+  Roxfort RPG
|-+  Időn kívüli játékok
| |-+  Kalandok kartonozója / Archívum (Moderátorok: A Dementor, Csámpás)
| | |-+  Non omnis moriar
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Non omnis moriar  (Megtekintve 1280 alkalommal)

Willow Fawcett
Tanár
*****


SVK prof

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2017. 04. 08. - 20:45:21 »
+1

Minden jelenlévőnek szeretettel.


          Miért kell mindennek félresiklania? Mit keresek én itt egyáltalán, ha arra se vagyok képes, hogy megvédjem a diákokat? Minerva után újra bebizonyosodik, hogy az eddigi tapasztalataim és tudásom mit sem ér? Hova vezet akkor az utam, hogy méltó lehessek elődeim nevéhez? Nem tudom miért, de kinézek a bejárati ajtó maradékán a Tiltott Rengeteg felé. Lehetséges lenne? Erre most akkor sincs időm. Minden egyes perc számít, és minden olyan perc, amikor teketóriázok, egy diák életébe is kerülhet.
          Igyekszem megnyugtatni a karomban sírdogáló elsőst, a taláromba kapaszkodót pedig rábízom az egyik prefektusra, aki elmegy mellettem egy kisebb csapat diákot terelve a kijárat felé. A pajzsom még kitart, de csak a törmelékek ellen véd, egy esetleg támadás ellen már tehetetlen lenne.
          - Mindjárt maga is kinn lesz – suttogom a karomban lévőnek. – Hamarosan vége.
          Nem tudom, kit akarok becsapni. Magamat vagy a lánykát, de nem is ez a lényeg. Ki kell jutnia és ezt csak úgy lehet megtenni, ha megnyugszik. Nem sokkal később arra jár egy másik idősebb diák, akire rábízom a karon ülőt. Bátorítóan mosolygok rá, mikor elindulnak, aztán belevetem magam ebbe az egész forgatagba újra. Így pont sikerül elkapnom azt a pillanatot, mikor Ms. Smetwyck és Ms. Dullahan egy pillanat alatt eltűnnek a ködfelhőben, aztán pedig Mr. Till is.
          Élénken él még bennem a nyár végi találkozás az apjával, és pont ezért nagyon kíváncsi voltam rá, milyen a fia. Nem csalódtam, és a lehető legnagyobb örömömre szolgál, hogy mind a kettejüket megismerhettem. Azt már viszont nagyon is sajnálom, hogy úgy tűnik, nem tudom megtartani az adott szavam. Mégis milyen embernek ismerhet majd meg?
          Igyekszem terelni a diákokat, de közben nem veszem le a szemem egy percre se a füstről. Mégis egy váratlan kanyarral célba vesz engem, és el is talál. Egy pillanat alatt kiszökik a mellkasomból a levegő, fuldoklom, de aztán ahogy földet érek, inkább a fájdalom rázza meg a testem. A leomlott törmelékek miatt nem az előcsarnok sima padlóját szántom fel, hanem nekiütközöm néhány faldarabnak. Érzem, ahogy néhány bordám és az egyik karom is eltört.
          Szerencsére nem vesztem el az eszméletem, mégis időbe telik összeszedni kicsit magam. Nagyokat lélegzek, hogy minél előbb meg tudjam tölteni a tüdőmet, de a fájdalom miatt ez zihálássá alakul. Ép karommal megtámaszkodok és óvatosan térdelő helyzetbe nyomom fel magam. Ekkor tűnik fel, hogy kezemből kiesett a pálcám. A füstfelhő eltűnt, a sírás is megszűnt, mintha megállt volna az idő egy pillanatra. Csak egy kislány alakja bontakozik ki a közelemben. Kell pár pillanat, amíg felfogom, hogy mi a helyzet, de aztán hamar rájövök.
          - Ms. Marlowe, jól van?
          Tudom, hogy nem ez a legkézenfekvőbb kérdés, de valahol el kell kezdeni, és megsérülhetett ő is valahol. De ahogy a sérülés lehet fizikai, úgy szellemi is.  Lassan visszatérnek a környezet hangjai, a nyöszörgések, a Nagyteremből kitörni akarók. Mintha szép lassan az élet is tovább folytatódna. De talán csak a fülem cseng, és magammal akarom elhitetni, hogy nem egy romhalmaz közepén térdelek, és valójában minden rendben van.
          - Ms. Marlowe, mi történt? Mesélje el nekem, kérem! Ha nem értjük, akkor csak ezért lehet.
          Lassan közelebb araszolok, de csak annyira, hogy karnyújtásnyira kerüljek tőle. Főleg mert a mozgás nem tesz jót éppen, hamar ki is fáradok. Megtámaszkodok a földön, lehajtom a fejem a lány előtt.
          - Tudom… Tudom, hogy sok dolog van a világban, ami megrémíti az embert, és azt is, hogy a család sokszor nem tud segíteni. Hogy néha a családunk a legnagyobb ellenségünk, de a Roxfort mindig menedéket nyújt.
          Körbenézek, ahogy a súlypontom a sarkamra helyezem, amikor ráülök. Hatalmas a pusztítás, és szerencsére kintről néhányan bemerészkednek, hogy segítsenek a társaiknak. Tekintetem visszaemelem a lányra. Nem hagyhatom, hogy még egyszer füstté változzon. Bármit meg kell tennem érte. Legyen elég a pusztításból.

Naplózva


Dominic Till
Mardekár
*


V. Mardekár - The Green Knight

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2017. 04. 19. - 16:31:27 »
+1

Túl nagy a káosz, nagyobb, mint amivel elbírunk. Miután néhány nagyobb ajtódarabot sikerült kiküldeni az udvarra, és van annnyi hely, hogy egyes-kettes sorban kiférjenek, akik még tudnak menni, vinni valakit, és már fordulok is vissza a beltér felé, több emberre van szükség idebent, mert kevesebben vagyunk. Nincs meg Matt. Megvan Roman és a testvére: egymás mellett heverve eszméletlenül. Idézek föléjük egy protegót, de föl kell mérnem előbb a terepet, mielőtt kijuttathatnám őket.
És itt a hiba, kint állok nyílt tér közepén. Úgy két másodperccel a tény konstatálása utánig, amikoris körülnézve fordulva szembenézek a közvetlen felém tartó, fekete füstgomolyaggal.
Leginkább az ér váratlanul - a találaton kívül - hogy a lelassulni látszó időben azon kapom magam, elemzek. A sűrű, leginkább vulkánhamu-felhő látszatú valami, különös módon, emberi szilárdsággal gázol telibe, és ahogy foszlányai egmásból ki, és körülöttem türemkednek mindenfele, mintha vadul, véletlenszerűen csapkodó végtagok lennének, térdek, karok, lábszárak, vállak, tenyerek, könyökök, össze-vissza, mint ha ezeknek egy gubancából lenne a jelenség egésze. Amennyit a korábbi káoszban sikerült felvennem a dolgok hátteréből, talán pont ez is történhet.
Kétséges, tehetetlen haragjában vergődő kisgyerek.
A felhő lassan, fokozatosan körülölel és kétfelől megkerül, de mire keresztülhalad rajtam - vagy én rajta - addigra felível velem a plafon felé, átbukik, és már csak egy méterre vagyok megint a padlótól, mire hátrahagy.
Landolok, és elsötétül a kép.

Ilyen lehet, ha Everfen valakit rárepülésből elgázol...

Nem tudom, mennyi idő múlva térek magamhoz. Talán másodpercek. Talán órák. Tudom, hogy úgyse tudnám megkülönböztetni innen. Miután megint kapok rendesen is levegőt, feltápászkodok. Rajtam kívül csak Fawcett professzort látom úgy-ahogy talpon, és a hollóhátas kislányt, aki csak a felhő korábbi és újabb alakja lehet. A pálcámat felkaparom mellettem a törmelék közül, fogást se váltok rajta, csak úgy keresztbe tartom, ahogy megfogni sikerült, és térden a két alak felé sántítok. Meg kell még küzdeni a sikeresen kiejtett szavakért.
-Engedd akkor..., hogy megkérdezzük... Mondd el, hogy ért...hessük. Meghallgatunk, nem fogunk bántani..., vagy megbüntetni... Nézd, látod?- Mutatom fel a kezemben tartott pálcát, a két azt fogó ujjaimon kívül a többit nyitva tartva, és nagy, lassú mozdulatokkal a talárom belső zsebébe téve, majd üres kezeimet mutatólag széttárva.
Legalább olyan eséllyel követek el hibát, mint teszek helyes lépést.
-Mi segítünk..., ha segítesz benne.
Naplózva

Matthew Fawley
(N)JK
*****


Lord Chaos, V.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2017. 04. 28. - 17:55:03 »
+1


Nem fogok megdögleni azért, mert valaki teljesen bekattant. Romokban a fél épület, minden tele sérült diákokkal és azt meg be se merem vallani még magamnak sem, hogy most tényleg egy kicsit beszartam. Nem is olyan rég láthattuk hasonló állapotban ezeket a termeket, nem gondolom, hogy olyan szép emlék ez az egyszeri halandók számára.
- Majd átlépik a darabokat, van két lábuk. - Till már megint hülye, majd egyesével arrébb fogom levitálgatni a darabokat, miközben ha nem lett volna neki gyanús omlik ránk a ház. Istenem meg kell tanítanom vészhelyzetben a prioritásokra, a prioritás pedig nem más, mint hogy mindenki mentse a tikszaros életét. Ha mindenki hősködött volna a háború idején, akkor most a fél banda a sírban fetrengene, sajnos ez a realitás.
Kiverekedem magam a szabad ég alá, közben tompa ütést érzek az oldalamon, de nem figyelek rá, most spuri van kifele, ahogy Dominic javasolta. A tömeg egyre nagyobbá válik kint és egyre hangosabb. Megőrülök a sírástól és jajveszékeléstől, ezért elindulok messze. Messze ahol végre kuss van. Egy mellékfolyosóra érek, ahol már csak mint ritka vendég jut el a kinti káosz hangja. Behunyom a szemem és eszembe jut Blood, vajon most mennyire nézne seggfejnek, hogy kihagyok egy ilyen bulit. Már- már magam előtt látom, ahogy kérdés nélkül lebasz kettőt és ott hagy a picsába.
Bassza meg.
Mély levegőt veszek és csak ekkor tör belém az éles fájdalom. Reflexszerűen kapok oda a taláromat félrehajtva tudatosul bennem, hogy ez nem csak valaki könyöke volt, egy apró fadarab áll ki az oldalamból. No belehalni nem fogok, de rohadtul fáj. Azt hallottam ilyenkor nem szabad kitépni, mert akkor jön csak igazán a vértenger. Úgy döntök hős leszek, aztán majd a gyengélkedőn lehet sajnálni. Visszaindulok, minden mozdulat felér egy pofán vágással, de mégse hagyhatom szarba Till-t.
A tömeget kikerülöm és befele húzom magam a nagyterem bejáratához. A káosz már elvonult méterekkel arrébb, Till-hez sietek. Hát ez se néz ki nálam jobban, még szerencse, hogy az én pofim nem lett tiszta mocsok, bár most inkább kiegyeznék egy koszos arccal, mint egy baszott fával az oldalamban.
- Na mizu? - érdeklődöm kicsit távolabbról. - Ha ez az agresszor nem kéne mondjuk lebénítani vagy leütni, aztán hívni valami hadsereget erősítésként? - Oké a hangos beszéd sem okoz kellemes pillanatokat, lenézve a taláromra, már az is kezd átázni, pedig a vörös nem színezi be egykönnyen a feketét.
Naplózva


A Dementor
[Topiktulaj]
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2017. 05. 15. - 23:39:22 »
+1

n o n  o m n i s  m o r i a r  



nektek mind



       Nem lehet obskurus.. obskurusok rég nem léteznek, mert a Minisztérium vigyáz a gyerekekre, és segít mindenkinek, aki rászorul, ugye? Amit mondanak, hogy a barátnőm egy olyan obskurus, az csak egy rémálom, mert a tanárok biztosan észrevették volna, és segítenek rajta, vagy amikor a szüleit megkeresték a varázslók, szóltak volna, hogy ne történhessen az, ugye? Ők itt mind varázslók és boszorkányok, miért nem oldották meg, ha tudnak varázsolni?
       Eadlyn olyan sokáig nem szólal meg, hogy azt hiszem, már nem is fog - néhány faldarab pereg a többi közé, ijedten látom Fawley érkezését, a talárja már teljesen átázott, és még mindig úgy viselkedik, mintha nem történt volna semmi. Nem merek közelebb menni Fawcett professzorhoz sem, pedig láttam, hogy megsérült, de egy hang sem jönne ki belőlem, csak be akarom csukni a szemem és úgy tenni, mintha vicceltünk volna. Mintha ez egy olyan műsor lenne, amiben elhúzzák a falat, és együtt nevet mindenki végül a becsapottal - azt akarom, hogy a földön fekvők ébredjenek fel, hogy Till és Fawley ne sérüljenek meg, hogy Meadows professzor kimásszon abból a sötét, néma lyukból.. kérem.. nem lehetne, hogy valaki tesz valamit?!
      -Fogja be a száját! NE SZÓLJON HOZZÁM! - kiabál a professzorra, agresszívan felé csap, de csak a levegőbe, pedig azt hiszem másodpercekre, hogy megint füst lesz belőle - A ROXFORT NEM NYÚJT MENEDÉKET SENKINEK, NEM LÁTJA?! ROSSZ DOLGOK TÖRTÉNNEK ÉS SENKI ÉSZRE SEM VESZI!
      Dühös tekintettel Fawley felé néz, nyelek egy nagyot, de csak rákiabál, egy követ dob felé, nem történik semmi sokkal rosszabb. A Nagyterem még mindig zárt ajtaján már átkok pattannak belülről, de nem jutnak át hozzánk.. most látom csak, hogy az összes itteni festmény alakja elmenekült a pusztítás elől. Néhányuk kerete megtépázva fekszik a törmelék között, de nem merek elmozdulni, nem merek még ahhoz a valakihez sem hozzáérni, aki a legközelebb van hozzám, és a tenyeréről vér csöpög a koszos padlóra.
      -MINDIG MINDENKIT LEBÉNÍTANI...! MINDIG MINDENKIT ELNÉMÍTANI, AZTÁN ELFELEJTENI MINDENT!
NEM! NEM! NEM KÉREK BELŐLETEK, TAKARODJATOK INNEN, TI MINDENT CSAK TÖNKRETESZTEK! MIÉRT NEM VÉDI MEG SENKI AZOKAT, AKIK IDE TARTOZNAK?! MIÉRT HAGYTÁTOK, HOGY AZ TÖRTÉNJEN TAVALY, HOGY AZ TÖRTÉNJEN CEDRIC BÁCSIVAL?! TI VARÁZSLÓK VAGYTOK, MIÉRT NEM TESZTEK SOHA SEMMIT?!

      És zokogni kezd, az arcát karmolja, és térdre rogy, és most alig hiszem el róla, hogy ezt a pusztítást ő okozta. Letépi magáról a talárját, az előtte térdelőre dobja, meglátjuk a sebeket a hátán, és a nyakán - ezért viselt mindig sálat? Nem szerette, ha hozzáértem, pedig csak szerettem megölelni, és most olyan, mintha ránk mosolyogna egy száj a vörös hasadékok között. Hányni fogok, most már biztos vagyok benne, csak épp el tudom fordítani a fejem, mielőtt kifolyik a számon, és csípi a szemem az undor: kicsit talán magamtól is.



     - Olyan a hangja, mint az övé..! Fawcett professzor, sajnálom, hogy sosem néztem a szemébe, de annyira emlékeztet az apámra, ha ismerné, ön is félne tőle, ön is félne a saját szemébe nézni! Nem akartam bántani, ahogy a többieket sem..de... de én sajnálom, elmegyek innen! Ne keressenek, ne jöjjenek utánam! Mindenkinek jobb, ha elengednek, akkor nem bánthatok senki mást már..Azt ígérted, nem fognak megbüntetni, de ez elég büntetés lesz!
- fordul Till felé, az ujjai közül a vörös tekintete bámul rá, a hangja folyton elcsuklik - Bocsánat...! NAGYON SAJNÁLOM, ÉN NEM AKARTAM ILYEN LENNI! SAJNÁLOM, BOCSÁSSATOK MEG..
SAJNÁLOM...! Sajnálom.. sajnálom.

     Ringatózik a padlón, a haja a vérfoltokba lóg. Megtörlöm a számat, és minden erőmet felhasználva odaszólok neki: nem mehet el, ez az otthona!
     -Eadlyn, bármi is történt, a Roxfort az otthonod.. hová akarsz menni, úgyis utolérnek majd, miért lenne az jó? Hallgass rájuk, biztosan szólnak apukádnak és mindent együtt megoldotok! Ne félj.. jó? Csak ne menj el, ne félj!
     Mintha a vízbe valaki füstöt fújna, úgy áll fel, és úgy oszlanak el a tagjai - elveszti minden emberségét, felkavarodik körülötte a levegő, és olyan erővel hengeredik a plafonnak, hogy az azonnal beszakad, elborít minket. Üvöltök és üvöltök, és üvöltök.. de telemegy a szám porral és darabokkal, nem kapok levegőt, nem látom, kit ér, ki hogyan menekül.. mintha kiszívták volna a térből az oxigént, vákuumba kerültünk. Mit mondtam...? Hol rontottam el...? De már nem fogom megtudni.
     Lehet, hogy már egyikünk sem.






     
Sajnálomsajnálomsajnálomsajnálom..
Kérlek, ne gyertek utánam, kérlek ne haragudjatok rám..
Kérlek, bocsássatok meg, kérlek felejtsetek el, felejtsétek el!
Nem kérek bocsánatot, nem én tehetek róla.. ha láttátok volna..
Meneküljetek! Bújjatok el, és soha de soha de soha ne engedjétek
közel az istent.. kérlek.. kérlek ne gyűlöljetek..
Kérlek ne értsetek meg.
Kérlek.
Naplózva

______________________________________________

A rémálomból nincs ébredés, nem suttogja senki a sötétben,
hogy ne féljen, mert a veszély a képzelet játéka csupán.

______________________________________________

Willow Fawcett
Tanár
*****


SVK prof

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2017. 06. 04. - 18:40:51 »
+1

Minden jelenlévőnek szeretettel.


          Hazudok. Hazudok, mint a vízfolyás, de ez mindig is jól ment nekem. A Roxfort nem mindenkinek képes menedéket nyújtani, és ezt a saját bőrömön tapasztaltam meg, és még most is. Hogy tudnám akkor elhitetni ezt mással? Figyelem a körülöttünk lévőket. A pusztítás és a sérültek száma sokkal nagyobb, mint azt ahogy a nagy kavarodásban fel tudtam volna mérni. De most legalább nyugalom van, és a még épségben lévők menekülni tudnak, segíteni a társaiknak.
          Nem térek ki a csapás elől, ha ezzel enyhíthetem a fájdalmát, akkor ki fogom bírni még a saját sérülésem ellenére is. Mit mondhatnék még erre a kétségbeesett kiáltásra? Igaza van és mégsem. Látnunk kellett volna a jeleket, de hogyan nézhetnénk be bárkinek is a küszöbe mögé? Annak idején a mi küszöbünk mögé se látott senki, és mégis itt vagyok. Igaz lassan gyógyuló sebekkel, hála Minervának, de a családi kapcsolataim már soha nem fognak helyre állni. Két bátyám halott, Millerrel pedig soha nem fogok kibékülni. A méreg, ami megfertőzte a kapcsolatunkat túlságosan is mélyen beivódott már a kapcsolatunkba.
          Egy pillanatra megijedek, hogy újra rátámad valakire, így teszek egy mozdulatot felé, de ettől még jobban megijed, így inkább visszakozok. Tényleg nem akarom, hogy még több ember sérüljön meg. Aztán jön az, ami igazán lebénít. A talárja a fejemen köt ki, és egy pillanatig lélegezni is elfelejtek a látványtól, mikor lecsúsztatom a fejemről. Ezt a lányt bántalmazták. Nem csoda, hogy így kétségbeesett és ennyire csalódott a varázslókban. Hirtelen minden a helyére kerül, amiről korábban beszélt.
          A Cedric név viszont megfogja a fantáziám. Rosa mesélt egy Cedricről még karácsonykor, de nem gondolom, hogy ugyanarról lenne szó. Mindenesetre megkérdezem majd a barátnőjét, talán tud valamit mondani róla. Gondolatai viszont más dolgokat is megmagyaráznak. Ha édesapjára emlékeztetem, akkor innentől akármit is tehetek, nem lesz hatással rá. Meggörnyedek, megtámasztom magam, újra szinte a kezébe adom az életem.
          - Nem tettél semmi rosszat – nézek fel mégis. – Mindenki rendbe fog jönni, és a falak helyrehozhatóak. Semmi rosszat nem tettél.
          Nem akarom, hogy még emiatt is saját magát terhelje bármilyen felesleges felelősséggel. Nem tehet róla. Csak a körülmények áldozata, de félek tőle, hogy erről nem igazán fogom tudni meggyőzni. Újra füstté változik, majd el is megy. Érzem, ahogy egy hatalmas kő esik le a szívemről, mert az iskola nem rombolódik tovább, és mégis egy másik kő a szívemre helyeződik. Végignézek a csarnokon, és rájövök, hogy ezt meg kellett volna akadályoznom. Tudnom kellett volna, vagy ha nem is, akkor legalább a jelekből olvasni mióta visszajöttünk. Igen, de túlságosan is magammal voltam elfoglalva. Leonnak igaza van, haszontalan vagyok, önző és nem tanárnak való.
          Feltápászkodok a földről, és miközben elindulok Philip felé, felszedem a pálcám. Nem sok diák mozgolódik, és azok akik mégis, csupán nem ájultak el a sokktól, vagy a fájdalomtól.
          - Mr. Till, értesítse, kérem, az édesapját valahogyan. Azt hiszem, szükségünk lesz az aurorok segítségére.
          A gyengélkedő nem bír el ennyi sérültet, valahogy pedig be kell juttatni mindenkit a Mungóba. Ahogy barátom mondaná, nem éppen aurorhoz méltó feladat, de nem tudom, ki másnak szólhatnánk most.
          - Mr. Fawley, segítsen kinyitni a Nagyterem kapuját. Robbantsa be, de ügyeljen rá, hogy benn senki se sérüljön meg.
          Legalább erre jó vagyok még. Osztogatni a feladatokat, míg én lényegében nem sok mindent csinálok. Philip állapota kielégítő, bár nem két nap alatt fog felépülni. És nem csak ő. Leülök a lépcső maradványaira, majd a fejem előre bukik, ahogy érzem, megint nem tudtam teljesíteni a feladatom. Ahogy újfent rájövök, elbuktam.
Naplózva

Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2018. 01. 25. - 03:30:30
Az oldal 0.167 másodperc alatt készült el 33 lekéréssel.