a feljegyzett címnél volt. Először nem is néztem be az üzletbe. Azt az alakot figyeltem, akit az üvegben láttam meg visszatükröződni.
Én voltam, kiöltöztem ugyan, még sem éreztem jól magamat. Az érzés ott motoszkált bennem még mindig. Mintha már nem is lehetnék benne biztos, hogy ki is vagyok valójában.
Megráztam a fejemet, miután lehunytam a szemeimet.
Jól van, vonszold be magadat abba az átkozott üzletbe! – suttogtam és kicsit megpaskoltam a saját arcomat.
Ahogy kinyitottam a szememet megláttam, amit Daniel említett.
Az ezüstös, kissé kopott szín és a drágakövek tökéletes harmóniában voltak. Kissé feltűnő darab, szinte vonzotta az ember tekintetét, hogy csodálja meg. Úgy tűnt, mintha valami furcsa erő járta volna át. A kezembe akartam venni, hogy jobban megnézhessem magamnak és esetleg finoman a zsebembe csúsztassam.
Valahogy az az érzésem támadt, mintha valaki figyelne. A düh azonnal elöntött, azt gondoltam: csak ő lehet. Ki más lenne, mint az apám? Elvégre mindent tud rólam… de megfordultam. A túloldalon pillantottam meg egy magas, sovány alakot, ormótlan cilinderrel a fején.
Ebben a kisebb utcában nem volt olyan nagy tömeg, így tökéletesen láthattam. Tudtam, hogy észrevett ő is engem.
Christopher Cartwright? – döbbentem meg, de inkább nem törődőm módon visszafordultam a kirakat fel és csak a tükörképét bámultam.
Nehéz volna leírni Cartwright urat, minden esetre egy alkalommal együtt dolgoztunk. Kiváló nyomkövető és találékony tolvaj, ha nem csal a szimatom, ő is a karkötő miatt lehet itt. Hiszen semmi más nincs a környéken, ami érdekes lehetne egy ilyen enyveskezű alaknak, aki még engem is megpróbált kizsebelni a közös üzletünk idején.
Gyorsan összeszedtem magamat és besétáltam az üzletbe.
Üdvözlöm, uram! – köszöntött a vörösképű eladó, mikor a pult elé sétáltam.
Nem néztem ugyan alaposan körbe, de aprócska üzlet volt. Csupa régiséget árultak, amiről a dohos szag is árulkodott.
Jó napot! – játszottam meg magamat. Szívem szerint csak fogtam volna a karkötőt és futásnak eredek. – Micsoda takaros bolt.
Köszönöm, még a nagyapámé volt – mesélte lelkesen. – De mondja, miben segíthetek?
Megszeretném nézni azt a faliórát – válaszoltam és igazából találomra mutattam a falón lógó aranyozott szerkezet felé. – Esetleg van valami különleges ékszere? A feleségem el lenne ragadtatva, ha meglepném egy pompás darabbal.
Öklendezni támadt kedvem a saját szavaimtól, de inkább visszafogtam magamat. Vártam, hogy kipakolja az egész kirakatot és közben órákat meséltem neki arról, hogy milyen szépen teltek az ünnepek vidéken. A legnegédesebb hangomat vettem elő és mikor az egyik antikláncot kereste a pult alatt gyorsan zsebre tettem a karkötőt.
Csomagolhatok valamit akkor? – érdeklődött kisvártatva, mikor végre felegyenesedett és a szemembe nézett.
Tegye félre nekem az órát és azt a gyönyörű láncot, később visszajövök értük – feleltem mosolyogva. – Sajnos nagyon elment az idő és van még egy találkozóm.
Kiléptem az üzletből és ahogy eltávolodtam az ajtótól gyorsabbra vettem a lépteimet. Talán van még pár percem, hogy észrevegye, mi is tűnt el.

Már a következő saroknál jártam, mikor megint az az érzés kerített hatalmába. Bár sejtettem, hogy Cartwright valahonnan figyel, de ez más volt. Követnek… – nyugtáztam magamban és gyorsan befordultam a sarkon, amit egy csendes kis sikátor volt, ami át vezetett a párhuzamos utcára. Nem volt itt sok ember, a legtöbben kerülik az ilyen veszélyes helyeket.
Lelassítottam a lépteimet és mikor már csak az ő léptei vertek visszhangot mögöttem, hirtelen megfordultam.
Valóban nem Cartwright volt, ő más módszert fog választani, ha szükséges.
Még életemben nem láttam ezt a fiatalembert. Valahogy túl normálisnak – ha ez a megfelelő szó – látszott. Egy kicsivel magasabb volt nálam és izmos testalkata volt. Ránézésre fogalmam sem volt, hogy mennyi idős lehetett, de nem foglalkoztatott különösebben. Csak egy szépfiú volt, aki valahogy nem illet be abba a sikátorba.
Téged nem ismerlek – állapítottam meg és közelebb sétáltam hozzád. Nem volt időm udvariaskodni, főleg, ha ezt is az apám küldte a nyakamra. – Ki a franc vagy?
Válaszokat vártam, méghozzá értelmes válaszokat, mielőtt pálcát rántanék az utca közepén. Talán a szilveszteri események ráztak meg ennyire, hogy szinte bármire képes voltam ugrani. Át sem futott a fejemen, hogy esetleg csak ugyanarra tartott, mint én.
Ajánlom, hogy ne kövess tovább! Nem vagyok jó kedvemben – mondtam, bár lehetséges, hogy ezt magától is észrevette.
Naplózva


Mathias Montrego
[Topiktulaj]
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2017. 03. 02. - 22:06:35 »
+1

*
zene: tsfh- cannon in d minor



'I will follow you anywhere
Take my heart and lead me into darkness'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~


Az adrenalin pillanatok alatt elönti a testem legkisebb porcikáját is. Fel sem fogom hogy kiszárad a szám, s hogy cserepes ajkaimon enyhén nedves nyelvem szalad végig, bár hasztalan kísérletet téve. ideges vagyok, nem tagadhatom, hisz amit teszek önmagában őrültség. Hát még az, hogy én teszem, én, akinek semmiféle előélete nincs főleg ilyenben. Vagyis ha van se tudok róla, ami azért valljuk be aggasztóan szar. Az meg pláne hogy hogyan fogok bármit is kimagyarázni? Leginkább sehogy, de ezen bőven ráérek aggódni, majd. Akkor amikor balul ütnek ki a dolgok, vagy úgy alakul, most egyelőre egyetlen egy dologra koncentrálok. A lépteimre és a férfira aki épp kilépett az üzletből. Fél méter után egy tizedmásodpercre megtorpanok és visszapillantok az üzletre. A retinámba ég a cégér, no meg a boltocska kopottas kékesszürke színvilága. Az egész közjáték nem tart fél pillanatnál tovább, de nincs is rá szükség. El kell engedni a dolgokat, s pont ezt teszem én is, nekiállok hajtani valamit, ami többet ígér, s amitől többet valami talán jobbat várhatok. Éget a kíváncsiság de lehűtöm önnön izzó belsőm a hidegvérrel és a kegyetlen önuralommal, ami oly bevált módszer. Az önkontroll mindig is jól ment, kivéve ha Lyannáról van szó. Abban a lányban van valami, ami… nem. Ebbe most nem gondolhatok bele. Most csak az az ázsiai férfi a lényeg. Alig tűnik ki az emberek közt így figyelnem kell, s közben hogy ne tűnjön fel senkinek unottan lapozgatom a noteszem.
Olcsó álca nem is remélek tőle sokat. Hogy is tehetném? Még a vak is kiszúrja mennyire béna vagyok. Elhúzom a szám de nem teszek mást, öles léptekkel csak azért sem hagyom hogy meglépjen előlem a másik. Miközben ő utat tör magának a tömegbe, én is szépen kerülgetem az embereket. Hol jobbra hol balra, néha odébb tosszantom a vállamnál fogva a másikat, aki halk ciccegéssel reagál, de én rá sem hederítek. Tekintetem vonzza a tarkó, amely csörtet előre, határozottan, magabiztosan, ellentmondást nem tűrőn egészen a következő másodpercig, amikor is hirtelen éles kanyar kíséretében eltűnik. Két perc telhet el mire én is odaérek és befordulok. Ám sok lehetőségem nincs, mert a  másik félúton se megállt és hirtelen csa az én egy két elhaló léptem zaja visszhangzik. Senki nincs itt s mire észbe kapok a másik már egyenesen rám szegezte tekintetét.
- Téged nem ismerlek…. - mily meglepő. Mondhatnám hogy ez kölcsönös, de valószínű nem értékelné a humoromat. Míg ő alaposan végigmér én mély levegőt veszek és kifújom azt.
- Ki a franc vagy…? -
A kérdés ott cseng köztünk a levegőbe. Percekig megválaszolatlanul. Nem, nem akarom kiadni magam. Hisz semmi értelme nincs. Annak sem hogy ez nagy ügy nekem, de annak sem hogy ki vagyok. Nem kellene számítania neki mégis fontos.
- Ugyan ki lehetnék? - Nevetek fel. Ostoba dolog. De valahogy talán pont ezzel igyekszem leplezni önnön félelmem. Saját botorságom.
- Senki sem vagyok… - vetem oda a fogaim közül enyhe dühbe burkolva a szavakat. Kezem ökölbe szorul, majd elernyed. Biztos vagyok benne hogy ezt az aprócska gesztust rögtön észreveszi a másik. Egy horkantással reagálok szavaira, hogy ne kövessem tovább. Elhiheti, nekem sem ehhez fűlik a fogam. Azt sem tudom kicsoda, mégis ő lehet a kulcsa az emlékeimnek. Ez annyira szívás amire szavakat sem lehet találni.
- Nos, elhiheted, én sem vagyok abban. Nem is zavarlak tovább, amint ideadod az ékszert. -
Érzem ahogy kiszárad a szám, miközben beszélek. Hangom épp nem csuklik el, így nem is szólok többet. Mindössze szigorral és vasakarattal állok előtte. Hangom ellentmondást nem tűrő volt, hisz hozzászoktam a parancsolgatáshoz és az irányításhoz. A húgom jó alany volt mindig is ehhez. Láthatja hogy komolyan is gondolom mindazt amit mondtam, és valóban így is van. Nem kopok le róla, amíg meg nem érinthetem, mert ez az egyetlen szalmaszálam, amit nem akarok elenegedni. Most még nem…
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2017. 03. 04. - 22:05:34 »
+1


A sikátor csendjét az én hangom törte csupán meg – legalábbis azután, hogy az idegen léptei elhallgattak. Nem tétováztam, nem trükköztem, egyszerűen neki szegeztem a kérdést és közben fel voltam arra készülve, hogy Cartwright bármikor előkerülhet.
Elhatároztam ugyan, hogy a másik tolvajnak esélyt sem adok egy esetleges akcióra. Elismerem, rendkívül könnyű volt kicsalni az eladóból az ékszert és zsebre vágva azt végig csattogni az utcán. Talán ezért is került elő egy harmadik alak, akit vagy az apám vagy Cartwright küldhetett a nyakamra… ugyanakkor, ahogy végig néztem rajta, egyértelműen tudtam, nem illik bele abba a világba, amit én ismerek.
A visszakérdezés enyhén felbosszantott. Nem volt érthető a kérdés, nem azért tettem fel, hogy játsszon velem… mert ha erre vágynék, már régen felvettem volna a kesztyűt és becsaltam volna egy ennél jóval veszélyesebb sikátorba.
„Senki sem vagyok…” senki sem? – visszhangzottak bennem a szavak, amik elhagyták a száját. Láttam, ahogy a keze ökölbe szorul, majd elernyed… és hirtelen elmosolyodtam. Elsőre azt gondoltam, be akarja verni a képemet – persze érsszerű indok nélkül –, de aztán megértettem a helyzetet.
 Valami megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába: mintha most nálam lenne a labda s rajtam állna hogyan csapom le. Az ismeretlen alak, aki senkinek titulálta magát nem volt tolvaj és valóban olyan messze állt az én világomtól, ahogyan azt a megjelenése alapján gondoltam. Ez hamarosan még inkább megerősítésre került.
A csuklómhoz értem. Megigazítottam a bársonyszalagot és közben megköszörültem a torkomat. Kicsit rekedten szólaltam meg: –  Valóban? Egy senki volnál? – kérdeztem.
Talán nyers volt a felszólítás, hogy ne kövessen tovább. De tényleg nem voltam jó kedvemben, ahogy az egy ilyen „kellemes” év eleji esemény után nem is meglepő… és bár Esmé megismerése sokat javított a helyzetemen, a kedvemen, de az érzés, hogy miféle arcát mutatta először meg a rejtélyes alak, akit apaként– vagyis valami apaféleségként – tartok számon.
Hangosan nevettem fel a kérésére.
Nem, nem foglalkoztam azzal, hogy mit látott meg. Valószínűleg más helyzetben zavart volna, hogy meglátnak „munka” közben, ez azonban egy másik szituáció volt. Itt most a kincsemet akarta egy cseppet sem udvarias és talán túlzottan is egyszerű mondattal kicsalni.
Azonban nem is ez zavart a legjobban, hanem a parancsoló hangnem. Egy részem hangosan háborgott, egy másik viszont nevetségesnek tartotta. Mégis mit gondol magáról?
Hosszan fújtam ki a levegőt, hogy kicsit összeszedjem magamat és ne a pálcám után nyúljak. Bár abban a sikátorban csak ketten ácsorogtunk, alig néhány lépésre volt a forgalmas utca. Nem akartam magamra a kelleténél jobban felhívni a figyelmet, ahogyan általában. Ezért jobb lesz „úriemberek” módjára megbeszélni ezt a dolgot, még ha a kérést egyszerű, gyerekes parancsolgatásnak is tartottam.
–  Talán nem is lesz meglepő, amit erre válaszolnék – jegyeztem meg viszonylag nyugodtan és újra végig simítottam a szalagon, majd a zsebeimbe rejtettem a kezeimet.
A balban még most is ott lapult a karkötő. Az ujjaim lágyan simítottak végig a kidolgozott felületen, a hideg fémen és örömmel töltött el, hogy nálam van. Mire kell éppen neki ilyesmi? – értetlenkedtem és erősen szorítottam a tenyeremhez az ékszert. Csupán még inkább megerősítettem ezáltal a tudatot: az enyém és én döntök róla.
–  Bolondnak látszom? – folytattam érdeklődve, bár nem tudtam, érdemes-e feltenni a kérdést. –  Komolyan felmerült benned, hogy egy kis parancsolgatással ráveszel, adjam át neked a nehezen megszerzett kincset?
Az egész annyira groteszk és nevetséges volt. Mármint értem én, hogy komolyan gondolja – bár a fene sem tudja, miért –, de ha Phillip Rowle-nak nem adtam át a kardot, amit annyira akart még annak ellenére sem, hogy veszélybe sodortam a tettemmel Esmét, akkor neki még is miért nyújtanék át csak így akármit is? A gondolatok zakatoltak a fejemben és nem hagytak nyugodni. Szinte lüktetett bennem az a feszültség, ami már napok, sőt hetek óta átvette időnként felettem az uralmat.
–  Válaszokat akarok! – emeltem meg kicsit a hangomat, tudtam: csak egy pillanat és kirobban belőlem a düh, a feszültség.
–  Miért olyan fontos ez neked, kölyök? – mintha csak apám szavai szóltak volna belőlem.
Akkor nevezett kölyöknek, mikor úgy érezte felettem áll és előnyben van… legalábbis én így éltem meg. Nekem ugyan nem állt szándékomban megalázni senkit és a legkevésbé sem akartam lekezelő lenni, egyszerűen csak tudatosítani akartam benne: ebben a játékban én diktálok és nem ő, hiszen a karkötő nálam van és nem tetszik, ha parancsokat osztanak nekem, mintha holmi házimanó lennék.
Naplózva


Mathias Montrego
[Topiktulaj]
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2017. 03. 12. - 15:13:10 »
+1

*
zene: tb- illusions



'I will follow you anywhere
Take my heart and lead me into darkness'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~



Felbosszantottam. Nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy ennyire abszolút érthető jelenekt észrevegyen bárki is az emberen. A vonásai  az idegennek megváltoznak. Egyérteműen látszik a szeme villanásából hogy nem nyerte el az ajkaimat elhagyott szavak a tetszését. Ám ezzel már nem tudok mit kezdeni. Meg hát nem is akarok. S az, ahogyan ő felhorkantva visszaválaszol, szinte már acsarigva, lenézve és kiforgatva szavaim, nos igen, az vérlázító. Most rajtam láthatja, nagy gúnyolódása közben, hogy felmegy bennem a pumpa. Még nem robban, de csak hajszál választ el. Hajszál, mert ha az előbbi pillanatra gondolok, mikor megcsillant az a fényes izé, ami most az ő zsebében lapul nem tudom miért de Pierce-t láttam magam előtt, ahogy szavakat formál, dacosan bár de beletörődően. Nem tudom mit mert nem hallom és nem értem, de érzem a lány tekintetét magamon és tudom, ez egyszer megtörtént már. Van egy kulcs elég aprócska talán, lehet semmire nem is lesz jó de meg kell szereznem. S ha ehhez ezen az ázsiai szarházin keresztül vezet az út akkor Merlin inrgalmazzon neki.
- Nehezen megszerzett? - felnevetek, hangosan, gúnyolódóan. Igen, pont úgy, ahogy ő tette nemrég a szavaival… Sértőn. Érezze csak, milyen az, mikor ledegradál másokat egy puszta hanglejtéssel. Ideges lesz ettől? Igen, pont erre számítok be kell hogy valljam. S meglehet ostobaság, baromi nagy ráadásul de az én lelkemet kárörvendezteti. A bosszú veszélyes dolog, s én nem szeretek senki adósa maradni ebben a kérdésben. 
- Inkább nevezném az ilyet lopásnak. - Elmosolyodom. Kegyetlen, szívtelen mosoly ez. Már-már ördögi. Más esetben el se tudnám képzelni hogy ilyen arcom is van. De igen, tudom biztosan tudom, hogy a makomban van és ha kell megzsarolhatom. Nem tudom akarom-e vagy jó ötlet-e, de minden esetre meg kell próbálni, akárhogy is a fene megeszi…
- Miért olyan fontos ez neked kölyök? -
A kérdés a levegőben cseng egy pár percig, míg fontolgatom mit és mennyit osszak meg vele. Meglep hogy érdekli és nem átkoz le rögvest, de leginkább semmit nem szeretnék mondani neki. Ámde nem vagyok abban a helyzetben, hogy ezt maximálisan kihasználhassam. Be kell lássam valamennyire talán nekem kedvez a helyzet, hisz sakkban tudom tartani és egész jó személyleírást is tudok adni róla ha kell, de semmit nem tudok ténylegesen a másikról. Ami veszélyes.
- Emlékezni… - szűröm ki, dühösen, a fogaim közül, s mivel láthatta mennyire nehezen jön a válasz, sejtheti hogy nem hazudok. Még enyhén szólva megalázónak is tartom, de nem akarok többet erről beszélni. Meg hazudni sem. Az sosem vezet jóra.
- Az az ékszer az enyém. Szóval, kérem. Utoljára. - szavaimnak nyomatékot adva egy határozott lépést teszek felé. Kezem pedig az övemen lévő tölgyfa pálcára siklik, hogy ha kell, habozás nélkül előrántsam. Bár nem tudom egy párbajban mennyire tudnék érvényesülni. Meglehet magam is meglepődnék önnön képességeimen, de megfordul a fejemben hogy elég ha pépesre verem ennek a bájgúnárnak a képét a cakkos szeméhez igazítva. Erőfölényben biztosan én vagyok, aki győztesen kikerül, elnézve nyurga szikár testalkatát és fél fejjel kisebb méretét. S miközben méregetem, össze-összeszűkülő szemekkel, elgondolkodva hányadán is állhat a dolog köztük azért hintek még egy kis sót a sebre, csak hogy hátha ez előrelendíti a problémát...
- Maga sem akarja, hogy pár álmatlan éjszakát okozzon egy ostoba félreértés. - Vállat vonok, jelezve hogy tényleg rajta áll a dolog. Mert ha nem, akkor elég hamar a nyomára fog bukkanni pár auror ha esetleg az én átkaim elől sikerül kimenekülnie.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2017. 03. 14. - 22:58:53 »
+2


Ahogy a mosoly kiült ennek a félnótás kölyöknek az arcára, megremegtem a dühtől. Visszhangzottak bennem a szavai: lopás. Talán ő ennek nevezné, én azonban jól megérdemelt díjnak a fáradozásaimért… hiszen alaposan megdolgoztam, mire az eladó figyelmét sikerült elterelnem arról, merre is jár a kezem éppen.
Meg akartam nyugodni, de képtelen voltam rá, csak úgy dőltek belőlem a szavak, miközben apám arca ott lebegett minden gondolatom mögött. Neki sem adtam át semmit, pedig ő egy mozdulattal is megöl volna… miért tennék másképp ebben a helyzetben?
Nem, még nem robbant a düh, mikor közöltem válaszokat akarok. Gúnyosan hagyta el a számat a kérdés: mire kell ez neki úgy még is. Ez utóbbi láthatóan elbizonytalanította, mintha gondolkodnia kéne a válaszon. Olyan könnyedén, röviden mondta aztán: „Emlékezni…”
Hangosan fújtam ki a levegőt, mielőtt elöntene a düh. Az ujjaim között továbbra is éreztem a karkötő díszes felületét és szinte láttam magam előtt az ezüstös csillogását.
Emlékezni? Még is mire? – értetlenkedtem, ugyanis bármennyire is könnyed volt az a válasz, ilyesmit azelőtt nem hallottam.
Soha, senki sem akarta visszakapni az ellopott tárgyait ilyen indokkal. Többet akartam tudni, bár a kíváncsiságomat egyre inkább maga alá gyűrte a düh, ami azóta emésztett, hogy rájöttem: követnek. A kissé szemtelen hangnem ezen csak tovább rontott és köztudott tény, hogy bár Elliot O’Mara nem éppen a párbajozás mestere, jobb nem felbosszantani.
Esetleg hajlandó lennél kifejteni ezt nekem, kölyök? – faggattam tovább.
Elutasítás helyett a türelmetlenkedés hangján válaszolt, a fenyegetésről beszélve.
Az az ékszer az enyém. Szóval, kérem. Utoljára. – mondta nyomatékosan.
Soha senki sem beszélt még így velem. Egyszerre volt szigorú, parancsoló, mégis kétségbeesett. Valamiért nagyon kellett neki az az ostoba karkötő s talán nem is számolt azzal, hogy nem érdemes egy tolvajjal kezdeni.
Láttam, hogy milyen izmos és igen, magasabb is, mint én. Furcsa módon ez inkább szórakoztatónak, mintsem félelmetesnek hatott.  Mitől kéne úgy mégis félnem? – elmélkedtem. Az ifjabb Kasinkov már megtanított rá, hogy nem minden a fizikai erő, de talán még a varázserő sem. Csupán ész és egy kis leleményesség szükséges a túléléshez.
A tiéd? Nem úgy tűnsz, mint aki ilyesmiket hordana… ráadásul nem is passzol a szemszínedhez – próbáltam kicsit húzni az agyát.
Kedvelem az ilyen játékokat, bár most tényleg semmi szükség nem volt arra, hogy belebonyolódjak. Ez csak egy kölyök, aki a fejébe vett valamit, miután megpillantott egy bűntényt elkövető személyt… Nem kéne vele törődnöd, csak a szája nagy! – próbáltam megnyugtatni magamat, sikertelenül. Mintha nekem nem is kéne a másik tolvajjal foglalkoznom, aki bizonyára követ, belebonyolódtam a helyzetbe.
A következő fenyegetés után vállat vont, én pedig önkéntelenül is elmosolyodtam.
Az apám már sok mindenből kirángatott s ha ezt nem tudom megoldani egyedül, nyilvánvalóan segítene. Valamiért az az érzésem támadt, hogy amíg ő életben van, nekem sincs mitől félnem.
És mégis mit tervezel? – érdeklődtem vigyorogva továbbra is. Az a gúnyos arckifejezés annyira jellemző volt rám, hogy már szinte vétek lett volna komolyságot erőltetni magamra. Élveztem, hogy én irányítok, mégis csak nálam van az ékszer.
Tudod mit? Kérd meg a családodat, hogy vegyenek neked egy másikat! – mondtam és hátat fordítottam, mintha el akarnék menni.
Egyszerűen csak érdekelt, mit fog reagálni erre az egészre. Megüt? Megpróbál hátba támadni vagy egyszerűen követ tovább? Minden eshetőségre fel voltam készülve.
Naplózva


Mathias Montrego
[Topiktulaj]
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2017. 03. 17. - 22:26:38 »
+1

*
zene: tsfh- freedom ship



'I will follow you anywhere
Take my heart and lead me into darkness'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~



Kölyök.
Szitokszónak hangzik az idegen férfi szájából. Lekicsinylő, becsmérlő, kegyetlen. Pontosan eléri azt, amit valószínűleg akar, hisz minden ember így reagálna, akiben van egy parányi büszkeség és öntudat. Össze kell szorítanom a számat hogy ne vágjak vissza vagy ne kiáltsak fel olyan hanggal, amit magam sem ismernék fel. De érzem, szakad a cérna, s ebben a fél percben megint megvillan előttem Elena arca, a bájos vonások, a dühös összeszűkülő szemek. A puha ajkak, amik vonzóak de most dacosan formálnak egy ismeretlen értelmetlen szót, majd dacosan forrnak össze. Megcsókolnám és nem értem miért önt el ez az érzés, hisz korábban sosem jutott eszembe a lány. Sőt, azt se tudom vala megcsókoltam-e... Belém hasít egy mondhatni már-már fizikai fájdalom, de nem érdekel. Nem törődhetek vele, itt és most nem lehet. Pedig a Mungóban biztosan értékelnék erőfeszítéseimet, sőt ott első kézből macerálnának hogy tovább tartson a delíriumos állapot. Összerándulok kissé, de talán a másik ezt észre sem veszi. Én pedig tudom, ha kell, még ölni is képes leszek ezúttal. Fogalmam sincs korábban megtettem-e már, feltételezem nem, amilyen gyenge jellem vagyok, de a húgom ezeket az információkat nem közölte, vagy mert meg akart kímélni, vagy mert ő maga sem tudta. Ismerve önnön dacosságomat és gondolkodásmódomat, no meg hogy mennyire szerettem őt, biztosan nem kötöttem ilyen remek emlékeket az ő orrára. Mi sodorná veszélybe ha nem pont ez?
- ... nem passzol a szemed színéhez...- A düh hullámokban önt el, egyre erősebben, egyre fokozva. Mostmár látszik rajtam a remegés, képtelen vagyok visszafogni. Kezem erőteljesen ökölbe szorul újra, ujjaim a húsomba marnak. A fájdalom sem segít már, igazából semmi nem segítene. Még ha ideadná ezek után az idegen a szóba forgó tárgyat az sem elégítene ki. A sérelem, amely a lelkemet mardossa szavaitól szinte robban bennem. A sejtjeim mintha mind izzó kis gömbök lennének várják a kitöréspontot. Lehunyom a szemem, szaggatottan fújva ki a levegőt utána, de nem segít. Nem, nem.
És jön a fekete leves. Az egyetlen rossz hangsúllyal elejtett mondat. Az utolsó ökölcsapás, amit el tudok viselni. Aztán vége...
Üresség marad a lelkemben, mert már túl vagyok az ésszerű, józan, megfontolt gondolkodás határán. Immár nem marad más csak az adrenalin hajtotta vadság. A nyers erő, elemi szinten, ami kitör a felszínre zubog és áttör ha tehet mindent. Amint a férfi hátat fordít, tekintetem kinyílik, kezem a pálcámra simul s mire feleszmélek a háttal álló férfire irányítom azt, miközben elkiáltom magam.
- Invito ékszer! -
Igazából saját magam is meglepődöm ezen, azon meg pláne ha sikerül a dolog. Tekintve hogy elméleti szinten megy a varázslás az egy dolog. Más dolog az iskolába gyakorolni a tananyagot. És egy harmadik egy éles helyzetbe cselekedni. Furcsa örömittas érzés tölt el, mert mintha megcsillanna valami a másik zsebéből, ahogy a bűbájra elővillan és felém suhan. Mindössze remélhetem hogy ez az, ami nekem kell, és nem más. Eszembe sem jut, hogy netalántán más is van nála és valami olyat veszek el, ami nem az enyém...
Ujjaim fél perc alatt összezárulnak a kis tárgy körül, aminek hidege kellemesen bizsergeti kezem melegét. Hm, talán nem véletlen lehettem volna fogó annak idején a mardekárnál. De valahogy mindig jobban vonzott az őrzői poszt, minthogy Pansy volt oly kedves elmesélni.
De időm nincs semmire, még megszemlélni a zsákmányt vagy kiélvezni az általa érzett örömet. Ösztönösen cselekszem, mert a másik sem marad tétlen gondolom, feltételezve hogy nem szívleli, ha letámadják vagy elveszik azt, ami nem az övé. És mi a megoldásom? Na mi? Hogy félig bevetődök az egyik kuka mögé ha esetleg egy bombardát vagy valami más hasonlóan kedves kis átkot szabadítana rám a másik mérgében...

Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2017. 03. 23. - 15:16:30 »
+1


Hátat fordítva gúnyos mosoly ült ki az arcomra. Izgatottan vártam a kölyök lépését, s nem csak azért, mert tudtam, hogy simán kiütne és akkor bizonyosan valami ravasz módon kéne kivágnom magamat a helyzetből… egyszerűen tudni akartam ki ő és mire számítsak tőle. Az ellenséget talán így lehet a legjobban kiismerni: hagyni kell, hogy erősnek érezze magát.
„Ellenség.” Ezt a szót használtam rá, mégsem éreztem annak. Egyszerűen csak nem akartam a kénye-kedve szerint ugrálni, miközben az a karkötő nekem egy heti étkezésemet jelentette és amúgy sem kedvelem a parancsolgatást. Nem, Elliot O’Mara nem hajt fejet senki előtt és ez az eset talán még inkább megerősítette bennem.
Ugyanakkor háttal állni neki felszabadító is volt, nem csak izgalmas. Mintha a korábbi kis sötétség, a gonosz kis hanggal együtt távozott volna. Végre megint tiszta fejjel tudtam gondolkodni és ez sokat segített a jelenlegi helyzetemen.
Az invitora szándékosan nem fordultam meg, viszont a pálcámat óvatosan előhúztam. Még ez a lassú mozdulatsor is elég volt, hogy lássam mit művel a kölyök: félig-meddig a kukák mögé veti be magát. Milyen kreatív megoldás! Minden esetre egy pálcamozdulattal és egy cseppnyi morgással a szeméttárolóra céloztam. Fel akartam dönteni őket, de úgy hogy esetleg ő is kapjon a bűzös szemétkupacból egy keveset.
Csak ezután nyúltam be a zsebembe és örömmel nyugtáztam, hogy a karkötő továbbra is a zsebemben pihen… a mosoly persze azonnal leolvadt az arcomról, amint megvilágosodtam. Ez a… – nem fejeztem be a gondolatomat, mikor a másik kis nyílásba csúsztattam a kezemet. Nem volt meg… nem volt meg az ereklyém, az egyetlen dolog, amit féltett kincsként őrzök azóta, hogy megismertem Esmét. A nyaklánc, amit az apjától kapott azóta nálam volt, hogy elloptam tőle a forró szilveszteri éjszakát követően.
Tudtam, hogy ami az enyém az most ott lapul ennek az alaknak a kezében. Dühített a helyzet, mégsem akartam most átadni magamat túlzottan az érzelmeimnek. Minden erőmre szükségem volt, hogy visszatartsam őket. Még annak ellenére is küzdelmes volt, hogy a sötétség, ami szilveszter óta úrrá lett rajtam eddigre teljesen háttérbe húzódott.
Vissza kell adnod… – mondtam és még mindig abba az irányba tartottam a pálcámat, ahol állt. – Az nem az enyém, csak kölcsön vettem.
Miért hangzik ez ilyen rohadtul kétségbeesettnek? – elmélkedtem magamban. A fegyveremet továbbra sem eresztettem le és elhatároztam, akármi lesz: most már nem hátrálok meg. Kezdődjék a tánc és ha Cartwright betoppan bevonjuk. Milyen vicces is volna egymásnak ugrasztani őket.
Valóban ér neked ennyit az a karkötő, ami ráadásul lopott? – faggattam és közelebb léptem hozzá, de éppen csak annyira, hogy tartsam  biztonságos távolságot.  – Ha nálad találják meg nagy bajba kerülhetsz.
Csendben figyeltem az arckifejezését, hátha elárulja valami az érzéseit vagy, hogy legalább egy egészen kicsit elbizonytalanodott a tetteivel kapcsolatban.
Ha a tiéd is volna a karkötő, amit őszintén szólva nehéz elképzelni is, hiszen finom és nőies darab… akkor sincsen semmilyen bizonyítékod. A jelenlegi tulajdonos ugyanis annak a kedves üzletnek az eladója – próbáltam nagyon tárgyilagos lenni. Elnyomtam az érzelmeket, amik ott kavarogtak bennem.
Belül persze kínzott a düh, amiért elveszítettem Esmé nyakláncát. Ha nem voltunk éppen együtt, akkor ezt egyszerűen csak magamra aggattam vagy előhúztam a zsebeimből. Olyan volt, mintha ő is ott lenne velem és ez olyan erőt adott a hétköznapokban, amit addig nem ismertem.
Capitulatus! – kiáltottam el magamat, reméltem, hogy legalább egy kicsit meglepem és sikerül a tervem.
 
Naplózva


Mathias Montrego
[Topiktulaj]
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2017. 03. 24. - 09:36:08 »
+1

*
zene: tsfh- victory



'I will follow you anywhere
Take my heart and lead me into darkness'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalmazhat!

Hát ez bejött. Mármint a meglepetés ereje. A másik nem számít ugyanis a varázsigére, s ezt azért furcsállom. Hogy lehet valaki ennyire ostoba? Mindegy. Nem töprengek el ezen, hisz az ő kára, nem az enyém. Épp ezért nem is érdekel. Csak örülök, hogy végre először van haszna a pálcámnak. Na jó ezt azért tudjuk, hogy nem teljesen igaz így, hisz korábban biztosan sokat és jól is varázsolhattam, mások szerint nem voltam igazán rossz, sőt, de jelen esetben ez volt az első alkalom, amikor éles szituációban kellett használnom. És be kell valljam a tölgyfa pálca nagyon is kényelmes eszköz. Még engem is meglepett, mennyire sajátomnak éreztem a dolgot. Talán nem csak az ékszer útján fognak előtörti talán az emlékek…. Az orvos elégedett lehet. És ha már itt tartunk. Igaz félig a kuka mögött vagyok, de egy fél tized másodpercem van, kinyitni a marokra szorított kezemet. Tenyeremben ott pihen valami, ami egy nyakékre hasonlít. A csalódottság önt el egy pillanat alatt, hisz…. semmi. Nem érzek semmit. Nem villan be semmi. A picsába!
Nem marad azonban semmire sem időm, mert a kukák hirtelen megindulnak. Felém. Egy torkomból felszökő meglepett kiáltással próbálok kitérni az útjukból, félig meddig hiába. A háromból az egyik pont úgy dől el, hogy engem is hanyat dönt. Fél perc alatt kiszalad belőlem a levegő,  a hátam a hideg és koszos betonnal találkozik, miközben kapok egy kevés bűzös káposztát a nyakamba. Phúúúúúj!!!!
Tuti a szomszéd étterem konyhai maradékát tárolták pont abba az egy szem kukába, amit sikerült ennek a pojácának az én nyakamba öntenie. Hihetetlen!
A düh újra elfog, és hirtelen jött támadás után egy pillanat múlva megint érzem magamban az erőt. A kezemtől pár centire leejtett pálcáért nyúlok és hirtelen felpattanok. Kezem görcsösen szorítja a nyakláncot, ami számomra haszontalan. Talán nem is ez az amit keresek. S ennek bizonyosságát a másik kétsébeesése adja. Elnézve őt és kétségbeesett fejét tudom, hogy ez az övé. Elteszem a pálcám és leszedegetem magamról a szemetet, nem sietve. Megigazítom magamon a kabátot és észreveszem a hatamas sárga bűzös szószfoltot rajta. A picsába! Ez lehet ki se jön belőle! A hajamba túrok idegesen. De lenyelem a feltörő epét. Bizony, most megint erőfölénybe érzem magam a másikkal szemben és ettől a gondolatfoszlánytól olyan mérhetetéen nyugalom jön rám, ami két perccel ezelőtt még lehetetlennek tűnt. Nos igen, az érzelemkitöréseimen is van még mit csiszolni hát még a hirtelen beállt hangulatváltozásaimon!
- Ó, csak nem elvesztett valamit? -
Gúnyolódom. Nem kellene, de… jól esik. Azt hiszem ez a kárörvendés. Nem szép dolog, de leszarom. Azután hogy egy fél bödön mugli szutykot rám kent ez a varázslók szégyene, aki nem más, mint egy ostoba tolvaj, nos igen, jogosnak mondható a reakcióm. És azzal is tisztában vagyok, hogy ezzel nem segítek, sőt, csak tovább feszítem a húrt. De kit érdekel.
- Talán hajlandó vagyok alkudozni… - közlöm tömören, miközben ő nekiáll kifejteni mennyire szarul járok, ha nem adom neki vissza. Lopott holmi, naná! Hisz ő maga az enyveskezű pitiáner! Nem adom jelét, de dühít a jelleme. Inkább tűnök közönyösnek és flegmának. Arcomra kiül az undor, mert... nos, kissé bűzlöm azt hiszem. Majd mire felocsúdok, elkiáltja magát.
-Capitulatus!-
 A pálcám legnagyobb meglepetésemre kirepül helyéről és egy tizedmásodperc múlva az idegen kezében van. Basszameg! Elfelejtettem lecsatolni a pálcatartóba. Merlin csontos bokáira, hogy lehetek ennyire ütődött?
Amatőr…. cseng a fülembe gúnyosan Parkinson hangja. Ő szokott ugyanis ennyire ledegradálóan hozzám állni, ha valamit elcseszek. Méreg kúszik fel a nyakamon, a hátamon. Ujjaim bizseregni kezdenek, hüvelykujjam végigsimít a nyaklánc felületén. Magabiztosságom fél perc alatt oda lett, hisz már nem érzem azt a sokat adó előnyt, mint eddig. Arcomra kiül a harag, és a sértettség.
Baszódj meg! Gondolom magamban ingerülten.
- Hát ez roppant fair-play volt. Mit is várok egy enyveskezű nyomorult tolvajtól?! - kiáltok fel, hangom cseng a sikátorban. Közelebb lépek felé, mogyoróbarna szemeim szikráznak az elfojtott agressziótól.
- Hogy mire kell nekem, az mindegy. Tény, nem az enyém a karkötő… - karkötő? Hmm, remek tudni. - …mint láthatod nem viselek olyat. - emelem meg a csuklómat, jelezve annak ürességét. Akár egy dedósnak, úgy magyarázok ennek a pojácának.
- De ismerős, ami az én esetemben nagyon is sokat jelent… -
Nem, nem akarom neki, pont neki megmagyarázni, miért is.
- Azt hiszem, ismerem azt, akié. -
Tulajdonképpen ha úgy vesszük, nem hazudok. De a inkább illene ide a sejtem szó, mintsem a tárgyilagos ténylegesség. Ezekbe az ostoba részletekbe azonban nem sodródom bele. Inkább csak idegesen ácsorgok, mint egy rakás szerencsétlenség, bizsergő tarkóval, egyre inkább érezve kiszolgáltatottnak magát. Hisz bárhogy szépítjük, most nála van az előny. Sajnos. Hogy eltűnjön az ingerenciám, inkább követelve kérdezek, hátha azzal oldom a dolgokat újabb lépés kíséretében felé.
- Amúgy is, ki a franc vagy te? -
Nem érdekel valójában. Sőt tulajdonképp leszarom, de akkor is! Legalább a nevét meg kell tudnom ezek után, hogy tudjam, ki a frászt kell leátkoznom legközelebb. Már ha valaha visszaszerzem tőle a pálcám. Forrong bennem a harag, ahogy az említett tárgyra pillantok, ami nyugodtan pihen az ő fekete bőrkesztyűbe bújtatott szutykos kezében.
Te mocsok!
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2017. 03. 25. - 22:44:01 »
+1


Sikerült! – kiáltozni tudtam volna örömömben, mikor elkaptam a kölyök pálcáját. Meglepően könnyű dolgom volt a lefegyverzésével kapcsolatban s kicsit sem érdekelt, hogy tisztességtelen értékelte a tettemet. Nem erényem a figyelmesség, az igazságosság és legkevésbé a becsületesség.
Azért az enyveskezű tolvaj kifejezést még én is egy kicsit sértőnek éreztem. Túlzás volna ugyanis azt állítani, hogy mindenre szemet vetnék. pénzt világéletemben nem vettem el soha senkitől. Engem csak is a különleges tárgyak érdekelnek, kifinomultsággal választok célpontot s ehhez bizony érzék kell. Ostoba egy gyerek ez – szögeztem le magamban, egy kis fintor kíséretében. Bűzlött a szeméttől és ettől csak még szórakoztatóbbá vált a helyzet.
A szemei csillogásából tudtam, mennyire dühös és szinte már vártam, hogy mikor próbál megütni. Nem ő lenne az első, aki elől esetleg el kéne futnom. Gyakorlott vagyok már a menekülés minden formájában, de nem fogok leállni verekedni, csak ha a helyzet rákényszerít – már pedig én azon voltam, hogy ne alakuljon úgy.
Ezt a sértést most betudom annak a ténynek, hogy elég amatőr módon veszítetted el a pálcádat – válaszoltam viszonylag higgadtan és egyenesen a szemébe néztem. Érezze csak, hogy tudom, én vagyok most éppen nyerő helyzetben. – Ahogy már mondtam, válaszokat akarok! Mire kell a karkötő?
Nos, nem különösebben lepett meg, hogy nem az övé az ékszer. Azt már korábban észrevettem, hogy nem az a csecsebecsés típus, aki én magam volnék. Azt viszont továbbra sem értettem, miért nem böki már végre ki, hogy miért olyan fontos. Mert ismeri azt, akié esetleg volt valamikor?
Ez remek. Én is ismertem jó pár embert, akinek egyszer a birtokában volt valami, aztán hirtelen többé már nem – gúnyos volt a hangom, akárcsak az övé.
Valahogy már az első pillanattól kezdve furcsa volt ez a kölyök. Mi az, hogy azért fontos, mert ismerős? – ismételtem meg a mondadóját magamban. Nem értettem, miért fogalmaz ilyen rejtélyesen, hiszen nem ismerjük egymást és amit elmond nem tudnám, sőt nem is akarnám felhasználni semmilyen formában. Ennyire nem érdekelt az egész helyzet, ahogyan az egész kölyök sem úgy általában.
Különös – válaszoltam kissé ridegen, habár nehéz volt visszatartani az indulataimat. – Szóval ismerős? És tudod kié lehet… elmondanád esetleg a nevét? Vagy ő is egy senki?
Ez az információ sem érdekelt különösebben, inkább gúnynak szántam. Látni akartam, ahogy egyre dühösebb lesz. Vajon most mit fog tenni? – ilyen kérdések foglalkoztattak.
Ahogy közelebb lépett és újabb kérdést vágott a fejemhez, láttam, mennyire ingerült. Időnként én is ilyen vagyok, most azonban minden erőmmel azon voltam, hogy visszatartsam a bennem tomboló agressziót. Nem fogom megütni, nem fogok kárt tenni benne, amíg rá nem kényszerít – kántáltam magamban, mintha ezzel tényleg visszatartanám a kitörni vágyó, nem éppen békés érzéseimet.
Érdekes, te ne mutatkozol be nekem, de azt azért elvárod, hogy én tegyem meg – folytattam ugyanazon a hangon, de leeresztettem a pálcákat tartó kezemet. – Dehogy lásd, „enyveskezű” tolvaj létemre udvariasabb vagyok nálad: Elliot Lee vagyok.
Na persze, majd hülye leszek a valódi nevemen bemutatkozni – gondoltam. Nem vagyok ennyire buta még én sem. Talán a Roxfortban nem tanítottak meg nekem mindent, de az élet rákényszerített, hogy felismerjem: jobb az óvatosság, még akkor is, ha egy ilyen fiatal kölyökkel van dolgom.
Nos, most már hajlandó volnál esetleg te is megosztani a becses nevedet? – érdeklődtem gúnyos vigyorral.
A saját pálcámat a zsebembe tettem - a vége kilógott ugyan -, az övét tartottam a kezembe. Nem akartam varázsolni, csak forgattam az ujjaim között, hogy lássa: élvezem az előnyömet. Miért szeretsz ennyire szórakozni az emberekkel, O’Mara? Anyád forog a sírjában ilyenkor – futott át a gondolat az agyamon.
Ha nem bánod, ezt a kiváló páclát magamnál tartanám, hiszen most már nálad is van valami, ami az enyém – mondtam és gonosz vigyor jelent meg az arcomon.
Nem tudtam parancsolni most magamnak, de ennyit amúgy is megengedhettem. Élvezem minden pillanatát az ilyen játékoknak és ezt mostanában egyre nehezebb tagadni. A dühömet csupán ez az egy érzés csillapította egy kicsit.
Egyébként kiváló darab – magyaráztam tovább és újra megforgattam az ujjaim között. – Végül is az a lánc kevesebbet ér egy ilyen pálcánál.
Vajon kétségbeesne, ha elveszítené az egyetlen fegyverét? Erre ugyan nem tudtam a választ, ahogyan azt sem, engem elárult-e az arckifejezésem pillanatnyi változása vagy a kezem hirtelen megremegése. Egy éppen csak egy rövidke másodpercig tartott az egész, míg kimondtam a „lánc” szót. Hogy többet érne ez a vacak pálca Esmé nyakékénél? Soha. Egyszer már majdnem elvesztettem és most ismét más kezében kell látnom.
Erős vagy – bíztattam magamat újra és újra, mikor már-már kitörtek belőlem az érzések. Nem akartam megadni ennek a kölyöknek az örömöt, hogy lássa: bizony olyan dolgot vett el, ami fontos nekem.
Naplózva


Mathias Montrego
[Topiktulaj]
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2017. 03. 26. - 16:55:07 »
+1

*
zene: tsfh- star sky



'I will follow you anywhere
Take my heart and lead me into darkness'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalmazhat!

És még provokál. Hihetetlen! Érzem, hogy egyre gyorsabban szedem a levegőt. Ajjj, basszus, tudtam hogy nem szabad ilyen ostoba szituációba keverednem, hogy nem vagyok sem elég felkészült, sem elég tapasztalt. Ha ezt elmesélem, Parkinson fetrengeni fog a röhögéstől, Dean pedig kioktat majd, hogy hogyan is lehettem ekkora takony. Na ja, végtére is igaza lesz. A húgomnak inkább meg sem említem, mert sütni fog belőle a lenézés és mindent el bírok viselni de ezt nem. Tőle nem. És az egómat is jócskán sértené a dolog.
Záporoznak felé a kérdések.
- ... válaszokat akarok! -
Pff, azokat én is! Jó sokat! És szinte mindenre. Megkapom? Hát, lássuk be, kurvára nem. Mit oktat ki pont ő engem? Hogy követel rajtam olyat, amiről fogalmam sincs? Jó, tény, ő nem tudhatja, hogy én nem tudom, no de akkor is...!
- Mire kell a karkötő? -
Már mondtam! Hisz egyszer már elmondtam! Az istenit! Mit nem ért ezen? Pedig hallotta. Tisztán és jól. Tudom, hisz még gúnyolódott is rajta. Mert még ha ráfognánk, hogy süket, akkor még oké. Vagy azt, hogy nagyon de nagyon halkam morogtam a választ az orrom elé, még akkor is oké. De nem, tisztán értette, hát mi a francokat akar? Komolyan nem fér a fejembe. Részletezzem ki a dolgot? Nem, nem fogom. Felejtse csak el amilyen gyorsan tudja! Lehet ő is csökönyös, de én meg aztán végképp.
- Szóval ismerős? És tudod kié lehet… elmondanád esetleg a nevét? Vagy ő is egy senki? -
Senki, pont úgy ahogy én. Valóban azt akarja ez az erkölcsileg megkérdőjelezhető ember, hogy kiadjam az egyik ismerősömet? Ráadásul pont Elenát? Kizárt. Bevillan újra az arca, a barna tincsei, a dacos ajkai... bassza meg, kell az a karkötő!
Hát komolyan sült bolondnak néz? Érzem, hogy elönt a frusztráció de leginkább a másikból áradó hülyeség az, amire így reagálok. Feladom, komolyan, kész. Ezzel egyszerűen nem lehet küzdeni.
Lehunyom a szemem, míg ő csak mondja a magáét és felemelem az ég felé az arcom. Kifakad belőlem a válasz, egy torokmorgással egyetemben, mert az ingerek így törtnek fel.
- Már megmondtam. Emlékezni kell! Amnéziás vagyok. -
Kész tessék, örülhetsz te vágott szemű tuskó! Az utolsó szót kelletlen szűröm ki a fogaimon át. Mellé persze kellően sötét pillantást lövellek felé, de sajnos ez nem árthat neki. Ehh, mekkora pech!
Már lemondok arról, hogy legyen bármi kézzelfogható eredmény, mikor legnagyobb csodálatomra, okoz a másik némi meglepetést is. Egyik szemöldököm felszalad, amint meghallom a nevét. Vagyis a nevet. Név ez? Röhejes! Nem kell sok ész, ennyi még egy réti csigába is szorult, nemhogy belém, hogy tudja, biztosan hamis. A nagy része legalábbis biztosan. Elliot Lee... Elliot... forgatom a fejemben a nevet, nem mintha ismerős lenne. Nekem relatíve mostanába minden egyre megy. De akkor is fura. Ki visel manapság ilyen nevet?
- Bemutatkozni? - kérdezem hűvösen, kissé cinikusan. - Valljuk be, te sem voltál őszinte. Kizártnak tartom hogy tényleg így hívnának, szóval nevezz nyugodtan John Doe-nak, ha úgy tetszik. -
Gúny. Maró gúny. Remélem ez kissé még inkább a képzeletbeli szakadék széle felé löki, ahol nincs más már csak a tűréshatára széle. Majd végül inkább úgy döntök, jobb rövidre zárni a dolgot. És amúgy is ennél szarabb nem történhet alapon, megteszem azt, amit eddig kizártnak tartottam. Megadom neki azt, amit kér.
- Hmm, de tudod mit? Én ez egyszer őszinte leszek veled. Legalább tudd, hova kell visszaküldened a pálcát, ha valaha kinőne a gerinced. - kajánul elvigyorodom. Igen, megvan az esélye, hogy miután megtudja ki is vagyok, majd megpróbál betörni vagy hasznot húzni, de akkor elég ostoba és pitiáner. És nem kevés kellemetlen meglepetésben lesz része. Ösztönösen megváltozik a testtartásom, kihúzom magam a megszokottól is jobban és a szememben szikra pattan, amint kimondom a nevem. A nevem. Azt ami egyedül maradt az emlékeimből.
- Montrego. Mathias Montrego. -
Hatásszünet és csend, amit ő tör meg, azzal ahogyan forgatja és szemléli a pálcám. Remek.
– Ha nem bánod, ezt a kiváló pálcát magamnál tartanám, hiszen most már nálad is van valami, ami az enyém. –
Hogy a jó édes.... Anyád szálldosó pixijei! Újabb gyomor alatti ütés. Szép játék, gratulálok. Elfanyalodom, láthatja az arcomon mennyire nincs ínyemre ez a huzavona.
– Egyébként kiváló darab. –
Na nem mondod! Hahh!!!
- Köszönöm. - közlöm színpadiasan. - Én magam is nagyon szeretem. Tölgyfa és számodra teljesen hasztalan. -
Szemem megrándul és a grimaszt nem tudom elkerülni. Talán sejtheti hogy igazat beszélek, de ha nem, akkor ki is próbálhatja. A pálca még engem is nehezen szokott meg, nem hogy egy vadidegent... A lánc említésére lepillantok a marokra zárt kezemre. Az erek kiduzzadnak, ahogy szorítom, félig szinte már el is feledve azt. Most hogy mondja felvonom a szemöldököm.
- Nos ez esetben akkor én is megtartom. -
Ajkaim félmosolyra húzódnak, hisz pontosan őt utánoztam ezzel. Makacs? Remek. Mert én is. És legyen, győzzön a jobbik, ha ez kell.

Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2017. 03. 29. - 12:16:57 »
+1


Érdekes... emlékezni kell neki a karkötő – ismételgettem magamban az elhangzottakat. Még senki sem próbált meg kicsalni tőlem semmit azzal, hogy amnéziás és őszintén szólva szórakoztató volt a helyzet. Ezt persze azután jelenthettem ki csak igazán, hogy a pálcája a kezemben landolt.
A neve hallatán sem rezzentem össze. Montrego – ízlelgettem a nevét kicsit, majd megismételtem magamban az egészet: Mathias Montrego Különösebben nem érdekelt, hogy aranyvérű családból származik, nem teszi sem különlegesebbé, sem érdekesebbé. A  legszórakoztatóbb benne, hogy állítása szerint amnéziás és elég könnyen fel is lehet bosszantani. Ez kell egy jó játékhoz, nem pedig a vére vagy a rokonsága.
Persze jó volt a neve valamire: tudom kit kell keresnem, ha vissza akarom szerezni a láncot. Esmé nyilván könnyek között fogja keresni, habár ennek a szép pálcának az árából újat is vehetek neki éppen. Örömmel töltött el a gondolat, hogy ilyen könnyen lefegyvereztem és ezt nehéz is lett volna tagadni.
Hát, ha minden jól megy nem is sokáig lesz nálam a pálca. Majd megküzd vele az új tulajdonos – válaszoltam. – Manapság egy ilyen fegyverért sokat lehet kapni...
Még egyszer, sokkal látványosabban megforgattam, végig simítottam a felületén. Valóban pompás darab volt, de általánosságban nem foglalkoztam lopott pálcák eladásával. Nem volt a szakterületem, valahogy távol esett az érdeklődési körömön. A legtöbb pálca nem fényes és csillogó, ráadásul nekem éppen elég a sajátom. Ez esetben inkább nevelés célzattal akartam magamnál tartani.
Rendben, remek üzlet volt, Mr. Montrego – mondtam és félrehúzva a kabátomat a pálcáját az övembe szúrtam, reménykedve, hogy oda már csak nem nyúlna érte.
Nyugalmat erőltettem az arcomra, ahogy a tekintetemet a kezére emeltem. Erősen szorította az ékszert, így biztosan tudtam, itt most az olcsó trükkökkel semmire sem megyek. Valószínűleg kénytelen leszek felkeresni a későbbiekben, egy olyan alkalommal, amikor Cartwright nincs a nyomomban.
A láncról egyébként érdemes tudni, hogy egyszerű, értéktelen darab – mondtam tárgyilagosabban és most én tettem egy lépést felé.
Elmosolyodtam. Egyenesen a szemébe néztem és folytattam:
Megengedem, hogy egy utolsó könnyes búcsút vegyél a pálcádtól.
Megpaskoltam a kabátomat új szerzeményem felett. Szándékosan tettem ezt erőteljes mozdulatokkal, hogy ő is jól lássa. Szerettem volna, ha megrándul az arca, dühös kifejezés ül ki rá, hogy kinevethessem. Nem valami eszes kölyök az biztos, igaz az amnéziás trükk egészen megtetszett.
Legalább van egy szép nyakláncod helyette – tettem hozzá. – A soha viszont nem látásra!
El akartam sétálni mellette, hogy visszatérjek a zajos utcára. Az embertömegben könnyen eltűntem volna szem elől. Nem csak a kölyök, hanem Cartwright ellen is remek megoldás lett volna. A városban végzett munka legnagyobb előnye, hogy könnyebb elbújni, mint egy kihalt erdőben vagy egy pusztaságban.
Már Montrego mellett voltam, mikor megcsúsztam valami nyálkás anyagon. Lehet, hogy a szószon, ami bepiszkolta „ellenfelem” csinos kabátját, vagy egy rohadó káposztalevélen, ami az imént a nyakában volt.
A karommal próbáltam megtartani az egyensúlyomat, de hiába. Az az érzésem támadt, mintha valaki egyszerűen kirántotta volna a lábam alól a talajt. A magatehetetlenség kétségbeejtő érzésével nyugtáztam magamban: nincs már mit tenni, most aztán csúnyán összetöröm magamat. Előre zuhantam és csupán egy hajszál híja volt, hogy a fejem nem ütközött a betonnak.
Merlin retkes szakállára... – futott át az agyamon, de talán ki is mondtam hangoan, ahogy földet értem. Az oldalamba, a térdembe éles fájdalom nyilallt – abban is csak reménykedhettem, hogy ezúttal maradtak ép csontjaim. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha lebénult volna az egész testem és  hirtelen mozdulni sem tudtam.
Reccsenést nem hallottam, de az éreztem, hogy Montrego pálcája a combomba nyomódik. Az első gondolatom az volt: Kár, pedig megnéztem volna az arcát, ha darabokban kerül elő...
Lihegve próbáltam eközben magamhoz térni. Össze akartam szedni magamat, de az a tehetetlenség érzet, ami a svéd erdőben kerített hatalmába, most is úrrá lett rajtam. Kellett volna pár perc, hogy a bűzös szeméthalomból kikászálódjak és megint a régi legyek, de tudtam: most veszélyes is lehet ilyenekre pazarolni az időt.
Naplózva


Mathias Montrego
[Topiktulaj]
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2017. 03. 29. - 18:39:54 »
+1

*
zene: tfm- it’s our fight



'I will follow you anywhere
Take my heart and lead me into darkness'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalmazhat!


– Hát, ha minden jól megy nem is sokáig lesz nálam a pálca. Majd megküzd vele az új tulajdonos. Manapság egy ilyen fegyverért sokat lehet kapni...
Hogy a kentaur rúgná meg ennek a mocsoknak a bokáját. Nem leplezem a dühöm, hisz ez azért több a soknál. De mégis mit tehetnék? Semmit. Hagyom, hagy élvezze ki a kárörömét. Tudom milyen ez, hisz nemrég még nekem volt ekkora a mellényem. És akkor követtem el a hibát is. Súlyos hibát. Igaz, be kell valljam, ez a pasas nem tűnik amatőrnek, hisz simán átejtette az eladót is, és tulajdonképp ha úgy vesszük engem is. Szóval kevés esélyt látok arra, hogy bejöjjön ugyanaz, ami nálam, de hát a remény hal meg utoljára. Ujjaim végei bizseregni kezdenek, ahogy elrakja a pálcámat. Félrenézek, és vállat vonok. Hát oké. Ha ez van hát ez van. Oda sem figyelek a szavaira, mikor közli mennyire jelentéktelen a nyaklánc. Habár ez az egyetlen szó eljut a tudatomig, s végigsimítok egyet a hülvelykujjammal rajtam, majd fogom és a bőrzsekim oldalsó zsebébe rakom, és becipzározom. Biztos ami biztos. Nem viselnék el egy újabb fatális kudarcot az ostobaságom miatt. Plusz, így szabad let a kezem.
Morcosan fonom össze karjaim magam előtt, miközben újra az ázsiaira pillantok, akin szemmel látható a nagyképűség.
Nos, nem áll jól neki. De hát evidensen ezt nem fogom az orrára kötni. Mindössze egy újabb mély, szinte állatias torokmorgás tör fel belőlem. De ennyi. Mit is mondhatnék neki? Csessze meg? Már épp eltűnődöm mit fogok mondani Blaire-nek, és legfőképp Dean-nek hisz tuti fel fog tűnni hogy nincs meg a pálcám.
Közben a másik elindul felém. Összeszűkült, rángatózó szemmekkel figyelem, amiből süt a harag és az undor.
Kígyó!
Köpöm magam elé gondolatban epésen a szavakat. De nem teszek semmit. Értelmetlen lenne. És egyenlőtlen küzdelemnek nem sok értelme van. Márpedig elnézve a másikat, ezt szereti. Undorító az ilyen gerinctelen varázsló! Söpredék...Gúnyolódón még odalök egy elköszönést, ami újabb tőrdöfés a mellkasomba bele egyenesen a szívembe és plusz egy csavar amúgy is vérző lelkemnek. Nincsenek szavak, mennyire szívből rühellem ezt az idegent ebben a szent percben. Mindössze egy sötét pillantással válaszolok.
Fordulj fel!
Nem gondoltam, hogy ennyire gyorsan be is jön a kívánságom. Alighogy kimondom ugyanis magamban, a másik elbotlik. Lehet elcsúszik, a fene tudja és nézi azt. Fél perc alatt a földet éri, közel s tova majdnem ott, ahol nemrég még én feküdtem hanyatt.
A pillanat törtrésze alatt a testem ösztönösen cselekszik, fel sem fogva mit is művelek. Először s a karjaim szétbomlanak, és én magam teljes testsúlyommal ráugrom a hátára.  Azzal az erőfölénnyel no meg a meglepetés erejével nyomom le végleg az aszfalthoz a testét. Az egyik kezemmel megragadom és lenyomom a fejét az aszfalthoz, ami eddig ugyan nem ért földet, de most biztosan odakoccan. Lehet a plusz erőtől még a vére is kiserken, de most ilyen apróságokra nem adunk. Nem a finomkodásé a főszerep, és ezt érezheti is. Ereimben pulzár a vér, izmaim pattanásig feszülnek, A nyakánál fogva szorítom erősen, keményen hogy mozdulni se tudjon, s úgy helyezkedem, hogy a lábai kalimpálásáan se árthassanak nekem. A jobb kezem pedig ösztönösen nyúl az előbb eltett pálcámért. Épp van annyi hely, hogy benyúljak és megragadjam azt. Majd lendületből tépem onnan ki, és voálá, a kezemben is van. A megkönnyebbülés önt el. Nem gondolkodva lehajolok a másikra, hogy arcunk egy vonalba érjen. Érezheti a vasalt ing a férfiparfüm és a bűzös káposzta összhangját, ami árad belőlem, ahogy pedig megszólalok a mentolos lehelletem is. Az arcához emelem a pálca végét és félig nevetve félig undorral lököm neki oda a szavakat.
- Na mi van, Lee…  csak nem sikerült meglepnie téged a kölyöknek? –
Az utolsó szót még külön megnyomom, hagy fájjon csak s szúrjon még egyet bele külön az egójába , az övébe is ne csak az enyém sérüljön, ha már olyan nagy van neki. Arcomra gúnyos vigyor ül ki, és lihegek a hirtelen jött adrenalinlökettől. Ó anyám, talán mégsem lesz annyira szar ez a nap!
Az örömöm akkor foszlik szerte, mikor a pálca végére nézek és tekintetem ösztönösen nem kevés elégedettséggel végigköveti azt. Végig, a pálca csúcstól, a száron át egészen a nyélig, ahol a saját ujjaim végei szorongatják. Görcsösen és akaratosan.. Ekkor jövök rá, hogy ez nem az én pálcám. A felismerés lesokkol. Igaz csak egy fél percig.
Ez mi? EZ MI?    EZ..... EZ NEM AZ ÉN TÖLGYFA PÁLCÁM!   EZ    NEM     AZ     ÉN     PÁLCÁM!!!!
HOGYAZA….!

És észre sem veszem, hogy a hirtelen jött felismeréstől a szorításom meglazult.  Enyhén és csak minimálisan, de talán ez is problémát okozhat. Szikrányi esélyt teremtve a másiknak, már ha kihasználja. Hogy cselekedhessen hacsak nem kába az arcába került bűzös mustártól. Ami mostmár az ő sötétkék szövetkabátját is tuti beteríti. Szar ügy, mert abból még a tisztítóbűbáj se szedi ki az ilyenfajta makacs foltokat. De talán Madame Suvickusz mágikus csodaszere reményt nyújthat. Vagy nem.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2017. 03. 31. - 09:00:55 »
+1


Először a súlyát éreztem meg a kölyöknek, amivel a testemet fájdalmasan préselte a szeméttel borított betonhoz. Mozdulni sem tudtam ilyen teher alatt, arról nem is beszélve, hogy egy kézzel lenyomta a fejemet. Az arcom oda préselődött a durva talajhoz, éreztem, ahogy bőröm felreped és vérezni kezd. A csípős szósz, ami alatta volt kissé csípni is kezdett.
Elliot ezt szépen elcseszted… – állapítottam meg, ahogy a nyakamon is megéreztem az ujjait. Bilincsként szorultak rám, esélytelen volt megmozdulnom. Csak morogni tudtam magamban, de annak sem volt túl sok értelme ebben a helyzetben. Persze már azon járt a fejem, hogy hogyan billenthetném ki az egyensúlyából, de akkor bepréselte az egyik kezét alám és nagyon matatott.
Viszonylag gyorsan elvette, amit akart, bár nem láttam az egészből semmit, csak a mocskos ujjait éreztem. Nem sokkal később ki is rántotta a kezét és nyilvánvalóan az egyik pálcát onnan, de biztos voltam benne, hogy nem a sajátját… ugyanis azt jóval közelebb tettem… khm… szóval oda.
Rám hajolt, a büdös káposztaszag valami erős parfüm „illatával” keveredett. Az elegytől öklendezni támadt kedvem, szinte éreztem ahogy elsápadok. O’Mara, voltál már rosszabb helyzetben is! – biztattam magamat. A hányást ugyan gond nélkül visszatartottam, de a gúnyos vigyort már nehezebb volt, mikor az arcomhoz nyomta a zsákmányolt pálcát. Ugyanis az nem az övé volt, hanem az enyém – ahogy sejtettem.
Abban a pillanatban az sem foglalkoztatott, hogy esetleg képen talál a saját fegyveremmel. Muszáj volt legalább egy könnyed kis vigyort megeresztenem.
Sajnos nem sikerült meglepned azzal, hogy még ezt is elbénáztad – morogtam a keze alatt.
Bevallom, döbbenetes volt, hogy ilyen gyorsan kiismertem egy embert. Ez a kölyök… ez a Montrego sokkal szerencsétlenebb, mint azt első ránézésre gondoltam. Az egész helyzetet groteszké tette és már nagyon nehezemre esett komolyan venni.
A szorítás lazulását kihasználva mozgolódni kezdtem. Erőszakosan vonaglottam, hogy legalább egy egészen kicsit javítsak a meglehetősen szorult helyzetemben. Azt hiszem, talán le is löktem magamról, de minden rendkívül gyorsan történt, csupán annyit fogtam fel, hogy valahogy a hátamra sikerült kerülnöm, ő azonban megint ott volt felettem.
Vicsorogni tudtam csupán. Nem hiszem el, hogy ilyen lerázhatatlan valaki… – gondoltam kissé indulatosan magamban.
Az egyértelmű volt, hogy fizikálisan sokszorosan erősebb nálam. Könnyedén a földhöz nyomott már korábban is, az új pozícióban is ugyanígy megtehette éppen. Nem vártam sokat, nem érdekelt, mit művel, egyszerűen belenyúltam a szószba, ami amúgy teljesen összefogta a kabátomat. Felemeltem a ragacsos kezemet és az arcába töröltem.
Remélem, szereted a csípős szószokat – szakadt ki belőle a gúnyos nevetés.
Imádok játszani másokkal. Szeretem kihasználni a helyzeteket és ez a mostani egyre szórakoztatóbb. Nem érdekelt még az sem, hogy megsérültem. Ha már harcra került a sor, akkor minden erőmmel harcolni is fogok.
Naplózva


Mathias Montrego
[Topiktulaj]
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2017. 04. 01. - 15:32:21 »
+1

*
zene: tsfh- tristan



'I will follow you anywhere
Take my heart and lead me into darkness'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalmazhat!


Meglepődöm a válaszán. Elbénázni? Mégis ugyan mit? Hisz, most én vagyok nyerésbe, én vagyok felül. Ennek a gondolatnak keserű utózöngéjeként kapom meg a ki nem mondott kérdésemre a választ. Mégis hogyan? Úgy, hogy a pillanatnyi kihagyásom a pálca miatt a másiknak elég volt arra, hogy megmozduljon alattam. Mégpedig nem is akár hogy. Talán szinte az összes testi erejét belevihette a mozdulatba, mely egyértelműen nem nekem kedvezett. Azt hiszem a vállával vert erőnek erejével szájba, és lökött le magáról. Érzem, ahogy a fogaim összekoccannak a lökéstől és tehetetlen vagyok a fizika törvényei ellen. Félig az oldalamra érve a hideg beton tartott vissza, hogy ne a pokolba essek le, de ez a találkozás közel sem volt kellemes, még ha nem is magasról érkeztem rá. Tisztában vagyok vele, hogy elég csúnya lila és kék foltjaim lesznek, de ez nem foglalkoztatott jelen pillanatban. Csak az számított hogy a saját pálcámat visszaszerezzem, aminek ténye, hogy még ennék a senkiházinál van, szinte lyukat égetett a tudatomba. Acsargással vegyített mordulással indultam meg a másik felé, félig meddig talán tudatosan, de félig meddig teljesen az ösztönöknek engedve. Igaz ugyan, hogy annyit sikerült elérnie a másiknak, hogy pozíciót váltott, de arra már nem hogy két lábra álljon. Ugyanis a következő pillanatban már újra rajta voltam, és teljesen erőmből nyomtam le. Szerencsére az ő pálcáját voltam oly sikeres és nem hagytam el..
Végül is ez is jobb, mint a semmi…
A felismerés átvillanva hozott némi lelki nyugalmat, de persze ez közel sem volt elég nekem. Sőt! Az egóm izzott a sértettségtől, belsőm a hozzá párosított dühtől. Mondanom sem kell, hogy szabad kezemmel a másiké után kaptam, amint már újra rajta voltam, de fogást nem találva rajta kicsúszott ujjaim közül. Vakon kapva újra oda másodjára már legalább sikerült eredményt produkálni. Kezét leszorítom a keményen a feje mellé, ezáltal fölé görnyedek zilálva, remegő idegekkel. A pálcát a nyakának szegezem, jelezve, hogy most már komolyan minden húr elpattan nálam. Egy fél pillanat alatt van időm csak felmérni a helyzetet, hogy igen, megint sikerült letepernem az idegent. Már örömmel hangot is adnék ennek a dicső ténynek, mikor megelőz. Összefutnak a ráncok a homlokomon, és a szemöldököm is majdhogynem összeér, de mire azonosulok a kiejtett mondat jelentésével elvakít valami. A félig nyitott számba, amiben enyhe vasas íz vegyül, - talán ráharaptam a nyelvemre vagy kicsattant a szám széle, a fene tudja-, most valami felettébb kesernyés undorító íz is betör és betölti azt.  Ízlelőbimbóim sikítófrászt kapnak, mint a mandragóra-palánták talaj nélkül... Arról nem beszélve, hogy a ragadós valamit, amit a szarházi kent a képembe büdös, mint a háromhetes sárkányszar és nem rest még a szemembe is lazán belekenni. Hirtelen elönt a sötétség és a csípős, égető érzés, nem meglepő így hát, hogy ösztönösen összeszorul a szemhéjam, s szemem fél perc után égni kezd én pedig üvöltenék… És talán üvöltök is. Vagy morgok vagy a kettő kombinációja. Nem tudom. Mással vagyok elfoglalva. Ösztönösen engedem el a kezét, amivel eddig lefogtam, és kapok az arcomhoz. Próbálom kidörzsölni belőle a mocskos, ragadós undorító szagú szószt, hogy legalább lássak valamit. A következő percben a könnyeim törnek elő, no nem a meghatódottságtól, hanem a testem által generált reflex miatt. Úgy érzem már patakokban folyik, ami azt hiszem szánalmasnak hathat, de legalább van eredménye. Egy újabb pillanat múlva már homályosan látok, és összeszedem minden lelki erőm, hogy ne hányjam el magam a gondolatra, hogy mi is ez az akármi a számban. Aranyvérem lángol és a düh hullámokban önt el, ahogy tudatosodik ténylegesen bennem mi a franc is történt velem. Magamba cifra káromkdások peregnek le oly sebesen, hogy az kimondhatatlan lenne és egybefolyna minden mindennel. Nem, én inkább minden erőmet összeszedve istenesen kiköpöm a számba immár nyállal és vérrel keveredett undormányt, úgy igazán férfiasan. Titkon remélem, hogy legalább telibe, pont a tolvaj arcába sikerül találnom. Na nem mintha ezt láthatnám, inkább csak homályosan sejtem merre van a feje. A látásom még mindig csak foltokat mutat agyamnak, és a nagy valami középen, na azt hiszem az a feje… Most már megmásíthatatlanul eltökélem hogy kerüljön, amibe kerül, elvesztem tőle azt az ócska bizsut, így egyszerűen hörgöm ki a szavakat.
- Invito karkötő! –
Mintha nem is a saját hangom lenne, hanem valaki másé. Nyers és vad. Ijesztő. És meg is rémiszt.
Valóban ez lennék én?
Csak remélem hogy ezek után sikerül működésre bírnom az ő pálcáját és elszednem tőle az ékszert aztán végre eltűnhetek innen. Unom a saját bűzös szagomat és azt hiszem ideje lenne ennek a szerencsétlen találkának a végére pontot tenni. Mert még a végén kárt okozunk egymásban….ami eddig nem volt a célom. A játékszabályok azonban már rég megváltoztak. És nem tudom kinek a kedvére valók. Egy újabb eltelt pillanat alatt valami hideget érzek az ujjam hegyénél, de hiába nézek oda, még semmit se látok. Tovább könnyezek és dörzsölöm a szemea kézfejemmel. Viszont sajnos annál többet érzek, az orrommal. És őszintén szólva a gyomrom cigánykereket hány minden második másodpercben. Felemelő élmény… igazán felemelő.
  


 

Naplózva

Oldalak: [1] 2 3 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 01. 13. - 01:54:24
Az oldal 0.157 másodperc alatt készült el 45 lekéréssel.